- Vagy ilyesmi… – legyintettem egyet, és vidáman felnevettem. – Hidd el, hogy még azok sincsenek teljesen, akik azt hiszik magukról, vagy netán benne is dolgoznak – vontam meg a vállaimat, miközben szórakozottan kezdtem el a ceruzát forgatni az ujjaim között jobbra-balra. – Festő vagyok egyébként – jelentettem ki nagy büszkén. Ha jellemző lett volna rám az olyan viselkedés, akkor most éppen azzal dicsekednék neki, hogy mennyire elismert vagyok, és mennyi pénzt kerestem már, New York pedig a lábaim előtt hevert, mielőtt eljöttem onnan ide. - Ó, pontosan azt fogod találni, amit a neve is elárul. Tele van pakolva ceruzával, ecsetekkel, vásznakkal, meg ami még kellhet – magyaráztam félvállról. Nem azért, mert nem akartam vele megosztani, vagy valami ehhez hasonló indok, hanem engem egyszerűen már nem nyűgöztek le az ilyen helyek. – Csoda, hogy van itt egyáltalán ilyesmi. Nem gondoltam volna… - arcomra ismét vidámság költözött, mert azt hittem, hogy majd mindig Anchorageba kell átautóznom, és bevásárolnom kitudja, hogy mennyi időre. Paul biztosan nem engedett volna el egyedül, tekintve, hogy eltévedtem már akkor is, amikor jöttem ide. Attól még, hogy bejártam már egy útvonalat legalább ezerszer, még mindig képes voltam egyel hamarabb vagy esetleg később befordulni egy sarkon. Tudom, borzasztóan figyelmetlen vagyok, de a művészet átka a szórakozottság. - Viccelsz? – tört ki belőlem a nevetés, miután előadtam az idejövetelét, meg az okokat, hogy miért iszik máris alkoholt. Megemeltem a saját bögrémet, és felé emeltem. – Az én teám is fel van egy kicsit javítva – kuncogtam még mindig, és ha már így kéznél volt, hát bele is ittam. Jó nagy korty volt, csak azt felejtettem el, hogy a kajámmal ellentétben ez még elég meleg volt. Meg is égettem vele a számat és a nyelvemet is egyaránt, mire egyből grimaszolni kezdtem, meg legyezgetni magam, hátha attól jobb lesz. Nem lett jobb! – Fenébe! – csúszott ki a számon, aztán tüntetőleg messzebb is raktam magamtól a veszélyes italt. – Egyébként én is eltévedek állandóan, de nem találkoztam még olyannal, aki hozzám hasonlóan képtelen lenne tájékozódni – ennek a hírnek szívből örültem, mert legalább nem éreztem magam annyira bénának, mint amilyen egyébként tényleg voltam. Nem, nem béna! Szétszórt! - Tényleg! – én is vele együtt nevettem, és máris szimpatikusnak találtam, pedig alig ismerkedtem meg vele pár perce. Jól éreztem magam, és előre örültem, hogy ő is a város lakója volt, mert legalább volt egy nő, akivel szót érthettem. Igaz, hogy nem olyan volt, mint Claire, de hát még egy olyan ember egyébként sincs. Ő odafigyelt rám legalább úgy, mintha a második anyám lenne, míg Rosie pont olyannak tűnt eddig, amilyen én vagyok. Ő nem felügyelt volna a testi épségemre, hanem velem együtt törte volna össze magát, és ez tetszett. Tetszett, mert korábban nem volt egyetlen hozzám hasonló ismerősöm sem. Paul majd biztosan boldog lesz, ha elmesélem neki… - Mi ez a királyi többes? – kérdeztem kíváncsian. Nem arról voltam híres, hogy tapintatos vagy udvarias lennék, úgyhogy nem ártott, ha ehhez egyből hozzá is szokik így az elején. – Kivel jöttél? A családoddal? – lehetett ez akár férj, gyerekek, testvér, vagy netán szülők is. Oké, a gyerek talán korai lett volna, mert nagyjából velem egykorúnak saccoltam így ránézésre. Bár jobban belegondolva már nekem is simán lehetett volna gyerekem, ha az életem nem úgy alakul, ahogyan. – Már bocsi, hogy kíváncsiskodok, csak… - megvontam a vállaimat. Nem volt semmilyen csak. Kíváncsiskodtam, mert érdekelt, hogy kiről beszélt, illetve kikről, ha esetleg többen lennének.
Mosolyogva hallgattam a nevetését. Mindig is érdekesnek találtam őket és azt, hogy gyakran olyan nagyon más szemmel tudják látni a világot. Egyikük-másikuk tényleg lenyűgöző egyéniség. A művészellátót pedig mindenképpen megnézem majd, már csak a kíváncsiság miatt is. - Én sem, mondjuk én nem is kerestem művészellátót eddig még soha. - válaszolom, csak, hogy nem maradjak sután kuka. Szeretném majd mihamarabb felfedezni magamnak a várost, hogy tudjam mi merre hány méter. Nincs ebben semmi extra, csak nem árt, ha az ember lány tudja, hogyha kell neki valami, akkor hová is menjen. Addig meg marad a net, azon keresztül igyekszem felkutatni, hogyha szeretnék valamit, hogy az elérhető-e ebben a városban. Reményeim szerint jó eséllyel igen. Azért mégsem egy egy neve nincs kis koszfészekben vagyunk... A nevetésére és a kérdésére csak egy széles mosollyal feleltem. Nem akartam, hogy azt higgye zugalkoholista vagyok, vagy valami rosszabb, hogy már a kávémba is whiskyt akarok. Általában nem ezzel indítom a napot, de mint azt már említettem hideg van és jól el is tévedtem idefelé jövet. - Akkor egészségünkre! - emelem meg felé a kávémat, amikor már megkapom, főleg, hogy az ő teája sem éppen szűz. - Ebben a hidegben kell ez a kis lélek melegítő... - teszem még hozzá és belekortyolok a kávéba. Isteni finom, mint mindig. Hát igen, nagyon nagy gyengém ez a fajta kávé. A legyezgetős reakcióján elnevetem magam. - Én pont ugyanígy szoktam, amikor megégetem a számat! - magyarázom meg a vidulásom okát. - Gyakran figyelmetlenül iszok bele abba, ami forró, megégetem a szám, a nyelvem, és utána pont így legyezgetem magam, azt várva, hogy attól majd jobb lesz... - pedig nem. A minap is így jártam, mint Lily, nekiálltam repdesőset pantomimezni a kis kacsómmal és Jesse jól ki is nevetett miatta. Egyem a szívét... Jó persze, kb szinte azonnal rendbe is jöttem, de attól még kellemetlenül érintett, hogy megégettem magam a forró kávéval. - Ó, én is borzasztóan tájékozódom. - mesélem, mint egy mellékesen. Azt már persze nem teszem hozzá, hogy csak a városban. A természetben könnyebb, ott megyek az orrom után, és tulajdonképpen arra támaszkodva teljesen jól el is boldogulok. DE a város az egészen más tészta. Itt sajnos kevéssé tudok a szaglásomra hagyatkozni, nekem túl sok a zavaró illat és szag, szóval lazán eltévedek. Hát én már csak ilyen farkas vagyok... - A királyi többes Jesse, a párom miatt van. - mondom neki nevetve. - Ugyan, semmi gond. Én bocs, így belegondolva fura volt, hogy hirtelen többesszámban kezdtem el beszélni. Vele jöttem a városba, nekem ő a családom már régen. - meséltem neki tovább. - És veled mi a helyzet? Te a családoddal élsz itt? - kérdeztem vissza rögtön kíváncsiságból. - Már persze, ha nem titok a dolog. - tettem még hozzá gyorsan. Tiszteletben tartom persze, ha nem akar majd válaszolni erre.
- Ahogy mondod! – egyetértően böktem volna a kezemmel felé, de a bögre éppen abban volt, úgyhogy azt emeltem meg felé. Furcsa mozdulatra sikeredett, de a lényeg, hogy nem öntöttem őt telibe. Ha nem lett volna ilyen jó napom, akkor valószínűleg ez megtörténik, és kiosztott volna sárga földig, hogy én mégis mit képzelek magamról. Na, jó, talán nem, és engem sem kellett félteni, de talán ő másként van ezekkel a dolgokkal, mint én. Nálam ugyanis abszolút nem számított az sem, ha festékfoltok pettyezték valamelyik ruhadarabomat, mert teljesen hidegen hagyott a dolog. Ha nekem éppen ahhoz volt kedvem, hogy abba bújjak bele, akkor bizony ilyen apróságok nem tántoríthattak el a célomtól, amit kitűztem magam elé. Még ha ez csupán az öltözködésre vonatkozott is… - Komolyan? – kérdeztem nevetve, miután félretettem ugyebár a bögrét. Nem akartam ismét leforrázni magamat, és máris büszke lettem, hogy sikerült nem Rosiera borítanom a tea felét. Biztosan nagyon megégette volna őt is, főleg olyan mennyiségben. Hiszen én csak egy kortyot ittam, akkor viszont, ha ő rajta kötött volna ki egy része, biztos, hogy még kellemetlenebb érzés kerítette volna hatalmába. Igazán nem akartam, hogy ez a kezdődő kapcsolat ilyen hamar zátonyra jusson az én ügyetlenségem miatt. -… de nem jobb! – fejeztem be a félbehagyott mondatát kuncogva. Én is éppen szóvá akartam tenni, hogy mennyire nem értem semmit az effajta hűtőtechnikával, de úgy tűnt, hogy teljesen felesleges, mert ebben is egyet kellett értenem vele. - Akkor azt hiszem, hogy mi ketten jobban járunk, ha nem indulunk neki felfedezni Fairbankset! – mosolyogtam jókedvűen. A fejemben máris megjelent a kép, ahogyan a két vörös próbál rájönni, hogy mégis melyik saroknál kanyarodtak rossz irányba. Szerintem elég mulatságos lenne, pláne akkor, ha még telefonon sem sikerülne segítséget kérnünk. Vegyünk csak engem, én kapásból elhagyom azt a kis szerkezetet időnként, arról már nem is beszélve, hogyha nem így történik, akkor meg feltölteni felejtem el. Egyszerűen javíthatatlanul figyelmetlen teremtés vagyok, de a környezetem ehhez már régen hozzászokott. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez Rose esetében sem volt másként. Ezért találtam őt szinte az első pillanattól kezdve rokonszenvesnek. Nem idejött, és nekikezdett hegyi beszédet tartani arról, hogy lehetnék figyelmesebb is, hanem barátságosan közeledett hozzám. Az ilyesmit sokkal inkább tudtam értékelni. - Ó! – egyből felélénkülök, ahogyan szóba kerül a párja. Igazából elképzelni sem tudom, hogy egy ilyen szeleburdi nő mellé, mint amilyen ő is, vajon milyen férfi illik. Szerintem Paul meg én remek páros vagyunk, és valami egészen hasonlónak tudom elképzelni ezt a Jesse nevezetű férfit is. Biztosan ő is határozott típus, aki vigyázni tud az olyan hölgyeményekre, mint amilyenek mi is vagyunk. Oké, az tény, hogy én túlzottan határozott egyéniség vagyok, és olykor sikerül elnyomnom Pault, de az tény, hogy nagyon vigyáz rám, amikor csak teheti. Néha már zavaróan próbál megóvni még a széltől is, de már megszoktam. - Hát, mondhatni! – megvontam a vállaimat, aztán kicsit előrehajoltam, felkönyökölve az asztalra, hogy elérjem a nemrégiben száműzött bögrémet. – Van egy ikerbátyám, de mostanában igyekszem kerülni bizonyos okok miatt… - azt inkább nem tettem hozzá, hogy csak azért, mert beteg vagyok, és túlzásba vitte Phil az aggódást miattam. – Úgyhogy ide északra a gyerekkori barátom hívására érkeztem, aztán kiderült, hogy a sok év alatt egy kicsit tovább lépett a kapcsolatunk a barátságnál – mosolyodtam el, és máris hiányozni kezdett Paul. – Egyébként Paulé ez a hely! Igazából hozzá jöttem be, de úgy látszik, hogy most nincs itt. Ez is az ő ebédje, de ha gondolod, megeheted! – ajánlottam fel, a szatyromban lapuló kínais doboz felé bökve. Úgy sejtettem, hogy mivel az zárva volt, még langyos lehet, és nem hűlt el teljesen, mint az enyém.
- Aha, abszolút. Valahogy ösztönösen jön ez a mozdulat. - még mindig ott a letörölhetetlen mosoly az arcomon. Ahogy megégetem magam a forró kávémmal - mert jellemzően azzal járok így - késztetést érzek arra, hogy a kezemmel úgy hadonásszam, ahogy egy éppen repülni tanuló kis madárka csapdos a szárnyaival. Gondolom elég idiótán festhetek, mert Jesse rendszeresen kinevet újra és újra. Minden egyes alkalommal, ami megjegyzem, nem túl szép tőle. - Nem bizony. A legkevésbé sem. - helyeseltem és bólogattam is hozzá, mert tényleg semmit sem segít ez a hadonászás, de mire eljutok odáig, hogy tök fölöslegesen teszem ezt, addigra már rég lecsapkodtam a csillagokat is az égről, remélve, hogy ezzel majd nem fáj úgy az ajkam és a szám, amit megfürdettem némi forró löttyben. - Ó dehogyis nem! Nekilódulunk, jól elveszítjük magunkat útközben, aztán mire sikerül megtalálnunk magunkat, na meg persze azt is kieszelni, hogy merre kell visszafelé menni, vagy a kívánt cél elérni, addigra fel is fedeztük az egész várost! - oké, tudom, hogy a logikámban rengeteg baki van és némileg kivitelezhetetlen, mert mire visszakevergőznénk egy olyan pontjára a városnak, amit ismerünk is, lehet jégkockásra fagyunk. Mire elmondom a "gondosan kieszelt" tervemet a város felfedezését illetően, megint elnevetem magam. Ahogy megemlítem Jesse nevét, melegség járja át a szívemet, rajongom azért a férfiért. Azt hiszem a kettőnk kapcsolatára nagyon igaz az, hogy ő az ész, én pedig a szív. Ő megfontolt, összeszedett, aki félt, és óv, előre gondolkozik. Ezzel szemben én a benyomásokra hagyatkozom, teszem, ami épp eszembe jut, pillanatok alatt tudok egyik érzelemből a másikba átcsapni, és valljuk be, gyakran nem gondolom végig azt, hogy mit teszek és annak mik lehetnek a következményei. Jobb szeretek az érzéseimre hagyatkozni és hallgatni, mint a józan érvekre, és megyek a saját fejem után. - Értem. - egy finom mosollyá szelídült az eddigi vidult jó kedvem. A válaszából arra következtettem, hogy nem szívesen beszélne a testvéréről, amit nagyon is tiszteletben tartok. - Nekem nincs testvérem. - hogy ezt minek szúrtam közbe, nem tudom. Nem kérdezte és nem is lett volna fontos elárulnom, mégis úgy éreztem, tartozom ezzel az infóval, ha ő már megemlítette az ikertestvérét. Pontosabban nem volt testvérem, Vagyis addig biztosan nem, amíg otthon éltem. De azután, hogy tizenhat éves koromban apám elzavart otthonról, nem tudom, hogy hogyan alakult a szüleim élete. Szóval halvány fogalmam sincs, hogy később született-e testvérem vagy sem. Nem szerettem erre gondolni, így inkább tova is hessegettem azokat az emlékeimet, amik hirtelen felsejlettek bennem a családomról. - Akkor igazán szerencsés vagy, hogy a barátod lett a kedvesed. - jegyeztem meg kedvesen. - Már ha jól értettem, és az előbb erre céloztál azzal, hogy a kapcsolatotok tovább lépett a barátságnál. - fűztem hozzá még gyorsan, nehogy esetleg valamit félre értsek. - Tetszik ez a hely. Szóval gratula Paulnak. - ezelőtt még nem jártam itt, de most, hogy megemlítette, hogy a barátjáé a hely, kicsit jobban körbenéztem. Tényleg egészen hangulatos hely. - Ha nem bánod és Paul sem fogja, akkor köszönettel elfogadom. - kedves tőle, hogy felajánlotta, amúgy is terveztem, hogy beülök enni valahová később, mert ma még egyáltalán nem ettem semmit és azt hiszem kezdek megéhezni.
- Gondolod? – kérdeztem mosolyogva. – Tetszik ez a terv! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Nem tehetek róla, vagyok olyan szórakozott, hogy én egy ilyenben simán benne legyek. Ami azt illeti, tényleg képes lennék elveszni csak úgy. Még olyan helyen is, amit egyébként ismerek, és aztán kilyukadni valami olyan helyen, amiről meg semmit nem tudok. Ha nem lennék egyedül ezen a kis felfedező úton, bizonyára sokkalta szórakoztatóbb lenne, mint egyedül bolyongani ebben a jeges városban. Reméltem, hogy hamarosan jön már a jobb idő, mert ha így haladunk, akkor rövid úton jégkockává fogok válni, és azt hiszem, hogy nem lennék valami szép látvány úgy. Na, meg Paul sem örülne különösebben, ha jól sejtem. - Néha azt kívánom, hogy bár nekem se lenne! – nevettem el magamat önkéntelenül is. Persze nem mondtam én komolyan, hiszen imádtam Philt, csak az utóbbi időben készített ki annyira, hogy már nem láttam más megoldást a problémára, minthogy fogjam magam, és szó nélkül lelépjek. Oké, Claire tudta, hogy hol talál meg, és csak remélhettem, hogy megtartja magának a titkot. Kár, hogy erre nem volt semmi garancia, hiszen előbb-utóbb úgyis keresni fog engem az én drága bátyám, és akkor nem lesz más választása, minthogy kikotyogja az információt. Elég meggyőző tud ám lenni, ha nagyon akar. Reméltem, hogy addig még elég sok időm van, mielőtt a barátnőm feladja a harcot, és elmond mindent a tartózkodási helyemről. Amikor azt mondta, hogy szerencsés vagyok, akkor néhány pillanat erejéig magamba szálltam. Tényleg az volnék? Paul miatt mindenképpen, de amiért idekerültem, és eljutottunk eddig, annak nagy ára volt. Túl nagy. Talán ugyanitt tartanánk akkor is, ha néhány évvel később kerültünk volna egy városba, vagy közel egymáshoz, de ezt már nem tudhatjuk meg. Akkor viszont lehet, hogy nem egy betegség miatt alakult volna így, hanem azért, mert így kell lennie. Ezek után soha nem lehettem biztos abban, hogy csak szánalomból van velem, meg azért, mert barátként túlságosan szeret, és jobbnak látja így a helyzetet, vagy azért, mert komolyak az érzései. Eddig ez eszembe sem jutott, és el sem hiszem, hogy egyáltalán megfogalmazódott bennem a gondolat, de már nem volt visszaút. A kétség felbukkant bennem, és terveztem is, hogy ezt megbeszélem vele. Figyelmeztetnem kell majd magamat, hogy ne számon kérő stílusban adjam elő, ahogyan szoktam általában, de akkor is meg kellett ezt beszélnem vele. - Igen, azt hiszem, tényleg szerencsés vagyok! – mondtam visszafogott mosollyal, de arról már nem beszéltem, hogy mi játszódott le bennem az elmúlt néhány másodpercben. – Igen, igen, jól értetted! – nevettem most már fel, és arcomra máris visszatért a vidámság, ami korábban is ott volt. – Bár még nagyon az elején vagyunk ennek. Mármint annak, hogy nem barátként nézünk egymásra, de… majdcsak alakul a dolog, nem? – kérdeztem egy kicsit elbizonytalanodva, és inkább beleittam a teámba, ami végre már kezdett meghűlni annyira, hogy ihassak is belőle normálisan. - Majd megmondom neki! – bólogattam egyetértően. Igaz, hogy Paul elmondása alapján én soha nem vettem volna meg ezt a helyet, de most már tényleg nem nézett ki olyan rosszul, mint amikor nem volt itt más, csak szemét meg romok. – Egyébként tényleg edd meg nyugodtan. Nem is tudja, hogy hoztam neki, mert meg akartam vele lepni. Ha viszont nincs itt, akkor lehet, hogy már amúgy is bekapott valamit valahol – vontam meg a vállaimat, és kivettem a szatyorból a dobozt. – Tessék, jó étvágyat! – mosolyogtam Rosiera, és előkotortam egy villát is, amit külön kértem az étteremben. – Vagy inkább pálcikával akarsz enni? – vetettem fel a dolgot. Az egy dolog, hogy én nagyon béna vagyok hozzá, de neki attól még mehet, nem? - És te mivel foglalkozol? - érdeklődtem mosolyogva. - Még meg sem kérdeztem... - jutott eszembe hirtelen, egy egészen kicsit bűntudatosan.
- Hát tervezésben nagy vagyok! - nevettem fel újra, már ha tervnek lehet azt nevezni, hogy majd jól elhagyjuk magunkat a városban. A "szőke"-ség új értelmet nyer, csak ezúttal vörösben. Azért egy pillanatra elképzelem és magam előtt látom a képet, ahogy a szerencsétlenkedünk egy sort a városban. A gondolat egész vicces, bár tartok attól, átélni nem lenne az... Én mindig szerettem volna egy testvért, de nem született. Vagyis nem tudok róla, hogy született volna. Addig legalábbis, ameddig otthon éltem. Azután, hogy apám elkergetett otthonról, nem tudom, hogy hogyan alakult az életük. Igazából még sosem gondolkoztam el rajta igazán, és tartok attól, hogy most sem fogok. Kicsit furcsa lenne, ha hirtelen megkukulnék, és a gondolataim, meg az emlékeim tengerébe merülnék. Talán majd egy más alkalommal, de nem most. Én a lovász inasával mentem mindenfelé, fára mászni, almát lopni, úszni. Nagyjából egyidősek voltunk, és nem mert ellent mondani az őrült ötleteimre. Azt hiszem ő volt gyerekkoromban a legjobb barátom. Az egyetlen barátom. Mégis, ma már nem tudom felidézni a vonásait, és egy ideje a neve sem ugrik már be. Ha jobban belegondolok, utoljára talán akkor gondoltam rá, amikor még Jessenek meséltem az életemről. Még mielőtt azzá tett volna, ami most vagyok. És az nem ma volt. Különös, hogy ennyi idő után eszembe jutott a gyerekkorom. És amilyen gyorsan jött az emlék és a gondolat, pont olyan gyorsan tova is szállt. Inkább minden figyelmemet Lilyre függesztettem. - Akkor jó. Ciki lenne, ha félreértettem volna. - jegyzem meg egy félmosollyal a kávém felett. Azért örülök, hogy eltaláltam, hogy mire is célzott. - De bizony! Szerintem az eleje a legjobb. Akkor még minden izgalmas és új. És igen, tudom ez mennyire sablonosan hangzott... - nem vagyok büszke arra, hogy csak ennyit tudtam hozzáfűzni, de legalább igazat mondtam, vagyis én tényleg azt gondolom, hogy z eleje nagyon nagyon jó, mert akkor még minden új. Persze nem azt mondom, hogy később rosszabb, egyszerűen akkor már máshogyan jó. - Mióta vagytok nem barátként együtt? - kicsit kacifántosan kérdeztem meg, de remélem, hogy értette így is, hogy mire akartam rákérdezni, puszta kíváncsiságból. - Ez esetben hálásan köszönöm. - elfogadtam a felajánlott kaját, ne maradjon már szegény gazdátlan, plusz nem volt okom arra, hogy ne tegyem. - Mindegy, hogy villa, vagy pálcika, bármelyik tökéletesen megfelel, - tudok pálcikával enni, és szeretek is. Valahogy sosem okozott különösebb gondot a pácika használata. - Hááát mikor mivel... - Mosolyogtam Lilyre miután kibontottam a kaját. Kicsit összetúrtam az ételt, de mielőtt belekóstoltam volna, folytattam a mondandómat. - Általában csapolásból, vagy felszolgálásból élek. - vonja meg a vállát. - Szeretek emberek között lenni, pörögni. - őszintén válaszoltam, mert ez teljesen igaz volt. Az már egy más kérdés, hogy az állandó költözések miatt volt még nagyon ideális az ilyen munka, plusz ehhez nem kellett végzettség eddig sehol sem. Közben belekóstoltam az ételbe. - Mmm... ez nagyon finom. Paul sajnálhatja, hogy kihagyta. - kedvesen szólaltam meg, miután lenyeltem a falatot, mert hát tele szájjal azért mégsem akartam beszélni.
- Annyira nem… - legyintettem egyet könnyed mozdulattal, miközben küldtem felé egy szórakozott, barátságosnak szánt mosolyt. – Igazából régen, amikor még kicsik voltunk, akkor nagyon sokan csúfoltak minket. Senki nem tudta elhinni, hogy mi tényleg csak barátok vagyunk – vontam meg a vállaimat, közben pedig megkavartam a teámat, ami félig már tényleg ki is hűlt. – Később aztán már inkább csak úgy tettünk, mintha azok volnánk. Legalábbis én, mert azt nem tudom, hogy benne mi játszódott le – nevettem el magam zavartan. – Azt hiszem, hogy nem volt merszem még magamnak sem bevallani, hogy ez már több, mint ami régen volt. Hogy már másként nézek rá… - néhány pillanatig csak bámultam magam elé, aztán szürkés íriszeimet felemeltem, hogy Rosiera nézhessek. Soha nem volt szokásom ennyire magamról beszélni, noha barátságos embernek tartom magamat alapjáraton is. Most azonban valamivel sikerült egyből megvennie a bizalmamat. Talán csak ennyire kétségbeesetten szükségem volt egy barátra… - Csakhogy ő nekem minden, csak nem új – nem bírtam ki, ismét felnevettem. – Túl régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy túl jó volt a viszonyunk, hogy mindent tudjak róla. A nőügyeit is beleértve – tettem hozzá, hogy ő is érthesse, pontosan mire is gondoltam. Igazából nem olyan volt valamit hallani meg elképzelni, mint átélni, de sok dologgal azért már tisztában voltam vele kapcsolatban, így nem okozhatott meglepetést. Ez az árnyoldala annak, ha az ember lánya olyanba szeret bele, akit talán saját magánál is jobban kiismert már. Nos, igen, az már egy másik gond, hogy én egyébként sokszor nem tudom, hogy mit miért is teszek. Vicces vagy nem, de ez van! - Öhm… - elgondolkodva bámultam az asztal lapját, miközben még a szemeim is elkeskenyedtek egy picit a koncentrálás miatt. – Hát, mióta itt vagyok. Mindössze két-három hónapja, ha minden igaz. Lehet, hogy még annyi se. Nekem sokszor teljesen másképp telik az idő – adtam magyarázatot arra, hogy miért vagyok ennyire dátumzavarban. Más nők egészen biztos, hogy piros betűs ünnepként könyvelték volna el azt a napot, amikor a régi titkos szerelmük végre beteljesül, én meg azt sem tudtam, hogy mikor történt. A velem szemben ülő Rosie egészen biztos, hogy komplett idiótának nézett, de nem tehetek róla, egyszerűen csak ilyen vagyok. Mikor elfogadta az általam felkínált ételt, teljesen megörültem. Egyrészt nem szerettem egyedül enni, másrészt pedig kitudja, hogy Paul mikorra érne ide. Ahhoz nem volt kedvem, hogy teljesen felesleges legyen az egész ügyeskedésem. Lehet, hogy meg kéne már tanulnom főzni, és azt többre értékelné, de féltem attól, hogy előbb gyújtanám fel az egész konyhát vagy hagynám a sütőben a húst, minthogy valami ehető kerüljön az asztalra. Ez elég szomorú volt, mert az anyám régen nagyon jól tudott főzni, de sajnos úgy látszik, hogy én nem örököltem eme isten adta tehetségét. - Hát, akkor tessék… - nyújtottam felé a kis papírzacskót, amiben a pálcikák lapultak. Mindig is csodáltam azokat, akik tudtak ezekkel bánni, mert számomra inkább volt varázspálca, mint evőeszköz. – Jó étvágyat! – mosolyogtam rá kedvesen, miközben én is a sajátom felé néztem vágyakozva. Egészen biztosra vettem, hogy már teljesen kihűlt, de kit érdekel? Magam elé vettem én is, és villával felszerelkezve elkezdtem bekebelezni a maradékomat is. – Ha én itt beállnék a pultba, valószínűleg több poharat törnék össze, mint amennyit a vendégeknek odaadok – vallottam be. Sok olyan dologban voltam ügyetlen, amiben a legtöbb ember feltalálta magát, ugyanakkor mások meg festeni nem tudtak, amiben én a magam részéről teljesen profinak számítottam. Erről árulkodtak a kiállítások, az újságcikkek és az eladott munkáim is. - Én meg olyan sok időre ki tudok kapcsolni, hogy még azt sem érzem, ha éhes vagyok – nevettem fel jókedvűen. – Nem való nekem sokáig emberek között lenni, félő, hogy nem fognám fel, amit mondanak. Tudod, mit mondanak a művészekről… - vontam vállat. Tényleg másik világban éltem és olyanokat megláttam, ami másnak láthatatlannak bizonyult, viszont megvoltak ennek az árnyoldalai is. Sokszor nem találtam fel magam a mindennapokban, de ez nekem soha nem okozott fejtörést. Mindig volt valaki körülöttem, aki elvégezte helyettem a feladatokat. - Örülök, hogy ízlik, és nem megy kárba – néztem rá a velem szemben ülő nőre. – Biztosan evett már valamit, úgyhogy miatta nem kell aggódni. Ha időben befut, amíg itt vagyunk, még be is mutatlak neki – vetettem fel az ötletet, ami számomra abszolút magától értetődő volt. – Egyébként itt dolgozol már valahol, vagy még nem is kerestél állást? – kíváncsiskodtam ártatlanul. Szerettem volna megismerni, ha már a véletlen így összehozott bennünket.
Érdeklődéssel hallgatom, ahogy elmeséli nekem, hogy a kedvesével eleinte csak barátok voltak. Egyáltalán nem untat a téma, nagyon is szívesen hallgatom a velem szemben ülő lányt. Valamiért már az első pillanattól kezdve szimpatikusnak találom, és nagyon élvezem a társaságát, meg a társalgást is. - Azt hiszem ezzel sokan vagyunk így. Mármint, hogy nem merünk önmagunknak sem bevallani... dolgokat. - és ezzel nem mondtam sok újdonságot, tudom. Egyszer talán majd én is elmesélhetem a mi történetünket Jessevel, de most még nem. Mi egy másik korszakban, egy másik időben találkoztunk, de ezt most nem mondhatom el. Így hát inkább hallgattam tovább Lilyt. - Mármint úgy értettem, hogy kapcsolatként, párként, a kedvesedként új. Vagy nem más most, hogy te vagy a "nőügye" és nem valaki más? - kérdeztem vissza és reméltem, hogy nem veszi bántónak a kérdést. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy még ha annyira jól is ismerték egymást, most, hogy már együtt vannak, az talán más megvilágításba helyezhet dolgokat, érzéseket. Persze nem tudhattam, csak vaktában "lövöldöztem". - És persze az is lehet édes, hogy jobban tudod mit szeret, mint ő maga... - nevettem fel most én. Velünk is van ilyen, én ebből indultam ki. - Ezt nagyon meg tudom érteni. Gyakran nekem is furcsa, ahogyan az idő telik és nem is olyan könnyű nyomon követni. - könnyedén feleltem és megint nevettem. Százötvenegy éves vagyok, nem csoda hát, ha pontosan értem, hogy az idő múlását nem is olyan könnyű kezelni. Én sem tudom, hogy Jesse és én mikortól voltunk egy pár. Eleinte csak éjjelente jött ritkán. Túl sok szó nem esett közöttünk. Fokozatosan váltak gyakoribbakká a találkáink és csak lassan alakult ki, hogy beszélgessünk is egymással. Főleg az ő részéről. Én már akkor is könnyen fecserésztem, ő viszont nem... Régen volt ez már. Az arcomon halvány mosoly árnyéka fut át. Régen nem idéztem már fel az első találkozásainkat Jessevel. - Ó, köszönöm szépen. - vettem át a papírzacskót és kihalásztam belőle a pálcikákat. Jó kedvűen mosolyogtam Lily azon mondatán, hogy ő csak összetörné a poharakat. - Kislány koromban nem az volt minden vágyam, hogy egy pult mögött dolgozzak, de így alakult. Viszont nagyon is megszerettem, mert nagyon sokféle emberrel hoz így össze a sors. Gyakran olyan mintha valamiféle pszichológus lennék, máskor meg pörgés és buli az egész. Nem mondom eleinte én is összetörtem ezt-azt munka közben, de ma már nem. Gondolom belejöttem. Vagy passz. - könnyedén fecsegtem. - Az nagyon kedves lenne tőled. Szeretném megismerni Pault, ha már ennyit beszéltünk róla. - és ez igaz volt teljesen. Szívesen ismerkedek, szerzek új barátokat, szóval nagyon is lelkesen álltam elébe a dolognak. - Még semmi konkrétat nem kerestem. Alig pár napja, hogy a városba érkeztünk, szóval még nem fogtam bele a meló keresésbe. - egyelőre még a falkával kapcsolatos dolgokat kellene tisztába tenni. Hogy egyáltalán itt maradunk-e, vagy sem. Aztán ha az megvan, akkor jöhet a meló keresés is. Vagy legalábbis ez volt a hevenyészett terv. - És te? Azt tudom, hogy művész vagy és, hogy pár hónapja élsz itt, de otthon alkotsz és dolgozol, vagy munkahelyen? - kíváncsiskodtam két falat étel között.
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Ma úgy döntöttem, kirúgok a hámból. Már nem voltam jó ideje bulizni, se inni, max otthon, ha vettem magamnak sört, meg a csavargásaim is kicsit alábbhagytak. És ma este éreztem úgy, hogy muszáj, csak azért is kimozdulok, és leszarom! Egy ujjatlan fekete pólót vettem magamra, csuklóimra egy-egy fekete szakadt kendő, öv, sötét kék farmer nadrág, oldalamon lánc, s fekete edző cipő, meg egy motoros kabát, hajamat pedig szabadon hagytam. Morrighant kizavarva a lakásból (még a végén, míg nem vagyok itthon, összepiszkítja a lakást, és amikor haza tántorgok, hanyatt vágódok az ürülékében), bezárva a házat, bepattantam a patrolba, majd gázt adva a kicsikének indultam ki a mocsárból a város éjszakai fényeinek. Végül, egy rock kocsma szerűségnél parkoltam le, ahol azért látni véltem némi életet. Na nem mintha ki lett volna halva az utca, sőt! Egyre inkább gyülekezni látszódtak a fiatalok, hogy induljanak bulizni. Talán még a végén vacsorára is lelek. Gonosz mosoly jelent meg arcomon, majd beléptem, a Snows in Hell ajtaján. Füstös, rock zenétől, csevegéstől hangos, alkohol szagtól kellemes levegő fogadott. Már voltak páran, de sikerült végül a pulthoz lépnem, s kérnem egy sört. Amint megkaptam a megrendelt piát, s fizettem, hátra kémleltem, hogy van-e itt olyan csoport, ahol esetleg akadhat hely. De az emberek helyett azonban a zene gépen akadt meg a szemem, s mosolyogva léptem oda a géphez. Néhány pénzérmét beledobtam, majd választottam néhány számot. Ma táncoljunk, kedves halandók. Táncoljatok a farkassal! Farkasom izgatottan figyelt körbe, tudta jól, hogy ha én bulizni megyek, akkor ott valami csini hölgy nyaka az ő állkapcsa alá szorul. Félig leengedtem pajzsom, hogy érzékeit még inkább kiengedhesse, s magába szívja a lüktető szívek, alkoholtól megrészegült vér áramok zaját. Ám ekkor hullámaimba valaki más hulláma kapcsolódott. De ahelyett, hogy most azzal foglalkoztam volna, mégis miféle bolhásba akadtam már megint, a szemem a hullámok tulajdonosára siklottak. Egy csinos, kissé gyermeki bájjal megáldott, szemrevaló nőstényördögön pihent meg pillantásom. Nem húztam fel a pajzsom, miért tettem volna? Letettem a gépre a kabátom, s a piám, majd mosolyogva léptem oda a nőhöz, s ha még nem vett volna észre, megkocogtattam a vállát. Ha felém fordult, mosolyogva nyújtottam felé a kezem. - Bocsásson meg, de elfogadna egy táncot egy holdra vonyítótól? Ha elfogadja, s kezét a kezembe teszi, gyengéden kivezetem a parkettre, ahol az emberek tekintetei ránk szegeződnek. Manapság nem "divat" táncra kérni senkit, de számomra ez nem nagy kunszt. Meg aztán, farkasok volnánk, és minket mióta érdekel, hogy az emberek mit gondolnak? Az sem érdekel, ha a nő esetleg nem tud táncolni, szemeim mindvégig az övéibe tekintenek, s mikor The Fianna Battle Song dallamai felcsendülnek, az ír táncosok egyszerű, követhető, de annál szebb lépéseivel, s mozdulataival vezetem a lányt. Derekára fonódik egyik kezem, de néha, hogy megpörgethessem, elengedem, vagy amikor épp ellépek tőle. Lendülettel, tűzzel, hevességgel mozdulok, a dallamok minden egyes porcikámat átjárják. Bulizni jöttem, hát akkor én bulizok.
Mostanában bosszantóan józan életet éltem, ami egyértelműen nem volt tartható állapot. Kezdtem úgy érezni, mintha nem is lennék önmagam, és nem igazán tetszett a dolog. Úgyhogy meló után visszamentem a szállodába, átöltöztem, és már indultam is, hogy nyakamba vegyem a várost. Egyedül, lévén barátnőkben én valahogy sosem bővelkedtem, jobban kijöttem a pasikkal… Inkább taxival mentem, mert be kell vallanom, még mindig nem szoktam meg az itteni időjárást, most meg már túlságosan hideg volt ilyen tájt a sétákhoz. Márpedig a szoknya, nejlonharisnya összeállítás előszeretettel enged szabad teret a hidegnek. Jah igen, én állat még csak nem is csizmát húztam, hanem magassarkút. Mondjuk, azt már megállapítottam pár hete, hogy tökéletesen hülye vagyok, úgyhogy ez nem újdonság. Egyébként is, sok mindent hajlandó vagyok feláldozni azért, hogy dögös legyek. Igen, még azt is elviselem, hogy befagyjon a hátsóm. Az ejtett vállú smaragdzöld tunika már közel sem volt olyan merész darab, mint a fekete minim, ugyanis mindig szentül meg voltam arról győződve, hogy vagy a dekoltázst villogtassuk, vagy a lábakat, a kettő együtt már túlzás, esetleg ízléstelen. Na jó, néha nem bántam, ha szinte ordít rólam, hogy bármire kapható vagyok, de újabban ez annyira azért nem volt igaz. Nem mintha nem bosszantott volna a dolog, de nem voltam benne biztos, hogy le kéne rúgnom magamról azt a kényelmes takarót, amibe sikerült becsomagolnom magam az utóbbi hónapokba, szóval nem kerestem a kiutat mindenáron a helyzetemből. Ez persze nem jelentette azt, hogy bulizni tilos volt… Azért esett erre a helyre a választásom, mert tudomásom szerint Castornak itt nincsen érdekeltsége, én meg valahogy nem akartam most attól tartani, hogy esetlegesen valamivel szégyent hozok rá, a bizalmára, akármi. Mondjuk, lehet kissé fel fogom húzni a dologgal, mert kétségkívül itt sem fog megvédeni, de úgysem tudta a kutya sem, hogy egy hangyányit is érdeklem, úgyhogy nem aggódtam ilyen téren. Ha valamiért én bajba fogok kerülni, az a nagy pofám, amit nem igazán tudok befogni sosem. Már túl voltam egy adag whiskyn, és épp a hátammal támasztottam a pultot, azt lesve, hogy melyik szerencsétlen agyára másszak rá ma este. Néha egész különös módon értelmeztem a szórakozást… A pajzsom nem volt teljesen felhúzva, eleve utáltam, hogy mindenki úgy rejtőzködik ebben a városban, mintha anélkül rögvest szörnyet halna. Így nem volt nehéz megéreznem a farkast a közelben, nem telt bele sok időbe, míg megleltem a tulajdonosát, s hamarosan viszonozhattam a pillantását, enyhén felvont szemöldökkel társulva. Igen, nagyjából az jöhetett le belőle, hogy na mi van? Lehet, hogy az arcom tükrözött némi bájt, de az holt biztos, hogy a nőstényördög jóval találóbb kifejezés a jellememet tekintve. Egész üdítő jelenség volt, hogy a hím nem zárkózott be, így, ugyan nem tudtam belőni a korát, de abban biztos voltam, hogy erősebb nálam. Nem mintha kifejezetten aggódtam volna emiatt, húztam már én ki a gyufát nála nagyobb halnál is. - Odavagyok a táncért, úgyhogy gondolkodás nélkül. Villantottam rá bűbájos mosolyomat, szent igaz, hogy az ártatlannak tetsző külső sokszor jól jött, megtévesztettem azokat, akik ártani akartak nekem, bár, nem túl sokáig, mert nem szokásom rejtegetni a fogam fehérjét. Abszolút nem zavart, hogy nem táncol senki más, nem az a fajta voltam, aki törődne ilyennel, sokkal inkább az, aki fittyet hány mindenki véleményére, és úgyis azt teszi, amihez kedve van. Könnyedén forogtam be előtte a parkettre, érezhetően nem idegen tőlem a tánc, s annak sokkalta művészibb kivitelezése, én nem egy mai szokványos diszkópatkány vagyok, amellett, hogy szeretek, tudok is táncolni, nem csak a hátsó, rázom, hátha beporoz valami kan… Smaragdjaim is mosolyogta, állva az idegen pillantását, s valamiért úgy éreztem, jól fogunk szórakozni. Elvégre, mégis mennyi esélye volt annak, hogy egy hozzám hasonlóan leszarom tablettán élő alakba fussak bele ma este? Hagyom, hogy vezessen, mozdulataim tökéletes párjai az övéinek. Akaratlanul is eszembe jut az az este Castorral az Orfeumban, de nem, ma akkor sem fogok rá gondolni, ha a fene fenét eszik is. Szórakozni akarok, önfeledten mulatni, s igen, táncolni, esetleg leinni magam csúnyán, tök mindegy volt. A lényeg, hogy érezzem jól magam. Egyelőre egészen remekül alakul a dolog. A fülbemászó dallamok egészen hamar kirángattak a valóság szövetéből, s mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, feledkeztem bele a táncba a partneremmel. Minden mozdulatomból szenvedély sütött, melyek most inkább voltak elegánsak, mint erotikusak, hisz a dallamok ezt kívánták meg. - Imádom, ha egy pasi tud magával mit kezdeni a tánctéren. Jegyeztem meg, mert olyan ritka volt, bár szerencsésnek mondhattam magam, hogy nem ez az első ilyen eset, de azért mégsem mindennap lehet belefutni ilyen férfiakba.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Mosolyogva figyelem, ahogy megfordul előttem, s léptei, mozdulatai elárulják, hogy nem egy két bal lábas kispipit sikerült kifognom a bolhásabbik fajtából. Egyre nagyobb hévvel fordítom, azonban lépteimbe játékosság vegyül. Átkarolom, s forgok vele egy sort, majd újból elengedem, s csak figyelem, hogy mozgatja a csípőjét, s addig forogva járom körbe, pillantásommal minden egyes mozdulatát követem. Kezeimet a hátam mögött összefogom, de az újabb dallamokra, csak derekát átölelve tartom, s vezetem tovább. Mintha két gyermek együtt játszana. Azonban ez annál egy kicsivel komolyabb. Hullámaim, s Farkasom átölelik a másikat, azzal a lendülettel, amit a tánc okoz. S mire véget ér a dal, egy hirtelen mozdulattal nyomom magamhoz a derekánál fogva, s egy kissé megdöntöm, de biztonságban van, tartom, s nem engedem el. Néhány pillanat telik el, ám folytatódik a műsor, hiába kezdenek el tapsolni a körülöttünk állók. - Én meg azt szeretem, ha egy nő tud bánni a testével. - nézek a szemeibe, ahogy gyengéden kiegyenesedünk, s The Sheenearlahi Set dallamai felcsendülnek, elindulok mellette, de végig a derekán tartom a kezem. Minden egyes porcikám a lányra hangolódik, s a dalra, hullámaim vidáman lejtenek körülötte táncot, s fonódnak össze az övéivel. Illata az orromba kúszik, s az első erősebb dob dobbanást egy lábdobbanással kísérem. Kecsesek, de mégis erőteljesek a mozdulataim, s ahogy szaporábban kezd lüktetni a dal, akár az emberi szívverés, kurjantva kapom fel, s ragadom magammal, mintha semmi más nem számítana. A szemeibe pillantok, a körülöttünk tapsoló, s füttyögető halandók sem zavarják meg azt a harmóniát, s vad táncot, amit a nősténnyel lejtek. S az utolsó hangos ütemre felemelem a lányt, s megtartom. Tapsvihar a jutalmunk, kurjongatások, és elismerő füttyszó. De én csak a szemeivel törődök, s egy elégedett, vidám mosoly játszik az arcomon. Végül szép lassan leteszem a földre, s egy kissé megdöntöm a törzsem. - Köszönöm a táncot! Végre valaki, aki tud is. - kacsintok rá, ahogy kiegyenesedek. - Meghívhatlak esetleg egy italra is?
Játszani szeretek, így tőlem sem áll távol az a fajta pajkos játékosság, amit a hímben felfedezni vélek. Annál jobb, egyre inkább meggyőződöm róla, hogy nem egy savanyú alakba botlottam bele ma este, ami határozottan jó hír. Talán pont erre volt szükségem. Túl sok volt mostanában az életemben a komoly döntés, végre tényleg csak lazítani és szórakozni vágytam. Erről jut eszembe, hogy ki kellene próbálnom már a szálloda wellness részlegét is. No de, erre majd visszatérek „otthon”. Szeretem, ha néznek, sosem okozott gondot mások pillantásának kereszttüzében viselkedni, megmaradni természetesnek, nőiesnek, s nem válni önmagam karikatúrájává. A tánc pedig a véremben volt mindig is, de az éveim során volt alkalmam rengeteget hódolni eme szenvedélyemnek is, így minden modorosság, mi a halandóknak sokszor sajátja, kiveszett belőlem. Inkább ösztönösen mozogtam már, mintsem a memóriámból hívtam elő a különböző lépéseket. A farkasom mindig is komisz kis dög volt, most sem zavarja az idegen hím közelsége, az óvatosság nem volt a mi műfajunk, talán pontosan azért, mert sokkal jobban bírtuk a strapát, mint az átlag. A döntésnél, tekintettel arra, hogy tudom, nem fog a földhöz vágni, a jobb kezem elegánsan lendül, követve a döntés ívét, mi tökéletes lezárása is lehetne a mozdulatnak, de azért remélem, megpörget még párszor. A tapsot hallom ugyan, de nem érdekel, nem az elismerésért táncolok, hanem önmagam örömére. Talán ettől lesz több, hisz sugárzik rólam, hogy szeretem csinálni, s az energiáiból úgy érzem, a hím is így van ezzel. - Vétek volna elpazarolni a legkézenfekvőbb fegyverünket. Kacsintok pajkosan, talán tényleg úgy, ahogy egy kislány tenné, mi tagadás, szeretem magam jóval ártatlanabbnak eladni, mint amilyen vagyok, de a farkasok jó részét azért nem lehet ilyesmivel megvezetni. Az azonban egyértelmű, hogy jól érzem magam, hagyom, hogy sodorjon a pillanat, a testem szinte önálló életre kell, hagyva, vezesse a hím nyugodtan, mégis minden mozdulatom tökéletesen illik az övéhez, a dallamokhoz, az ütemes tapshoz, ugyan némely füttyszó élesebb a kelleténél a fejlettebb hallásomnak, de nem számít. Végre tényleg nem számít semmi, s ez az, amit a mozdulatokból is kiérzek, a pillanatok egyre gyorsabban kergetik egymást, valósággal elsodornak, bár talán inkább a hímre mondhatnám ezt. Felettébb kellemes érzés, ha valaki mellett nőnek lehet lenni, nem pedig azt kell bizonygatni, hogy én is megállom a helyem a mi kis világunkban. A kacajom a dobverés közé vegyül, smaragdjaim valósággal csillognak, tökéletesen belefeledkeztem a táncba, az idegen közelségébe, a szíve dobogása, a szeme színe, az illata, mind-mind elmémbe vésődik, hogy megőrizzem kevésbé vidám időkre. Az emelésre ezúttal a lábaim lendülnek hátra, kicsit távol tartom őket egymástól, úgy keresztezem, s miközben leenged, kezeim mintegy lezárva a kis táncukat, puhán, alig-alig érintve őt magát végigtáncolnak a pólóján, hogy aztán végül lassan megtalálják szokásos helyüket a testem mellett. - Papagáj ugyan nem vagyok, de csak ismételni tudnálak. Mosolygok szélesen, majd bólintok, italra, hát hogyne, bármikor. A tánc mellett az is nagy szenvedélyem, bár úgy sejtem, sokkal kevésbé lehetek büszke rá, bár, egyes helyeken azzal is lehet sikert elérni, ha az asztal alá iszom a legnagyobb csókákat. - Meg is sértődnék, ha nem tennéd. Aki így tud táncolni, azt szeretném egy kicsit jobban megismerni. Azzal még egy régi korokat idéző pukedlit eszközöltem a hím előtt, majd megfordultam, és ugyanezt megtettem a közönség felé is, akik még mindig egészen lelkesen tapsoltak. Csak mosolyogni tudtam a dolgon, de természetesen jól esett, legyezgette a hiúságomat. Végül elindultam a pult felé, s vélhetőleg a hím is jött utánam, vagy előttem, ha épp megelőzött. - Egyébként, Emma vagyok! Igazán örvendek. Micsoda megkönnyebbülés, hogy ezúttal még hazudnom sem kell. Nevettem fel röviden, mert bizony, én elég ritkán örülök bárkinek is úgy igazán, többnyire csak úgy teszek, az embereket könnyű átvágni. A farkasok esetében már más a helyzet, velük nem szokásom kerülgetni a forró kását. Minek? Úgyis hamar kiderülne, ha valami nem kerek.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A teste tökéletesen simul, s passzol az enyémhez, mozdulatai, akár egy tükörképnek, maximálisan egyezik, illik az enyéimhez. Játék, élvezet, öröm, s csak a pillanat. Csak ez számít. Élni, és élvezni, szenvedéllyel, őrülettel, káosszal, s olyan hullámokkal, melyekben boldogan fürdök, ahogy érzékeim teljesen átölelik a lányt. Ahogy végig simít a mellkasomon, kellemes bizsergés fut végig rajtam, s halkan, elégedetten morgok a fülébe. Hajának illata, kezének puha érintése érzékinek hat, és mi tagadás, férfiból vagyok, de azt hiszem, tudja pontosan, mit és hogyan bánjon egy olyan fajta mocsok döggel, mint amilyen én is vagyok. És a legjobb az egészben, hogy mindketten tudjuk, hogy ezt élvezzük. Játék... kis veszélyes farkas játék. Farkasom komiszan simul a másikhoz, akárcsak a nőstény, ő is rosszban sántikál. Ne bízz benne, tépjed, harapjad, cibáld, sebezd, s véres táncot lejtve nevess. Fenevadak őrült táncát. Hehehe, akár még azt is eltudom képzelni, hogy estére láncra verve heverek majd az ágyában, ő pedig valami ezüsttel kezdi el simogatni a mellkasom. Kis boszorkány... Mélyen magamba szívtam az illatát, s aztán elhajoltam tőle, közben gyengéden simítottam végig a hátán, egy finom mozdulattal, hogy aztán végképp elengedjem. - Ha már fegyver, be kell valljam, engem felcsigáz, ahogy használod. - kacsintok rá mosolyogva. Tetszik, hogy ilyen kacér kislány, de persze érzem, hogy ez valamilyen szinten csak álca nála. Belül egy vérre éhes Fenevad lapul, s ki tudja még, milyen "sötét rejtelem". De miért ijednék meg? Hisz magam is ilyen szemétláda volnék. S egy hasonló lélekkel, mindig öröm összefutni. Fel kell fedezni az ilyen lelkeket. Minél mélyebbre hatolsz, annál jobb. Mindkét félnek. Igen... kétértelmű gondolat. - Köszönöm a dicséretet, de te sem panaszkodhatsz. - nézem mosolyogva, ahogy előadja magát, s tőlem is kap egy kis tapsot, hisz ilyenkor ez illendő. Látszott is rajta, hogy tetszik neki az effajta szereplés, de kinek nem esne jól? Micsoda bigére leltem! Mellé léptem, s így kísértem a pulthoz. Futólag végig simítottam a derekán, azután rendeltem egy-egy erősebb rövidet, s kis kísérőnek egy-egy sört. Ezután felé fordulva hallgattam bemutatkozását. - Az enyém Natan! Részemről az öröm! Hmm... most hogy így mondod, fura is, már rég használtam a valódi nevem. - széles mosoly jelenik meg az arcomon. Valóban jó érzés, hogy nem kell maszkot, idegen álarcot magamra öltenem. Nem mintha nehezemre esne, csupán jó néha "valódinak" lenni. Mikor kiteszik az itókákat elénk, a kis Jägermeisterrel teli pohárkát a lány felé emelem, egy koccintásra. - Nos, rád, és arra, hogy találkoztunk! Remélem, a bájos fegyvered még nem fogyott ki teljesen töltény ügyileg, mert szívesen lennék ma estére a céltáblád. - mosolygok rá kacéran, s ha összeütöttük poharainkat, egy pillantás alatt eltűnik a számban a tartalma. Ezután leteszem a poharat, rendelek újabb kettőt, s utána a lány szemeire pillantok. Mosolyogva figyelem szemeit. Ártatlan szörnyeteg. Nem igaz? Illata kellemesen csiklandozza érzékeim, hullámaiba csintalanul kapcsolódnak az enyéim. Végül gyengéden hajolok hozzá, alig pár centire van arcom az övétől. Egy pillanatra sem emelem el tekintetem az övéről. - Finom az illatod. - mondom mosolyogva, s ha nem húzódik el, egy finom csókot lehelek arcára. Néhány tincse csiklandozva esik az arcomba, s nagyon nagy kísértést érzek arra, hogy az ajkainál folytassam a csókot, de végül csak mosolyogva nézek rá, s egyenesedek ki. Persze, ezzel most nem azt akarom éreztetni vele, hogy egy kis ribancnak tartom, csupán így kedveskedek. Hisz egy tánccal, így elcsavarta a fejem. Tud valamit a csaj. Jó, azért a gyengébbik nem előtt szívesen borulok térdre. Melyik hozzám hasonló fasz nem? De ez a kis "csók" mondjuk úgy, talán kis kihívás is részemről. Meddig mehetek el? Mikor lépek át egy határt, hogy egy hatalmas pofon csattanjon a pofámon? Nem mintha azt várnám, csupán egészséges játék ez. Én játszok. Ameddig csak lehet. Mikor más, már komolyan venné a helyzetet, én akkor élvezem igazán a mókázást. Közben az újabb adag rövid is megérkezett. És még becsiccsentett állapotban sem vagyok! Hehehe... Talán úgy is mondhatnám, hogy ez egy kis jutalom azért, mert táncolt velem.
Az a morgás bizsergetően hat a véremre, mi tagadás, kellemes hallani, igen, mindig is szerettem ilyesmit kiváltani az ellenkező nemből, hisz kétségtelenül arra utal, hogy hatással vagyok rájuk. Márpedig egy nőnek kell a visszaigazolás. Nekem is. Mondhatni, állandóan. Nem mintha problémáim lennének az önértékelésemmel, de egyszerűen szeretem magam vonzónak és kívánatosnak érezni. A kis fekete odabenn behízelgő módon viselkedik, tökéletesen adja elő a sebezhető, ártatlan kis farkast, holott erről az esetünkben szó sincs. Még mit nem. Játszani azonban szeret, s mi sem természetesebb számára is, mint úgy váltogatni a maszkjait, mintha legalább ezer arca lenne. Talán van is. Mosolyom letörölhetetlen, s ennek őszintén örülök, kellett már egy ilyen este, vidámságom könnyedén simul bele a nyugalomba, mi mostanság rám telepedett, s hamar hullámokkal tarkítja. Igen, talán unatkoztam, elvégre, nagyon keveseket ismerek erre, és az a bosszantó, hogy néhány ismerős illat már kezd kikopni a városból. Sajnálni nem sajnálom, de azért örülnék, ha nem tűnne el mindenki, akit megismertem. Szemérmetlen pillantásommal fűszerezve csak mosolygom azon, hogy felcsigázza, miként is bánok azzal, ami megadatott. Számomra ez természetes, már nagyon rég ilyen vagyok a felszínen. A bájos kis céda, amit már volt alkalmam visszahallani itt is. Miért is kellene bármiben is visszafognom magam? Szeretem nagy kanállal habzsolni az életet, és ehhez egyáltalán nem tartozik az, hogy szerény tündérkirálylányt játszom, és szentnek mutatom magam. Még viccnek is rossz volna. - Panaszkodjanak a gyengék és az elégedetlenek. Én egyik sem vagyok. Az érintés jól esik, miért is ne esne, farkasok vagyunk, szeretjük az ilyesmit, sokkal inkább, mint anno halandóként. Egy-egy erősebb hím közelsége pedig különösen jól tud esni egy nősténynek, még akkor is, ha sokan ezt nem vallanák be. Példának okáért én sem, noha tudom, hogy azért rólam most lesír, hogy jól érzem magam. - Mármint, azt, amit a szüleidtől kaptál egykor? Nos… én arra már szinte nem is emlékszem. Féligazság csupán, inkább nem akarok rá emlékezni, meg arra a naiv fiatal nőszemélyre sem, aki két perc alatt belezuhant egy idegenbe, aki aztán ki tudja milyen elmebajtól vezérelve beharapta, majd ott hagyta a francba. Nem, én már rég nem az vagyok, aki halandóként voltam, és az égvilágon semmi nem maradt meg abból az életemből. Jobb is így. Ettől függetlenül valóban az vagyok, akinek mondom magam, és tényleg így szeretek a leginkább viselkedni, a szertelen, felelőtlen kis boszorkány tökéletesen illik hozzám. Koccintok vele, majd el is nevetem magam a mondandójára. Mondhatni, a fegyvertáram még nem örült ki, nagy hiba lenne, egy nőnek legyenek mindig tartalékai. - Micsoda feltételezés… igencsak nagy ostobaság volna az első pár percben elhasználni az összes puskaport nemde? Húha, úgy tűnik, találkoztam valakivel, aki pont olyan pofátlan, mint én, és nem rest dobálni azokat a magas labdákat. Valahogy egyszerűbb így, nem kell majd a föld alá süllyednem és átkoznom magam, hogy már megint nem tudom befogni a pofám. Smaragdszín íriszem gyakran találkoznak a hím lélektükreivel, játékos, szemtelen, önfeledt, ő is, én is, egészen tökéletes. Az alkohol nálam az ilyesmit csak fokozza, de nem csak a farkaslétem miatt, hanem a képességem révén is többet kell innom, hogy igazán beüssön, és a józan eszem (haha) végső határát is lerombolja bennem. Ritkán jön össze az ilyesmi. Már-már szemérmessé válik a bókra a mosolyom, az arcomat érő csók egészen meglep, az ilyesfajta bizalmaskodás számomra mindig súrol egyfajta határt, de szerencsére Natan nem lépi át azt, mert vannak dolgok, amiket nem teszek meg, már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert nem akarom megtudni, mi jön utána. Ilyen nálam a csók is. Nem szokásom, számomra csupán az érzelemmentes, kötöttségek nélküli szex játszik, mert az ilyen dolgoktól jobban félek, mint a haláltól… Elég sok mindent elcseszett bennem az, hogy a Teremtőm magába bolondított, aztán a sorsomra hagyott, akár egy sebesült, tehetetlen, értetlen kis őzgidát. Nem nézek rá, csak a feles poharat emelem meg újra, és húzom le, azt hiszem, nincs olyan pont az esetemben, aminek pofon lenne a jutalma. Farkasok közt elég nagy hülyeség egyébként is, jó eséllyel én szégyenülnék meg attól, hogy idő előtt elkapja a csuklómat, és röhög a képembe. Valahogy nem érezném jól magam eme lehetőségtől, egyszerűbb kellőképpen felhúzni, aztán itt hagyni. Igazán aljas, női módszer, de sosem játszottam tisztességes lapokkal. A jó kislányok pár sarokkal arrébb csucsukálnak az ágyikójukban ilyen tájt. Újabb feles, majd végül ismét ráemelem a pillantásom. - Hümm, ez már a harmadik. Nem egyről volt szó? Vigyorgok, de természetesen lehúzom, láthatólag nincsenek gondjaim az iszogatással, legyen szó bármiféle szeszről is. Detroitban nem is szerettek velem inni a pasik, mert sokakat aláztam ilyen téren. - Viszont, ha le akarsz itatni, arra még bőven gyúrni kell. Még a nyelvem is kiszökik a helyéről pofátlanul, hiába, nem szokásom visszafogni magam, de az vesse rám az első követ, aki szereti, ha meg kell tagadnia önmagát. Végül könnyedén felhuppanok az egyik bárszékre, rögvest keresztbe vetve a lábaim, mit sem törődve azzal, hogy így még több részletet teszek közszemlére a lábaimból. Én nem vagyok az a fajta, aki azért öltözik így, hogy utána vörösödhessen azon, hogy megnézik. Én pontosan azért teszem, hogy megnézzenek.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Nos, csókom kellemesen bizsergetően hat, bár, mikor felegyenesedek nem néz a szemembe. Talán érzékeny területre léptem? Hullámai nem árulják el, de arcán látszik valami változás, de inkább nem kérdezem. Meg aztán, nekem jól esett. Ez a lényeg. Szeretem a nőket, és ezt szeretem feléjük mutatni is. Ha ez bűn, akkor kiröhögöm. - Én még emlékszem. - mondom mosolyogva. - A gond az, arra nem emlékszem, akinek adták. - nézek rá, ahogy az új felest felhajtom. A halandó gyermekkorom óta sok idő telt el. S szinte már meg is feledkeztem róla. Nem mintha el akartam volna felejteni. Csupán nem emlékszem tisztán arra az érzésre, milyen volt, mikor még nem volt bennem Bestia. Vajon az a kisfiú, aki egykor a testvérét átölelve hallgatta anyja sikolyait a szomszéd szobából, vagy szolgálta fel az ételt az ellenséges katonáknak... vajon most, tudva, miken mentem keresztül, miket tettem. Vajon így is hagyná, hogy megkapja a Fenevad áldását? Azt hiszem, minden bizonnyal. Kedves mosoly terül szét szám sarkában, ahogy szemeit figyelem. Kérdésére felnevetek. - Ha esetleg mégis kifogynál, tőlem nyugodtan kérhetsz muníciót. - kortyolok bele a sörömbe. Az alkoholok kesernyés íz világa finoman csorog le torkomon, de egyenlőre nem érzek változást. Szégyen is lenne, ha ennyitől berúgnék. Finn vagyok, ráadásul Farkas! Jó, nem mondom, hogy nem voltak csúnya, másnapos reggeleim. De olyankor általában a társaság, akikkel ittam, a fele detoxban feküdt. Vagy halott volt, mert megettem. Milyen jó is, mikor nem emlékszel a péntek estéidre... - Tudod, ez egy helyi szokás. - felelem, ahogy lehajtom az újabb rövidet - Sok kicsit rendelve kapsz egy nagyot. - kacsintok rá. Bár nem úgy látom, hogy baja lenne a piával. Sőt, egész jól el van vele. Az újabb szavaira kis híján kiprüszkölöm röhögve a sört a pohárból. Hogy mi? A sörös habot letörlöm arcomról, majd nevetve nézek rá. - Komolyan azt nézed ki belőlem, hogy egy hozzám hasonlót leitatok? Halandókat még csak-csak, de téged? Csak jól akarom érezni magam, s szerintem, te is. - letörlöm államról az utolsó habot is. Mozdulatai, ahogy leül a székre, bővebb belátást engedni vonalaira, nem csak az én figyelmem kelti fel, másokét is, de nem érdekel. Szeretem, ha megnézik mellettem a nőket, ezért nők a nők. Sexysek, hívogatóak, feltűnőek. Így könnyebben válhatok észrevétlenné mellettük, s vadászhatok. Ez is egy szempont. Meg azért nem tagadhatom, hisz minden hímben ott van, hogy amikor ilyen nővel találkozik, s az egyáltalán szóba áll vele, büszkeség fogja el az erősebb nemet. - Ha te nem vagy gyenge, sem elégedetlen, akkor ezek szerint, te erős, és elégedett vagy. Mondjuk, ilyen lábakkal én is az lennék. - simítok végig a harisnyáján. Finom az anyag, de a bőrének melege izgat jobban, melyet csak egy vékony necc anyag választ el tőlem. Ha most gonosz lennék, egy "véletlen" mozdulattal szakítanám fel a harisnyát. De egyenlőre csak kedvesen cirógatom tovább. Folytatom a játszadozást.
- Talán nem is baj. Van, amire nem kell emlékeznünk. Vonok vállat, holott én nagyon is jól tudom, milyen voltam akkor. Egyszerű, érzelmes, sebezhető, naiv kislány, aki dacolt szülei akarata ellen, és mindezekért együtt belefutott egy szívtelen alak hálójába. Bele is ragadtam, ami azt illeti, talán még mindig benne vagyok, hisz ha nem lennék, már rég megszabadultam volna a félelmeimtől, és nem félnék attól, hogy bárki, akit esetleg közelebb engednék, tönkretenne. Az viszont holt biztos, hogyha az a kislány látná, ki vagyok ma, és milyen út vezetett idáig, rögtön szívrohamot kapna. - Ezek szerint sok a fölösleges puskaporod. A franc tudja, hogy ő hogy érti, talán azt sem tudom, hogy én mennyire vagyok jelenleg kétértelmű, most még nem kéne, nincs mire fogni, nem ittam eleget. Mindenesetre azért egy sejtelmes mosolyt megengedek magamnak, mert hát, nehezemre esik levetkőzni a szabad szájú, szókimondó énemet. Igazság szerint, nem is akarom. - Ahh, pedig ez a logika rám vall, szégyen, hogy nem jutott eszembe. Vigyorodom el, való igaz, akár egy egész üvegről is lehet szó, engem mondjuk az sem fog túlságosan meghatni, maximum kérek némi segítséget Surától, hogy maradjon egy csepp józan eszem, mert ugyebár már egy Falkához tartoznék, nem kéne túl sok hülyeséget csinálni. - Komolyan nem vágod, hogy csak a véred szívom? De ezek szerint az emberek nincsenek biztonságban. Továbbra is csak ugratom, elvégre, az holt biztos, hogy mellettünk csórikáimnak nincs sok létjogosultsága. Sokan közülünk jobb szeretik az ő vérüket venni, mint az erdő lakóiét. Többek közt én is. Legyen annak bármi következménye. Hümm, ha már itt tartunk, lehet erről meg kellene kérdeznem Castort, mert még kitekeri a nyakam, miután megfürödtem egy ember vérében… - De egyébként én is jól akarom érezni magam. Bólintok, és csak egy sanda oldalpillantással mérem fel, hogy néz, mások jelen pillanatban nem érdekelnek, lévén a halandók, kevés kivételtől eltekintve, egyszerűen kevesek nekem. Hacsak nem vacsira áhítozom épp. Belekortyolok a sörömbe is, ha már kaptam, bár a rövidet általában előnyben részesítem, azt legalább némileg érzem. - Elégedett mindenképpen, az erő meg viszonyítás kérdése. Meg aztán, mindenkinek másban rejlett az ereje, kötve hiszem, hogy példának okáért regenerálódásban jobb lenne nálam. Viszont cserébe jó eséllyel minden másban előnyt élvezne velem szemben. Na de, ez nem verseny, nem szándékom összeakasztani vele a bajszom, egy kis időre illenék meghúznom magam. - Azt hiszem, elég furcsán mutatnál a lábaimmal. Nevettem fel végül, majd kíváncsian körbenéztem, hogy van-e valami, amivel lefoglalhatnánk magunkat a felesek közepette. Mondjuk, elbeszélgetek én szívesen, de jobb szerettem egyéb szórakoztató dolgokkal is megspékelni. Ténykedésemet hamar félbeszakította a mozdulata, de meglepett az nem voltam. Az eddigiek alapján elég egyértelmű volt, hogy a rámenősebb kategóriába tartozik. - Hmm, na, így még furcsábban mutatnál velük. Öltöttem nyelvet, a lábamat meg nem húztam el, lévén az érintések rabja voltam mindig is, de ez a mi fajtánknál nem túl nagy csoda. Nem mondom, hogy rögvest szét is tenném a lábam, mert az utóbbi időben már-már monogámnak számítottam, kapcsolat nélkül, de a határokat mindig szerettem feszegetni. A sajátjaimat is. - Esetleg egy kis darts vagy csocsó? A billiárdot ebben a szoknyában kihagynám. Mosolyogtam szélesen, igazából, semmi sem tartott volna vissza ebben az esetben sem, de most valahogy nem volt kedvem golyókat lökdösni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
- Munícióm van bőven. Csak akinek adjam, olyan nincs. - forgatom a szemeim mosolyogva. Csak nevetek vele. Ennél több nekem, most nem kell. Tényleg nem. Egy nősténnyel együtt iszogatni, húzni az agyát, ő csipkelődik, én is... Más már nem is érdekel. - De igen, észrevettem, és szeretem, ha a nők szívják a vérem. Pláne az olyanok, mint te. - megiszom a maradék sörömet is. Na nem mintha nem vágynék emberi húsra. Imádom. Elvégre attól vagyok az, ami. Szörnyeteg, Fenevad. Ki tudja, talán a ma este folyamán, még terítékre is kerül valaki. Sosem lehet tudni. A női lábak lehetőségén, csak felnevetek. Na ja... hát az tényleg érdekes lenne. Mintha valami Bolondos Dallamok filmet néznék. - Hát, nem is hordani akarnám őket. Jobban szeretem, ha a derekam köré fonódnak az ilyen lábak. - vigyorgok. A simogatás elől nem húzódott el, nekem meg most kifejezetten jól esett ez. Szeretek játszani, elmenni a határokig, vagy épp azt átlépni. A lényeg, hogy játék legyen. Kérdésére a két játék felé pillantottam. - Legyen csocsó. - mondtam úgy hasra ütés szerűen. A pultos még egy sört tolt elém, de azt már csak kézbe vettem, és indultam is a kis asztalkához. - Pedig ebben a szoknyában is biztosan... - végig mértem - izgalmasan telne a játék. Elképzelem, ahogy az asztalra dől, háta finoman ívbe feszül, majd egy könnyed mozdulattal löki el a fehér golyót, s lyukba talál mondjuk a teli kék. Kissé pucsít, én pedig finoman mögé lépve hajolnék rá, s segíteném kezei mozdulatát. Igen... míg ezen gondolkozom, mosolyogva dobok néhány pénzérmét a csocsó asztalba. Halk koppanás, majd néhány golyó esik ki a helyére, s egyet máris a pályára eresztek. Kézbe veszem a játékosaimat, és indulhat is a játék. Persze megvárom őt is, míg az asztal másik végén helyet foglal. Azután fürgén váltok, támadok, helyezgetem, terelem a golyót, de látom, ő se ma kezdte, úgyhogy azzal az egy golyóval jó pár percig elvagyunk. Egyik térfélről megy át a másikra, s utáűna újabb küzdelem. Nevetve játszok, élvezem a dolgot. Ám a végén, nem vagyok elég fürge, s mire a kapushoz nyúlnék, olyan szép ívben röpül be a golyó a kapumba, mint annak a rendje. Vigyorgok, mint a vadalma. - Ügyes! - nézek rá, belekortyolok a sörbe, s már küldöm is a következő golyót tovább.
// Ne haragudj a késedelemért! Köszönöm türelmed! //
Ez az egészséges kis adok-kapok, némi flörttel, nekem most tökéletesen megteszi, nem akarok sem többet, sem kevesebbet. Egyébként is illik meghúznom egy kicsit magam, most, hogy igent mondtam Castort ajánlatára. Jó, azért, nem biztos, hogy már megtörtént volna, ha nem sürgeti meg a dolgot a maga akarnok módján. - Nos, akkor részemről ebben nem lesz hiba. Öltök nyelvet, bár nem a szó szoros értelmében gondolom természetesen, én egy valaki vérét szeretném per pillanat szívni, és amíg ez nem történt meg, addig nem fogok más felé ilyen igényekkel fordulni. Lehet utána sem, franc tudja. Persze, könnyebb lenne, ha nem játszaná folyton a szemérmes leányzót a kedves Alfám, de sebaj, nyilván csak demonstrálni akarja, hogy úgyis úgy van, ahogy ő akarja. Hát izé, majd meglátjuk. - Világos, úgy az igazi. Kacsintok, egyértelműen én is szeretem ama foglalatosságot, amiről szó van a háttérben, és jelen pillanatban eléggé éhezem ezen a téren, de hát, na, ez van, majd lesz máshogy. Bólintok, akkor csocsó, nem épp nőies játék, de a pasik általában bírják azokat a csajokat, akiknek jól mennek az ilyen játékok. Én meg azért, ha nem is vagyok benne profi, ügyesebb vagyok, mint a legtöbb nőszemély, némely férfinál is, hála a farkasomnak. - Igen, szerintem is igen, khm, izgalmas lenne. Hát na, pár dolog azért nekem is megfordul ennek kapcsán a fejemben, érezhetően nem vagyok egy visszafogott nőszemély, de van, amikor izgalmasabb, ha csak szédítjük egymást, és nem történik semmi komoly, mégis jó eséllyel eléggé felpörgetjük egymást. No, néha van az úgy, hogy jobb szeretek csak a saját társaságomban időzni, de ezt ne is firtassuk. - Köszönöm, volt alkalmam gyakorolni... Vigyorgok ezerrel, és persze folytatódhat a játék, részemről addig, amíg ki nem purcanok, jó pár adag szesz kíséretében persze, de egyébként részemről már nem történik semmi extra, továbbra is lecsapom a labdákat, és szívom Natan vérét, de ennyi, s nem több. Na jó, búcsú puszit még kap, vagy elvesz, fene tudja nála, elég merésznek tűnt eddig is. Aztán egészen elégedetten megyek haza, és zuhanok be az ágyamba, tudván, hogy ma este tényleg jól éreztem magam.
// Köszi szépen a játékot, és akkor a körülményekre való tekintettel részemről ez a záró. //
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Egy kiváló este, egy kiváló nőszemély társaságában! Ennél többet mit kívánhatnék? Nem feltétlenül kell ágyba vinni ahhoz egy nőt, hogy jól érezd magad vele. És Emma pontosan ilyen. Jó a közelében lenni, jó játszani, s csipkelődni, húzni az agyát a magam baromságaival, s ugyanígy tesz velem ő is. Játszunk, iszunk, játszunk, iszunk, hangunk nevetve töri meg a bár zenéjét, kiáltás, újabb pohár szesz koppan a csocsó asztalon, újabb gól, de a végére már egyikünk se tudja, ki nyert, de nem is ez a lényeg. A játék végére, enyhén fejembe száll a pia, s nevetve kapom fel, pördülök vele párat az asztal mellett, majd kézcsókot adok jutalmul. Csodás, piától, és finom női illattól részeges. A búcsúpuszira mosolyom még jobban kiszélesedik, s egy darabig elkísérem az úton, de nem végig, hisz nekem is haza kell találnom valahogy. A lényeg az, hogy remek éjszakát tudhatok magaménak, és remélem, lesz még alkalmam ezzel a nősténnyel ilyen pillanatokat szerezni.
Hát bevallom, valamelyik nap kicsit bűnöztem. Úgy merő kíváncsiságból, tényleg, semmi hátsó szándék. Pusztán megint a kíváncsi énem vitt előre, mondhatni a gyermeki énem megnyilvánulása, mint oly gyakran a kalandozásaim során? Hogy mi is történt? Hát gyerekek hol volt, hol nem volt, Hetedhét országon meg a Kavicshegyen is túl, valahol a messzi Afrikában... akarom mondani Alaszkában, Nicho bácsi, a vén, szenilis, kerge farkas gondolt egyet. Sétált aznap az utcán s mit vett észre? Drága kisunokáját, ahogyan éppen egy ház felé igyekszik. Tisztes távolságba bújt el, távolról figyelve, s miután kisunokája eltűnt egy ajtó mögött, úgy döntött, megjegyzi a helyet, ki tudja mikor jöhet még jól az információ. S azzal ezzel vége is a világ legszarabb meséjének, fuss el véle!
Najó, talán ennél baromabb kezdést még én se találhattam volna ki, de Ikina egész éjszaka azzal szórakozott, hogy megköltötte, így hát nem volt szívem kihagyni. De tény mi tény, igazából nem tudtam, hova ment be Kate. Lakóháznak tűnt, de ki tudja, lehet csak valakihez ment magánórára. Nem maradtam ott hosszútávon, hogy kivárjam, gyorsan inkább arrébb mentem, mielőtt még egy pisztolycső mered rám valahonnan a távolból. Viszont ahogy múltak a hetek, valami eszembe jutott. Beszélnem kellene egy őrzővel, még ha egyelőre csak félhivatalosan is. Nem akartam, hogy a falka azt higgye, tilosban mozgok. Mondjuk Kate-t nem boldogítottam lassan már egy hónapja, szóval ő lett a szerencsétlen, akit terveim szerint meg fogok keresni. Így hát normális ruha átvesz, pajzs félig felhúz, indulhatok. Gondoltam két legyet csapok le egyszerre, így elmentem a házhoz, miután végeztem Danáék megfigyelésével, majd becsöngettem.
Míg vártam és azon gondolkoztam, hogy egész jó a falka kölyökfelhozatala, valami belüktetett a fejembe. Grimaszolva masszíroztam meg a halántékom. Rohadt vérszomj, egyre jobban érezteti magát. Lassan vadásznom kellene... mondjuk pár nap és telihold, adja magát. Mindenesetre az ajtó hamarosan kinyílt és... - Öööö... hello... na most vagy te vagy Kate és rohadtul megnőttél az elmúlt egy hónapban, vagy eltévesztettem a házszámot. Egy eléggé nagydarab fickó állt velem szemben az ajtóban, akit teljesen hétköznapi embernek érzékeltem. Mondjuk nem pont a legjobb szöveggel indítottam, de hát na, az illedelmes köszönős se pont én vagyok, ha ki akarom vágni magam bizonyos szituációkból.
Az újságírói állás előnye, hogy nincs helyhez kötve az ember fia, lánya. A főszerkesztői állásé pedig, hogy ha helyhez is lennél kötve, megteheted, hogy nem mégy be. Ellenben Miss Professzor asszonnyal, aki a reggeli harcosos-edzős óra után (Mi a szart látnak ezek ott kint az erdőben kora reggel a sötétben?! Vajon láthatósági mellényben ugrálnak?) kénytelen-kelletlen be kellett, hogy pályázzon az egyetemre óratartás céljából. Tehát egyedül vagyok itthon, ügyeket intézek épp, alig téve le a telefont, az máris csörög és teljesen más hív, más témában... pörög az agyam rendesen így a kávé-energiaital kombó második felvonása után, csak majd legyen, aki este leüt, ha aludni kell... A kopogtatásra megtorpanok és egy tinédzser kölyök rajtakapottságával fordulok az ajtó irányába. Nem sűrűn kopogtatnak nálunk, sőt... Kate csoda, ha nem az ajtóval együtt jön be a házba! Nem meglepő hát, hogy érdeklődéssel indultam meg és nyitottam ajtót és mértem végig a pasast. Hát te meg ki a rák vagy? Szavaira kedvem lenne legyinteni, hogy nyugodjon meg, nem ő az egyetlen, aki nem a titkon remélt képet kapta. Avagy már a cserkészlányok sem az igaziak manapság... A megjegyzés helyett azonban gyakorlatiasabb énem kerül előtérbe, s kilépek - ha kell, kissé hátrálásra késztetve a pasast - behúzva az ajtót magam után. - Kate nem igazán ér rá, de tudok valamiben segíteni esetleg? - fonom kezeimet karba, tekintetem őszintén érdeklődő. Mondjuk... kezdhetné azzal, hogy válaszol egy fel nem tett kérdésemre és közli, ki ő. Aztán majd egyezkedhetünk, mit akar a húgomtól.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Láttam a kérdést a nagydarab férfi tekintetében, aki talán még nálam is szélesebb volt... bár igazából ugyanez bennem is megfogalmazódott, elég erősen. Lám-lám, csak nem? A kilépésénél el is hátráltam, elvégre nem Jehova tanúja vagy egy porszívóügynök voltam, hogy be akarjak menni hozzá mindenáron. Mindenesetre az, amit elmond, igazából jöttömet innentől teljesen tárgytalanná teszi. Kétlem, hogy ez az ürge tudna nekem segíteni, pláne, hogy nem őrző… már elég messziről megérzem őket. Emellett az is egyértelmű volt, hogy hiába makacsolom meg magam, Kate-el úgy se tudok beszélni… egyszerűen nem érzékeltem a jelenlétét a házban és ha Sarah mellett valakiét, az ő jelenlétét biztosan megérzem. Megvakartam hát a tarkómat kissé tanácstalanul, de azért nem estem kétségbe a fejleményektől. Azért nem egy szuronyfalba rohantam bele, csak kapufát lőttem. - Kétlem, hacsak tényleg nem ő vagy álruhában. Ám a kérdés még mindig ott ül a férfi szemében, nem tágít, mint valami kapaszkodó bogár. Kíváncsi szempár ez, nem is akármilyen. Mint aki választ akar majd kapni mindenáron, akárhogy alakuljanak is a dolgok. Ilyen esetben mégis mit tehetnék… aham, át kell menni sündisznóba. - Te amúgy a párja vagy? Nem kezdtem el szendézni, gyakorlatilag az előbb is olyan csont nélkül letegeztem a csávót, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Ha akkor nem zavarta, innentől nem kell körülményeskednem… ha meg elküld a picsába a kérdésemért, hogy mi közöm hozzá, hát Tupilek… nem ez lenne az első… de ki tudja… talán megtudok pár dolgot az én drága kisunokámról, amit önszántából nem mondott el… eh, te fog gyűlölni, ha ez a fülébe jut.
- Nem, nem ő vagyok. - Hála az égnek, bajban is lenne a világ, ha én egyszer a húgom testében ébrednék... ő meg az enyémben. Brr! Belegondolni is abszurd! - De azért próbáljuk meg újra! - fűzöm hozzá iménti szavaimhoz, s határozott mozdulattal nyújtom kezemet a másik felé, s a mozdulat keretében pólóm ujjának szegélye mentén előbukkannak apróbb részletek a tetoválásaimból. Igaz, csak a hozzáértőbb szemeknek mond bármit is az a pár madártoll-foszlány. - Kyle Prescott vagyok. Kate sajnos nincs itthon, de ha gondolja, szívesen átadok neki egy üzenetet, ha megmondja, ki keresi. - A húgom szöges ellentéteként, végtelen nyugodtsággal és lazasággal (bár egyesek lehet, nemtörődömségnek vélnék) kezeltem az egész helyzetet, próbálva kisajtolni belőle a lehető legtöbbet. Mondjuk kezdetnek a pasas neve is tökéletesen megtenné. A kérdésére felröhögök. Őszintén, szívből jövően. - Hát ha én az vagyok, akkor maga meg a szeretője! - Jót derülök az egész képen, de azért a "Mi van, ha tényleg?" felmerül a gondolataim között. - Az? De most komolyan... Nyugi, nem verem meg, akármennyire is ez lenne egy báty dolga.- firtatom szemrebbenés nélkül, s nem tudom eldönteni, mi váltana ki belőlem még nagyobb röhögést. Ha a húgomnak sikerült volna bepaliznia egy hímneműt vagy ha nem.
Kezdőlap
//
//
