Egon nem túl nagy érdeklődéssel, de azért néha-néha a nőre pillantott, miközben a maradék whiskyt lehúzta. Pru úgy tűnt megunta a társaságát, mert elhagyta a csehót. Mindegy, de azért egy „Viszlát”-ot benyöghetett volna. Mindenesetre nem igazán foglalkoztatta a viselkedése, hiszen eleget ivott már ahhoz, hogy szinte bármi el tudja hessegetni gondolataiból falkatársa távozását. Ezért is érte váratlanul a felszolgáló csaj, aki hanyag rágózás közepette kibökte, hogy: Búcsúital. Csupán ennyit mondott, letette az asztalra a poharat, majd visszasietett a következő rendelést kivinni. Szóval mégsem távozott otrombán, hanem inkább stílusosan. Egon elvigyorodott. Így már semmiképpen sem hagyhatja ki a hétfő esti fellépését, és minden bizonnyal vissza is kell hívni egy italra, ezt persze nem igazán bánta csak azt, hogy a Golden Wolfba be kell tennie a lábát. Ha szerencséje lesz talán nem olyan vészesen sznob hely. A hím még úgy egy órán át ivott, mire úgy érezte ideje lesz hazamennie. A feketeség nem tört rá, de egyensúlyát néha-néha elvesztette. Ha követte volna Pru szagát valószínűleg rábukkant volna a nő által hagyott svéd asztal maradékára, de ezt a lehetőséget sajnálatos módon elbaltázta. Persze, amiről nem tud, az nem is fáj neki.
A legutóbbi alkalom olyan "jól" sikerült, hogy ezúttal inkább nem az abszint mellett döntöttem, amikor betértem a városszéli kocsmába. Talán nem is lett volna nekik, vagy csak valami rossz minőségű, vizezett változat. Az valahogy amúgy sem vonzott, úgyhogy maradtam a jó öreg whiskynél, abban még sosem kellett csalódnom. Persze azt is vizezhetik, de annak nem lett volna jó vége, hiszen egyből megérezném, és bizony nem lennék rest kiverni a balhét miatta, amiért a pénzemért cserébe nem azt kapom, amit szeretnék. Most egyébként is túl sok feszültség volt bennem ahhoz, hogy sokáig képes legyek türtőztetni magam egy feszültebb helyzetben. Szándékosan választottam egyébként ezt a helyet, mert a múltkor elég csúfos véget ért az estém, és csak Lilinek köszönhetem, hogy egyáltalán sikerült hazaérnem. Most nem állt szándékomban olyan sokat inni, mint akkor, de úgy éreztem, hogy kellemesen elüthetem a ma estét is ezzel a kikapcsolódási móddal. Ráadásul még csak ismerősbe sem futhattam bele, legalábbis kisebb volt az esélye, mintha az O'Connorsba mentem volna megint. Ez határozottan tetszett, így kényelmesen dőltem hátra az egyik boxban, lábaimat kinyújtóztatva az asztal alatt. A körülöttem lévőket fürkésztem két korty között, de semmi említésre méltó egyedre nem sikerült rábukkannom. Gondolataim néhány perc erejéig elkalandoztak Rahim felé, de egyből bosszúság, és maró csalódottság lett úrrá rajtam, úgyhogy gyorsan ki is űztem őt a fejemből. Nem kell, hogy amikor éppen lazíthatnék, akkor is csak generáljam saját magamban a feszültséget. Így is volt sajnos bőven elég, sőt, több is, mint elég. Nagyjából két óra telhetett el efféle filozofálgatással, és a whiskys üveg tartalmának alapos megcsapolásával. Nem számítottam rá, hogy bármi érdekfeszítő történhet még ma, ám a közeledő hím energiája csakhamar bekúszott a pajzsomon át, mire érdeklődően felvontam a szemöldökömet. Nem nagyon értettem, hogy mit kereshet a környéken, de talán nem is ide tart. Vegyes érzések kerítettek hatalmukba, mert éppen annyira örültem volna egy falkatag társaságának, mint amennyire minden porcikám ágált az ismerős arcok ellen. Sajnálatos módon, a bennem élő farkas bizony társas lény, és ő szeretett volna az egyik fajtársának közelében lenni, míg én vele ellentétben legszívesebben eltűntem volna, de hát már biztosan neki is feltűnt, hogy valahol a közelében vagyok. Ha tovább megy, akkor nyert ügyem lesz, de ha nem, akkor majd gondolkozhatok bőszen, hogy mégis mit tegyek a kialakult helyzettel. Mielőtt mindez megtörtént volna, még egy kört rendeltem a pultnál, aztán kényelmes tempóban visszaballagtam a korábban kiválasztott helyemre, és hanyagul ledobtam magam. Pont úgy, ahogyan eddig is helyet foglaltam itt. Szerencsére ez tipikusan az a hely volt, ahol mindenki saját magával foglalkozott, és vagy éppen kesergett, vagy a cimboráival kapcsolódott ki, mit sem törődve a környezettel. Talán pont ez tetszett meg, holott alapvetően nem szívlelném ezt a helyet, ennyi biztos!
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Úgy éreztem, megint időszerű lenne elhagynom kicsit a hegyet és nyakamba venni a környéket, némi levegőzés címszóval. Ennek érdekében gyakorlatilag túlkergettem ma Rachelt még a határain is, hogy szó szerint hullafáradt legyen és az ágyához való elmászást leszámítva ne legyen máshoz hangulata. Kivártam, míg elalszik és csak azután indultam el, belevetve magamat az éjszakába. Lehet kicsit túlságosan körülményes volt ez így, de inkább biztosra mentem. Megbíztam a kölykömben, tudtam, önszántából nem fog hülyeséget csinálni, de sajnos még mindig abban a korban van, amikor ez nem csak rajta múlik. Így pedig jobbnak láttam biztosra menni arra az időre, míg nem vagyok a közelben. Hideg levegő vágott az arcomba, miközben jöttem lefele a hegyről, mélyen beszívtam. Szó mi szó, nem csak Rachelnek volt mehetnékje mostanában. Ha nem is el a városból, de szívesen jártam volna körbe újra és újra a környéken. Ez volt az, ami kivetett ma is magából a Farkaslakból. Meg ha őszinte akarok lenni, az a letargia is, ami mostanában gyökeret vert odabent... Darren eltűnése. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi állhat a háttérben, de óriási űrt hagyott maga mögött a távozásával. Nem volt olyan farkas, aki ne ismerte volna a falkában, aki ne találkozott volna legalább egyszer vele, a kebelbarátokról és a családról meg akkor már ne is beszéljünk. S tény, volt egy-két olyan húzása, amiért legszívesebben belefojtottam volna a Chena-ba, de nekem is hiányzott a jelenléte. Olyan ez, mikor eltűnik egy oszlop a talapzatból és nagyon be akar omlani az épület, valami viszont megtartja. Csak remélni mertem, hogy Darrennek megjön az esze és visszajön magától... saját tapasztalatból tudom, milyen ez. Mikor azt hisszük, hogy rendben van, akkor most nyakunkba vehetjük a nagyvilágot és eltűnhetünk a francba, anélkül, hogy akárkitől elköszönnénk. Nem... ez mindent eredményez, csak előrejutást nem. Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy bár hirtelen jó döntés volt, de hosszútávon rácsesztem. Nagyon is. Ahogy így elgondolkodva róttam immáron a város utcáit, lettem figyelmes két dologra. Az egyik az, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Annyira elbambultam, hogy a lábaim egyenesen a Snows In Hellhez vittek. Vicces, ugyanaz az ivó, ahol annak idején beszéltem az informátorral, mikor megérkeztem Fairbanks-be. A másik dolog pedig... ismerős energiákat érzékeltem odabentről. Látni nem láttam az illetőt, de tisztán éreztem a jelenlétét. Megtorpantam a bejáratnál. Igazából nem volt tervem erre az estére, felnéztem a táblára. Belegondolva manapság nem nagyon voltam ilyen helyen, mióta annyira félrementek a dolgok az O'Connorsban és Sarah-val vége lett a dolognak... bár ha őszinte akarok lenni, ezt már nagyon rég elcsesztem. Vettem egy mély levegőt. No, az a múlt, nem nyomhatja rá a bélyeget innentől a dolgaimra, csak ezért elzárkózva valami társasági dologtól, akármilyen értelemben. Ikina is kíváncsian szemlélődött, elvégre ezt a nőstényt még nem nagyon ismerte. Így hát bementem, köszöntem a pultosnak és ki is kértem kezdésként vodkát, majd sarkon fordultam és egyenesen odamentem Jenny-hez. - Szia Jenny. Szabad lesz? - intettem fejemmel a vele szemben levő ülőhelyre. Ennyi tapintatosságot igazán megengedhettem magamnak, láttam rajta, hogy nem éppen van jó passzban és nem kellett gondolatolvasónak lennem az okokért cserébe.
Végül minden amúgy is hiú reményem akkor foszlott szerte, amikor láttam bleépni a hímet a kocsmába. Pazar, pedig bíztam benne, hogy mégiscsak tovább fog menni, hiána érzi meg a jelenlétemet. Mivel nem tudtam, hogy az ő életében mi zajlik, hogy ő is éppen annyira keresi a kiutat, mint én, ezért egyáltalán nem értettem, hogy mi a fenét keres itt. Azért próbáltam még az utolsó pillanatig beolvadni a tömegbe, de már akkor láttam, hogy milyen céltudatosan tart felém, amikor épphogy maga mögött hagyta a pultot. Csak lemondóan sóhajtottam egyet, nyugtázva, hogy mégsem úszom meg, és nem tölthetem magányosan az estémet. Öntöttem hát gyorsan még egy nagy pohárral a whiskyből, és még mielőtt odaért volna hozzám, rögvest le is húztam a felét. Ugyan égetett, de kellemes érzéssel töltött el. Valamikor nagyon jól bírtam, hozzá voltam szokva, de ez is olyan, mint a biciklizés, nem? Főleg annak, aki hosszú éveket töltött el azzal, hogy pusztítsa az agysejtjeit, amikben úgysem tehet nagy kárt az alkohol hatása. - Szia! - üdvözöltem a hímet, amikor mellém ért. Zöldeskék tekintetem lassan futtattam rajta végig, míg meg nem állapodtam végül az arcán. - Ha azt mondanám, hogy nem, valószínűleg akkor is leülnél, igaz? - költőinek szántam a kérdést, bár valószínűleg arra egyből rájött, hogy egy kicsit harapós vagyok ma, és korántsem lehet olyan jó társaságnak mondani, mint bármely más alkalommal lehetne. - Persze, ülj csak le! - sóhajtottam végül, a velem szemben lévő helyre mutatva. Azért mégsem akartam annyira bunkó lenni, hiába nem volt jókedvem egy fikarcnyit sem. - Nem számítottam rá, hogy itt ismerősbe fogok botlani... - vallottam be őszintén, bár azt hiszem, hogy ezzel nem árultam el neki nagy titkot a kezdeti reakciómból kiindulva. Nem hülye, biztosan rájött, hogy jobban vágytam a magányra, mint társaságra, de ha már így alakult, nyilván nem fogom elküldeni. Annyira azért nem vagyok antiszociális, bármennyire éreztem is úgy a napokban, hogy egyedüllétre van szükségem. A Lakban ez szinte amúgy is lehetetlen, mert ha senki nem lenne az emeleten, az épület akkor sem lenne üres, és ugyanúgy érezném a többiek jelenlétét. Ami olykor-olykor vigasztaló tud lenni, az máskor inkább terhes. Nekem most inkább az utóbbi volt sajnos, és ahelyett, hogy megnyugvást hoztak volna, inkább csak mind arra emlékeztettek, hogy egy energiát mégsem érzek már napok óta, pedig nagyon szeretném. Ez a gondolat egy kicsit lehangolt, úgyhogy töltöttem még a poharamba. Igaz, hogy még az előző adagot sem ittam meg teljesen, de miért kellene, hogy üresen árválkodjon szegény, ha mindig lehet benne, és a "szomjam" is csillapíthatom folyamatosan? Bár akkor már célszerűbb lett volna az üvegből inni, de annyira kétségbeesett azért még nem voltam, és legalább már azt sem mondhatta rám senki, hogy ökör vagyok, amiért magamban iszom. Meg mondjuk nem kínáltam a whiskyvel, de hát volt sajátja is, amit elfogyaszthatott.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hát mit ne mondjak, volt ennél már szélsőségesebb köszöntésben is részem, de éreztem a légtérben, hogy éppenséggel nem pont a legjobbkor érkeztem. Nem mint ha eddig nem tűnt volna fel, hogy éppenséggel nincsen a legjobb passzban, de vannak olyan dolgok, amik csak akkor derülnek ki világosan, amikor ott állunk a másik előtt, közvetlen közelről érnek minket az energiái, a tekintetéről már nem is beszélve. Szóval igen, itt már valahol teljesen tiszta volt az, hogy nem, egyáltalán nem vagyok éppenséggel jól időzítve jelenleg. Az már megint más kérdés, hogy nem nagyon szokott elrettenteni az ilyesmi. Kicsit ciki lenne, ha itt 300 évesen megrettennék egy eléggé rossz hangulattól. Mondjuk mit ne mondjak, eléggé furcsa volt az előttem levő helyzet. Maga a gazdatest nem nagyon volt szociális kedvében, ám mint ha a farkasa meg pont várna arra, hogy valaki közelebb jöjjön. Már ha jól értelmeztem a kavargó érzéseket, azért pajzs mögé még én se látok be és csak nagyjából tudom megsaccolni, mi a helyzet. - Hát, nem nagyon. Ismered a mondást, ökör iszik magában. Bár szerintem Kate itt tenné hozzá, hogy igen, nekem mehet ez magában is, elvégre elég nagy ökör volnék. De őszintén, akármennyire szeretik játszani az emberek, hogy nem, nagyon nem alkalmas mostanában az időpont egy ember társaságában, ez valahol eléggé nagy hülyeség. Egy darabig kibírja az ember, de soha nem lesz valami annál gyógyítóbb, mint mások társasága. Társas lények vagyunk, farkasként meg aztán főleg, sokkal egyszerűbb így elviselni a dolgokat. Szóval nem voltam rest helyet foglalni a nővel szemben, ha már végül mondja is. - Hát, arra én se számítottam, hogy itt fogok kikötni. Csak lejöttem kicsit kiszellőztetni a fejem. Kicsit olyan voltam mostanában, mint valami hegylakó, komolyan mondom. Magányosan nagyon ritkán hagytam el White Mountaint, akkor viszont általában nyakamba vettem az egész környéket és bejártam, mit csak tudtam, mielőtt visszamentem volna. Hiába, a kölyök téma nem csak Rachel-nek volt újdonság, nekem is teljesen új életvitelre kellett beállnom, s tartok tőle, a szükségesnél sokkal több volt az a változás, ami mostanában beütött. De hát, ez van, az élet nem szokta megkérdezni, mit akarunk. Bár erről nem kell kiselőadást tartanom a velem szemben ülőnek. Farkasok voltunk, mi vagyunk azok, akik látják, hogy is működnek igazából a dolgok. Főleg, hogy a nő életében nem pont megfelelő változás állt be. - Remélem tudod, hogy vissza fog jönni - mondom neki, miután leengedtem a poharat egy korty után. Kérdezhetném tőle, hogy érzi magát, hogyan viseli, de igazság szerint ez nagyjából egy eléggé hülye próbálkozás lett volna a témafeldobásnak, elvégre arcára volt írva a válasz. Nem nagyon ismertük egymást, de azt tudtam, hogy Jenny-nek fontos a családja, így pedig nem volt nehéz összerakni a kirakós darabkáit. Így hát inkább megosztottam vele, mit gondolok erről az egész eltűnésről... pontosabban, hogy mi lesz a kimenetele.
Nem igazán tudtam megmondani, hogy vajon milyen érzések kavaroghattak a hímben velem kapcsolatban, de őszintén, most nem is érdekelt. Nem én voltam az, aki szívesen meghallgatta a jelenlegi helyzetben a pácienst, hanem sokkal inkább nekem lett volna szükségem arra, hogy kibeszéljem magamból a gondjaimat, és tanácsot kérjek valakitől. De a fő tanácsadómnak csupán hűlt helyét találtam napok óta, és én valahogy kiüresedtem, tehetetlennek éreztem magam. Ezért is döntöttem úgy, hogy jót fog nekem tenni némi alkohol, az majd oldja a görcsöket a nyakamban, amik lelkesen gyűltek a gondokkal és a stresszel együtt. - Pedig nagyon dolgoztam rajta, hogy kinövesszem azokat a szarvakat... - utaltam kissé kedvetlenül arra, hogy én szívesen ittam magamban. Lehet, hogy ő is így volt ezzel, de ha már itt talált, akkor mégis jobb társaságnak tűntem, mint saját maga. Én ezzel nem értettem teljesen egyet, de nyilvánvaló volt, hogy csak udvariasságból kérdezte meg, hogy leülhet-e, egyébként mindenképpen megtette volna. Bár, ha szigorú akartam volna lenni, a korom ellenére is felette álltam a hierarchiában, és megmondhattam volna neki, hogy menjen a francba, de csak azért, mert rossz kedvem volt és nem vágytam társaságra, még nem akartam bunkón viselkedni. - Értem! - nyugtáztam első körben a hallottakat, és csak akkor beszéltem tovább, amikor már teljesen kiittam a poharam tartalmát. - És csak azért jöttél be, mert észrevettél, vagy amúgy is ide akartál betérni? - szegeztem neki a kérdést, mintegy mellékesen. Közben nem voltam rest önteni egy újabb adagot, ráadásul olyannyira udvarias lettem itt hirtelen, hogy felé is megemeltem az üveget, hogy esetleg kér-e belőle. Azért reméltem, hogy lemond a lehetőségről, mert akkor annál több fog maradni nekem. Ugye egy farkas nem válhat teljesen alkoholistává? Vagy, ha mégis, akkor én nem fogok, igaz? Némi aggodalom azért volt bennem ezzel kapcsolatban, de régen sokkal többet buliztam, és mégsem voltak ilyen gondjaim. Most legalább volt okom inni a szórakozáson túl is, ráadásul ezt sem tettem állandóan, meg egész nap. Csak egy kis lazítás, semmi több. Az mindenkinek kijár, bárhonnan nézzük is a kérdést. - Igen, mindenki ezt mondogatja. Én is szeretném ezt hinni! - jelentettem ki határozottan, mintha csak magamat is meg akarnám győzni róla. - Muszáj így gondolnom... - dünnyögtem még magam elé, mielőtt a pohár széle megakadályozta volna a további fecsegésemet. - Hol hagytad a kölyködet? - érdeklődtem kíváncsian a korty után, mivel tisztában voltam a falka dolgaival, attól még, hogy nem mindig voltam mindenki fenekében. - Neked is ő az első, ugye? - kérdeztem, várva a megerősítést azzal kapcsolatban, hogy az értesüléseim helyesek. Gyanítottam, hogy így van, mivel az információszerzés a feladatom. Elég aggasztó lenne, ha rosszul tudnék valamit a közvetlen környezetemben is. Nemhogy más ügyekkel kapcsolatban...
Vörös éjszakák izzanak a szemeimben és az agyam olyan, mint a fejem: kopasz, szőrtelen, szabálytalan és merev. Azt érzem, hogy nem találom a helyem. Egyre többször sodor az élet ilyen kocsmákba, az egyetemi magaskulturális napokat itt alacsonyítom le. Ma néhány diákom is eljött és nem bántam, hogy a tanár bácsival együtt fognak piálni. Éjfél elmúlt, már kettő órával és búcsút intenek. - Professzor úr, remek este volt! Megismételhetnénk. Remélem, tudunk rá sort keríteni! A két csaj, meg a srác, aki a deviancia útjára lépett, igen lelkesen, de keresztbe álló szemekkel távozik. Én még az utolsó felesemet kérem ki és hozzá egy korsó barna sört, jó erőset, a legdurvább ír áldást, ami itt fellelhető. A város tele van jobbnál jobb ivókkal és ez az egyik legszínvonalasabb. Csak intek az üveg mögül, hogy szevasztok. Viccből kevesebb akadt ma, de ahogy előadtam a bánatomat, azt is rendkívül élvezték. Asami képét megmutattam és mind, kivétel nélkül azt mondták, szerencsés fickó vagyok. Milyen kár, hogy nem érzem! Már nem érzem. Emlékszem arra, amikor még rá is tettem volna egy lapáttal. Fogalmam sincs, hogy tud ennyire kifordulni a belső és miért zárul be az égbolt. Nálam sajnos naplemente lett és hajnalig tartó ivászatba fullad ez a nap is. Talán egy zuhanyra ejtek sort otthon, talán innen megyek az első órára. Fogalmam sincs és az igazat szólva nem is számít. Amikor átlépek a holtak földjére, ahol a tetemek csak rohannak, keresve és hajtva a semmit, nem az fog érdekelni, hogy érezték-e a szagomat a koránkelők. Gyomorkeserű és barna sör felhajtva. Rendelek még egy kört ugyanebből és búval bélelten lesek ki az ablakon, mintha számíthatnék rá, hogy az éjszaka szeme visszanéz és elárulja, meddig is tart még a földi szenvedés. Mert ez már csak az, semmi több. Az utolsó percek a legszomorúbbak.
Már rég elmúlt éjfél is, amikor úgy döntöttem, hogy járok egyet a városban. Nem bírtam aludni, hiába voltam már a falkatagja, akkor se ment könnyedén, hiszen a drog iránti vágyak még mindig léteztek. Nem volt mindig könnyű megállni azt, hogy ne keressek fel olyan személyt, aki tud ezzel szolgálni. Amikor megtudtam, hogy Nessa lett a béta, akkor azt hiszem én azok táborát erősítettem, akik rohadtul nem örültek neki. Volt egy múltunk és azt tekintve talán nem csoda, hogy tiszta szívemből utálom őt. Viszont ezt szerintem ő is tudja, hiszen nem hiszem, hogy az elmúlt évtizedek alatt szenilissé változott volna. Szerencsére viszont azóta se kellett beszélnem vele, mert kötve hiszem, hogy képes lennék jó pofizni vele. Könnyedén nyitottam ki a bár ajtaját, mintha részben csak kicsit a múltamat akarnám megidézni. Bár az is tény, hogy ez sokkal előkelőbb volt, mint amilyen helyen én egyszer vagyis többször is dolgoztam. Régóta nem mentem már olyan fajta színpad közelébe, vagyis igazából egyik színpad közelébe se, de nem is állt szándékomban. Igyekeztem normális életet élni, hiszen nem akartam Axelt se bajba keverni, de nem mindig volt egyszerű. Amikor viszont megláttam az egyik falkatársamat, aki nem olyan régóta csatlakozott hozzánk, illetve ha jól tudom viszonylag még új motoros is volt ebben a falkában, úgy kisebb habozás után abba az irányba sétáltam. - Esetleg csatlakozhatom? – kérdeztem meg kedvesen, majd ha valahogy jelét adta annak, hogy nem bánja, akkor könnyedén foglaltam helyet. Intettem a csaposnak is, hogy kérnék egy valami erőset, hiszen még messze volt a zárásnak az ideje. Még akkor is, ha már jócskán tapostunk a hajnalban. Kíváncsian fürkésztem a hímet, majd mielőtt megszólaltam volna lehúztam az italomat. - Miért lógatod az orrod? – hiszen eléggé a képére volt írva azt, hogy nincs igazán toppon, én meg nem túlzottan kerülgettem legtöbb esetben a tényeket. Ha jól tudom, akkor a párja is falkatag, így tényleg nem értettem, hogy miért egyedül van itt és milyen bánatot akar piába fojtani. Bár nálunk utóbbi nem annyira egyszerű.
A hozzászólást Tawny Vaidya összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 30, 2017 6:05 pm-kor.
A pajzsom lecsúszott, ahogy a sokadik sör a felesek után, így megérzem a beáramló energiát. Oda se bagózom, egyrészt, mert nem dohányzom, másrészt pedig azért, mert jöhet itt nekem a legveszélyesebb, a legbarátságosabb farkaskoma vagy a legszexibb nőstény, nem tud megragadni a galléromnál fogva, hogy kirántson az emésztőgödörből. Az ablaküveg a társaságom és ami azon túl van. A Holddal szemezek, a szülőanyámmal, aki hamarosan eltelik. Akkor találkozhatunk majd kint az erdőben, a többiektől kísérve. Legalább az még meg tud mozdítani valamit. - Esetleg ezer éve nem láttalak... - szólok rezignáltan, oda sem nézve, hogy most se lássam. Megosztottuk egymással az energiáinkat és a kellemes emlékek feltolulnak, de melléjük a verekedés és a legyőzetés is érkezik. Értettem én az erőből, de nem szerettem. Nem olyan egyszerű, hogy min is vesztünk össze. Drogos és nem drogos olykor képes együtt élni, még szaporodik is fogságban, nálunk viszont az alkalmi szeretői jelleg sem bírta el ezt. Egyszerűen a nőstény önérzetessége feszült neki az én büszkeségemnek. Az italkortyolás hangjára nézek oda. A különbségeket keresem, hisz mindenki változik. Több mint 10 év elteltével meglepő lenne, ha a nőstény ugyanúgy festene. - Hát mit lógassak? Finom tartalmú pszichotűket az ereidbe? Úgy érzem, most nem dolgozik benne semmi, de erre nem vennék mérget, mert bámulatos szerek léteznek. A használóikat pedig mélyen lenézem és úgy bánok velük, ahogy Ravennel tettem, mikor kiderült, hogy az orromnál fogva vezetett. Végül el is törte. Gyorsan felhajtom a körömet. - Egy búzasört és egy dupla whiskey-t kérek tisztán! - integetek a pultosnak, akinek igazán kemény estéje van. Csak amit mi megittunk, az se semmi és tele van a bár emberrel, a torok alkohollal, a csocsóasztal meg a rugósfoci szerelmeseivel. Végignézek, aztán idegesen dobolok az asztalon. - Hogy repültél ide, Hollócska? Csak nem hiányoztam? - kérdezem gúnyosan, tökéletesen vigyormentesen. A Fülöp-szigeteken nem így viselkedtem, ott a parti ördöge voltam és a táncparketté. A figyelem középpontja. Most a depresszió. Hát ez van. Megvénülünk, mielőtt megöregszünk. Bosszantó, hogy megint itt van valaki, aki a dicső múltat idézi fel, azt, ami sose térhet vissza. Az akarat időszakának vége.
Hirtelen fel se tűnt, hogy ismét egy régi ismerőst sodort az utamba. Bár valószínűleg akkor se sétáltam volna tovább, hiszen miért is tenném? A múlt az már múlt, s amúgy se volt semmi közünk már a jelenhez, még ha egykoron eléggé csúnyán is váltak el az útjaink. Pontosan ott, ahol ismét Axel szívébe döftem egy láthatatlan kést. Sok minden megváltozott azóta és már nem is tűntem annyira nyúzottnak, mint eleinte, a leszokás hajdanán, de azért még a toppon se voltam. Egy kis smink csodákra volt képes. Könnyedén foglaltam helyet és a válaszára csak elmosolyodtam. - Lám-Lám, milyen kicsi ez a világ. – mosolyom kicsit szélesebb lett, amikor arcának vonásai megjelentek a szemeim előtt. Régi ismerős, akivel a történetünket valószínűleg senkivel se osztanánk meg. Mind a kettőnknek biztosan lettek volna a mesében olyan pontjai, amiket jobb elkerülni, mintsem a nagyközönség elé tárni. - Ouch, még a végén a lelkembe fogsz gázolni. Ja, ami nincs, abba eléggé nehéz. – billentettem oldalra fejemet még mindig egészen jókedvűen. Nem értettem, hogy miért rágja a kefét, de nagyon is érdekelt, hogy vajon ki vagy éppen mi válthatta ki belőle. – Esetleg szeretnél csatlakozni hozzám ebben? Még a végén te is megtapasztalnád azt, hogy milyen érzés felhőtlen gondtalanság. – szavak könnyedén hagyták el ajkamat, még ha legbelül mart még mindig az egész. Ahogyan azt is tudtam, hogy vékony pengeélen táncolok, hiszen egyetlen egy aprócska botlás elegendő lenne ahhoz, hogy ismét romokba dőljön minden és a hónapok szenvedése szinte semmisé váljon. Tudtam jól, hogy egy gyógyult mennyire könnyedén képes visszaesni, de nem akartam ismét kísérteni a sorsomat. - Csak nem feszélyezlek, vagy még mindig a törött orrod miatt bánkódsz? – játszadoztam tovább, majd én is rendeltem egy whiskyt, hiszen szórakozni jöttem ide, vagyis inkább kicsit lazítani, kikapcsolódni. Az pedig plusz ráadás volt, hogy pont belébotlottam ma este, hajnalban. Azt meg még magam sem tudtam, hogy ez jó-e vagy inkább rossz ez a véletlen találkozás. - Ha azt mondanám, hogy hiányzott a fitos kis nozid, hogy ismét helyre rakjam, akkor elhinnéd? – játékosság pedig továbbra is nagy szerepet játszott a hangomban, mintha a gúnyosságát meg se hallottam volna. – Bár mennyire is simogatna téged az, hogy miattad vagyok itt, be kell vallanom, hogy egy sokkal jobb partit találtam már, így ma estére valaki mást kell találnod a boldogság kutatására. – cukkoltam tovább őt, majd a poharamat koccintásra emeltem. - A búbánatra, vagy éppen most akarod elhappolni a csacsi szerepét a Micimackóból? – szórakoztam tovább és akár koccintott, akár nem akkor is lehúztam a whisky felét és hagytam, hogy a jól ismert íz végigmarja a torkomat és átjárja a lényemet.
|| Bocsi, hogy ennyit késtem, de nem vettem észre!
- Kicsi és múlandó, pont, mint egy csigaház az országút közepén. A kellemes emlékek keserűvé válnak, mert tudom, hogy nem ismétlődhetnek meg, sőt hozzájuk hasonlót sem élek át már régóta. A párommal csodás időszakon vagyunk túl, de túl vagyunk rajta. Most pedig lenéz a falról egy kipreparált állatfej, egy fatáblára tűzött trófea. De vidám dolog... - Ezek szerint téged is harapdál az idő vasfoga. Nem látszik, hogy a kemikáliák füstjében tovaszállt belőled a lélek... Vagy csak jól áll az evakuált állapot. Régen akadt benne, de ha mára meghalt és üresség maradt helyette, nem csodálom. Amúgy hazudik, idáig bűzlik. Vidámabb nálam és csak a szavak kemények, nem az üreg. Abban ott él a kis puha lélek, a büszke, sértődős nőstényszellem. - Tőlem aztán kútba is ugorhatunk együtt. Sós kútba, de onnan is kivesznek és kerék alá tesznek. A tűt meghagyom a fakíroknak és a varrónőknek. Abból most sem engedek, hogy amiért egyszer bekasztniztak, azt ugyan nem ölelem magamhoz. Az ostoba szavak nem sértenek. El sem érnek ilyen mélyre. Nincs elég súlyuk, hogy ide hulljanak. - Miféle szándék vezérel, orrgörbítő nőstényke? Beszélünk, nézelődünk, de a végét nem látjuk. Amit látok, ahhoz Ravennek nincs igazán sok köze. Az ő bundája is ki lesz állítva a learatottaké közé. Alignak büszke lesz a barlangjára, amit ilyenekkel díszít fel. A szakállas favágója a kapun túl vigyorog a markába és a kis varázsló gyermek úgyszintén. A pokol nem ennek a nősténynek az ereiben folyik. Hanem eljövendő. Mintha életszerűbb lenne a régi emlékekben élőnél. Vagy már kihagy a szürkeállományom. - Elég gyönge indok lenne tőled egy világutazásra. Ennyire kifordultál volna magadból, hogy életed olyan apró szakaszát akard megbosszulni, főleg, hogy akkor se veszítettél? Talán vágyott volna még több pásztorórára, mikor leütöttem a krachot, mint Zsugás Jimmy a makkalsót. Ennek sincs sok értelme, megint a valótlant kerülgetjük. - Állj tovább akkor, ne itt ingerelj, szőkécske! Mégis miért fáraszt, ha nem érez szükséget? És én mit érzek, ha azt nem? A búzasört. Enyhén. Gyorsan felhajtok mindent, extra gyorsan, kicsit köhécselek is, mert azért elég fagyos lett a hangulat a torkomban is. - A búbánatos ménkűre, ami a tarkónkba fog állni egy napon! Én már az üres poharat koccintom oda. Valahogy nem hat meg az illem, sem az elvárt jófejség. Egy drogossal miért bánjak úgy, mint egy habostortával, amin még elferdül az ehető fotó, ha nem óvják a széltől? - Egy korsó vodkát kérnék, nem viccből, hanem komolyan! Köszöntem, uraság! A pincér arcát látva toldom meg magyarázattal, hogy pont azt akarom, amit mondtam. Az még kell és egy négyszeres adag is. Utána talán könnyebben fogadom a földet. - Nem tudtam, hogy a fán bölcselkedő bagoly a szerektől lát olyat, amit más nem. De hát spongyát rá, tampont és szikét. Összevarrni nem muszáj. Mesélj, milyen mezők felett szálldogáltál, fekete madár? A halált hozod, azért csatlakoztál? Unom már az ellenségeskedést is. A piában oldódik a viszolygás és kirajzolódik a valódi báj, meg minden, amit én is megjelöltem a méretes zsírkrétámmal anno. Ha már semmi nem lesz a valamiből, beszéljük meg, hogy mi volt előtte. Tyúk? Tojás? Kakas? Szemétdomb. Az lesz. Meg a korsónyi vodka, amit a srác visszafojtott nevetéssel kézbesít. Gúnyos nevetést hallatok és megrázom a fejemet. Kedvem sincs felállni, nem balhézok. Alkoholba fojtom a bánat lakatjának kulcsát. Ez ugyan ki nem nyílik többé.
- Régebben nem voltál ennyire lehangoló. Talán kicsi a világ, de az aprócska pontok rajta változnak, nem is kicsit. – feleltem minden habozás nélkül. Nem volt semmi gúnyolódás a hangomban, inkább csak tényként állapítottam meg. Bár az is meglepő, hogy eddig nem találkoztunk, hiszen annyira nem is kicsit a világ és Axel se említette, hogy itt lenne. Bár az is lehet, hogy neki fogalma sincs, hogy miként is keresztezte a hím élete az enyémet, mondhatni az ösvény, amin járunk. - Vagy inkább csak jól rejtegetem. Ohh, biztosan megfordult a fejedben ez is, nem? – a mosolyt pedig továbbra se lehetet levakarni az arcomról. Semmi ártószándék nem vezérelt. Nem voltam igazán bosszúálló teremtés. Inkább csak mindig megvédtem magam. Akkor is csak ezt tettem, semmi többet. - Csak nem megijedtél? Félsz, hogy fájna vagy éppen úgy sírnál, mint egy kisgyerek, vagy inkább tartasz, ami a túloldalt várna rád? – hangom még mindig jókedvről árulkodik, miközben arcom vonásai kíváncsiságot tükröznek, mert nagyon is érdekel, hogy mi az ami visszatartja. Főleg, ha ekkora letargiában is visszautasítja ezt a dolgot. Nem mintha megadnám neki azt, amiről beszélünk. Túlzottan félő lenne, hogy az elmúlt időszak szenvedései, akkor semmit se értek volna és nem volt kedvem ahhoz se, hogy esetleg Nessa elé kerüljek, mert a hímnek drogot adtam. Nem őrültem meg teljesen. Csak a kíváncsiság hajtott. - Tényleg még az orrodat siratod? Szerintem nem ártottam vele, inkább csak még jobb lett. – kacsintottam rá játékosan, majd pedig könnyedén ittam ki a poharam tartalmát, majd jeleztem a pultosnak, hogy még egy kört kérnék. – Kikapcsolódni jöttem és ha már megpillantottalak gondoltam köszönök. – feleltem nemes egyszerűséggel, hiszen ez volt az igazság. Nem őt kutattam, ez csak a véletlen műve volt és semmi több. - Egy nő sose felejt, vagy ezt még nem tanultad meg? – tettem tovább a dolgot, de ha ennyiből még nem esett le neki, hogy szó sincs erről, akkor már szerintem sose fog. Én meg nem akartam őt felvilágosítani ilyen téren. Majd talán idővel, addig még én is szórakozhatom. - Mennyire könnyű a lelkedbe gázolni. Véletlen nem rossz testbe születtél? – sóhajtottam még egyet is, és rövid időre még a pultossal is összenéztünk, hiszen szerintem bármelyik nőn most túltett Lester. Ennyit arról, hogy szórakozni és kikapcsolódni akartam. Kezdtem úgy érezni, hogy egy nagy csecsemő ül mellettem, akinek a világa tört össze, mert megtudta, hogy nem létezik a Télapó. Lester kérésén könnyedén lepődött meg a felszolgáló, én csak bólintottam, hogy adja meg neki, mert a végén még sírva fakad, vagy ami rosszabb esetleg még tombolni is kezd. Fogalmam sem volt, hogy melyik lenne szánalmasabb tett, hiszen semmi se történt, de inkább nem is akartam kísérletezni. - Halálangyalának gondolsz? Ez igazán hízelgő. – könnyedén nevettem el magam, mert ez eléggé abszurd volt. Sok mindennek neveztek már, de halálangyalának még sose. – Nem keversz össze esetleg mással? Nem szokásom halált hozni, inkább örömöket, vagy elfelejtetted volna? Mindegy is, hiszen vannak olyan dolgok, amiket már nem lehet feleleveníteni. Elárulod nekem, hogy miért is haraptál ekkorát citromba és miért van ennyire világvége hangulatod? Vagy inkább az kéne kérdeznem, hogy miért keresed a halált? – pillantottam rá kérdőn, miközben kortyoltam az italomból, majd neki dőltem a pultnak.
Aprócska pont még aprócskább változása olyan aprócska, hogy elhanyagolható. Pont, mint az a tény, hogy Raven mennyire talál mosolycsalogatónak. - Ha neked jólesik, hogy a sminkmesteri képességedet ajnározom... Én ki akartam hozni azt, hogy kegyes volt vele a természet, ő meg az illatszerbolt kínálatára fogja az egész produkciót. Mindjárt előveszek egy kötetet a leíró nyelvtanról, azt sokkal könnyebben átlátom, mint a női gondolkodást. Ráadásul egy kábszeres nővel van dolgom, úgyhogy most halmozottan hátrányos a helyzetem, ha értelmet keresek. - Gyere, édes, mutasd be a tudományodat itt, a nagyvilág távoli szegletében is! Gúnyosan vigyorgok rá és a szabad kezemmel magam felé integetek, hogy jöjjön csak rám, ha újra a nózimra pályázik. A farkasomat egyre jobban bosszantja a fellengzős beszéd. Egyszer a nyakamra hágott, de képes vagyok ismét nekimenni. Fejjel az idősebbnek, ha durcás lurkónak nevez és el akarja venni a játékomat. - Üdv a síron túlról! Átpenderültem oda, de nem tetszett, amit láttam, úgyhogy inkább újra az élőkhöz csatlakoztam. Egy rövid időre. Ilyen szépen adom elő azt, hogy Tupilek megkönyörült rajtam és alkut köthettem a bestiám képében megjelenő ősfarkassal a másik ősfarkas ellen. A fenevad már járkál, kitátott pofával és egyenes tartással. Az emlékezete nem csal, de az ösztöne sem. A detonációt közelinek érzem és hiába rángatom a gyeplőt, nem fog megállni hőőőőre. - Még egy ilyen megnyilvánulás és én is jobbá teszem a te kis fitosodat. A hangom határozottan és kérlelhetetlenül szól. Tényleg nem kell nagy tűz a kanóc meggyújtásához. Az ital talán felfog valamennyit a dühből, talán magasabb szintre emeli, ezt sose tudom előre, mostanában nem. Régen vonzónak találtam volna egy ilyen mókás közeledést, most olyan hergelő, mint egy palotapincsi, ha a fülemért kapdos. - Érdekes gondolat. Nem bántad meg? Én eléggé. A fogadtatás őszinte öröme. Tényleg nem kívánom a hátam közepére se púpnak, se pattanásnak. - Figyelmeztettelek, hogy nem kérek a leckéidből. Tenyérrel csapok az asztalra és több vendég szemét ide csalogatom, a pultosokét pedig főleg. Én már nem úgy kezelem az ilyen szófordulatokat, ahogy kellene, ha még több bugyiba akarnék belemászni. A vodkáskorsót jól megnyakalom, amikor elhangzik egy újabb mondat, ami aztán tényleg gázol. Engem meg cserben hagy a jó modor és a konfliktuskezelés minden csodája. Levágom az üveget az asztallapra, fröccsen mindenfelé, pont, mint egy kitörése hajnalánál tartó vulkán. Fél füllel még meghallom a választ, de abból is csak úgy süt az, ami nekem most lecsapni való legyek piszkának számít. Próbálkozom, lelkesen gördítek akadályokat a farkasom elé. Szép jeleneteket a múltból, erdő-mező illatát, hogy elérjek valami meditációközeli állapotot. Megfeszült állkapoccsal ez nem olyan könnyű és a hullaházi atmoszféra eredetét firtató kérdésre a válaszom egyszerű. Hirtelen mozdulattal borítom az asztalt, hadd nőjön szárnya söralátétnek, itallapnak, pohárnak és üvegnek, nomeg a tartalmuknak. Egyenest a nőstény helyezem a célkeresztbe és ahogy döntök, úgy fel is pattanok. - Fejezd be, te istenátka! Remegek attól a küzdelemtől, amit az igazi ellenséggel folytatok. A farkasommal háborúzok most és ismerjük, milyen hatékony az ember egy ilyen fenevad ellen közelharcban. A karjaim is úgy állnak, mintha sokmázsás súlyokat cipelnének, a szemeim alapján pedig bármely elmegyógyintézet tárt karokkal látna, mint dühkitöréses antiszoc egyedet. Ravennek igen diplomatikusnak kell lennie, ha csillapítani akarja a haragom lázát. Különben megismertetjük a farkasmódit ezzel a hellyel, ami egyébként tudtommal nem sok hasonlót élt még át.
- Miért kellene bármit is ajnároznod? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen nem állt szándékomban most ártani senkinek se. Pláne nem neki. Szemmel láthatóan megvolt a maga baja. Lehet, hogy a váratlan találkozás miatt sok olyat mondtam, amit túlzottan a lelkére vehetett, pedig csak viccnek szántam és nem többnek. - Nem akarlak bántani még a végén még bánatosabb lennél, illetve mindenki változik az évek alatt. – feleltem könnyedén, de most már sokkal jobban megválogattam azt, amit mondok. Az energiái túlzottan is beszédesek voltak számomra is, így jobbnak láttam elharapni a nyelvemet. Nem voltam már táncosnő se, ahogyan éjjeli pillangó se vagy éppen droghasználó. Sokat változtam azóta, hogy visszatértem ebbe a városba, persze ő ezt nem sejtheti. Bár ha képes lenne figyelni az energiákra és a megérzéseire, akkor ő is könnyedén kiszúrhatná azt, hogy drog nem dolgozik bennem. Tiszta vagyok régóta, még ha nem is olyan egyszerű. Meglepettség könnyedén ül ki arcomra, amikor éppen azt ecseteli, hogy már járt a síron túl, de inkább maradt, mert az a hely nem tetszett neki. Nem éreztem hazugságot, ahogyan nehezen tudtam volna hazugságnak is venni ezt tőle. Ennyire nem találtam kreatívnak őt a jelen helyzetben. - Ha így van, akkor miért nem élsz? Miért ülsz itt és iszod le magad, ha egyszer már majdnem elütötte a hármat az óra éjfélkor? – utalok itt a halálra - Akkor inkább meg kellene ragadnod minden lehetőséget, nem? – szőke tincseimmel pedig könnyedén babráltam. Kicsit kócos voltam, nem olyan, mint egy éppen vadászatba induló nőstény, hiszen semmi ilyet nem akartam. Csak kikapcsolódni akartam, még akkor is, ha nem volt mindig minden egyszerű a múlt árnyai miatt Axel-el. Megadóan emelem fel a kezeimet és sóhajtok egy aprót. Nem értem őt, hogy mi lelte őt. Mintha egy agresszív kismalac ülne a széken, miközben a bánat szép lassan be akarná őt kebelezni. Ezzel még én se tudtam mit kezdeni. Máskor talán frappánsan dörgölt volna engem is a földbe a beszólásaival, de most mintha tényleg mindent támadásnak vélt volna. Nem felelek semmit se a kérdésére, hiszen sok mindent megbántam az életemben, de még se cserélném el senkivel se. Sok mindent tanultam, sokszor jöttem rá arra, hogy mekkora erő lakozik bennem. Amikor az asztalra csap, akkor összerezzenek, és még a farkasom is felkapja a fejét. Mind a ketten tudjuk, hogy ki régebb óta a bolhás, így nagyon reménykedek abban, hogy nem akar semmi ostobaságot tenni se. Még ha az évek számai is közel állnak, attól még a farkasoké nem. Látom az aggódó és érthetetlen pillantásokat, de nem mozdulok meg. Csak figyelem őt, ahogyan a farkasom se tesz semmit se. Mintha nem túlzottan hatná meg az, amit ez a bolond művel. Amikor az asztal borul sietve pattanok fel, hogy kitérjek az útjából, majd csendesen figyelem őt, miközben az energiáimmal próbálom csillapítani a farkasát. Nem heccelem semmi ilyen nincs, inkább csak azt próbálom vele éreztetni, hogy nem akarok ártani neki. Ha túlzottan zokon venné, akkor ezzel se csesztetem. A pultos sietve indul el, ahogyan a kidobok is. Csak felemelem a kezem és megrázom a fejemet, hogy nincs baj, így pár lépésre megállnak tőlünk. - Nem bántani akarlak. Sajnálom azt, ami a múltban történt és a korábbi szavaimat is. Megváltoztam és ezt neked is érezned kell. Nem akarok neked rosszat, ha szeretnéd, akkor elmegyek, ha szeretnéd, akkor viszont maradok és beszélhetünk arról, ami történik. Segíteni szeretnék. – a pajzsom pedig nincs fent semennyire se, hogy érezze nem hazudok neki. Őszintén segíteni szeretnék, ahogyan nekem is segítettek itteniek. – Nem vagy egyedül. Nehéz, tudom, hiszen nekem is az volt hónapokkal ezelőtt. – a pillantásommal őt fürkészem, viszont ha az energiái arról tanúskodnak, hogy hamarosan robbanni fog a jelenlétem miatt, akkor inkább minden szó nélkül sétálok ki onnan. Nem akartam felkavarni semmit se, ha viszont sikerül hinnie a szavaimnak, akkor segítek neki visszarakni a helyére az asztalt, hogy utána meghallgassam, hogy mi is a helyzet vele. Egy barát mindenkinek jól jöhet, még akkor is, ha a múltunk nem fényes… Vannak dolgok amiket megváltoztatni már nem lehet, viszont a jelent mi alakítjuk és nem a múlt teljesen.
Lemondó morgás a válasz. Nincs rá magyarázat, hogy miért nem vágok vissza egy frappáns frappéval. Elnyomhatnám azon a kis ép orrán, ami olyan jól áll az arca közepén. - Úgy érted a változást, hogy már nem élsz tűkkel, legfeljebb cérnákkal? Értsd: leállt a droggal és valami értelmesebbet, teremtő munkát képvisel az életével? El tudom képzelni, hiszen én is változtam. Évtizedek óta kerülöm a kocsmák varázslatos és mélységes világát, most mégis fejest ugrottam bele. - Ha ilyen jól tudod mások dolgait, mi a fészkes kakukkfióka vékony szálú tollazatáért ülsz itt és magyarázol annak, akit ez egyáltalán nem érdekel? A farkasom már most rágná a másik szőrbundáját. Megragadom én, de nem az élet, hanem Raven grabancát. És még képes a hajával szórakozni, mint büfére szokott városlakó a sült krumplival! Kihajtja az embert, aztán akkor megnyugszik. Mint a hegyek egyetlen remetéje, az ősi és egyetlen oszloplakó. Fent már azt sem tudja, mi fán terem a társasági élet? Egyet le kell szögezni, nagykalapáccsal és határozott ütésekkel: jól áll neki az a csapzott frizura, amit görbe éjszakák után már láttam, konkrétan a mellkasomon, ahogy ráhajolt a bré után. A helyzet csak fokozódik, nemzetközileg lázad a vérem és hiába a hadifogoly egyezményes jele, az asztal úgy borul, mint felháborodott szülő keze alatt az önkormányzatnál. Ahogy körbenézek, rá kell döbbennem, hogy a farkas érettebb a ficsúr személyzetnél és kevésbé hatotta meg az ingerültségem, mint az üzlet védelmezőit. Ellentámadás helyett közleményt ad ki és menekülőre fogná a dolgot. Ezt hogy? Ahogy belekukkantok oda, ahol már nem aggyal, hanem egész más szervemmel jártam, azt kell megpillantanom, hogy ez egy tiszta és felnőtt fejű döntés, igaz szavak szózata. Ezek szerint a szaglásom csak azt nem találta meg, ami nem is létezik. Némán állok a történtek előtt. Tudomásom van a csatlakozásáról és az orvosi szolgálatról, de ezek szerint nála hatott, ami sok tablettásnál nem. - Ha egy kis helyiségrendezésben benne vagy, akkor folytathatjuk. Az erkölcsi megtisztulásod már egy pár centivel magasabbá tett a szememben. Ha tényleg elhagyta a kábulat világát, akkor már nincs okom arra, hogy a múltbeli sértéseimmel újra kapargassam a finom kis bőrét. Mert igen ízletes volt, élénken él az emlékezetemben! Nem kell jönnie a személyzetnek. A feje tetejére fordított asztal újra ugrik egy tótágast és négy kézzel állítjuk négy talpra azt, ami így született. - Sajnálom, Raven! Ne csatlakozz a gyilkossághoz... Mióta is vagy nálunk? A nálunk nálam nem jelent hosszú időt. Bár jó ideje jelen vagyok, a focicsapatba csak akkor jelentkeztem, mikor kiderült, hogy a szívem meg lett mágnesezve. A következő körödnél elő ne merd venni a pénztárcádat! A pozitív pólust annyira távolinak érzem, mint Fairbanks-t Jerushalaimtól. És ez nem az ő vétke, hanem az én igen nagy mea culpa-m. Egy ilyen produkció után Raven megérdemli, hogy álljam a pohara tartalmát. Hadd nézzen a fenekére. Ahogy én az övére. Régen. Ma már nem. De miért?
Aprót bólintottam, hiszen már nem élek drogokkal, még akkor se, ha még mindig egy részem vágyik iránta és menekülne az egész új helyzet elől. Fura dolog az élet is, hogy mind a kétszer végül ebbe a városba sodort drogosan és ugyanaz a személy talált rám. – Nem élek már vele, hiszen nem futhatunk örökké. – rántottam meg végül hanyagul a vállaimat, mert ez volt az igazság. Az pedig, hogy mihez is kezdenék jelenleg az életemmel magam sem tudom pontosan. Régen üzletasszony voltam, de valahogy nem hiányzik az se, hogy minden egyes nap irodában üljek és kosztümben rohangáljak. Egyszer csak megszáll ilyen téren is az ihlet, de azt is tudom, hogy már sose mennék vissza táncolni úgy, mint egykoron tettem. - Mert a barátok nem sétálnak csak azért el, mert éppen vihar tombol… - erős kifejezés volt a barát szó ránk nézve, hiszen régebben annál többek voltunk, ahogyan most se lehetne minket barátoknak nevezni, de most ezen nem akartam fennakadni és talán ő se. Maximum még egy dolog lesz, amibe beleköthet. Figyelem a hímet és talán tényleg jobb lenne elsétálni, de bármennyire is nem volt a múltunk igazán egyszerűnek nevezhető, vagy amennyire nem békességben váltunk el egymástól, attól még nem hagytam volna magára, hogy hülyeséget csináljon. Pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor szinte mindenkit ellöksz magadtól, de mélyen legbelül csak arra vágy – még ha magadnak be se vallod- , hogy valaki maradjon és meghallgasson, vagy csak éppen ott legyen veled. De valahogy szép lassan ismét kicsúszik a talaj a lábunk alatt és minden kezd rossz irányt venni. Mennék és maradnék is. Energiáimmal, farkasommal próbálom csillapítani őt és nem csak a szavaimmal. Elmennék, ha azt akarná, ha tényleg azt akarja, hogy távozzak, de aztán valami változni kezd szerencsére, mielőtt még nagyobb baj történne. Sok felelőtlen dolgot tettem már, még ha anya is vagyok, akkor is néha talán nem nőtt be igazán a fejem se, de most mégis igyekszem felnőtten viselkedni, még ha a külső szerint alig járnék a húszas éveimben is. Azt pedig remélni tudom, hogy tényleg sikerül célt érnem és nem most kell eltipegnem az éjszakába. - Mindig is szerettem átrendezni dolgokat. – villantottam rá egy barátságos mosolyt, a szavaimat meg érthette az orrára, vagy éppen szobák kissé átrendezésére is, mert egyiket se kell neki bemutatnom. Egykoron nem kellett ilyen téren félten minket, de azóta sok mindent változott. Persze a szavaim játékosak voltak, mert nem akartam semmit se elrontani. Hamarosan az asztal a helyére került, én pedig sietve kértem elnézést a pincértől, mire haboztak, de végül magunkra hagytak. Legalább nem dobtak ki és még kitiltva se leszünk, vagyis nagyon remélem. - Ha kérhetem, akkor inkább Tawny. – nem fogok megharagudni, ha azon a néven szólít, ami a táncos „karrieremhez” és életvitelemhez tartozott, de számomra a névváltozás is részben olyan volt, amivel a múltat hagytam hátra. – Ez remek, és ki a szerencsés hölgyemény, aki elrabolta a szívedet? – kérdeztem teljesen őszintén és láthatta rajtam, hogy örülök neki, hogy rátalált a boldogság. Megérdemelte, még akkor is, ha néha még egy kővel is könnyebb volt, mint vele. – Tavaly év elején érkeztem a városba. Azóta vagyok itt, de olyan nyár vége felé, ősszel elején kerültem vissza a régiek közül. Már ami megmaradt abból. – ebből pedig sejthette, hogy nem először járok itt. A rendeléses dologra pedig csak bólintottam. – Köszönöm a meghívást. Egyébként hogy tetszik eddig itt? – érdeklődtem teljesen normálisan és reméltem, hogy egyik kérdésemmel se trafálok mellé és nem fog ismét robbanni. A pajzsomat se húztam már vissza, így érezhette, hogy semmi hátsószándékom nincs, ahogyan bántószándékom se.
Higyjem el, most tényleg engedjem a fejembe áramolni a gondolatot, hogy amit régen tagadott és rejtegetett, azt mostanra már maga mögött hagyta? A lélek a farkasnál is függő maradhat. - Örülök, hogy ha kifulladtál. Mert ez azt jelenti, hogy leállt a szerekkel, amik már sok ember fiát és lányát juttatták börtönbe, csóróságba és a túlvilág küszöbén is túlra, ahol a kurta farkú malac is csak dög. - A férfi és nő közötti barátság nem fér bele a hetero értékrendembe. Mi bizony túl voltunk a barátságon. Sőt innen. Egymás testére vágytunk. A női törődés inkább az anyai ösztönöknél keresendő és én meg nem vágynék ödi-puszira. Raven mozdulatai, sikolya és pozitúrái pontosan úsznak be a szemem elé. A memóriám ilyen téren elég jónak bizonyul. Egy baráttól sokkal jobban viselnék hasonló szavakat, cimboráló szándékot feltételeznék. Egy megalázott és kitaszított nőtől nem ezt várom, akkor se, ha már csak volt drogos és jelenleg szertelenkedik. Megérzem, hogy körbe akar ölelgetni, mint szalmabála az eltévedt spongyarobit. Régen nem játszottunk ilyen játékot, csak réstömősdit és azt nagyon is élveztük, amíg nem kezdett el zavarni a költséges hobbija. Tényleg óriási hegyeket emelt már a tűk és szippantások világa elé, át sem lát rajtuk. Érett és felnőtt fejjel áll meg előttem, balhéra cseppet sem szomjasan. A józanság még ennyi pohár után is képes elérni, hála a vérünknek. - Megint kezded, te, ökölsebész! Mert olyan plasztikai műtétet végzett rajtam, hogy a regenerációmnak kellett rendbe hoznia az arcberendezésemen beállt, nemkívánatos görbületet. Tenyerem csattan az asztalon és fel nem foghatom, hogy ha segíteni akar, miért emlékeztet egy elveszített meccsre? Ezzel ugyan semmit nem hoz rendbe, csak szembe köpi a nyugtatós energiákat. Nem arra gondolok, hogy az ágyneműket rendeztük át együtt. Nem tudok ennyire légbenjáró lenni. - Tawny, Tawny, szállj le a bokorról, mert reszketsz! Új név, új szokások. Mégis ugyanolyan idegesítő. Annak találom ma. Érezném én az őszinte érdeklődést, de az asztal csak akkor került a helyére, ha Tawny - te jószagú nemespenészes sajt, mily név ez? - saját kezűleg állította talpra. - A nyomába sem érsz, se tisztán, se szódával. Izolda! Nem vagyok képes azt feltételezni, hogy teljes jóindulattal kérdezi. Miért is tenné ezt bárki ezen a rothadó világon? Egyáltalán kivel társalgok én? Nem szeretnék arra ébredni, hogy a vérvonalam atyja játszik identitászavaros játékot. - Csodálatos eredettörténet! Milyen kár, hogy nem vagyok képes elhinni... - szólok ingerülten, háború előtti csend visszafogott, elfojtott zajával fröcsögve. - Lásd vendégül a kisrókát és engem kilométeres körzetben kerülj el, ha jót akarsz, kis cirkáló! Egy jó adag suska papíroskodik az asztalon. Állom a szavam, amit adtam, övé lehet az utolsó kör is, engem már menekülésre késztet a vérem. Érzek én valamit, de képtelen vagyok már hinni. A biztonságiak is az idegeimen járják a Hattyúk tavát, nem csak Ravan aka Tawny. Dühödt mozdulattal állok fel és futólépésben távozom a kocsmából, esélyt pedig nem adok a megállásnak. Abból olyan hadüzenet lenne, hogy ez a kocsma bekerülne a Falka által megkárosított helyek krémjébe. Levegő és tér, rohanás és éjjeli hidegrázás. Erre van most szükségem, nem okos exek törődően ájtatos, két színben játszó szónoklatára.
// Köszönöm a játékot! Még folytatni fogjuk (nem fenyegetés ). //
- Sok minden nem fér bele szerintem a te értékrendedbe. Hmm, menj kolostorba, ott könnyebb lenne neked is. – feleltem kicsit talán gúnyosan. Sok mindent elviselek, de azért mindent én se. Tudom, hogy néha aranyat ér lakatot tenni a szánkra, de most valahogy hirtelen ismét nem érdekelt. Lehet, hogy egykoron fülledt perceket töltöttünk együtt, de sose jelent igazán semmit se számomra, így talán nem meglepő, hogy könnyedén át tudom lépni a múlt eme foltját. Amikor az asztalra csap, akkor csak sóhajtok egyet és még a fejemet is megrázom. Ohh, komolyan ennyire elborult az elméje? Lehet a tőrösségen kívül is ilyen lenne? Megártott volna neki a sok meccs és agya szenvedte volna el a legnagyobb károsodásokat. Az energiáimmal békén hagyom, a farkasom pedig figyel és készen létben áll, mintha csak ő maga se tudná azt eldönteni, hogy ugorjon vagy még hagyja a kis fiatalt pattogni. Végül inkább csak megrántom a vállamat és nem mondok semmit se. Úgy érzem, hogy bármit mondanék, akkor is csak a rosszat látná és nem azt, ami a valóság. - Megbolondultál az évek alatt? – bármennyire is jó szándékú igyekeztem lenni, azért nekem is volt egy határ, amit senkitől se néznék el. A szemem összeszűkült és nem sok hiányzott ahhoz, hogy rá morogjak. Pont nem érdekel a múltunk, a hülye kis sérelmei. Segíteni akartam, de mintha hirtelen én lennék a darts tábla és az lenne a célja, hogy minél jobban sértegessen, vagy beszóljon. Azért mindennek van határa. Az asztalt persze nem állítottam fel egyedül, az mégis csak gyanús lenne, ahhoz meg semmi kedvem nem volt. Csak egy morranással felelek a szavaira, mert egyre inkább kezdem azt érezni, hogy legszívesebben a fejét az asztallal pusziltatnám meg, de hát nem lehet. Muszáj jó kislánynak lennem, még ha nehezen is megy. Régen se viseltem túl jól, ha valaki így viselkedett velem, de abban is biztos lehet, hogy jobb lesz neki is, ha messzire elkerül, mert legközelebb köszönés helyett csak egy pofonnal fogom megajándékozni. Nem állítom meg, inkább én rúgnám ki innen, de csak állok türelmesen. Amikor pedig az ajtó csapódik mögötte, akkor együtt érzően jön oda a pincér, majd az asztal is a helyére kerül. Végül pedig inkább a bárpultnál kötök ki, ott legalább akad társaságom, hiszen a csapossal is egészen remekül lehet beszélgetni. És addig jó, míg nem megyek utána, hogy megcincáljam a fülét. Menjen, ha menni akar, nem érdekel. Felőlem a nem létező kardjába is dőlhet ezek után. Nem szokásom anyáskodni, most mégis valami olyasmit tettem, de minek is? Szerintem még a fallal is több sikerem lett volna, mint vele…
|| Köszönöm a játékot! És rendben, majd szólj, ha aktuális lesz.
Kezdőlap
//
Még folytatni fogjuk (nem fenyegetés 
//
És rendben, majd szólj, ha aktuális lesz. 
