Fogalmam sincs, hogy próbálkozik valamivel Hattie, ha tudnám, valószínűleg lejjebb ereszteném kicsit a pajzsom, hogy sikerülhessen, így azonban marad az áldott tudatlanság, és saját nevetésem sem csendül a fülembe. - Van miért, legyen elég ennyi. Csóválom meg a fejem. Nem, a könnyeim csak az enyémek, és azok is maradnak most már. Többet más nem fog sírni látni, épp elég volt már így is. Inkább hagyom, hogy elterelje a figyelmemet a programlehetőség, és a tény, hogy akkor nem kell a nap hátralévő részét a negyediken töltenem. Mondjuk, jobbára ki sem dugtam az orrom a szobámból, de attól még ott voltam fenn. - Bevihetsz engem is? Mindig is meg akartam tanulni lőni, lett volna rá lehetőségem, de nem jutottunk el odáig. Vontam meg a vállamat, mert hát, ez is csak egy üres ígéret marad már a többi közül, fölösleges is gondolni rá. Viszont attól még igenis szívesen megtanulnék lőni, és nem is baj, ha ez valaki máshoz fog kapcsolódni, nem Rayhez. - Jó ötlet egyébként. Bólintottam rá végül. Nem mondom, hogy még életemben nem lőttem, de nem olyan sokszor, és nem is tanultam meg rendesen minden csínját-bínját. Ehhez persze nyilván idő kell, de üres óráimat szívesebben töltöttem volna Hattievel a bázison, minthogy itt időzzek a szállodában. - Ohh, neked is van motorod? Én is vettem mielőtt idejöttem, annyira nem illett hozzám, hogy muszáj volt. Erre azért egy kicsit elmosolyodtam, mert lám, egymástól sokezer kilométerre is hasonlóképp cselekedtünk. Ez egészen bájos, kicsit visszacsalja a közös emlékeinket. - Nagyon szívesen felfedezem veled a várost. Bólintottam, a következő szavai hallatán pedig első körben csak némi fejcsóválásra voltam képes, egyelőre biztosan nem akartam erről beszélni, noha tudom, hogy akkor lépnék rá a feldolgozás felé vezető útra, de most még túlságosan fáj ehhez minden, és inkább megkímélném magam tőle. Jobb lesz így. - Talán majd egyszer. Mondok végül ennyit a témával kapcsolatban, mert való igaz, hogyha valakinek el fogom mondani egyszer, az ő lesz, de legszívesebben sohanapján tenném meg. Elfeledni, azt szeretném, milyen kár, hogy nem lehet. - Akkor… lövöldözés vagy motorozás? Mondjuk, bármelyik is, nekem fel kell mennem átöltözni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Természetesen be! - tolul ajkaimra a nem egészen száz százalékos igazság. A természetestől nagyon messze van az, hogy bevihetem őt. Engedélyt kell majd kérjek – utólag is megtehetem, ennyi haszna van annak, hogy jó viszonyt ápolok Cruz tábornokkal, aki az ilyesmikért felel – és mindent le kell papírozzak. Korrekt indokot kell majd találjak arra, hogy miért vittem be egy civilt, de azt gondolom, hogy nem lesz ezzel gond. Sem Bellsnek, sem másnak nem kell hazudjak. Halványan mondjuk felrémlik bennem, hogy Castort esetleg értesítenem kellene arról, hogy egy másik betolakodót is viszek az őslakosok területére, de azonnal el is hessegetem ezt a gondolatot. Elvégre egyesültünk, nincs semmi, ami miatt ne mehetnénk be Bellsszel a Wainwright támaszpontra. - Nem egy nagy durranás a hely, úgy értem éppen nagy felújítások zajlanak, s a katonák nem mindig a finom modorukról híresek, de biztos vagyok benne, hogy nem fognak kinézni maguk közül. Majd neked adom az egyik, még katonaéveimből megmaradt gyakorló egyenruhámat, s akkor aztán teljesen beleolvadhatsz a közegbe. Tudom, hogy ilyet nem lehet, legalábbis akkor nem, ha a katona, akinek a ruhájáról van szó, még állományban van. Én viszont már hosszú évek óta csak katonafeleség vagyok, a ruhám is csak amiatt maradhatott meg, mert derek elintézte nekem még Fort Marshallban. Bells tehát felveheti, én meg majd mást húzok magamra. Úgyse szívesen jelenek meg abban, ami ilyen élénken tolja képembe a múltamat. Szerettem katona lenni, de jobban szerettem Derek mellett élni. Mára mindegyiknek vége van. (Bár kacérkodom a gondolattal, hogy újra belépjek a seregbe. Csak azért nem tettem meg eddig, mert félő, hogy áthelyeznének másik támaszpontra, s nekem itt a falkám, itt van már mindenem. Dolgom van itt.) - Van, igen. Még Dél-Karolinában vettem, amikor Fort Marshallban állomásoztunk. A férjem.. - elhallgatok egy pillanatra, majd kissé komorabban a szántnál hozzáteszem - ..a néhai férjem Irakban volt, nekem új volt még a bázis, hát kellett valami, amivel lekötöm magam. Megtanultam hát motorozni, s vettem egy motort. Majdnem válás lett a vége, de aztán sikerült megértessem vele, hogy nekem is van egyéniségem és azt csinálok, amit akarok. Kedélyesen beszélek Derekről, mindannak ellenére, hogy borzasztóan fáj a halála. Nem bánom egy percig sem, hogy beleszerettem, de tulajdonképpen felelőtlenség volt. Ember volt, nem is akartam, hogy más legyen, tehát nem volt hosszú jövőnk. De én belementem, mert életemben először akartam egy férfit, s úgy voltam vele, elfogadom, akármit is hoz a sors. De a sors szűkmarkú volt, s még a lehetőségeinkhez képest is rövid idő jutott nekünk. Mindegy most már, fejlődtem általa, tanultam belőle. Többé nem adom szívemet ember férfinak.. s valószínűleg vérfarkas hímnek, senki élő fiának sem. - Legyen lövöldözés. Én kocsival jöttem ide, nem tudom felajánlani, hogy pattanjunk motorra és ruccanjunk át a bázisra. De egy következő alkalommal szívesen jövök eléd motoron, s akkor száguldozhatunk. - kacsintok rá. - Megvárjalak itt, vagy..? - nem fejezem be a mondatot, hadd fejezze be ő. Nem akarom ráerőltetni magam, ha nem kívánja, hogy felkísérjem, akkor nem fogom. Hagyom, hogy döntsön, hiszen kettőnk közül ő szorul most több előzékenységre, nem én. Én csak alkalmazkodom, s azt is szívesen teszem.
- Én jelenleg még a Taj Mahalt sem találnám nagy durranásnak, úgyhogy nekem aztán teljesen mindegy, mifélét művelnek éppen ott. Felőlem a feje tetején is állhatna az egész támaszpont, az sem hatna meg. Reagáltam rögtön, és valóban kevés dolog volt, ami jelenleg ilyen szinten érdekelt volna. Azon sem lepődnék meg kifejezetten, ha valaki mondjuk rózsaszínre festené a szállodát. Mondjuk, kicsit azért vicces lenne, és megnézném Castor fejét, hogy milyen képet vág rá, biztos nem tetszene neki kifejezetten. - Na, katonaszerkót még nem hortam. Egyébként, jó vagyok a beolvadásban… Kacsintottam, elvégre, Eskának köszönhetően el tudtam volna tűnni szem elől könnyedén, de úgy aligha lövöldözhettem volna, úgyhogy nem fogom megtenni, mert szerintem most jól jönne, hogyha ilyesmivel vezetném le a feszültséget. Van pár személy, akiket oda tudnék képzelni a céltábla helyére. Jelenleg sokkolóan hosszú a lista, pedig eddig teljesen üres volt, egyszerűen senki nem tudott annyira kihozni a sodromból, hogy ilyen gondolataim támadjanak, de a világomat gyökerestül kitépték a helyéről, és fejre állították… - Basszus… hogy én mekkora gyökér vagyok. Vörösödött el a képem, amikor meghallottam, hogy a férje halott. Ha akartam volna, sem lettem volna képes tahóbban viselkedni. Bár nem tudom mikor, és hogyan történt, de azt hiszem, ez súlyosabb, mint az én problémám. Nekem nem halt meg senkim, vagyis, konkrét hozzátartozóm nem, csak épp kilcenc kis betegem. Mondjuk, engem ez épp annyira megviselt, mintha valamely családtagomat vesztettem volna el, noha az már nekem rég nincsen, és nem is lesz az életben, mert férjhez nem fogok menni, gyerekeket meg nem szülhetek. Nem mintha akarnék erre a világra, hogy ne érjék meg a felnőttkort, mert valami barom reggelinek nézi őket. - Nagyon sajnálom, Hattie! Most én öleltem meg, bár ez inkább csak futó ölelés volt, viszont semmiképpen sem őszintétlen. - Rendben, akkor lövöldözés. Bólintottam, majd legyintettem Hattie felé gyorsan, nem kell felkísérnie, mert akkor biztosan sokkal tovább tart a készülődés, szóval gyorsan megjárom, és kész. - Szerintem fölösleges, így lesz a gyorsabb. Öt perc, és jövök! Azzal már el is száguldottam, a szobámban körül sem néztem, kár lett volna, mert igencsak trehány voltam újabban, ezért is jobb, hogy Hattie lenn maradt, most nem győzne csodálkozni, hová lett a pedáns Bells. Hát hagyjuk. Rögtön kikapok egy farmert, egy egyszerű felsőt, meg a fegyverem is előveszem, és a magassarkú cipő helyett kényelmes csizmába bújok, amitől épphogy felülről súrolom az 160 centit, de hát, na, sosem voltam épp égimeszelő. Így azért lényegesen lazábbnak érzem magam. Tényleg nem telik el öt percnél több, mire már száguldok is lefelé, és úgy tűnik, kicsit jobb hangulatban állítok Hattie elé az új szerelésemben. Még egy kémszínű pufikabátot magamra aggattam, hogy takarja a fegyverem, de egyébként ennyi. Van amúgy fegyvertartásim, azt legalább elintéztük, még ha lőni nem is akadt alkalmam. - Részemről mehetünk, de sosem jártam még arra, úgyhogy innentől tiéd a terep. Nyilván a kocsijával megyünk, ha már azzal jött, szóval én elindulnék a parkoló felé, hacsak nem máshol állt meg, de ha igen, akkor úgyis rám fog szólni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Akkor talán a Taj Mahalhoz nem ma megyünk. Történt már ennél nagyobb tragédia is! - mosolygok rá. Nem tudom elítélni amiatt, amiért magába fordult, valószínűleg velem is történhetnének olyan dolgok, ami miatt így járnék. A beolvadásra ejtett kacsintása nem kíván kommentárt, értem, vagy legalábbis érteni vélem az okokat, s nem is firtatom őket. Kedvemre való, hogy kissé felszabadultabbnak látom, ez erősít meg abban, hogy ide kellett ma jönnöm. Van bennem ugyan némi bűntudat, melyet az táplál, hogy előbb is jöhettem volna, de igyekszem a jóra és a szépre koncentrálni, így nem engedek teret neki. Elég, hogyha majd később eszem magam emiatt. - Nem, nem vagy az! - menteni igyekszem a helyzetet, amíg még lehet. Sajnálom, hogy említettem Dereket. Nem illett ide, nem kellett volna, s bánom, hogy emiatt most kellemetlenül érzi magát akár egy pillanatig is. Az én gyengeségem, szerelembe vetett ostoba hitem miatt nem szabadna, hogy veszítsen abból az alakuló jókedvből, melynek halvány csíráit láttam feléledni benne. - Tudom, és köszönöm! - mosolygok rá fáradtan. Ez a mosoly nem egyívású azokkal, melyeket azoknak szántam, akik a bázison nyilvánítottak részvétet nekem. Ebben benne van az elmúlt hetek, hónapok szomorúsága, ez teszi fásulttá, de mégis meg tud maradni mosolynak amiatt, hogy még mindig – s valószínűleg ezután is – szeretem Dereket. Jólesik az ölelése, még ha futó, akkor is. Érzem belőle, hogy komolyan, őszintén sajnálja, hogy kedves velem, hogy még mindig közel van hozzám, s hogy van még reményünk arra, hogy újjáépítsük a régi, biztonságos házunkat barátságunk kis szigetén. - Rendben, megvárlak itt! - bólintok, majd amikor Bells felszalad, én magam a táskám után nyúlok, karomra akasztom azt. A kabátomat a kocsiban hagytam, így nem szükséges azt is magamhoz vennem. Ami azt illeti, tényleg nem viccelt azzal az öt perccel, s ez újabb, ezúttal igazi mosolygásra késztet. Kedvelem, hogyha valaki fel tudja mérni, mire mennyi időt akar szánni, s nem is húzza tovább a kelleténél az időt. A precizitásomat igen magas fokra emelte ilyetén – is – a hadsereg. A fegyvert a kabátja alatt nem látom, így egyelőre nem észrevételezem, de az biztos, hogy elismeréssel fogok adózni neki. Meg pár kérdéssel is, melyek ugyan lehet, hogy kényes felszíneket fognak kapargatni, de muszáj lesz őket feltegyem. Minden attól függ, hogy milyen típusú a fegyvere. - Te aztán tényleg gyors voltál! - hümmentek elismerően, majd elindulok kifelé a parkoló felé. - Nincs messze kocsival, gyere, ott parkolok! - mondom, s vezetem Bellst a bejárattól jobbra rostokoló, piros színű Jeep Libertyhez. A maga részéről mindig valahogy túlzónak éreztem ezt a színt egy ilyen típusú autóhoz, de nevelt fiam ragaszkodott hozzá, hogy ilyenünk legyen. Ki tudja, milyen megfontolásból. Azt hiszem, hogy valami lánynak kívánt imponálni vele. Nem firtattam túlságosan.
- Egész jól kitanítottalak erre a pozitív életszemlélet dologra… azt hiszem, legalább lesz kitől ellesnem megint a saját világnézetem egy részét. Annyira abszurd, hogy most rám mosolyognak, nem én a világra. Valahogy mégis jólesik a sebzett lelkemnek, hogy apró adagokban, de visszakapom azt, amit adtam. Nem azoktól, akiknek adtam, de nem is ez a lényeg. Örülök, még ha nem is látszik, hogy Hattie most itt van velem, és nagyon remélem, hogy láthatom többet is, mert biztosan jót tenne a társasága. - Már hogyne lennék? Én itt picsogok… azaz, nem picsogok, csak bunkózok, pedig nem halt meg senkim. Tapintatlan vagyok. Szégyellem magam, sajnálom. Áhh, a fene vinné el. Nem lesz ez így jó, sehogy sem az. Mit kellene csinálnom? Nem lehetek folyton ilyen, de az a régi kedves lány sem bírok lenni. Vajon hol van az az oly sokat emlegetett arany középút? Nem okozna fejtörést, ha olyan könnyű lenne rálelni, de én egyelőre képtelen vagyok rá. Bűntudatomat azonban szintén esélytelen elnyomnom, így fejezem ki egy ölelés kíséretében szavaim igazát, másként nem tudom. Őszinte vagyok, tudom, hogy ő is érzi, s közben legszívesebben elásnám magam, mert megöl a szégyen, amiért így viselkedtem vele. Amíg átöltözöm, valamelyest tompul bennem eme érzet, de az biztos, hogy vele szemben nem fogok magamnak megengedni több tuskó megjegyzést, mert nem szolgált rá. Jó, megkereshetett volna hamarabb, de fogalmam sincs, hogy a feladatai megengedték volna-e. Kár már ezen filozofálgatni, a lényeg, hogy most itt van. - Nem szoktam olyasmit állítani, amit képtelen vagyok betartani. Ennyire már persze ismer, de legalább van valami, ami nem változott velem kapcsolatban. A hajamat egyébként befogtam, hogy ne zavarjanak a loknijaim, meg aztán, hullára nem érdekel újabban, miként is festek, mert magasról teszek mindenki véleményére. Ha én jól érzem magam valahogy, az már fél siker, s most a lófarok tökéletesen illik a lelkemben zajongó kamaszos lázadáshoz. - Rendben! S megyek is utána, hogy aztán gondolkodás nélkül bevágódjak a kocsijába, és elinduljunk a bázisára. De hülye szó ez, istenem. Azt hiszem, a baseballban is van valami ilyen kifejezés. Vagy az egy másik sport? Tudja a fene, sosem érdekeltek az ilyesmik. Mindenesetre, útközben csacsogok mindenféléről, mert próbálom kiküszöbölni a korábban említett csorbát, de talán ő ismer annyira, hogy leessen, ezért teszem, nem azért, mert olyan sok kedvem lenne beszélgetni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Megmosolyogtat – s valahol büszkévé is tesz – az, hogy Bells úgy véli, ezentúl tőlem is ellesheti a pozitív világlátást. Sokáig gyakoroltam, mire ilyen szintre fejlődtem, de tulajdonképpen magam is úgy vélem, hogy kifejezetten jól művelem. Nem is olyan nehéz, amilyennek először hittem, s hát igen: remek tanárom volt. Nem mondok rá semmit, csak mosolygok, legalábbis addig, amíg megint elő nem kerül pár monsat erejéig a Derek-téma. Kicsit kellemetlenül kezd érinteni, de nem szándékozom kimutatni. Igyam csak a levét annak, hogy emlegettem egyáltalán! - Nem a halál a legrosszabb, ami történhet valakivel. Katona volt, benne volt a pakliban, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem. Vállaltam mindezt, amikor igent mondtam neki. Minden katonafeleség tudja, hogy mekkora súlya van ennek, de csak kevesen képesek igazán megérteni mindaddig, amíg meg nem történik velük a tragédia. – húzom el a számat egy röpke pillanat erejéig, majd újra felöltöm könnyed arckifejezésemet. Nem mosolygósat ugyan, de nagyjából felhőtlent. - Derek halála tett igazán jóvá abban, amivel mostanában foglalkozom. Tulajdonképpen tehát az életéért és a haláláért is köszönettel tartozom neki. És így, hogy nem kellett elbúcsúzzunk – sose tettük, amikor bevetésre ment – egy kicsit még mindig olyan, mintha élne valahol. Valóban nagyon megy nekem ez a pozitivitás. Tökéletesen komolyan gondolom azt, amit mondok, minden szavamat elhiszem, s így hitelesen tudom át is adni őket. Arról pedig, hogy hány éjszakán át mantráztam ezen dolgokat magamnak ahhoz, hogy el tudjam fogadni az újabb és újabb reggelek érkezését.. momentán nem szól a fáma. S jelenleg az összehajtogatott amerikai lobogóra sem akarok emlékezni, ami Derek dolgozószobájában pihen az ő íróasztalán, közvetlenül a bekeretezett, esküvői fényképünk mellett. - Becsülendő tulajdonság! - kacsintok Bellsre, amint leérkezik. Tudtam én, hogy nem szokott a levegőbe beszélni, de annyit sikerült már órákig cicomázkodó nők között élnem, hogy hajlamos vagyok elfeledni azt, hogy ezt lehet normál keretek között is bonyolítani. Az a véleményem, hogy még úgy is jól mutat, hogy nem foglalkozik sokat a megjelenésével. Ezt persze nem mondom neki, lévén nem vág témába, de amúgy tény. Van szemem az ilyesmihez, s még ennyi megélt év után – jó-jó, nem vagyok egy matuzsálem – is úgy gondolom, hogy a nők természetes voltukban is tudnak szépek lenni. Sőt. Becsukom magam után az ajtót, majd amint Bells is beszállt az anyósülésre, beindítom a járművet. Gázt adok, kitolatok a parkolóhelyről, majd lendületbe hozom az autót és meg sem állunk fort Wainwright kapujáig. Meg kell állapítsam utazás közben, hogy rég élveztem a vezetést ennyire. Valószínűleg sokat javít az élményen, hogy tökéletes társaságom van. És csak ez számít, semmi más.
Átfagyva léptem be a fotocellás üvegajtón. A benti meleg lassan olvasztotta fel átfagyott arcomat. A sejtjeim apránként éledtek újra. Megborzongtam a hirtele hőváltozástól. Lehúztam kesztűimet, és fejjel hátralöktem a kapucnimat. Szabad ujjaimmal lehúztam a télikabátom cipzárját. Rázéztem a recepció órájára. Csak két perccel érkeztem korábban a megbeszélt időpontnál. Nem vetkőztem tovább. Ráérek, ha végül itt maradunk. Csak egy dolgot határoztam el a recepciós kiváncsi arcát látva; akkor megyek oda, ha 10 percet késik. Tegnap este kaptam az üzenetet. Alig telt el pár hét Colette kivégzése óta, és bár úgy tervesztem kikiabálom magamból a megbotránkozásomat, azalatt a majdnem egy hónap alatt lassan, de feldolgoztam a veszteséget. Ugyan teljesen még nem, de kezdtem megérteni az indokok mögött húzódó kényes ügyet is. Meg persze túl kellett tennem az emberi felfogásomon, amin évszázadok sem voltak képesek változtatni. Dezertőre vagyok a farkastársadalomnak az elképzeléseimmel, és ideáimmal. Ellenben hűséges és hatékony, ezeket pedig meg kell mutatom az újfalkában is, hogy elismerjenek, befogadjanak. A farkas másképp gondolkozik. Másképp él. A falka felül írja a családot. Ezt egy emberől aligha lehet elvárni. Az alfa tekinthet családként a falkára, de mi, mint indivídumok a közösségnek és annak fejének tettünk hűséget, őket kell mindenek elé helyeznünk. Az árulásra nincs bocsánat, Colette vétke pedig figylmetlenség és az ő profizmusához nem elfogadott hiba volt. Dante farkasként gondolkozott, mikor döntést hozott, nem apaként, de legfőképpen nem emberként. Az ember a családjáért bármivel szembe menne. A farkas ennél inteligensebb, ösztönösebb, de okosabb. Hosszú napokig vizsgálgattam ezt a kérdést, míg a társaimra vártam. Az igazságot még nem találtam meg, de latin vérem lenyugodott. Most pedig hívtak és itt vagyok. Újra csak az órára pillantottam. Egyész van. Körülnéztem, majd észrevettem Dantét. Elmosolyogtam magamon, mert eszembe jutott hányszor képeltem el ezt a találkozást, még mikor értetlen dühöm mindent elnyomott.
Sok minden megváltozott, sok dolog idejét múlt, ahogyan az is, hogy azok, akik az enyémek, a mag külön életet éljen. Eddig messzemenően kerültük a találkozásokat, illetve olyan helyen, olyan időpontban ejtettük meg, ahol soha nem bukhattunk le. Ennek most vége, végre úgy ölelhetem magamhoz Mayát, hogy nem kell titkolózni, nem kell mindenre a legapróbb részletekig is ügyelni, nem kell titokban tartani semmit, amit eddig megtettünk és maradéktalanul sikerült. Ezért profi a banda, ezért nem féltem én őket semmitől sem, és tudom, hogy minden helyzetet megoldanak, amikor kell. Mayával csupán nagyvonalakban tudattam vele, mi történt, így Colette halálát is, a hangján pedig már akkor is éreztem, hogy legszívesebben nekem esne egy pillanat alatt, és addig ütne, amíg le nem csillapodik. A találkozót a hotelbe beszéltük meg, és lehet, titkon bízik abban, hogy egyszer az életben előbb érkezem meg, de nem. Halál pontos vagyok, mint mindig, sem előbb, sem később nem jelenek meg, mint az ominózus időpont, azaz egészkor. Szinte rá sem kell pillantanom, tudom, hogy itt van, az energiáit ezer közül is megismerem, és most azzal sem foglalkozom, ki van itt, ki mit lát, úgy kapom fel, mint egy régen látott testvért. -Mayácska! Nekem akar esni, megteheti, bár azt nem mondtam, hogy hagyom, talán megértette azt, mit miért léptem meg, hiszen ismer. Felelőtlen, nem megfontolt döntést sosem hozok, és ha én ilyesmire vetemedek, akkor annak nagyon nyomós oka kellett, hogy legyen.
Én is örülök, hogy látom, de a helyre vonakozó viselkedési szabályokat nem ismervén meglepődve konstatálom, hogy lábam alól kirepül a talaj. Egy ilyen szorításból ember ép csontozattal nem ér újra földet, de még ellenkezni se tud, nemhogy támadni. Szerencsére már ilyen céljaim nem voltak. Mikor Dantét látom megrohamoznak az emlékek. A fiúk arcát már megszoktam, mert hónapokig próbáltunk túlélni, de az ő arca nosztalgiával tölt el. - Én is örülök neked! - válaszolom mosolyogva, mikor újra stabilan állok, és a levegő újra megtelíti a tüdőmet. Tényleg, jó látni. Olyan megnyugtató. Végül is ezidáig magam voltam, amit nem megszokott egy falkában élő farkas számára. Jelzésértékűen körbenézek és várok, hogy mit gondol hova tovább. Maradunk-e vagy keresünk a városban egy helyet? Nem ismerem az épületet, nem ismerem közlendőjét. Bevallom aggódok kicsit a megváltozott munkaköri leírásom miatt is, meg a falka befogadóképessége miatt is. Ezek pici frusztráltságok, de teljesen értető. Megbízok Dantéban, ő is bennem, így csalódást se akarok okozni neki. Másrészről, ha most esetleg nyiltan felvállalhatom már hovatartozásom, vajon el kell-e hagynom a helyes kis kuckót az erdőben, és szállodai szobára cserélnem a kényelmes otthont? És vajon ő már tud valamita fiúkról? Kérdések ezrei kavarogtak a fejemben, már-már beléjükszédültem.
Azt mondják, nyár van, s errefelé ez tényleg csak ennyi fokban nyilvánul meg... Enyhe idő. Így nevezik, én meg fáznék farkas létemre, ha levenném a pulcsit fedetlen vállaimról. - Nem vittem túlzásba egyébként a beöltözést: pántos kék felsőhöz fekete pulcsi és csőfarmer társul, valamint magassarkú cipők és a megfelelő, egyszerű kiegészítő: egyetlen nyaklánc, apró, kereszt alakú medállal. Mi lesz így télen, ha huzamosabb ideig maradok?! Márpedig úgy tervezem, csak süljön el jól ez a találkozás.
Kora reggel érkeztem, vonattal. Az egyik kávézóban volt szerencsém átböngészni az újságokat, de ezúttal semmi hír az újdonsült atyáról. Máson akadt meg a szemem, de nem is lényeges annyira... Sokkal fontosabb volt, hogy megtaláljam a Hotel-t, s ehhez a városiak készséggel nyújtottak segítő szót, ha kértem, így könnyedén megleltem az épületet, melynek bejáratánál ott virított a Holiday Inn felirat a maga négy csillagával. Beljebb lépdelve leengedtem pajzsomat, s hagytam, hogy energiáimat "bemérhessék" a hotelben tartózkodó farkasok. Egyúttal én magam is bundás testvér után kutattam a bejáratnál levő pult irányában. De a recepciósok nem azok, nagy sajnálatomra, így kissé megtorpanva, elanyátlanodottan tekintek körbe. Hátha... Ééés igen! Ekkor sétál be a képbe a pasas, akiről messzire szaglik, hogy vérfarkas. Magas-sarkas rövidtávú gyorsulás következik láttán részemről, hogy beérjem, mielőtt eltűnne szem elől. Meglepően jól megy, nyilván nem először kell sietősre venni lépteimet eme magaslatokon. - Eeeelnézést! Elnézést, bocsánat! - Ha megáll és beérem, finom szusszanással fújom ki a sietségtől tüdőmben rekedt levegőt, majd előkelő mozdulattal, mintha az előbbi meg sem történt volna, söprök hátra pár szőke tincset arcom elől. - Castor de Lucát keresem, talán tud benne segíteni.
A hozzászólást Artemis Northwood összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 30, 2014 2:26 pm-kor.
Elég nyúzott voltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy megpróbáljam összepakolni a Testőröket, de lássuk be: ez nehezebb feladat, mint hólapáttal hulahopp karikázni. Na mindegy... Csak cseszte a csőröm a dolog. Szóval, fáradt sóhaj kíséretében indultam meg a hotel bárja felé, hogy ha már ennyire száraz szar hullik az ölembe, legalább legyen hozzá mivel öblíteni. Mondjuk arra nem számítottam, hogy a recepción keresztüli - marha jól átmanőverezek majd - project csődöt mond. Épp, hogy beléptem; esküszöm... de máris idegen szagok fogadtak. Ja, nem... ez még hagyján, az ilyesmi már meg sem lep. Még akár vállat is vonhattam volna nagy leszarom kedvemben, mikor az illetékes illat gazdája erőteljesen közeledni kezdett.
Mondjuk kiröhögtem volna, ha eltaknyol előttem - tekintve, hogy akkora lendülettel érkezett meg, hogy kis híja volt , hogy le nem fejeltem. Már, ahogy felé fordultam. A kérdésére szinte napra kész voltam. Manapság, ha valaki nem Castort keresi, az a meglepő. - Az attól függ, ki keresi. - recsegtem fel, ahogy sarokból gördítettem felé lábfejeimet, ezzel együtt egész testemet is. Kezeim a zsebembe fulladtak, a fejemet pedig halványan eldöntöttem oldalra. - Tud az érkezéséről? - tettem fel a kérdést, amolyan semmitmondó éllel hangomban, mégis tekintetemben némi érdeklődés villant.
Egyébként szaglásztam. Jah, hát igen őt. Na nem feltűnően, csak próbáltam minél többet megállapítani róla, elvégre akárki korcsát nem viszem Castor elé. Főleg most nem, hogy kinevezett. - Nah, ne bámuljon rám úgy, mint aki karácsonyfát nyelt. - vigyorodtam el szolidan, kicsit engedve az érdes megnyilvánulásból. - Szóval? Mi az oka, hogy ide tévedt? - pillantásom ugyan a vonásait súrolta, mégis ezer szemmel pásztáztam a fogadó tér minden zegét-zugát. A legkevésbé sem kívántam, hogy illetéktelen fülekbe szivárogjon akár egyetlen szavam/szavunk is.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Ha elesnék, annak valószínűleg nem a cipők, hanem maga a hím lenne az okozója a felvázolt esetben. Tényleg túl régóta hordok magas sarkú cipőket ahhoz, hogy ilyesféle bajom származzék belőle. A kérdésem láthatóan meg se lepi, engem pedig ez némi reménnyel, bizonyossággal tölt el a tény felől: jó helyen járok. Még apró, magammal elégedettnek tetsző kis mosoly is átsuhan képemen, de gyorsan letöri szavaival az idegen hím. Kissé kihúzom magam előtte, finoman igazítok felsőmön, mielőtt megfontolt szóval válaszolnék. - Nos... nem volt szerencsém beszélni vele még. Jobban szeretem személyesen intézni az ilyesféle ügyeket. - Hitelesebb az egész, mondhatni. A telefonos falkához-csatlakozás korát nem értük még el, hála istennek... - Artemis Northwood egyébként, igazán örvendek, Mr...? - Megfontoltság és úri tartás ide vagy oda, kezemet nyújtom kedves mosoly keretében, de ő csak "szaglászik" bizalmatlanul. Kissé esetlen az egész jelenet, ahogy leengedem lassan, mintegy megadóan a karomat. Hát... jó. Ha ő így... Igazán nem lehet hibáztatni senkit érte, hogy nem volt rendes gyerekszobája, s nevelő dajkája annak idején. Megjegyzésére - s főleg a képén megjelenő vigyorra - ha lehet, csak még összezavartabbá válik ábrázatom. Most szórakozik velem? Valószínűleg, máskülönben nem élvezné ennyire a helyzetet... - Érdeklődnék Mr. de Luca egyik ingatlanával kapcsolatosan, s mivel huzamosabban szeretnék a területen időzni, így a falkája iránt is. Szóval... itt van most vagy esetleg keressem máskor? - Sürgetném meg a dolgokat, noha érzem, nem fog ereszteni ilyen könnyedén a másik. Mert ő van hazai terepen és ezért megteheti.
Felhúztam az egyik szemöldökömet. Szóval nem volt szerencséje még... Aham... értem én. A baj inkább csak az volt, hogy ez így nekem rohadtul kevés volt. Talán épp ezért nem foglalkoztam a bemutatkozásával, vagy azzal, hogy kezet nyújtott felém. Igen-igen, kicsit hitetlenkedő vagyok elsőre. De azt hiszem ez az én koromban és szakmámban megengedhető. Addig pedig nem is nagyon tágítottam, még ha marha jól el is szórakoztattam magam közben, míg nem adott egy épkézláb érvet arra, hogy én egyáltalán Castor elé vezényeljem őt. - Azt hiszem jobb lenne, ha arrébb mennénk. - pillantottam fel a kék íriszekből, majd egyebet se várva fogtam rá - kivételesen egészen finoman - a felkarjára, hogy arrébb invitáljam.
- Nos. - szólaltam meg újfent, mihelyst egy csendesebb sarokba találtuk magunkat. - A helyet kipipálhatja. Még azt is, hogy Mr. de Luca-t itt találja. Jelenleg is. De... - emeltem meg kissé az államat, tovább tapogatózva a vaksötétbe, hátha többet is látok a nőstényből, mint amit mutat. - ...Remélem egy percig sem gondolta, hogy azonnal beszélhet is vele. Ennél kicsit többet kell tudnom Önről. - vigyorodtam el egészen idiótán, hagy értse csak félre. Ez is egy élethelyzet, nemdebár? - Egyébként, 'Sadler. - biccentettem. Csak ennyi. - Oliver Sadler. - tájékoztattam ezúttal, ha már ennyire érdeklődő volt. A nevem sosem volt titkos, vagy rejtett. Úgyis megváltoztatom, ha szarba kerülök miatta, ezen kár görcsölnöm. - Mi a fő szándéka? Az ingatlan, vagy a csatlakozás? És, ha csatlakozna... ha kapna rá esélyt, mit tenne a falkáért? Egyáltalán... tisztában van-e a jelenlegi helyzettel, ami a várost érinti, Miss Northwood? - egyszerű, mégis hirtelen kérdések. De szeretem a spontaneitást. Igazán, csak abból lehet leszűrni, hogy milyen is a másik. És mit várhatunk tőle...
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Mondtam volna a magamét, ha nem fog rá a karomra és vezet arrébb. A szó bennem akadt a közvetlen "megnyilvánulásra", meglepetten és kissé talán felháborodni készülőn tekintettem rá... de végül mégis inkább lenyeltem a dolgot, elnyomva lázongó úri lelkem villanását. - Mr. Sadler, én teljes mértékben megértem, amit mond, de remélem ön is, hogy nem fogok akárkinek csak úgy kiadni magamról dolgokat. - Finoman ingatom meg fejemet amikor azt hangsúlyozom, hogy nem beszélek akárki fiával, s remélem, veszi a lapot ezzel együtt, hogy arra kérem: kerítsen valami felsőbb beosztásút, ha már mindenképpen "vallatni" szeretne. Amennyiben azonosítja magát, természetesen készségesen válaszolok neki is, de addig azt hiszem, elvárható legalább ennyi részemről. Akár egy omegába is belefuthattam volna, ő pedig egyrészt... milyen jogon faggat bárkit is az alfa nevében? Másrészt milyen hülyén mutatna már, ha ő vezet elé. Nem jó ajánló levél. Márpedig nekem jó kell, ha nem a legjobb. Szóval amennyiben közli a rangját Mr. "Sadler vagyok, Oliver Sadler", akkor teret engedek a kérdéseknek. Azok pedig jönnek - mit jönnek, záporoznak! - is. - A csatlakozás, ez egyértelmű. Pontosan tisztában vagyok az itteni helyzettel. Százhatvan se múltam még, egyedül, vagy legalábbis az nélkül, hogy a városi falka ne fogadná el az ittlétemet, nem húznám sokáig, ez tiszta sor. - Aprót biccentek is, mintegy megerősítve szavaimat. Egészen aranyosra sikerül a mozdulat, más helyzetben az ember kényszert érezne, hogy beleborzoljon a szőke tincsek közé, míg elgondolkozva lesütöm a szemeimet kicsit. - Hogy mit adhatnék a falkának... A Hotelt elnézve pénzből nincs hiány, de... van már Mártírjuk? - Kívülálló most furán nézhetne rám, de aki ismeri a vérvonalakat, tudhatja, miféle képesség a miénk.
Elmosolyodtam, csak finoman. Mindig is értékeltem, ha valakiben volt kétely, ha valaki csak úgy nem dobja oda magát a másiknak, hogy elérje a célját. - Nyilván, Miss Northwood. Ezzel nincs semmi gond. És, hogy megnyugodjon a kis szíve, bátran csiripelhet nekem, tekintve, hogy a falkában elfoglalt helyem... mondjuk úgy, hogy nem átlagos. És jelezném: Főként... rajtam keresztül juthat csak el, Mr. de Luca-hoz. - jó ez talán némileg túlzás. Hiszen a többi testőr, de akár még a végrehajtóink is nyugodtan bevezényelhetnék a kis hölgyet Castorhoz. Ha pedig elegendő volt számára ennyi információ, úgy könnyed vigyorral, ámbár komoly, kimért tartással kezdtem el őt hallgatni.
Nos, amit mondott, az kétségtelenül tetszett, ennél többet jelenleg szerintem nem is várhatnánk új, csatlakozni vágyó farkasoktól. Megértettem azt is, hogy figyelembe vette a saját biztonságát is, és ez valahol mélyen, elismerésre is méltó. Kevés korcs vallaná be, hogy nem feltétlen bírna el akármivel, ami csak elé kerülhet. - Mártír... - ízlelgettem a szót, ahogy karjaim összekulcsolódtak a mellkasom előtt. - Tudomásom szerint, egyelőre nincs, vagy nem túl sok ilyen típusú vérvonal van a falkában. - pörögtek a fogaskerekek, de nem... számottevően semmiképp sem rémlik fel, hogy lenne. Ha pedig van is... elég elenyésző számban vannak.
- Nos, maradjunk annyiban, hogy talán akad. De az efféle képességgel bíró farkasok, mindig jól jönnek. - mosolyodtam el - rohadjak meg, egész kedvesen -, majd egy szívdobbanásnyi percre elpillantottam a hátam mögé. - Jöjjön vissza holnap. Addig szólok az érdekében. Ha itt lesz, keressen engem, én pedig elkísérem majd Mr. de Lucához. - tovább nem szajkóztam a dolgot, feleslegesnek láttam. Ő akar valamit, nekünk jól jöhet, persze erről egyedül Castor dönthet majd. - Örültem, Miss Northwood. - távolodtam el tőle egy lépést, lassan a zsebeimbe engedve az ujjaimat. - Holnap. - biccentettem, majd ha nem volt egyéb közölni valója, egyszerűen sarkon fordultam... Volt még dolgom bőven...
// Hát, ez nem volt hosszú, de szerintem kár húzni. Majd, ha már falkatag leszel, akkor nyomhatunk újat ^^ Ha van kedved )) Köszöntem <3 //
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Az elégedettség hullámai érnek Sadler felől és ez némileg megnyugtató. Már csak azért is, mert erre fel már csak kevesebbet tudnék ajánlani, ami ugyan összeadva több, ám... a körbekérdezgetések kapcsán már leszűrtem előre, hogy a vérvonalam lehet a legnagyobb érték e falka számára és nem a pénzem, nem a szaktudásom vagy a kapcsolataim. Persze, azok is fontosak, de nem tesznek kellően különlegessé egy ekkora méretű falka esetében, elvégre ugyan ezek megvannak a többiekben is nyilván. - Maradjunk. - biccentettem aprót, ajkaimon mosollyal, míg eldöntötte, hogy akkor most akad vagy sem. Habozása árulkodott, anélkül, hogy gondja lett volna erre, de én nem tettem szóvá, ahogy sok minden másról is hallgattam életem során, ha a férfi egóval találtam szemközt magam. Veszélyes egy jószág az, ha az ember lánya nem tud lakatott tenni jó időben és jó helyen a szájára. - H-holnap? - kerekedtek el kissé szemeim, s levegőt véve még hátamat is egyenesebben tartottam - ha ugyan lehet még ennél is egyenesebben - amikor finoman igazítottam a ruhámon. Visszakoztam volna, kétségtelenül és talán megérezte Sadler is, mert nem hagyott szóhoz jutni. Maradt hát az aranyhal effektus a néma tátogással, majd az utánapislogás, mikor lelép. Holnap. Komolyan leráz ennyivel?! Minek néz ez engem? - Idegesen pillantottam körbe, tekintetem az információnál ülőkével találkozott, kiknek suta, apró mosolyt küldtem - nem épp az őszinte fajtából - majd hajamat igazítva meg lépdeltem ki a hotelból emelt fővel. Talán holnapig még tudok várni...
// Bocsi a suta zárásért és köszi! *-* ÉN is remélem, lesz még alkalmunk összefutni. //
All my days were spent by the telephone it never rang And all I needed was a call that never came
Hazafelé indulnék Faye-hez, ha nem lennék akkora pancser, hogy a recepciónál beleütközök egy nagy bőröndöt gurító vendégbe, és nem kellene sűrű elnézéskérések közepette felszednem a földről a telefonomat, ami azért volt a meglévő praclimban, hogy zenét hallgathassak majd. Betört a kijelzője, fantasztikus. Faye nem fog érte megdicsérni, de némi ütögetés után sikerült rájönnöm, hogy legalább működik. És amíg működik, addig nem fogok újat kérni, mert az milyen már... Lógó végű szürke deszkás sapka van a fejemen, miután sikerül bedugaszolnom a füleimet, felügyeskedem a fülemre, hogy lefogja az anyag a fülhallgatót. Ha menet közben kiesik, nincs kedvem fél kézzel visszaoperálni őket a helyükre, csak felidegesíteném magam rajta. A fekete farmer zsebébe temetem a telefont, mindkét kezem jól besüllyesztem a bő, fekete-fehér csíkos pulcsi ujjának mélyére, és immár nagyonn odafigyeléssel indulok meg kifelé az épületből, mint ahogy az imént tettem volna. Szerencse, hogy olyan nagy az az üvegajtó. És szerencse az is, hogy mindkét szárnya kinyílik a fotocellás berendezésnek, mert ha nem lett volna elég helyem, egészen biztosan telibecsókoltam volna az üveget, tovább tetézve szerencsétlenkedéseim rövidnek cseppet sem nevezhető listáját. Ő csak jött velem szemben, és szép volt és életben volt. És finom volt az illata és olyan idegesítően bukfencezett a gyomrom, amikor megláttam. A szívem, hát, az valahol a fülemben talált magának új helyet, de egyúttal rettenetes félelem is belém csapott hirtelen a hűvös levegővel együtt, ami kintről áradt befelé. Rettegtem. Képtelen voltam a felismerés után rá nézni. Lesunytam a fejem, tudom, hogy már nem emlékszik rám, hogy elfelejtett, és hogy akár meg is szólíthatnám, fogalma sem lenne róla, hogy ki vagyok. De mégis, mi lesz, ha felismer? És mi lesz, ha egyszer majd a szememre veti, hogy nem tartottam tiszteletben a kérését? Istenem... Ha sikerül elhaladnom mellette, ha megtorpanunk valahogy, hát mindenképp közelebb érek hozzá, ismeretlen ismerősként csap pofán valami egészen sajátos bizsergés, amitől a farkasom olyan idegenül érzi magát. Utoljára akkor éreztünk ilyet, amikor az a Mandy nevű nő is ott volt... Én ijedtem körbenéztem, kerestem-kutattam a másodpercek tört része alatt, de hiába. Naomi testét szinte körül rajzolta a mágia, tudom, badarság, de akkor is. Éreztem őt. - Nee... Szökött fel belőlem kétségbeesetten és halkan a felismerés ténye, a fülemben dübörgő Green Day slágeren át is hallottam a saját hangomat, és nem vagyok benne biztos, hogy a csalódottság, az aggodalom vagy a harag pirította halványpirosra az orcáimat, én mégis két választás közt őrlődve találtam magam. Szerettem volna sírva elrohanni. De komolyan. És szerettem volna odamenni, megkérdezni, hogy most már, így emlékszik-e rám és hogy jól van-e, és ha jól van, hát akkor leüvölteni a fejét azért, mert tökre felesleges volt minden. De egy kussban megesett öleléssel is ki tudtam volna békülni, azt lehet kombinálni a sírással. - Ne, ne, ne, kérlek, ne... Mint egy zombi, úgy nézek át a szemüregeimen, ha az imént elment mellettem, hát csak a hátát szemlélve, nyújtanám felé a kezem, hogy megérintsem a vállát, hogy megnézzem, jól láttam-e, de persze hogy jól láttam, hát ezer közül se téveszteném össze senkivel!
„I've been searching for you I heard a cry within my soul”
Mikor eldöntöttem, hogy megkeresem, fel voltam arra készülve, hogy rá fogok menni lelkileg, arra is, ha megtalálom, és arra is, ha nem. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, azt hiszem, mindennek megvolt a maga oka. Nem véletlen, hogy a rémálmaim helyére ő költözött, és bár sokkal kellemesebb volt, mégis, valahol nagyon kínzó volt abban a tudatban látni éjjelente az arcát, hogy tudtam, ő nem kíváncsi az enyémre. Tudtam… nem, nem tudhattam, csak így hittem, hiszen nem jött akkor este, nem is válaszolt. Valahol, a lelkem kicsiny része megkönnyebbült, mikor Mandy segítségével kiderítettem, hogy életben van, sőt mi több, több mint fél éve a falka tagja. A fürdőszobai tükröm a megmondhatója, hogy mennyire dühös lettem, talán ok nélkül, tudom, hisz talán jogosabb volna az ő haragja az irányomba, mégis… fájt. Nem tudom, hány éjszakát sírtam át azóta, és próbáltam lebeszélni magam arról, hogy idejöjjek. Nem ment. Hülye vagyok, tudom, hogy ostobaság, de ahogy Panda is mondta, így sem jó, akkor már csak jobb lehet, ha legalább tisztában vagyok vele, hogy utál, akkor talán képes volnék túllépni ezen a fogalmam sincs, micsodán. Az öltözékem semmi különös üzenetet próbál hordozni, még véletlenül sem azt, hogy „Szia Connor, emlékszel rám? Hülye voltam, bocsi, nagyon sajnálom…” A lapos talpú bokacsizmámban eltűnik csőfarmerem szára, míg egy vastag, szürke, kötött pulóverbe bújtam pluszba, ami olyan hosszú volt, hogy a combjaimat verdeste az alja. Tökre nem egy ilyen puccos helyre illő viselet, de nem érdekelt. Mandynek mondjuk szóltam, hogy hová jövök, és hogy esetleg legyen készenlétben, ha bajba kerülnék, bár szerettem volna hinni, hogy ok nélkül senki nem esik nekem. Pandát is felhívtam, hogy jó eséllyel este át fogok menni hozzá, és legalább egy tonna papírzsepit készítsen elő, mert még többet fogok bőgni, mint a múltkor. Fő az optimizmus, tudom én, de ettől a helyzettől semmi jót nem reméltem. - Apa, nagyon kérlek, ne most. Igen, a kettes méretű pelenka már teljesen jó lesz neki. Figyelj, majd visszahívlak, jó? Nyomon ki a telefont, mert most tényleg nem tudok azzal foglalkozni, hogy a húgomnak mire van szüksége a minél szárazabb popsi érdekében. Valami furát éreztem. Görcsbe rándult a gyomrom alig egy pillanattal később, hogy a fotocellás ajtón áthaladtam. Fogalmam sincs, honnan tudom, hogy az a nee nekem szól, mint ahogy arról sem, hogy miért dermedtem meg, és még addig sem jutottam, hogy zsebre dugjam a telefonom. Fordulj meg… fordulj már meg. Basszus. Nem merek. Összerezzenek, mikor a vállamhoz ér a kezével, és… miért könnyezek? Úristen, hát én teljesen idióta vagyok. Nem akarok bőgni. Emlékszik rám, igen, ez most már biztos. Annyi mindent szeretnék mondani, de nem igazán jönnek a szavak, csak arra tudok gondolni, hogy vajon minek szól az a pár kétségbeesett nem. Ez az, ami végül betűk formálásra készteti ajkaimat, miközben lassan megfordulok. Ő az. Istenem. Le kell gyűrnöm a késztetést, hogy megérintsem az arcát, mintha nem hinném el, mintha tudni akarnám, vajon milyen. Az álmok mások, ott nem maradnak meg ilyesmik az emlékezetben. - Mit ne? Kérdezem halkan, annyira, hogy nem is vagyok benne biztos, hogy kimondtam. - Ne legyek itt vagy ne legyek herripotter? Nem szeretném tudni a választ, hisz egyik lehetőség sem jobb semmivel sem a másiknál, mindkettő fájna, az egyik talán kicsit jobban, de az az eredményen nem változtatna sokat. Csak most süllyesztem a telefonomat a zsebembe, utána pedig egyszerűen nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, valahogy sosem voltak ennyire útban. A szemeimet azonban nem tudtam levenni az arcáról, ittam magamba a látványát, és nem akartam tudomásul venni, hogy nem kell sok az első könnycsepp elindulásához, hiszen már épp eléggé csillog tőlük a tekintetem.
It's time to begin, isn't it? I get a little bit bigger, but then I'll admit I'm just the same as I was Now don't you understand That I'm never changing who I am
És megfordul. És lát, és látom, hogy felismer, pedig az első, halk kérdése lehet akár valamiféle közvetlenség is. Hiszen én magam sem biztos, hogy szó nélkül hagynám, ha egy szemmel láthatóan idióta hülyegyerek dumálni kezdene mellettem elhaladva. Nem tudok válaszolni. Csak eltátom a szám, mert végső soron én sem tudom, hogy mit nem kéne. Nem kéne, hogy itt legyen, mert ez a falka területe és itt laknak a "gonoszok", akik sokkal durvábbak, mint amilyen régen én voltam vele. És nem kéne találkoznunk sem, mert ha nem is nagyon, ám egy kicsit már úgy éreztem, hogy túl vagyok rajta. Persze épp elég időm volt köré fonni a gondolataimat az elmúlt fél évben, mással nem nagyon tudtam lekötni magam a könyveken meg a sorozatokon kívül. Mégis, aztán újabb kérdést tesz fel, és erre semmi egyebet nem tudok reagálni, csak felhorkanok, érzem, hogy a tagjaimba szivárog az indulat. Egy percre sem vagyok képes most már máshova nézni, csak rá, és mégis, olyan szívesen hozzávágnám, hogy bazd meg, örülök, hogy ezek az első szavaid hozzám... Fel se fogom igazából. Mármint, hogy miért mondja azt, hogy herripotter, amikor elvileg nem tudhatja, mi az a herripotter. Vagyis hát nyilvánvalóan egy lett közülük, ezért tud egyet s mást, de hogy pont ezt a kifejezést használja, amit régen tőlem hallott, pont nekem mondja... Valami avasson már be, hogy mi a tököm van! Mivel tökéletesen letaglóz mindkét, számomra ellenséges feltevése, így rövid úton puffogok végül egy sort, foghegyről ciccenve fel, és elhatározom, hogy akkor ennyi volt, fordulok is, és baromi határozottnak tűnő léptekkel elindulok ki a levegőre. Csináljon amit akar! Eddig is azt csinálta végül is, nem? Én meg még nem vagyok se nagy, se erős farkas, szóval részemről a helyzet még mindig az, hogy velem csinálnak azt, amit akarnak. Egy pillanatra sem remélem, hogy megragadna, hogy megpróbáljon megállítani. Ha mégis így tenne, hát megállok, de ha nem, akkor magamtól áll belém a hülyeség, hogy mi a tökért hisztizek, és hogy egy hülye vagyok. Tehát ha nem fog meg, akkor is megfordulok és némileg (na jó nem némileg, kifejezetten) zaklatott arckifejezéssel fúrom az övébe a tekintetem, mindazonáltal, hogy ott bújkál a kék szemek mögött valami reményteli öröm is, bár már félek remélni, hiszen eddig sem volt túlságosan kifizetődő. - Egyik se. - érkezik a megkésett válasz a kérdésére - Van róla a leghalványabb segédfogalmad, hogy hova készülsz besétálni? Suttogom erőteljesen, mégis aggodalmaskodó kérdőre vonással, persze nem hiszem, hogy jogom van hozzá, de azért mégis. Nem szoktam meg, hogy így beszéljek másokkal, ezért hamar váltok át szerencsétlen topogásba, az ajtó oldalához dőlve, hogy ne tartsam fel a ki-be forgalmat, az kéne, hogy valaki elküldjön a picsába így hirtelen azért, mert útban vagyok. - Ne haragudj. Motyogom, újfent a cipőm orrát fixírozva és belülről harapdálva a számat. Nem volt helyes így dúlni-fúlni, még hirtelen felindulásból sem. - Honnan tudod, mi az a herripotter? Kérdezem finoman, és lopva nézek csak felé, és igen basszameg, reménykedem. Reménykedem, hogy van valami ebben az egész világban, amit nem értek, és hogy mégsem kellett a közös időnknek a feledésbe fulladnia, és azzal, hogy közéjük tartozik, visszakapott engem és hogy minden jóra fordulhat. És ezekben a pillanatokban döbbenek rá, hogy az eltelt idő kutyaszar se volt ehhez a néhány perchez képest, mert inkább verjenek meg még százszor, minthogy még egyszer azt gondoljam, hogy ő és én, aztán... Aztán nem marad más, csak a semmi.
Dream on, dream on, dream on, Dream until your dreams come true
Amikor meglátom, hogy elfordul, egy mély sóhajjal hajtom le a fejem, és már nem is próbálom visszafogni a könnyeimet. Csak tudnám, honnan jönnek, miért jönnek… Talán a szívünket nem csaphatja be holmi mágia, fogalmam sincs, nem számít. Semmi sem. Úgy tűnik, ennek így kell lennie, nem fordulok utána, hogy visszatartsam, úgy hiszem, épp eleget tettem azzal, hogy itt vagyok, a falkájának fészkében, és nem azért jöttem, mert küldtek, mert dolgom van, hanem miatta. Talán tényleg annyiban kellett volna hagynom, tudomásul venni, hogy túltette magát az egészen. Rajtam. Csak tudnám, miért kaparja keserűség a torkomat erre a gondolatra. Eldöntöm, hogy várok, legalább egy percig, menjen csak, hagyom, most már tisztában vagyok vele, hogy ez az egész veszett ügy. Ne higgye, hogy nekem nincsenek sérelmeim, és ha minden kételyem ellenére most idejöttem, meg fogom tenni még egyszer. Nem fogom. Nem hívott fel, már ez is hiba volt a jelek szerint a részemről… - Sajnálom. Jelentem ki, hogy mit, az jelenleg szerintem teljesen mindegy, egyébként, mindent, azt is, hogy idejöttem. Nem baj, túl fogom tenni magam rajta, most már menni fog. - Már sehova nem készülök besétálni. Felelem halkan, nyíltan nem vágyom az arcába mondani, hogy miatta vagyok itt, talán nem kellene ennyire konkrétnak lennem, nincs jogom hozzá. Van egyáltalán jogom bármihez? Látom az arcát, és legszívesebben pofán vágnám magam, gyűlölöm, ha bántok valakit, és tudom, hogy az a lány, akit ismert, sosem akarta bántani, de választania kellett, a sors ostoba játéka csupán, hogy az elkövetkezendők feleslegessé tették az egészet. - De haragszom, és te is haragszol, és ez normális… megértem. Bár azt nem tudom, hogy jelen pillanatban miért haragszol, de a többit értem. Azt hiszem. Hadarom, hello, ez az a Naomi, akit ismersz, igazából, sok mindenben nem változtam, csak épp, majdnem meghaltam, Őrző lettem, elolvastam, amit magamnak írtam, rólad, meghalt az anyám, lett egy húgom, és most itt vagyok, de épp annyira nem akarom a mostot, mint amennyire igen. Fogalmad sincs róla, mennyit gondolkodtam ezen az egészen, és hogy mennyire nehezemre esett eldönteni, mit tegyek. Vagy épp mit ne. - Leírtam mindent, és megkértem Mandyt, hogy vigyázzon rá, aztán... volt a Vörös Hold, meg a herripotterség, és megkaptam, és most itt vagyok... Suttogom, ami persze nem jelenti azt, hogy az emlékeim teljességének birtokában vagyok, de tudom, mi történt, tudom, mit éreztem, tudom, mennyire sajnálom az egészet. Sőt, még azzal is tisztában vagyok, hogy mennyire, de nagyon hiányzott, és hogy végül ez, az egészben az egyetlen pozitív érzelemfoszlány az, ami miatt még inkább elerednek a könnyeim, és már tudom, hogy nem fogok tudni egyetlen értelmes szót sem kinyögni, mert ilyenkor nem lehet normálisan beszélni. Hagyom, hogy a testem engedelmeskedjen annak, amire a szívem vágyik, és ne az eszem uralja a pillanatokat, mert van, hogy egyszerűen nem éri meg túl sokat gondolkodni. Felemelem a fejét, ha hagyja, persze csak finoman, de ha nem, hát akkor se nagyon állíthat meg, maximum nagyobb erőkifejtést téve, de basszus, ha megteszi, akkor már tényleg semmi sem fog meggátolni abban, hogy soha többé a környékére sem menjek. Megkísérlem megölelni, mert most így tudom a leginkább elmondani, mi az, ami bennem zajlik, magam sem értem, miért vágyom erre most bárminél jobban a világon, csak… kell és kész. Az ölelés, a lélegzetvétele a fülembe, kellenek az álmaim… Sajnálom.
What would you do if my heart was torn in two More than words to show you feel That your love for me is real
Van az úgy, hogy fogalmam sincs róla, mit miért csinálok. Persze az még számomra is rejtély, hogy azért, mert alapjáraton elcseszett vagyok, vagy azért, mert még emberként sem vagyok "készen" vagy azért, mert a farkasom kavar be. Utóbbival kapcsolatban az biztos, hogy bármit is érzek, szereti meglovagolni, ezáltal erős a gyanúm, hogy csak ront a helyzeten, legyen az éppen öröm vagy bánat, esetleg hirtelen mutatkozó indulat, ahogyan ez most meg is történik. Mégsem érzem azt, hogy szívességet tennék bárkinek azzal, hogy visszafordulok, nem tudom, talán az is rásegít, hogy felismerem a sós könnyek semmivel össze nem téveszthető illatát. És én nem akarom, hogy megint miattam sírjon. A sajnálatát hirtelen nem tudom hova tenni, elképzelésem sincs, hogy pontosan mit sajnál: ezt a helyzetet vagy ezt az egészet, ami kettőnk közt már (talán) hamvában elholt. Persze a folytatásból egyértelművé válik számomra, hogy miattam jött ide, ezt a tényt feldolgozni pedig tökéletesen képtelen vagyok. Nem tudom, hogy fáj-e vagy boldoggá tesz. Minden esetre hülyeség, mert csak ne menjen már be miattam se egy olyan helyre, ami hemzseg a fajtámtól, mert ha valaki kikezd vele, az én szavam vagy az én erőm nem lesz elég ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy baja legyen. A kifejtésére mélyen beszívom a levegőt szottyadt kis tüdőmbe, és bent is tartom. Biztos jó ötlet, ha én most elkezdem magyarázni a bizimet (amit voltaképpen meg sem kaptam)? - Nem Naomi, ebben az egészben semmi nem normális! - fakad ki belőlem elfúló hangon - Te eldöntötted, hogy elfelejtesz, aztán a barátnőddel megeskettetek, hogy nem foglak keresni... Aztán végül mégis csak... az lettél, ami, pedig pont ezért kellett eltűnnünk egymás életéből Naomi. Ez az egész tökre nem normális, mert most olyan, mintha nem történt volna semmi, csak pár hónap agonizálás. Részemről, mert én mindenre emlékszem. Próbálok a lehető legkevésbé szemrehányó lenni, de nagyon nehezen megy. Tudom, rohadtul örülnöm kellene, hogy itt van, és ha emlékei nincsenek is rólam, mégis tudja, hogy ki vagyok és felkeresett. Hálásnak kéne lennem, és az is vagyok - de egyúttal haragszom is a helyzetért. Valószínűleg majd kialszom, de az ágyikóm azt hiszem, még elég messze van tőlem. A helyzet persze némileg kitisztul, amikor röviden, címszavakban, de elmondja, hogy mi történt. Az ütő megáll bennem egy jó hosszú pillanatra, ahogy a Vörös Holdat emlegeti, tejézusúristen, ha belekeveredett ebbe az egészbe, még az is csoda, hogy él. Istenem... Hogy én milyen egy önző kis pöcs vagyok! Láthatja is az arcomon a döbbent aggodalmat - oké, már nincs semmi baja, látszólag legalább is életben van, de ki tudja, hogy min kellett keresztülmennie? El kell fogadnom, hogy vannak nálam fontosabb és nagyobb kaliberű dolgok is. Még akkor is, ha fáj, hogy én nem voltam elég annak idején a választáshoz, de tudom, ott van Maya és... Basszameg, tényleg azt mondta, hogy Vörös Hold? - Akkor mégse diktafonoztál. Motyogom, bár nem tudom, hogy arról írt-e magának, hogy én javasoltam neki anno, hogy mondja fel diktafonra az emlékeit, ha esetleg jönnének a herripotterek és elvennének tőle minden emléket. Kissé megreszketek, ahogy az államhoz ér, hogy felemelje a fejemet. Bőr a bőrön, fúh, hát ezt, én... Persze nincs túl sok időm végiggondolni, hogy pontosan mi az a fúh, mert megölel és én csak állok és én, én... Basszus. Semmi másra nem tudok gondolni, csak ez az egy szó ismétlődik a gondolataim közt hadarva, végtelenül. Úgy kapaszkodom bele, hogy végig sem gondolom magát a mozdulatsort. Annyira szerettem volna ezt. Annyira sokszor szerettem volna ezt. Elképzeltem, elhatároztam magam, hogy megkeresem, hogy megismerkedem vele újra, valahogy máshogy, terhességi vitamin nélkül, de aztán eszembe jutott Maya és mindig elszégyeltem magam. A gyönyörűszép és kacagó Naomi egy pillanat alatt változott át határozott Naomivá, aki kijelenti, hogyha nem vagyok képes megérteni, hogy a kislányáról van szó, akkor nincs is rám szüksége. És ilyenkor mindig megállt parancsoltam magamnak, de most nem érzem azt, hogy szükség lenne rá. A szívem a torkomban dobog, biztosan átüt még a pulcsimon is, ahogy nekifeszülök a lány testének, még levegőt is csak azért veszek, hogy érezhessem az illatát, és igen, pontosan olyan, mint amilyenre emlékeztem. - Annyira rossz nélküled... Suttogom, nekem se kell sok, hogy picsásan elbőgjem, az egyetlen, ami visszatart, csupán az, hogy nem biztos, hogy akarom, hogy valamelyik falkatársam ezt lássa, és utálom magam amiatt, hogy érdekel egyáltalán. - Ne menj el jó? Kérlek, ne menj el, én ígérem, hogy nem fogok beleszólni semmibe, csak ne mondj le rólam te is még egyszer, kérlek Naomi, nem akarom... Félek. Borzasztóan félek, hogyha most elengedem és ha már nem ölelem, akkor véget ér az egész és nem lesz többet itt, meg máshol sem, csak valahol mesze tőlem, és talán csak az orchidea lehet hozzá közel, amit Faye és én nevelgettünk neki. Vajon megvan még? És mi lesz, ha azt mondják neki, hogy nem "barátkozhat" velem, mert farkas vagyok? Vajon azon is túl tudnám tenni magam? Valami eltört, egy olyan fal, amit hónapokig építgettem, és képes voltam úgy csinálni, mintha semmi bajom nem lenne, de Istenem, ez hülyeség, és most jöttem rá igazából, hogy mennyire az.
„You think you're lost But you're not lost on your own you're not alone”
Elég sokszor érzem úgy magam mostanában, hogy a világnak jobb lenne, ha nem lennék benne, s nem csak azért, mert a lelkem több ízben hasadt darabjaira az utóbbi hónapokban. Egyszerűen már nem hozok fényt senki életébe, hiszen én sem ragyogok. Próbálok, de azt hiszem, nem megy, nem tudok az a lány lenni. Most, hogy itt áll előttem, sokkal intenzívebben érzem, hogy elvesztettem azt a valakit, aki voltam, elvette tőlem a sors, megtagadta tőlem Mayát, megtagadott egy nyugodt életet, s hagyta, hogy fölöslegesen döngöljem földbe őt is. Tudom, hogy nem volt értelme. Az égiekre… szerinte én sosem gondoltam erre? Hogy tulajdonképpen ok nélkül téptem ki olyan durván az életemből, a lelkemből, a szívemből? - De nem jöttél… érted… nem jöttél. Aznap este. Még ha nem is emlékeztem rá, abba kicsit belehaltam. Akartam, hogy gyere, és igen, tudom, hogy önző gondolat volt, de nem tehetek róla. Nem olyan, mert sok minden történt, mert Mayát nem kaphatom vissza, mert majdnem meghaltam, és mert… meg akartam halni. Üres voltam, tudtam, hogy valami hiányzik, érted? És ott… istenem… Connor, én megkértem Alignakot, hogy öljön meg. Basszus, feladtam… Nem tudom, miért mondom el neki, Pandán kívül nem is tudja más, egyszerűen csak kibukik, nem tudom miért, de bízom benne, még úgy is, hogy bántottam. Lehajtom a fejem, mély sóhajjal feszülök neki következő mondatomnak. - Nem csak te agonizáltál, április óta tudok mindent... Azt hiszem, inkább nem árulom el, hogy gyakorlatilag hosszú hónapok óta minden éjszaka ott van az álmaimban, még a végén eszelősnek fogok tűnni, de azt sem akarom, hogy azt higgye, nekem mindez olyan könnyű volt, szinte gyerekjáték. Hát persze. S most, hogy a fejemre olvasta az egészet, képtelen vagyok magamba fojtani a dolgokat. Bár nem támadom le, arra még mindig nem érzem feljogosítva magam, de attól még amellett sem tudtam elmenni, hogy azt az utolsó estét egyedül töltöttem el. Szánalmasan, szomorúan, bort iszogatva… Nem megijeszteni akarom, távol álljon tőlem, de a Vörös Hold azóta is olyan nehéz kereszt a lelkemen, hogy néha attól félek, belerokkanok. Vajon mikor jön rá mindenki, hogy mennyire végtelenül gyenge vagyok? - De diktafonoztam. Csak le is írtam… azt hiszem, biztosra akartam menni, de azt is odaadtam Mandynek. Jobbnak látom nem firtatni, hiszen szinte minden róla szólt, minden egyes oldalon felbukkant, van, ahol csak ő, és annyira részletesen leírtam mindent, hogy süt róla, én nem akartam őt elfelejteni. Istenekre, dehogy akartam, de Maya a vérem, nem lehetett fontosabb nála. Most azonban nincs fontosabb, az egekre, hisz minden létező barátnőmet az őrületbe kergettem már ezzel a témával, és azt hiszem, nem lennék itt, ha nem tettem volna, mert tulajdonképpen P.S. győzött meg arról, hogy ez sehogyan sem jó, és hiába emésztem magam, valahogy meg kell oldani, így vagy úgy, máskülönben sosem lehetek egész. Kicsit olyan, mintha két fuldokló kapaszkodna egymásba az utolsó, mindent elsöprő hullám előtt. Nem olyan, amilyennek elképzeltem, valahogy sokkal intenzívebb. Miért nem bírom abbahagyni a sírást? - Nekem is rossz. Bár én nem vagyok nélküle, de az nem ugyanaz, nem elég, nem igazi. Ez igazi, és pokolian fáj, égeti a lelkem minden egyes elhullajtott könnycsepp, minden elvesztegetett pillanat, perc, óra, nap, hónap… Ha tudtam volna, sosem teszek ilyet, de a döntéseinket nem a jövő ismeretében hozzuk, ha úgy volna, csak boldog emberek élnének a földön. - Nem megyek el! Eddig is itt voltam… csak nem úgy… Kerestelek… telefonon, sosem csörgött ki, gondolom, már nem él az a szám. Miattam. Nyelek egyet, ezt azért nagyon szerettem volna tudni, még ha meglehetősen biztos is voltam benne, hogy így van. - Connor, ha lemondtam volna rólad, nem lennék itt. Ezért vagyok itt, mert megint olyan rohadtul önző vagyok… de nem bírtam annyiban hagyni, nagyon sajnálom. Nyöszörgöm, és nem is tudom, mit mondhatnék még, de az biztos, hogy elengedni egyelőre valahogy nem akarom, túl sokáig agyaltam azon, hogy muszáj elengednem, hagynom, hogy élje az életét úgy, hogy én nem vagyok benne, de most már tudom, hogy soha nem akartam, hogy ne legyünk egymás sorsának részese valamilyen formában.
Kezdőlap
)) Köszöntem <3 //
//
