L áttam, hogy megleptem alaposan a történetemmel, de Adam felkészített lelkiekben hogy nem szokványos az, ami velem történt. Kissé még hihetetlen és irreális a számomra is, de igyekeztem megbarátkozni a gondolattal hogy ez tényleg megtörtént és mostantól eszerint kell élnem az életemet tovább. - Mindketten informátorok voltunk. - Pontosítok, amikor a doktornő azt mondja egyikünk volt az. Nem, ennél százszor rosszabb volt a helyzet, és a visszatért emlékeimből arra kell következtetnem ezzel mindketten tisztában voltunk az akkori társammal együtt.
- 15 év alatt semmi sem jött vissza szinte, most meg egy hete se vagyok még itt, de már többet tudok néhai önmagamról mint amit valaha hittem volna. Mit gondol doktornő, van esély rá, hogy... hogy teljesen visszakapjam az emlékeimet? - Kérdem, remélve pozitív véleménye lesz erről. Nem tudom, hogy mi a szakterülete, de bízom benne. Mást se egyebet se tehetek, nincs túl sok választásom. Feladni a reményt sosem fogom ebben az egyben biztos vagyok. Amikor azt sugallja a harcban nem az igazi elmosolyodom én is. - Higgye el, nem csak Ön. Szerintem, ha jobban tudtam volna harcolni mindez nem történik meg velem. - Vallom be, szemlesütve. Elvégre az én hibám is volt a dolog nagyrészt, hogy így alakultak a dolgok.
- Köszönöm, hogy elmondta. Majd igyekszem óvatosnak lenni. - Felelem, bár alapjáraton sem jellemző rám az óvatlanság mostanában. - Nem, nem veszem... Remélem igaza van, de félek tőle az ígérete ellenére se fog békén hagyni... mennyire szavatartóak a farkasok? - Érdeklődöm s látszik kissé ismét belém kerül a félsz, amikor a zaklatómra terelődik a szó. Nem tetszik, amiket mond "Daniel"-lel kapcsolatban. Amikor azt mondja, hogy beszél Adam-mel hálásan és megkönnyebbülten nézek rá. Azonban megdöbbenek azon, amit a saját élményeiként ad elő. Csak merem remélni, hogy nem ugyanarról a farkasról van szó, ám megkérdezni ezt nincs merszem.
A nyugtatónak szánt váll simogatás ellenére egyáltalán nem nyugtatnak meg a szavai. Nem akarom a protektort is belevonni ebbe. - De kérem, ígérje meg hogy Adam-nek egy szót sem szól arról, hogy... hogy engem inzultált az a farkas. Higgye el, én fogom meginni a levét. A farkas egyértelmű volt, hogy mi fog történni velem abban az esetben, ha esetleg megkeresik... én... én szeretnék még jó sokáig élni, ha lehet. - Vallom be csendesen, lehajtott fejjel. Nem akarom elmesélni az egészet, mert őszintén szólva szégyenlem a dolgot hiába én vagyok az áldozat. Ráadásul szociális munkásként ismerem az ilyen eseteket. Pontosan tudom, hogy az áldozatok miért nem kérnek segítséget. Most már sokkal jobban megértem őket, mintsem valaha is szerettem volna.
-Akkor még inkább szerencsésnek mondhatja magát. –felelem, amikor közli, hogy a társa is informátor volt.
Amikor említi, hogy mi a helyzet az emlékek visszanyerésével, csak aprót bólintok, a kérdését hallva pedig először csak magamban szedem össze a gondolatokat a válaszhoz:
-Ami azt illeti, az amnézia a mai napig elég rejtélyes dolog az orvostudomány számára. Akár, ha azt nézzük, hogy mennyi idő múlva térnek vissza az emlékek, akár úgy, hogy egyáltalán mennyi jön vissza a korábbiakból. Előre nem igazán lehet megjósolni, pláne, hogy az agyunk egyébként is szelektál, és a kevésbé fontos, emlékezetes dolgokat elfelejtjük. Viszont azt gondolom, hogy ha egy hét alatt ilyen sok minden visszajött, az jó jel, hogy nincs minden veszve. A lényeg, hogy ne stresszeljen rá, meg ne akarja erőltetni a dolgot. Esetleg ha van valamije, ami a korábbi életéből való, fényképek, tárgyak, vagy bármi, azok segíthetnek. –próbáltam összeszedni a hasznos információkat a számára.
A harcos megjegyzésére csak halványan elmosolyodtam, legalább nem vagyok egyedül a témával. Bár, ha a nő tényleg ért valamilyen szinten a harcművészetekhez, akkor máris fényévekkel jobb tőlem.
-Rendben. –bólintottam a szavaira- Hogy mennyire szavahihetőek? Mennyire szavahihető egy őrző? Mennyire szavahihető egy ember? Egy férfi, vagy egy nő? Attól tartok, erre sajnos lehetetlen lenne így válaszolni, a személyiségtől függ, nem pedig attól, hogy vérfarkas-e az illető. –feleltem- Adamet pedig bízza rám, kár aggódni miatta. Minden rendben lesz, majd meglátja Ön is, néhány hét, hónap, év, aztán csak nevetünk az egészen, hogy kár volt ennyit aggódni. Egyébként… jobban érzi magát? Nem szeretném siettetni a világért sem, de ami azt illeti, elég későre jár, engem pedig holnap vár a rendelő… Ha gondolja, akkor Önnek is hívhatok egy taxit, biztos ami biztos. A beszámolója alapján azt hiszem, elég volt mára ennyi izgalom. –mosolyodok el halványan, aztán ha rábólint, akkor előveszem a telefonom, hogy iderendeljek két taxit magunknak.
Mert bevallom őszintén, nincs bajom az éjszakai sétákkal, de ha lehet, akkor egyedül, egy ilyen farkasoktól hemzsegő városban inkább nem hősködök… Pláne, ha nem muszáj, nem az.
// Köszi a játékot! Akkor ha nincs más, részemről ez ennyi lenne Aztán majd kezdhetjük a következőt, ha gondolod… //
Vége ennek a párosával járkálásnak, amúgy is mindenki azzal van elfoglalva, hogy mije nincs, mit hagyott el, no meg a Holdon, ami kicsit más, azaz nagyon, mint eddig bármikor, így amíg a többiek ezen töprengenek, mi a fene történt, ő végre felkeresi Willt, mert még mindig nem tudta felköszönteni rendesen, egy sms meg olyan snassz. A parkolóban várakozik, mivel beljebb nem nagyon mehet, holott régen még megtehette, de ami elmúlt, az elmúlt, ezt kell szeretnie, de nem úgy fest, mint aki most összeomlott a hír hallatán. Gyalog jött, nem szólt róla senkinek, de ez most magánjellegű dolog, amúgy is régen látta a Protektort, majdhogynem egy éve, vagyis itt volt az ideje annak, hogy meglátogassa. Egy kis dobozt szorongat a kezében, a csomagoláshoz segítséget kért, egy kézzel ugyanis az igencsak érdekesen nézett volna ki, így nem úgy fest az egész, mintha összehányta volna, hanem elég pofás lett, még kis masni is van rajta. Szerinte kicsit giccses, de örüljön annak, hogy valaki egyáltalán megtette helyette. Türelmesen kényelembe helyezi magát, azaz leül, csak nem kerüli el a figyelmét, ha Will megérkezik, na az érdekes is lenne. Üzenni üzent neki, hogy ne az legyen, dekkol itt nyugodtan, közben pedig a Protektor el sem hagyta az épületet, és ki sem szándékozik jönni, így legalább abban biztos, hogy az öreg tudja, jön. Amíg vár, addig olvas, és egyre inkább az az érzése, hogy amit Raven írt, amire a druida utalt, bizony mégis bekövetkezett, de nem biztos, találgat, viszont a megérzései mindig jók voltak, aztán ki tudja? Majd az okosok megfejtik, ő addig is hallgat, és csak azzal foglalkozik, amit Natan lediktált neki. Farkasalmát kell szereznie, sajnos az nem terem minden útszélen, a többi már rég megvan.
Meglepett, de a maga kellemes módján, mikor Norina üzenete "utolért" - régen láttam a kislányt, azóta sok víz lefolyt a Chenán és a Tananán is már, így nem volt ellenemre a találkozó. Különben is folyton megkapom Abigail-től, hogy túlhajszolt vagyok, akkor legalább az ő kedvére is teszek ezzel a kis szünettel. Fene tudja, honnét keveredek elő - valószínűleg az alagsorból, noha ezt aki nem beavatott, meg nem mondaná, ahogyan könnyedén, zsebre vágott kezekkel sétálok a szőkeség felé, keresztül a parkolón. - Szevasz kölyök! - Máskor talán pacsira tartanám szórakozottan a tenyeremet, ám most marad az, hogy meglapogatom a vállát finom határozottsággal. - Látom, az új apád nem szarral gurigázik. El kellene kezdenem tartani tőle? - Szélesedik ki képemen a vigyor, ahogy fejemmel a bekötözött válla, hiányzó karja felé bökök. Ismerem annyira a kölyköt, hogy biztosra merjem mondani: az ő keze van a dologban, s ha nem önként kérte, akkor kiprovokálta és azért kapta "jutalmul". Fiúnak készült ez a gyerek, csak lány lett végül, az is tuti. - Mi újság? - Érdeklődöm ezzel együtt felőle, nyugodt pillantásomat rajta nyugtatva, hiszen olyan rég láttam már. Tudni arról, hogy mik történnek valakivel és személyesen találkozni vele két teljesen különböző dolog.
Tökéletes ülőhely, mely tökéletesen kényelmes, azaz nem nagyon törődik azzal, hogy az éppen beton, ha egyszer jó. Az ülőpozíció is megfelelő, legalábbis ezt jelzi az, hogy hosszú-hosszú percekig nem is mozdul meg, utána is azért, mert lépteket hall, és azok igen ismerősek. Felpattan, és vmosolyogva várja meg, míg a Protektor odaér hozzá. -Szia Will bácsi! Ezt neked hoztam, és boldog szülinapot utólag is. Mert neki az, bácsi, pontosabban viccesen mindig így hívta, bár a korkülönbség miatt ez nem is olyan meglepő. Pacsi nincs, de bal kézzel tudná alkalmazni a műveletet, de az nem az igazi. A kis dobozt átadja, a csomagolásról inkább nem beszél, de ha Will kinyitja, akkor egy benzines farkasos öngyújtót talál benne, amibe bele is gravíroztatta a nevét, és egy több doboz jó minőségű cigaretta... hacsak nem szokott le róla. -Ó, azzal nem szokott, de nem. Egész rendes, bár még annyira nem ismerem, de ezt meg én kértem. Tudod, haladnom kell, és nem érek rá arra, hogy megvárjam, míg... szóval várjak. És tényleg, nem ismeri még Castort annyira, hogy tudja, milyen igazából. Will viszont őt ismeri annyira, hogy tudja, igen van ennyire lökött, mazochista és őrült, hogy mindent megtegyen a fejlődése érdekében. -Na, azt nem tudom, túl nagy a csend. Sehol egy balhé, se semmi, ez fura. Nálatok? Jók az újak, ugye? Na jó, az mindenkinek fura, ha éppen nincs összetűzés, mert mit várna az ember lánya, ha nem ezt? Az pedig tényéeg érdekli, hogy milyenek a nem rég érkezettek, mert lehet, már más életformát él, azért szereti őket még mindig.
Őszinte a meglepettségem, noha nem is tudom, miből gondoltam, hogy Norina képes ilyen apróságról megfeledkezni. Figyelmes és érdeklődő, az agya meg, mint valami szivacs... kétszer is megfontolja az ember, mit mondjon a közelében, mert mindent megjegyez... Egy szó, mint száz, kellemes meglepetésként ért az ajándék és a vele járó gesztus, melyeket meg is köszöntem, miután kibontottam a kezembe nyomott kis csomagot. - Tudom kölyök, tudom... - Fejcsóválok nevetősen a félbe hagyott mondatán, hogy aztán némileg pontosítsam a kérdésemet, mert úgy fest, ő menten nagy általánosságban gondolkozik, míg én elsősorban rá vagyok kíváncsi. Hülyeség lenne? Nem tudom, engem tényleg érdekelnek egyesével is a farkasok, nem csupán, mint falka, falkák. - Úgy értettem, veled mi a helyzet. És nehogy azt mondd, hogy semmi, mikor még el se tettem az aktád az asztalról, máris vehettem újra elő. - A papaváltás miatt, ugye. Arra inkább nem mondok semmit, hogy sehol egy balhé... tény, készültség van, levegőben tapintható várakozás csupán és semmi kitörő bunyó, egymás torkának esés - ez pedig őrjítőbb, mint bárki hinné, de úgy vélem, jó irányba haladnak a dolgok ezúttal. Haladhatnak, ha De Luca is úgy akarja. - Csak a szokásos készültség. Az újak között pedig akadnak ígéretesek, nem is egy! - Biccentek aprót. - Talán egyszer majd te is beugorhatsz valamelyik edzésre, ha szeretnél. - Vetem fel, noha én tudom és talán ő is sejti, hogy nem mostanában lesz ez.
-Akkor jó. Azért Will ismeri, régen is ennyire lüke volt, ha ment valami, annál inkább akarta, ha meg meggyűlt a baja vele, akkor még inkább küzdött érte, hogy ha csak napokat is, de le tudjon csalni az elvárt időkből. -Azért még ne pakold nagyon mélyre Will bácsi, mert sosem lehet tudni. Annyi balhét nem csináltam mostanában, de egy mosodát rendbe kell hozatnom, meg egy ajtót. Jól vagyok, de tényleg, inkább én sérülök, törzsvendég vagyok a gyógyítóknál. Egyáltalán nem javult meg, bármennyire kicsinek számít, azért simán elmondja mindenkinek a véleményét, még az apjának is, de egyelőre él, még nem tekerték ki a nyakát. Emily pedig lassan beköltöztetheti a betegszobába, ha így halad, de neki meg esze ágában sincs ott tábort verni. -Az mindig kell, de tényleg fura, hogy eddig havi szinten volt valami, most meg a nagy csend. Tényleg? Ennek örülök, jó lenne, ha meg is maradnának. Komolyan? Hűűű, szeretnék, hiányoztok ám rendesen. Ez az, amit nem ért, olyan vihar előtti csend van, de olyan, hogy rossz nézni, de csak kiderül, mi készül. Az edzés felvetésének nagyon örül, bár tudja ő is, hogy az kicsit később lesz, de ha mehet, akkor minden bizonnyal menni fog.
Felnevetek a kölyök szavain, hiszen be kell látnom: igaza van. Nem egyszerű eset, az biztos. - Majd keresek valami külön helyet neki, mit szólsz? - tekintek le a mélynövésűre nyugodt mosollyal a képemen. Ezzé szelídül az érces nevetéssel járó széles vigyor. Bár félteni nem féltem a kislányt, azért valahol jólesik egyben látni és hallani a csivitelését, azt, hogy minden oké körötte. Mintha erre a kis időre a "nagyok gondjai" leszakadnának az én vállamról is és a gyerek problémái mellett eltörpülnének. - Talán nem lesz már így sokáig. - Vonok vállat a szavaira, de nem. Az előbbiek végett nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni, még akkor sem, ha jobban érdekelné. Kihatással lesz az életére ugyan az elkövetkező időszak, de nem ő alakítja. Miért terhelném hát ezzel? Inkább gyógyuljon! Csak biccentek költői visszakérdezésére. Igen, tényleg és nem is számítottam másra, mint lelkesedésre az edzést illetően. Talán már nincs is olyan távol a nap, amikor ez valóra válhat. Talán. Én szeretnék hinni benne. Minden esetre jelenleg meglapogatom finoman a kölyök ép vállát, hogy tegyek egy felajánlást és ezzel együtt irányba is fordítsam: - Nah, gyere! Meghívlak valamire az egyetemi büfénél, te pedig addig meséld el, hogy telnek a te edzéseid! - Talán sok újat nem mond, mégis érdeklődőn fogom végighallgatni, akármit is mesél magáról, a többi kölyökről... na meg, én is szívesen osztok meg vele véleményt, tapasztalatot, hiszen ezek egyike sem hétpecsétes titok. Jól esik egy kicsit kizökkenni a hétköznapok monotonitásából... igazi ajándék.
// Részemről köszöntem az ajcsit és a könnyed játékot is! //
Pár nappal korábban éppen ügyeletben voltam a hegyimentő állomáson, s mit csinál olyankor az ember fia, farkasa? Igen, rádiót hallgat. Mondjuk csak azt is fél füllel csináltam, hiszen keresztrejtvényt is fejtettem… igen, basszus, rohadtul nem szerettem várni, mikor töri már ki végre valaki a nyakát, fordul alá a bokája maga alá és mehessek dolgozni. Uh, basszus… na igen, Nicholas, gratulálok, bizony ez a legjobb mentős magatartás. Dögöljön már meg valaki, hogy ne kelljen meresztened a seggedet a székedben… ah… és még én akarok új fajta életet kezdeni, remek. ~Nem megy ez neked testvér.~ ,,Pofa alapállásba!” Szóval üldögéltem, éppen az öt betűs görög isten nevét írtam be, amikor a toll megállt a kezemben. A rádióban ugyanis éppen valami tudományos műsor ment, ahol megemlítettek valakit… majd be is játszottak egy rövid felvételt vele. Én pedig döbbenten néztem a rádió felé. ,,Kate?” Igen, ő volt… a hangját felismertem. Csap pár mondat jött tőle, utána megint a műsorvezető jött, megemlítve, hogy jelenleg az egyetemen tanít.
Hát ezt komolyan mondom, nem hiszem el. Eljövök a világ végére, beveszem magam Fairbanks-be és erre ki van ugyanebben a városban? Na ki? Az én drága egyetlen unokám… najó, lehet, hogy nem az egyetlen, de az egyedüli, akiről ténylegesen tudtam is. Mosolyogva dőltem hátra a székemben. Szóval professzor lett? Egyszeriben felrémlett nekem a beszélgetés úgy fél évszázadról korábban. Hát elérte, amit akart… mosolyogtam egyet. Hiába, még ha nem is szívlelt túlságosan, tudtam örülni a sikerének. Gondolkodva vettem elő a noteszemet és néztem meg a beosztásomat. Két nap múlva szabad vagyok… hm, végül is, miért ne? A szabadidőmmel én rendelkezek, s ha rosszkor jövök… akkor rosszkor jövök, bevett szokásom volt eddig is, ha jól rémlik.
Szóval aznap elbaktattam az egyetemre, hogy ,,audienciát” kérjek. A portásig jutottam, bár igazából nem is akartam bemenni… amekkora az épület valószínűleg tengődnék benne pár óráig, mire kiderülne, hogy már nincs is bent. Szóval a portást kértem meg, hogy telefonáljon fel az irodájába és küldje le nekem. Meghagytam, hogy kint fogok várni, szóval a parkoló mellett álltam meg. Azt is mondtam a portásnak, hogy egy családtagot említsen neki. Míg várakoztam, kíváncsian néztem az épületek felé. Direkt nem jeleztem neki előre, hogy jövök, csak hogy meglegyen a viszontlátás meglepetése, legalább is a részéről. Ó, atyám, de rendes voltam már megint. Valószínűleg úgy se fogja értékelni a gesztust, de ki tudja… hosszú évtizedek óta nem láttuk egymást, ki tudja, merre fele mozdult el a személyisége… vagy a megítélésem a szemében. Bár ha a konokságom is örökölte, akkor bizony nem jó irányba.
Szóval kint álltam a hidegben, vártam. Éppen azon tanakodtam, hogy mindjárt rágyújtok, míg a híres professzorasszony végre leriszál ide, amikor kinyílt az ajtó. Kicsit távolabb álltam a bejárattól, de a látásom elég éles volt, hogy kiszúrjam… s elmosolyodtam magamban. Semmit se változott szinte, talán csak a kisugárzása lett sokkal erőteljesebb… najó, az arcvonásai azért már árulkodtak róla, hogy nem egy ártatlan kislány közeledik felém. Ellöktem magam a kerítéstől, majd Kate felé fordultam. ~Nem elég kicsiny a világ, egyetértünk?~ – visszhangzott a fejében a hangom, elvégre ahhoz messze volt, hogy normál hangnemben meg tudjam szólítani őt.
Rá kellett jönnöm, hogy az egyetemen való tanítás sem igazán nekem való. Már tudtam, hogy miért nem akartam soha foglalkozni tanoncokkal, pedig a hallgatók még azok közelébe sem érhettek, hiszen rájuk nem kellett annyi időt szánnom, mint mondjuk egy fiatal őrzőre kellett volna. Mégis, a mostani generáció valahogy teljesen ki tudott készülni és még ők voltak felháborodva, amikor puskázáson kaptam őket és megbuktattam valamennyit. Szerintem megérdemelték, én annak idején szorgalmasan megtanultam mindent, bár én amúgy is más lapra tartozom, mint a nagy átlag. Ezt akár bizonyított ténynek is lehetne tekinteni, noha a tudomány még nem fogadta el teljesen. Ma is éppen egy hibázó hallgatóval konzultáltam, de még ő tűnt sértettnek, így természetesen én sem mutattam szemernyi együttműködést sem. Az ilyeneket pláne nem szoktam megsajnálni, mert egyszerűen képesek teljesen felidegesíteni, ami nálam egyáltalán nem olyan állapot, amit jó elérni. Valószínűleg ő is kezdte már érezni, hogy rosszul közelítette meg az ügyet, de innentől kezdve már hiába tette nekem a szépet, abszolút hidegen hagyott. Helyette csak komótosan kortyoltam egyet a kávémból és úgy néztem rá, mint egy komplett idiótára. Annak is tekintettem, úgy véltem, hogy nem való neki a történelem, mert képtelen volt megjegyezni az évszámokat. Tudom, hogy nem létfontosságú, de nem árt azért tudni egy olyannak, aki történelmet akar tanulni. Már ha itt fog még maradni az egyetemen a továbbiakban is. A velem való találkozás után valahogy erősen kételkedtem benne, de én igazán nem vettem a szívemre, hogy miattam fulladt kudarcba a kis álma. Nem volt igazán neki való, és mivel így állt a helyzet, nem is akartam, hogy olyan kerüljön ki a kezeim alól később, akinek lövése sincs semmiről. Amikor váratlanul megcsörrent a telefon, szinte egyből felkaptam. Innentől kezdve én lezártnak tekintettem a témát és oda ment, ahová csak akart. Nem is néztem a hallgatóra tovább, amúgy is már kezdett a bögyömben lenni, amiért azt hitte, hogy van olyan helyes, hogy azzal hatással legyen rám. Ahhoz azonban egy kicsit korábban kellett volna felkelnie, és szívesen bemutattam volna Jacknek, hadd lássa csak, hogy milyen egy igazi férfi. Nem olyan, mint aki előttem ült, az biztos! - Nos, Mr. Kingsley, akkor a viszont látásra a következő szemeszterben! Nekem most mennem kell, úgyhogy értékelném, ha gyorsan összekapná magát! – sürgettem türelmetlenül, mivel el sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tőlem Kyle, amiért ide volt képes jönni. Egészen meglepő volt és különben is felhívhatott volna telefonon, vagy feljön az irodába, hiszen tudja, hogy hol van. De nem, még nekem kellett lemásznom hozzá, hát ezért biztos, hogy még kapni fog tőlem. Miközben felvettem a kabátomat máris a lehetséges büntetési módokon agyaltam. Miután a portás megmondta, hogy az illető kint vár és menjek én is ki abba a fagyos időbe, még inkább elment a kedvem az egésztől, pedig már nem is voltam olyan ideges a nagyszájú hallgatóm miatt. Tekintetem máris a parkoló környékét pásztázta és nem is kellett túlzottan sokáig kutatnom a magányosan álló után. Ez nem Kyle volt, már most tudtam, és ha ez így áll, akkor csak egyetlen ember lett volna elég merész ahhoz, hogy családtagra hivatkozva hívjon le. Olyan, aki nem mellesleg tényleg családtag. Abban a pillanatban megálltam, még pár méterre tőle, bár kétségem sem volt afelől, hogy még így is hallani fogja a hangomat, mivel annyira már nem volt nagy a távolság kettőnk között. - Ezt nem hiszem el! – mondtam visszafojtott dühvel, aztán olyan elánnal indultam meg, mint amilyennel szoktam máskor is. – Ez csak egy rossz vicc, ugye?! – ezt már hangosabban mondtam és közvetlenül előtte álltam meg. Szemeim összeszűkültek és meg kellett állapítanom, hogy szinte semmit nem változott az eltelt években. Nyilván, hiszen nála ez másképp működött, én azonban már nem egy tizennyolc éves kislánynak tűntem, hanem felnőtt, érett nőnek. A szemeim sarkában már megjelent néhány szarkaláb, de én magasról tettem rá, úgyis csak akkor látszott, ha mosolyogtam, az meg olyan sűrűn nem fordult elő. - Mi a fenét keresel itt? – szegeztem neki nemes egyszerűséggel a kérdést. Ó, igen, nálam amúgy sem nagyon lehetett örömteli, megható összeborulásra számítani.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Én meg csak mosolyogtam magamban. Igen, ha fogadnom kellett volna valakivel azzal kapcsolatban, hogy hogyan fog reagálni Kate a megjelenésemre, pontosan ezt tettem volna meg, most pedig dúsgazdag lennék és eggyel több koldus lenne a földön. Habár évtizedek teltek el a legutóbbi találkozásunk óta, de vannak dolgok, amelyek nem változnak, legalább is csak lassan. Kate hozzáállása... vagy talán hozzámállását kellene mondanom? Mindegy, a lényeg, hogy ez is egy tipikusan olyan dolog volt. Szokás mondani, hogy az ember nem válogathatja meg a családját... de azt igen, hogyan érez irántuk... ennek voltunk mi a két mintapéldája... s igen, minden jóga meg volt hozzá, hogy így beszéljen velem. Nem éreztem miatta hálátlannak, azok után, amit kapott tőlem... mert éppen annyit el is vettem tőle a múltbéli hibáim egyikének köszönhetően.
Igen, mosolyogtam... mert mindezek ellenére én a magam módján szerettem az unokámat. Nem voltunk az idilli család képe... nem ültünk össze minden hétvégén családi ebédre... semmi ilyesmi. Egyszerűen az én vérem volt, talán túlságosan is ütött rám és azok után, amiket kiállt az évek során, mikor tanítottam... igen, határozottan ott volt a szívem csücskében, jól elzárva. - Hm, rossz viccnek még sose tituláltak - húztam a fejét, nem adva meg azt a lehetőséget neki, hogy ezen kibukjak. Ahogyan lenéztem a lányra... lányra? Kész nő állt már ott velem szemben. Amikor először találkoztunk, még húsz éves se volt, most pedig lassan egy évszázadosan állt itt velem szemben. Ahogyan tanulmányoztam őt, láttam rajta az évek súlyát... de nem az arcán... hanem a tekintetén. A tapasztalatot, azt, hogy már látta a világot, annak milyenségével együtt... s persze azt a megvetést, mely számomra mindig ott volt.
Kérdőre von, de én csak felvonom a szemöldökömet. Natessék, én vagyok az, aki évek óta lakik Fairbanks-ben, de mégis ő kezdi ezt el. Hiába, ő már csak ilyen. - Hallottam az egyik rádiófelvételt veled, abból tudtam meg, hogy itt vagy... gondoltam megnézem, hogy vagy... Strauss professzor. Semmi gratuláció nem volt a hangomban, hogy ezt elérte, bár az, hogy megadtam neki a címet, felérhet azzal. Emlékszem még, annak idején milyen lelkességet hallottam a hangjában, mikor mondta, hogy mivel szeretne foglalkozni... most pedig itt volt a csúcson. - No, halljam, hogy boldogult mostanában az én komisz unokám? ~Ah, kezdődik~ - forgatja meg bennem Ikina a szemét, majd leheveredik és kíváncsian szemléli az eseményeket, már előre röhögve rajtam.
Inkább reakció nélkül hagytam az első megnyilvánulását, mert úgy véltem, hogy jobb ez így mind a kettőnknek. Egyáltalán nem voltam elragadtatva attól, hogy itt volt, erre még képes volt megkeresni is? Egészen biztos, hogy nem teljesen normális! Ha lett volna egy kis sütnivalója, akkor tudná, hogy mostanra igencsak megfordultak az erőviszonyok, és én lennék az, aki helybenhagyná őt. De nem, csak úgy váratlanul be kellett állítania hozzám, mit sem törődve ezzel, vagy az én lelki nyugalmam meghagyásával. Csoda, hogy az elmúlt évtizedek során még nem volt erre a találkozásra példa, de úgy látszik, hogy ezen a földön tényleg minden megtörténik és mindenki megfordul. Egyre inkább kezdtem úgy látni, hogy hiba volt felköltöznöm Alaszkába, de ez már úgysem számít semmit. - Ez igazán csodálatos. Szólni fogok, hogy soha többet ne rakják adásba… - morogtam tovább magamban, és még a szemeimet is nagyon meggyőzően forgattam mellé. Csak hogy teljes legyen az összkép és ne higgye azt, hogy csupán játszott a felháborodottat. Tényleg képes lettem volna bemenni, bár azt nem bántam, hogy még mindig téma volt olykor-olykor az ásatás, legalább a szezon megkezdésekor lesz elég érdeklődő, ha egy kis szerencsénk van. Reméltem, hogy az lesz, nagyon kellett a támogatás megint. - Inkább Dr. Strauss – javítottam ki, mert nekem a professzorokról mindig valami idős pasas jutott eszembe, én pedig láthatóan nem voltam az, még ha a korom alá is támasztotta volna. – Mint látod, remekül vagyok, igazán feleslegesen fáradtál ide! Mehetsz is, most, hogy meggyőződtél róla, hogy még élek! – tártam szét a két karomat, hátha ezzel érzékeli, hogy tényleg mehetne, mert ez így nagyon nem volt jó. Így sem volt nyugis az életem, de az biztos, hogy nélküle mindenképpen. Oké, azt nem bántam, hogy a háborúk alatt nem halt meg, vagy tudom is én, hogy merre járt, de attól még nem fogok örömömben kiugrani a bőrömből, hogy itt áll közvetlenül előttem annyi év után. Jó volt az úgy távolról is, akkor talán még értékeltem volna, hogy életben van. De így… - Nem vagyok már taknyos gyerek, mint amikor utoljára találkoztunk. Nagyszerűen elvagyok, ahogyan arra magadtól is rájöhettél, úgyhogy ezek alapján igazán felesleges volt eddig fáradnod és lerendelni ide engem! – mondtam nagyon komolyan, két karomat összefontam magam előtt. Nem a gyerekes dac volt ez, mint legutóbb. Inkább egy határozott nő szigorú fellépése. – Azt hiszed, hogy erre van időm, hogy te szólsz én meg ugorjak máris? Dolgozom! – mondtam tagolva, hátha így felfogja. – Én nem azért vagyok itt, hogy azt tegyem, amit te akarsz. Azok az idők már rég lejártak, a magam ura vagyok! – csupán egyik finoman ívelt szemöldökömet vontam fel, de szerintem még ez is jelezte, hogy milyen határozott meggyőződésem van ezzel kapcsolatban.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Talán ennek a ,,kedves" fogadtatásnak a hatására sokakban megfordul, hogy mégis mit szeretek ebben a kis morgósban. Najó, ez a mondat kissé félreérthető azok számára, akik nem tudják, mik vagyunk mi egymásnak. Oké, valljuk be, nem volt rossz nő az unokám, sőőőőt, nagyon is csinos - nem is tudom, kitől örökölte -, valószínűleg sok udvarlója volt az elmúlt évtizedekben... bár vicces, hogy pont én nem tudtam ÚGY nézni rá... hát na, mégiscsak az unokámról volt szó, ehhez pedig azért nekem sem lenne már gyomrom. Na de vissza az eredeti kérdéshez... egyszerűen azért, mert olyan volt, amilyen... kitartó, makacs, szívós... s még sorolhatnám sokáig. Valószínűleg ekkor jönne, hogy de hát nem is szeret téged. Bólintanék rá, tény. Miért kellene elvárnom tőle, azok után, hogy megöltem az apját és közvetve taszítottam rá egy nagyon nehéz útra?
- Most miért mondod ezt? Elég hálátlan lenne tőled ha már az egekig felmagasztaltak. Meg amúgy is, most már mit érne el vele. Itt voltam, közvetlenül vele szemben, most már ha kitépi a rádió összes készülékét se lehet ezt vele visszacsinálni... hozzám hasonló, velem egy kaliberű alak meg úgy se lehet még egy az életében. Na igen, az arrogancia kiszól. - Oh, elnézést dokinéni - kontrázok rá... vessen magára, ha már nem volt neki elég a figyelmességem a címe iránt. - Na szép, teljesen jóhiszeműen idejövök rádnézni, erre már küldözgetnél is el. Persze semmi sértődöttség nem volt a hangomban, vagy ha ki is hallotta belőle, akkor tudhatta, én ezt egyáltalán nem veszem magamra. Bár ha úgy indított volna, hogy a nyakamba ugrik és utána... najó Nicholas, ezt te se gondolhattad komolyan. Maximum a halálos ágyadon esetleg.
- Egen, azt látom, hogy jól vagy, ennek pedig örülök. A korodhoz képest egész jól tartod magad - mennyi is lehetett most, 85-90... már ha jól emlékszem a születési dátumára, ami eléggé kétséges. - Dolgozol? - vonom fel a szemöldökömet. - Bár végül is beszélsz és elég szépen kioktatsz róla, hogy miért kellene fáradnom meg nem. Bár lehet be kéne ülnöm egy órádra, hogy meggyőződjek a dolgokról. Úúú, na most elképzeltem, ahogyan nekiáll barikádot építeni a folyosón, vagy akár már a bejáratnál, csak hogy kívül tartson. Igaz, fogalmam sincs, hirtelen miért támadt ilyen gondolatom, de szerintem hamarosan kiderül, mit szól a dologhoz... bár ha úgy vesszük lehet tudnék a diákjainak néhány olyan dolgot mondani a történelemről, amit soha az életben nem tudnának meg a tankönyvekből. - Miért, talán volt olyan, amikor feltétlen azt kellett tenned, amit akarok? Emlékeim szerint volt választási lehetőséged. Najó, annyi igazat adtam neki, hogy a gyakorlások során tennie kellett, amit mondok... de ezt leszámítva sosem szóltam bele olyannyira az életébe, hogy azt már irányításnak vélje. Úgy álltam először is oda elé, hogy döntse el, akarja-e a képzést... akarta, innentől már köpönyeg zuhé után.
Jó, tudom, nem úgy viselkedtem most, mint egy mintaunoka, de ő sem volt éppen tökéletes nagyapa, hiszen megölte az apámat. Túllépni ugyan túlléptem rajta már régen, de ez nem jelentette azt, hogy megbocsátani is hajlandó voltam egy ilyen hatalmas bűnt. Azt mondják, hogy egy szülőnek nem szabad a saját gyerekét temetnie, mert az a legnehezebb, de akkor mások hogyan lehetnek képesek megölni és aztán együtt élni ezzel a tudattal? Oké, azt elismerem én is, hogy akkor és ott nem tudta, hogy ki volt az illető, de talán jobb lett volna, ha soha nem keres meg minket ezek után. Bár, jobban belegondolva az korrekt volt tőle, hogy nem ferdítette el az igazságot, ennek ellenére mégsem tudtam megbarátkozni a gondolattal. - Talán hálás is lennék, ha nem éppen ez döbbentett volna rá téged arra, hogy itt vagyok. Eddig olyan nyugodt volt minden… - na, jó, ez erős túlzás volt, de azt neki nem kell tudnia. Illetve bizonyára már tudta ő is, hogy milyen állapotok uralkodnak a városban, de ez most abszolút lényegtelen volt számomra. Inkább az bosszantott, hogy tényleg itt állt előttem és olyan elégedettnek látszott magával, hogy majdnem kitéptem tőle a hajam. Talán ilyesmi nem bújt meg a háttérben tudatosan, de attól még én ilyennek láttam és a véleményem megmásítása nálam elég ritka jelenség. Mint a fehér holló, úgy nagyjából. - Miért, talán arra számítottál, hogy majd nagy összeborulás lesz? – vontam fel hitetlenkedve a szemöldökömet. Ez egyszerűen nevetséges, még maga az elképzelés is. Bár tény, hogy rosszabb pillanataimban Kylenak megengednék effélét, de azért nem szoktam túl sokszor hagyni, mert gyengének érzem magam tőle és a gyengeséget mindennél jobban gyűlölöm, habár a tehetetlenség érzése elég erősen vetekedett vele. Ettől függetlenül azonban semmilyen körülmények között nem tudtam volna odabújni ehhez a férfihoz, ez teljesen világos volt számomra. Talán szomorú lennék, ha meghalna és bosszút állnék érte, ha nem én tenném, de ezt neki nem feltétlenül kellett most az orra alá dörgölnöm. - Nem ajánlom! – mondtam szigorúan. Még csak az kéne, hogy ott üljön az órámon. – A végén még törölhetném ki mindenki emlékeit, hogy fogalmuk se legyen arról, miként tört be az ablak, amin keresztül kidobtalak a teremből. És igen, képzeld el, hogy vannak olyanok, akik dolgoznak is. Éppen vizsgalapokat javítottam… - böktem az épület felé, ezzel is jelezve, hogy tényleg egyáltalán nem alkalmas az idő. Lenne egyáltalán olyan, ami alkalmasnak nevezhető? Nem, azt hiszem, hogy nem igazán. - Nekem mindig van választási lehetőségem, viszont nekem úgy rémlik, hogy amikor mondtál valamit, azt csinálnom kellett! – mondtam határozottan, ugyanis az én emlékeim nem koptak meg kicsit sem. – Talán öregszel és kezdesz szenilissé válni? – érdeklődtem kissé gunyorosan. Igen, ő is jól tartotta magát, de én tudtam, hogy valójában hány éves, ahogyan ő is tudta, hogy mennyi évet tudhatok magam mögött a látszat ellenére.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A levegő szinte vibrált körülöttünk a képletes kedvességtől. Külső szemlélőnek talán ez szokatlan, zavaró tényező lehetett, de nálunk ez volt a bevett ,,eljárás". Szerintem Kate-el a családi idill fogalmát egy teljesen más szintre emeltük korábban, ez pedig még most is tart. Az érzékeimnek hála rálátásom volt arra, nagyjából hogyan tekint rám... egen, ha a szavai nem voltak elég meggyőzőek, akkor bizony a testi reakciók már meggyőztek róla, mi a helyzet... bár nem mint ha meglepődtem volna rajta. - Nyugodt, Kate? - nézek el a távolba. - Nem, ez a város három éve nem tud megnyugodni... se velem, se nélkülem. Előtte kellett volna látnod. Idilli hely volt, olyan, ahová örömmel jön kikapcsolódni még az is, ki járatosak a világunkban. S még most se tudtam volna megmondani, meddig fog megmaradni ez a látszatos nyugalom. Tény, a falkáink egyesültek, kiforróban van az új rendszer, de biztosra vettem, hogy egyesek nem fognak belenyugodni. A két falka teljesen más szellemiségű volt, kétlem, hogy előbb utóbb valaki nem fog megpróbálkozni semmi belső mozgolódással. - Áh, az túlságosan normális lett volna mindkettőnktől. Sejthette, mire gondolok... kettőnk abnormális kapcsolatára. Azért ennyire nem vagyok naiv, hogy ilyen viszontlátásra számítsak. Igaz, imponáló lenne, ha meglátna az ajtóban és mosolyogva rohanna felém utána, de nem... nem lovaltam bele soha magam ilyen képzeletekbe... semmivel sem. Olyan farkas voltam, aki igyekezett megállni a realitás talaján... több-kevesebb sikerrel. - Ejnye, pedig én csak tanulni mennék - húzom el a számat ál-sértődötten. - A változatosság kedvéért már te oktatnál engem. Felvonom a szemöldököm, amikor mint ha burkoltan arra célozna, hogy hoppá, én csak egy ingyenélő vagyok aki nem csinál semmit naphosszat. - Látom ezzel a munkamorállal nem csak én leszek mostanában a hónap dolgozója. Aham, oké, most már értem, mire gondol. - Csakis a te érdeked szolgálta - mutatok rá a dolgok miértjére, de aztán a személyeskedésére kuncogok. - Hát igen, 300 felett már jelentkeznek a jelek, de még nem annyira vészes. Mindenesetre ezt te is hamarosan meg fogod tapasztalni, nagyanyó.
Magamban azt kívántam, hogy bárcsak inkább ne jöttem volna le, de tényleg azt hittem, hogy Kyle az és csak le akartam szidni, amiért képes volt lerángatni. Azt nem gondoltam volna, hogy még annál is rosszabbal kell majd szembenéznem. Jó, azért nagy nehezen feldolgoztam, hogy újra itt állt előttem az, akit szerettem volna minden egyes napon elfelejteni, de nem volt könnyű. Már csak azért sem, mert folyamatosan beszélt és beszélt, én meg már a fejemet fogtam volna szívem szerint, ha tehetem. Ahhoz azonban túlságosan fázott a kezem, úgyhogy jó helyen volt a zsebemben. - Én nem a városra mondtam, hogy nyugodt, hanem az életemre! – néztem végig rajta korholó pillantással. – A város meg én az két különböző dolog – ráztam meg a fejemet. Az én életemben egyébként tényleg semmi nagyobb dolog nem történt, a bosszúság nekem nagy általánosságban hozzátartozott a mindennapjaimhoz, de pont ezért úgy éltem meg, mint az életem részét, ami nélkül már furcsa lenne, és nem nyugodtnak mondanám. Igen, még azt is beleszámítva, amikor az én idegállapotom távol áll nagyon a nyugodttól. - Nem szeretnélek semmire oktatni, majd ha szeretnél valamit megtudni, akkor annak te is utána tudsz nézni önszorgalomból – mondtam szigorúan, mert még csak az kellett volna, hogy bomlassza ott nekem a fegyelmet, amit idő közben sikerült kialakítanom az óráim során. Szerettem, ha odafigyeltek rám a hallgatók, ezért elég szigorú voltam velük eleinte, hogy ezt megszokhassák. Mostanra remekül tudtunk együtt dolgozni a legtöbb esetben és el tudtam képzelni, hogy mi történne akkor, ha beülne egy előadásomra. Valahogy még az évek sem szépítették meg róla a gondolataimat, ami azért furcsa, de nálam mégsem olyan meglepő. - Az egy dolog, amiatt nincs egy rossz szavam sem. De a lényegen attól még nem változtat, hogy azt tettem, amit mondtál. Most már nincs így, nagylány vagyok! – vontam fel az egyik szemöldökömet, miközben le sem vettem a tekintetem az arcáról. Nem, tényleg nem sokat változott, mióta utoljára találkoztunk, ellenben nálam más volt a helyzet, ez nyilvánvaló. Azóta rengeteg dolgot értem már el, amire büszke is voltam. Ő viszont nem volt ott azoknál az alkalmaknál, ahogyan nem tudta azt sem, hogy voltam férjnél és nem mellesleg, van egy bátyám is. Mondjuk Kylehoz neki amúgy sem lett volna sok köze, de ez más kérdés. - Ezt nem mondanám a helyedben még egyszer! – sziszegtem ellenségesen. – Kettőnk közül te vagy az, aki büszkélkedhet unokával, mégsem dörgölöm az orrod alá a korodat! Ha kételkedsz benne, nyugodtan szétrúghatom ám a segged, nekem nem fog nehezemre esni, aztán te is rájössz, mekkora hülyeséget mondtál! – vágtam hozzá félvállról. Jó, tudom én, hogy csupán poénkodott, de elég szar poén volt. Büszke voltam a koromra, de ha viccelődtek vele, azt nem tűrtem el.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Igen, határozottan kezdtem már az idegeire menni, ehhez pedig nem kellettek a farkasérzékek. A reakciók, a használt szavak, szeme elkapott egy-egy csillanása, ezek bőven árulkodóak voltak egy olyan idős valakinek, mint én... ráadásul, én ismertem Kate-t, sejtettem, hogy ez lesz a vége... az én morgós unokám. Najó, régen azért ennyire nem volt ilyen, de hát na, idősödik ő is, még ha harap is a nagyanyóra. Még emlékszem a saját nagyszüleimre, akik kiabálással kezdték-végezték a napot... hiába, az orosz mentalitás... s Kate is az negyedrészt. Vagy tudja a fene hogy van ez, nem vagyok biológus. - Gondolod? Tán rád nincs hatással a város légköre? Bár tény, én hatásosabb vagyok - kuncogok. Valószínűleg most eléggé elbeszélünk egymás mellett, de azért egy őrzőtől ilyet hallani elég furcsa volt... mondjuk tény, amennyire én ismertem őket, abból már nem tudnék könyvet írni. 15 évig ugyan velük voltam egy táborban, meg rövidebb ideig összefutottunk időről időre, de nekem úgy tűnt, hogy egy őrzőt aligha lehet függetleníteni attól a településtől, amelyikért éppen felel. Ezek szerint tévedtem. Nabumm, nem az első lenne életem során. - Ejjej Kate, most miért vagy ilyen? A könyvek nem lehetnek mindig olyan érdekesek, mint valaki másnak a szájából. Nem mondtam ki, de igazából a kíváncsiság is hajtott. Szerettem volna látni, milyen tanár vált az unokámból, milyen, amikor ő ül a katedrán és tartja az óráját. Igaz, mondjuk az egyetemi élet az én részemről egy az egyben elmaradt, így azt se lett volna utolsó megtapasztalni így 300 felett. Bááár... azt nem tudtam volna megígérni neki, hogy jódiákként nem csinálok semmi galádságot. - Hát nagylány, legalább akkor neked benőtt a feje lágya ha már az öregednek nem sikerült. Csak aztán nehogy nálad is az ellenkezőjére forduljon a dolog. Najó, mondjuk erre a témára majd visszatérünk akkor, ha már ő is túl lesz a százon. Nem nagyon voltam tisztában vele, hogy meddig él egy őrző, de valahogy... nem tudom, néhanapján szomorú voltam, ha eszembe jutott, hogy még az ő életük is tiszavirág életű lehet hozzánk képest. Hogy jó eséllyel még életben leszek, amikor ezt a leányzót éppen beengedik a földbe. Valahogy nem vártam, hogy ez a nap eljöjjön... de... most még most volt... 2014. Nem akartam ennyire előre rohanni, mert jó esély volt arra is, hogy Kate nézi végig ugyanezt. - Talán majd egyszer sort kerítünk rá - kacsintok rá, mint nagypapa az unokájára, hogy mikor viszi már el a vidámparkba. - Azt mindenesetre látom, hogy jó hasznát vetted annak, amit kaptál. Igen, büszkélkedhettem egy unokával, aki itt állt előttem... még élve, szóval ha másra nem, erre az voltam. Az őrző lét nem életbiztosítás és ezért is vállaltam önként és dalolva a kitanítását. S életben volt, erre igazán büszke lehettem... sok más mellett.
- Sajnos ez igaz… - ismertem el kelletlenül, hogy ő sokkal hatásosabb ennél. – Nem a falkahelyzet miatt jöttem a városba, bár tény, hogy örültek a tapasztalatomnak – vontam meg a vállaimat egyszerűen, mindenféle nagyzolást mellőzve. Pedig az igazság ez volt, a harcosok közül ismereteim szerint csak maga a Protektor volt tapasztaltabb nálam, ami azért elég nagy dolog szerintem. Bár az is igaz, hogy én is sokat leraktam már az asztalra hosszú életem során. – Ha kell, akkor teszem a dolgomat, de annyira nem visel meg, hogy mi van a két falkával, csak időnként bosszant egy-két dolog. Amíg békén hagyják az embereket, addig felőlem élhetnek, mint hal a vízben. Gondolom te is tagja voltál valamelyiknek már az egyesülés előtt is… - fűztem hozzá, mivel nem voltak ismereteim egyelőre ezzel kapcsolatban. Most szerettem volna pótolni eme lemaradásomat, és ha esetleg nem válaszolna, én akkor is könnyedén kideríteném ám. Ezen ne múljon! - Talán, de az én számból még a könyvek is érdekesek, szóval a döntést hagyd csak rám. Nem akarlak egyik előadásomon sem meglátni, világos? – kérdeztem határozottan, ellentmondást nem tűrően. – Ha ennyire szeretnél megnézni egy egyetemi órát, akkor ülj be valahová máshová, de az enyémet eszedbe se jusson megzavarni! – nagyon reméltem, hogy meg sem próbálkozik majd vele, mert azért igencsak morcos lennék és szerintem ezzel ő is tisztában volt. Úgysem bírna nyugton maradni és csak felbosszantana ahelyett, hogy hagyna tanítani. Nem akartam, hogy még jobban vagy többen megorroljanak rám. Nem érdekelt volna, de ez jelenet rendezése nem illett volna hozzám. Nem drámakirálynő voltam, hanem régész. - Nem tudom, hogy nekem volt-e valaha is olyan időszak, amikor nem nőtt be a fejem lágya… - itt most már egy kicsit nagyképűvé váltam, de bizonyos tekintetben igaz volt. Nem sok gyerekkorom volt, még ha bizonyos ideig szép és jó is volt minden. Tizenhét évesen azonban már kevesebb volt az életem egy apával, egy testvérrel és egy voltam az őrzők közül, akik megtanítottak arra, miként harcoljak a vérfarkasok ellen. Azt hiszem, hogy ez korántsem nevezhető átlagos, idilli gyerekkornak, igaz? Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit fiatalon hívnak el, de szerintem nálam elszántabbal még nem nagyon találkoztam. Igen, ezt mindenféle túlzás nélkül állítom most. - Igen. Elismerem, hogy alapnak jó volt. Jó alap nélkül nem itt tartanék, de a többihez sok közöd igazából már nem volt – két karomat összefontam magam előtt, mert kezdtem egy kicsit fázni. Igazából nem gondoltam, hogy ilyen sokáig kint leszek, azt hittem, hogy csak kiszaladok és ennyi, éppen ezért nem öltöztem fel annyira. Behívni viszont nem igazán akaródzott, így ezt fel sem vetettem. Inkább fogok erre a helyre fagyni, minthogy beinvitáljam az irodámba. Igen, tudom, hogy nagyon önfejű és makacs nőszemély vagyok, erre senkinek nem is kellett emlékeztetnie.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Naugye - somolygok, majd miután megjegyzi, hogy miért, pontosabban miért nem jött, picit megilletődök. - Ahhha, szóval az nem álok volt ezek szerint, amit emlegettek. Igen, a rádióadásban megemlítették, hogy Kate egy ásatás végett jött Fairbanks-be, de akkor még azt hittem, biztos csak valami olyan őrzős alibi az áthelyezéshez. A jelek szerint nem kicsit tévedtem. Hát nem az első, mint mondottam pár sorral/oldallal feljebb. - Talán az lett volna a legjobb, ha nem is nyúlnak hozzájuk. Valószínűleg ez a kritika az én számból eléggé erős és a múltamat szemlélve nem pont nekem kellene kifogásolnom. Ahány embert már kinyírtam korábban, nem nekem kellene döntőbírót játszani. Ugyanakkor mióta Fairbanks-ben voltam, figyeltem rá, hogy lehetőleg ne a városban garázdálkodjak... s én végignéztem azt a folyamatot, ami végett Castorék ide lettek hívva végül. - Jól gondolod - bólintok. - A helyi falkához tartoztam - sóhajtok egyet. - Vicces mi? Kétszáz év egyedül, távol a falkaléttől. Erre? Belépek egybe és egyből felfordul minden. Tény ami tény, beléptem az őslakosokhoz, elmentem pár hónapra és mire jövök vissza? Volt önálló falka-nincs önálló falka. Komolyan mondom, ilyen időzítésre is egyedül csak én vagyok képes ezen az átokverte világon. Végignézve a múltamon ez valami beteg mód igaz. Mindig odakerültem, ahol valami helyzet van... rossz ember, még rosszabb helyen, még rosszabb időben... bár erről talán lehetne vitatkozni valami filozófussal. - Naszép. Legalább diktafonra vedd már fel akkor és add oda az anyagot - amikor megemlíti, hogy esetleg más órákra is beülhetek, felcsillan a szemem. - Hm, adták egy tippet. Hogy mit, azt nem kötöm az orrára, de találtam egy kiskaput... majd talán egyszer beváltom, ha olyan lesz az időbeosztásom. Igaz, eléggé kiszámítható időközönként vagyok behívva dolgozni, de hát ha megint eltéved egy egész turistacsoport... naigen, akkor rohanni kell mindenkinek. Amikor eltűnődik és felteszi a költői kérdést, sajnálatára nem hagyom költőinek. - Te is voltál fiatal... meg amúgy is, az én vérem is csörgedezik az ereidben. Bocsi, szériatartozék - vonok vállat. Lehettem akármennyire erős, akármennyire gyors, vagy képzett gyilkos, profi illuzionista, azért tele voltam én is defektusokkal. Igyekeztem kifele is a keménységet mutatni, még ha nem is úgy, mint egy kiképző őrmester. Viszont tény, lelki dolgokban voltak olyanok, amivel engem eléggé meg lehetett fogni. Ilyen volt Sarah, határozottan... illetve az éppen előttem álló, pimasz Kate. Naigen, mondhatjuk, hogy volt egy unokafétisem, melyet viszont egyszer sem árultam el neki... amennyire gonosz tud lenni még ki is használná. Igen, én ismertem őt, akárcsak ő engem... csak nem erről az oldalamról. - De tartasz valahol és ez a lényeg. Gondolom elég sok toportyánt sikerült meglepned korábban. Őszintén szólva szívesen megnéztem volna, hogyan kamatoztatja a tudását éles helyzetben, persze nem a saját bőrömön. A végén még túl jól sikerülne a dolog valamelyikünk részéről... igen, egyáltalán nem becsültem le, mint azt a mellékelt ábra mutatta. Úgy tűnhetett, de nem volt szokásom. Túl sok harcon vagyok túl ahhoz, hogy még a legjelentéktelenebbnek tűnő ellenfelet is félvállról vegyem. - Jégszobornak készülsz? Egen, feltűnt, hogy fázik s nem igen akartam, hogy itt fázzon széjjel. Viszont csak úgy se akartam visszaküldeni, ennyi kedvesség a részemről már feltűnő valószínűleg... szóval... hogyan legyünk kedvesek és küldjük be az unokánkat meleg helyre burkoltan, miközben bunkók vagyunk vele, ala Nich.
- Nem, tényleg ezért jöttem. Általában kérelem miatt helyeznek, mivel elég sokat utazok – vontam meg a vállaimat. Nem is emlékeztem most, hogy mikor volt utoljára példa arra, hogy valahová azért költöztem, mert ott tényleg nagy szükség volt rám. Volt már ilyen, ez tény, viszont az utóbbi években nem igazán esett meg velem hasonló. Ez a mostani inkább csak egy szerencsés egybeesés volt, mert azon túl, hogy felfedezhettem magamnak egy érintetlen leletet, még a helyi protektorátus is elég nagy hasznomat tudta venni. Szívesen segítettem én nekik, főleg most, hogy a munkámmal nem igazán tudtam haladni a havas időszakban. Elég baj volt ez nekem, de addig legalább majdnem maximálisan az őrzői feladatokra tudtam koncentrálni. Nem igazán búslakodtak emiatt. Mivel annyira nagyon régóta nem csöppentem bele ebbe az égész háborús helyzetbe, így csupán nemes egyszerűséggel megvontam a vállaimat. Nem tudtam volna állást foglalni, hogy mi lett volna a jobb az itt élőknek. Nem is akartam én megmondani, nekem így is megfelelt, meg úgy is. Az elkövetkező néhány évben reményeim szerint még itt leszek, ha tarthat addig az ásatás, így aztán elválik majd a jövőben, hogy helyes döntés volt-e az összeolvadás, vagy sem. Kitudja még, hogy mit hoz magával ez az egész. Következmények úgyis mindig vannak, főleg az ilyen drasztikusabb változásoknál. - Aha! – bólintottam egyet, valahogy éreztem a viselkedése meg a megnyilvánulásai alapján, hogy az itteniekhez húz inkább a szíve. – Nos, majd kiderül, hogy mi fog történni – mondtam végül, arra meg semmit nem feleltem, hogy ő pont most csatlakozott és ez történt. Mindig van valami, emiatt kár is, hogy fájjon az ember feje. Ha ez nem történt volna, valami más egészen biztos, hogy így is bekövetkezik. Bár az tény, hogy azok alapján, amit eddig tudtam róla, mindig vonzotta a bajt. Vannak ilyen emberek, szerencsére én nem tartoztam közéjük. Én általában ott léptem be a képbe, ahol már megtörtént a baj és azt meg kellett oldani. - Hagyjál már ilyen ostobaságokkal, könyörgöm! – túrtam bele a hajamba most már idegesen. Nem is értettem, hogy mi a francért érdekli hirtelen ennyire az egyetem. Itt volt egy rohadt hosszú élet a háta mögött, ha annyira akart, eddig is elmehetett volna. Nem tetszett, hogy ennyire érdeklődött a munkám iránt, mert ez nekem valahogy gyanús volt. – Tudod mit, inkább felejtsd is el, amit mondtam. Ha meglátlak az egyetem környékén, kidoblak. Én, saját kezűleg! – jelentettem ki szigorúan. Még csak az kellett volna, hogy a későbbiekben erre szaglásszon. Bár azt hiszem, ha ez megtörténne, akkor maga Will tenne valamit az ügy érdekében. Lehet, hogy az lenne a legmulatságosabb alternatíva. Talán még én is jót nevetnék rajta. - Talán így van, de ezt egészen biztos, hogy nem örököltem tőled! – hárítottam egyből ezt a marhaságot. – Én még fiatalon is érettebb voltam, mint te most – ráztam meg a fejemet, de mosoly nem jelent meg az arcomon. Ebből is tudhatta, hogy komolyan mondtam és nem csak viccelődtem, vagy elnéztem ezt neki. Jézusom, hát dehogy néztem el! Sokszor igencsak rosszul voltam ettől a tulajdonságától, de hát ez van. Szokták mondani, hogy az ember nem válogathatja meg a rokonait. Meg voltam én áldva a családommal, bár Kyle azért még elég tűrhető volt, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy szerettem őt. - Mindig meglepem azokat, akik kevesebbet néznek ki belőlem, mint amennyi van bennem! – nem nagyzoltam, egyszerű tényként közöltem. Én nem egyszerűen csak tartottam valahol, hanem kezdtem úgy érezni, hogy hamarosan révbe érek majd. Nem egészen pár év múlva már lassacskán elkezdek majd kiöregedni és hamarosan már csak úgy leszek jelen az őrző közösségben, mint afféle tanácsadó. Nagyon nem vártam azt az időszakot, jobban szerettem a tevékeny életet, semmint a semmittevést. - Ebben a rohadt hidegben szerintem nincs olyan, aki ne készülne annak! – zsörtölődtem tovább, miközben összébb húztam magamon a kabátot. Már ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Szívesen behívnálak, de gondolom megérted, hogy nem! – nem, nem hívtam volna be szívesen egyáltalán, ez nyilvánvaló. Ha így lett volna, akkor már rég megteszem ahelyett, hogy itt fagyoskodjak.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Amikor megemlíti, hogy sokat utazik, elkezdek kuncogni. - Családban marad, nemde? Az most teljesen lényegtelen, hogy valaki munka miatt vagy kedvtelésből veszi nyakába a világot, a végeredmény számít. Az, hogy elmegy valamerre, új dolgokat és kultúrákat láthat, kiterjeszti az addigi világképét... hát igen, ezek voltak azok a dolgok, amik miatt visszasírom a csavargó életemet. A kötetlen járkálás, amikor senki és semmi nem parancsol nekem, maximum ha megfogadom tanácsként... még ha igazából nem is ez vezetett az útra, de az már lényegtelen. - Reméljük, hogy semmi rossz. Mindenki érdekében. Talán az én számból ez furcsán hangozhatott, de tényleg így gondoltam. Fairbanks földjét már így is túl sok vér áztatta, még ha egy rendes konfliktus több áldozatot is követelt volna... s valahogy úgy éreztem, nem pont ezen a területen kellene a világ ilyen dolgait kiélni. Méltatlan ahhoz a földhöz, ahonnan származunk mi, még ha a vérfarkasok nem is pont a jótét lelkűségükről híresek. Mindenesetre a vérszívás immáron magas fokon zajlik, hallva kisunokám kirohanását. ~Hát testvér, ha valamiben, ebben még mindig jó vagy~ - vigyorog Ikina, valahol a testemben elzárva. ,,Csodálkozol? Vannak dolgok, amikben nem kopik meg az ember." ~Kate-t elnézve ő nem igen díjazza.~ ,,Igaz, de mikor kérdeztem meg, kíváncsi-e rá?" Soha, ez tény, nem is kaptam választ a kérdésemre. Ellenben újabb korlátozást igen Kate-től. Ah, ha tudná, hogy simán be tudnék menni úgy az egyetemre, hogy neki fel se tűnik... volt pár olyan trükk még a tarsolyomban, amiről neki fogalma sem lehetett. - Nana, akkor egy törött ablaknál többet kell ám kimagyaráznod. Főleg, ha gondolok egyet és beiratkozok. Oké, semmi kedvem nem lenne hozzá, meg amúgy is, én nem rendelkeztem azokkal az előképzettségekkel elvileg, amivel egy egyetemi hallgatónak kell... másfelől ismertem elég ügyes embereket, akik mindent el tudnak intézni, ha kell. Viszont... ah, az elején talán jó móka lenne, de valószínűleg idővel unalmassá válna az, hogy ülök a padban és körmölök... rendben van, tudom, hogy manapság milyen egy átlag egyetemista, de én még régimódi vagyok eléggé... bár erről Kate-nek nem kell tudnia... mármint arról, hogy meddig bírnám az egészet. Hagy lebegjen csak a lelki szemei előtt a rémkép. - Gondolod? - vigyorgok. Akárhogy is, voltam, amilyen. Néha - Kate számára gyakran - elviselhetetlen, túlbuzgó, éretlen... de ha akartam, lehettem szöges ellentéte is. A helyzet az, hogy egy ilyen idős vérfarkas, mint én voltam, már túl sok rétegű. A rengeteg átélt veszély, öröm, kínszenvedés, siker... maradéktalanul rányomja a bélyegét az életre. Ezért volt az, hogy ha kellett, akkor ki tudtam engedni magamat ilyen szinten, mint most Kate-nél... de vajon az Adélaide-al való találkozásom után hányan mondanák meg, hogy egy és ugyanaz a személy vagyunk? - Nagyon helyes. Remélem megtartod ezt a jó szokásodat a jövőben is. Nem szívesen vettem volna, ha ráfázik valakivel, főleg nem vérfarkassal. Olyankor egyetlen egy elkövetett hiba is elég ahhoz, hogy valakinek az életébe kerüljön... mondjuk valószínűleg ott állnék fel a kellemes karosszékemből és mennék gyilkolni egy kiadósat. Akármennyire is ki nem állhatott, az én unokámat ne merészelje senki fattya bántani... különben onnantól a sorsán van a pecsét. - Hát nem is tudom, én egész jól megvagyok - emelem fel az egyik kezemet, amiből szinte sugárzik a hő. Hiába, vérfarkasként az olyan, mint a hideg, ilyen szinten még nem ártott meg... utoljára akkor fáztam úgy ahogy, amikor felmásztam a Himalájára. - Beülhetünk valahova, ha gondolod - ajánlom fel, tökéletesen tudatában, hogy úgy se fog jönni jó eséllyel. - Bár ha inkább odabent melegednél... Újabb rejtett utalás a részemről. Szívesen trécselnék még Kate-el, de azt tényleg nem akarom, hogy tüdőgyulladást kapjon itt nekem.
- Nem hiszem – ráztam a fejemet. Tudom, hogy konok vagyok, de valahogy nagyon nehezen voltam hajlandó elismerni, hogy egy családból származunk. Adtam neki esélyt, az tény. Nem is utáltam annyira, mint amennyire kimutattam, de azért ez nem jelentette azt, hogy elfelejtettem, hogy mit tett. Közvetve ő tehetett arról, hogy őrző lett belőlem. Ha az apám élt volna, talán nem így alakul az életem, de ezen már kár is gondolkozni, igaz? Az időben nem mehetünk vissza, ha akarunk, ha nem. Jól van ez így, jól éreztem magam a hosszú élet dacára is, és szerettem, hogy olyan erő feszült a testemben, amelyet a legtöbben nem néztek volna ki belőlem. - Te azért utazol, mert nem bírsz megülni a seggeden. Én azért utazom, mert így új dolgokat tárhatok fel, és dolgozok. Nem szórakozásból! – közöltem határozottan, felszegett állal. Rajtam aztán nem fog kifogni, nem ejtettek a fejemre. Ha nem is volt igazam, válaszom szinte mindig volt készen, amivel visszavághattam. Még szerencse, hogy az eszem az évek múlásával is ugyanolyan éles maradt, mint a borotva. Szerettem eme tulajdonságomat, azt meg főleg, hogy sokszor remekül átláttam a helyzeteket is, amikbe keveredtem. Vagy amibe esetleg mások keveredtek. - Az sem érdekel különösebben, ha beiratkozol. Én már úgysem tanítok itt sokáig – közöltem nemes egyszerűséggel, megvonva a vállaimat. Tényleg csak annyi időre szólt a szerződésem, amíg az ásatást el nem kezdhetjük. Ez reményeim szerint a lehető leghamarabb be fog következni a tavasz enyhüléssel együtt, de talán csak naivan dédelgettem ilyen reményeket. Mondjuk, honnan is tudhatnám? Hiszen soha nem voltam még itt egy telet sem, kivéve most. Máris megtapasztaltam, hogy nem jó buli, de talán ki fogom bírni a következőt is, mert nagyon reméltem, hogy az ásatásunk még plusz egy évadot ki fog bírni, és az számomra még egy telet jelentene itt, Alaszkában. - Ja, és ne is próbálkozz olyan illúzióval, hogy te ott sem vagy! – tettem hozzá, mintegy mellékesen. Ó, hát én nagyon jól tudtam, hogy meg tudná tenni, hogy úgy jöjjön be az egyetemre, hogy az senkinek fel sem tűnik. Nem voltam hajlandó ezzel az eshetőséggel számolni és nagyon reméltem, hogy igazából neki sem lesz hozzá kedve, csak a szája jár most. Tuti, hogy teljesen kiakasztana a jelenlétével és az nem tenne jót a tanári pályámnak, az egyszer biztos! - Igen, gondolom! – közöltem határozottan, még bólogattam is hozzá. Tényleg annyira éretlennek tűnt időnként, mintha a rokoni szál pont fordítva lenne nálunk és én lennék az ő nagyszülője. Ez egy elég szomorú kép volt a fejemben, de most mit tegyek? Nem távolíthatom el a közelemből úgysem, ha ő nem akarja. Megölni meg még nem fogom, majd talán akkor, ha éppen olyan hangulatom lesz és annyira felbosszant, hogy az számomra elképzelhetetlen jelenleg. Jó, azért annyira mégsem, elég hamar dühbe tudtam jönni, ha valami olyan történt. Csak a megfelelő pontokra kellett rátapintani és máris elszállt az agyam. - Akkor legyél csak meg jól és ne dörgöld az én orrom alá! – szóltam rá ellenségesen, még a szemeim is összeszűkültek. Esküszöm, hogy veszek most már valami olyan kabátot, amiben van fűtés is. Biztosan vicces lehet, de kellett egy ilyen. – Be akarsz ülni velem valahová? – vontam fel a szemöldökömet. – És én miért akarnék veled bárhová is elmenni? – igazából már nem volt most dolgom odafent, mivel a nálam lebzselő hallgatóm már bizonyosan elment, hiszen lezártam vele a beszélgetést. Ez viszont nem jelentette azt, hogy én majd bárhová elmegyek vele szívesen.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halvány mosoly jelent meg az arcomon. - Az ok az mellékes. Mindketten csavargók vagyunk Kate, akárhonnan nézed. Mindegy, hogy brahiból vagy munkából mész-e valahova. Új dolgokat, új tapasztalatokat szerzel, kapsz egy szeletet a világból. S ez a legfontosabb az egészben – a halvány mosoly lassan nosztalgikusba csap át. – A felfedezés izgalma, szépségei. Kár lenne letagadni, hiányzott. Mikor csak a nyakamba vettem a világot, hogy megnézzek néhány érdekességet, új ismereteket felfedezve. Ez az, amit jelent wagabondnak lenni. Mondhatjuk, hogy kihasználtam az időt, mely megadatott vándorként. Rengeteg ismeret, kaland fémjelezte ezt az ösvényt, olyan dolgokat megtanítva, melyeket rendes körülmények közt, a nappaliban olvasgatva sosem tanulhattam volna meg. Ah… néha visszasírom ezt az egészet… de már vége volt, új életet kezdtem Fairbanks-ben. - Pedig a diákjaid biztos hiányolnának. Oké, fogalmam sem volt róla, milyen tanár lehet. Viszont volt kiindulási alapom. Kate tanoncként szorgalmas és mindenre odafigyelő volt, nem kevés aggyal. Tipikusan az, aki behajtja magán a tanulnivalót… s sejtettem, hogy ezt most, tanárként másokon is megkövetelheti. Egy egyetemi diáknak meg elvileg ez alapkövetelmény… nem? Izé… oké, nem jártam egyetemre, gondolom én… bár amiket manapság olvas az ember… - Most mért? Akkor senki se tudná meg, hogy ott voltam, még te sem. Úgy meg teljesen mindegy. Akárhogy is, az illúziókkal vicces dolgokat lehetett volna csinálni. Zavarni az órákat, a professzorokat kényelmetlen helyzetbe hozni… ah, mikor még ezekkel játszogattam kölyökként, régi szép idők. Viszont, bár ezt a másik úgy se tudja, kétlem, hogy most éltem volna vele… főleg úgy, hogy egyszerre csak egy illúziót tudok használni, még ha utóhatásként annyira bele is plántálom valakibe a dolgokat, hogy még pár percig nem szabadul a képzettől. Az pedig biztosan arra menne el, hogy rejtve maradjak egy ideig. - Hm, szóval gondolod, így viszont nem tudod, értem. Naja, tényleg gyerekes voltam olykor… gyakran, de egyesek szerint jól állt. Igaz, velük nem csesztem el már azelőtt a kapcsolatomat, hogy megismerkedtünk volna, de hát ez van. Sajnos a családi életem még emberként sem volt valami felhőtlenség, de farkasként meg aztán főleg nem. Na, és akkor EZT a családi kapcsolatot már meg ne említsem… bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok… - Késő – vigyorgok pimaszul, majd a visszakérdezésére megvonom a vállam. – Még mindig jobb, mint ha itt játszol jégkirálynőt. Meg talán meg is hívlak valamire, ami felmelegít. Csak a régi idők emlékére. Direkt nem tettem hozzá, hogy szép… viszont korábban se volt szokatlan, ha néha összeültünk beszélgetni. Rendben, azok se voltak felhőtlen, vigyorgós családi beszélgetések, de legalább tudtunk értelmesen szót váltani egymással, legalább a látszatát keltve egy normális ,,kapcsolatnak”.
Kezdőlap
Aztán majd kezdhetjük a következőt, ha gondolod… //
