Még szép, hogy megfordul a fejemben, hogy nem jön el. Az oka persze, már más kérdés, hogy most azért, mert beijedt - ezt mondjuk nem nagyon hiszem -, vagy egyszerűen csak lusta és nincs kedve, vagy mit tudom én, milyen okból. De tulajdonképpen nem is számít, hiszen most már itt van. Ó, te jó ég! Alex, ez még tőled is rém gyenge volt... "De", válaszolja, mint valami totyogós pelenkagazda. Csak megforgatom a szemeimet és szusszanok egyet, de több szót ez nem érdemel, tehát nem teszem szóvá, hogy ennél vérszegényebb visszaszólást aligha sikerült volna neki összehozni. - Most tapsolnom is kéne? - ha már ilyen nagy elánnal és teátrálisan játszik itt nekem, akkor lehet azt várja, hogy összecsapkodjam neki a tenyerem, és közben, mint egy retardált hal tátogjak neki, miközben azt kiáltozom, hogy Bravó! Ugyan már! Ahogy mozdul, felé próbálok fordulni, módosítva a mozdulatomon. Komolyan mondom, Alex most vagy fél egy kiadós taslitól, vagy azt hiszi, hogy táncórán van! A könyökét könnyűszerrel hárítom és lököm el a francba azzal a lendülettel, amivel képen akartam törölni. A lába is lendül, de ez meg pont a másik kezemnek jön kapóra, amivel a gyomrába akartam vágni. Így végül csak a karom rúgja meg, amivel védtem magam. Újra lendül az a kezem, amelyik a könyökét lökte arrébb és megint felé ütök, de most aljas módon a körmeim helyén hosszú farkas karmok jelennek meg, hogy biztosan elérjem a karját, vagy a mellkasát, attól függően, hogy mennyire is sikerült az egyensúlyát megtartania, miután ellöktem a könyökösét és kivédtem a rúgását.
Már maga az arca is megér egy vigyorgást, a kis cseles, azt hitte, majd nem jövök el, és akkor elhíresztelheti, begyulladtam tőle. Hát nem, ezt az örömet el kell halasztania, mert itt vagyok, akár tetszik, akár nem. Felőlem mehet a harc, de ha keringőzni akar, nem fogom elrontani a tervét, akkor hajrá, ugráljuk egymást körbe, mint valami rituálén, aztán meg menjünk haza. Persze, azért hagytam ott a kedvenc ágyamat, hogy ezt megtegyem, igen. Elfelejtette, hogy hívott, hát gyorsan tudatom vele, mielőtt rám fogja, hogy baj van a memóriájával, és tessék, erre ez sem jó neki. -Minima. Na ne játszadozzunk már szöszi, persze mindjárt virágot is kérek az öltözőmbe, meg minimum egy Raffaellot, csak úgy, kísérőként. Még mit nem. A mozdulataira ásítok egyet, még gyors vagyok, elugrom előle, de hogy máris karmokkal támad... hát az nem szép dolog. Pofátlan vigyorral a képemen szemlélem, itt az ideje a harcnak, azért jöttünk ide, nem? És ma kurva rendes csávó vagyok, mert még intek is neki, hogy hagyjuk a szoknyás csépelést, váltsunk, az sokkal izgalmasabb terület jelenleg, mert itt aztán órákig kergethetnénk egymást máskülönben. Ő is ismer, én is őt, ezek a játékok meg nem megterhelőek, tehát hiába szívós, nem megy vele semmire, gyorsabb vagyok nála. Azért szemmel tartom, miközben megszabadulok a gatyámtól és a pólómtól, no meg a cipőmtől is, és véghezviszem az átalakulást, hogy bevárva őt is végre egymásnak feszüljünk.
És megint arrébb ugrik. Hát ennyire fél attól, hogy beviszek neki egyet? Basszus Alex... Komolytalan így az egész. Én elhiszem, hogy a vérvonalából fakadóan tud pattogni, mint a nikkelbolha, de ebből így nem lesz se edzés, se semmi. Komolyan mondom, olyan, mintha rettegne attól, hogy egy szuka megüti... - Most komolyan keringőzni akarsz, vagy végre abbahagyod ezt a pattogást? - elvégre nem én ugribugriztam arrébb, mint egy kicseszett nyúl. Azért vicces, hogy nőstény létemre a legkevésbé sem féltem attól, hogy esetleg behúz egyet, de hát na, én sem ma voltam kölyök, még szép, hogy el bírtam lökni a könyökét, meg a lábát. Viszont ez az egyfolytában arrébb libbenés olyan, mintha félne tőlem. Pedig elvileg nem így tudtam. Alex kevésbé idegesített, mint a többi idióta, ami mondjuk részben annak volt köszönhető, hogy alig pofázott, ami tényleg üdítő volt. Mikor int, hogy akkor itt az ideje, hogy végre farkasként mehessen a buli - na végre! - akkor kibújok a cipőimből, leveszem a farmert, a pólót és az alsóneműt - nem, egyáltalán nem érdekelt, hogy végignézte a dolgot, én is végignéztem az ő vetkőzősét, és akkor mi van? farkasok vagyunk, könyörgöm, nem holmi szégyellős szűz tinik... - majd váltok. Hozzáteszem, kedvemre van a másik látványa, de ez nem tereli el a gondolataimat. Nem szarakodok, teljes vérfarkas alakot veszek fel. Nőstény létemre nem vagyok kisebb, mint a legtöbb hím, bundám vastag és hófehér, szemeim az okker színében játszanak. Nem vagyok dühös, csupán csak kedvem van egyet bunyózni, viszont a tinglitanglihoz nincs, ezért nagyon remélem, hogy Alex nem ezzel akarja a bunyót elsunnyogni, hogy majd minden támadás elől eltáncol és kihátrál. Négy mancsomon támaszkodom meg és a hímre függesztem a tekintetem, aztán várok kicsit, elvégre nem életre halálra megy a meccs, hogy kihasználjunk minden egyes másodpercet, hanem csak gyakorolunk az élvezet kedvéért. Majd amikor már mindketten a bundásabbik felünkben vagyunk, készen állva a másikra, akkor elrugaszkodom a talajtól és egy könnyed mozdulattal rontok neki a másik bestiának. Jobb mancsom lendül, hogy a pofáját vagy a vállát találjam be, a lendület és a farkasom súlya sem éppen pehely, hacsak arrébb nem ugrott megint, akkor végre egymásnak feszülhetünk. A pofámat nyitom, hogy az agyaraim közé kapjam a bundáját, hogy aztán rászorítsak arra.
Nincs kedvem ember alakban harcolni, az már túl snassz, pláne, hogy minden rezdülését ismerem, akkor komolyodjon a történet, toljuk le farkasként. Hogy végignézem, miközben vetkőzik, hát ja, de nem különösebben foglalkozom vele hímként, most nem. Ellenfél, és ha ellenfél, akkor nincs csajozás, nincs viccelődés, nincs semmi egyéb, csak küzdelem. Ja, hogy ez tőlem nem olyan megszokott dolog? Előfordul, csak néhányan tudják rólam, de az pont elég. Már átalakulva várom, hogy végezzen, és hagyom, hogy egyenesen nekem rongyoljon. Eszem ágában sincs kitérni, izmaim feszülnek, úgy várom, hogy elérjen. A lendülete nagy, jó lesz ez, mehet a menet. Ha nem tud feldönteni, akkor máris jó vagyok, márpedig azért én sem ma kezdtem a harcot. Amint odaér, nem érdekel a mancsa csapása, bár magam is megteszem, visszacsapok, és ugyanúgy fogok vissza a marjánál, ahogyan ő teszi velem. Bunyó, harc... nem macska-egér játék, hanem igazi küzdelem. Morogva fogom a bundáját és rázom meg, majd fogok újra, és tartom, amíg nem akar elszakadni tőlem. Azért egy helyben állni, még mit nem, azért meglegyintem oldalról is, hogy érezze a törődést, végül elunom az ide-oda harapást, és én lépek el tőle, hogy újabb fogást keressek rajta. ~Gyere újra. Nem két perces csatát akarok én sem, ahogyan Nat sem, és nem is heccelem, csak gyakorolni akarom, hogy ha nekem rontanak, minden körülmények között megálljak a lábamon, ki se tudjanak billenteni onnan. Tudom, hogy bele fog menni, mert ő is azért van itt, hogy edzünk egy jót, és ha sérülünk, hát kit érdekel, majd regenerálódunk. Amint megvan az egymásnak rongyolás különböző formákban, majd váltunk.
Csodálatos! Végre nem táncikál arrébb. Elvégre azért vagyunk itt, hogy edzünk, verekedjünk és nem azért, hogy valami elcseszett szamba estre gyakoroljunk. Nem sokat teketóriázom, neki rontok és ellen tart. Ütésemre, ütés a válasza és ahogyan én is belé marok, úgy ő sem vesztegeti az időt. Állkapcsomat a bundájára zárom és én sem vagyok vele kedvesebb, vagy gyengédebb, mint ő velem. Az oldalamba kapok tőle egy ütést - kösz Alex, nem tudtam, hogy mi hiányzik - mire újra harapok, de most úgy, hogy ne csak tartsam a bundáját az agyaraim között, hanem át is szakítsam a bőrét és kiserkenjen a vére is. Mikor elenged, én is őt, nem az ellenségem, hogy továbbra is marjam és tépjem. Gondolatára bólintok egyet, de feleslegesnek ítélem a választ, enélkül is megleszünk szerintem. Nem távolodom el tőle nagyon, csak egy pár lépésnyit, hogy megint nekitámadhassak és annak legyen némi lendülete is. Most azonban mancsaimmal két oldalról fogok rá a pofájára és megpróbálom elrántani magammal. Hátsó lábaimat keményen a földnek vetem, hogy így is erőt tudjak kifejteni. Szivós vagyok, nem adom fel könnyen, és minden erőmmel azon vagyok, hogy kibillentsem őt az egyensúlyából. Balommal előbb elengedem, majd felé csapok és lesújtok rá. Morgás hagyja el a torkomat, harc közben az ilyesmi megesik. Ha kibírtam lendíteni az egyensúlyából, akkor mindketten dőltünk, hiszen Alex sem egy gyenge piskóta, magával tud húzni, ha pedig ez nem sikerült, akkor most én eresztem el őt, és távolodok el tőle egy kicsit. ~ Most te gyere nekem. ~ küldtem felé a kérést - igen, kértem! - mivel ő a gyorsaságban volt jó, és fontos számomra, hogy ki tudjam védeni, ha valaki a vérvonalának köszönhetően ezzel a képességgel ront rám.
Eddig tartott a lassúságom, azaz az a lassúság, nemtörődömség, tunyaság, amit a többiek látnak belőlem, egy pillanat alatt foszlik szerte az egész, hogy végre harcra kerül a sor. Nath ugyan ismer, hiszen szoktunk edzeni, így őt nem is lepem meg, de nem is ez a célom. Bunyó, harc, ami véres lesz, mert annak kell lennie, ha gyakorolni akarunk, tehát egy sérülés nem sérülés, mindenki túl fogja élni. Nekem repült, álltam a sarat, és martam bele, ahogy tette ő is, és kerestünk egymáson újabb fogást, hogy ne csak simogatás legyen az egész. Az oldalát ért csapásnak nem örült, érzem rajta, de ezt kell szeretni, ezt kell megszokni, mert nem csak én fogom megtenni. A második harapás sérülést okoz, vérzek, ahogyan ő is, de ez nem fog megállítani senkit, mert menni kell tovább, ennyi nem okoz komoly kárt. Amint eleresztem, máris kérem, támadjon újra, de már jön is. Két lábra emelkedem, karmaimat a nyakába mélyesztem, és húzom magammal a földre. Nem ugrom el, nem baj, ha a földre kerülünk, ilyen szituáció mindig volt, és mindig is lesz. Estemben csapom pofán, ahogy ő is, de már ugrok is ki alóla, hogy még egy harapással toldjam meg az egészet a lábára, és egy újabb csapással egészítsem ki. Nem fogok erősen, nem az a cél, hogy törjön bármi is. Ha visszaharap, nem probléma, már állok is, és várom, ő is megtegye, még nincs itt az ideje csak a földharcnak. Én jövök, kéri, rohamozzak, tudom miért, nem kell magyarázat hozzá. Egy pillanat alatt vetem rá magamat, bal mancsommal a mellső lábát igyekszem elkaszálni balról jobbra, a másikkal pedig odacsapok az ellentétes irányból, hogy ha dőlünk ismét, akkor még a nyakánál lévő bőrbe tudjam mélyeszteni a fogaimat. A gyorsaságom előny, de rejtett tartaléka neki lesz több, tehát ügyelek arra, ne adjak ki mindent magamból. Szeretnék egy kiadós edzést, nem pedig egy rögtönzött, pár perceset, hiszen kimerülten is állni kell a sarat, mert a bolhások nem fogják megvárni, míg kipihenjük magunkat.
Nem finomkodik velem, jól teszi, én sem vele. Ez edzés ugyan, de ettől még nem simogatjuk egymást, annak vajmi kevés értelme lenne. Azért jöttünk ide, hogy verekedjünk egyet, kell, hogy edzésben maradjunk, ráadásul ne mondja nekem senki, aki arra adja a fejét, hogy Tark lesz, nem izgatja fel egy kicsit, egy jó kis harc, némi fájdalom és vér. Én legalábbis kedvelem az adrenalint, szóval ez egyike azon kevés dolgoknak, amelyek érdekelni tudnak. Karmai a nyakamba vájnak, fáj, de ez még nem tántorít el, sőt élvezem a dolgot. Ő is megkapja a magáét, hiszen pofán csapom. Az edzés viszont ezzel együtt jár. Lehúz a földre, megvan hozzá az ereje, így végül ott körünk ki mindketten. Közben az ő mancsa lendül és képen talál. Karmai a bundámba vájnak, és mire elugrik tőlem, addigra a pofám is vérzik, de nem vészesen. Mire a földön támaszkodom meg a mancsaimon, az agyarai a lábamba marnak. Reflexből kapok oda és érem el a fülét, amibe beleharapok. Nem tépem, nem akarom leszaggatni, de ettől még keményen záródnak rá az agyaraim. Aztán elengedem és szétakaszkodunk, hogy aztán arra kérjem, most ő jöjjön nekem. Rám ront, mancsával kigáncsolja az enyémet, de sebaj, viszonzásul a másik mancsommal karmolok felé, hogy a mellkasába vájjam azokat. Közben a nyakamba mar ismét. Ezzel viszont elég közel van hozzám ahhoz, hogy a mellkasáról lecsússzanak a karmaim a hasához. Nem mélyesztem bele azokat mélyen, elvégre nem célom kizsigerelni. Megint szétakaszkodunk. Én kaptam már az oldalamba, a képembe, a nyakamat többször felsértette és belemart a lábamba, de ahogy elnézem a hímet, ő sem úszta meg a "kellemesebb" részét a dolognak. Megint neki lendülök, hogy újra összeakaszkodhassunk. Erővel csapódom a testének, hogy újra állhassa a sarat és megpróbáljon visszatartani és megtartani az egyensúlyát. Közben agyaraimmal a pofája felé kapok, jobbommal pedig a vállába marok bele, gyorsan kétszer egymás után lendítve ugyanazt a karomat. Így viszont most az én hasam is nyílt területté válik.
Szeretem az edzéseket, főleg ha az ellenfél elméletben jóval erősebb, mint én. Mégis ki a fenével gyakorolhatnék, ha nem olyannal, akinél minden mozdulatomra figyelnem kell, és nem árt hozzá némi gógyi sem? Nath pedig ilyen, és ez pont jó arra, hogy ha erősebb bolhásba futok, tudjam, mennyivel erősebb csapásokra számíthatok. Na jó, ezt Dannytől is meg szoktam kapni, de ő hím, az nem gond, na de a nőstényeknél sosem lehet tudni. Rohamozott, rohamoztam, vérzik, vérzek, na de hogy a fülemet cincálja meg... hát nem akartam piercingnek helyet lyukasztani, de annyi baj legyen, majd amíg gyógyul a seb, addig viselek valamit, és még a mellkasomat is megjelöli, hogy a hasamon fejezze be... ám legyen. Nem árt, ha sérülésekkel tarkítva is küzdünk, hiszen a kedves bolhások sem fogják azt nézni, ha szólok, hogy juj, letépted a fülemet, várj egy kicsit. Kit érdekel? Engem nem. Amíg mozgok, addig megyek előre és küzdök, utolsó vérig. A földharcnak vége, vissza ugrok, és várom a támadást, jöjjön csak, csapódjon, de most nem várom meg teljes mértékben, hogy én tompítsam, kicsit félre lépek, hogy a lendületét kihasználva döntsem le a földre ismét. A vállamat eléri, a pofámat éppen hogy nem, de ha hagyom, hogy belém szálljon, na akkor oda is tehetnék egy karikát vagy valamit. Így viszont védtelen a hasa, és azt, hogy mellém kerül kissé, ki is használom, kölcsönkenyér visszajár alapon, simán telibe verem, neki is legyen ott már szép nyoma annak, hogy megjelöltem. A csapással egy időben marok bele ismét, de most a vállába oldalról, hogy utána még a sérült lábát is megtaláljam. Most én jövök, azaz ellépek tőle, és rohamozni készülök, hogy ha felállt természetesen, Nem akarjuk egymást szétcincálni, de máris levonhatjuk a következtetéseket, vagyis a hibákat, legalábbis én megteszem, mert ezen az életem múlhat. Megrázom a fejem, a fülem azért fájt, na. Az zavar most a legjobban. Még.
Jobban szeretek hímekkel gyakorolni. Azon egyszerű oknál fogva, mert a nőstények gyakran picsognak, még azok is, akik keménynek hiszik magukat, ráadásul egy hím nagyobbat tud bevinni, tehát jobban fel tudom mérni majd, hogy mire is felkészülnöm. Ezért ha csak lehet, akkor inkább hímmel megyek edzeni. Nekimegyek, de megint ellép egy kicsit, így végül mind a ketten a földön végezzük megint. Eltalálom a vállát, erővel ütöm meg és marok belé, de a pofájába nem tudok beleharapni. Pedig célom volt azt is kicsit megcsócsálni, egy kicsit, csak barátilag, hogy érezze a törődést. No nem baj, majd legközelebb. Mancsa lendül és most az én hasam bánja a dolgot, karmai mentén vékony vércsíkok színezik meg hófehér bundámat. Fájdalommal jár a dolog, de ezzel egy cseppet sem törődök, még élvezem is a dolgot! Aztán a vállamba mar, de nem gond, viszonozom a dolgot, csakhogy én a nyakát találom be ezzel, közel jött, hát nem haboztam kihasználni a lehetőséget. Nem marok túl nagyot, eszembe ágában sincs feltépni a torkát, vagy megroppantani. Elengedem és ekkor újra a lábam fel kap. Azt azonban elrántom előle. Szétakaszkodunk és felállok. Szusszanok párat, majd rá emelem okkerszín szemeimet és várom, hogy most ő jöjjön megint. Ha nekem rontott akkor most én fekszem le, hogy az ő lendületét kihasználva dobjam/lökjem át magam felett. Mancsaimat a vállában akasztom meg és hátsó lábaimmal próbálom a testét kimozdítani és így tovább lökni. Ha sikerült, akkor felpattanok és felé rohanok, hogy megint én támadjam őt, de most lélegzetvételnyi pihenés nélkül folytatva az edzést.
A sebesülések száma nő, de egyik sem komoly, ahhoz elég, tudjuk, mit kell elkerülni, mi az, amire nem figyeltünk eléggé. Persze éles harcban nem lesz idő számolgatni, így most is gyorsulunk, mert muszáj. Kemény nőstény, ezt szeretem, nem siránkozik, nem sipítozik, hanem küzd, igaz, a kora és az ereje is megvan hozzá, de akkor is. Naná, hogy soha nem mondok nemet, ha edzeni hív, hanem jövök, és nem is éppen lassan. A mostani támadásom sikeres, has és váll az enyém, a nyakam az övé. Mindent védeni nem tudok, de a kifordulással nem bajlódtam, ez van, bekaptam. A lábát elrántja, nem rossz, nem rossz, és most megint én jövök, azaz mehet a roham, de nem egyenesen neki teszem, ez pedig mázli, hiszen át akar dobni magán, csak így felesre sikeredik a terve, nem nyekkenek a földön, bár megbillenek, úgy érkezek le, hogy azonnal felé forduljak, és csökkentsem a becsapódásának mértékét. Ha rám rontott, akkor két lábbal tompítok, azaz erőteljesen kitámasztok, felemelkedek, hogy a vállánál megtámasszam, és hatalmas harapást mérjek a pofájára. Az előny az enyém a lendülete miatt, tulajdonképpen csak meg kellett akasztanom, na de nem tépek, nem roncsolok, jelzés értékű a dolog. Ha esünk, akkor csapok az oldalába, és próbálok felé kerekedni a gyorsaságomnál fogva, hogy még egy harapással és némi erőteljes karmolással toldjam meg az egészet a nyakába és a vállába. Kicsit ellépek, és máris rohamozok újra, ne pihenjünk, csak küzdjünk, sokszor az ilyen apróságokon múlik a bőrünk sorsa. Erősebb tőlem? Igen. Meg fog verni? Húha... majd össze fogom szarni magam azért, mert megsérülök, hát nem. Minél gyorsabban regenerálódok, annál jobb, na de most a harcé a főszerep.
Megint ő jön nekem, de nem teljesen egyenesen, és ezzel jelentősen tompítja a hajításomat. Nem örülök neki, de ez van, ügyes, okos és gyors farkas, nyilván nem könnyű vele sem elbánni. Ez a szerencse mondjuk, nekem is sokkal izgalmasabb és értelmesebb egy olyan edzés, ami nem csak abból áll, hogy szarrá verem a másikat. Nem, mintha véleményem szerint nem bírnék el a hímmel - elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy azt gondoljam, nem kerülnék ki vesztesen egy komoly összecsapásból vele -, de abban is teljesen biztos vagyok, hogy csúnya sebeket lenne képes ejteni rajtam, ha ez most valóban vérre menő, vagyis inkább életre-halálra menő harc lenne. Alexet azt hiszem sokan nem nézik annyiba, mint amennyi valójában. Mármint nem úgy tűnik, mint akitől rettegni kellene, pedig szerintem nem szabad őt alábecsülni egy kicsit sem. Nem véletlenül és nem is poénból tarkítja a Tarkok sorát, de ezt azt hiszem sokan elfelejtik, vagy nem tartják szem előtt. Ahogy földet ér, már megyek is neki újra, nem kell kérni, vagy hívni, elvégre nem etikett órán vagyunk. Valódi harc közben sem várjuk meg, amíg a másik meginvitál. Az szép is lenne... mondjuk egy angol még lehet, hogy meg is tenné... Belőlük azt is kinézem, hogy az ötórai tea idejére még szünetet is tartanának... A képembe mar - a kis mocsok, de igaza van, én is ezt tenném - viszont gyorsan el is enged. Eldőlünk és a gyorsaságánál fogva fölém kerekedik, majd megajándékoz egy "kellemes" marással és karmolással a nyakamba és a vállamba. Ez alatt én sem tétlenkedem, mint egy sült hal, az én mancsom is lendül és amíg harap, addig a pofájába marok. Másik mancsom a vállát támasztja, azt amelyik karja épp belém karmol. Megint szét akaszkodunk, felállok és felé fordulok, de csak ennyi időm van, mert megint jön. Most én mozdulok ki az utolsó pillanatban, hogy a lábába harapjak és az oldalát marjam fel. Már mindkettőnk bundáját színezi a saját és a másikunk vére is. Az én hófehér szőrömön még külön világítanak is a vérvörös foltok... De bánja a franc, majd lemosom.
Erősebb és szívósabb nálam, tudom jól, de azt is, hogy a látszat csal. Gondolkodni szoktam harc közben, nem ész nélkül megyek mint a tank, és nem azt mondom, hogy nem ver meg, de hogy nem könnyítem meg a dolgát, az biztos. Lehet, sokak szemében puhány vagyok, és csak ülök a seggemen, mert ezt látják belőlem, de Nath például tudja, hogy azért ez nem egészen így van. Nem éppen a heyles pofámért lettem Tark, kivívtam magamnak, és ha kell, ezt bizonyítom is, csak nem mindenki előtt. Akkor mutatok magamból valamit, amikor itt az ideje, szükség van rá, márpedig pár nap múlva lesz, mert indul az akció. A meccs alakul, Nath is belendül, nem pihenünk, ezerrel megyünk neki a másiknak, hogy legyen szufla amikor majd kell. A pofájába martam, bocs Nath, de ott volt, ott hagytad, meg kellett tennem. A többit is, ám én is kapok, ide-oda-amoda, egyre jobban festhetek, majd megnézem a tükörben, ha hazaértem, de ez mégsem tántorít el a harctól, megyek újra, amint állok a négy lábamon. Tudom, mire készül, a lábamat eléri, de hol érdekel? Benne van a pakliban, és 3 lábon is tudom folytatni a harcot, ha nagyon kell, csak más taktikát kell alkalmaznom abban az esetben. Az oldalamat éppen hogy eléri, hiszen megint nem őrült módjára támadtam rá, pont azt gyakorlom, hogyan vetődök előre úgy, hogy nem kínálom fel magam belezésre. Lassan vértócsa van körülöttünk is, nem csak a bundánkon, de az edzés nem állhat le, szeretem a földharcot, mert a vérvonalam ennek kedvez, de tudom azt is, nem minden helyzetben fogom tudni elérni, hogy ott kössünk ki, így most nem is erőltettem, csak lendületből harapok vissza Nath hátsó lábába, és leérkezvén máris várom a támadását. Rajta a sor, de nem lendül, így én közelítem meg, lassan, felmérve a lehetőségeket, hogy az utolsó pillanatban ismét a gyorsaságomat használjam ki, és repüljek bele oldalról, test t4est elleni harc formájában, azonnal marva a nyakára. El fog találni, nagyon is, hiszen erős, nem biztos, hogy most kidöntöm ezzel, hacsak nem leptem meg a lépésemmel. Ha állva maradt, nagy valószínűséggel azt érezni fogom pár csapás formájában, és az sem lepne meg, ha lefejelne, csak úgy, mert szeret.
A lábába marok, a vére serken, de a csontját nem töröm, az nem célom. Szép is lenne, ha edzés alatt úgy leamortizálnánk egymást, hogy utána napokig használhatatlanok lennénk. Mondhatom baromi sokat érne két tark, akik szarrá verték egymást gyakorlás alatt és egy esetleges éles helyzetben meg nem tudnának részt venni, mert épp nyalogatják a sebeiket... Az oldalát is elérem, bár kevésbé, mint számoltam. Nem számít, nem az a cél, hogy kizsigereljem. Cserébe viszont a hátsó lábamba mar. Fáj, vérzik, de nem mutatom, majd hülye lennék! Ráadásul a fájdalom és én egész bensőséges kis viszonyt ápolunk egymással, szóval mondhatni ezt még egészen élvezem is. Aztán nekem jön oldalról. Nem tétlenkedem, a pofája felé harapok, mancsaimmal visszatartom, ahogyan csak tudom, belé eresztem a karmaimat, ő pedig, csak mert tudom, hogy szeret, a nyakamba mar. Lendül a mancsom, szakítom az oldalát, újabb sebet ejtve rajta. Vörös vére megint kibuggyan, ahogyan az enyém is a nyakamnál. Sikerül talpon maradnom, de csak a szívósságomnak köszönhetően, máskülönben már rég a földön feküdnék és Alex már maga alá gyűrt volna. Nem mondom, lenne olyan helyzet, amikor nem bánnám, de ez most baromira nem az. Puszta szeretetből - már ha képes lennék ilyesmire - lefejelem, hogy hagyja abba a nyakam marását és ezután megint szétakaszkodok vele. Most azonban nem megyek rögtön neki, kell pár szusszanásnyi idő. De nem sok. Aztán újult erővel támadok újra. Közben lassan besötétedik körülöttünk. Nem tudom mióta vagyunk idekint, de ahogy a sérüléseinkből is látszik, egy ideje már tépjük egymást. Most a válla felé kapok, de nem a pofámmal, hanem a mancsommal, a másikkal pedig a pofáját célzom be, hogy újra felszakítsam a bundáját.
Talpon maradunk, nincs dőlés, annyi baj legyen, bár az oldalam bánja, újabb vésést kapok rá... egyel több vagy kevesebb, már olyan mindegy, legalábbis az edzés során. Cserébe a nyakát cincálom meg, ha már volt olyan kedves, és a pofámat célozta be plusz harapással. A szeretete pedig érkezik, ahogy számítottam rá, lefejel, de hát kemény a kobakom, maximum azon is lesz egy plusz púp, de ha rossz szögből talált el, az övén is. Magyarázkodni senkinek sem fogok, azt gondolnak, amit akarnak. Végül egyezményes alapon engedjük el egymást, hogy szusszanásnyi időnk legyen... bár vártam,az azonnali rohamot, ami fáziskéséssel érkezik, de most nem bánom, legyen így. Kétmancsos támadás, amire kétmancsos támadással válaszolok, a vállainál ragadom meg, hogy a földre rántsam magammal. Ha még gyors vagyok, akkor talán ott kötünk ki, és ha igen, akkor azonnal egy újabb harapást eresztek meg a nyakába, nem akarok több heget az arcán. Közben nem kerülhetem el a vállamba verést és a pofont sem, viszont nem halok bele, azaz ezt kell szeretni, benne volt a pakliban, sőt, egyenesen biztos volt, nem úszom meg holmi vigyorral. Rendes vagyok, képen nyalom, és elugrok előle, aztán leülök, jelezve, hogy lassan menni kellene. A sebeimet nem kezdem el számolgatni, de a vértócsák láttán akad bőven, nekem pedig nem árt egy ápolás. Leszarom a ruháimat, visszaváltozok, úgy ülök a földön, miközben Nathre várok. Ha így nekem lendül, akkor bajban leszek, de tompításul felkínálom a karomat, azt vigye el magával, de ha visszaváltozik, akkor bevárom. -Kösz. Vállalod? Mutatok a sebesülésekre, én is leápolom őt, ha arról van szó, ez nem kérdés, bár nem vagyok az egészségügy professzora. Viszont ha megoldhatjuk így is, minek keverjünk bele másokat? Törés, szakítás nincs, csak felületi sebek, amik mélyek, de majd beforrnak szépen, nem kell nekik sok idő.
Ezúttal leránt a földre magával és megint a nyakamra fog rá, de cserébe vállon és pofán találom. Mindketten rendesen vérzünk már, de egyikünk sebesülései sem olyanok, amik ne gyógyulnának majd be gyorsan. A képen nyalása kissé meglep, de nem mutatom neki és nem is ellenkezem, mondjuk arra amúgy sem lenne semmi időm sem. Arrébb megy, én pedig talpra állok. Eszem ágában sincs neki menni miután váltott, nem célom jobban leamortizálni. Szavaira előbb bólintok, majd én is visszaváltok. A ruháimért indulok, mert bár nem vagyok szégyellős, akkor sem akarok pucéran, vérző sebektől tarkítva visszaflangálni a lakba. Magamra veszem a farmerem és a pólóm, amit gyorsan áztat át a saját vérem, de nem érdekel, ezek csak ruhák. Visszateszem a zsebembe a telefonom és a kulcsaim, majd belelépek a cipőmbe is. - Én is és igen, ha te is vállalod. - még szép, hogy összefoltozom, egy falkába tartozunk, ráadásul mindketten tarkok vagyunk, védjük egymás seggét, és ha kell, akkor le is ápolgatjuk a másikat. Szóval, szívesen vállalom, ha cserébe ő is. Nem kell egy harmadik farkast is bevonnunk, ha nem muszáj. - Menjünk hozzám. - nálam van a varráshoz és a kötéshez minden, de azt nem tudom, hogy Alex, hogyan áll ezekkel a dolgokkal. Arról nem is beszélve, hogy ez után az edzés után vágyom némi vodkára, ami ott figyel a hűtőmben. Nem tudom, hogy Alex fel akar-e öltözni, vagy ruha nélkül akar grasszálni - nekem teljesen mindegy, hogy melyik eset áll majd fent -, de ha kész volt, és nem ellenkezett a helyszín ellen, akkor elindulhattunk visszafelé. Lassan elkezdtem számításba venni, hogy hol is sérültem meg. A lábaimba többször is belemart, egyik sem festett valami csodásan. A mellkasom és hasam is megmarta, ahogyan az oldalam, a vállam, a nyakam és az arcom is. Tulajdonképpen alig volt rajtam olyan hely, ahol nem ért el. A hátam egészen rendben volt, ami kész csoda. De ahogy végignéztem Alexen, ő sem festett jobban és ettől vigyorogni kezdtem. Szépen festettünk mindketten, azt meg kell hagyni...
// szerintem a kövi már mehet vagy az én, vagy a te lakásodba, vagy ahol gondoltad, hogy leápolgatjuk egymást //
Legutóbb abban maradtunk Eddel, hogy a következő teliholdat együtt töltjük. Pontosabban közölte, hogy az az alkalom az övé lesz. Én ezt pedig nagyon nem bánom, tehát egyértelmű volt, hogy akkor együtt töltjük. És ennek most jött el az ideje. Egész nap furcsa izgatottság vett rajtam erőt, holott ez rám a legkevésbé sem jellemző. Egyszerűen azért nem, mert kb. semmi sem érdekel annyira, hogy egy kicsit is izgatott legyek miatta. Azt hittem, hogy ezt az érzést már képtelen vagyok valaha is produkálni. Ehhez képest nem is olyan régen, szintén hasonlót éreztem, bár az inkább az aggódásból fakadt, és az is Ed miatt. Komolyan mondom, kezdek aggódni, ez a pasi megborít, pedig ennek fordítva kellene lennie. Ahhh... kezd hányingerem lenni saját magamtól, elvégre én nem vagyok egy szentimentális picsa. Fuck. Ahogy eljöttem az ékszerboltból, a lakba mentem, a lakásomba, hogy kivárjam a naplementét. Még hold kelte előtt ki akarok menni a patakhoz, elvégre ott beszéltük meg a kis "randinkat" Eddel. Szóval csak egy gyors zuhany fér bele, kajára nem vágyom, elvégre farkasként szándékozom ma rohangálni az erdőben, majd fogok valamit, ha szükségét érzem. Aztán átcserélem a minirucim egy kényelmes farmerre és egy pólóra és már be is csukom az ajtót magam mögött és szépen átbaktatok a patakhoz. Legutóbb Alekszel gyepáltuk itt el egymást edzés gyanánt, a legtöbb seb már begyógyult, de a hasamon és az oldalamon lévő marás helye még látszott. Azok kicsit mélyebbek voltak. Ami azt illeti Alex össze is foltozta. De mondjuk én is őt, szóval mondhatni kvittek vagyunk. Nem kezdek neki eldobni a cuccaim és átalakulni, azt majd ha itt lesz az est díszvendége. Pedig a Hold egyre erősebben hív, de ellenállok, mindenképpen szeretném őt megvárni. Egy fa tövében állok meg és várok, de ha öt percen belül nincs itt a delikvens, esküszöm a farkánál fogva rángatom el ide, ha már mindenképpen a magáénak akarta ezt az éjszakát.
Eljött a beígért telihold, s úgy izgultam, mintha életem első randijára mennék. Jó, ebben volt némi túlzás, de amint belegondoltam, hogy ez lesz az első alkalom, hogy csak mi ketten leszünk Nattel és senki "hátráltató"... Az egész napot a műhelyben töltöttem, próbáltam elterelni a gondolataim, de nehezen ment úgy, hogy közben ezer meg egy dolog kattogott a fejemben, egyik téma kényesebb, mint a másik, s mind a magánéletemmel volt összefüggésben. A magánéletemmel, amit lassan nem ártott volna rendbe tenni, nehogy az tegyen "rendbe" engem egy olyan időpontban, amikor nagyon nem kéne. Hiába, az érzelmek rohadt veszélyesek. Alkonyatkor keveredtem haza, gyors zuhany - bár nem tudom, minek, hajnalra úgyis izzadt, mocskos és koszos leszek -, aztán felvettem egy kopott farmert és egy viseltesebb pólót. Nem épp randiszerelés, de telihold lévén nem akarom a jobb gúnyáimat megkockáztatni, ennyi hiúság szorult belém, még ha nem is sok. Picit még így is megcsúsztam a készülődéssel, bár nem értem, hogyan, szóval pár perces késéssel érkeztem a patakhoz. Valahol mélyen reméltem, hogy Nat keresztbe tesz és hoz még valakit, valahol mélyen azt is reméltem, hogy átváltozva fog várni, és ugyanilyen mélyen volt még valami, amiről nem akartam tudomást venni, de a mocsok akkor is ott volt. - Bocs, hogy késtem! Szóval együtt sztriptízelünk - mondtam egyből a nyilvánvaló észrevételem, a szám sarkában pedig kissé kacér mosoly árnyéka bujkált. Valójában jobban örültem volna - racionális felemmel -, ha ez nem így alakul, de már mindegy. Az a baj, hogy a nem-racionális felem, sokkal hangosabb és nagyobb volt most, de éltem a kézenfekvő kifogás lehetőségével: biztos csak a telihold teszi. Ja, több éve és több különböző napszakban, időpontban is az tehet róla, mi? Mint az álmaimról... Éreztem a hold hívó szavát, hogy a farkasom kikívánkozott, és nagyon is ínyére volt a nőstény társasága. Egy egészen picit féltem, hogy mi lesz ebből az éjszakából. - Mehetünk? - kérdeztem, s oldalra biccentettem a fejem. Ha más lett volna itt, ilyen késés után valószínűleg már kérdés nélkül dobáltam volna le a ruháimat, hogy minél előbb mehessünk vadászni, de vele valahogy az olyan megszokott metódusnak is, mint a teliholdas átalakulás más volt.
Végre megjelenik Mr. Tökély Popó, szóval mégiscsak beváltotta az ígéretét, vagy a kérését, vagy akármijét és itt van, hogy kettesben töltsük a teliholdat. Ilyenre még nem volt precedens, és ami azt illeti már ettől is érdekessé vált számomra az előttünk lévő éjszaka. - Ha hoztál zenét, akkor mindenképp. De ha dalra fakadsz, esküszöm lejtek párat, mielőtt elhagyom a bugyim. - vigyorodtam el és biccentettem, amikor megkérdezte, hogy mehetünk-e, bár őszintén szólva vártam, hogy dalra fakad-e. Megfogtam a pólóm szegélyét és szépen egy egyszerű mozdulattal vettem le, a legkisebb szégyenérzet nélkül, hogy Ed éppen lát. Melltartót nem viseltem, feleslegesnek tartottam az átöltözéskor felvenni még azt is, amikor tudtam, hogy az éjjel a ruhákra lesz a legkevésbé szükségem. Kiléptem a vászoncipőmből, majd levettem a farmert és végül az alsóneműt is. Ha ő is elkezdett vetkőzni, hát minden gond nélkül - vagyis inkább minden élvezettel - nézem végig. Vonzó egy hím nem mondom, de ami azt illeti az utóbbi időben számomra vált azzá különösképpen, amit igyekeztem titkolni még magam előtt is. Most azonban elég egyértelműen vált világossá számomra, hogy mennyire is vonzónak találom. Ó te jó ég! Váltás előtt még Ed tekintetébe fúrtam a sajátom és egy kis mosoly bujkált a szám szegletében, majd nem vártam tovább és váltottam. ~ Ha sokat tökörészel, itt hagylak. ~ küldtem felé a gondolatot, majd megráztam a bundámat, ami olyan fehér volt, akárcsak az övé. Az okkerszín szemeimről már nem is beszélve. Ha ő is megvolt a váltással, akkor tulajdonképpen semmi akadálya nem volt annak, hogy belevessük magunkat az erdőbe.
- You can leave your hat on... - énekeltem, mert miért hagyjam ki? Ennek megfelelően pedig intettem, hogy tessék, lehet nyomni a magánszámot. Természetesen nem énekeltem végig - nem tudtam a szöveget -, de arról nem is volt szó, hogy egy egész számot eldaloljak, dalra fakadásról beszélt, az pedig megtörtént. Mellesleg nem kell ettől megijedni, operaénekesnek nem mennék el, de nincs rossz hangom. A további viccelődést azonban egyetlen mozdulatával leszerelte: ledobta a pólóját, én pedig megtudtam, hogy nem csak azon a bizonyos fotón nem viselt melltartót. Nyugi Darren, láttad már, nem ez az első alkalom... jah, csak eddig velünk voltak általában a többiek is, vagy legalább egyikük. Egy pillanattal később sikerült rájönnöm, hogy nekem se ártana csupaszodnom, mert hiába nem ezek a legjobb gönceim, akkor sem terveztem ruharepegetést. Legalábbis nem a sajátjaimét. Én is levettem a pólóm, áthúztam a fejemen egy kiadós nyújtózkodás közben - addig se láttam Nathalie-t -, majd jött a cipő, a farmer s végül a boxeralsó. A nősténnyel szemben állva vetkőztem, próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel, amit lát, de végül örülhettem, hogy megúsztam az egészet látható jel nélkül. Sajnáltam, hogy olyan hamar alakot váltott, de ezt semmi pénzért nem mondtam volna el, főleg nem neki. Mikor megsürgetett, csak elhúztam a szám, majd megráztam a fejem immár vidáman mosolyogva. Hagytam, hogy a hold kerek képe, bűvös vonzása a hatalmába kerítsen, kifordítson és előhívja belőlem a hófehér szörnyeteget. Az átváltozás gyors volt, csontropogtatón nyújtóztam egyet utána, majd így is végignéztem a nőstényen. Ugyanolyan volt, mint én, a különbség annyi, hogy hím lévén nagyobb a termetem. Odaugrottam hozzá, játékosan pofán nyaltam, mert éhhez ehhez volt kedvem, a következő pillanatban pedig már nyargaltam is az erdő sűrűje felé. Izgalmasnak, élettel telinek és fantasztikusnak láttam az éjszakát, az erdőt... a velem loholó nőstényt. Ismertük hosszú évek óta, a farkasom is, én is, de most sokkal közelebbinek tűnt, mint valaha, ez pedig egyszerre ijesztett meg és töltött el örömmel.
Egy pillanatra felszaladnak a szemöldökeim, mikor énekelni kezd, de ha egyszer azt mondtam, hogy lejtek neki, ha dalra fakad, hát be is tartom a dolgot. Ami azt illeti szeretem a hangját, bár ritkán hallom énekelni, és inkább harapnám le a nyelvem, minthogy bevalljam neki, énekelhetne többet is a közelemben. Ahogy elmúlt az a másodpercnyi idő, amíg csodálkoztam a dalra fakadásán, lejtettem neki párat, a csípőmet szépen tudom tekergetni, abban hiba nincs. És ami azt illeti az a póló is úgy került le rólam, ahogy egy vetkőző számba beleillene. De aztán elhallgat és ezzel vége is a műsorozásnak. - Ha végig énekelted volna, végig táncoltam volna. - jegyzem még a vetkőzés alatt, de mire a mondat végére érek, már nincs rajtam semmi. Szemérmetlenül és minden szégyenérzet nélkül nézem végig az ő vetkőzősét, a közhiedelemmel ellentétben nem csak a férfiak szereti mustrálni a meztelen női testet, ez fordítva is ugyanolyan igaz. Kicsit élvezem a látványát, de nem addig, ami nagyon feltűnővé válhatna. Nem várok túl sokat a váltással, nincs arra okom, hogy a szükségesnél tovább villogjak előtte pucéran. Az persze egy egészen más helyzet lenne, a ő vetkőztetett volna le, de mivel nem ez áll fenn, hát nincs mit tenni, mint bundás formát ölteni. Mikor pofán nyalt játékosan felé kaptam, majd őt követve iramodtam neki én is. Mancsaim puhán és szinte hangtalanul érintették a talajt, amikor találkoztak azzal egy-egy nekirugaszkodás alatt. Gyorsítottam a mozgásomon, hogy mellé érjek, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve az oldalának ugrottam, hogy kibillentsem az egyensúlyából, és guruljunk egyet a növényzetben. Ebben a mozdulatban nem volt semmi bántó, vagy ártó szándék, csupán játékosság, meg amúgy sem értem volna be azzal, hogy rohangászunk, mint az eszetlen, kerge marhák. Ha sikerült a mozdulat és eldőlt - természetesen velem együtt -, akkor néhány átfordulás után, ahol kissé össze is akaszkodtam vele, - mert miért is ne, ha ehhez volt kedvem? - már talpra is szökkentem vele szemben. Ha tudtam volna ebben a formámban, akkor most vigyorognék, de ehelyett egy vicsor úszott fel a képemre, azonban az energiáimon lenyomatott hagyott, hogy bizony nagyon is jól érzem magam, és nem bántani akartam. Amúgy se nagyon tudnám, nagyobb, idősebb és erősebb, mint én. Mellkasomat kissé leeresztettem a föld felé - akár egy kölyök farkas, mikor vadászni tanul - és így tekintettem rá, hátsóm viszont fent maradt, hogy ugrásra készen álljak. És pokoli nehéz volt megállni, hogy ne csóváljam a farkamat, mint valami infantilis kis kutya. Még csak az hiányozna!
Nézett, és ez jó! Nézzen, bámuljon, vetkőztessen még és faljon a tekintetével! Jó, olyan hosszan sajnos nem bámult, de ennyi is elég volt - egyelőre -, hogy némi elégedettséget érezzek. Ha a fákat vizslatta volna helyettem, azt hiszem, komolyan csalódok. És nem csak azért, mert olyan hű de ellenállhatatlannak tartom magam, hanem mert ő sem egy elfordulós szende szűz. Bánatosan lebiggyesztettem a szám, mikor közölte, hogy csak végigéneklésnél táncol végig, de így is kaptam némi ízelítőt, ami azért teliholdkor több mint elég - egy bizonyos kereteken belül. Váltás után, futás közben meg se fordult a fejemben, hogy figyeljek Nathalie-re, mármint olyan értelemben, hogy esetleges "támadástól" tartsak, így teljesen váratlanul ért, hogy oldalról rám ugrott. Nem hittem volna, hogy fogunk mi valaha is így játszani, de egyáltalán nem volt ellenemre, a farkasom örült, és én se panaszkodhattam, jól éreztem magam, miközben a világ össze-vissza forgott, ahogy gurultunk pár métert, összegabalyodott tagokkal. Mikor megálltunk, a mancsa után kaptam, de egyből leugrott rólam, s kölykökre jellemző eleven játékossággal figyelt, állt ugrásra készen, míg én pár másodpercig még az avarban lustálkodtam a hátamon feküdve, mancsaimat a csillagos ég felé nyújtogatva. Belül nevettem, és sajnáltam, hogy farkasként erre nem vagyok képes. Az én farkam bezzeg vígan járt ide-oda, a földet porolva. Hasra fordultam és talpra szökkentem, ha hagyta, ha nem, akkor azon voltam, hogy magam alá gyűrjem, de vigyáztam, hogy ne tegyek kárt benne. Pofámat az övének dörgöltem, olykor ránehezedtem, hogy a puszta súlyommal tartsam nyugton, s mindeközben energiáim vidám táncot jártak. Hirtelen elugrottam a közeléből. ~ Ha elkapsz, teljesítem három kívánságod ~ dugtam ki a nyelvem hegyét mellé, és futásnak eredtem. Én vagyok a menekülő farkas-dzsin. Igazából kíváncsi voltam, hogy miket kérne tőlem, de azért nem akartam, hogy gyalog galopp legyen neki.
Valóban nem vagyok az a nagyon játékos fajta, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennék rá képes. Amúgy is az utóbbi időben valami kezdett megváltozni bennem, egyre kevésbé kezdtem fontosnak érezni Alekszejt, és egyre nagyobb hangsúlyt kapott a családom, közöttük főleg Ed. Már nem vágyódtam arra, hogy mindent és azonnal közöljek az apámmal, sokkal inkább kezdek húzni azok felé, akikkel az életem nagyobb részét töltöttem el eddig. Az örökös kettős játék pedig olyan mélyen bennem volt, hogy nem engedhettem meg magamnak a lazítást, vagy a könnyed játékosságot. De ettől még képes vagyok rá, csak egyszerűen nem vall rám a dolog, hát nem is villogtatom mások előtt. Leszámítva most Edet. Bár... ha bárkivel közli, hogy tudok ilyen is lenni, max körberöhögik. Nathalie nem játszós plüss kutya! Elnézem, ahogy az égnek emeli, nyújtogatja a mancsait és megforgatom a szemeimet. ~ Kedves, hogy a csillagokért nyúlkálsz a kedvemért, de így nem fogod tudni lehozni őket, az fix. ~ játékos gesztusom után jött az éles megjegyzés. Nem is én lennék, ha nem vetettem volna közbe. Megfordulására és szökkenésére reagáltam, mert nem akartam, hogy csakúgy meglógjon, szóval kissé összegabalyodtunk, minek a végére maga alá gyűrt. Mondjuk nem nagyon ellenkeztem, ez is igaz. Dörgölőzését viszonoztam, mert jól esett, sőt, ezúttal én nyaltam képen, ha már korábban ő is megtette. ~ Jól van, azért nem kell kilapítanod! ~ amúgy meg nem bántam, hogy rám tehénkedik, de ezt neki nem kell tudnia. Aztán elugrik és én szemben helyezkedem vele. Arra, amit felém küld, csak oldalra billentem a fejem és kissé ravaszkás fény csillan meg a szemeimben. ~ Felcsaptál aranyhalnak? ~ de ekkor már rugaszkodtam is el, hogy utána és rávessem magam, ugyanis akartam azokat a kívánságokat. Bár... még nem tudtam, hogy pontosan mit is kérnék tőle, amit enélkül a kijelentés nélkül is kérhetnék és szerintem nem utasítana vissza. Nem szokásom kérni tőle, csak akkor ha nagyon muszáj, de ez a játék felcsigázott, hát persze, hogy beleadtam mindent abba, hogy elkapjam. Futottam, ahogy tudtam és amikor a nyomába értem a farka után kaptam, lévén, hogy az után volt a legkönnyebb harapni. Nem akartam bántani, de ha sikerült, akkor lehet, hogy kissé megcincáltam. Ha nem, hát nem adtam fel, újra és újra ellöktem magam a talajtól és élveztem, ahogy a bundámba belekap a nyár éjszakai hűvös szél. Utamba került egy kiálló fatönk, becéloztam és ívesen arra ugrottam, majd arról rugaszkodtam tovább, hogy végül a mellső mancsaimmal kapjam el a hátsó lábait és ha sikerült, akkor mindketten borultunk ezáltal.
Csillagokért? Én a Hold után kapkodok, igaz, hogy ekkora zsákmányt már valószínűleg inkább magamnak vadásznék le... Nem, ekkoránál többeknek. Nem zavart a beszólása, főleg mert utána megnyalintotta a képem. Most azért jó, hogy nem emberek voltunk, ha ilyen vehemenciával adott volna egy puszit az arcomra, azt biztosan csókkal viszonzom, ebben az alakban viszont nem volt épp kivitelezhető - hála a jó égnek! Rátehénkedek, vele hempergek a földön, játszunk, mint két kölyök, akik most jöttek rá, micsoda móka ez az egész, a felszín alatt viszont ez másabb, mégpedig azért, mert amióta csak ismerem, soha egyszer sem viselkedtünk így egymással. Ő tudtommal senkivel sem, így pedig ez az egész még különlegesebb lett. Miután felajánlottam neki a kívánságokat, sokkal jobban figyeltem, hogy ne tudjon elcsípni. ~ Nem, csak most... nagylelkű leszek ~ üzentem vissza, hanglejtésemből pedig ki lehetett hallani a bujkáló, jókedvű nevetést. ~ De nem kell élned vele, megértem, ha nem akarsz tőlem semmit... És már szaladtam is, nehogy elkapjon. Ja, persze, mintha nem lettem volna kíváncsi, hogy mégis miket kérne, de ennyire olcsón azért nem adom magam, küzdjön meg érte(m). Futottam, kitértem, hátra-hátra pillantottam, hogy mégis honnan, hogyan támad, vagy próbál elkapni, s magamban nevettem, mikor egy-egy kísérlete kudarcba fulladt. Lassan és fokozatosan vettem vissza, mikor úgy éreztem, eleget szívattam, de még ekkor se hagytam, hogy elkapjon, amimbe belekapott volna, azt egyből félrerántottam, ügyeltem rá, hogy ne érjen el. Végül megtorpantam, mint aki ugrás elől akar kitérni, de elszámolja magár, így ha Nat ugrott, akkor telibe kapott, s megint vízszintesben voltam, fölöttem a nősténnyel. Zihálva szedtem a levegőt, jól esett a futás, hogy megmozgathattam a szörnyetegem, s hogy ebben Nathalie volt a segítségemre. ~ Kegyelem! ~ nevettem, majd hasra fordultam és kimásztam alóla. Egy Atanerknek azért mégse kéne hanyatt dobnia magát más farkas előtt/alatt ilyen formában, nemde? ~ Győztél, hallgatlak ~ néztem rá, őszinte kíváncsisággal okkersárga szemeimben.
Tényleg nem vagyok egy játszadozós fajta... senkivel. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok rá képes, vagy, hogy a farkasom - és én is - nem vágyik rá nagyon néha és nagyon ritkán. Eddel pedig nem volt nehéz ilyennek lenni, mással nem tudtam, vagy akartam volna így viselkedni. Amúgy sem kell ezt az egészet túl misztifikálni, nincs benne semmi extra, nem olyan jelentőségű a játékosságom, hogy bárminemű említést érdemeljen. ~ Nagylelkű mi?! Csak meg ne bánd a végén... ~ válaszoltam és ha tudtam volna, akkor most vigyorogtam volna rá valahogy úgy, hogy félreérthetetlenül legyen valami félreérthető ebben a vigyorban és mondatban. De mivel farkasként ez nem volt lehetséges, hát csak vicsorogtam egyet. ~ Egy nap is kevés lenne ahhoz, hogy felsoroljam mit akarok tőled, de ismersz... általában nem kérés útján szerzem meg, amit akarok. ~ hanem saját erőből. Sosem úgy alakítottam a dolgokat direktben kértem volna bármit is, hanem sokkal finomabb módszerekkel veszek rá másokat arra, hogy a végén az legyen, amit én szeretnék. Ilyen vagyok, szeretem a játszmákat, a könnyű megoldások pedig nem vonzzanak, azokban nincs kihívás, nincs semmi. Aztán elkezdődik a fogócska. Jól esik szaladni, jól esik Ed társasága, de ezt sosem vallanám be, főleg nem neki. Ha észreveszi, észreveszi, ha nem, akkor meg nem és kész. ~ Kegyelem? Ugyan, ne játszd meg magad, nem vagyok oktondi kölyök, hogy ne tudjam, hagytad magad elkapni... ~ öltök rá nyelvet és kicsit fel is szegem az orrom, mint akit sért, hogy hagyta magát és nem önerőből kaphattam el. Amúgy meg távol állt tőlem, hogy bármi ilyesmit is a szívemre vegyek, mert nekem az ugye nincs. Nem vagyok sértődékeny, alig van valami a világon, ami egy kicsit is érdekelni tud... Szemben állok a hímmel, azazhogy ülök, mert időközben leültem. Nem küldöm felé azonnal a választ, egy ideig csak figyelem őt, a szemeit. ~ Egyik sem olyan, amit bundás formában akarok kérni tőled. Ha visszaváltottunk, elárulom, de akkor nincs visszakozás! Úgy fair, ha teljesíted őket. Mindet! ~ nem én kértem, hogy váltsa valóra három kérésem, ő ajánlotta fel, ő alakította úgy, hogy elkapjam, hát akkor teljesítse is, amit ígért...
Kezdőlap
//
