Bólintok csupán, valóban csak informálódni szerettem volna Robertről is, vajon mennyire hasonlít Johannes-re és be kellett látnom, hogy igencsak sok a közös vonás kettejük között. Szavakba azonban öntöm a gondolataimat, legyen elég ennyi a számára, hogy csak szerettem volna megismerni a vérvonalbeli unokámat. Meséltem, válaszoltam minden kérdésére, igyekeztem legjobb tudásom szerint, de vannak olyan dolgok, amikhez én is kevés vagyok. Ilyen például az újabb esély kérdése. Kétszer már visszatérhettem, először azért, mert valahol szükség volt rám, most pedig azért, mert maga Tupilek küldött vissza az élők közé. Mind a két lehetőség eléggé ködös és csodálatos ahhoz, hogy hihető és értelmes választ adjak a miértekre. - Nagyon is igaz, amit mondasz - bólintottam egyetértően, nálam már szinte csak ez van. Fájjon bármennyire, kínozzon a seb, égessen a fájdalom, olykor semmi ahhoz képest, amit a léleknek kell kiállnia. Rengeteg olyan dolog történt velem is, ami borzasztó volt, amibe majdnem belepusztultam, amitől szenvedtem, annak ellenére, hogy a testemen egyetlen karcolás sem volt. - De ez tesz minket olyan különösen erőssé, nem igaz? - igyekeztem bizalmat önteni a hímbe, szerettem volna, ha bízik magában, hogy tudja, képes lesz elviselni mindazt, amit én most a nyakába zúdítottam. - Tudod, sokan szinte semmibe veszik a Mártírokat, mert bolondnak vélik őket, amiért saját akaratukból okoznak maguknak fájdalmat, mert másokra gondolnak saját maguk helyett. De abba senki nem gondol bele, hogy milyen erős lélek szükséges mindehhez. Bizonyos tekintetben sokkal erősebbek vagyunk, mint sokan mások. Mert ugye az erő nem csak a fizikai hatalomban rejlik - bíztató mosolyra görbül a szám, nem kell köszönetet mondani a biztató szavakért. Azért vagyok itt, hogy segítsek, hogy támasz legyek. Eszembe jut a Vörös Hold, az azon az éjszakán elhangzottak… Pontosan ezzel nyugtattam a gyermekkori önmagamat, hogy lehet Sangilak a legerősebb, de ő lélekben, a szívében sokkal többet bír bárkinél. Mindenkinek másvalamiben rejlik az ereje, csak meg kell találni. - Így van. Ahogyan Tupilek is. Valóban ők voltak az első farkasok - ha én létezem, akkor szerintem nem olyan nehéz elhinni, hogy Alignak és Tupilek is létezett, valamint, hogy a többi vérvonal alapító is. - Mármint Alignak? Ő igen, ha úgy vesszük, nagyjából.. - gyors fejszámolás -, olyan ötszáz éve. Akkor halt meg és igazándiból mi is akkor hagytuk el ezt a helyet - vonatkoztatok végül mindenkire, mert nem tudom pontosan kire is irányulta a kérdés. A felsorolást és a sok kérdést hallva… a végén halkan felkuncogok, persze nem őt kívánom kinevetni, remélem nem is fogja úgy értelmezni, csupán rendkívül bájosak a kérdései. - Nos, én magam is emberből vagyok, szóval igen, szükséges táplálkoznom, ugyanúgy hat rám az alkohol és nagyon szeretem a süteményeket - kicsit bővebb lére eresztem a választ, de igazándiból teljesen mindegy, én szívesen mesélek. - Hogy merre jártam? Nos, ami azt illeti, elég sok helyen megfordultam, bár közel sem jártam be az egész világot. Ugyebár innen indultunk, Észak-Amerikában elég sok helyen jártam, aztán amikor feloszlott a falkánk, Olaszországban kötöttünk ki. Itt fogadtam Kölykömmé Johannes-t és itt is ért a halál. Új testet az Egyesül Államokban kaptam a polgárháború ideje alatt, aztán az évszázad végén Franciaország felé vezetett az utam. Már az új évezredet írtuk, amikor magam mögött hagytam a francia földet, utána jobbára csak céltalanul bolyongtam az Egyesült Államok területén és most pedig itt vagyok - azt hiszem a történetből egyelőre nem árt, ha kihagyom a családalapítást, a lányommal történt balesetet, majd azt is, hogy felizzott a tetoválásunk és ezért is jöttünk ide. Ha kérdez, persze mesélek, de egyelőre úgy ítélem, ezek olyan információk, amik talán később is ráérnek. - Eleinte nekem is rá kellett, szükséges volt a fizikai kontaktus, de azért így, nyolcszáz évvel a hátam mögött már nincsen rá szükségem - vonom meg enyhén a vállamat, a különleges adottságomat sem kívánom most megosztani vele, majd egyszer talán. - Persze, bármelyikünk megtehetné, de nem kívánunk túlságosan beleavatkozni az itteni falka életébe. Nem biztos, hogy jól venné ki magát egy ilyesmi és véleményem szerint Mr. de Luca tökéletesen megbirkózik a helyzettel - ha bárki engem kérdez, akkor az Alfa tökéletes helyen van, érti a dolgát, nem szükséges semmiféle beavatkozás. Ha kellene, akkor megtennénk, de amíg nincsen probléma, addig felesleges volna. Jobb így, nem azért vagyunk itt, hogy romboljunk, hanem azért, hogy felügyeljünk és segítsünk.
- Igen, nyilván – mondta egyetértően. A vérvonala megtanította a fájdalom elviselésére, és ezáltal a regenerációja is fejlődött, persze, amikor Lynx letépte a csuklóját, az baromira fájt, mivel az ilyen jellegű sérülésekhez nem nagyon volt hozzászokva, míg vágásokat, harapásokat sokkal könnyebben elviselt. - Igen, erősek vagyunk, ez nem vitás – mosolyodott el halványan – éppen csak nem úgy, ahogy a hatalomért folytatott küzdelemben erős lehet egy farkas. Persze engem sohasem mozgatott mások alárendelése - vonta meg a vállát lazán – persze csak amiatt, hogy túl macerás az egész. A fenének nem hiányzik – vigyorodott el, még fel is kuncogott. Talán ez volt az első vidámnak tekinthető megnyilvánulása mióta megtudta, hogy Hope Eeyeekalduk. - Lehet újra meg kellene hallgatnom majd a történeteteket, igaz, most, hogy úgy is itt van, talán jobb első kézből megtudni mi volt akkor, mivel a századok során nyilván a legendás történetek is ferdülhettek valamelyest – feltételes módban beszélt, de tudta, hogy ez így van, hiszen annakidején Ravennában egészen másképp mesélték a legendákat, mint a többi falkánál, ahol megfordult. Na persze nem mintha, akkor túlságosan hitt volna bennük, ha szó szerint ugyanazt a történetet hallotta volna, hiszen egészen idáig csak hangzatos mesének vélte az alapítók létezését. – És miért is halt meg Alignak? – kérdezte óvatosan, mivel nem hitte eddig, de azzal tisztában volt, hogy a legendákban a mártír vérvonal Alignaktól származik, így feltehetően, ha ez igaz, akkor Hope valamilyen szinten kötődik hozzá, már csak azért is, mert ő volt a teremtője. És, habár a történetek zavarosak voltak sok helyen, abban megegyeztek, hogy Alignakot saját és Tupilek kölykei ölték meg. Némely változatban széttépték, valahol csak a fejét távolították el a testétől, néhol ledobták a világ pereméről, vagy éppen egy vízesés széléről, de olyan is volt, hogy vadlovak mögé kötötték és sziklás területen végighúzatták. Lehetnek a vérfarkasok egyetlen fajba tartozók, a kulturális hátterük miatt a történetek szépen igazodtak saját igényeikhez, nyilván mindenki szeretette volna jobban magáénak valóvá tenni a legendát. Hope Alignak távozására értette a kérdést, de lényegtelen volt a félreértés, hiszen Egon arra is választ kapott, amit meg szeretett volna tudni, így szóvá sem tette a dolgot. – Az szép hosszú idő – bólintott töprengő képpel, az információ egy másik kérdést vetett fel elméjében, ami nem igazán akarta nyugodni hagyni. – Miért jött akkor ide, ahol minden elkezdődött, ha… olyan sokáig távol volt? Félévezredes évforduló? – logikusnak tűnik, hiszen Egon is visszatért száz évvel később szülei házához, hogy meglesse mi változott. Lehet Eeyeekaldukot is csak nosztalgia csábította szülőföldjére. Remek, már kezd nem Hopeként gondolni a nőre, hanem alapítóként. Nem tudta, ez jó vagy rossz, de mindenképp különös volt, és a maga módján elég groteszk, hiszen egy körülbelül négyszáz éve meghalt farkassal társalog. Csonk nélkül elhitte minden szavát, de nem érezte magát ostobának miatta. Megtapasztalta a nőstény végtelen korát, csak egy bolond kételkedne továbbra is szavai igazában. Egon már akkor közbe szeretett volna szólni, amikor a polgárháború lett megemlítve, de türtőztette magát, és csak néhányszor nyíltak szóra ajkai, azonban mindig idejében összepréselte azokat, mielőtt hangot is adhattak volna ki. Illetlenség újat kérdezni, amikor a másik még mindig az előzőleg feltett kérdésekre válaszol. - Nekem is úgy tűnik Castor kompetens alfa, nem is azért kérdeztem, csupán furcsálltam a dolgot – tényleg csak így volt. Saját maga nem lenne képes ekkora erő birtokában nem kihasználni azt, még akkor sem, ha alapvetően nem vágyik az irányításra, vagy alárendeltek tartására. Persze, ha ekkora hatalom lenne a kezében, személyisége rég eltorzul volna, így örült, hogy ilyenben neki sohasem lesz része. Kedvelte életét és saját magát is valamilyen szinten, de nem volt elfogult, tudta, hogy vannak hülye dolgai, amiken változtatni lehetne. Idáig nem sejtette, de a farkas történelemmel szembeni túlzott szkepticizmusa is úgy tűnik negatív tulajdonság volt. Ezen persze nem fog változtatni nyilvánosan, marha feltűnő lenne különben, de belül azért sokkal elfogadóbb lesz. Legalábbis most így gondolta. – Szóval akkor elég rágondolni? Az elég hasznos lehet, egy harc során úgy vélem, mármint, ha valakit támogatni kell. Azt meglehet tanulni? Vagy még nem találkozott olyan mártírral, aki képes lett volna magán kívül rá? – nem, egyáltalán nem ezen a kérdésen akadt fenn az imént, viszont ez is rendkívül foglalkoztatta. - És… említette az imént az amerikai polgárháborút - legalábbis Egonnak az jött át, hogy arról volt szó. – Előtte pedig, hogy… - száját egy pillanatra tátva hagyta, és megnyalta ajkait, közben homlokráncolva nézett a nőre, kíváncsian félrefordított fejel – új… testet kapott? – Egon azt hitte reinkarnálódott, újjászületett kisbabaként, vagy kisfarkasként a fene tudja legendás farkasoknál ez, hogy működik, de úgy tűnt nem egészen erről volt szó. – Na meg addig a kétszáz valahány évig, úgymond nem létezett? – Edward említett dátumot Hope halálával kapcsolatban? Nem tudta, de mintha csak a 17. század elejét mondta volna, vagy csak elfelejtette már, mint egy bomlott elme szüleményét, amivel nem is kell törődni?
- Így van, csak egyetérteni tudok - kuncogtam fel én magam is röviden - Engem soha nem vonzott túlságosan a hatalom - vontam meg kissé a vállamat. Nem véletlenül kaptam az Önzetlen jelzőt, szerintem nem nagyon akad olyan falka, ahol Mártír vérvonalba tartozó farkas lenne az alfa. Persze kivételek lehetnek, de eddig még nem találkoztam ilyennel. - Egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg történet kering rólunk és a történelmünkről - bólintottam a szavaim mellé, ahogyan a hím arcát fürkésztem. Nem egy furcsa történetet hallottam én magam is járva a világot, de talán nem is olyan meglepő. Nagyon régen történt mindez, az lenne a furcsa, ha csak egyetlen történet keringene rólunk. - Azért halt meg, mert a hatalom megfertőzte az elméjét, nem volt képes többé arra, hogy tisztán gondolkodjon. Véget kellett vetnünk ennek. Így hát a Tizenhármak tőrbe csalták, majd végeztek vele. Ezután testét a sziklacsúcsról a mélybe vetettük - elfordítom a tekintetem, kissé oldalra billentve a fejem, a fákat pásztázom, valami kapaszkodót keresve. Érzékenyen érint a téma, hiszen ő a Teremtőm volt, végeznünk kellett vele, de ez közel sem jelenti azt, hogy önként és dalolva álltam a többiek mellé. Nehéz döntés volt. - Nem egészen - mosolyodom el röviden az újabb kérdést hallva, tekintetem pedig ismét a hím arcán nyugszik. - Azért jöttem, mert jönnöm kellett. Viszont ne kérdezz, kérlek, mert ennél bővebb magyarázatot ha szeretnék, se tudnék neked adni - görbülnek lágy mosolyra ajkaim, tényleg nem tudnám kifejteni, miért is vagyunk itt egészen pontosan. Lassan már másfél éve, hogy a tetoválás hazaszólított minket, de a pontos ok… még mindig rejtett. Talán azért kellett hazajönnünk, hogy Alignak megpróbálhasson minket két alkalommal is lemészárolni? Hogy aztán Tupilek pedig észhez térítsen minket? Nem tudom, újabb kérdések, melyekre egyelőre nem kaptunk még választ. - Véleményem szerint azzal többet ártanánk, mint használnánk. Persze ez az én személyes véleményem - nem tudom, a többi Testvérem miként viszonyul ehhez, de ha bárkinek ilyen ambíciói lennének, már régen megtette volna a kellő lépéseket. - Azért nem olyan egyszerű a dolog, nekem sem csak úgy hipp-hopp működik - mosolyodom el, de ahelyett, hogy megpróbálnám elmagyarázni, inkább megmutatom. Gyengéden fonják őt körbe az energiáim, ezúttal közel sem olyan erősen zúdul rá minden, mint az előbbi prezentálásom alkalmával, ez sokkal kedvesebb és gyengédebb folyamat. A fejsérülését pécézem ki magamnak és ugyanúgy, ahogyan minden más Mártír esetében, ezúttal is átveszem tőle a sérülést. Érzem, ahogyan a fájdalom a bőrömbe kap, majd egyre beljebb terjed, tompán sajogni kezd a fejem, érzem, ahogyan érzékennyé válik a terület, ahol a zúzódás megjelenik. Amint véget ér a folyamat, energiáim is visszahúzódnak. - Nos, így néz ki - persze ha kérdezem, lehet nem egyezik bele, hogy bármiféle sérüléstől is megszabadítsam, de azt hiszem van annyi jogom, hogy ezúttal kérdés nélkül tegyek olyat, amit ő esetleg nem szeretne, hiszen ezzel neki csupán jót okozok, nem igaz? Ráadásul megérti, nálam miként működik a dolog. - Egyébként szerintem igen, meg lehet tanulni. Ha valaki kellőképpen idős és tapasztalt, akkor szerintem meg tudja csinálni. Nálam sem mindig így működött - fejtem ki kicsit jobban a dolgot, hogy értse. Bár eddig még nem találkoztam olyan Mártírral, aki képes lett volna ilyesmire, Edward-ot pedig nem kérdeztem erről, neki lehet már menne. Persze ez nem csak a kortól, hanem a tapasztalattól is függ. - Igen, a polgárháborúban konkrétan nem vettem részt, de egy kolostor élén állva ápoltam a sérülteket - nem megyek bele ebbe sem jobban, mint az szükséges volna, ha valami esetleg jobban érdekli, akkor úgy hiszem, úgyis kérdezni fog majd. - Így van, új testet - bólintottam aprót, majd egy picit elhallgattam, amíg összeszedtem a gondolataimat. Ez a dolog Annabelle-t is igencsak meglepte, ráadásul Egon még azt sem tudja, hogy ez az ötödik testem, akármennyire is morbid így, ennyire nyíltan kimondani. - A visszatéréskor szükség volt arra, hogy valaki feláldozza magát értem, amolyan véráldozat. A lelke ilyen esetben meghal, hogy a porhüvelyét a megidézett alak, jelen esetben én foglalhassam el - kicsit halkabbra fogtam a hangom, hiszen ez szerintem is hatalmas dolog és nem csak azért, mert lehetőségem volt visszatérni a halálból. Hanem azért, mert valaki értem áldozta fel a tulajdon életét, amihez pedig egyáltalán nem voltam sem akkor, sem ma hozzászokva. - Így van, odaát, a túlvilágon, vagy nevezzük akárhogyan, várakoztam és elmélkedtem mindarról, amit elrontottam. Hosszú évek voltak azok, de ott máshogyan telik az idő - ez ismét csak olyan, amibe nem szívesen avatom be ennél jobban. Persze nem azért, mert nem bíznék meg benne, hanem ez eszméletlenül személyes dolog, nem is tudom, hogy meséltem-e már erről valakinek ennél mélyebben valaha is. - Edward milyen volt, amikor találkoztál vele? Mennyire viselte meg az.. szóval mennyire viselték meg a történtek? - kimondani még nekem is eszméletlenül nehéz, hogy elvettem a farkasát, ráadásul továbbra sem olyan könnyű feldolgozni a tényt, hogy valóban megtettem. És ezt nem lehet visszacsinálni. Mégis érdekelne, hogy mégis mi van vele és ez az a pont, ahol először mar belém kissé a bűntudat azzal kapcsolatban, hogy mégis miféle választ adtam Mr. de Lucának a dolgot illetően…
Egon valahogy simán el tudta képzelni, hogy amit állít az tényleg igaz. Igazán nem lenne méltó az Önzetlenhez, hogy elkeseredetten hajszolja a hatalmat, bár kétségkívül könnyedén uralma alá tudna hajtani bármilyen falkát, legalábbis a hím úgy érezte nem lenne számára probléma párbajban legyőzni akármelyik alfát. Igaz testi erejét nem tapasztalta meg, de már pusztán a jelenlétével földre tudná kényszeríteni akármelyik vérfarkast. - Tanúsíthatom! – vigyorodott el egy bólintás kíséretében. Talán mesélhetne neki, de nyilván ezeket Eeyeekalduk is ismeri, és valószínű jókat is szokott derülni rajtuk. Alignak halálának története nem volt újdonság számára, csak éppen a miértek nem voltak világosak, ahogy egy mítoszban szinte mindig homály fedi őket, vagy ha nem is, akkor elég zagyvasággal indokolják a tetteket. Többnyire valami isteni sugallat, vagy a párkák jövendölése, esetleg valamilyen bálvány véres könnyei adták az apropót a tettek végrehajtásához. Ha jobban érdekelte volna korábban, talán ezt a részt is hallhatta volna, mert nyilván mesélték is neki, épp csak egyik fülén be, a másikon ki alapon már rég el is fejeltette, viszont most, hogy a legendák szürke ködéből Alignak előlépett, mint húsvér történelmi személy, sokkal érdekesebb lett Egon számára a sztori. - Szóval meghibbant – bólintott leegyszerűsítve a történetet, de szinte rögtön meg is bánta, amikor felfogta Hope testbeszédének jelentését. – És addig a pontig milyen volt? – kérdezte kicsit visszafogottabban. – Kedves? Határozott? Jó atanerk volt? – elméletileg az volt legalábbis, amit ő maga ismert történetet, abban kiemelkedő vezetőként tartják számon, aki elsőként kovácsolta egységbe a vérfarkasok törzsét. Kíváncsivá kezdett válni vajon mennyi igaz belőle. Lehet végig egy kiállhatatlan, inkompetens barom volt, aki csak a hatalomért élt, de időbe telt, mire az első leszármazottak vették a bátorságot és az erőt, hogy végezhessenek vele. Úgy látszik ez a teremtő öldöklősdi jóval korábban kezdődött, és nem Johannes volt a vérvonalban az első, aki a másvilágra küldte a beharapóját. - Aha, értem – túlzás volt már megint ezt mondani, hiszen a jelek szerint még Eeyeekalduk sincs tisztában vele, miért is van itt, vagy csak nem akarja neki elárulni, de akárhogy is, nem fog ezen az apróságon fennakadni. Itt van és kész, más nagyon úgysem számít. - Meglehet, igaz ez túlmutat rajtam, de nyilván a helyiek nem örülnének nagyon a változásoknak – persze nem valószínű, hogy tudnának tenni ellene bármit is, viszont minden bizonnyal megpróbálnák. Igazán vicces lenne látni az arrogáns háromszázasok táborát, ahogy egyenként hullnak porba a mártírok alapítójának lába előtt. - Hát, nyilván nem olya… - kezdett bele a mondatba, de elhallgatott, amikor a mártír kisugárzása körbefonta őt egyáltalán nem ártó szándékkal. Ettől eltekintve arcára feszültség ült ki, kicsit ki is húzta magát ültében, hogy aztán megérezze fejében a meleg, bizsergető érzést. Volt már része mártír általi sérülésátvételben, igaz nem úgy, hogy nem volt közvetlen érintkezés, de az érzés nagyjából ugyanaz. A fájdalom a fejéből egy pillanat alatt kiszívódott, és nem maradt semmi nyoma. Vagyis maradt, csak éppen a nőstény testén. – Kö… köszönöm – a bemutatót, és a sérülésátvételt is. Nem konkretizálta, mivel túlságosan lenyűgözte a folyamat, hogy szavakba öntse lelkesedését. Nem szeretett nyalizni, de most igazán megtette volna, de inkább türtőztette magát. A hízelgést könnyen ki lehet szűrni, ha nem húzza fel a pajzsát, ami most igen nagy tiszteletlenség lenne, ráadásul valahogy nem is érezte ennek szükségét. Nem valószínű, hogy Eeyeekalduknak éppen egy kétszázsincs mártír ódájára lenne szüksége. – Ez elég… rendkívüli – jelentette ki óvatos elismeréssel. Ennyi azért még belefért. – Tényleg? – mosoly terült szét arcán, persze ő nem volt túl idős, de gyakorlással talán neki is menne… néhány évszázad múlva. – Ez igazán jó hír – így is igen hasznosak a mártírok, de távolabbról gyógyítva éles helyzetben is képes lehet valakit talpon tartani, ami egyértelműen előnynek számít. A polgárháborús rész nem igazán érdekelte, maximum az eltelt idő miatt volt talán lényeges, de az új test megszerzésének körülményeit először érdeklődve, majd döbbenettől kikerekedett szemekkel, végül némi szomorúsággal egybekötött keserűséggel hallgatta. Nem is igazán tudta, mit felelhetne rá, eleinte csak óvatos fejrázásokkal és némi tátogással volt képes erre reagálni, majd szóra nyitva a száját hirtelen rádöbbent, hogy a fejfájása elmúlt, nyilván a sérülése is közrejátszott a fájdalomban, nem csak Hope prezentációs célzatú energia orkánja. - Hát, ez elég… morbidnak tűnik – jelentette ki teljesen őszintén, fölöslegesnek gondolta érzéseit szavak által megcáfolni. – Mártír volt, aki eredetileg a testet birtokolta? – kérdezte óvatosan, persze nem tartott attól, hogy hirtelen megszállná őt Eeyeekalduk, hiszen most nem halott, de valahogy csak saját vérvonalát tartotta annyira önfeláldozónak, hogy egy ilyen paktumba belemenjen, már persze, ha volt egyáltalán választása a vérfarkasnak. - Óh, értem – nem, nem értette, de mindegy is, ez nyilván olyan, amit majd akkor tapasztal meg az ember, vagy vérfarkas, ha odajut. Remélte minél később kell saját magának ezt az élményt átélnie. - Jó kérdés, először azt hittem, hogy megőrült, mármint amiket mondott, azok eléggé erre engedtek következtetni, viszont szemeiben nem igazán volt jele a tébolynak. Fáradtnak tűnt, de mondjuk, az lehet a másnaposság miatt volt – nézett kissé tanácstalanul Egon, még a vállát is megvonta. – Amúgy viszont szerintem jól viselte… én azt hiszem nem tudnám az ilyet épp ésszel felfogni. A farkasom már száznyolcvan éve velem van, én… szinte biztos, hogy belerokkannék a hiányába – ez volt az igazság. Egon már hozzászokott a jóhoz. Újra emberként élni olyan lenne, mintha testének egyik felét levágnák és kidobnák a szemétbe, valamint a maradék nyomorékká válna. Nem érezné a mindennapi illatokat, nem látna úgy, ahogy farkasszemeivel láthat és a hallása is visszafejlődne. Összegezve béna nyomorék lenne, aki ráadásul nagyothall, és akinek a látása is irtó gyenge. A kifejlett szaglás nélkül pedig egyszerűen megbolondulna. Nyilván úgy vinnék be a diliházba, hogy egy darab követ szaglászik, és vihogva magyarázza, hogy érzi rajta a kéthetes kutya pisit. – Edward kimondottan jól viseli – erősítette meg szavait merengőn, amikor a farkas elvétel rémes utóhatásai hirtelen átvillantak az agyán.
- Akár így is mondhatjuk - húztam el kissé a számat, mert ennyire konkrétan és nyersen én nem fejeztem volna ki magam, de tiltakozni sem fogok, hiszen lényegében igaz. Ugyanakkor fáj is ezt így kimondani, mert a Teremtőm volt, nélküle nem lennénk most itt. - A maga módján kedves volt és szeretett minket. Határozott és erőskezű viszont annál inkább, jó Atanerk volt, amíg el nem homályosította az elméjét a hatalom. Máig nem értem, hogy mit láthatott meg bennem akkor… - mosolyodtam el őszintén. Nem is tudom, miért mondtam el ezt Egonnak, egyszerűen csak kikívánkozott. Kellemes a légkör most már kettőnk között, én pedig szeretek mesélni, talán pontosan azért is osztottam meg vele ezt az aprócska információt. - Szerintem senki sem örülne túlzottan a változásoknak - szeretjük a megszokottat és a jól beváltat, ez pedig itt most határozottan az, kár lenne felbolygatni. Semmi szükség rá. Így is tudjuk végezni a dolgunkat, csupán az alfának kellemetlen a helyzet, amit őszintén, szívből sajnálok és megértem, ha legszívesebben kihajítana minket a városból. Kíváncsi voltam, miként fog reagálni a történtekre, miként éri majd az, hogy megfosztottam némi sérülésétől. Neki még jó időbe telt volna, míg teljesen rendbe jön, nekem viszont jóval kevesebb lesz majd, ezüst okozta sérülés ide, vagy oda. A tudatomba kúszó fájdalomról egészen hamar sikerül megfeledkezni, sem a kellemetlen érzés a bőrömön, sem pedig a fejfájás nem zavaróak, ha a farkas lánya megtanulja, hogyan zárja ki őket, amikor van fontosabb dolog is, amire figyelhet. - Nincsen mit megköszönnöd, Egon - őszinték a szavaim, nem illemből mondtam i őket. Tényleg így gondolom. Ha valaki, akkor ő egészen biztosan megérdemelte, hogy enyhítsek a fájdalmán. - Így van! - kuncogtam röviden és halkan, valóban rendkívüli. Mindenki máshogyan illeti azt, amit mi csinálunk ilyenkor, ezer és egy reakciót hallottam már és mindegyik a maga nemében különleges. - Igen, tényleg. Akaraterő és tapasztalat kérdése csupán - legalábbis bíztam benne, hogy így van, mert mint mondtam már, még nem találkoztam olyan Mártírral, aki képes lett volna ilyesmire, de ez persze nem zárja ki azt, hogy valakinek sikerüljön. - Nem csak annak tűnik - koppannak a szavak, talán kissé keményebben, mint kellene, de ez érzékeny téma, minduntalan, amikor szóba kerül, pláne úgy, hogy a visszatérésemkor kapott test kerül szóba. Valaki feláldozta az életét. Értem. És azokért, akiket megmentett. Önzetlen volt, az nem vitás, de akkor is szokatlan, hogy valaki értem képes volt mindezt megtenni. - Nem tudom. Nem szerettem volna túl sok mindent megtudni az illetőről, azt hiszem érthető, hogy miért - halvány, keserű mosolyra húzódnak ajkaim a szavak után. Nem szerettem volna megismerni az illetőt, vagy bármit is megtudni róla, mert akkor kevésbé fáj, akkor könnyebben meg tudok feledkezni arról a tényről, hogy ő azért nincs többé, mert én visszatértem. - Másnaposság? - ráncoltam a homlokom. Nem értem, miért kell szinte mindenkinek alkoholba fojtania a bánatát? Miért olyan jó az? Én soha nem szerettem, nem old meg semmit, csak kis időre tompítja a fájdalmat, hogy aztán visszaköpjön a világra, sajgó fejjel, üres pénztárcával és ugyanazokkal a problémákkal. Semmi sem változik meg tőle, semmi sem lesz jobb tőle. - Igazság szerint, ha engem kérdezel, akkor is egészen jól viselte, amikor.. amikor megtörtént. Sokkal nagyobb tombolást vártam volna, vagy összezuhanást, bármit. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem érintette meg a dolog, mert nagyon is, de úgy tűnik, viszonylag hamarabb túltette magát rajta- morfondíroztam hangosan. Nem tudtam jelen pillanatban, hogy ez az egész jó, vagy rossz, de nem is szerettem volna jobban belehelyezkedni Edward helyébe. Félő volt, hogy esetleg megbánom mindazt, amit tettem, pedig tudom jól, hogy ez volt a helyes lépés. Meg kellett történnie. - Melyik a kedvenc történeted? - váltok aztán hirtelen témát, kellemesebb vizek felé evezve - Mármint a történelmünkről, rólunk - mosolyodtam el. Biztosan sok mindent hallott, érdekes és humoros történeteket is, kisarkítva a valóságot. Erre vagyok kíváncsi, melyik az, ami a leginkább megfogta, vagy éppenséggel amelyiket a legmulatságosabbnak találta.
Egon szemöldöke a magasba ugrott, amikor Eeyeekalduk felől a bizonytalanság szele csapta meg. Nem tudja mit láthatott benne Alignak? Ez jó, remek, egy mítosz, aki nincs elszállva magától. Valaki elhinné ezt neki, ha kitálalná a falkában? Nem, biztosa nem, de lehet kapna egy üveg whiskyt ajándékba, mert megröhögtette a többieket. – Nem mondta el? – kérdezte az egyedüli értelmes kérdést, amit jelen pillanatban ki tudott nyögni magából. Persze nyilván Alignak ezek szerint megtartotta magának az indokait, de úgy tűnik a nőstény sem nagyon kérdezhetett rá túl sokszor, és akkor sem kaphatott rá egyértelmű választ. Nyilván a sorsra, vagy az ősök erejére fogta, akik álmában üzentek neki, esetleg egy égi jelre is. Az indiánok szerettek természeti jelenségek köré csavarni komplett históriákat. Hát mondjuk a legtöbb kultúra kedvelte az ilyen isteni jeleket, szóval ez gyakorlatilag az egész emberi fajra jellemző volt régen. Manapság persze tudományos alapon gyártanak fantasztikus teóriákat, és némelyik leellenőrizhetetlen hipotézis csupán, mégis jobban elhiszik az emberek őket, mint azt, hogy létezik valami felsőbb hatalom. Egon is ilyen volt, de úgy tűnik álláspontját elég rendesen át kell szerkesztenie. - Hát nem – értett egyet vele, a változás rossz, gonosz és nyomorba dönt, és rengeteg macerával jár. Egon sem szerette a változásokat túlzottan, de aki túl akar élni, annak muszáj igazodnia, így habár kelletlenül is, de nem ragaszkodott foggal, karommal egyetlen személyhez, vagy helyzethez sem. Fejének sérülése pillanatok alatt eltűnt, ahogy a tompa fájdalom is, ezért igazán hálás volt, miközben le is volt döbbenve. Remek lenne megtanulni így használni a vérvonalát, akkor szinte feltűnés nélkül gyógyíthatna meg bárkit, akit súlyos baleset ért, aztán majd küld neki levelet, hogy fizessen a szolgálatért, hiszen érezhette, hogy a sebei pillanatok alatt elmúltak, persze mindenki más, hülyének fogja nézni, de ők ketten tudni fogják az igazat. Micsoda profitszerző lehetőség lenne, kár, hogy ez még a nagyon távoli jövő zenéje, még az is lehet, hogy meg sem éri, hogy ennyire tapasztalt lehessen vérvonalának használatában. - Tapasztalatnak talán mondhatom, hogy nem vagyok hiányában – mosolyodott el szerényen. Az utóbbi évszázadban nem fukarkodott a gyógyításokkal, persze saját megélhetése érdekében, de igazából mindegy, hiszen ezzel még inkább fejleszthette a képességét, és ha nem kért volna a gyógyításokért pénzt, akkor a delikvensnek hamarabb járt volna el a szája, így viszont némi fenyegetés és pénzkövetelés mellett, nem hallotta vissza csodatévő képességeit. – Akaraterőm is van… egy bizonyos szintig – grimaszolt kelletlenül. Hát, igen. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, Egon sok mindennel így volt. Ilyen volt például a harc, amiben elég béna volt, de nem is igazán akart jobb lenni benne, hiszen utált más vérfarkasoknak ártani. Úgy látszik Eeyeekalduk is roppant groteszknek találja a testátvételt, de legalább már tudja a földönkívülis testrablós történetek honnan erednek. – Igen, igen, ez teljesen érthető – bólintott szomorúan, a téma nem volt túl vidám. El sem tudta képzelni az Önzetlent miként emésztheti belülről, hogy ily módon jutott új alakhoz. Egont persze nem nagyon zavarta volna, hiszen számos ember életét oltotta már ki, hogy ne okozzon neki túl sok fejfájást plusz egy élet, viszont a gondolat elég zavaró volt, hogy bárkibe beleszállhat Eeyeekalduk, ha esetleg elhalálozna. És nyilván nem csak a mártírok feje, hanem a másik tizenkettő is bír ezzel a képességgel. Remélte egyikük sem fogja Egon testét alkalmasnak találni egy ilyen sötét varázslatra, persze a nőstény önfeláldozást emlegetett, így nyilván bele kell egyezni a dologba. Akárhogy is, kirázta a hideg a gondolattól, és zaklatott érzéseit könnyen felfoghatta Hope. - Igeeen – nyújtotta el a szót, amikor Edward másnaposságára kérdezett rá a nő. – Mondjuk megértem, hogy farkasa nélkül az alkoholhoz nyúlt – bólintott egyet morfondírozva. – Nincs senkije és semmije, talán a gitárját, ha eladja, néhány hétig még kihúzza. Nem lennék meglepve, ha hamarosan holtan találnák meg egy sikátorban, vagy egy árokban – nem volt épp boldog a kilátás miatt, elvégre csak a vérvonal nagyapja volt, és emiatt szomorúságot érzett. Igazán szeretett volna vele jobban megismerkedni, de így, hogy már nem vérfarkas, nem látta értelmét, főleg, hogy mindenféle nyomás nélkül kiadta Eeyeekalduk titkát részben, ami rohadt nagy felelőtlenség volt. - Jaja, tényleg jól volt, persze leszámítva a másnaposságát – nem örült bele, és ez rendkívüli kitartást és akaraterőt sejtet. Sajnálatos, hogy így kellett végeznie, talán Eeyeekalduk rosszul döntött, amikor elvette tőle, de… Egon teljesen megértette. Persze ő inkább megölte volna egy élve elégettetés miatt, de igazán nagy veszteség ez a farkastársadalomnak. De, sebaj, Egon még vérfarkas, és ez a lényeg, legalábbis számára most ez volt a legfontosabb. - Hohó! – nevetett fel jókedvűen, miközben agyában már kutatta is a legelcseszettebb, leghihetetlenebb sztorit, amit hallott az alapítókról. – Hát volt egy, amit még az 1870-es években hallottam, akkor ugyebár még hajlamos voltam hinni a legendákban, aztán, ahogy sokasodtak az ellentmondások a sztorikban, kezdtem nem komolyan venni őket – kuncogott halkan, majd még hozzátette. – Úgy tűnik vesztemre. A történetet Ravennában mesélte egy Redling nevű farkas, aki állítólag ismerte Angutát. Amíg ott voltam rengetegszer előadta, és szinte szóról szóra ugyanúgy, így ez egyike azoknak a történeteknek, amit betéve tudok.
Sötétség honolt, éjszaka volt az úr, a falka útra kelt, hogy áldozatait szedje a bárányok köréből, akik mit sejtve aludtak otthonaikban. Férfiak és nők, fiúk és lányok szenderedtek békésen és nyugalomban, miközben a falka feléjük loholt. Apró kis falu volt Burgundia területén, északra innét úgy hat-hétszáz kilométerre. Akkoriban harapott be a teremtőm, és még minden kibaszott új volt számomra, még az a dög farkas is, akit mára már sikerült megzaboláznom, de elhihetitek, hogy éveket küzdöttem vele, még szerencse, hogy a beharapóm ott volt velem, különben nyilván én magam akartam volna a falu lélekszámát nullára redukálni. De nem így történt, hála istennek. Anguta - persze akkor még nem tudtam, hogy az első vérfarkasok egyikének a kölyke vagyok – kapott valakitől információt, talán őrzőktől, talán egy szelídebb vérfarkastól, nem tudom, de nem is igazán érdekes. A lényeg, hogy meg akarta akadályozni, hogy ártatlanokat faljanak fel. Farkasom alig volt féléves, amikor Ulfred, vagyis Anguta, csak akkor ez volt a neve, közölte, hogy vele megyek, figyeljek és tanuljak. És én figyeltem és tanultam, egészen addig, amíg el nem kezdődött a fogócska. Tizenöt vérfarkas gyűlt össze a falu melletti erdőben, és az éjfélt várták, mivel akkor már a kutyák is aludni tértek, így már csak az utolsó pillanatban riaszthatták a gazdákat. Anguta nem várta meg az éjfélt, átváltozott és bevetette magát az erdőbe, én pedig mögötte loholtam, de nem bírtam tartani a tempót. Amikorra utolértem a falkatagok, már egymást ölték, Anguta pedig csendben várakozott nagyjából ötven yardra a vérengzés helyszínétől. A vér szaga megbolondította a bestiámat, és vonzott, mint tengert a hold, de a teremtőm visszatartott. „Tébolyt küldtem a falkára, hogy egymást öljék halomra, ha már úgyis ölni támadt kedvük” Megvonta a vállát és gondterhelten mosolygott. „Hidd el, ha élni akarsz nem mész a közelükbe, elméjük megbomlott és mindenkinek neki esnek, akit meglátnak, ezért itt maradunk és nem hagyjuk, hogy a falu közelébe menjenek. Világos?” Világos volt, csak éppen a farkasom nem értette, és megindultam feléjük, aztán egy ütést éreztem a tarkómon. Anguta akkorát lekevert, hogy elájultam. Másnap közölte, hogy a tizenötből tizenketten még ott elpusztultak, de a maradékkal sem lesz többé gond. Féljétek hát, az alapítók hatalmát, oktalan kölykök, mivel, ha csak az egyiknek is mélyen a szemébe néztek, elmétek ezer darabra hullik, és nem lesztek mások, csupán vérszomjas vadállatok, emberi részetek elenyészik. Ezért, ha valaha is találkoztok egyel, hajtsátok meg fejeteket előtte, akkor talán elkerüli titeket az alapítók átka.
- Aztán rendszerint benyakalt egy üveg bort és káromkodva nyugovóra tért. Hát, akkor még nem tudhattam, de szerintem az ürge teremtője egy illuzionista volt, máskülönben nem igazán hihető az őrületkeltés – vigyorodott el, és Eeyeekalduk láthatja is, hogy mennyire zavaros az alapító história, hiszen már egy primer forrás sem tudja rendesen a történetet.
//Lábjegyzet: A történetet Nando Redling mesélte, Anguta kölyke, aki az erdőben nem tudta túl jól nyomon követni Angutát, emiatt eltévedt, és csak jó fél óra múlva talált rá, ezt persze nem hangoztatta, érhető okokból. Valamint csak 8 farkas volt, de a tizenöt impozánsabbnak hangzott. (Mára már nyilván 20-25 farkassal lenne mesélve). Anguta valóban azt mondta, amit Nando mesélt, mivel nem akarta egyedi morfképességét felfedni előtte kölyke előtt.//
- Nem hangoztatta, azt tudtam, hogy az önzetlenségem miatt. De ugyan, a Testvéreim mellett? Egy Önzetlen? Ott volt Sangilak, a mérhetetlen erejével, Unalaq az ügyességével, Tipvigut a gyorsaságával és még sorolhatnám. Elég képtelennek tűnt akkoriban, hogy mellettük én is ebben az ajándékban részesülhettem - ma már érthetőbb a dolog, azok után, hogy Vörös Holdkor találkoztam magával Tupilekkel, minden világossá vált és még inkább megértettem, miért is választott Alignak. Persze azelőtt is értettem, de mi okom lett volna akár csak dicsekedni is azzal, hogy kiválasztottak? - Nahát, az nagyszerű! - bólintok elismerően, a tapasztalat rendkívül fontos - Egyébként pedig.. próbáltad már, hogy sikerülhetne-e esetleg így? - teszem fel a logikus kérdést. Mivel erről én magam sem tudok érdemben nyilatkozni, amíg nem próbáljuk ki, nem is mondhatunk semmi biztosat. Persze nyilván ez sem olyan, hogy elsőre sikerülni fog, ahogyan az elején az érintés útján történő sebesülés átvételt is gyakorolni kell, úgy ezzel sincsen másképpen, de hiszem, hogy elegendő gyakorlással akár ez is sikerülhet bármelyik idősebb, tapasztaltabb Mártírnak. - Nincs senkije és semmije? Ez még nem ok arra, hogy egyből az alkoholért nyúljon. Egy új lehetőséget adtam neki, nyilván nem könnyű a talpra állás, de ha igazán akarunk valamit, képesek leszünk véghezvinni. Megvolt a lehetősége, hogy új életet kezdjen, hogy elmenjen oda, ahol teljes mértékben tiszta lappal kezdhet - mérges vagyok, igen, egy pillanatig sem tudnám palástolni, mert én tényleg új lehetőséget adtam. Az pedig, hogy Edward nem élt vele, hanem elpazarolta, már nem az én problémám. Aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Arra pedig, hogy nem lepődne meg egy ilyen drasztikus kimenetelen sem, nem is válaszolok inkább semmit. Megértem, hogy nehéz, nekem is az lenne, nem is bírnám ki valószínűleg, de az, hogy ott maradjak, vagy olyan helyen éljek, ahol minden a múltamra emlékeztet… Amikor belekezd a mesélésbe, kényelmesen elhelyezkedem, hiszen véleményem szerint nem egy kétsoros kis legendára kell számítsak és valóban nem csalódom, hosszabbra sikeredik a történet, de minden szavára figyelek. Szerettem az ilyen történeteket meghallgatni, hiszen annyi érdekességet lehetett hallani és egyben furcsa is látni, hogy mennyire elferdülnek néha a történetek. És habár olyan történetet hallok, amiben személyesen nem volt részem, mégiscsak érdekes ilyesmiről hallani, főleg ami az alapítók átkát illeti. - Valóban érdekes történet, ki tudja, mennyi az igazság tartalma. Ha iszákos volt az illető, akkor pedig pláne - nevetek fel röviden, mert én nem ismerem sem az illetőt, sem az igazi történetet, így túl sok érdembeli dolgot nem is tudok hozzáfűzni. - Egon, akad még esetleg kérdésed? Ne értsd félre, szívesen ücsörögnék még itt veled, de sajnos nekem sem véges az időm - húzom el a számat, ezzel is alátámasztva azt, hogy tényleg örömmel beszélgetnék még vele, akár régi históriákat mesélgetve, akár bármi komolyabbat előtérbe helyezve, de nekem is van kötelességem, aminek kénytelen vagyok eleget tenni. Így ha nincsen kérdése, akkor szépen lassan feltápászkodom, ideje hazatérni, valószínűleg neki is időre lesz szüksége, hogy még jobban megeméssze a hallottakat. Mielőtt azonban végleg elköszönnénk, egy darabon úgyis együtt megyünk még, majd mikor elválnának útjaink, papírt és tollat kerítek elő, hogy felírjam a telefonszámomat. - Ezen a számon elérsz, ha bármire szükséged van, akár csak egy beszélgetésre, akár tanulni szeretnél - mosolyodom el kedvesen, mert szívesen gyakorlok vele, ha igényli, ráerőltetni magam azonban egyáltalán nem fogom. - És akkor ha nincsen más.. Ismételten örültem a találkozásnak, Egon - ha nincsen ellenére, még egy öleléssel is megjutalmaznám mind őt, mind saját magamat - Bízz magadban, jó? Megígéred nekem? - kérdezek miután elengedtük egymást és ha bólint, akkor köszönök csupán el, hogy visszatérve az autómhoz végleg hazafelé vegyem az irányt.
// Ha nem volna más, akkor ez a záróm volna. Köszöntem szépen a játékot, ezt is imádtam! És benne vagyok folytatásban is majd. //
- Hát, valóban, így felsorolva tényleg elég hihetetlennek tűnhetett. Főleg, hogy a vérfarkas társadalom többnyire az erőből ért csak – az más kérdés persze, hogy mára már Eeyeekalduk is belátta nyilván kezdeti aggályainak sületlenségét, hiszen hozzá tette az „akkoriban” szócskát, ami arra utal, hogy manapság – esetleg már évszázadok óta – már nem így látja. - Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ezt akár érintés nélkül is lehetne – nézett kicsit bűnbánóan, hiszen mártírként azért gondolhatott volna ilyesmire, persze eddig senkitől sem látta másként, és ha még Hope sem, akkor nyilván nem túl gyakran fordul elő az ilyesmi. Természetesen senki sem lehet ott mindenütt, ezért nem kizárt, hogy valaki már felfedezte ezt a lehetőséget Eeyeekaldukon kívül. Egon feltett szándéka volt gyakorolni az ilyesmit, talán Rebecca benne lenne, ha szépen megkérné. Egon remélte, hogy a nő mérge nem felé irányul, legalábbis szavaiból úgy tűnt Edwardot okolja, mindazonáltal valahogy a rossz hír vivőjének érezte magát, aki azért fog szerencsétlen véget érni, mert az üzenet, amit továbbított nem épp a legkellemesebb információkat tartalmazza. Emiatt a férfi inkább nem szólt semmit, csak elkezdte a talaj érdekesebb pontjait vizslatni, egészen addig, amíg a nőből a haragot áramlani érezte.
A történet után Egon kíváncsian nézte a nőt, hogy vajon hallott-e már erről a meséről, vagy legendáról, de úgy tűnik nem. Vagy, ha igen, annyira elferdült már a történet, hogy egyszerűen, csak nem ismer rá. Ez is előfordulhat, végtére is az alapítók valamilyen szinten testvérek, vagy mi fenék, így nem lenne meglepő, hogy évenként egyszer interurbán beszélgetésbe kezdenek telefonon, hogy elmeséljék az utóbbi éveiket, évtizedeiket. Ha meg régen találkoztak, akkor évszázadaikat. Egon elnyomta a kezdődő borzongását. Egyáltalán nem akart belegondolni, hogy nem csak a mártírok alapítója valóban létező személy, hanem a többi vérvonalé is. - Tintázott elég rendesen – bólogatott Egon vigyorogva. – Persze őszintének tűntek a szavai, mondjuk akkoriban az érzelmek kipuhatolása nem ment túl jól, ráadásul nem is mindig volt a pajzsa sem leeresztve addig a szintig – vonta meg kelletlenül a vállát. Egon egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon feltudna-e tenni valami értelmes kérdést, vagy sem, de mivel látta a nőstényen, hogy máshol is lenne dolga, így inkább megrázta a fejét. – Nem… azt hiszem nincs most úgy semmi – hazudott persze, de kegyes hazugság volt, és a lényeges dolgokat úgy érezte már megtudta, amik segítenek abban, hogy ne gárgyuljon meg a hallottak kapcsán. Egon és Hope együtt mentek egy darabon, majd a férfi átvette a papírt, amire fel lett írva a telefonszám. – Köszönöm – mosolya teljesen őszinte volt, szívesen gyakorolt volna Eeyeekaldukkal, hiszen a legjobbtól tanulni nyilván a legcélravezetőbb, de persze nem fogja minden nap zaklatni, és legalább egy hónapig nem is akarta a nőstényt látni, pusztán amiatt, hogy vajon miután a nő elmegy képes lesz-e valóban elhinni azt, amit megtudott, vagy idővel szépen lassan egy rossz(?) álomnak fog csupán tűnni. - Én is igazán örültem, vagyis a végére már valóban mondhatom ezt… – nem akarta megjátszani magát, hiszen mindketten tudták, hogy amikor meglátta Hope-ot egyáltalán nem örült neki, viszont, ahogy telt az idő, és gyarapodott az információ, véleménye a találkozásukról merőben megváltozott. Az ölelés meglepte, és emiatt nem is fejezte be a mondatát, de nem is volt rá szükség, nyilván Hope értette mire gondolt. Kezeivel óvatosan viszonozta az ölelést, elég kimértre sikeredett, de hát nem mindennap kerül az ember ilyen közelségbe egy legendával. – Megígérem – bólintott határozottan, és valóban így is gondolta. Bízni akart magában, és bízott is. Nem fogja elveszteni a józan eszét… legalábbis nagyon remélte. Miután elköszöntek Egon visszament a kocsmába, kifizette az elfogyasztott whisky árát, majd a Farkaslak felé indult. Nem sietett haza, így a nap kezdett feljönni, amikor már csak pár kilométerre volt otthonától… Szeretett volna meglepődni a csillaguk feketeségén, de csak értetlenül megrázta a fejét, legyintett egyet és tovább indult. Nem volt sötét, a nap sugarai megvilágították a fákat, árnyékot vetve, mégis maga a nap olyan volt, mintha éppen napfogyatkozás lenne, csak éppen a fénye elérte a földet minden akadály nélkül. Nem hitte, hogy Eeyeekalduk megismerése és a fekete nap között ne lenne összefüggés, így erről nyilvánvalóan hallgatni fog. Ha legközelebb találkozik Hopeval, majd megkérdi tőle, addig meg valahogy csak kibírja.
Nagyon úgy tűnt, minden normalizálódott a falkán belül. Hónapok óta nem történtek különös halálestekkel egybekötött feltámadások és Egon mártírságával átvett sebeinek is csak hűlt helyük maradt. Na jó, talán néhány sebhely megmaradt mivel ezüst okozta sérüléseket szívott magába, de annyi baj legyen. Már remekül volt, semmije sem fájt, és igazán örült egy kis péntek esti kikapcsolódásnak egy hangulatos kis csehóban. A Snows in Hell ugyan nem tartozott a kedvencei közé, mivel itt talált rá másodjára a Hope nevű nőstény, aki miatt a napot egy fekete korong takarja Egon szeme elől, de ezt még el tudta viselni, ahogy a nőstény titkát is. Eddig egyetlen falkatárssal sem kezdtek el az alapítókról társalogni, amióta Hope beavatta, így nem is kellett tagadnia, hogy ismer egyet. Igazán szerencsés helyzet volt, az viszont nem annyira, hogy még este hat sem volt, és Egon már a tizenkettedik pohárka whiskynél tartott. Habár jól bírja az italt, már kezdte érezni, hogy szinte mindenkire, aki bejön idült vigyorral tekint, főleg a dögösebb csajokra. Persze jelen pillanatban is kapcsolatban él, de mivel a barátnője őrző lett néhány hónapja, némileg elhidegültek egymástól. Talán ezért is lehet, hogy most nem vele van, hanem egy kocsmában múlatja az időt, és a pénzét. Kifogás mindig akad, hogy ne kelljen vele találkoznia, ha úgy érzi egyedül akar lenni. Falkaügy! Csak ennyit kell mondania a saját maguk által kitalált virágnyelvre lefordítva és Rebecca tudja, hogy most nem találkozhatnak. Nem szeretett hazudni neki, de néha muszáj volt csak úgy simán berúgnia és támolyogva vagy négykézláb – farkaséknál ez annyira nem gáz, csak ilyenkor mindig szanaszét hagyja a ruháit – visszatámolyogni a Farkaslakba. Most azért még nem volt olyan vészes a helyzet, de Egon bízott benne, hogy mire végez, sötétre fogja inni magát. Attól nem tartott, hogy a fenevad előbújna ilyenkor, valamiért ő is élvezi a bódulatot, amit a pia okoz, és nem próbál meg Egon kikapcsolt elmeállapotában emberekre vadászni. Mondjuk, ebben nem lehetett biztos, de mivel már vagy két hónapja minden hétvégén segg részegre issza magát és nem ébredt véres pofával vagy karmokkal, csak arra tudott következtetni, hogy a fenevad tudata, sajátjával együtt huny ki, hogy harmadik személyiségük vigye őket haza. A hím egy húzásra lenyomta a torkán a maradék égetett szeszt, majd a pulthoz sétálva kérte a tizenharmadikat is. Hamarosan megkapta és visszaült a boxba. Talán kikérhetne egy egész üveggel, de a végén még alkoholistának néznék. Pajzsát résnyire engedte le, épp eléggé ahhoz, hogy megérezze, ha fajtárs van a közelben, de érzelmeit rejtve tartsa. Nem volt erre különösebb oka, épp csak nem szerette másokra tukmálni érzelemhullámait. Igaz így Egon sem érezhette a másokból előtörő érzelmeket, de ez egyáltalán nem zavarta. Valaki szeret nyílt kártyákkal játszani, valaki nem. Egon az utóbbiak közé tartozott, legalábbis mióta őrző a barátnője, és megtudta, hogy Hope Belfort egy nyolcszáz éves gyakorlatilag halhatatlan vérvonal alapító. Hát csoda, hogy ilyen információk után jól esik néha hülyére innia magát?
Ha felvonom a pajzsom leginkább azért teszem, mert szeretném elhitetni másokkal, talán magammal is, hogy halandó vagyok. Az egyik legszebb dolog a múlandóság, azok a virágok a legszebbek, melyek elhervadnak és nem virágzanak soká. Míg a pitypang egész nyáron virít, addig a hóvirág pár hét vagy nap alatt eltűnik. És ezek a szebbek. Amint belépek deréknál felkötött fekete ingben és testhez simuló farmerben néhányan azonnal köszönnek nekem és humorosan táncra invitálna, melyet természetesen elutasítok. Kikérek egy tequilát és leteszem magam a pult melletti székre. Fél szemmel körülnézek a vigadóban és meglátom Egont. Szégyen és gyalázat, hogy a három év alatt, amit a falkában töltöttem, az idő alatt eddig csak a muszáj dolgokban vettem részt. Mindig is szerettem semleges maradni és így - valamennyire - szabad is. Ez a szabadság pedig biztonságérzetet adott. Egy bizonytalanabb alak lép hozzám, amint megpróbál felcsípni, látszólag fogadásból vagy barátai kihívására, burkoltan elutasítom az ajánlatát, majd a második tequilámat kikérve odasétálok Egon bokszához. - Szervusz, testvér! Csak az ökör iszik magában - ejtek egy cukkoló, de nem sértésnek szánt félmosolyt. - Csatlakozhatom?
A tizenharmadik. Talán sokaknak peches szám, viszont Egon sohasem volt babonás és a mostanában történek után sem fogja elkezdeni minden egyes kijelentését valamilyen fán lekopogni, csak azért mert a holtak felkeltek és jártak. Nem, a tizenharmadik whisky épp olyan, mint a többi. Valószínűleg nem fog belefulladni, és nem fog az ég sem rászakadni miatta… hát esetleg egy kis emlékezet kiesés, de az nem olyan nagy probléma. Egon összehúzott szemöldökkel nézte a nőt, aki belépve kért valami löttyöt a pultostól, aztán miután eltüntette, újabbat kért, majd beszédbe elegyedett egy fickóval, de nem tartotta fel sokáig és a nő máris Egon felé igyekezett. Nem érezte a jelenlétét, de a falkaszag minden egyes lépéssel erősebb lett. Persze nem az okozott gondot Egonnak, hogy ismeri-e, hiszen tudta ki ő… vagyis azt, hogy egy fakír, de a neve nagyon nem akart beugrani neki. Talán Patricia? Nem, de valami „P” betűs a keresztneve. Mindenesetre a tanácstalan kifejezést gyorsan eltüntette az arcáról, és szeszgőzös mosolyt eresztett meg a falkatársa felé. Biccentett neki, és amikor a nő megszólalt már nyilvánvalóvá vált az is számára, hogy tegeződnek. Egon nem látott ebben semmi kivetnivalót, amúgy is, így minden sokkal kényelmesebb. A megjegyzésre elvigyorodott – Szia, ülj csak le nyugodtan, nem szeretném, ha ökörnek éreznéd magad, mert egyedül tequilázol – ahogy a nő illata megcsapta Egon orrát, úgy a piájának szaga is. Mivel már elég sok szeszt öntött le a torkán, így kissé félretetetődött benne az idősebb vérfarkasok felé való tiszteletteljes megnyilvánulás… na meg amúgy is Pru kezdte. Áh, megvan a neve is. Csodálatos, még csak rá sem kell kérdeznie. – Mi szél hozott erre Pru? – nem szereti a becézést? Egonnak fogalma sem volt, de a Prudence kimondásába nyilván beletört volna a nyelve, így egyszerűbb volt a rövidített változatot használni. Annyi mindent nem tudott róla, hogy az már szinte kínos volt. Azon kívül, hogy Annakpok leszármazottja csak azt tudta róla, hogy már néhány éve a falka tagja, és hogy egy fél évszázaddal idősebb nála. Nem úgy tűnt, mint, aki harapós kedvében van, de Egonnak most az sem számítana, mivel a pia tudatmódosító hatása kicsit szabadabbá tette a szokásosnál.
A megszólalásra felkuncogtam. - Úgy hiszem én előbb találom magam csordában - aztán hanyagul intek egyet. - Tán baj, hogy csapat-építeni akarok a testvéremmel? - melynek legjobb módja a közös ivás. Közben leülök. Olykor előbb tűnik egy maffiának a falka, mintsem egy nagy családnak. A mifajtánknak csak ez maradt. Nincs szerető férj, aki átölel egy átdolgozott munkanap után, nincsenek tervek, szerető szavak, csak a ragaszkodás, a két kézzel kapaszkodás egy nagy szervezetbe, ami igazából csak előnyt és erőt harácsol a tagjaiból. Egonon is azt figyeltem meg, hogy inkább várta volna, hogy magázzam az "édestestvéremet". Rá se kellett nézni, egyértelműen több volt benne az alkohol, mint a víz. Szívem szerint kívánnám, hogy holnapra kutya másnapos legyen. - De ha inkább egyedül ökörködsz, odébb állok, kereshetek magamnak más bivalyt - Úgyis kinéztem magamnak egy fickót a túlvégen, aki egész helyesnek tűnik. Az idők folyamán megtanultam, mit kell nézni egy férfin, hogy leszűrjem milyen szerető. Legfőképpen a lábakat és a feneket. Az övé pedig igen ígéretes. Egon igazán hálás lehetne, hogy nem hálótárs után nézek, hanem a társaságába kéredzkedem. Bár lehet jobb szeretne magában dehidratálódni. Közben elővettem egy cigit és rágyújtottam. Nemsokára a csapos kihozta a tequilámat. Sóhajszerűen fújtam ki a cigifüstöt. - Mire ez a nagy kicsapongás?
- Hát, hogy lenne már baj? – kérdezte Egon elvigyorodva. Nem volt kedve kijavítani, hogy nem testvérek és soha sem lesznek azok. Persze tudta, hogy a nőstény hogy érti ezt, de Egon sohasem gondolt a fajtársakra testvérekként, ahogy a falkatagokra sem. A testvérei száznyolcvan éve halottak, mind egy szálig, és az ő emlékük sérülne, ha testvérként tekintene bárkire is. - Ugyan kérlek, ne tedd, beszélgetve jobb az ivászat egyébként is. Sajnálatos módon, ha egy szintre akarsz kerülni velem, rengeteg tequilát kell még benyakalnod – vigyora szélesre sikeredett. A pia azért csak pia. Minden poén a legjobb még akkor is, ha már elcsépelt. – Ami persze nekem egyáltalán nem probléma. Mondjuk, én annyira nem csípem azt az italt, jobb szeretem, amit lassan kell kortyolgatni. A tüskék mindig hamar fejbe kólintanak – de csak azért, mert mértéktelenül képes vedelni, mivel kevésnek tűnik, és miért ne lehetne abból húszat meginni fél óra alatt? Jobb szereti a whiskyt. Tiszta marad a fejé és nem kell vele kapkodni. Ahogy a nő előkapta cigarettát és rágyújtott, Egon lehajtotta a fejét, mert észrevette, hogy fintorog. Remélte, hogy Pru nem vette észre, alapesetben nem tett volna ilyet, de tizenkét whisky után arcának reakcióját kevésbé tudja kontrolálni. Az ittas ember nem hazudok, ha minden igaz, és ez igaz a mimikára is. Egon nem kedvelte a dohányzást, és nem az egészségkárosító hatása miatt, hiszen a vérfarkasokra az nem hat, és azt sem mondhatná, hogy azért mert a dohányzás embereket öl. Hát, Egon is öl szóval akár még puszipajtások is lehetnének ezen az alapon. Nem, egyszerűen csak utálta a szagát. Persze volt még annyira toleráns, hogy ne rontsa el mások élvezetét szándékosan. - Nagy? Dehogyis nagy – kuncogott, miközben a pohárét nyúlt. – Csupán a szokásos péntek esti lazulás. Semmi extra – azért nem volt persze minden rendben, de nem akarta Pru-t lehangolni és az sem biztos, hogy érdekelné más farkas kínja. Mivel pajzsa csak résnyire volt leengedve így nem valószínű, hogy a nőstény kiszúrta a ferdítést, de ha igen, az sem sokat számít. Ő is csak falkatag, még ha kicsit idősebb is. – Amúgy, te mikor is érkeztél Faribanksbe? – Gáz nem gáz, de lövése sem volt, csak azt tudta, hogy néhány éve. De az elég tág fogalom és Egon szeretett képben lenni a falkatagokkal.
Szemem sarkából észrevettem, hogy valami nem jó, bár azt hittem, ilyen részegnek már mindegy, de mégiscsak megsérült az önbecsülésem, hogy ilyen udvariatlan vagyok. - Bocsi, zavar? - fújtam ki a füstöt, lehetőleg úgy, hogy ne Egont érje, habár tudtam, hogy úgyis nem lesz a válasz. - Három éve. - válaszoltam szűken. Most, hogy belegondolok, én se tudok sokat a velem szemben ülőről. - És te? Mi végett keveredtél ide? - megvakartam az orrom, majd lepöccentettem a hamut a csikk végéről. Még várva, hogy lehajtsam a tequilát gondolkoztam azon, mit igyak következőnek. Szeretek többfélét inni egy alkalomra. Bár eszembe ötlött, hogy nekem vigyáznom kell a részegedés tendenciájával, mert a végén lehet én viszem haza a szemben ülő delikvenst. Láthatóan pedig nem sokra van már tőle, jó eséllyel nem most akarja abba hagyni. Ülünk teljesen "hétköznapi" témákról beszélgetünk. Nem is tudom, mikor volt már utoljára ilyen. Beszélgetés közben gondolkoztam olyanokon, mikor kell dolgoznom, mit fogok előadni, kivel kell találkoznom és mikor kell találnom legközelebbi ágypartnert, ha nem akarok nyűgös lenni a következő hét közepére. De még itt a hétvége, hátha elkapom végül azt a bivalyt ott a sarokban.
- Nem, nem zavar – szinte már saját maga is elhitte, hogy tényleg nem nézi rossz szemmel a nőstény füstölgését. Persze nem kérné tőle, hogy oltsa el, hiszen akkor valami nyápic vérpulinak nézné, ami nem lenne túl szerencsés. Egy kis füst? Ugyan már, mit számít? Csak nem fog füstmérgezésben kinyiffanni, hacsak a nőstény nem akarja esetleg felgyújtani az egész kócerájt. – Akkor viszonylag még te is friss hús vagy – vigyorodott el, majd kortyolt egy nagy adag whiskyt. - Mi végett? – kuncogott fel a kérdésen, persze nem az volt ennyire röhejes, hanem a kikívánkozó válasz Egon szájából. – Lövésem sincsen. Alaszkában még nem jártam, és valamivel több, mint egy éve úgy döntöttem, hogy jót tennének nekem a hosszú téli éjszakák, amik erre a fertályára a világnak jellemzőek. Fairbanks pedig útba esett, mivel kocsival jöttem Kanadán keresztül – leheletnyi grimaszt ejtett meg, majd elgondolkodva folytatta. – Így utólag belegondolva, szerintem jobban jártam volna, ha repcsivel jövök. Te mivel érkeztél? Ismertem egy vérfarkast, aki gyalog mászott el idáig – nevetett fel jóízűen, aztán vigyora átcsapott grimaszba, majd csalódott szomorúságba. – Hát, mondjuk ő már nincs többé… de nem a hosszú gyaloglás vitte el – szögezte le komoly képpel, csakhogy Pru ne úgy képzelje el az esetet, mint a görögöknél a maratoni futót, aki célba érése után holtan rogyott össze. Már persze, ha valóban lehet hinni annak a mondának.
Megvontam a vállam. - Elég sokáig éltem az Egyesült Államokban, eljutott hozzám a falka híre, aztán egy napon úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok. - Ezt megválaszolva elkalandozok. Eszembe jut az éjszaka, amikor a színpadon éppen elbűvöltem azt a sok-sok embert, akik emberek voltak és hónapokon át nem éreztem már saját fajtám illatát. Hát, csak előkaptam azt a korábban bezsebelt hírt a környező falkákról. Alaszka gyönyörű vidékére pedig melyik farkas ne vágyna? Látván az elkomorodást, szinte sajnálattal, hogy nem tudok izgalmasabb példával élni válaszolok. - Maradtam a hagyományos repülőnél. Mondjuk az akkori főnököm annyira nem akarta, hogy távozzak, hogy búcsúajándékként első osztályra fizetett be. - Elmosolyodtam az emléken, a vörös boron és a kacsasülten. Az első osztály szépségei. Meg a fazon, akivel élvezhettem egy kicsit a mosdó privát szféráját. Kaján mosolyom letöröltem az arcomról, hiszen emez itt szemben éppen gyászol valakit. Bár én ilyen bőrben, ebben a létformában nem bánom a halál gondolatát. Inkább hálát adok a Holdnak, hogy véget vetett szegény maratonfutó szenvedéseinek.
- Híres volt a falka? Én nem hallottam róluk, mielőtt idejöttem. Amúgy az őslakos, vagy a betolakodó falkára gondolsz? – Egon kíváncsi volt, vajon melyik híre terjedt el a szelek szárnyán, és még néhány kérdés felötlött elméjében, ami kíváncsisággal töltötte el. – Három éve, amikor megérkeztél rögtön csatlakoztál is, és ha így van, akkor Castor falkájába, vagy az őslakosokhoz? – talán jobb lett volna telepatikusan csevegni, de Egon elégnek érezte, ha csupán lejjebb veszi a hangerőt. Amúgy sem voltak emberek a közelükben, és ha lettek volna sem valószínű, hogy foglalkoztak volna velük. Akár kiállhatna a bár közepére is, hogy elújságolja, hogy vérfarkas, akkor is csupán legyintetnének rá, hogy bolond. Persze a falka nem nézne jó szemmel egy ilyen akciót, szóval nem úszná meg következmények nélkül, de a kocsmában iszogatókat rohadtul nem érdekelné, hogy egy újabb őrült előadja részeg agymenését. Egon abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a falkaegyesítés után érkezett a városba, de ha Pru rögtön csatlakozott, akkor valószínű ott volt, amikor 2013 végén Castor legyőzte Darrent. Egon elvigyorodott, majd miután ivott még egy adag whiskyt megszólalt. – Ha én nem akarnám, hogy távozz nem első osztályú repjegyet adtam volna, hanem egy csirkeszállítósat. Hátha mégis meggondolod magad. Mindenesetre örülök, hogy nem tudott eltántorítani a célodtól – miért örült? Mert kedvelte a fajtársait, talán mártír vérvonalának mellékhatása lehet, de nem bírt huzamosabb ideig ellenséges viszonyt egy vérfarkassal sem fenntartani, az új ismeretségek pedig amúgy is mindig feldobták a hangulatát. - Amúgy mit dolgoztál? - nézett a nőre szelíd mosollyal.
- Megfelelő körökben mozogva mindenhova eljutnak a hírek - mosolyogtam. Ha rajtam múlt volna le is adhattam volna a lapnak, ahol dolgoztam, és akkor tényleg híres lett volna a dolog. Minimum Fairbanks bandaháborúja címen. Szinte látom magam előtt a címlapot és a Fairbanks-be érkező katasztrófa turisták tömegét. - Castor személye meggyőzőbb volt - válaszoltam szintén. A repjegyes megjegyzésre huncut mosoly húzódott arcomra. - Hagyta volna, hogy az ő Királynője csirkeszállítóban utazzon? Ugyan! Inkább búcsúajándék volt, mint marasztalás. - Meglepődtem a hirtelen kérdésáradaton és az is egy kicsit jókedvre derített, hogy a velem szemben ülő részeg próbálja lehalkítani a hangját, mikor már annyit nem tud magáról, hogy amúgy is hangos és ez sem segít sokat. Mintha az emberek annyira szemfüles lények lennének, hogy egy kocsmában, ahova felejteni jönnek, majd pont mások sötét titkait akarnák még a nyakukba venni. Vakok és süketek. Gyakran részegnek sem kell lenniük hozzá. - Ennyi év alatt sok mindent. - Hogy ne félválaszt adjak, az Egyesült Államokban vállalt munkákból soroltam párat. - Újságíró, pultos, táncos, zenész, bejárónő... - elhallgattam. Most jöhetnek az én kérdéseim. - És te hol is dolgozol? - valahogy ez a tag mindig csak a szemem sarkában volt ott valahol, de sose foglalkoztam igazán vele. - És mi szél hozott Alaszkába?
- Nyilván – vonta meg a vállait Egon. Fairbanks előtt a New Hampshire-i Berlinben lakott tizenöt évig, oda nem, hogy falkahírek nem érkeztek, de még nagyon vérfarkasok sem. Az eltelt idő alatt jó, ha tíz fajtársa megfordult a városkában. Szóval nem meglepő, hogy Egon kimaradt a hírekből, mondjuk amúgy sem biztos, hogy érdekelte volna. Sohasem rajongott egyetlen falkáért sem, főleg, ha azok hírhedtek, vagy éppen híresek voltak. Az ilyen helyeken általában túl nagy szokott lenni a felfordulás Egon ízlésének. Még szerencse, hogy itt látszólag rendeződtek a dolgok a falkaegyesítéssel. – Akkor sikerült a győztes oldalra voksolnod – vigyorodott el. Úgy látszik Prunak jó érzéke van a választáshoz. - Királynője? – Egon hitetlenkedő arcot vágott. A csaj eléggé el van szállva magától, de lehet, hogy csak önbizalma kicsit egészségesebb Egonénál. – Mégis mivel érted el nála ezt a kitüntetett figyelmet? – nyilván Pru volt az év dolgozója, még lehet a fényképe is ki volt téve a főnöke irodájába. - Ezek szerint akkor sok mindent kipróbáltál – vigyorodott el kedélyesen. A nő alkatából ítélve biztosan remek táncos, ráadásul a benne élő bundás is csak előnyére lehet. - Darren asztalosműhelyében – vont vállat egy szippantásnyi whisky kíséretében. Nyilván nem olyan egzotikus állás, mint a táncos, vagy éppen a zenész, de nem is a pénz miatt csinálja. Egon felhúzta a nő másik kérdésére a szemöldökét. Mintha ezt már más köntösben kérdezte volna Pru, és úgy rémlett, hogy meg is válaszolta… vagy annyit ivott volna, hogy csak beképzelte magának? Ha így van, talán nem kellene többet innia. Egy pillanatra elgondolkozott, ránézett a piára és elfintorodott, majd mosollyal az arcán a nőre tekintett. – Alaszkában még nem jártam, és vonzottak a hosszú téli éjszakák, ezen kívül nem volt okom rá. Kocsiba ültem aztán Fairbanksban kikötöttem ki. De vagy fél évig magányosként éltem, aztán csatlakoztam én is – Egonnak nem rémlett, hogy Pru jelenleg hol dolgozhat, és ha már úgyis benne voltak a témában, hát arra is rákérdezett. – Mióta itt vagy hol dolgozol? Vagy dolgozol egyáltalán? Igazából szerintem, ahogy én sem vagyok igazán rászorulva, nyilván neked is vannak tartalékaid., de alibinek persze muszáj valamit találni.
- Maradjunk annyiban, hogy több volt köztünk, mint munkáltató és dolgozó között - mosolyogtam sokat sejtetően. A győztes oldal. Elégedetten szívtam be a levegőt ezen a gondolaton. A magamfajta nadrághuszárnak illik tudnia, hova érdemes befektetni. Felrémleni készültek az emlékek, de inkább elhessegettem és körülnéztem a kocsmában, ahol az eddigi alkohol-ittas élet kezdett füstös álmatagságba süppedni. Kecses ajkaim közé vettem a csikket és megszívtam az utolsó pár millimétert, majd elnyomtam. Az asztalra könyökölve tekintettem Egonra. A szem a lélek tükre. De mindegyik vérfarkasnak ugyanolyan a szeme. Sötét titkokat és fájdalmakat őriz. - A Golden Wolf Kaszinóban. Táncolok és zongorázok. Szoktál arra járni? Egyszer megnézhetnél! - Mosolyogtam rá ritka szelídséggel, mintha két szokványos ember lennénk, és egy szokványos nőként hívnék meg egy szokványos férfit, hogy nézze meg a fellépésem.
- Áh, értem. Szóval kettyintettetek két műszak között – bólintott rá Egon. – Ha ennyire kedvelt, miért nem vett feleségül? – hát nyilván azért, mert a munkaadónak biztosan volt már egy felesége, mindazonáltal kíváncsi volt, vajon miért is nem bontakozott ki a szerelmük egy oltár elé cipeléssel. Na végre, elnyomta a cigit. Egon nem is lehetett volna hálásabb, és még egy halvány mosolyt is megeresztett. Nem igazán foglalkozott vele, hogy vajon a könyöklős szempárnézegetésnek tudja-e be reakcióját, vagy esetleg rájön, hogy a cigi eloltása miatt tett így. - Mindkettőt egyszerre csinálod? – kérdezte elvigyorodva, és meg sem várva a választ folytatta. – Az akkor bizarr előadás lehet – ejtette ki fapofával a szavakat, majd leöntötte a maradék whiskyt a torkán, és elégedetlenül kezdte el vizslatni az üres poharat. – Fenébe, ez megint elromlott – fintora csak pár másodpercig tartott, aztán a nőre tekintett. - A Golden Wolf? Hm… nem rémlik, hogy tudnám, merre van – hallotta már a nevet, de nem igazán hozta lázba a létesítmény, ezért nem is nézett utána. Már a neve borzalmas, és ebből kiindulva valami puccos hely lehet sznobok számára fenntartva. A legkevésbé sem akart odamenni, de mégis rábólintott, mert a falkatársak érdekelték. – Rendben – mosolyodott el. – Mikor szoktál fellépni? Csak, hogy ne olyankor menjek, amikor ott sem vagy – és akkor nyilván halálra is unhatná magát, a whisky biztos sokkal drágább, és így nem tudna annyira berúgni, mint egy rendes kocsmában. Még az is lehet, hogy oda öltönyt kell húzni. Na, azt már nem, ha kell öltöny, akkor inkább tegye fel Pru a youtube-ra aztán majd megnézi ott, de Egon nem fogja betenni oda a lábát.
- Persze, hogy kettyintettünk... Nem vagyok én holmi tinilány - válaszolom a megjegyzésére. A szívélyes meghívás nem talált szívet, de hát mit is vár az ember egy falkában, ahol csak a kötelesség és a rendes család hiányérzete tartja össze a pereputtyot, ami a falka szót megszégyenítően inkább maffia... Természetesen nem egyszerre csinálom, de figyelmen kívül hagyom ezt az ostoba kérdést. Igazából miért is ülök én itt? - Hétfő este lesz a következő fellépésem, kilenckor - azzal felállok, jobb programot is tudok magamnak csinálni, minthogy hallgassak egy részeg idiótát. Azzal hátat fordítva elindulok a pult fele, már messziről tudatva a csapossal, hogy egy rögtönölő lesz.
Egon elvigyorodott. – Hát, pedig ezzel a sejtelmes felvezetéssel nagyon úgy tűntél – még akár bóknak is vehetné, bár nem valószínű, hogy annak fogja venni. Egon sem tudta igazából, hogy minek szánta. Túl sok pia volt már benne, hogy gondolkodjon, mielőtt dumál. Sebaj, egyszer élünk, persze nem mindegy, hogy meddig. - Hétfőn? Szerintem akkor pont nincsen programom – persze ez nem volt igazi válasz, inkább csak sejttette, hogy előfordulhat, hogy ott lesz. Vagy nem, mert ugyebár addig még sok minden történhet, és rengeteg dolog közbe jöhet. Például Egonnak ki is mehet a fejéből az infó, főleg így, hogy valószínűleg nem hagyja abba a tizenharmadik pohárnál. A tizennégy amúgy is jobb szám. A nő azonban váratlanul felállt. Természetesen piáért, ment és Egon nyelve hegyén már ott volt, ha már úgyis arra jár, kérjen egy whiskyt, de inkább nem szólalt meg. Na, csak képes a száját csukva tartani. Egon elmerült a gondolataiban, és várta, hogy Pru visszatérjen. Nem köszönt el, szóval, ha nem jön vissza az bizony nagyfokú bárdolatlanság lenne részéről, de Egon nem gondolta, hogy így lesz. Persze tévedni farkasemberi dolog.
Leülök a pult elé, lehúzom az utolsó adag gyémántszínű nedűt is, majd, csak hogy ne legyen annyira otromba a távozásom közlöm a csapossal, hogy vigyen az ott fetrengő úrnak még egy whiskyt, és közölje vele, hogy búcsúital. Kifizetem a tartozásomat, majd csípőmet kiringatom a kocsmaajtón. Az ajtó előtt megállva mélyet szippantok a friss levegőből, figyelmen kívül hagyom az ablak alatti részeg tivornyát, és elindulok haza. Észreveszem, hogy a korábban kinézett bivaly követ. A csábítás gondolatát hamar felváltja a tény, hogy valaki zsebet akar metszeni ma éjjel. Kaján vigyorral nyugtázom, hogy én pedig torkot fogom. A legközelebbi sikátorba csalom vadászhitben lévő áldozatom, s hamar levezetek minden feszültséget, ami ezen a héten felgyülemlett. Dorombolás szerű morgást hallatva egy órával később számat törölgetve kilibbenek a sikátorból és eltűnök a sötétben.
Kezdőlap
És benne vagyok folytatásban is majd. 
//
