Kicsit tartottam ettől a találkozótól, mert egyelőre magam sem tudtam, mit fogok mondani, miként rakom majd helyre a hímet és szüntetem meg a problémát. Merthogy ez probléma volt, azzal teljes mértékben tisztában voltam, minél előbb pontot kellett tenni az ügy végére. Edward-dal nem foglalkoztam többet, mert már nem tartozott hozzám, Egon viszont még mindig a leszármazottam és ideje, hogy rendbe szedjük a dolgokat.
Annabelle-től kértem egy kis segítséget, hogy merre lelhetem meg a hímet, azt mondta, mostanában sokat jár kocsmákba. Nem tetszett. Már önmagában ez az információ nem tetszett. Tudom jól, hogy igencsak érthetetlen lehet számára mindaz, amit a valaha volt Kölykömtől megtudott, de az, hogy kocsmában múlatja az idejét... Cseppet sem hasznos. Még egy apróság, ami megnehezíti a dolgomat, de nem is baj. Hiszen a véremmel foglalkozhatok és végre van mit csinálnom.
Nem igazán aratott felhőtlen sikert, amikor közöltem, hogy el szeretnék menni itthonról, de már jobban voltam. Abban teljes mértékben biztos voltam, hogy este nem kell majd ágyba parancsolni, megyek majd én magamtól is, de ez az ügy nem tűrt halasztást. Már így is két napja talán, hogy az Alfával beszéltem, ha nem három, éppen itt az ideje, hogy cselekedjek. Autóba ültem hát és elindultam a városban, körbejárva a kocsmákat. Persze nem mentem be egyikbe se, csupán pajzsom lejjebb húzva kissé szimatoltam és bíztam magam farkasomra, hogy kerítse elő a dédunokámat. Nem is telt sok időbe, mire rábukkantam, felhúztam hát a pajzsom, teljesen, bent tartva és teljes mértékben ki is zárva ezzel mindent.
Belépve hamar megpillantottam a hímet, nem vásároltam magamnak semmit, csak nemes egyszerűséggel leültem vele szembe az asztal másik oldalára. Telj nyugalom uralkodott rajtam, szépen türelmesen vettem le a kabátomat is, majd helyeztem magam mellé a padra.
- Egon, örülök, hogy látlak, régen találkoztunk. Bár igazán sajnálatos dolog, hogy mostanában ennyit tartózkodsz az ehhez hasonló helyeken - halovány mosolyra görbültek az ajkaim, ahogyan pillantásom végre a hímre emeltem. Barátságos volt a megjelenésem, az energiáim, nem akartam rosszat neki és szándékomban sem állt a frászt hozni rá. Gondolom az Edward-dal való találkozás után nem egészen úgy viszonyul hozzám, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Persze ez majd hamarosan úgyis kiderül.
- Van itt néhány dolog, amiről úgy hiszem nem árt, ha beszélgetünk egy keveset - célzok ezzel arra, hogy mindenről tudok. Tudom, mit tudott meg Edward-tól és azt is, hogy az Alfája is tudja. No és arról a hatalmas káoszról, ami valószínűleg a fejében uralkodik. Itt az ideje, hogy rendet tegyünk.

Még mindig voltak, akiktől lehetett volna sérülést átvenni, épp csak szabad hely nem maradt már Egon testén. Igaz saját sérülései messze nem voltak olyan súlyosak, mint a feltámadottakon, de ez nem meglepő, hiszen meg szerette volna tartani öntudatát, valamint cselekvő képességét. A másik meglepő dolog pedig, hogy a sérülések rohadt lassan gyógyultak. Majdnem olyan volt, mintha ezüsttel sebezték volna meg az áldozatokat, ami elég közel állt a valósághoz, csak éppen senki sem volt a közelükben, hogy ezt megtehesse. A zűrzavar igen nagy volt Egon fejében. Soha nem hitt a szellemek létezésében, most mégis sokan azt sutyorogták, hogy a szellemvilág lakosai tehettek a halálozásokról, valamint a feltámadásról is. Ennek persze semmi értelme nem volt, és Egon ezt nagyon jól tudta, kivéve, ha a szellemek tréfás kedvükben voltak és szerettek volna páholyból látni ennyi gyászosan nyekergő és aztán értetlenül serénykedő évszázados farkast. Ez az eshetőség igazán hihetőnek tűnt számára, már ha nem akarta volna kategorikusan elutasítani a szellemek létezését. Egyébként is, volt egy sokkal kézenfekvőbb és ugyanakkor sokkal nyugtalanítóbb magyarázata is. Isten baszakodott velük a Vörös Hold alatt és után. Igaz eddig Istenben sem hitt, de közelebb állt hozzá, mint a túlságosan megfoghatatlan szellemvilág. Ha pedig létezik a mindenható, akkor léteznie kell pokolnak és mennynek is, és bármennyire nyugtalanította ez a tény, hajlamosabb volt ezt elfogadni magyarázatként. Persze a miérteket nem tudta, de nyilván nyomós oka volt feltámasztani a halottakat. Egyébként is kinek másnak lenne erre valóban hatalma? Egy anyagtalan, fehéren áttetsző, láncot csörgető idióta szellemnek, aki éjszakánként ijesztgeti a gyanútlan áldozatokat? Marha nevetségesen hangzik.
És persze nem elég, hogy a halottak feltámadnak, ráadásul még vérfarkasok emberré is válnak, köszönhetően egy farkasnak, aki úgy látszik megtalálta a módját, hogy szabadíthatja meg a világot saját fajtájától. Nem csoda, hogy Egonnak a nap végére igazán jól esett bevetnie magát a városszéli kocsmába és nem csinálni semmi mást, csak leülni és inni. Pajzsa résnyire volt felhúzva. Nem igazán akaródzott neki az emberek érzéseit felfogni, és így egész hatásosan ki is zárt mindent. A hatodik pohár whiskynél tartott, ami ugyebár még semmi nem volt számára. Úgy tervezte a mai estén eléri a tizennyolcat is, szóval még volt bőven inni valója. Igazán józan volt még, és ez kimondottan zavarta. Az utolsó pohár után, már viszont kellemesebb lesz, és nem kell azon rágódnia, hogy miért képes Hope elvenni valaki farkasát, valamint azon sem, hogy Isten árgus szemekkel lesi, mikor küldheti végre pokolra, ahová való.
Éppen a szájához akarta emelni a poharat, hogy a hatodikat teljesen kiürítse, amikor ismerős illat kúszott be szaglószervébe. Vajon kié is? Nem volt ideje kitalálni, hiszen Hope már le is ült vele szemben. Energiáiból semmit nem mutatott, nyilván teljesen lezárt a pajzsa… vagy csak hallucinál. Nyilván már túl sokat ivott és most képzeleg. A látomás nyugodtan levetkőzött, miközben Egon a poharat félig a szájához emelve dermedten nézte az ott sem levő nőt. Kicsit megrázta a fejét, majd szemeit egy pillanatra lehunyva folytatta az ivás műveletét. Lehörpintette a whiskyt és kinyitotta a szemét. Hope még mindig ott volt és közben beszédbe is kezdett. Egon zavartan grimaszolt, majd áthajolt az asztalon is ujjával a nő válla felé bökött, és ha ezt hagyta neki a másik, akkor szilárd anyagot érezve rájött, hogy mégsem hallucinál. Persze, ha kitekeri csuklóból a kezét, akkor is rájön, csak kissé fájdalmasabb úton.
- Szóval nem csak képzelgek – jelentette ki, miután megbizonyosodott róla, hogy nem ment el az esze. – Miért? Igazán kellemes kis kocsma és még a whiskyi is baráti áron van – vakargatta meg állát, miközben azon tanakodott, hogy vajon miért is van most Hope itt. Hogy nem véltetlen találkozás az biztos, csak éppen a szándékait nem ismerhette. Persze nyilván hamarosan megtudja. Legutóbbi találkozásukkor igazán izgatott volt és lelkes, most viszont minduntalan csak arra tudott gondolni, hogy mit fog vele tenne a nőstény, ha úgy gondolja Egon és Edward igen jó haveri kört tudnának alkotni vérfarkasból lett emberekként.
Határozottan ideges volt a nő jelenlétében, valamint némi haragot is érzett, mivel a nő simán átverte őt a teremtőjével kapcsolatban, és Egon ezt csonk nélkül be is nyelte. Igazán kellemes kis este lesz ebből így.
- Én is úgy vélem – bólogatott Egon kimérten. – De talán nem itt kellene ezt megbeszélnünk, hanem mondjuk odakint. Az erdő úgyis elég közel van… ha olyasmit szeretne csinálni, aminek úgysem tudnék ellenállni – vigyorodott el, majd az üres poharat a szájához emelte, hogy aztán csalódottan vegye tudomásul, hogy csak levegőt öntött le a torkán. Egonnak nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig húzná egy talán ötszáz éves vérfarkassal szemben. Azért remélte, hogy semmi drasztikusra nem kerül sor, de valóban jobb lenne kíváncsi fülek és szemek elől elrejtve társalogni. Hope megnyilvánulása egyértelművé tette, hogy a találkozás nem a véletlen műve, ami nem könnyítette meg Egon lelkivilágát. Minduntalan Edward szerencsétlenségére tudott gondolni és arra, hogy vajon miért van Hope életben, ha egyszer máglyán elégették. Már persze, ha Edward nem csak őrülete miatt tűnt annyira őszintének.

Ahogy látom felém közeledni a kezét, nemes egyszerűséggel fogok rá a csuklójára és szorítom le az asztalhoz, figyelve rá, hogy a lendület azért ne legyen akkora, hogy túlságosan nagyot koppanva hívja fel a környékünkön ülők figyelmét. Ebből is tökéletesen érezheti, hogy valódi vagyok, nem képzeleg.
- Nem hallucinálsz, Egon - adok hangot azért a dolognak, ezúttal már komolyság ül a vonásaimon, nem igazán tetszik, hogy fogdosni akar, tanulja meg, hol a helye.
- Nem az a lényeg, hogy baráti-e a légkör és hogy mennyibe kerül a whisky - bár ezt nyilvánvalóan tudja, legalábbis bízom benne, mert ha nem, akkor nagyobb a probléma, mint az gondoltam. Megértem, hogy kikészült és nyilván mindenki máshogyan dolgozza fel a történteket, de az, hogy kocsmákba menekül, egyáltalán nem jó megoldás.
Éreztem, hogy ideges, ahogyan a haragja sem kerülte el a figyelmemet, de egyelőre ezekkel nem foglalkoztam. Nem lényeges. Teljesen érthetőek az érzelmei, magam is hasonlóképpen reagálnék, azért vagyok itt, hogy eloszlassam a felhőket és a benne uralkodó káoszt. Azt nem garantálom, hogy utána jobb lesz, de valamit valamiért, ugyebár. Választhattam volna más megoldást is, igazán egyszerű lett volna megszabadítani az emlékeitől, de azt hiszem az nem lett volna túl fair dolog.
A megjegyzését hallva elfog a keserűség, hogy ilyesmiket gondol rólam. Talán ha még mindig a kezemben lenne a csuklója, lehet roppantanék rajta kicsit, de azzal is csak azt támasztanám alá, hogy kegyetlen vagyok. Pedig közel sem. Mindenesetre egy picit közelebb hajolok, enyhén összébb húzott szemekkel keresve a hím tekintetét.
- Azt hiszed pusztán szórakozásból tettem azt, amit? Mert ha igen, akkor rendkívül ostoba vagy - hátradőlök, máris nyúlok a kabátomért, emelkedem is fel a helyemről és ha esetleg Egon nem tenne hasonlóképpen, szavakkal is noszogatni kezdem kicsit. - Gyerünk, Egon, nem érek rá egész este - bízom benne, hogy ennyi elég lesz, hogy jöjjön, nem szeretnék erőszakosabb eszközökhöz folyamodni, nem esne túl jól a dolog. Ha követ, akkor megindulok, ki erről a helyről, valóban nincsen messze az erdő, de közel sem azért van rá szükségem, hogy elrejtőzzünk a kíváncsi szemek elől. Az kell, hogy senki ne halljon minket.
- Hazudtam neked a kilétemet illetően - kezdtem bele, amikor kellőképpen távol kerültünk a várostól, energiáimmal a környéket pásztáztam, de rajtunk kívül senki sem kószált most errefelé. - Nem fogok érte bocsánatot kérni, mert a te érdekedben is történt a dolog. Vannak olyan dolgok, amikről kevesen tudnak, veszélyes, terhes tudás ez, ettől szerettelek volna megkímélni. Edward azonban közbe szólt, amikor felelőtlenül hintette el ismeretségünket, a múltunkat és mindazt, amit tud rólam - valahogyan muszáj felvezetnem a dolgot, nem vághatok csak úgy bele a közepébe, sőt, egészen más ötletem támadt.
- Egy valamit azonban jobb, ha tudsz velem kapcsolatban. Nem azért vagyok itt, hogy ártsak neked - fontosnak érzem ezt leszögezni, mert félek, miféle kép alakult ki rólam benne. Nagyon nem így szerettem volna ezt az egészet, lehet valóban egyszerűbb lett volna, ha végzek Edward-dal, de képtelen lettem volna megtenni. Én javasoltam neki, hogy hagyja el a várost, nem tette. Lehet azt is le kellett volna szögeznem, amit nyilvánvalónak gondoltam volna; nem beszélhet rólam senkinek. Nem lennénk bajban, ha nem beszélt volna.
- Választás elé állítalak, Egon. Te magad dönthetsz arról, hogy szeretnéd-e ezt a tudást, megismerni az igazi valómat, vagy inkább választod a könnyebb utat. Elfelejted, hogy valaha is találkoztál Edwarddal, ahogyan azt is, hogy mit mesélt rólam. Te döntesz.

- Igen, nagyon úgy tűnik – húzta vissza a kezét, miután a nőstény leszorította az asztalhoz. Elég egyértelmű jelzés, hogy a továbbiakban ne akarjon hozzáérni, amit Egon be is fog tartani. Talán még örülhet is, hogy emiatt nem vette el a farkasát, de hát, meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nem hibbant meg. És a nőstény valóban létezik, semmi kétség, eljött, hogy Egon idegein táncolva elmondhassa miért is van itt. Szinte már remek.
- Ennyire nyilvánvaló? – nézett Hopera kérdő tekintettel, mivel úgy vélte túlságosan azért nem látszik rajta mennyire kikészült az elmúlt hetek miatt. Feltámadás, emberré válás, valamint sérülések átszipkázása saját magába, amik ráadásul még csak nem is akarnak rendesen gyógyulni, ugyan, meg sem kottyant neki. Épp csak azóta Gyagyás macskaeledelét sem hajlandó megenni, hátha csak amiatt képzelődik egyfolytában. Remélte azért nem nézi alkesznak egyből, még a végén bevágja egy anonim alkoholisták gyűlésre.
Nem igazán tetszett neki közeledő tekintete és összehúzódó szemöldöke, de nem fogja megadni neki azt az örömet, hogy enyhe fenyegető fellépésére hátrébb dőljön a padon.
- Óh, dehogyis – kezdett bele normál hangerővel, aztán egészen halkan folytatta. – Ha Edward igazat mondott, akkor nagyon is jó oka volt rá. Én is morcos lennék, ha elégetnének. – Őszintén beszélt, hiszen tényleg így gondolta, csak éppen a hogyanok foglalkoztattak jobbára, nem is igazán a miértek. Persze nem tudná letagadni, hogy azért mindkét dologra kíváncsi volt, mert valahogy vegyes érzelmekkel fogadta a reinkarnációs sztorit, és ha nem a Vörös Hold után egy héttel találkozott volna Edward történetével, valószínűleg komplett őrültségnek könyvelte volna el, a lehetséges őrültség kategória helyett.
Egon látta, ahogy készülődik és enyhe grimasszal a bárpult felé tekintgetett. Jól esett volna neki egy pohárral, mielőtt ő is emberré válik, igaz Egon semmit nem tett Hope ellen, de kitudja ötszáz felett mennyire hóbortosak az öregek. Vágyáról azonban kénytelen volt lemondani, Hope felcsattanó hangja miatt. Hát, ennyit a whiskyről, nyilván emberi torokkal is pont ugyanolyan finom lesz. – Jövök – mondta a helyzethez képest túlságosan lelkesen. Kabátját felkapta magára, és intett a csaposnak, hogy majd még visszajön, mivel a mai fogyasztását nem fizette még ki. De hát törzsvendégeknek jár ennyi haladék, nem igaz? Egon idegesen követte a nőt, bár ahogy kiértek a friss levegőre kezdett megnyugodni. Egyébként sem megy semmire a túlzott aggodalommal, de azért némi távolságtartást engedélyezett magának. Ha futni kell, akkor talán abban gyorsabb lesz, mint Hope. Elvégre már öreg.

Egon figyelmesen hallgatta és nem csapott le egyből az első megnyilvánulására, hiszen ezt már amúgy is tudta. Hazudott és pont, ahogy Egon sem mondott el mindent magáról, de ő legalább a felmerült kérdésekben őszinte volt. Felesleges is lett volna félbeszakítani Hope-ot, hiszen akár hazudott, akár nem, nem vette volna ki jól magát, egy „úgy tudtam” kijelentés.
- Ezért igazán hálás vagyok, tényleg – mondta tarkóját vakargatva. – Higgye el, én sem szerettem volna ezeket tudni magáról – grimaszolt kelletlenül. – De ez, elég problémás most, mivel, az, hogy felkeresett nyilvánvalóvá tette számomra, hogy Edward nem őrületében mondta, amiket mondott – kereste a nő tekintetét, de annyira aprónak érezte magát Hope mellett, hogy nehezére esett nem félre-félre pillantani néha. Olyan kort ért meg, amit Egon nem valószínű, hogy megfog, ráadásul még a halálból is visszatért. A farkasűzést nem is említve.
- Hát – nézett zavart tanácstalansággal a nőre – akkor miért? - vajon tényleg hisz bárki az ilyen mondatoknak? Egon nem hitt, de igazán szerette volna elhinni, csak kicsit nehezére esett. Valószínűleg érthető okokból, bár az előnynek számít bizonyosan, hogy Egon tényleg nem gyújtott alá négyszáz éve. Persze az is lehet, hogy az őskori farkasok hisznek abban, hogy az apák bűne a fiakra száll, így Egonnak is lett volna létjogosultsága egy farkastalanításra. Azért remélte Hope már nem vallja ezt az elavult nézetet. Egon, kérdésére hamarosan meg is kapta a választ, ami nem kis meglepetéssel töltötte el.
- Nem baj, ha leülök, mielőtt nyilatkoznék? – kérdezte, majd, ha kapott engedélyt, akkor a földre huppant és gondolkodni próbált zavaros tudatával. Ha nem, akkor állva végezte ugyanezt. Kezét a szája elé tette és néhány pillanatig töprengett, mielőtt nekikezdett válaszának. – Nem tudnám ezeket csak úgy elfelejteni – gesztikulált enyhén karjával – vagyis tudnám, némi segítséggel, az biztos, de ha már belekényszerültem valamibe, akkor azt szeretném be is fejezni. A másik pedig, hogy a maga kiléte, már megbocsásson, de olyan szörnyű lenne, ami tromfol egy reinkarnációt? Vagy azt, hogy – egy pillanatra értetlenül rázta a fejét, majd mintha kicsit szédelegni is kezdett volna. – valakiből csak úgy kitépi a farkasát? Nem, azt hiszem, meghallgatnám, hogy ki maga – amúgy is, felejteni sohasem késő, ezt viszont nem mondta ki hangosan, mivel Hope már korábban kijelentette, hogy nem ér rá egész este, és a felesleges szájtépés lehetőségét sem valószínű, hogy díjazná. – Csak, hogy értsem a dolgokat, mert jelen pillanatban közel állok ahhoz, hogy beszámíthatatlannak higgyem magam.

- Meglepő volna, ha nem ilyen, vagy ehhez hasonló módon reagáltál volna erre az egészre - összefűzöm ujjaimat az asztallapon, tekintetem az övét keresi. Tudom jól, hogy egyszerre nagyon is sok lehet minden, amit mondtam neki, nekik is át kellett élniük a Vörös Holdat, ráadásul utána találkozott Edward-dal, túl sok különös és bizarr történés így egyszerre. Valóban az lett volna a furcsa, ha minden fennakadás nélkül képes elfogadni ezt az egészet.
Hitetlen, keserű nevetés kíséretében dőlök hátra, ahogyan meghallom a szavait. Valóban azt hiszi, hogy csupán azért tettem mindazt, mert megöletett? Vajon Edward mondta ezt el így neki, vagy Egon szűrte le mindabból, amit hallott? Egyik eset sem tetszik, de előbbi szomorúbb lenne, ha a saját, valaha volt Kölyköm sem értette meg mindazt, ami történt vele. Tény, hogy ennek is része volt benne, ám nem csak emiatt történt mindez. Mindenesetre nem reagálok a szavakra, maradjon ez így, ha kiderül az igazság, talán ő is átértékeli a helyzetet és majd máshogyan áll mindehhez. Inkább indulásra késztetem őt is, hála égnek jön magától is, így nem kell sok, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a helyet és már az erdő fái között sétáljunk.

- Így van, Edward nem őrült meg - bólintottam, bár lehet jobban járt volna, ha megmaradt volna ebben a tudatban, hogy minden csak őrültség és Edward megbolondult, de nem bírtam volna tovább hazudni neki. - De a történtek után úgy érzem, megérdemled, hogy megtudd az igazságot.
Lehet pórul járunk majd, mind a ketten, hiszen nem terveztem, hogy túl sok mindenkivel megosztom a valódi kilétemet, eddig is csupán azok tudják, akiknek feltétlenül muszáj, örültem volna, ha ez így marad még egy jó ideig, de nem tudom tovább fűzni a hazugságaimat, mert félek, egyszer csak a fejemre omlik minden és akkor sokkal jobban pórul járok, mint most.
- Azért, hogy segítselek, hogy szemmel tartsalak - pillantottam rá, teljesen őszinték és komolyan voltak a szavak, bíztam benne, hogy ekként is értelmezi őket. - Nem csak téged. Hanem az összes Mártírt - ezt egyelőre be lehet tudni valamiféle elvakultságnak, de ennél többet egyelőre nem mondok, így is nyíltan közöltem vele, miért is vagyok itt. Ha az igazságot, a tudást választja, akkor perceken belül úgy is mindenre fény derül.
- Nem, csak nyugodtan - bólintás kísérte szavaimat, miért lenne baj? Egyáltalán nem zavar, lehet jobb is, mert félő, hogy teljesen össze fog roppanni a teher alatt, amelyet éppen a vállaira készülök helyezni. Lehet jobban jártunk volna, ha egyből elvittem volna az Őrzőkhöz, hogy szabadítsák meg az emlékeitől, vagy alapjáraton Mr. de Lucára bízom őt is, de képtelen volnék megtenni. Hiszen a leszármazottam, pár hete saját kezűleg pusztítottam el pusztítottam el a vérvonal nagyapját, megérdemel ennyit. És valóban, még ezután is mondhatja azt, hogy nem kér az információból és szeretne ellátogatni az egyetemre.
- Rendben, ez esetben jól figyelj. Nem hazudok, a színtiszta igazságot fogod hallani. Megértem, ha sok lesz, de kérlek, ne is feltételezd, hogy mindez csak valamiféle vicc, a történtek után igazán sértő lenne - fontosnak tartom már az elején leszögezni azt, hogy valóban igazat fogok neki mondani. Szeretném, ha nem nevetne ki emiatt és akármekkora is lesz a teher, megmutatná, hogy méltó rá. Hogy képes cipelni.
- Nem ötszáz éves vagyok. Jóval több. Az ezeregyszázas évek végén születtem, a farkasomat pedig ezerkettőszáznyolcban kaptam társamul - ha ismeri a farkasok történelmét, akkor már ennyiből sejtenie kell, hogy itt valami nagyobb volumenű dologról lesz szó.
- A jelenleg használt nevem csupán a Hope, az eredeti kilétem nem sokan ismerik, leginkább csak legendákban és farkasokról szóló mesékben, történetekben találkozhattál vele - pillanatnyi szünetet hagyok, had telepedjen csak le minden szavam, had álljon össze lassacskán a kép. Az utolsó lökést azonban minden bizonnyal a következő megszólalásom fogja adni, én magam is készenlétben állok, lejjebb eresztett pajzsom mögött farkasom is éberen figyel.
- A valódi nevem Eeyeekalduk, az Önzetlen.

Valahogy Egon is úgy érezte, hogy nem túlságosan meglepő, mivel ha nem itta volna legalább egy kicsit is le magát, az azt jelenté, hogy simán benyeli ellenállás nélkül a történteket, amire nem volt túlságosan hajlandó, mivel elég nyakatekert volt az egész.
- Gondolom igen – ejtett meg egy mosolyt, de igazán rövidre sikeredett. A helyzet valahogy nem kívánta, és Egon sem.
A nőstény nevetése és testbeszéde némi bosszúságot idézett elő Egonnál, de nem igazán tudta mire vélni reakcióját. Kesernyés nevetés, hitetlen tekintet, talán rossz emlékek fűzik a máglyán való elégéshez, és így adja ki magából a dolgot. Szomorkás ajak lebiggyesztés is megtette volna, esetleg néhány csepp krokodilkönny. Mindegy is, a nevetés amúgy is jobb módja a fájdalom elkendőzésének. Mivel nem válaszolt rá semmit, Egon annyiban hagyta, és nem kérdezősködött, csak ment a mártír után, amikor az kifelé indult a kocsmából.

Az erdő kellemes nyugalmat sugárzott magából, és ez Egonra is ráragad, valahogy elmúlt a benti idegessége, de azért maradt még valamennyi, hiszen Hope egy olyan farkas, aki szemrebbenés nélkül tud bestiát elvenni, ezt észben kell tartania, és lehetőleg nem felidegesítenie, bár ha Edwardot tényleg a máglya miatt intézte el így, akkor azért Egon még messze állt attól, hogy öregapjával azonos bánásmódot érdemeljen ki. Legalábbis nagyon remélte.
- Ez nagyszerű – mondta kimérten, és még saját maga sem tudta, hogy ezt most komolyan gondolta vagy sem. Kettősség mászkált tudata felszínén, ami abból állt, hogy egyik fele szerette volna, ha a fickó őrült lenne, a másik pedig azt, ha nem lett volna őrült, mert akkor nyilván Egon lenne dilis. Az, hogy mindketten épelméjűek, csak halványak motoszkált elméjének sötét zugaiban, mivel túlságosan idilli lett volna ez az eshetőség számára. – Tényleg? – kérdezte kissé kelletlenül. Nem szeretett sokat tudni, de mivel már féligazságokat a fülébe suttogtak kíváncsisága túlságosan feléledt ahhoz, hogy rögtön elutasító legyen a nővel szemben. Ráadásul amúgy is úgy volt vele, hogy a legrosszabbakat már hallotta. Ugyan mit tud közölni még neki Hope, amin fennakadna?
- Ez igazán kedves magától, a mártírok biztosan értékelik, amit tesz értük – meg nyilván azt is imádják, hogy utánuk szaglászik. Egon igazán örült, hogy a városban tartózkodása alatt még senkit sem evett meg, mivel nem szerette volna, ha egy itteni öreg farkas kitépné bestiáját büntetésből. Bár fene tudja, lehet csak a saját halálát torolja meg így, a másokéra meg tesz magasról. Mindenesetre ez volt az a téma, amit a világért sem hozna fel előtte, mivel nem valószínű, hogy lebírná őszintén tagadni, így igyekezett ki is verni a fejéből a dolgot. - Ilyen… mentorféleként tevékenykedik? Csak kóborként? – puhatolódzott óvatosan, mivel Hope szavaiból erre tudott következtetni. A kora mindenesetre megvan hozzá, hogy tanítson néhány „trükköt” a fiatalabb mártírok számára. Edward is biztos tudott volna segíteni Egon képességének csiszolásában, de ezt Hope néhány pillanat alatt kiselejtezte a lehetőségek nem túl széles tárházából.
Egon miután megkapta az engedélyt leült és eltöprengve próbálta kideríteni mi lenne számára a legkedvezőbb, de mivel sok mindent nem értett szerette volna tisztán látni a dolgokat, így rábólintott arra, hogy megtudhassa Hope kilétét.
- Értem – bólintott Hope szavaira. Szóval igazat fog beszélni, és most nem fogja kamu történetekkel etetni. Remélte valóban így lesz.
Kissé szétnyílt ajkakkal, szaporán pislogó tekintettel bámult Hope-ot, aki nyolcszáz valahány évesnek mondta az imént magát. Csak azért nem szólt közbe, mert túlságosan le volt döbbenve, bármihez is, hiszen a nőstény nem hazudott, legalábbis Egon egyáltalán nem érzett füllentést, és amúgy is biztosította róla, hogy igazat fog mondani, most mégis olyat állít, aminek nem sok értelme van. Már első találkozásukkor a 430-at sem nézte ki belőle, ahogy az ötszázat sem, viszont… elméletileg reinkarnálódott a máglyás ügy kapcsán. Ha ez igaz, a kor probléma letudva, emiatt persze feje elkezdett fájni és enyhe szédülés fogta el. Ujjait lazán masszírozta halántéka körül, mialatt pislogások közepette figyelte a nőstényt, ahogy tovább beszél.
Néha szóra akarta nyitni száját, de aztán apró fejrázás közepette inkább becsukta. Amikor Hope egy időre abbahagyta a beszédet, némi hang kikívánkozott Egon torkán, de nem sokra futotta.
- Mesék? – kérdezte összeráncolt homlokkal, mivel semmit nem értett. A dátum, amit mondott nem volt számára ismerős, nagyon régen még Ravennában - több mint száz éve - hallgatta az ősök meséjét, a legendákat és sok rigmust is megtanult, talán ott voltak dátumok is? Nem emlékezett. Ha voltak is Egon idővel kategorikusan utasította el őket, vagy csak szimplán kimentek a fejéből. Arcán értetlenséggel vegyes döbbenet ült ki, ahogy hallgatta, és lassan fel is fogta Hope szavainak jelentőségét. Az utolsó mondatra Egont kirázta a hideg, mintha jeges szelek borzolták volna bőrét, és farkasának bundáját is, aki egy pillanatra felkapta fejét, hogy aztán visszapihenve éberen figyeljen ketrecének rácsai mögül.
A hím arcáról könnyedén le lehetett olvasni irtózatos döbbentségét, amit a név és a „titulus” váltott ki belőle. Ültében kiegyenesedett és valamivel hátrébbhőkölt, úgy érezte, ha tovább ücsörög a földön, akkor ragadós mocsár fogja a mélybe rántani, ezért határozatlan mozdulatokkal felkelt és Hope-ot nézve elkezdett arcát dörzsölgetve járkálni.
- Ez, elég merész állítás, azt kell, hogy mondjam – hebegte kissé félszegen, amikor néhány pillanat múlva hangot is ki tudott préselni magából. – Azt hiszem én… elhiszem, és kissé meg is vagyok könnyebbülve – nevetett fel rövid, ugatásszerű vihogásban, ami csak egy pillanatig tartott. – Mert ez azt jelentené, hogy nem mindenki tud farkast elvenni, ami jó, határozottan jó, már azt hittem, komoly problémáknak néznénk elébe, ha erre bárki képes lenne, vagy bárki megtanulhatná, de így… ez nem valószínű. Ugye? – kérdezte némiképp lesütött szemekkel, de azért igyekezett tartani valamennyire a szemkontaktust. Nem igazán tudta, hogy mit higgyen. Ha ő valóban a mártír vérvonal alapítója, akkor… akkor. – És… öhm – nyalogatta meg szája szélét, mialatt idegesen a hajába túrt. Úgy érezte a lábai hosszú fogpiszkálók és bármelyik pillanatban összetörhetnek, szédülése megerősödött és a fejfájása szívének dobbanásával ütemre hasogatott. Arca fehérre sápadt, és hideg verejtékben gyöngyözött homloka. Nehezen hitte, hogy van, ami tromfolja a reinkarnációt és a farkaselvételt, és mégis. Jelentéktelen tölgyfaágnak érezte magát egy mamutfenyő erdőben. – Szóval – lesütötte a szemét és próbálta rendbe szedni magát. – Én, úgy tudtam… hittem, hogy maga csak egy dajkamese, legenda, vagy mittomén, amit a kölyköknek mesélnek szórakoztatásként – már ha tényleg az Önzetlen áll előtte és nem csak egy idős kóbor. Mégis hinni akart neki. Ugyan ki térhetne vissza a halálból, ha nem egy alapító? És ki vehetne el könnyedén egy farkast, ha nem egy alapító? Logikusnak és valahol megnyugtatónak tűnt, ugyanakkor idegesítően gyomorforgatónak, mivel Eeyeekalduk csak egy legenda. Szeretett volna arra gondolni, hogy Hope csak meghibbant, de túl sok érv szólt ez ellen. Egon ezzel szemben lehet, hogy megőrült. Igen, ez elég kézenfekvőnek tűnik.
– Ne vegye zokon – mutatta felé a tenyerét, kérve, hogy tényleg ne nehezteljen – de azt hiszem most írta alá a halálos ítéletemet, mert ezt… nem tagadhatom le az alfám elől. És, szerintem maga meg nem szeretné, ha elmondanám, így… - idegesen járatva szemeit morfondírozott magában. – Amúgy én sem szeretném, ha bárki tudná, szóval megértem, ha nem akarja, hogy elmondjam, és azt hiszem, nem kellene, tényleg nem. Erről senkinek sem kellene tudnia – rázta a fejét hitetlenségében. Lábaiból kifogyott az erő, és összeroskadt Hope fenséges színe előtt. – És nekem mégis el kell mondanom… egyetlen egynek, aztán senki másnak – tekintete a földet pásztázta. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem tudna a feltámadásáról és a farkasüzési képességeiről. Csak kiröhögné Hope-ot visszamenne piálni, de így… ostobaság lenne.

- Igen, akár így mondhatjuk - bólintottam halovány mosollyal ajkaimon, hiszen egészen frappáns megfogalmazása volt a dolognak. Mentorféle, csak kóborként. Hiszen ezt csinálom, felügyelem a leszármazottaimat, az örökségemet, rendet teszek ott, ahol kell és támaszként állok mellettük, amikor úgy érzem, szükségük van rám. Ebbe jobban azonban nem fogok belemenni, hiszen percek kérdése és a hím rábólint, akkor bizony megtudja a teljes igazságot.
Belekezdek, amint látom rajta, hogy megértette, ez most valóban fontos és valóban a teljes igazság lesz. Furcsa belegondolni, vajon akadt olyan, aki bármikor is azzal kérkedett, hogy ő volna az egyik alapító? Fogalmam sincsen, mindenesetre elég ostoba lehetett, ha volt is ilyen valaha. Én nem vagyok az és remélem Egon is tisztában lesz majd azzal, hogy ez nem olyan dolog, amivel csak úgy viccelődnének a farkasok. Legalábbis bízom benne.
A valódi igazság elhangzása után csendben várakoztam, nem mozdultam, nem mentem közelebb a hímtől, amikor hátrahőkölt, ahhoz képest egészen tűrhető a reakciója. A merész állításra nem is reagálok, csupán szám görbül felfelé, valamiért most nem érzem a vállamra nehezedő súlyokat és akármennyire legyen nyakatekert, még egészen kellemesnek is mondható a szituáció. Mondjuk legfőképpen azért, mert Egon nem akadt ki, nem őrjöng, nem titulál hazugnak és csalónak, ez pedig nem kevéssel könnyíti meg a helyzetemet.
- Nem, ez nem tanulható és az Alapítókon kívül senki más nem képes ilyesmire - nem tudom, hogy mennyire lesz megnyugvás számára az információ, mert az rendben van, hogy csak mi vagyunk erre képesek, de a szavaimból azt is leszűrheti, hogy nem csak én, de a többi Első is életben van. Ez viszont olyan dolog, amiről egészen biztosan nem fogok többet mesélni, barátkozzon meg először azzal, hogy én élek, a többit majd utána meglátjuk.
- Nos, igen, nem véletlenül mondtam, hogy javarészt eddig csak mesékből ismerhetsz. - Illetve érthető, gondolom, hogy nem hangoztatom fűnek, fának, hogy élek. Azt viszont érzem, hogy akadnak még kétségei, pontosan ezért szólalok meg ismét.
- Mutatok valamit - szavaim végeztével fokozatosan kezdem el leengedni a pajzsomat, hogy a mögötte tobzódó energiaförgeteg szépen lassan ömöljön kifelé és borítsa be a hímet. Akárhányszor találkozott már idős farkassal, ilyet minden bizonnyal egyiküknél sem tapasztalt. Belecsípek az ö energiáiba, nyakon ragadva a farkasát és kissé a felszín felé rántva, de egyáltalán nem erőszakosan, csupán annyi a célom, hogy érezze, nem egy közönséges, idős farkas áll előtte. Nem tart tovább pár percnél a procedúra, farkasom visszavonul, én pedig ismét felhúzom a pajzsomat, hogy a más megszokott négyszáz köri álcámat kanyarítsam magamra.
- Egon - kuncogok fel halkan, röviden - Ugye nem gondoltad, hogy vagyok annyira ostoba, hogy a veszted okozzam egy ilyennel? - teszem fel a logikus kérdést, semmiféle megfeddés nincsen a szavaimban, sokkal inkább hasonlít a helyzet egy anya-fia beszélgetésre, amikor is az édesanya oktatja a csemetéjét.
- Nem sokan tudnak a létezésemről, de az Alfád beletartozik ebbe a körbe - magyarázom meg a helyzetet, azt nem mondom, hogy nincsen felé jelentenivalója, hiszen nem szeretnék belemászni ebbe a falka dologba, majd Egon eldönti, beszámol-e az Alfájának azzal, hogy elmondja, mit is tudott meg a mai nap. Én azt mondtam neki, Egont elintézem, vele ne foglalkozzon, gondolom fáj most éppen elég más miatt a feje.
- Szeretnélek megkérni arra, hogy senkinek ne hangoztasd azt, amit én most elmondtam neked. Nem szeretném megtudni, hogy elfecsegted a titkomat - hanghordozásom tölti meg jelentéssel a szavakat, mert habár nem mondom ki szó szerint, nem vár rá semmi jó, ha megtudom, hogy eljárt a szája.
- Ha azonban mégis szeretnél erről valakivel beszélgetni, itt vagyok én, vagy Annabelle-t is nyugodtan megkeresheted - adok neki még támpontot, mankót, bármit, ami segítségére lehet, hiszen gondolom ez olyan dolog, amit nem szívesen tartana magában a farkas, de nem is igazán lehet bárkivel megbeszélni. Annabelle ott van, ő tud rólam és bár nem tudom, Egon mennyire van tisztában azzal, hogy a nőstény néhány hónapja új farkast kapott, de ha tudja, akkor akár össze is rakosgathatja a darabokat. Azzal bizonyára tisztában van, hogy a Kölyköm Mártír, hiszen egy falkában élnek, de a rokoni kapcsolattal nem biztos. Mindenesetre ő ott van, ha valakivel szeretne ilyesmiről beszélni, talán Annabelle-nek sem fog ártani a dolog.

- Óh – bólintott nagy okosan. Jó lett volna tudni miért csinálja ezt, de gondolta nem kérdez rá, mert egyrészt saját magát ez kevéssé érdekelte, inkább csak falka szempontból lehet fontos, másrészt Hope úgy tűnt úgyis ki fog tálalni mindent, így lehet ez is napirendre fog kerülni. Ha nem, akkor még mindig rákérdezhet, hogy vajon milyen megfontolásból veszi magára a tanító szerepet a mártírok megsegítése érdekében. Ami viszont kezdte foglalkoztatni, az a lehetőség vérvonalának fejlesztésére, igaz ez jelen pillanatban csupán kósza gondolatként merült fel elméjében, ráadásul Hope volt az utolsó, akitől Edward balsorsának megismerése után tanulni vágyott.
- Alapítók – döntötte meg enyhén lefelé a fejét, aminek az lett az eredménye, hogy fejfájása élesedett, ezért inkább a nőre vetette pillantását, vagy éppen mögé, mindegy csak vízszintben legyen látószöge, mivel úgy tűnik azzal csökkenthető az ütemre lüktető fájdalom. Nem tudta, hogy higgyen-e a többi alapítóban is, akik a történetekben léteztek, de ha Hoperól elhiszi – és nagyon úgy tűnt logikailag is, hogy kár lenne tagadni – akkor nyilván a többieket is el kell ismernie, mint legendás lényeket, akik kilépve a mesevilágból életre keltek Hope szavai által. Mindenesetre nem tartotta valószínűnek, hogy ha léteznek is mind itt tobzódnának Fairbanksban, így félre is tette ezt a dolgot, hiszen amúgy sem velük beszélget, hanem a mártírok alapító fejével, aki itt és most van, hacsak Egon nem egy diliházban nyáladzva képzelődik már jó néhány hete. – Jó oké, szóval vannak még páran magán kívül, akik tudnak ilyen farkas elvevést csinálni – összegezte a lényeget, mialatt tarkóját dörzsölgetni kezdte. Nem tetszett neki a dolog, de nem volt mit tenni. Örült volna, ha ezt elhallgatja, vagy esetleg az egész alapítós sztorit… ja nyilván úgy sokkal jobb lett volna, de már késő, így habár nem túl összeszedetten, de figyelt a nőstényre.
- Ez a rész így már érthető – bólintott párat szem lehunyva, hátha úgy a fejfájás nem jön… de jött, ezért hamar fel is pattantak szemhéjai. Mesék, amik megelevenednek, milyen… mesés? Nem egyáltalán nem volt az, inkább tűnt borzalmasnak, ijesztőnek, és mocsokmód aggasztónak, de legalább nem minden beharapó tud farkast elvenni, és ez megnyugtatta valamelyest.
- Figyelek – mondta halkan, és tényleg figyelt, de akár be is csukhatta volna a szemét, hiszen nem látványos volt, amit Hope mutatott, viszont annál meggyőzőbb. Torz világ képe jelent meg lelki szemei előtt, ahogy megérezte, ami a nőstényből áradt. Farkasa idegesen kapta fel a fejét, hogy aztán egy pillanat alatt játékszerként teljesítse Hope akaratát. Castor energiái kényszerítőbbek voltak, de közelébe sem értek a nőstény körül örvénylő forgatagnak, amit ha sokáig tapasztal az ember – vérfarkas – nyilván bele is őrülne. Nem volt ártó szándéka, mégis a szédülés mellé hányinger párosult, fejfájásának lüktetetése már duplázta szívének ritmusát, a fák elmosódtak, Hope is elmosódott, ahogy saját fenevadja szűkölő tekintettel emelkedett felfelé, minél inkább az anyagi lét nyugtalanító valóságának irányába. Remegés fogta el a láthatatlan energiák szelétől, ami nem kapta telibe, és bele sem mert gondolni, hogy mi történne, ha úgy használná azt, ahogy az alfája tette a csatlakozása napján. Talán kikaparná saját szemét, amivel semmire sem menne, ekkor a fülének esne neki, hogy aztán más megoldás nem lévén a szívén kezdjen el dolgozni, már persze ha képes lenne az energiák jéghegynyi súlya alatt megmozdulni. A legidősebb farkas, aki levetette előtte pajzsát ötszáznegyven volt, az ő hatalma rosszabbul érintette, mivel a másik ezt akarta elérni. Hope azonban szinte gyengéd volt, mégis egész testében remegett miatta. „Évgyűrűit” nem tudta volna eltalálni, mivel senkivel sem találkozott, akihez mérhette volna azt a végtelenséget, ami körbelengte őt. Ennek ellenére nem hitte, hogy „csak” nyolcszáz éves, többnek kell lennie, és mégis… Hope ezt állította. Ugyan minek hazudna, amikor már ez is túlment Egon képzeletének határain? Aztán, ahogy jött, úgy vissza is húzódott a forgatag, hogy Hope ismét a négyszázasok táborát gyarapítsa, de ez semmit sem segített Egonon, aki küszködve lihegett, és döbbenten kerekre nyílt szemekkel bámulta Hope alakját. Igen, alakját, mert nem Hope volt, aki előtte állt, hanem egy sokkal ősibb lény, aki már fene tudja hányszor reinkarnálódhatott. Egon nem talált egyelőre szavakat, hanem a hányingerét igyekezett visszafojtani, valamint a fejfájását kordában tartani. Hiába nem volt ártó a jelenség, Egon teste és lelke nem éppen józanul reagálta le a dolgokat, amit talán meg is lehet érteni, ha nem, majd legföljebb Hope elkönyveli mihaszna, gyenge farkasnak, aki nem érdemes erre a tudásra. Talán így lenne a legjobb. Az őrzők tábora felé menetelve, akár még viccelődhetne is a közelgő emléktörésén.  „Emlékszel rá, amikor majdnem meghányattál, a körhintaszerű hullámaiddal? Na, én nem fogok!” Aztán jöhetne a kárörvendően hisztérikus nevetés, tipikusan az a fajta tréfa lett volna, amit csak a mesélő talál mókásnak.
Kissé előregörnyedve próbálta összeszedni magát, miközben a farkasa ketrecében fel-alá járkált, hol kinézve a rácsokon, hol a fejét átdugva rajta, a másik fenevadjára vetve érdeklődő, rémült pillantásait.
- Ez – bólogatott sokat határozottan és a fejfást már szinte természetesnek vette – lenyűgöző és… borzalmas – remélte többet nem kell átélnie. Ha volt is kétsége Hope állításainak igaza felől, ezt néhány perce semmivé tépte a körülötte gyengéden kanyargó elementáris hullámvasút.
- Nem? Vagyis – sütötte le egy pillanatra tekintetét – nyilván nem – fogalma sem volt, hogy egy legenda miként gondolkodik, vagy az, ha szavaival halálra ítél egy farkast értelmezhető-e ostobaságként. Nem, a legendák nem hibáznak, a legendák tökéletesek és mindig tudják mit akarnak. – Hála az égnek – fújta ki a néhány másodpercig benn tartott levegőt. Rég volt, hogy utoljára elfelejtett lélegezni, talán akkor, amikor saját hányásában megtalálta húga leharapott kezét. Castor tud Hoperól, remek. Egy gonddal kevesebb, amiért igazán hálás volt.
- Viccel?  - kérdezte meghökkenve, amikor már a földön ült, léte jelentéktelenségének tudatában. – Egyből bedobnának a diliházba, na meg, ha Castor titokban tartotta gondolom nem akarta, hogy a falka tudjon róla, így ha járna a szám, az végzetes lenne számomra, és nem tudom jelen pillanatban miként érzek, de általában szeretek élni – most azonban fogalma sem volt, hogy ezentúl is igaz lesz-e ez. Néhány nap, esetleg hét után remélte világossá fog válni számára.
- Annabelle? – ráncolta össze a homlokát fájdalmas képpel, aztán bólintott mialatt feje hasított egyet – Ja, igen, ő is mártír. Ezek szerint tud magáról? – kérdezte kíváncsian, de nem hitte, hogy élni fog a felajánlott lehetőséggel. Inkább kimegy az erdőbe, keres egy közönséges farkast, és annak vázolja fel a dolgokat, minthogy egy falkatagnak csicseregjen, akinek a szája esetleg eljárhat. Nem, ha valaki bajba keveri, az saját maga lesz, legalább a végső órában senkit sem tud majd okolni.
- Nem igazán hiszem, hogy beszélnék vele erről, viszont magával társalognék néhány dologról. Ha van még ideje, akkor akár… most is - nézett rá kissé bizonytalanul. Ha nem is ért rá, egy kérdést szinte azon nyomban feltett, mivel amióta feltámadtak a Vörös Hold állítólagos áldozatai, valamint miután Edward elmesélte a reinkarnálódós Hope esetét a máglyával, nyomasztotta az a bizonyos gondolat. – Van valami velünk, miután meghalunk? – kérdezte óvatosan. Menny, pokol, purgatórium, gyilkos szénabábuk szektájának asztrális kivetülése, vagy éppen a rohadt nagy sötétség és semmi kombinációja? Talán jobb lenne nem kapni választ a feltett kérdésre, de ugyanakkor, hallani is szerette volna olyantól, aki ezt már megjárta.

- Igen, így van - bólintottam röviden - De mint már mondtam, nem szórakozásból tettem azt, amit. Egyikünknek sem az a célja, hogy pusztán kedvtelésből ritkítsuk az örökségünket - mondom el újra és újra, ha kell, akkor képes leszek még ezerszer elmondani, hogy tényleg megértse, nekem sem volt ám könnyű megtenni Edward-dal azt, amit. Az ittlétünk alatt tudomásom szerint eddig még senki nem is csinált ilyesmit és egy kezemen meg tudom számolni, hogy a nyolcszáz évem alatt hányszor fordult elő ilyesmi.
Teljes mértékben türelmesen vártam azt is, hogy a kis prezentációm után magához térjen és feldolgozza azt, mi is történt pontosan. Rendkívül bíztam benne, hogy mindenféle kétségét sikerült ezzel eloszlatnom. Nem állt szándékomban túlságosan kellemetlenné tenni a helyzetét, mégis szerettem volna, ha nem kételkedik, ha valóban elhiszi azt, amit mondok neki.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban ennyire negatív hatást gyakorolni rád - húztam el a számat, mert ez valóban így is volt. A következő kérdését hallva elmosolyodtam, habár teljes mértékben megértem, hogy nehéz neki ez a helyzet és nyilván nem tíz perc lesz, ami idő alatt képes lesz feldolgozni ezt az egészet. - Nem, valóban nem. Mint azt már az előbb is mondtam, nem azért vagyok itt, hogy ártsak neked, vagy bármelyik leszármazottamnak - türelmes voltam, tényleg képes lettem volna újra és újra elmondani mindezt, hiszen egyáltalán nem lehet neki ez könnyű. Az a személy, akiről eddig csak legendákból és mindenféle történetekből hallott, egyik pillanatról a másikra megelevenedik előtte.. Valóban az lenne a fura, ha teljesen jól és normálisan viszonyulna ehhez az egészhez.
- Ezt örömmel hallom - újabb bólintás kíséri szavaimat, legalább kevesebb a gond, hogyha nem kell amiatt aggódjak, hogy esetlegesen eljárna a szája. Ennél mélyebben nem is mennék bele ebbe az egészbe, amit tudnia kell, azt elmondtam, ha eljár a szája, akkor nem leszünk jóban.
- Igen, ő. És újabb igen, nem említettem volna, ha nem így lenne - azt már persze nem fogom vele megosztani, hogy Annabelle a Kölyköm, ha tényleg beszélgetnének, akkor legyen még némi meglepetés a hím számára, nem szeretnék minden én, egyszerre a nyakába zúdítani. Tudom, hogy sok, tudom, hogy nehéz, pontosan ezért nem árthat, ha valóban van valaki, akivel lehet ilyesmiről beszélgetni és mivel én valószínűleg nem találkozom velük annyit, mint ők egymással, nem árt erről is tudnia. Falkatagokként nyilvánvalóan több lehetőségük van egymással találkozniuk, bár ebbe nem látok bele annyira.
- Én nem erőltetek semmit, Egon, te tudod, hogy neked mi a jó, csupán lehetőségként ajánlottam fel - osztottam meg vele a gondolataimat is, ebbe én nem fogok beleszólni. - Persze, csak nyugodtan - halvány mosoly kúszott ajkaimra és habár nem terveztem, hogy kiselőadást fogok neki tartani, a kérdéseire előszeretettel válaszolok majd. És érkezik is az első, de még mielőtt válaszolnék, kivárok pár pillanatot, hogy összeszedjem a gondolataimat és megfogalmazzam úgy az egészet, hogy ne rémisszem meg vele még jobban és számára is érthető, elfogadható legyen.
- Nincs - egyenes kérdésre egyenes válasz, nem igaz? - A Vörös Hold most egészen kivételes eset volt, mondhatni maga a csoda. Nem volt még példa eddig ilyesmire - már pedig én már több, mint nyolcszáz évet megéltem és ha eddig nem volt ilyen, akkor ez most valóban hatalmas eseménynek számít. - Az pedig, hogy visszatértem azután, hogy Johannes végzett velem… Nos, az Alapítók esetében kicsit máshogyan működnek a dolgok, mint a leszármazottainknál - ez ismét csak olyan, amibe nem fogok részletesebben belemenni, egyrészt mert elég információt kapott már mára, másrészt pedig nem kell mindenről tudnia.
- Nos, mit gondolsz? Képes leszel elviselni mindezt? - utolsó lehetőség, most még választhat, melyik utat választja, ha a könnyebbet, akkor indulhatunk is az egyetem felé, ha viszont megbirkózna ezzel az egésszel, akkor még szívesen maradok és válaszolok az esetlegesen felmerülő kérdésekre.

Nyilván tényleg nem, de ezt már korábban is megértette, csak éppen nem túl jól eső érzés hallani, hogy vannak olyan lények, akik pusztán akartuk kiteljesedésével képesek a bestia elvételére akár öncélúan is, ha úgy adódik. Persze a legendáktól azért elvárható némi megfontoltság ugyebár. – Elhiszem – bólintott rá határozottan, mivel tényleg így volt, de attól még nehéz megemészteni a dolgot.
A lágyan kiteljesedő energiahullám nem volt túl jó hatással Egonra és ezt Hope is észrevette, persze Egon a legkevésbé sem számított bocsánatkérésre ezzel kapcsolatban, mégis megkapta, ami némiképp meg is döbbentette, igaz mivel amúgy sem volt jól, nem biztos, hogy döbbenete túlságosan kiült volna arcára, viszont a kisugárzásában nyilván érezhető volt. Azért nem mindennap kér a farkastól egy mítosz elnézést. – Ugyan, semmi gond, éreztük, hogy nem akar vele ártani csak… kissé tömény volt – talán ez volt a legjobb szó rá. Némiképp kiegyenesedett görnyedt állapotából, és úgy próbált tenni, mint aki tényleg jól van, habár feje szaggatott, szédülése még mindig meg volt, de legalább a hányinger elpárolgott, ami miatt erőltetett testbeszéde nem is volt olyan nagyon nagy hazugság, mint azt előszörre gondolta. – Értem – mondta diplomatikusan. – Hiszen azért van itt, hogy segítsen nekünk – értette, hogyne értette volna, és talán tényleg segíthetne Egonnak is. Végül is miért ne? Persze folyton feszengene a közelében, és mindig máshol szeretne nyilván majd lenni, de lehet járhatna előnyökkel is egy alapítóval való közelebbi ismeretség. Fejleszthetné vérvonal képességét, talán a farkasával is jobban egységbe tudnának kovácsolódni, meg akár segíthetne emberekre vadászni az erdőben is… Hát, talán nem is lenne ez a kapcsolat olyan gyümölcsöző, mint amennyire egy pillanatra bele élte magát.
Egonnak esze ágában sem volt ezt az információt kikotyogni bárkinek is. Hope sem szeretné, Egon sem szeretné, valószínűleg Castor sem szeretné, így a legbölcsebb, úgy tenni, mint aki semmit sem tud semmiről, és nem is szóba hozni a dolgot. Joana biztos örülne a hírnek, hiszen ő nem zárkózott el attól, hogy a vérvonal alapítók léteztek volna valaha is, Egon viszont akkor igen szkeptikus volt. Mennyire örülne, ha még mindig az lehetne.
- Ez… logikusan hangzik – értett egyet miközben a földön ülve tekintgetett felfelé a nőre. Talán el lehetne beszélgetni Annabelle kisasszonnyal, de nyilván ő nem tud mindent, amit Hope tud, így előnyösebb most megtudni azt, ami igazán fontos lehet a későbbiekre nézve.  
Kérdésére egy idő után választ is kapott, ami igazán megkönnyítette lelkét, egészen addig, amíg nem folytatta a nőstény. Zavara arcára is kiülhetett, de energiáiban is tapintható volt. Nem igazán erre volt kíváncsi, de ha már ez is szóba került, miért ne kérdezhetne rá, hiszen úgy tűnik többet tud róla, mint amennyi információval ő rendelkezik a témáról. – Azt lehet tudni, hogy mi okozta a tömeges feltámadást? – kérdezte egyre növekvő kíváncsisággal a hangjában. – Már, persze ha ez nem túl olyan tudás, amit nem kellene ismernem – nem hitte, hogy kiégne az agya tőle, de azért jobb az ilyesmivel csínján bánni. Ha meg már Johannest, vagyis Edwardot is felhozta, arra is roppant kíváncsi lett volna, hogy ha valaki ekkora hatalommal rendelkezik, mint Hope, miként volt képes egy hozzá képest gyenge farkas máglyára küldeni. Nyilván elmenekülhetett volna, ha akar, bár lehet a tömeg hirtelen felindulásból gyújtotta fel a felbujtó – Edward – hathatós előadás módja miatt. Talán nem akarta felfedni a vérfarkasok létezését átváltozásával, vagy emberfeletti erejének fitogtatásával. Önzetlennek illő halál lett volna ebben az esetben. – És, ha nem bántom meg ezzel a kérdéssel, de hogyan volt képes tűrni, hogy elégessék? Jó, persze biztos könnyebb volt úgy, hogy tudatában volt a reinkarnálódós képességnek, de azért nem lehetett túl könnyű… hagyni magát – Egon nem hitte, hogy erre bármikor is képes lenne, bárki kedvéért. Ha nem lenne kiút, akkor inkább feltépné a saját torkát, vagy felnyitná a mellkasát. Még ezek is sokkal kedvesebb halálnemek, mint élve elégni.
- Egyébként lehet félreértett, de én az imént arra lettem volna kíváncsi, hogy a halál után mi vár minket – óvatosan kissé lesütött szemmel nézte a nőstényt, mivel ha Hope is így gondolta a választ, akkor lehet igen lenéző pillantással fogja sújtani, sőt még lehet félkegyelműnek is fogja titulálni, de úgy érezte jobb pontosítani. – Mármint, létezik pokol, teszem azt vagy más egyéb túlvilág? – fordította kissé oldalra fejét, közben homlokán töprengő ráncok, arcán félszeg tekintet jelent meg.
- Igen… igen, azt hiszem képes leszek, talán nem lesz könnyű, de úgy érzem nem fogok beleőrülni, és… - nem is tudta, hogy fogalmazza meg az egyre erősödő bizalmát a nő iránt. – Igazán hálás vagyok, hogy beavatott ebbe, a… nem mindennapi dologba, még ha nem is voltam képes úgy reagálni, ahogy illett volna. – Persze fogalma sem volt, hogy miként illik egy mítosszal bájcsevegni, de talán a hányingerérzet nem tartozott feltétlen ide. – Egyébként tényleg innen származnak? – Biccentett fejével Alaszka egyik égtája felé. - Ahogy a mesék… – halkan nevetve felhorkantott, miközben tarkóját kezdte vakargatni –… vagyis, ahogy a történelem feljegyezte? – Talán jobb, ha kezd Eeyeekaldukra nem mesehősként gondolni, nyilván mindketten jobban járnának így.

- Szerettem volna eloszlatni minden kétségedet - és ez tűnt a legjobb megoldásnak, bármennyire is volt tömény, hogy a hím szavával éljek. De gondolom mondanom sem kell, ha akarom, akkor teljes erőmet is rázúdíthatnám, amit most kapott, csak töredékrésze volt mindannak, ami pajzsom mögött rejtőzik. Persze az már más kérdés, hogy csak prezentálni szerettem volna, egyáltalán nem tervezek semmi ilyesmit, amíg okot nem ad rá és elég intelligensnek vélem a hímet, hogy úgy véljem, nem fog ostobaságot csinálni.
- Így van - bólintással kísérem szavaimat, pontosan, ahogyan mondja, azért vagyok itt, hogy segítsek a leszármazottaimnak, figyeljek rájuk és egyengessem az útjukat, ha szükséges. Komolyabb beavatkozásra eddig nem volt szükség, csupán Edward esetében, de ott mélyebben gyökerező problémáról volt szó, mely több évszázaddal ezelőttre nyúlt vissza.
- Ez olyan dolog, amire úgy érzem, még nem állsz készen. De ha sejtésem nem csal, előbb-utóbb úgyis ki fog derülni - bizonytalan vagyok a dolgot illetően, hiszen nem tudom, egyáltalán elmondhatom-e azt, miért is térünk vissza. Véleményem szerint nem véletlen, hogy a leszármazottaink csupán a bennük élő fenevad tükörképével néztek szembe, nem pedig a hatalmas Tupilekkel, így úgy vélem, egyelőre jobb, ha ebbe nem avatunk be senkit.
- Akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy vissza fogok térni - javítottam ki kedvesem, majd mivel véleményem szerint ez még több kérdést vet fel, sóhajtottam és közelebb lépve én magam is leültem a földre, vele szemben. Szeretném, ha nem érezné úgy, hogy most, tudván a valódi kilétemről, valami hatalmas személyiség vagyok, akinek jelenlétében mindig rettegni kell. Szeretném, ha valamilyen szinten azért megpróbálna egyenrangú felekként gondolni ránk, még ha ez nincs is így, akkor is könnyebb nekem is, neki is. Pontosan emiatt ülök le elé, hogy némileg személyesebbé tegyük a beszélgetést és ne ácsorogjak fölötte, mintha csak olyan elérhetetlen távolságban lennék tőle.
- Ez kissé bonyolult helyzet. Akkoriban rengeteg olyan dolog történt, ami rendkívül elkeserített. Ha akartam volna, könnyedén kiszabadulhattam volna, de akkor egyszerűbbnek tűnt a könnyebb utat választanom. Gyenge voltam és elmondhatatlanul fájt látnom, hogy a saját fiam árul el - egészen elcsendesedik a hangom a történet végére, mert hiába vetettem ennek most már egyszer és mindenkorra véget, akkor is fáj és nehéz még mindig visszagondolni arra az időre. Most már inkább az a kellemetlen, hogy valóban gyenge voltam ahhoz, hogy tovább küzdjek. Elveszítettem a reményt és a hitemet.
- Ez igencsak bonyolult, Egon és valószínűleg nem is lennék képes érthetően elmagyarázni - őszinték a szavaim, elég a szemeimbe néznie, hogy tudja, valóban nem hazudok. Miért tenném? - Ez nem olyan dolog, amit olyan egyszerűen körül lehet írni és véleményem szerint mindenki máshogyan éli meg. Odaát volt elég időm gondolkodni azon, hogy mit rontottam el és nem is teljesen szabad akaratomból tértem vissza. A visszatérésünk szükséghez kötött, én is azért tértem vissza, mert szükség volt rám - ennél jobban aligha lennék képes elmagyarázni és talán nem is fogom, nem szeretnék ennél mélyebb betekintést adni neki ebbe az egészbe, hiszen tudom jól, hogy ez sok, ezt rendkívül nehéz lehet megemésztenie.
- Teljesen normálisan reagáltál, ne aggódj - mosolyodom el, ahogyan a hím arcát fürkészem. - És szeretném, ha nem csak hinnéd, hogy képes leszel rá, hanem tudnád, hogy meg fogsz tudni birkózni vele - amíg nem biztos benne, addig nekem is kételyeim akadnak és teljes mértékben tisztában vagyok vele, hogy hiába mondja ki biztosan, attól még lehet máshogyan. Mindenesetre én itt vagyok, ha szüksége volna rám és Annabelle is, szerintem nem utasítaná vissza a hímet, ha szüksége van valakire, akivel beszélhet erről.
- Igen, valóban ez az otthonunk.

- Sikerült – nézett teljesen meggyőzve Egon, mialatt lassan bólintott, vigyázva, hogy ne fájduljon meg nagyon a feje a mozdulat hatására. Meglepő módon, most feje hanyagolta a hasogatást, de nyilván csak vihar előtti csend lehetett, hogy a következő fejmozdulata iszonyatosan fájhasson.
Egon szemöldöke a magasba lendült, majd értetlenül pislogásba kezdett, és aprókat rázott a fején – Tényleg? Mármint, tényleg ki fog derülni? – hitetlenebb ennél nem igazán lehetett volna, mert nem valószínű, hogy ha ki is derülne, azt mindenki orrára kötnék, hiszen ahogy Hope is mondta, még erre nem áll készen Egon, így nyilván sokan mások sem. Igaz lehet, néhány hét múlva valamiképp mindenkit felkészítenek rá egy párnapos továbbképzéssel, aztán Castor nagy boldogan kihirdeti, hogy miért is támadt fel egy tucat falkatárs. Egon jelen pillanatban Istenre tippelt, de nem igazán akarta ezt a kétezer éves babonát nagyon feszegetni, főleg, hogy Hope nem is valószínű, hogy hisz a Mindenhatóban. Egészen a Vörös Holdig saját maga sem tartotta valószínűnek létezését, de miután halálszagú élettelen testek egyszerre kezdtek el lélegezni, és ütemre szívükkel dobolni, nézetei némiképp változóban voltak.
- Óh – nyíltak tágra szemei, és kissé háta is kiegyenesedett ültében. – Ez így már… valamivel másabb – és jóval több kérdést vetett fel Egonban. Hagyta magát elégettetni, közben nem tudta, hogy fel fog támadni? Ez némiképp őrültség, persze az is az, hogy mások sérüléseit veszik át a mártírok… amit Hope tett talán csak túlzott mértékű önfeláldozás? Egon sohasem lett volna képes hagyni, hogy megöljék, ha módjában állna kiszabadulni a szorult helyzetből. Igaz ő egy elcseszett vonal tagja, így nem nagyon csodálkozhat rajta, hogy nem a mártírok íratlan szabályai szerint él. Johannes elégettette a teremtőjét, Bermoll kinyírta a teremtője családját, ha hihet Edwardnak, és miért ne hihetne neki? Egon pedig jelen volt, amikor beharapója fűbeharapott, igaz legalább nem ő kezdte a harcot, de lényegében valamilyen módon, mindegyik kölyök ártott a teremtőjének. Nyilván Edward cselekedete volt a legdrasztikusabb - legalábbis a teremtőre nézve -, de hát még a rossz vér is hígulhat az évszázadok során nemde? Lehet Egon már nem is olyan vészes leszármazott, igaz ő meg embereket eszik, ha lehetősége van rá… Ja, hát ő is el van baszva.
Meglepte, hogy a legenda leült vele szembe, ami valahol bizalomgerjesztő volt, de azért rendkívül fura is. Egy hatalmas lénnyel ül szemközt, és az úgy tesz, mintha csak egy lenne a farkasok közül, holott sokkal többet látott, hallott és érzett, mint bárki más a földön.
Át tudta érezni Hope fájdalmát, szeretett volna ő is halott lenni, miután rájött, hogy testvéreit saját maga ölte halomra , csupán a benne lakozó, az elmúlástól rettegő újszülött farkas tartotta egy ponton túl életben.  – Azt hiszem érthető – nézett szomorkásan, de teljesen őszintén. – Nem lehet könnyű, ha a saját kölyke árulja el a farkast. A teremtőm Robert is megtette, ahogy Johannes is… ó tényleg, akkor, az hazugság volt, hogy a beharapómat ismerte, és hogy nevelgette néhány évig? – furcsán elgondolkozó tekintet ült ki arcára, majd hirtelen észbe is kapott, tenyerét védekezően maga elé kapta, mialatt szabadkozásba kezdett – Mármint nem baj, vagyis talán egy csöppet, de nem úgy, csak pusztán kíváncsiság, mivel Edward szerint senki sem nevelte rajta kívül. – Ami persze lehet, hogy nem igaz, de a hím nem hazudott, persze lehet ő sem tudta az igazat.
Egon kérdése tényleg nem lehet egyszerű, ha Hope, aki már megjárta a túlvilágot sem tudná érthetően elmagyarázni. Mindenesetre azt megtudta, hogy van valami, ami nagyjából mindenkinek más, tehát nem csak a sötétség, és a semmi veszi körül. Egyelőre viszont fogalma sem volt, hogy mit is kezdhetne ezzel, hiszen ha mindenkinek más, akkor meglehet valakinek rossz, valakinek jó, de aki nem legenda, az valószínű ott is marad az idők végezetéig. – Értem. Jó hát… annyira nem, de tényleg nem hangzik túl egyszerűnek – nézett morfondírozva a nőre, aki nem volt egy méterre sem tőle. – Ez mindig így lesz majd? Ha meg is hal, valahányszor szükség lesz magára, akkor visszatér? – Elég csábítóan hangzott, de nyilván megvoltak az árnyoldalai is a reinkarnációnak. Egon persze úgy érezte el tudná viselni, de rögtön ki is verte a gondolatot a fejéből, egyrészt mert hasztalan ilyeneken ábrándozni, másrészt nem lehet túlságosan jó állandóan a vérvonalára ügyelni. – Nem is tudom, hogy ez most jó vagy rossz – nézett teljesen tanácstalanul. Egyrészt biztos jó lehet újra élni, de ha a túlvilág nem olyan vészes, ráadásul nem saját akaratából tért vissza, akkor talán fájdalmas is. – A mártírok szemszögéből nyilván jó – bólintott egy aprót határozottan. – Sokaknak elkélhet a segítség – mosolyodott el halványan, majd Edwardra gondolt, és rájött, hogy nem mindegyik mártírnak olyan jó, de a farkasa nem szórakozásból történő elvételét, már párszor nyomatékosította Hope, így nem akarta ezt felhozni megint.
- Ez igazán kedves öntől – mosolya nem volt túl őszinte, igaz nem amiatt, mert nem értékelte volna szavait, csak éppen Egon máshogy látta a dolgot, és elég sok gyengeséget érzett magában. Sokkal jobban kellett volna tűrnie Hope megnyilvánulását, de ezen már nem tud változtatni. – Minden egyes perccel, amit itt töltök magával, egyre inkább úgy gondolom, hogy képes leszek rá – nyalta meg ajkait némi idegességgel, majd enyhe grimaszt vágott, és lehajtotta a fejét, hogy a földet vizslassa. – De mi van, ha elmegy? Mi van, ha nem vagyok képes rá, csak most úgy érzem, mert erőt merítek a jelenlétéből? – Sajnos ez benne van a pakliban, de legföljebb akkor majd elmegy Annabellehez, és kitárgyalják a dolgokat egy üveg whisky mellett. Valahogy elképzelését saját maga sem tartotta túl reálisnak.
- Gondolom, akkor nem igazán figyelték túl jó szemmel, ahogy az akkor élt nép szépen eltünedezett, és a fehérek vetették meg lábukat itt – nem akart érzéketlen lenni, pusztán kíváncsi volt, hogy vajon hogyan vélekedik népének visszaszorulásáról. Azt nem tudta, hogy milyen őslakosok lehettek, akik Alaszkának ezen a részén éltek, de hogy mára elég kevesen maradtak, az bizonyos.

- Nem tudom, Egon, csupán megérzés. Elég furcsaság történt az utóbbi időben, nem? - nem szeretnék erről beszélni neki, hiszen én magam sem tudom, ugyan mennyit is árulhatnék el neki, de az biztos, hogyha azt veszem alapul, mennyi különös dolog történt az elmúlt időszakban, akkor nem tartom kizártnak, hogy előbb-utóbb a titkokra is fény derül.
- Másabb, igen. És sokkal őrültebbnek tűnök tőle, igaz? - mosolyodtam el szélesen, bizony, még egy olyan őskövület, mint én, is poénkodik néha. Vagy próbálkozik, merthogy mennyire lesz sikeres, azt nem tudom. Igazándiból annyira nem is vicc a dolog, mindössze kimondom azt, aminek tűnik, merthogy bizonyára ilyen gondolatok forognak a fiatal hím fejében, teljes mértékben jogosan. De akkor és ott… nem tudnám normálisan elmagyarázni, mi is történt pontosan, vagy mi zajlott le bennem.
- Így van, valóban nem könnyű - húztam el a számat és mozdultam meg kissé így, ültömben, mert így konkrétan még nem beszéltem erről senki olyannal, aki ne volna érintett az ügyben. - Igen, az volt - bólintottam röviden - És még egyszer elnézésedet kérem miatta - azt hiszem a céljaimról és az okokról nem kell tudnia, elég ha én tisztában vagyok azzal, hogy mit miért csináltam. Akkor így tűnt helyesnek, szükségét éreztem, hogy valami kapcsolódási pontot alakítsak ki a hímmel.
- Sajnos nem látok a jövőbe, így erre a kérdésre nem tudok neked választ adni - rázom meg a fejem, hiszen az eddig történtek alapján azt mondanám, hogy igen, ez így van, de az egymást követő két Vörös Hold után… már semmiben sem vagyok biztos. Ráadásul már több, mint nyolc évszázadot tudhatunk a hátunk mögött, ami egyáltalán nem kevés.
- Viszonyítás kérdése. Van jó és rossz oldala egyaránt - az én véleményem szerint legalábbis egészen biztosan, de ezt taglalni is kevés lenne az előttünk álló este, így ha csak nem kérdez, ebbe sem fogok mélyebben belemászni, hiszen véleményem szerint ez nem olyan dolog, ami annyira érdekelheti. Aztán persze ki tudja.
Csupán bólintok, mikor megjegyzi, hogy kedves tőlem, azonban nem vagyok vak, látom a nem túl őszinte mosolyt, ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy nem igazán ért velem egyet, sajnos. Pedig nekem elhihetné, ez tényleg nem olyan dolog, amit megtudván bárki is képes volna ennél jobban reagálni.
- Ezt örömmel hallom - mosolyra szaladtak ajkaim, ami akkor sem halványult, amikor meghallottam az aggodalmát és a kételyeit. - Nézd, Egon, a Mártíroknak van egy olyan képességük, hogy jól viselik a fájdalmat és az eléjük gördülő nehézségeket. Te pedig Mártír vagy, biztos vagyok benne, hogy büszke lehetek majd rád ezen a téren is - értse úgy a szavaimat, ahogyan szeretné, de nem véletlenül mondtam azt, amit és úgy, ahogyan. Eddig nem okozott csalódást számomra és ha a két felmenőjét veszem alapul, ez már önmagában olyan dolog, ami miatt büszke vagyok rá. Már első alkalommal szimpatikusnak tűnt, ezúttal sincsen másképpen, teljesen jól viseli ezt az egészet és biztos vagyok benne, hogy nem fog összeroppanni a súly alatt.
- Ha viszont nagyon nem bízol magadban, akkor továbbra is itt vagyok - bíztatóan mosolyodom el, hiszen alapjáraton nincsen olyan tervem, hogy ezután útnak eresztem és soha nem is nézek rá többet. Szeretnék vele találkozni, egyrészt azért is, mert neki is szüksége lesz rám, másrészt pedig nekem is jól jön, ha szemmel tudom tartani és gyakrabban találkozunk.
- Alignak halála után szétszéledtünk, mindenki a maga útját járta, én személy szerint csak most jöttem errefelé ismét és elképesztő, hogy milyen hatalmas változáson ment keresztül a vidék. Már ami a várost illeti, ugyebár - nyilván a modernizáció és minden egyéb elkerülhetetlen volt és azzal is elég sokáig tartott megbarátkozni, de csak sikerült, többé-kevésbé. Ahogyan a hellyel is megbarátkoztunk, én legalábbis biztosan.
- Van még esetleg bármi kérdésed? - nem akarom egyelőre itt hagyni, nem siettetésből teszem fel a sajátomat, csupán jelezném neki, hogy most van időnk arra, hogy feltegye a kérdéseit, ha akadnak még, mert ha esetleg legközelebb találkozunk, nem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk.

- Az biztos – bólintott rá határozottan. Ha másban nem is, ebben tökéletesen biztos volt. A furcsaságok elhalmozták őket szeretetteljes ölelésükkel, és szinte meg is akarták már fojtani, legalábbis Egon úgy érezte más szándékuk nincs is.
A nő mosolya ragadós is lehetett volna, ha nem érezte volna magát olyan rettentően szerencsétlennek. Talán meg kellene játszania, hogy felvidult, de nem lett volna képes hitelesen előadni, és valahogy nem is igazán akarta, de legalább Hope mosolyog. Remek. – Igen… valahogy nekem is ez jutott eszembe – húzta el a száját kissé, majd be is fogta egy időre, de aztán úja kinyitotta. – De, amúgy így utólag már nem olyan vészes, gondolom – egy apró mosolyt ő is megengedett magának, azért nem vitte túlzásba. Nem hitte, hogy a nő őrült lenne, de van, amikor a farkas őrültséget tesz, és Hope önfeláldozása nyilván közel állt ehhez. Persze ki tudja, már akkor is évszázadokon volt túl, lehet olyan idősen már Egonnak sem lenne probléma önként és dalolva hagyni, hogy megöljék. Azért erre nem vett volna mérget, de eshetőségként nem szabad elvetni csípőből.
Nyilván nem lehetett tényleg könnyű, de erre csak félszegen bólintott, majd hallgatta a bocsánatkérést, persze feszengve, mivel nem szokott hozzá, hogy idősebb farkasok ilyen közvetlenül és egyáltalán nem arrogánsan beismernék, hogy átverték őt. Nem mellesleg Hope még mindig borzasztóan legenda volt Egon számára, aki már másodszor kér elnézést tőle. – Nem gond, megértem, hogy nem akarta elmondani az igazat, és gondolom csak informálódni szeretett volna Robertről - hiszen ő is a leszármazottja volt, és gondos „szülőként” tudni szeretett volna róla többet. Sajnálatos, hogy nem találkozhattak élve, talán vert volna bele némi értelmet és akkor nem kellett volna meghalnia abban a sikátorban a millennium előtt néhány évvel.
- Értem – elég ködös válasz, de Egon lefordította magában. Hope nem tudja, hogy vajon lesz-e második esély vagy sem. Elég frusztráló lehet a dolog, de a hím inkább ki is rázta a fejéből a gondolatot. Nem kell törődni vele, saját magának úgysem lesz esélye újra visszatérni, így kár ezen agyalnia.
Újabb kérdésének válaszára már majdnem megint kimondta, hogy „értem”, de helyette inkább összepréselt ajkakkal bólintott. Nagyon úgy érezte magát, mint egy idióta diák, aki igyekszik út tenni, mintha felfogná tanára szavait. Pedig figyelt és fel is fogott mindent, amit ép ésszel fellehetett, de azért voltak ködös és homályos részletek, amit nem volt képes összerakni, de mivel túlságosan egyértelműnek gondolta „tanára” számára, ezért nem akarta megkockáztatni, hogy az osztály előtt leégetteti magát. Mondjuk nincs senki a közelben és Hope nyilván nem fogja a többi vérvonal alapítót interurbán felhívni, hogy egyik leszármazottja mekkora egy kretén, hogy még az reinkarnáció alapfokon tantárgyat sem képes megérteni.
- Néha a fizikai fájdalmat könnyebb elviselni, mint a mentálist – jegyezte meg kissé keserűen, és önkéntelenül a családjára gondolt és a szomorúságra, amit érzett elvesztésükkor. Nem akart belegondolni, hogy végső soron Hopenak köszönheti a halálukat, de mégis sikerült erre kanyarodnia emiatt fejét lehajtotta, miközben bűntudat lengte körül. Persze, hacsak nem gondolatolvasó, akkor nehéz ennyiből kitalálnia miért érez úgy ahogy, de ha véletlen rákérdez, nem fog tudni hazudni neki, és igazából nem is akart. – Egyébként köszönöm a biztató szavakat – nézett fel, bár nem tűnt túl magabiztosnak, de próbált tényleg nem összeroppanni a teher alatt. A falkatagok előtt mindvégig lesz egy titka, amit nem fedhet fel. Persze, ha nem kerül szóba, akkor olyan mintha nem is lenne semmilyen titka. Igen… nyilván ezentúl sem úgy fog egy reggeli beszélgetős zajlani, hogy kivesézik, kinek milyen titok bújik meg lelkében.
- Köszönöm – mosolya most őszinte volt, tényleg hálás volt a nő szavaiért, és jelenleg az sem számított, hogy végső soron ő rángatta az egészbe bele. Jó, hát vagyis közvetlenül igazából Edward, de közvetve Hope is ott táncolt, hogy becsalogassa egy keringőre az Őrület Színpadára, ahol talán csak a padló nem volt hibbant, de minden más groteszk, eltorzul formát öltve csavarodott ki, ahogy Egon világnézete is egyik pillanatról a másikra.
- Óh, értem – mán megint ért mindent, a fene vigye el, hogy nem tud erre odafigyelni. Igazából viszont nem volt tiszta a dolog. – Alignak is létezett? – húzta fel szemöldökét kérdőn. Persze ismerte a meséket – amik már nem is azok -, de abba még nem gondolt bele, hogy a többi szereplőt is húsvérré kovácsolja elméjében. – És akkor az azt jelenti, hogy néhány… száz éve hagyta el a helyet? – Mikor is halt meg Alignak? Fogalma sem volt, ha valaha mondták is neki pontosan, akkor sem nagyon érdekelte, mert sohasem hitt benne, vagy az alapítókban. Milyen ostoba is volt.
- Igazából sok kérdésem lenne, mint például milyen helyeken járt, vagy kell-e ennie, hogy életben maradjon, vagy csak úgy elvan a levegőn, de például az is foglalkoztat, hogy magának is rá kell-e a kezét tenni valakire gyógyításkor, mint a legtöbbünknek, vagy elég egy kósza gondolat, hogy a sebeket átvegye? És egyébként is, miért nem vette már át a falka irányítását, ha ekkora hatalommal bír? Simán megtehetné, gondolom… - nézett kíváncsian a nőre, mindenféle hátsó szándék nélkül, pusztán érdekelték volna a válaszai a feltett kérdésekre. Egyébként még volt bőven kérdése, de egyelőre abbahagyta a beszédet és várakozóan nézett rá, feszültsége kezdett kissé feloldódni.