Ruhám hasadása talán az utolsó elmémbe vágó figyelmeztetés, hogy figyeljek, mert megjárhatom. A félelem nem tartozik az érzéseim garmadájába, de óvatos lehetet, figyelmesebb talán, bár még nem elég tiszta az elmém ahhoz, hogy minden apró jelet tökéletesen lássak, de igyekszem nem szem elől téveszteni semmit, ami fontos lehet. Egy valamit elfelejt, én itt otthon vagyok, a falkám városában vagyunk, és Castor a Vörös Hold alkalmával ránk támadó farkasokat is ki akarta csinálni, pedig ők jogosan védekeztek az elködösült elménk ellen. Juan provokál, mintha azt feltételezné rólam, hogy képtelen vagyok uralni a farkasom, és a dühöm első szikrájára szétfeszíti húsbörtönét. Téved, bár rendkívül temperamentumos némber vagyok, de talán épp ez az oka, hogy a farkasom már nem ugrik pöccre, máskülönben két percenkét váltogathatnám az alakjaimat. - Épp eleget tudok. Bólintok, nem kifejezetten mozgat, hogy szerinte hiányosak az infóim, nyilván azok, de most nincs módom kikeresni a hiányzó mozaikdarabokat. A váz megvan, a többit töltsék meg a felderítők. - Kellemetlen, ha még ott tartasz, hogy ennyire fontos számodra egy ruhadarab. Van az úgy, hogy valaki képes meglepni, nem, nem az a fura, hogy sajnálja a zakóját, de amikor szakasztott olyan szemekkel néz rám, mint a saját jeges izzásom, akkor egy pillanatra ledermedek. Ehhez hasonlóban még nem volt részem. Mondanám, hogy nem hiszem, hogy azt akarja, amit mondott, hogy mögötte van valami, én csak eszköz vagyok, tudom, hiszen mindig csak az vagyok, még azok számára is, akik fontosabbak nekem. Nem újdonság, nem fogok zokogni miatta. Mindenesetre a döbbenetem miatt majdnem későn reagálok, ám a farkasom életösztönének hála mozdulok, hátrálok gyorsan, látom, miként fonódna a torkomra a mancsa, ha egyetlen szempillantással később eszmélek. Már megint a nyakam? Komolyan? Eszméletlen, hogy mindenki erre utazik újabban. Biztosítást kellene kötnöm rá. A mozdulat talán túl gyors, az összekulcsolt kezeim sem segítenek túl sokat a helyzeten, nem vagyok benne biztos, hogy ebben a még enyhén kapatos állapotban képes vagyok megtartani az egyensúlyomat. Ráadásul vészesen közel van a járdaszegély is. Hogy megálljak a lábamon, szétnyílnak a karjaim, és az egyikkel futólag megérintem a szegélyt, hogy visszatornázzam magam állásba. (Dobás) - Az égvilágon semmi jogod sincs a csókomhoz, nem vagyok a tiéd, nem leszek soha, egyetlen porcikám sem. Attól még, hogy kijelentesz valamit, az még nem fog megilletni. Kénytelen vagyok egy gúnyos kacajt hallatni, nem fog annyira fájni… peched van, szívem, én pont hogy szeretem, ha fáj, úgyhogy ezzel nem ijesztesz meg. Ettől függetlenül nem áll szándékomban hagyni azt a csókot, egyet ellopott, több nem jár neki, semmi esetre sem.
-Egyszerűen szeretem ezt az öltönyt, ennyi az egész. Tudom, hogy a válasz meglehetősen szentimentálisan hangzik, de ha egyszer így van. Annak idején Ramón is megjegyezte, hogy úgy bánok a ruháimmal, mint egy asszony. Egy foga bánta pedig akkor még a bétám volt. Elkapott a gépszíj és nekimentem, nem törődve a következményekkel. Utólag helyes döntésnek bizonyult, de ezt nem tudhattam előre. Ez a bizonyos „magával ragad a hév” érzés most is kezd a felszínre törni és mint ahogyan évtizedekkel ezelőtt sem, most sem lehetek biztos benne mit érek el vele. Ez a nőstény, akit most készülök torkon ragadni és ajkának újabb érintésével beváltani az ígéretem.... semmit nem tudok róla. Lehet csak az utolsó felderítő de akár az alfanőstény is. Nem idős még, de első ránézésre nem tűnik úgy, hogy túlzottan le lenne lakva. Ezt a felismerést már a kocsmában megtettem közvetlenül az után, ahogy fény derült bundás mivoltjára. Még szerencse, hogy a pajzs nem fedi el a szemmel látható, nyilvánvaló dolgokat. Ahogy vártam, fürge kis teremtés még így is, hogy az alkohol lelassítja elméjét. Kihátrál előlem és nem tudom torkon ragadni, de közel sem szólt még a gong, ami a menet végét jelzi. Nem tudom biztosan, hogy a meglepettség vagy a szesz, vagy mindkettő egyesített erővel teszi, de kibillen az egyensúlyából egy röpke pillanatra, engem pedig bedarál az a bizonyos gépszíj. Nem nézem ki lánya, mit tud vagy mit nem. Felőlem most lehetne Tupilek maga is, nem érdekelne. Szemem előtt egyetlen egy dolog lebeg most, kell az a csók! Persze nem csak az érzés miatt, hogy letoljam a nyelvem a mandulájáig. Az eddigiekből arra következtetek, hogy ezt a bestiát nem tudom csak szavakkal átváltozásra késztetni, kell az a plusz löket is. Fenébe a gondolatokkal, a tettekre van szükség most. Ahogy már megállapítottam fürge mint egy kisegér, szóval a másodperc tört része áll csak rendelkezésemre mielőtt újra visszanyeri az egyensúlyát.... de ez is elég. Felé rúgok és valami frenetikusan jól sikerül medencén találnom. Még Maradonának is becsületére válna. Nagyot nyekken és repül pár métert. A hasára érkezik a járda melletti fűben, persze nem csak állok és gyönyörködök a rúgásomban. Felé ugrom és a derekára pattanok és teljes tömegemmel nehezkedek rá. Bal kezem, jobban mondva mancsom a nem is oly régen hőn áhított torok felé nyúl, karmaimat a nyaki verőereknek feszítve. Szinte érzem a szívdobbanásai nyomán, ahogy ezek az erek megduzzadnak, hogy aztán újra elernyedjenek várva a következő lökést. Bokáimat a térdhajlataihoz nyomom, ezzel is megnehezítve a dolgát, ha le akarna dobni a hátáról. -Mitől lesz valakinek joga valamihez? Elmúltak már azok az idők, hogy az ilyen csekélységeket a születés megadja. Akkor lesz jogom a csókodhoz, ha képes vagyok azt elvenni. Nem értesz egyet Cicuskám? Nem ülök valami stabilan /kocka/ , így mint már oly sokszor most is a gyorsaságon múlik minden. Szabad kezem magam mögé nyúl és kis motoszkálás után megtalálom a ruhafoszlányokat, melyek egykor a fenekét fedték. Ám a rés még nem elegendő, hogy otthagyjam névjegyem a farán, tehát egy határozott mozdulattal tépek egy jó tenyérnyit a vörös textilen, nem kímélve a hasonló színű csipkés alsót sem. Ugyan Emma nem láthatja, de karmomon megvillan a hold fénye, mielőtt hátsójába szúrnám. Egy nagy J-betűt formálok a feszes bőrbe közben bízom benne, hogy a torkán lévő mancsom kiváltja a kellő hatást és ugyan le tudna taszítani a hátáról ha akarná, de mégsem teszi most azonnal és hagyja befejezni a művemet, nevem kezdőbetűjét mely jó darabig meglátszik majd egy csini kis heg formájában.
Erre nincs mit mondanom, valóban sajnálatos, ha valaki ennyire ragaszkodik dolgokhoz, csak fölöslegesen bosszankodik majd, amikor elveszíti. Én is szerettem ezt a piros ruhát, de ezután a találkozás után akkor is az első szemetesben landolna, ha nem szakadt volna szét. Pontosan azért, mert egy magányos szaga van rajta, és bár ki lehetne mosni, de az elmémből az emlékeket aligha. Bevallom, azon a ponton kétségkívül hibáztam, hogy nem számítottam arra, hogy egyszerűen belém rúg, miközben még majdhogynem a földön vagyok. Hát a rúgásnak köszönhetően még inkább kibillenek az egyensúlyomból, és kissé oldalt is fordulok, lévén nem pont középen talált el, képtelenség tartanom magam. Nem mintha nem lenne halálosan mindegy, hogy hátulról vagy elölről vagyok védtelen. Ha nem szeretném túlságosan a szeszt, ez lenne az a pont, amikor azt mondom, soha többé nem iszom, de ez maximum akkor lesz így, ha megöl. Igyekszem rögtön felkelni, kitolni magam a karjaimmal, de mivel ő nem volt nyugiban addig sem, míg felnyaltam a füvet, nincs esélyem rá. Nem kicsit tartom felháborítónak, hogy meg akar ülni, mint egy bikát, hát öcsém… tutira nem bírom ezt a fazont. Felnyögök, amikor teljes súlyával ránehezedik a hátamra, ennyire rég nem néztem be semmit. Basszameg. Amikor a karmai a torkomnak feszülnek, eljutok arra a pontra, hogy kurvára elegem van. MIÉRT MINDIG A NYAKAM? Onnantól, hogy megérzem a karmait, nem moccanok, nem vagyok idióta, szeretnék még élni pár évet, szeretnék egyszer erőm teljében pompázni, feljebb tornázni magam a ranglétrán, annak dacára, hogy nőstény vagyok, és még sok minden rendkívül szentimentális dolgot is… Minek válaszoljak a kérdésére? Egyetértek vele, igaza van, és nincs rajtam egyetlen hím jele sem, ami egyértelműsítené, hogy valakinek a párja vagyok, és ezáltal könnyen lehet, hogy más tyúkszemére lépne a cselekedeteivel. Mondhatni, ilyen téren mindenkinek szabad préda vagyok, aki nem a falka tagja, egyúttal fogalma sincs róla, kivel kokettálok. Más kérdés, hogy igazából nem tudom, hogy mennyire számít Castornak a dolgok ezen része, sosem tettem, vagy tett velem senki olyasmit, mióta itt vagyok, ami ilyen természetű. Az más, amikor szétkapnak, mint foxi a lábtörlőt, az sokszor az én hülyeségem, vagyis inkább hobbim. Ez… nos, nem tudom, hogy is jutottunk pontosan ide. - Mi a faszt csinálsz? Szűröm a fogaim közt, mert beszélni sem olyan okos dolog a torkomnak szegezett karmaival. Nem látok rá nyilván, csak annyit érzékelek, hogy tépi a textilt, a jó ég adja neki, hogy ne megerőszakolni akarjon grátisznak, de ha igen, jobban jár, ha megöl, máskülönben az lesz az életcélom, hogy levadásszam, bármennyire is vagyok tőle gyengébb. Mikor érzem a karmát a fenekemen, elkerekednek a szemeim. Mégis ez most mi a jó élet akar lenni? Komolyan? Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kiáltsak, sőt… tudvalevő, hogy a fájdalommal igencsak jó pajtik vagyok, és még élvezem is, magát az érzést igen, de azt, amit jelent… Mi ez? Egy betű? Holt biztos, hogy nem C, fordítva kanyarodik, talán D sem lehet, nem ért körbe… talán egy J? Viszont, ha nem a nevének kezdőbetűje, talán mást jelent. Esetleg hazudott volna, csak nem szúrtam ki kapatosan? Igazi idióta vagyok. Nem mozdulok, még a végén elrontja nekem a művét, és felrajzolhatja a másik oldalra is, és egyik oldalamon sem fogok tudni ülni egy darabig. Viszont, ez az a pont, ahol merem feltételezni, hogy nem megölni akar, máskülönben nem sok értelme lenne a dolognak. Hacsak nem az a célja, hogy levadássza a falka tagjait, és ez az aláírása, mint a sorozat gyilkosnak. Nem, az eddigiek alapján addig nem fog megölni, amíg nem könyörögtem azért a csókért. Viszont akkor nem tudom, mit akar ezzel. Érzem, hogy a farkasom nagyon is mocorog, ki akar jönni, neki akar esni, de nem akarom megadni neki azt az örömöt, hogy annyira kihoz a sodromból, hogy átváltozzam. Másrészt, jelen felállásban felérne a halálos ítéletemmel a változás, így erőszakkal tolom beljebb a húsbörtönében a bundásomat, még várni kell… muszáj, az életünk múlik rajta. Ezt ő is megérti.
Nem moccan, tehát helyén van az esze. Csak fekszik alattam, mint egy kezesbárány de a betört ló talán jobb hasonlat. Hagyja, némán tűri amikor utat csinálok a ruhadarabokon át a hátsójához és hasonlóan mutat türelmet, mikor belemélyesztem karmom. Meg se moccan, mintha csak vigyázna arra, hogy egy rezzenésével se rontsam el a pecsétem, olyan mintha élvezné a dolgot. Te szent ég, tényleg élvezi. Nem kell ide pajzstörés ahhoz, hogy ne legyen nyilvánvaló. A kis mazoista. Megfordul az agyamban, hogy felvésem testére az egész életem történetét, de sok lenne a jóból Emmának. Még a végén ide nedvedzene nekem a fűbe. Tehát ennek megfelelően a J-betű befejeztével abba is hagyom az alkotást és elemelem jobbomat fenekétől. Az árva vércseppet, mely karmom díszíti pofátlanul ruhájának hátába törlöm. -Ennyi elég az élvezetből Cicuskám! Elveszem még azt, ami jár és mehetsz is! Kezem nyomán torkának el kell viselnie egy szorítást. Másik, képzőművészebbik mancsom a hajába markol és a kapaszkodó segítségével húzom hátra fejét. Képemet arcához nyomom a fültövénél, majd végignyalva pofiját vészesen közelítek újra a tabuként emlegetett szájhoz. Hátra van még ittlétem egy célja, ki kell kényszerítenem az alakváltását. Ajkaim az övére tapasztom és nyelvemet mélyen ledugom a torkába. Minden bizonnyal csak tűrni fogja és a viszonzás legcsekélyebb érzetét nem adja majd, de minden esetre keresem a nyelvét, hátha táncba tudom hívni. ***egy sokkolt elme legmélyén*** A csók végeztével elengedem a haját. Ha van elég esze még most sem fickándozik. -Ha jól számoltam ezzel kettő! Még egy van hátra, amit te kérsz majd! Elmondom mi lesz Cicukám! Most szépen elhúzol innen és átadsz az alfádnak egy üzenetet! Holnap, pontosan ebben az időben küldessen értem! A főút melletti motelba! Ezzel lepattanok a hátáról, persze torkát is eleresztem. Minden érzékem felé irányul, nehogy meglepetés érjen és egy pár lépés távolság sem ártana. Talán felbosszantottam a második csókkal annyira, hogy kitörjön farkasa mint egy gejzír és nem ártana annyi idő, hogyha ez megtörténik legyen esélyem nekem is farkas alakot öltenem. Pár lépés távolság, egy ugrásnyi talán, de ennyi bőven elég lesz. -Mehetsz! Na gyerünk! Feszülten figyelem mit fog tenni. Ha átváltozik az elmémbe kell véssem minden porcikájának milyenségét. Ki tudja mikor lesz szükségem alakjának felvételére. Ha nem teszi az sem tragédia. De felkészülök erre az eshetőségre is. Csak pillanataim lesznek ha mégiscsak bosszút kíván venni a sérelmeiért. Bárhogy is lesz, figyelmem nem lankadhat!
A hozzászólást Juan Garcia Santa Anna összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 06, 2014 11:52 pm-kor.
Jár… nem, nem jár, csak elveszed, amit el akarsz venni. Mindegy, nem vitatkozom ostobákkal. A hátsómat égeti karmának nyoma, meglehetősen vicces lesz így hazamenni, eltépett szoknyával és alsóneművel. Nem, nem azzal van problémám, hogy bárki meglátna így, és szégyenben maradnék, sokkal inkább azzal, hogyha meglátnak így, orvoshoz akarnak majd citálni, kihívni a rendőrséget, hasonló fölösleges dolgok… Egyik sem volna épp kellemes élmény, nem kockáztatnám. Farkassá sem szeretnék válni, mert meztelenül még abszurdabb lenne utána bemenni a hotelbe, oké, csak a garázst kellene érintenem, de ott is belefuthatok akárkibe. Nem biztos, hogy kockáztatnom kellene. Téved, mikor azt hiszi, nem viszonzom a csókját, van az a pont, amikor már nem érdekel a torkomra feszülő pengeéles karom. Elérkeztünk oda. Dugd csak be a nyelved, rohadtul nem érdekel, hogy miféle perverz örömet okoz ez neked. Amikor már úgy ítélem, hogy terveimhez tökéletes a dolog, olyat teszek, amihez hasonlót soha életemben nem tettem, és nem is hittem, hogy valaha fogok. Tökéletes a jelenet, de ha nekem fáj, kedves Carlos, fájjon neked is. A fogaim egy szempillantás alatt zárom össze, foglyuk ejtve a nyelvét, vágja el a torkom, ha akarja, nem érdekel, a nyelve így is-úgyis az enyém lesz. Ő akart csókolózni, itt az ára. Mindenképpen azon vagyok, hogy eme érzékeny testrészét elharapjam, s mivel puha, mint a vaj, és éppoly sérülékeny, vélhetőleg sikerrel járok, hacsak ő nem talál ki valami nagyon okosat. Kétlem, hogy sikerülne, és szerintem határozottan megérdemel ennyit az előbbi akciója után. A vére mindenképp elkezd csordogálni, mi több, ömleni, a nyelv rendkívül kényes ilyen szempontból, s a legjobb helyen, hisz így egyenes az útja a gyomromba. Isteni, éltető nedű. Ha ezért életemet is veszi, legalább ennyi jutott ma estére. Amennyiben a torkomat elereszti a nem várt eseménytől, úgy egyszerűen elé köpöm azt, ami valaha az övé volt, ám ha nem teszi, kénytelen leszek lenyelni, legyen ez bármennyire undorító is jelen formámban. Úristen, iszonyatosan sajog a hátsóm, eddig nem tudtam, hogy ez ennyire tud fájni. Talán azért, mert viszonylag nagy, felületi sérülésről van szó. Mégis kinek jut eszébe ilyen? Az agyam eldobom. Viszont akármit is csinál, végül ez az a pont, amikor elegem van a farkasom visszafogásából, pontosabban, ő dönt úgy, hogy nem hajlandó tovább tűrni a láncait. Fogja magát, és a felszínre furakszik, nem érdekli, hol vagyunk, az sem, hogy mi történik, ő csak a fájdalmat, a vért, és a fenyegetést látja. Fogalmam sincs arról, hogy ezzel megadom a hímnek azt, amire vár, nem tudom, mire lehet képes azzal, hogy engem lát farkasalakban. Nem érdekel semmi, már nem, hagyom, hogy a bennem élő domináns lélek utat törjön és megkíséreljen visszafizetni a kölcsönt. Egyszerűen nem vagyok képes tovább tűrni, még akkor sem, ha ez az életembe fog kerülni. Azt hiszi, csak úgy büntetlenül megalázhat bárkit? Mégis ki ő? Tán kiszarta a seggén a spanyolviaszt? Kötve hiszem. Lelkem húrjai könnyedén pendítik meg a vészharangot, eljuttatva szorult helyzetem hírét, tán utolsó pillanataimat azoknak, akik fontosak számomra. Nincsenek sokan, a városban még kevésbé, de ők érezhetik. Farkassá válásom mellett a maximum fokozatra kapcsolom Sura áldását is, dolgozzon csak a képességem, adja meg a lehetőséget a továbbra, mert bármennyire is úgy tűnik, eldobom az életem, nincs így, attól még fontos, de épp annyira az a tény is, hogy nem leszek senki rongybabája. Soha.
***egy sokkolt elme legmélyén*** -Azt ugyan lesheted, hogy pont én fogok könyörögni! - böki a képembe meglehetősen durcásan, majd sarkon fordul és eltipeg. Elmaradt hát a vágyott átalakulása, de sebaj. Nem sikerülhet minden így is abszolút nyertese voltam az estének. Megigazítom az ingem gallérját, immár újra emberi kezekkel mancsok helyett. A szemem is a régi már, persze Emma tekintete alaposan berögződött. Ki tudja mikor lesz rá szükségem. Zsebemből előhalászom a győzelmi szivart és rá is pöfékelek. Így, füstbe burkolózva és szakadt ujjakkal sétálok vissza a motelba várva a holnapot, ami...... de mi a lófasz folyik itt?? Amint kiveszem a szivart a számból az vértől itatott és csöpög is róla. Szemlélem, de vér, semmi kétségem. ***a valóságba visszahullva*** Lehunyom a szemem és mikor kinyitom újra Emma hátán ülök. Egyik mancsom a torkának feszülve, másikkal pedig még a haját markolászva. Számból ömlik a vér és tudom, érzem valami hiányzik. Nyoma nincs a fájdalomnak, túl heves volt a sokk, amit kaptam. Lövésem nincs mennyi időt tölthettem el a kusza gondolataimban, de nem lehetett sok, hiszen már rég lelökött volna a hátáról. Vagy ez az álomkép és a szállodában alszom kezemmel a gatyámban és vigyorgok, felnevetek álmomban? De nem.... Ez a valóság, a fájdalmas felismerésével. Oda egyik kedvenc testrészemnek. Talán egy időre csak, de egy darabig viszlát fagylalt! Eddig az volt a célom, hogy felbosszantsam, ha kell erőszakkal de kicibáljam belőle a farkast és most én vagyok az, akinek vissza kell fognia a fenevadat. Fogért fogat, vérért vért és nyelvért nyelvet akar! De várnia kell még, hiszen pont a meggondolatlanság vezetett eddigi életem legnagyobb hibájához és egyben legnagyobb veszteségemhez is. Szó se róla, kaptam már nagyobb sebet és ez a sérülés közel sem életveszélyes, de mégis egy olyan helyzetben szereztem, ahol az utolsó pillanatban is és most is nálam az előny. Talán most kellene elmetszenem a torkát, nem lenne több egyetlen apró ujjmozdulatnál. Vagy egy csinos kis nyaktörés? Az sem lenne túl megerőltető és visszaszerezhetném az elvett nyelvem is. Ott van az még a szájában valahol és ha lenyelte? Nagy kaland felkoncolni, ha kell itt leszek egész éjjel a zsigereiben matatva, úgyis megtalálom a sok hús között azt a picike darabot, ami az enyém. De mégis hogy a fenébe merészelte, hiszen ahogy én is tudtam, hogy csak egyetlen óvatlan mozdulatot tesz máris vége van.... annyira nem fiatal, ezt pontosan tudta ő is.... A buzeráns angolok... fogadnak minden szarra és ha most itt lenne egy, tuti harminc fontot adna egyért cserébe csak arra, hogy a nőstény egyáltalán túléli... és láss csodát, olyat merészel, amit mindenki halállal jutalmazna..... Ugyan már Juan, most kezded el tisztelni?? És valóban, bátorság volt ez a javából. Tudta jól, hogy vert helyzetben van. Mégsem tagadta meg azt aki. Egy pillanatig sem gondolta, hogy térdet hajt. Ez igen! Elengedem hát és ahogyan a lázálomban, éppen ugyan úgy ugrom le a hátáról. Persze nem csak várok és figyelek. Amint elkezdődik átalakulása az enyém is végbemegy. Persze nem a sajátom az alak, amivé leszek. Nem gondoltam volna, hogy valaha használni fogom a rivális falka alfájának alakját, de most veszettül kapóra jön. Ugyan közel száz esztendőt kell visszaemlékeznem, de nem is az apró részletek számítanak most. A méret a lényeg és ez egy baromi nagy jószág volt. Ezen felül nem teszek semmit, várom mit kezd most magával a nőstény. És persze megjegyzem kinézetének minden egyes részletét, legyen valami nyereség is abban, hogy odaadtam a nyelvem érte. Minden egyes szőrszálat, a mozgását, mindent tudnom és memorizálnom kell az élethű hamisítvány érdekében.
Valami történt vele, nem tudom, de mintha kiesett volna pár másodperc. Ezt az időt én arra használom, hogy a földre köpjem a nyelvét. Fujj. Na ez már nem lesz többet a számban, te fasz. Még bele is taposnék, hogyha nem hason fetrengenék, hátrafeszített fejjel. Így egyelőre nem megy. Az átváltozásom megindul, közben valahol számítok arra, hogy elnyiszálja a torkomat, megérteném, nyilván akadnak dühkezelési problémái egy nyelveltávolító beavatkozás után. Engem csak annyiban nem mozgatna, hogy nem tudnék pofázni, márpedig én sokat szoktam, a csókolózás részemről elhanyagolható tényező. Hosszú életem során Juan volt a harmadik delikvens, akinek jutott ezen részemből, pontosabban, elvette… Ugyanígy Castor is elorozta az elsőt, de az más volt, arra valahol mélyen vágytam. Torokmetszés nem érkezik, hurrá, talán van még pár keresetlen percem ezen a világon. Nem, nem érzem a halál szelét, valamiért biztos vagyok benne, hogy nem itt, és nem ma fogok meghalni. Hogy talán általa máskor, az már részletkérdés. Most nem számít. Mivel leugrik rólam, gond nélkül fejezhetem be az átváltozást, majdnem egy percembe kerül, és még mindig pokolian tud fájni, de… én szeretem a fájdalmat, addig jó, amíg fáj. Csak erőt merítek belőle, felhasználom arra, hogy még többet tudjak kihozni magamból, most is, mint mindig. Én nem az a fajta vagyok, aki fájdalomtól terhesen könyörög az életéért. Nem, én az vagyok, aki a halál arcába nevet, ad neki egy pacsit, és megdumálja vele, hogy ugyan már pajti, majd legközelebb. Mikor már fekete valómban pompázok, le-fel járkálok a fűben, egészen addig, míg meg nem találom ismét a nyelvét, lehajolok, megszagolgatom, kíváncsi vagyok, ragaszkodik-e hozzá. Én példának okáért tuti eltenném, de azt hiszem, ilyen téren kattant vagyok. Jó, sok más téren is. Komótosan lenyalogatom róla a vért, hogy kiderítsem, miként is állunk ebben a kérdésben. Ő nem mozdul, szóval igen, van pofám még hergelni, ha valaki dühös, hibázik, kevés kivételtől eltekintve. Azt nem kell tudnia, hogy nem áll szándékomban felzabálni, jelenleg arra játszom, hogy kiszabaduljak eme szorult helyzetemből, mert én bizony nem szeretnék tovább csodás társaságában leledzni. Igencsak figyelemreméltó méretű a farkas alakja, nem szívesen bonyolódnék harcba vele, az előmenetelünket tekintve alulmaradnék, és bármennyire is vagyok vakmerő, a halálba nem szaladok, ha nem szorul a hurok, márpedig már nincs a torkomon a fenyegető karma.
Katarzisa immáron teljes! Fekete, mint az éjszaka. Sarki éjjel bundás árnyéka. Egy tapodtat sem mozdulok, csak figyelek feszülten. A bestia szíve szerint most ugrana neki, de ez most nem a megfelelő hely és idő. A nyelvem elvesztése ugyan kényes pont, de van jelenleg fontosabb is. Ez pedig a felmérése. Minden, amit látok belőle. Legapróbb mozdulatai, vonásai, mindene. Még most sem érzek semmit, pedig tudom piszkosul fájnia kellene a nyelvemnek, akarom mondani a helyének. Talán a sokk okozza? Valószínű, hiszen az átváltozásom sem járt semmi érezhetővel. Persze a kölyök évek már mögöttem vannak és nincs órákon át tartó üvöltés és rángatózás, de még azért megérzem az alakváltást, most semmit sem. Talán ez még mindig az álomkép? Nem hinném. Fel alá járkál, majd nyelvem fűben heverő maradványát piszkálja. Nem hiszem, hogy kíváncsiság miatt teszi, de most nem is érdekel. Tálcán kínálja testét és voltaképpen ez volt a fő célom. A különböző gesztusok, mozdulatok szinte beleégnek elmémbe, a szállodába való visszaérkezés után ki is próbálom az új illúziót. Egy helyi nőstény, aki egy jó darabig viselni fogja a szagom, tegyen akármit. Sósavban is fürdetheti a seggét, az avatott orr megérzi rajta azt a kis részt, ami én vagyok. Pár hét és a megtévesztés majdnem tökéletes, talán élnem is kell eme fegyverrel .Anguta ajándéka sok nehéz helyzetben nyújtott már segítő jobbot és teszi azt most is, hogy megadatott egy a sajátomnál kétszerte nagyobb farkas alakja. Mit csinál ez? Tényleg nyalogatja a húscafatom? És valóban, a vért kóstolja. A vasízű nedüt, melyet én is érzek ebben a pillanatban. Önszántából teszi, minden kényszerítő erő nélkül. Hát gyermekem, nyelvünk harmadízben találkozik. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy eme tettét betudjam sz utolsó csóknak és ezzel az általam rárótt tartozását is semmisnek vegyem... de abban hol a móka? A nyelvem visszanő hamar és ez mégsem az a könyörgés, amit elképzeltem. Szóval egy csók még hátra van Cicuskám, de most már igenis érdekel a valódi neve. A neve annak, aki hosszú idő után mondhatni helyretett, aki elvett valamit nem pusztán vakmerőségből. Igenis bátorság volt ez, még ha ösztönös is volt a cselekedet és az ilyen becsülendő, főként az én köreimben. Továbbra sem mozdulok, csak figyelek. Szám szélén kibuggyannak a vércseppek, melyek hamar egyre nagyobb mértékben, egyre erőteljesebben csepegnek, vörösre festve alattam Alaszka áldott földjét.
Nem jön nekem, hiába várom repesve a pillanatot. Bevallom, nem értem, pedig igazán szeretném tudni, hogy ez most mégis mi a fene akar lenni. Miért nem torolja meg a sérelmét? Csak áll, és néz, vizsgálódik, mintha mi sem lenne természetesebb nyelvének elvesztése után. Furcsa. Nem érdekel, a szemem sarkából figyelem, mert kinézem belőle, hogy bármikor nekem ugorjon. Én nem fogom megtenni, amíg ő nem támad, én nem provokálom tovább, nem vagyok ostoba, halálvágy sem vezérel, de azt nem hagyhattam viszonzatlanul, amit művelt velem. Mégis meddig lesz a kibaszott jele a seggemen? Nem akarok belegondolni… Az is lehet, hogy hazaérve én nyúzom majd le a bőrt saját magamról, még ha az illatától nem is szabadulhatok, a látványtól megtehetem. Elég beteg elgondolás ezt csóknak titulálni, én nekem pusztán a vérére van szükségem, most, hogy ilyen mennyiségben kóstoltam, jól esik minden apró csepp ráadásnak. Nem mozdul rá a dologra, hát legyen. Abbahagyom áldatlan ténykedésem, és mivel az elorzott testrész hasznavehetetlenné avanzsált, mancsaimmal beletaposom a földbe, kóstolja csak azt. Lenyelni nem fogom, nincs az a pénz, hogy magamban hordozzam bármely darabkáját is, ha nem muszáj. ~Nem untad még meg a bámulásom?~ Kopogtatok be a pajzsán, már ha épp fenn van, ha nem enged be, hát a mentális szavaim úgyis lepattannak róla, aztán marad a néma activityzés. Fantasztikus. ~Tudod mit? Én most elhúzok, és a helyedben eltakarodnék a városból, mert nem fogod ezt megúszni.~ Jó, lehet, hogy csak a szám nagy, gőzöm sincs, mindenesetre én hiszem, hogy ezek után nem fogadná Castor tárt karokkal, de talán tévedek, és meglepne ilyen téren. Szavaimmal párhuzamosan el is kezdek hátrálni, tényleg le akarok lépni, nem fogok nekiesni, ő meg mást sem csinál, csak bámul. Hát… jó, egészségére, de akkor meg ne csodálkozzon, ha kihasználom a lehetőséget a távozásra.
Ahogy sétálgat fel és alá, mint aki csak ismerkedik a területtel. Felér egy divatbemutatóval. Kutakodok elmémben, de soha nem volt még ilyen remek alkalmam megfigyelni egyetlen hozzám hasonlót sem. Minden egyes rezdülése az enyém, még azt is sikerül agyamba zárni, miként borzolja bundáját a hűs éjjeli szellő. Nagyban elősegíti mindezt, hogy nem kell azzal foglalatoskodnom, hogy heves mancs-csapások elől kellene kitérnem, vagy a már közelebbről megismert pengeéles fogazat csattogásától tartanom. Mikor lenyalogatta az utolsó csepp vért is a fűben heverő húscafatomról letelepszem az említett növényzetre. Ki tudja, talán ez a mondhatni védtelenség ad Emmának egy sugallatot, egy kósza gondolatot a bosszúra ha ugyan nem volt még elég neki és akkor megfigyelhetem izmai feszülését támadás közben, de ez már hab lenne a tortán. Kissé kivillantom a fogaim, mikor húsomat tapossa a földbe, de nem reagálom túl. Így is elég megnyerő lett a „mosolyom” az agyarakon hegyi patakként lecsorgó vértől. Elméjének hangja visszhangzik a pajzs mögül. Az elkövetkező pár hétben nekem ez az egyetlen lehetőségem lesz a kommunikációra, de nem akkora baj ez, mint elsőre látszik, jobban mondva hangzik. ~Hát lehet a látványod unalmas Cicuskám? Fordulj csak meg! Had látom szép lett-e.~ Nem tudom megmagyarázni miért hergelem még most is, hiszen már megvan amit akartam. Az örömbe ugyan vegyül egy kis üröm is, de minden esetre a már behallucinált győzelmi szivar járni fog még ma este. Feltéve ha az nem ment szarrá a széttépett öltönnyel együtt, melynek belső zsebe adott mindez idáig otthont neki. ~Öröm volt téged megismerni Cicuskám és ne reméld, hogy elkullogok. Menj és jelents! Mond meg az alfádnak, hogy találkozni kívánok vele! Egy fejért jöttem és nem a tiéd az!~ Pofám szélén újabb adag vért ajándékozok a drága anyaföldnek és csak várom, hogy elsomfordáljon.
Lefekszik, hát ez fantasztikus, komolyan, az viszont így kezd biztossá válni, hogy ma már egyikünk sem óhajt torokra menni, márpedig én ezt abszolút nem bánom, nem szeretnék megint hosszú napokig, esetleg hetekig lábadozni. ~Roppant bájos a mosolyod.~ Említem meg a vicsor után, megtehetném, hogy nekimegyek, de… miért is tenném? Nem az én dolgom az ilyesmi, vannak erre tökéletes egyedek, én nőstény vagyok, elég világos volt Castor, mikor kifejtette, mi a dolgunk, más kérdés, hogy többnyire nem vagyok ép, példának okáért most sem, de cserébe legalább szép vagyok, és nem szokásom hisztizni. Háromból kettő az egész jó arány, nem? ~Most, hogy mondod, valóban nem lehet, divatbemutatót nem kapsz.~ Felelem kurtán, látszólag a könnyedség fellegébe csomagolva szavaim. Túl rég volt már, hogy ezen testrészemet érte bántalom, el is felejtettem, mennyire kellemetlenül égető tud lenni. Vagy csak a J betű éget? Nincs rajtam helye, le akarom marni magamról, kiégetni a szagával együtt. Gyűlölöm, hogy rajtam van, olyannyira, hogy észre sem veszem, mily könnyedén szivárog át ez az érzés a pajzsomon. ~Megmondom az Alfámnak, hogy egy magányos kószál a területén, ha látni akar, majd megkeres, bár ahhoz tudnom kellene, hol találhat meg. De te engem ne utasítgass, nem vagyok se kutyád, se macskád.~ Az örömködéshez természetesen nem csatlakozom, kihagytam volna az este második felét. S közel sem azért jelentek, mert ő tolta a képembe, hanem mert egyébként is megtenném, egy büdös görény vagyok ilyen téren, a saját vérvonal nagymamimat is beköptem, majd pont egy sehonnai mexikóit fogok kihagyni egy sorból? ~Kinek a fejéért jöttél?~ A biztonság kedvéért visszakérdezek, noha nem remélek rá választ, én sem árulnék el ilyesmit a helyében, és számítok valami olyan görénységre, hogy nem egy egyszerű nősténynek fog ilyesmit durrogtatni. Viszont azt remélem megtudom, hol lelhető fel, ha nem mondja el, maximum a környékre tudok visszajönni, és lekövetni a nyomát, mert azt megjegyeztem egy életre… Bár, ha mintát vesznek a hátsómról, más is érezheti majd. Nem somfordálok, immár nyugodtan hátat fordítok neki, és elrugaszkodva a földről, bevetem magam a mellékutcákba, remélhetőleg egyszerű kutyának néznek majd, és igyekszem elkerülni a feltűnést, míg vissza nem érek a hotelbe, bár hozzátenném, nem vagyok olyan gyors, mert érzem azt az undormányt a hátsómon, égeti a bőröm, holott tudom, hogy már semmi okom nincs ezt érezni…
//Elmondhatatlanul köszönöm szépen a játékot, élmény volt! <333333 //
Nem veszem fel mosolyom gúnyos dicséretét és lelkemet sem töri össze a divatbemutató elmaradása. Egyet azonban érzek, szinte hallok is. A követ, mely leesett a nőstény szivéről, hatalmasat koppan a betonon. Szinte már közvetlen csevegést folytat velem, tudatosult benne, hogy ma már nem esünk egymásnak. ~Az út menti motelban, de abban is biztos vagyok, kiszagolnátok ha akarnátok.~ méltatom a falka képességeit és minden bizonnyal így is lenne. Megtalálnának a föld alatt is, nem lenne esélyem elbújni, de eszemben nincs ilyenre vetemedni. Hiszen célom az, hogy megtaláljanak. ~Kinek a feje? Eljön az ideje, mikor tiéd lesz eme tudás.~ ezzel zárom a csevejt és egy kósza gondolatot sem küldök ezek után Emma felé. Csak némán figyelem, ahogy farkasának bőrében, ami most már az én bőröm is kereket oldjon. Jómagam pedig újra ember alakjában kívánok tetszelegni, amint eltűnik Emma az éjszakában. Visszaalakulásom most is gyors és a sokktól még mindig fájdalommentes. Anyaszült meztelenül állok a hold fénye alatt és zakóm maradványait keresem. Mikor megtalálom zsebe felé összpontosítok, hogy megleljem a „győzelmi szivart”. Egy minden körülmények között van a zsebemben és a nyertes csatározások után bizony nagyon jól tud esni a zamata. Most azonban nem egyet, mindjárt kettőt találok. Egy az, csak kettétört. Mintha tudta volna, hogy ez a győzelem, mert azért annak fogom fel, közel sem teljes. Emma farkas alakja az emlékeim fogja már és bármikor szólítható álöltözet. A cél is teljesült, hogy bebocsátást nyerjek a helyi Alfa vackába, de nyelvem elvesztése azonban légy a kásában. Azért meggyújtom a fél szivart és jóízűen pöfékelek. Kissé a szél is feltámad és kezd tudatosulni ruhátlanságom áldásmentes valója, és persze nem csak a hideg miatt. A motelba is vissza kell valahogy menni. Ugyan a huszonegyedik század áldásai közé tartozik, hogy szinte csak őrültek és közönyösek mászkálnak az utakon és egy pucér férfi látványára már majdnem senki nem hív rendőrt, de ilyen tekintetben régimódinak tartom magam. Körbenézek, valami alkalmast kutatok és rám is mosolyog a szerencse. Pár méterre mellettem egy zászlórúd, rajta az államok lobogója. Nem nagy erőfeszítés megszereznem. Tunikaként öltöm magamra a nemzeti színeket és ilyen formán térek vissza a motelba. A pultos ugyan jócskán megbámul, de nem törődök vele. Csak egy szúrós nézést kap, amolyan „Na mi van bazdmeg! Nem láttál még kirabolt embert?” szerűt.
//Én tartozom köszönettel. Minden egyes betűjét élveztem.//
Amikor Ally úgy gondolja, hogy van abban a helyzetben, hogy megmondhassa nekem, mikor mit csinálok, idegesen küldöm felé domináns farkasom energiáit és erejét. Maradjon csendben, ő nekem ne mondja meg mit tegyek, nincs abban a pozícióban, hogy velem, Lord Derbyvel ilyen stílusban beszélhessen. Szeretem én a kacér játékokat, ez tény: azt viszont nem, ha egy nálam gyengébb valaki próbál rendre utasítani. Ennek ellenére az ember előtt tartanom kell a látszatot, így csak megjegyzem: - Azt majd meglátjuk. Az energiák, a kéj szaga, ami az orromba kúszik, nem teszik könnyebbé a vezetést. Idegesen rándul meg az arcizmom, hallom a hangokat, hallom a dobbanó szíveket, érzem a szagukat, éhessé váltam, minden értelemben és mindkét éhségemre gyógyírt viszek a kocsiban. De még nem lehet. Még nem tehetem. Szótlanul vezetek tovább, amíg el nem érünk a kocsmához.
- Megjöttünk. Bár ahogy elnézlek benneteket lehet, hogy be sem kellene mennünk, mehetnénk egyből szobára. Csak be kell ugranom egy üveg fehér édesért. Vagy kettőért. Jegyzem meg cinikusan Ally felé célozva a megjegyzést, nesze, megadom neked amire vágysz, és ha nem tartod elégnek, hát elveszem majd, ami nekem tetszik, és te fogsz nekem fizetni érte. Hogy pontosan még mivel, azt nem tudom. Kár lenne ilyen hamar elrontani egy jó kapcsolatot, azzal, hogy kétségbe vonja a dominanciámat a megjegyzéseivel.
Meg érzem Ethan farkasának az energiáját, és erejét, de jelenleg Samantha kötile az ajkaimat, így nem is tudok mit mondani, érzem ahogy a lány puha combját a farmeromnak nyomja, és úgy lombantja fel bennem a már eleve lángoló érzéseimet, mejek úgy égetnek, mintha a pokolban lennék, de jól érzem magam. Ethan szavára, csak elfintorodok, és folytatom azt amit elkezdtem. A felsöjét fel huzom, ezzel szabaddátéve tökéletesen kerek melleit, és látom, hogy nincs rajta melltartó. Majd kéjesen mosolygok, és az egyik mellét a számba veszem, és nyelvemmel a bimbójával játszadozom, mikor aztán ismét meghallom, vagy is haljuk, hogy Ethan megint mond valamit, amire nem tudok mit reagálni, vagy csak épp nem akarok mit reagálni. Miután Ethan magunkra hagy minket a kocsijában, hallom amint meg csörren Samantha telefonja, ő pedig bocsánat kérően nézz rám, majd le engedi a felsöjét, és kiszál, hogy ott kint fogadja a hivást. Samantha minden szavát hallom, még úgy is, hogy nem akarom hallani amit mond. Majd, aztán ismét vissza tér, de bánatomra nem azért, hogy ott fojtassuk, ahol abba hagytuk, ha nem azért, hogy el búcsuzzon. - Bocs Ally, de dolgom van, talán majd máskor folytatjuk. - Mondja nekem, és már indulna is, de én meg ragadom őt, és vissza húzzom őt, hogy csókot leheljek azokra a cuki puha ajkaira, majd egyedül maradok a kocsiban, és nézzem amint el sétál valahova, míg én itt ülök. Közben egy halk vigyáz magadrat préselek ki magamból. Majd, én is ki szállok a hátso ülésből, és előre ülök az anyos ülésbe, és bekapcsolom a rádiót, amin épp az egyik kedvenc számom megy a kedvenc bandámtól. Miközben, vissza várom Ethant, zenét hallgatok, és közben énekelek, míg nem hallom, hogy nyilik az ajtó.
Ahogy leparkolok a kocsmánál, betrappolok megkérdezni, akad-e elvihető italuk, mire azt a cseppet sem szívélyes választ kaptam, hogy ez egy kocsma, nem pedig a Wallmart, idézem: húzzak a francba. Idézet vége. Üres kézzel jövök hát kifelé, hogy megkérdezzem a hölgyektől, hogy bejönnek-e vagy keressünk inkább egy boltot, amikor megdöbbenve tapasztalom, hogy a kocsiban csupán Allison várakozik egyedül. Ráadásul az anyósülésen, ráadásul bekapcsolt rádióval. Elegáns léptekkel indulok meg mégis az autóhoz, ám a vezetőülés helyett Allison oldalára fordulok be, kinyitom számára az ajtót, gyorsan körbepillantok, aztán nemes egyszerűséggel igyekszem megragadni a hajánál fogva és kivágom a járműből. Ha sikerre l jártam, úgy haragos tekintettel veszek elő egy zsebkendőt és törlöm bele a kezemet, amivel hozzáértem. - Ha jól emlékszem, azt egy szóval sem mondtam, hogy érezd otthon magad. - és egyébként is, jól esett ez a cseppet sem baráti gesztus azok után, hogy mennyire semmibevette a jóindulatomat és a dominanciámat - Hol van a lány? Mit csináltál vele? Faggatom, mert azt kétlem, hogy bántotta volna, akkor éreznem kellene a vér szagát, azonban alig ismerem ezt a nőstényt, ki tudja, hogy mit mutatott magából neki, és az meg végképp nem hiányzik, hogy miatta kerüljek bajba. Hiába, nem lehet mindenki profi.
Nem tudom végig hallgatni a zenét, mert ki nyilik az ajtó, de nem a sofför oldali, ha nem az anyos ülés felöli oldal. Nincs időm, hogy reagáljak, vagy bármit is tegyek. Hirtelen, egy erős kéz fogja meg a hajamat, és ránt ki az autóból és talán a betonon ülök. Ez, a haj húzos dolog, egyszerre fáj, és még is olyan mintha a vágyaimat lombantaná bennem lángra, és fel is nyögök kélyesen. Hallom amit Ethan mond, de nem reagálok, csak magam elé nézek. Nem is kell reagálnom, viszont faggatni kezd arrol, hogy Samantha merre van. - Gondolom, az egyik barátjánál, zenét hallgatnak, és sötét hangulatu verset olvasnak. - Mondom neki, úgy mintha csak az időjárásról beszélnék vele. Második kérdésére, egy kaján vigyor jelenik meg az arcomon, és úgy mondom. - Miután te el mentél, én a melleire tapadtam, és a nyelvem a mellbimbójával játszot, míg meg nem szólalt a telefonja, ő ki szált, hogy fogadja a hivást, majd vissza jött el búcsuzni. - Az utolso mondatomnál, már nem volt az arcomon nyoma a vigyornak. Majd körül nézek, de az üveget nem látom sehol, de nem is kérdezek rá, hisz nekem az is elég, ha a képzeletemre bízom a dolgot. Abból ahogy bánt velem, abból arra következtetek, hogy ismét sikeresen szereztem magamnak egy ellenséget akaratomon kivül, bár ettől még szívből remélem, hogy be kerül a falkába, de remélem azért nagyon ritkán kell majd találkoznom vele. Nem azért mintha nekem bajom lenne vele, ha nem mert a dolog fordítva igaz. A tekintetem, a kocsma felé terelődik, ahonnan Ethan az elöbb jöt ki, majd vissza Ethanra. Fel állok, márha ő nem lök vissza a földre, és csak ennyit mondok. - Kérem szépen a táskámat, ott van a hátso ülésen. Köszönöm. - Mondom neki, ha ki hajitja. Fel veszem, a vállamra, és még egy kicsit várok, hogy mond e valamit. De, azért remélem, le nyugszik és nem lesz ilyen.
Elfintorodom a nyögésre, amit hallat. Tudom, a magamfajtának nem kell túlságosan sok ahhoz, hogy vágyat érezzen, mégis, kell egy bizonyos mérce, egy határ, amihez tartom magam, és az a fajta megaláztatás bőven kívül esik a gusztusomon, hogy felizgasson az, hogy valakit hozzá vágok a betonhoz. Micsoda sekélyes egyszerűség. - Fantasztikus... Jegyzem meg sötét iróniával, mert ez nem helyes, annak a lánynak nem máshol kellene lennie, hanem itt. Én itt szépen összeszedem, erre csak két percre hagyom magára Allisonnal, és felszívódik. Utálok feleslegesen dolgozni, sőt: dolgozni is utálok. - Elég tehetségtelennek kell lenni ahhoz, hogy valaki a telefonjával foglalkozzon akkor, amikor ki akarod elégíteni. Nyilvánvalóan nem értesz a hölgyekhez, nem is tudom, hogy lehetsz leszbikus. Csóválom meg a fejem, és már cseppet sem hoz lázba az, amit mesél, felfordul a gyomrom, ha csak elképzelem a lány mellét Allison szájában, már nem kell, már dühös vagyok rá, és ezt a dühöt pusztán egy kérdőre vonó szemöldökfelhúzásba ölöm bele, amikor közli, kéri a táskáját. Kényszeredetten nevetek fel. - Kezdesz kihozni a sodromból. - közlöm vele könnyedén, és ha felállt, úgy a zsebkendőt tartó kezemmel lököm vissza a földre - Úgy nézek én ki, mint valami olcsó londiner, Allison? - teszem fel a kérdést, és ha újra a földön van, a cipőm talpával fellépek a mellkasára, a földhöz préselve őt, a tüdejéből pedig kifelé a levegőt. Farkasom haragja narancssárgán öleli körbe a tekintetemet - Ha még egyszer megkérdőjelezel vagy utasítani próbálsz, kitépem a gégédet a helyéről. Megértettük egymást? - egészen addig erősítem a nyomást a mellkasára, amíg igennel nem felel. Ám ha ez megtörténik, lelépek róla - Fogd a holmidat és takarodj. Már nincs hasznom belőled, zavarsz. Biccentek az autó felé, megvárom, hogy kivegye a táskáját és minél messzebbre menjen tőlem, lehetőleg minél gyorsabban. Feltéve persze, ha nem durvul el a helyzet.
Ha, most mondanék valamit, az csak olaj lenne a tűzre, és talán nem is hagynám el élve ezt a helyet, az tuti. Bár, nem értem a mondatát, hisz egyszer sem mondtam neki olyat, hogy meleg vagyok, hisz nem is került szóba a sexuális beállítotságom. De, mindegy nem reagálok rá, mert még van dolgom az életben. Majd fel tesz egy kérdést. - Nem, egyáltalán nem nézlek annak. - Mondom, aztán akarnék fel állni, de nem tudok fel állni, mert vissza lök, pont ahogy azt én gondoltam. A földön vagyok megint, és ülök, és nem fekszek, bár Ethant ez nem zavarja, és látom, hogy közeledik felém a lába. Gyorsan próbálok, mozogni, de nem bíztos hogy sikerűl, mert ő gyorsabbnak tűnik nállam. - Igen. - mondom rövíden, és tömören. Nagy ívben megyek az autó felé, és a másik oldalról közelítek, hogy ne a közelében legyek. és ott veszemki a táskát. Miután kiveszem, mond még valamit, bár hallom, még sem indulok semerre sem, csak ott állok. - Hát, akkor szia. - Mondom, mert azt azért mégsem mondhatom, hogy a soha viszont nem látásra, mert ha be kerül a falkába, a falka gyüléseken, találkozni úgy is fogunk. Amint, fordulok, hogy le lépjek, de meglátom őt vissza jönni, és már teszi is el a telefonjá. - Üdv, vissza jöttem. Akkor bemegyünk inni? - Nézz kérdőn, mind kettőnkre, és én is Ethanra nézzek, és várom a válaszát, hogy ő mit mond. Majd, Samanthával megyek a kocsma felé.
//1000000000000% os bocsánat, amiért eddig halogattam a dolgot. Köszönöm a játékot.//
*Megint egy kocsmában találom magam, úgy tűnik a Fairbanks-i itt tartózkodásomhoz ez már hozzá fog tartozni. Nem mintha ellene lennék, de nem szeretnék rendszert csinálni belőle. Mindenesetre jobb mintha egy parkban találkoznék azzal aki rejtélyes módon tudta a telefonszámom, bár egy magánnyomozótól elvárható, hogy bármilyen módon megszerezze. Szerencse, hogy enyhült kicsit az idő, az utóbbi napokban nem igazán tudtam kimozdulni otthonról, gyalog messze van a város, a kocsim pedig nem indult be, valószínűleg nem -30 fokra találták ki. Jobb szerettem volna egy cukrászdát, hogy otthon érezzem magam, de mire javasoltam volna, az Adam Revenorként bemutatkozó férfi már csak az időpontot közölte és még egyszer az elmémbe égette, mennyire fontos. Gondoltam ez valami törzshelye lehet, vagy ott van az irodája mint sok más, regényből ismert, különc magánnyomozónak. Legyen, legalább ismerkedem a helyi légkörrel. Korán elindultam, hogy beleférjen még egy lerobbanás és a hely megkeresése is, hála az égnek csak az utóbbival kellett foglalkoznom, mégis elég korán érkeztem. Pár percig toporogtam a kocsma előtt azon merengve, hogy bemenjek-e egyedül vagy várjam meg kint az illetőt. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy áldozok a női egyenjogúság oltárán, már csak azért is mert fogalmam sem volt hogy néz ki az a bizonyos Adam Revenor. Bementem hát és egy ablak melletti boxba ültem, kértem egy narancslevet és ledobtam magamról a meleg irhakabátomat, a piros sapkámat és kesztyűmet. Az egész helyzet fura volt, kezdve a telefonnal, fogalmam sem volt miben segíthetnék én, nem emlékeztem semmilyen bűntényre, aminek a tanúja voltam/lehettem. Az ittlétem minden pillanatát felidéztem a várakozás alatt, közben megérkezett a narancslevem is, én meg közöltem a pincérrel, hogy ha valaki Rebecca Morgant keresi, irányítsa hozzám. Azt hiszem egy kicsit bele is pirultam a kérésbe, úgy éreztem magam mint aki egy titkos légyottra készül. Ücsörögtem a narancslevet kortyolgatva, az arcom nem csak a melegtől vált hasonlatossá a piros angóra pulcsimhoz amit viseltem és tovább folytattam az emlékeim között a keresgélést.*
Új év, új feladatok, talán így tudnám összefoglalni nagyon röviden mai jövetelem célját... meg az egész cécót, amit a tervezéssel töltöttem. Amikor William egy héttel ezelőtt behívott az irodájába és közölte velem, hogy feladata van a számomra, én csak bólintottam és vártam az utasításait. Végighallgatva a mondandóját úgy tűnt, hogy visszatérésem óta ez lesz a legkomolyabb ügyem, leszámítva az általam levezetett vizsgát. Komoly, mert egy olyan dologról van szó, mely létszükségletnek számít az őrzők körében: az utánpótlásról. Lehetünk akármilyen erősek, képzettek, egyszer a kor minket is utol fog érni és akkor nem árt, ha kineveljük a megfelelő fiatalságot. Ehhez viszont a megfelelő újoncok is kellenek, ergo erről is meg kell bizonyosodnunk. Most pedig ezért voltam itt. Az informátorok találtak egy megfelelőnek tűnő, potenciális személyt. Következő lépésként fel kell mérni, megfelel-e. Ez pedig módfelett sokrétű téma. Rengeteg dolgon állhat vagy bukhat a dolog, így hát nekem is figyelemmel kell kísérnem a legapróbb jelet is. Aminek elvileg nem kellene akkor nagy megterhelésnek lenni, elvégre magánnyomozó vagyok, vagy mi a szösz. Szóval az első napokban tudakolóztam a többiektől, hátha valaki ismeri a célszemélyt és ilyenkor örülök módfelett, hogy kisvárosban lakok, mert akadtak őrzők, akik be tudtak nekem róla számolni. Ezután jöhetett az utánajárás. Mire eljutottam addig a pontig, hogy telefonon találkozót kérjek, már úgy ahogy tisztában voltam a nő hátterével. Családi kapcsolatok, iskolák, foglalkozások, említésre méltó események az életében, már amit el lehet csípni. Sajnos vannak dolgok, amik még a mi információs hálózatunkon sem marad fenn. De így bőven elegendő információ gyűlt össze. Nem volt más hátra, mint a személyek kontaktus. Fiktív, kreált ok, mely miatt találkozót kértem, az ügy természetesen nem létezett. De amit kitaláltam, az bőven jó lesz arra, hogy személyes tapasztalatok alapján felmérjem és döntsek. Óramű pontossággal érkezek meg vastagabb kabátomban azon a napon a megbeszélt helyre, elvégre már megint túl hideg van... na igen, törzshely, mondhatjuk, hogy megkedveltem ezt a helyet. Régi ismerősként köszöntöttem a kocsmárost, ki az érdeklődésemre el is mutatott az egyik box felé. Odanéztem s valóban ott várakoztak rám. Nem is várattam tovább, ahogyan odasétáltam a boxhoz. - Miss Morgan? Adam Revenor vagyok, telefonon már beszéltünk. Köszönöm, hogy időt szakított rám.
A hozzászólást Adam Revenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 23, 2015 8:15 pm-kor.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Néztem ki az ablakon, de ezzel együtt a fejemből is, viszont nem igazán láttam. A gondolataim teljesen kitöltöttek mindent a fejemben, mondhatni elbambultam. Felőlem akár egy gorilla is táncot járhatott volna az ablak előtt, az sem tűnt volna fel, egyre azon merengtem, hogy milyen bűntény lehet az aminek a tanúja voltam. Felmerült bennem néhány kérdés, miszerint miért egy magánnyomozó foglalkozik ezzel s nem a rendőrség. Felhívhattam volna Amandát, de mivel nem tudtam konkrét ügyet mondani, úgy gondoltam egyelőre felesleges. Az viszont megnyugtatott, hogy egy nyilvános helyen találkozunk ezzel az Adam Revenorral, meghallgatom, ha valóban történt valami amiben segíthetek, megteszem ha meg nem akkor majd szépen elköszönünk egymástól és akkor hívom fel Amandát, hogy pontos információkat tudjak neki adni. Tovább kortyolgattam a narancslevemet és bambultam a kérdéseimmel hadakozva, míg egy férfihang ki nem ráncigált ebből az állapotból. Feleszméltem, önkéntelenül is elmosolyodtam mikor a férfira néztem, ez amolyan „hé, helló, örülök, hogy látlak” mosoly, ami magától kerekedik az arcomra. A kezemet nyújtottam és bőszen bólogattam.* -Igen, Rebecca Morgan vagyok, csak Rebecca. Foglaljon helyet. Miről lenne szó? *A kezemmel a velem szemben lévő helyre mutattam, és máris a tárgyra tértem. Elvégre nem baráti találkozóra jöttem, hogy bármi másról érdeklődjem, felesleges volt lefutni az ilyenkor szinte kötelező köröket. Másrészt roppant kíváncsi voltam arra az ügyre amiről állítólag kellett, hogy legyen fogalmam.*
Így hát megérkeztem, kész tervekkel a fejemben, amivel remélhetőleg megállapítható lesz a tényállás. Aláírom, lehet, hogy nem leszek teljesen fair most, de sajnos ez egy ilyen játék most. Az a világ, melyben én élek, a természetéből adódóan romlott és veszélyes. Egy ilyen közegbe pedig csak úgy akárkit nem lehet bevonni. Ha így tennénk, az egyetem pincéje tele lenne megtört lelkű, sérült egyénekkel, akik pusztán a feladat súlya alatt roskadtak össze. Így is vannak egyesek, akik végül nem bírják, hiába a szigorú kiválasztás... nem sokon múlt régen, hogy én is beleessek ebbe a kategóriába. Szerencsére nem így volt, most pedig el kellett döntenem, hogy alkalmas-e a jelölt, vagy sem. Az előélete alapján úgy tűnik, rendben van, a new yorkiaktól sem kaptam olyan információt, mely szerint korábban lett volna valami kapcsolata a világunkkal, került volna őrző vagy farkas célkeresztbe. Szűz terület, talán fogalmazhatunk így is. Mindenesetre én helyet foglaltam vele szemben, majd egy darabig csendben vizslattam. Legyen csak egy kis kényelmetlenség érzet a hallgatásom révén, mely kizökkentheti az egyensúlyából. Végül megszólaltam, nyugodt, kimért hangon. - Elég kellemetlen ügyben kértem találkozót öntől. Fairbanks ugyan kisváros, de megvannak a maga mocskos ügyei a háttérben, mint minden településnek. A rendőrség megkért, hogy járjak utána az egyik ilyennek... nevezetesen egy ingatlan spekulációra szakosodott csoportnak. Itt veszem elő a noteszomat, melyet kinyitok. Egy fényképet húzok elő belőle, majd csúsztatom oda a nő elé. - Úgy tudom, hogy ismeri ezt az embert és egy időben az ügyfele is volt. Arra szeretném kérni, hogy mondjon el nekem mindent róla, amit csak tud. A képen Rebecca azt a fairbanks-i ügyvédet láthatta, akivel annak idején fel kellett vennie a kapcsolatot a házát illetően, mikor ideköltözött Alaszkába.
//Bocsánatod kérem a hosszú várakozásért, innentől igyekszek gyakrabban írni//
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Tényleg nagyon hivatalos és fontos dologról lehetett szó, mert a férfi aki végül megérkezett, még egy udvarias mosolyt sem eresztett meg felém. Egy kicsit zavart, de hát ha ő ilyen, akkor nincs mit tenni. A másik ami nyugtalanított az a hallgatása volt, elvégre velem beszélni jött ide, most mégis úgy ül mint a kuka. Pár pillanat után jutott csak eszembe, hogy talán engem gyanúsít valamivel és csak a reakciómra kíváncsi, vajon bűnös vagyok-e vagy sem. Mivel nem régóta vagyok itt a városban és tudomásom szerint nem tettem semmi törvénybeütközőt, nem értettem mit akarhat tőlem. Kezdett kínos és kényelmetlen lenni a csend. Utoljára Mrs. Vickers óráján éreztem magam így, az ő szokása volt, hogy felszólított valakit, aztán nem szólalt meg egy ideig, csak nézett a pápaszemével. A velem szemben ülő férfinak nem volt szemüvege, sem olyan szoros kontya, hogy a szemeit kínaira húzza, mégis tudott úgy nézni, hogy kellemetlenül érezzem magam, ezen pedig nem segített az se, hogy úgy gondoltam engem gyanúsít bármi is legyen az.* -Nos? *Kérdeztem rá mikor már jó ideje hallgatott, mosolyogtam de csak azért, hogy fenntartsam a társalgási etikettet. Végre megjött a hangja, először semmiségnek tűnt, bár a bűnt nem lehet semminek tekinteni, nem hittem, hogy bármi közöm lehet hozzá. Ám amikor egy fényképet vett elő és azon a Fairbanks-i ügyvédet ismertem fel, már ideges lettem. Nem azért mert bűnös voltam, hanem azért mert áldozatnak hittem magam. Reméltem, hogy nem a nagyi háza körül akadt probléma.* -Ismerem. Ő intézte a ház papírjait ami a nagymamámé volt. Sajnálom, de nem tudok róla többet mint amennyit egy ügyvédről lehet tudni. Nála voltak a ház kulcsai, az átíráshoz szükséges dokumentumok. Csak annyit róhatok fel neki, hogy nem intézte el, hogy mire megérkezem legyen áram és víz a házban. Gond van a házzal? Aggódnom kellene? *Tényleg nem tudtam többet, csak néhány alkalommal beszéltem vele telefonon és csupán egyszer találkoztam vele amikor átvettem a ház kulcsait és a papírokat. Nagyon reméltem, hogy nem a nagyi háza az oka annak, hogy Mr. Revenor megkeresett.*
Kezdőlap
:flower: //
