H itetlenkedve bámultam "Daniel"-re. Isten tudja mit művelt velem és ezek után még van bőr a képén azt mondani, hogy semmit sem tett. ~Az arcátlan tuskó!~ Ha nem félnék tőle halálosan ebben a pillanatban, bizonyosan megkísérelném megpofozni ismét. Úgy tűnik kettőnk közül legalább ő remekül szórakozik, mert a vigyort mintha odaragasztották volna a képére. Persze hiába fenyegetőzöm, leperegnek róla szavaim. Ismét megremegek a kezei közt, amikor azt érezteti ő felette áll mindennek. Hogy neki se az emberéletek, se a törvény nem számít és azt fog tenni, ami csak jólesik neki és addig, ameddig jólesik neki.
A tudat, hogy fékezhetetlen rettegéssel tölt el. Aztán mégis elenged és ellép tőlem. Én még mindig a kocsinak lapulva állok, majd oldalazva indulok el lassan egyre távolodva tőle. Csak semmi hirtelen mozdulat, még utánam kap. Aztán a kocsitól is ellépek, de végig felé fordulva vagyok. Nem akarok egy újabb meglepetést, ezért lassan így hátrálok el tőle az egyetem irányába. Aztán sarkon fordulok és mint akit puskából kilőttek rohanni kezdek. Testem és lelkem is elkínzott, de csak rohanok és rohanok és rohanok. Folyton hátra-hátrapillantok, nem-e követ. Minden zajra, az utcán mellettem elhaladó autóra összerezzenek. El akarom érni az egyetemet, Adam-et.
Adam... róla és a nyomozásáról meg is feledkeztem teljesen. Lépteimet gyorsítom, miközben agyam vadul kezd gondolkozni mit tegyek. Muszáj leállítanom, ha nem teszem meg a farkas rajtam tölti ki a haragját, figyelmeztetett előre. Eszembe jut mit és hogyan mondott nekem "Daniel" és megint úrrá lesz rajtam a sokkos remegés és a sírás is lassanként. Elérem végre a parkolót és az egyetem épületét, de nem már nincsenek nyitva. Rángatni kezdem az ajtót, de hiába. Erőtlen is vagyok és be is van zárva. Hiszen késő van este van már, talán senki sincsen már itt.
Úgy érzem menten összeesek, ám ekkor valaki a segítségemre siet és elkap még időben. Rá se nézek a nőre, tekintetem már fátyolos és félájultan, összefüggéstelenül kezdek beszélni, miközben a kabátját markolom miközben remegek egyfolytában, mint a nyárfalevél. - Se-segítsen... Ne-nem szabad... Da-daniel... a-a fa-farkas... A-adam... me-meg ke-kell állítanom... a-az ő-őrzők... me-meg fog ölni... - És valahol itt ájulok a nő karjába, mert végre elmém is felmondja a szolgálatot és jótékony homály borul tudatomra. Túl sok inger érte és eddig bírtam ép ésszel, nem tovább. Kezeim ernyedten hullanak alá, arcomat könnyeim maszatolják el; de lélegzem és láthatóan komolyabb bajom az ájulást leszámítva nincsen.
Ismét egy újabb, hosszú napot tudhatok magam mögött, ráadásul egész sokat sikerült haladnom is a dolgokkal. Nem elég, hogy reggeltől estig a rendelőmben voltam, mint minden hétköznap, utána még útba ejtettem az egyetemet is. Részben, hogy szeretett protektorunk asztalát egy újabb iratköteggel meg vigaszdíjként némi reggel sütött sütivel gazdagítsam, részben, hogy rendet rakjak az orvosi gyakorlóban, leltárazzak, meg Alice-nek is keressek egy-két könyvet a tanulnivalójához, szóval… nem unatkoztam. Sőt, mire észbe kaptam, már rég besötétedett, én pedig abban sem voltam biztos, hogy rajtam kívül akad még valaki az egyetem épületében. Na jó, talán Will, de csak mert itt lakik az alagsorban… Mindenesetre nekem még haza is kell tekernem, no meg Koda is biztos hiányol már, így aztán gyorsan összeszedtem a cuccaimat és a hátsó bejáraton át a parkoló felé vettem az irányt, hogy megkeressem a biciklimet. Már messziről észrevettem a kerékpártárolónál egyedül árválkodó kétkerekűmet, nem volt egy nehéz feladat, pláne, hogy szinte teljesen kihalt volt az egész parkoló, csupán néhány autó árválkodott még erre felé. Ekkor azonban valami fura hangra leszek figyelmes. A tekintetem a főbejárat felé siklik, s ekkor veszem észre, hogy valaki elszántan cibálja az ajtót. Mi a manó…? Jobbnak látom, ha inkább odamegyek hozzá, útbaigazítani, vagy kezdeni valamit vele, ám alig hogy odaérek hozzá, már esik is össze, mint valami rongybaba. Még szerencse, hogy ő sem egy nagy darab ember, így aztán van némi esélyem elkapni, de amint ömleni kezdenek belőle a szavak, csak döbbenten pislogok, no meg próbálok valami összefüggést kihámozni belőle. -Csssss, jól van, senki sem fogja megölni, minden rendb… Hé! Hölgyem? Hahó… Hallja, amit mondok? Na jó, úgy tűnik, nem… A francba, tényleg elájult… Te jó ég. Na várjunk, farkast emlegetett… -körbenézek, hátha sikerül kiszúrnom a közelben egy említett példányt, de úgy tűnik, hogy tiszta a terep, ellenben sosem lehet elég óvatos az ember… Úgy tűnik, a főbejárat már tényleg zárva, így aztán a hátsó bejárat felé kezdem vonszolni. Még ha most nem is érzékelek mást a közelben rajtunk kívül, attól lehet, hogy a közelben ólálkodik egy agresszívabb példány, sosem lehet elég óvatos az ember… Na meg egyébként is elájult, azt hiszem, mindenki jobban jár, ha inkább beviszem, hogy ott térjen magához. Azt hiszem, jó pár perc eltelik addig, mire sikerül hátravinnem, ott azonban szerencsémre az egyik őrző kolléga épp arra járt, így már gyorsabban jutottunk el az orvosiig… Bár nem a legbiztatóbb hely az ébredéshez, de ha valami orvosi ellátásra lenne szükség, még mindig jobb, mint ha a könyvtárban dekkolnánk, nem igaz? Így hát miután a nőt elhelyeztük az egyik vizsgálóasztalon, csak köszönetet mondva útjára engedem a kollégát, én pedig kerítek egy könyvet magamnak, és várok. Várok, hogy felébredjen a nő… Vagyis, van még valami, amit előtte el kell intéznem – ez pedig nem mást, mint egy hívás Adamnek. Nem vagyok benne biztos, hogy róla beszélt a nő, de a protekturátusban nincs más ilyen nevű egyén, ő pedig őrzőket említett. De ha már itt tartunk… mégis, honnan tud rólunk? Csak nem egy új kolléga? Will nem tett említést róla…
L assan kezdtem magamhoz térni és éreztem valami hideget a kezem és a tarkóm alatt. Amikor először kinyitottam a szemeimet, vissza is csuktam gyorsan. Az erős fény bántotta a szemeimet, rossz ötlet volt ez tőlem. Másodszorra már sokkal óvatosabban nyitottam ki a szemem és néztem körül. Egy idegen helyen voltam, egy vizsgálóasztalon. Láttam ilyet filmekben, csak azt nem értettem miként kerülhettem ide. Utolsó emlékem az, hogy valaki - egy nő - kap el, miközben lábaim összecsuklanak alattam aztán minden elsötétült egészen mostanáig.
Megpróbáltam megkapaszkodva a vizsgálóasztal szélébe felülni. Még mindig kótyagosnak éreztem a fejemet, kicsit szédültem is azt hiszem. De legalább hányingerem nem volt. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen. - Hol... hol vagyok? Hogyan kerültem ide? - Kérdeztem meg végül a könyvébe feledkezett nőtől. Tekintetem riadtan járt körbe a kijáratot keresve, de úgy tűnt egyedül vagyunk és nem vagyok veszélyben. De sosem lehet tudni ugyebár, jobb az óvatosság. Főleg az én állapotomban. Egyből a cuccaimat kezdem keresni, hiszen volt nálam egy táska és egy szatyor a DVDimmel. Ám azokat most sehol sem látom. - Ki maga? - Tudakolom a nőtől bizalmatlanul.
Miután úgy tűnt, csak egy egyszerű ájulás történt, semmi komoly, amíg vártam, szép lassan belemerültem az olvasásba. Igaz, néha-néha az órára pillantottam, hisz elég későre járt már, és szerettem volna mihamarabb hazajutni – hiába. Mivel más gyógyító épp nem volt a közelben rajtam kívül, így aztán beletörődtem a sorsomba és elkönyveltem magamban a késői hazaérkezést. Amint megmozdult a nő, egyből kaptam is oda a tekintetem, de úgy tűnik, párszor hiába, csak valami kis moccanásról volt szó. Egyszer még Dorian is visszajött, mondván, talált egy táskát és egy szatyrot is a bejárat közelében, biztos az ájult nőhöz tartozik, de aztán ő is lelépett. Én pedig vártam. A telefonhívásomra Adam nem válaszolt, biztos akadt más dolga, vagy épp aludt, így aztán nem is zargattam tovább, ha látja, hogy kerestem, remélem, visszahív. Újabb mocorgás, s mire felpillantottam a könyvemből, már próbált is felkelni a betegem. Ó, hogy miért nem bírnak ilyenkor nyugton maradni! Nekem sem kellett több, már pattantam is fel a székemről, hogy odalépjek hozzá – ha fel szeretne ülni, az rendben, lép lassan, viszont még egy jó 10 percig nem fogom hagyni, hogy lábra álljon, az hiányzik, hogy megint megszédüljön. -Semmi baj, kérem, nyugodjon meg. Az egyetem egyik gyakorló rendelőjében van. Nem sokkal ezelőtt elájult, én voltam, aki megtalálta. –válaszoltam nyugodt hangon a kérdéseire- Dr. Cross vagyok, az egyik oktató orvos. Igaz, nem a hétköznapi értelemben vett egyetemi oktató voltam, viszont ha azt nézzük, az őrzőknél mentor is voltam, szóval végeredményben még igazat is mondtam. A csaphoz léptem, hogy töltsek egy pohár vizet, majd a nőhöz sétálva átnyújtottam neki. -Parancsoljon, ezt igya meg, szép lassan. Megkérdezhetem a nevét? Vagy hogy hogyan került az egyetemhez ilyen késői időpontban? –kezdtem én is kérdezgetni, s bár mindenképp utána akartam járni, hogy miért tud az őrzőkről, azzal még vártam egy kicsit, túl in medias res kezdés lenne. Inkább finoman kipuhatolózom a dolgokat, aztán annak függvényében kiderül, kell-e még emlékeket törölnöm ma este, vagy nem.
A nő végre felpillantott a könyvéből majd egyből oda is jött, de nem hagyott lábra állni. Hallom, ahogy nyugtatni próbál ám jelenleg nem igazán vagyok olyan állapotban. Lassan fogom fel, amit mond nekem hiszen tekintetemet közte és a szoba között kapkodom ijedten. Viszont az ájulásra emlékszem, igen az megvan még. Tehát a nő, vagyis Dr. Cross talált meg. Már, ha tényleg így hívják. Gondolataim csaponganak, össze-vissza járnak és nem igazán tudom eldönteni, hogy megbízhatok-e az előttem lévő egyébként kedvesnek tűnő szőke hajú nőben. A "Daniel"lel történtek hatása alatt vagyok még mindig.
Figyeltem a doktornőt, ahogy egy pohár vizet tölt nekem a csapnál majd visszasétálva átadja nekem. Megfogtam, de kezem még mindig remegett kicsit így két kézzel kellett megfognom, hogy egyáltalán inni tudjak benne. Igazából azt vártam mindig, hogy bármelyik pillanatban ránk törhet a farkas mert meggondolta magát. Retinámba égett az ezüstös írisze, a halálosan komoly arca és tudtam jó darabig kísérteni fog még. Néhányat sikerült azért kortyolnom a vízből. - Elisabeth... McKinley... - Mondtam kis teketóriázás után. Fogalmam sem volt, hogy a nő tisztában van-e vele az egyetem egy titkos, gyakorlatilag szekta otthonául szolgál. Talán nem kéne beszélnem róla.
- Én... én keresek valakit. Azt mondta, hogy itt lesz... Adam Revenor-nak hívják. Nem ismeri esetleg? - Teszem fel a kérdésemet. Érződik minden szavamat megválogatom gondosan, kicsit talán vontatottan is beszélek. Nem teszek semmi utalást az őrzőkre, hátha egy beavatatlan személybe futottam. Nem várhatom el, hogy mindenki tudjon az őrzőkről csak azért, mert itt dolgozik. ~Meg különben is, mit mondhatnék neki? Hogy egy vérfarkas üldözött és Adam azt mondta, ha farkasos vészhelyzet van, jöhetek az egyetemre?~ Előbb hívnák ki hozzám a diliházat, minthogy kettőt pislognék. Nem kockáztathattam.
Látom a nőn, hogy milyen zavart, a nyugtalanságát szinte már tapintani lehetett, pedig nincsenek is olyan fejlett érzékeim, mint egy vérfarkasnak, mégis, minden reakciója erről árulkodott. Türelmesen vártam, had igyon, amikor pedig a nevét is elárulta, követve az utasításomat, halvány mosolyra húzódott a szám. Így ni, fog ez menni, csak szépen lassan, nyugodtan. Ahogy szóba kerül, hogy valakit keres, csak kíváncsian szalad fel a szemöldököm, s bár elég kicsi a valószínűsége, hogy egy ekkora városban ismerjek valakit, akit keres –pláne, hogy relatíve én se vagyok itt túl hosszú ideje, még egy éve sincs hogy ideérkeztem – amikor meghallom a nevet, csak meglepődve pislogok párat.
Oké, említette nem sokkal ezelőtt az „Adam” nevet, de gondolom, pár 100 biztosan él belőle a városban, ha nem több. Így viszont csak fürkészni kezdem a nő tekintetét, s kétszer is meggondolom, mit válaszolok, hisz csak most ismertem meg. Nem tudom, hogy mik a szándékai, vagy mit tervez, de semmiképp sem akarom egy őrző társamat sem veszélybe sodorni. Tudom, tudom, nem tűnik veszélyesnek, de… sosem lehet tudni.
-Ami azt illeti, ismerem, igen, mondhatni kollégák vagyunk. Nem egy gyakori vezetéknév, szóval valószínűleg ugyanarról a férfiról beszélünk. Azt esetleg megkérdezhetem, hogy miért kereste, Miss McKinley? Ha gondolja, továbbírom neki az üzenetét. A tanításnak ilyenkor már vége, nagy szerencse kell ahhoz, hogy ilyenkor elcsípjen valaki. –magyaráztam, óvatosan forgatva a szavakat.
Azt persze csak gondolatban tettem hozzá, hogy ilyenkor sem lehetetlen elcsípni néhány ember, amennyiben tudjuk, hogy hol keressük – az alagsorban, de az meg ugyebár emberek elől elzárt terület.
-Egyébként hogy érzi magát? Szédül? Esetleg fáj valamije?
L áttam, hogy nyugtatni próbál a doktornő, de nem éreztem úgy hogy bármi okom is lenne rá. Na jó, egy kicsit talán csillapodott bennem a félsz most, hogy egy épületben vagyok mondhatni biztonságban a farkastól. Ám egyszer haza kell mennem és egyedül vagyok ott. Észrevettem a meglepődést a tekintetében mikor Adam-et említem. Aztán meg olyan furcsán kezdett mustrálni, hogy valami megérzésféle kezdett a tudatomba kúszni lassan, átvéve a rettegés helyét. De hiába a remény, hogy esetleg pont szerencsém van a korábbi rossz napok után; nem állt szándékomban leleplezni az őrzők titkát, csak ha bizonyosságot szereztem róla beszélhetek nyugodtan róluk.
Talán ezért sem lep meg túlságosan amikor végül közli velem, hogy ismeri és "kollégák". Azonban amikor konkrétan rákérdez arra, hogy miért keresem zavarba jövök megint. Nem felelhetem az igazat, de füllenteni meg nem nagyon ment sosem. Szóval próbálok valami hihetőnek tűnő és félig-meddig igaz variációval előrukkolni. - Úgy tudom, hogy itt lakik... - Vezetem fel bizonytalanul az egészet. Mert, hát elég hülye dolog hogy az egyetemen belül lakjon valaki aki nem a gondnok. - ... és azt mondta, ha vészhelyzet van, jöhetek ide bármikor... én... én... nem mehetek egyedül haza... - Okééé, ez eddig igaz is és nem kellett se az őrzőkről, se a farkasokról hazudnom.
Mind amellett még mindig tiszta ideg vagyok, mert fogalmam sincsen mit mondhatnék Adam-nek, ha megtalálom. A vérfarkas lényegében megfenyegetett, hogy ha nem hagyják békén annak én iszom meg a levét. Adam pedig ki tudja miként reagálná le, ha megemlíteném pusztán azt a tényt, hogy "Daniel"lel sikerült megint összefutnom. Úgy vettem észre, hogy eléggé utálja a bolhásokat a velem velünk történtek vagy más okok miatt, nem tudom. A kérdésétől, hogy hogyan érzem magam, fanyar mosoly fut végig ajkaimon. Kezem remegését próbálom rejteni, így a poharamat szorongatom két kézzel és néha kortyolok belőle újabb és újabb adagot, a számhoz emelve.
Fogalma sem lehet róla jó esetben, hogy hogyan is érzem magam. Ugyan, hogyan is érthetné meg ezt bárki? Aki még nem találkozott farkassal az nem tudhatja milyen érzés igazán, halálosan félni valamitől. Az nem ismeri a tehetetlenség, a préda érzését mikor a másik szinte elevenen falja fel a tekintetével, ami semmi jót nem ígér. Legalábbis a szerencsétlen áldozatnak, a farkasok nyilván jól szórakoznak ilyenkor. Néhány perc telik így el csendben, mire elfogy a vizem teljesen és meggyőzöm közben magam, hogy "Daniel" ezt igen is élvezi és játéknak tekinti. Vagyis kizárt dolog, hogy ne fussunk egymásba megint "véletlenül". Nem, egyáltalán nem bízom a farkas adott szavában; de ezért azt hiszem nem hibáztathat senki. - Nem, nem... én csak... csak... nem kerítené nekem elő Adam-et? - Kérdem végül, hangom és tekintetem esdeklően néz a nőre remélve, hogy megszán végül.
Hoppá! Na, amikor meghallottam ezt az „itt lakik” verziót, csak kissé idegesen pillantottam oldalra. A manóba is… nem szeretek hazudni, de azt hiszem, ezt a direkt utalást nehezen lehetne megkerülni. Mindegy, azért próbálkozok, mást nem marad végső megoldásként a memóriatörlés.
-Pontosan mit ért vészhelyzet alatt? –hagytam végül figyelmen kívül a mondandója első felét, és csaptam le ez utóbbira, hisz talán eredményesebben a dolgok végére járhatok vele- Miss McKinley, csak nem magára támadott… valaki? –kérdeztem óvatosan, hisz egészen tisztán emlékszem rá, hogy nem is olyan rég egy farkast emlegetett még a bejárat közelében.
Egy farkast… de hogy is hívták? Damien? Nem, nem az volt… nem is Darien… Darren se, akkor biztosan emlékeznék rá… David? Basszus, nem igaz, ez se az, pedig biztos, hogy valami „D”-vel kezdődő… Dimitrij… sem… á, megvan! Daniel!
Miután biztosra vettem, hogy a Daniel volt az a bizonyos név, megpróbáltam felidézni magamban, hogy ismerek-e ilyen nevű farkast-e egyáltalán a városban. Londonban egészen biztos, hogy volt ilyen keresztnévvel bundás, viszont itt… hogy őszinte legyek, nem igazán rémlett a dolog. Mondjuk hozzá kell tenni, még egy éve sem laktam itt, időm nagy részét pedig a rendelő-egyetem-lakás háromszögben éltem le. Talán, mint ha az őslakos falkának lett volna ilyen nevű tagja, bár fogadni erre se mertem volna. Lehet, csak szimplán keverem a londoni fazonnal.
-Ha bármi ilyesmi történt, nekem nyugodtan elmondhatja. Nem kell tartania tőlem, csak segíteni szeretnék.
Amikor Adamet említi, csak megpróbálok egy halvány mosolyt erőltetni az arcomra.
-Ami azt illeti, mielőtt elájult, említette a nevét. Amíg arra vártam, hogy magához térjen, megpróbáltam elérni telefonon, viszont nem reagált rá. Félek, hogy valahol a városban lehet, azért nem érzékelte a hívást. –ismertem be a dolgot, bár pontosabbat én sem tudtam, hogy merre lehet.
De hát ilyen ez az őrző lét, sosem lehet tudni, hogy az éjszaka közepén mikor ugrasztják az embert valami terepmunka kapcsán. Mint amikor a Vörös Hold idején Willel mentem az erdőbe, hogy a főnökasszonyt összekaparjam egy csúnya végkimenetelű találka után…
-Azt esetleg megkérdezhetem, hogy merre lakik? –kérdeztem, mert azért az sem mindegy.
Egyedül nem szívesen engedtem volna útjára a történtek után, ki tudja, hátha megint történik vele valami, vagy felzaklatja magát, viszont már így is későre járt, és szívem mélyén titkon reménykedtem belőle, hogy nem most kell valahová a világ végére elkísérnem a nőt… Na igen, az őrző lét szépségei.
N em kerülte el a figyelmemet, amikor oldalra pillantott. Láthatóan idegesebbnek tűnt és ez szöget ütött a fejemben. Úgy tűnt, hogy nagyon is tud valamit. A gesztusai, a mimikája legalábbis erről árulkodtak. Elég jó megfigyelő vagyok, nyilván azért mert emberekkel dolgozom szociális munkásként és sokszor nem őszinték velem, mert szégyenlik az élethelyzetüket vagy félnek. Mindegy mi okból tesznek így, általában az apró jelekből kell összeraknom a valóságot, amit leplezni igyekszenek. Így, amikor a doktornő rákérdez egyenesen a vészhelyzetre úgy döntök, előhozakodom a farbával lesz ami lesz alapon. - Inkább valami... egy farkas... de nem a szokványos fajtából. -
~Jah persze, ez két lábon járt és beszélt, ráadásul míg ki nem mutatta a szeme ezüstjét nagyon is emberinek tűnt.~ De ezt már nem osztom meg a nővel, inkább elterelem a szót vissza Adamre. - Adam-et nem tudom mennyire ismeri jól, de a farkasok az egyik specialitása. Legalábbis Kínában még úgy volt, merem remélni hogy ez azóta sem változott... - Újabb elejtett mondatok, halvány - beavatatlanok számára érdektelen - információ morzsák. Ha jók a megérzéseim - és miért ne lennének jók, eddig mindig működtek - akkor a nő jóval többet tud, mint amennyit elárul nekem. Még talán az is lehet, hogy maga is egy az őrzők közül, de ilyen lottó ötösben azért még magam sem reménykedem. De beavatott attól még lehet.
Amikor azt mondja nyugodtan elmondhatok neki bármit ismét keserű mosoly fut végig egy pillanatig rajtam. Nagyon szívesen is elmondanám minden gondom-bajom egy másik nőnek, aki megért és talán tanácsot is adhat. Csakhogy nem ismerek egy őrző nőt sem, Mei-ről se sokra emlékszem és fényévnyi távolságra van tőlem. Egy beavatatlan halandó pedig nem értheti ezt meg, minimum elmeháborodottnak tekintene vagy csak szimplán kinevetne miután őrültnek titulált. Van éppen elég bajom enélkül is köszönöm szépen. - Ezt nem értheti meg, ez túl bonyolult... őrültségnek tartaná... ehhez Adam kell... - Nem, nem adom fel, hátha előkeríti nekem a férfit.
Nem repesek a hírtől, hogy Adam-et nem lehet jelenleg elérni telefonon. Hirtelen mindenféle rémeket kezdek látni, amikhez a farkasoknak van vagy lehet köze és aggodalom fog el. Remélem nem esett semmi baja és jól van. - A belvárosban egy kis garzont bérlek. Adam tudja a címet, járt már nálam párszor. Miért? - Felelem, nem árulva el pontosan merre is lakom. Azt meg pláne nem kötöm a nő orrára, hogy a férfi nálam is aludt már. Ki tudja, hogy milyen következtetéseket vonna le belőle. Nem mintha tartanom kellene látszólag a nőtől, de mára untig elég volt a meglepetésekből vagy a magyarázkodásból úgy érzem. Másra sem vágyom, minthogy épségben haza jussak és egy forró zuhany után ágyba bújjak.
-Szóval egy farkas, értem. –bólintottam aprót a nő szavaira, s bár már ez is elég sokatmondó válasz volt, mégis eszembe jutott, hogy vajon hogy érthette a nem szokványos fajtát…
Egyszerű farkas alak, csak mentálisan használta az erejét az illető? Vagy vérfarkas alak? Esetleg csak részlegesen változott át? Vagy… csak egy habzó szájú, közönséges farkas volt? Tényleg, élnek még egyáltalán a környéken közönséges farkasok, vagy a vérfarkas populáció kiszorította őket természetes élőhelyükről? Azt hiszem, erről majd megkérdezem Willt, már csak kíváncsiságból is.
Aztán hallgatom tovább, ahogy Adamről mesél, Kínáról, és egyre nyilvánvalóbbá válik az, ami már eddig is nagyon valószínű volt – hogy a nő is közülünk való, ráadásul Adam egy régi ismerőse. Ami sok mindent megmagyaráz, viszont egy egész sor újabb kérdést is felvet.
-Azt hiszem, elég jól, ha azt nézzük, hogy ő is csak nemrégiben érkezett a városba. –felelek a kérdésére, csak hogy én is mondjak valamit a sok hümmögés, „értem” meg bólogatás közepette.
Egy pár pillanatig, csak állok, és figyelem a nőt. Úgy tűnik, a bizalmát nem igazán sikerült elnyernem, vagy csak szimplán ő is olyan túlzottan óvatoskodó alkat, mint én, így azonban egyhamar nem igazán fogunk előrébb jutni. Viszont, miután az elejtett kis utalásai alapján lefogadom, hogy ő is közülünk való, úgy döntök végül, hogy a továbbiakban nyílt lapokkal játszok. Annyira csak nem lőhetek mellé, hogy valami elvetemült terrorista, vagy bérgyilkos legyen, nem igaz?
-Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor még Kínában ismerte meg Adamet, igaz? Talán valami hozzátartozója? –próbáltam szerencsét a kérdéssel, bár nem rémlik, hogy a férfi emlegette volna az előttem ülő hölgyet valaha is- Ön is őrző vagy csupán beavatott? Ha őrző, akkor megkérdezhetem, hogy milyen célból érkezett a városba? Csak mert nem… tudtam az érkezéséről.
A doktornő nem a várt módon reagált a sokatmondó szavaimra, bár láttam elgondolkozik azért a hallottakon. Próbálok nem elárulni bármit is az őrzőkről, de nehéz úgy beszélni Kínáról és Adamről, hogy nem igazán emlékszem a dolgokra. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy sok a sötét folt még az emlékeimben. Az, hogy azt állítja elég jól ismeri Adam-et nem jelent semmit sem. Mármint sok nő hiszi jó emberismerőnek magát és közben meg pont hogy félreismer másokat. A nő így érzi, nincsen okom kételkedni a szavában viszont azt is tudom jól, hogy Adam relatíve valóban nem sokkal előttem került ide.
Észreveszem a mustráló tekintetét, zavarba is hoz. El nem tudom képzelni, hogy mi van rajtam nézni való. ~Talán nem jól áll a hajam? Vagy van valami az arcomon?~ Megkérdezni persze nem fogom, inkább úgy teszek mintha nem vettem volna észre a dolgot vagy nem tulajdonítanék neki túl nagy jelentőséget. Amikor Kínáról kérdez és Adam-ről végül, zavarba jövök. Elég egyedi eset vagyok és azt hiszem, hogy nem volt ilyesmire nagyon példa. - Igen, még Kínából ismerem... de... ez... ez... bonyolult. - Túrok idegesen a hajamba. Arcomra zavar és szégyen keveréke ül ki, nem tudom hogyan mondjam el a nőnek azt, hogy bár közös a múltam Adam-mel, én mégis alig néhány dologra emlékszem belőle.
Már épp azon gondolkozom, hogy miként vezessem elő hazugság nélkül a dolgot, amikor elhangzik az a bizonyos varázsszó: "őrző". Egy csapásra megváltozik a testtartásom, idegességem is látványosan mérséklődik bár nem tűnik el végleg. - Én... mi... - Jajj, de nehéz ez. - Mi együtt voltunk Kínában, a balesetem előttig. Aztán... aztán én... én... szóval amnéziás lettem. Csak nemrég találtam rá ismét teljesen véletlenül Adam-re a könyvtárban. - Feleltem. - Mi? Hogy én? Én... igen, az voltam... vagyis még mindig az vagyok... azt hiszem. - Felelem, majd lassan megfordulok és - amennyiben a kabátomat nem vették le akkor azt is, meg - a felsőmet leveszem; így Abi számára láthatóvá válik az egész hátamat beborító informátor tetoválás. Hagyom had nézze meg, ha akarja; aztán felöltözöm. Elvégre nincsen meleg annyira itt északon.
- Én 4 napja még azt sem tudtam, hogy egyáltalán vérfarkasok léteznek, mert nem emlékeztem semmire a baleset előttről, csak Adam arcára. Szóval nem csodálom, hogy nem számított rám senki sem. A városba is a tetoválásaim nyomán jutottam el Angliából. Elég feltűnő, ha az ember nem normális ütemben öregszik. Azt hittem valami komoly bajom van, ráadásul ezek a tetoválások?! Zuang és a kínai vajákos gyógyító szerint ezek különleges tetoválások. Ilyet manapság már nem is készítenek sehol... szóval így jutottam ide. Azóta meg... hát lassan elkezdtek az emlékeim is visszatérni hála égnek. Még nem mindenre emlékszem, de Adam sokat segít ebben. -
- Csak ez a farkas ne lenne... - Bosszankodom egy sort, majd eszembe jut mit is mondott. - Doktornő, segítenie kell! Meg kell állítanunk Adam-et! Beszélnem kell vele, hogy ne keresse tovább! A farkas azt mondta, hogy ha nem hagyják békén az őrzők; akkor engem fog megkeresni és... és... nem akarok belegondolni akkor mi történne. Félek ha Adam ezt megtudja, akkor nem áll majd le és akkor "Daniel" tényleg eljön értem. A farkasok miatt lettem amnéziás és hitt halottnak mindenki 15 éve. - Nagyot nyelek a végén, mert tényleg valós veszélyként számolok az ezüst szeművel.
Ahogy egyre nyilvánvalóbbá válnak az utalgatások és a ki nem mondott igazságok, azzal egy időben úgy válik egyre zavartabbá, fojtogatóbbá a hangulat az orvosiban. Végül aztán nagy levegő, aztán csak kimondom, amit eddig egyikünk sem mert, minden köntörfalazás nélkül a lényegre térve…
Aztán, mint ha ezzel a néhány szóval valami láthatatlan falat törtem volna át, a nő viselkedése szinte varázsütésre megváltozik, és csak úgy dől belőle a szó, annak ellenére, hogy eddig szinte harapófogóval kellett minden szót kiszednem belőle, nagy nehézségek árán. Csak hallgatom, figyelmesen, koncentrálva minden szavára, miközben fejben szépen a helyére illesztem ennek az új, láthatatlan kirakósnak a darabjait, amik Adam életével kötődnek egybe, szorosan.
Amikor nekivetkőzik, egy pillanatra felszalad a szemöldököm, de ahogy leesik, miért teszi, csak teszek néhány lépést oldalra, hogy ne kelljen annyit forgolódnia. És igen… a tetoválásait látva egyértelművé válik, hogy közülünk való, a kaszt és a szint is, ameddig eljutott. Bár a mintát nem nevezném szokványosnak, igaz, ebben semmi különös, elvégre kultúránként változó a stílus, mégis egyértelmű belőle, hogy valaha informátor volt. A kínai beütés meg… csak bizonyítja, hogy valóban abban az országban ért el ilyen szintet.
Már épp rákérdeznék arra a bizonyos balesetre, ám már mesél is tovább, így inkább figyelek. Amnézia? Ajjaj… Az nem jó. Nagyon nem.
-Mikor is volt pontosan ez a baleset? Amiben elveszítette az emlékeit? –kérdezek rá, mert nem rémlik, hogy említette volna- Mi volt pontosan ez a baleset? Vagy hogy történt? Ha ismerte Adamet, akkor miért nem segített Önnek? Vagy az őrző társai? –jött egyik kérdés a másik után, hogy egy kerekebb képet kapjak az eseményekről, de közben már azon pörgött az agyam egy távoli szeglete, hogy pontosan mi okozhatta az amnéziáját, vagy mennyire lehet súlyos a dolog.
Vagyis… ahogy a szavaiból kivettem, elég súlyos, ha már a mágikus világunkról is megfeledkezett.
-Elméletileg még mindig őrző, igen. Azt mondta, hogy amnéziás… biztos, hogy nem az emlékeit törölték? Tért már vissza bármilyen más emléke Adam arcán kívül? –tettem fel ezt az ártalmatlannak tűnő kis kérdést, mely valójában nagyon is komoly volt.
Amennyiben amnézia, és nem emléktörlés, még van esély visszahozni az emlékeit valamilyen úton-módon. Viszont ha azért nem emlékszik, mert valaki törölte az emlékeit, és Adam arcára csak azért emlékezett, mert valaki rossz munkát végzett… hát, akkor sajnos túl sok remény meg megoldás nem akad. Újra megtanulni mindent, az alapoktól kezdve… talán, ha a protektor rábólint, újra kezdhetné a tanulást, ám lehet, ésszerűbb lenne inkább hagyni az egészet. Ha viszont amnézia, akkor a megfelelő foglalkozással valahogy előhozható lenne a rég elsajátított tudás.
-Bizony, hogy léteznek, és nem tudom, Adam említette-e, de Fairbanks környékén épp két falka vívja a háborúját napjainkban, hogy a falka nélküliekről ne is beszéljek, úgyhogy legyen óvatos. Így, hogy őrző, de semmire sem emlékszik, talán még a hétköznapi embereknél is nagyobb veszélyben forog az élete. –vallom be a keserű igazságot, ám tisztában vagyok vele, hogy üvegbúra alatt sem tarthatjuk, elzárva a külvilágtól. Valahogy meg kell birkózni ezzel…
-Talán van egy farkas aki zaklatja? –kérdezek vissza a szavaira, mert nem tudok olyanról, akit MI ne hagynánk békén- Esetleg le tudná írni, hogy hogy néz ki? Mit tett magával? Vagy ha megengedi, akkor belepillanthatok az emlékeibe is… -ajánlom fel, mint lehetőség, ám ha nem akarja, nem fogom erőltetni a dolgot.
Csupán annyi, hogy így sokkal egyszerűbb és nyilvánvalóbb is lenne, hogy kivel állunk szemben.
-Adam miatt pedig ne aggódjon, majd beszélek a fejével, vagy ha az nem használ, akkor a protektorunk. Egyébként meg azt hiszem, akad így is elég elfoglaltsága, szóval ne aggódjon, majd igyekszem utána járni ennek az egésznek, meg lépni valamit ellene. Elvégre a mi feladatunk, hogy „kezeljük” az ilyen ügyeket, nemde? –mosolyodok el, miközben próbálom megnyugtatni .
V égre felfedi magát a nő és megkönnyebbülök a dologtól. Úgy érzem, végre jó helyen vagyok és teljesen feloldódom; hogy aztán minden óvatoskodás nélkül rázúdítsam szegény doktornőre minden gondom-bajom. De végül is ő kérdezte, felesleges lenne kihagyni talán fontos részleteket a történetből, bár így is próbálom a lényeget megragadni és átadni neki. Aztán végre kérdez, türelmesen várom a válaszomat mostanra teljesen megnyugodtam és már koránt sem emlékeztetek arra a mérgezett egérkére, aki az imént még össze-vissza hadovált Adam-et követelve. Tudom, hogy jó helyen vagyok egy nálam tapasztaltabb őrzővel. Ugyan mi bajom eshetne? Na ugye!
Amikor a balesetről kérdez, a jobb kezemen felhúzom a ruha ujját így számára is láthatóvá válik a csuklómon egy kék pentagramma; illetve az alkaromon a dátum: "01. 12. 98.", mely a balesetem napját jelöli. - Nem emlékszem minden előzményre, de arra már igen, hogy hogyan is történt az egész. Egy társammal voltam és megleptek a farkasok minket. Heten voltak, mi csak ketten. Hibáztam és kihasználták a lehetőséget, megsebesítettek elég komolyan. A mellkasomon ma is ott a heg, amit a farkas karmolása miatt szereztem. A fejemet bevertem egy sziklába esés közben - valószínűleg innen az amnézia -, aztán a tengerbe estem... Zuang talált rám és halászott ki a vízből, ezzel megmentve az életemet. - Fejezem be a rögtönzött összefoglalót.
Egy pillanatra elhallgatok, mert a többi kérdésre nem tudok igazán mit felelni. Adam állítja hosszú ideig keresett, mégis 15 évnek kellett eltelnie, hogy ismét összetalálkozzunk. - Nem Adam-mel voltam. Ő harcos, én informátor voltam; más ügyeken dolgoztunk. Állítólag a társam, Yip is majdnem meghalt aznap, alig tudott elmenekülni előlük. S hogy miért nem kerestek? Egyetlen nyakláncot találtak csupán a parton, a tenger pedig messzire sodort el. Nem a megfelelő helyen kerestek valószínűleg. - Hiszem, hinni akarom; hogy Adam tényleg keresett évekig és nem adta fel hamar a dolgot. Rossz érzés arra gondolni, hogy lemondtak rólam anno.
- Nem, tért már vissza néhány dolog... többnyire igen személyes emlékek. Mint mondtam Adam sokat segít, többnyire a múltamat feleleveníteni. Volt, hogy Adam követett - utóbb kiderült, azért hogy vigyázzon rám - és egy sikátorba csalva megtámadtam a sötétben meglepve őt. Egészen... nem is tudom ösztönösen jött a dolog, alaposan helyben hagytam szegényt, de megijesztett eléggé akkor. Tudja Kínában kung fu-t űztünk, elég magas szinten ha jól értem és abból maradt valami a tudatalattimban állítólag. De ezt Adam jobban el tudná mondani, én sajnos a felét sem értem néha annak, amiket mond. De szerinte bennem van minden tudás és emlék, csak meg kell piszkálni hogy felszínre hozzuk őket. - Hallgattam el.
Amikor a helyi farkas helyzetet említi, nagyot nézek. Adam nem említette, hogy ez a helyzet. Lehet, hogy úgy gondolta van elég bajom, de már kezdtem érteni miért akarta kivizsgálni a farkasos esetet vagy hogy miért ígérte meg figyelnek rám. - Nem, nem említette... de... de... biztos megvolt rá az oka... - Védem megy gyorsan a férfit, hiszen nem tudjuk miért cselekedett így. Persze nem lep meg, hogy azt mondja ő is nagyobb veszélyben vagyok, mint a sima tudatlan emberek. Először nem válaszolok, amikor "Daniel"-lel kapcsolatban kérdez, ám mégis legalább valamennyi részletbe illenék beavatnom, így megnyílok előtte kissé.
- Találkoztam valakivel, akiről kiderült farkas és "Daniel"-nek mondta magát. A fejemben hallottam először a hangját és azt hittem őrző. Nem sok információt találtam erről a titkos szervezetről Angliában, fogalmam sem volt pontosan kiket kell keresnem, amikor Fairbanks-be érkeztem. Szóval megörültem neki, kedélyesen elcsevegtünk, ám amikor Adam-nek mondtam másnap, hogy adja át üdvözletemet a férfinek kiderült nincsen ilyen nevű őrző az itteni protektorátusban... nem tudom jól mondom-e... vagy máshogy hívják a helyi szervezetet... Szóval visszamentünk a piacra, ahol találkoztam a farkassal másnap és Adam valamit varázsolt és azt mondta kideríti ki ez és miért adta ki magát őrzőnek. Ezzel úgy tűnt ennyiben is marad a dolog. Azt hittem többet nem találkozom a férfivel, de nem volt ilyen szerencsém. - Egy pillanatra elhallgattam.
- Ma a videó kereskedésben összefutottam vele és hiába próbáltam diszkréten távozni, utánam jött... és... és... megfenyegetett, hogy ha nem hagyják békén az őrzők és zargatni fogják akkor megkeres és... és... azt én higgye el, nagyon nem szeretném. Ezüstös volt a... a szeme és... és... megmutatta... a fejemben, hogy... hogy mit csinálna... velem és... nem... én azt nem akarom... félek tőle... tudom, hogy megtalálna bárhol... szerintem a videó kereskedésben sem véletlenül futottam bele, hanem azért mert odáig követett. Adam-nek nem mondhatja el, mert képes és megtámadja... nem látta milyen képet vágott, amikor először meséltem a farkasról neki... mint, aki ölni tudna... félek bajba keverné magát és... én... én azt nem akarom. Csak azt szeretném, ha békén hagyná a farkast, nem keresné. Megígérte, hogy akkor békén fog hagyni... kérem, segíteni kell... nem beszélne Adam-mel? Önre talán hallgatna... - Nézek a nőre esdeklően, hátha megszán és segítségemre lesz.
Amikor azt kérdezi belenézne az emlékeimbe, hirtelen rémület fut át rajtam. Nem is tudom jól palástolni azt hiszem, bár igyekszem. - Nem... nem... igazán nem szükséges... így is épp eléggé kavarog a fejemben minden... és Adam tudja hogyan néz ki, tudja a varázslat miatt... - Próbálok kihátrálni a dolog elől, mert a gondolatára is a szégyen pírja önt el, hogy miket láthatna a fejemben. Nem elég, hogy Adam-mel lefeküdtem; még egy farkas is a magáévá tett a fejemben... és én élveztem egy kicsit a dolgot. Bele se merek gondolni, hogy mit gondolhatna rólam a doktornő ezek utána, ha minderről tudna. Amikor azt mondja, a protektorral is beszél, végképp bepánikolok. - Nem, kérem ne tegye! Már így is túl sok őrzőt keverek ebbe bele! Csak... csak vegye rá Adam-et, hogy ne foglalkozzon a farkassal. Nem akarok több bajt, van elég így is... - Fejezem be.
Végre egy olyan „beteg”, akiből nem harapófogóval kell kihúzni minden árva mondatot! Ahogy mesélni kezd, csak hallgatom, csendben, miközben fejben próbálom a megtudott információdarabkákat a helyükre illeszteni. Közben, ha figyel, láthatja, hogy az arcomon egész érzelmek kavalkádja suhan át, hol megdöbbenés, hol csodálkozás, elképedés, hol együttérzés.
-Két ember 7 farkas ellen, az nem épp egy szerencsés felállás, pláne, ha egyikük informátor. Nem tudom, hogy a farkasok mennyi idősek lehettek, de azt hiszem, csoda, hogy túlélték. –feleltem, amikor pedig megtudtam, hogy mi okozta az amnéziáját, csak sóhajtok egyet- Sajnos, ez ilyen. Néha néhány napon belül magától visszatér az összes emlék, de van olyan is, aki örökre elveszíti őket. Nem igazán lehet megjósolni, hogy mikor, vagy mennyi tér vissza belőlük. De ettől függetlenül azt hiszem elmondhatjuk, hogy ha már vannak visszatérő emlékei, akkor az már fél siker, nem reménytelen a dolog. –foglalom össze rendkívül röviden a dolgot, amikor pedig a kung-fura terelődik a szó, csak halványan elmosolyodok.
-Félek tőle, én még annyit sem értenék belőle, mint Ön. Valahogy sosem voltam jó az ilyesmikben… -vallom be, akármilyen szégyen is.
De végtére is, így, hogy gyógyító lettem, egész jól megvagyok a harcművészetek meg fegyverek nélkül, elvégre többnyire olyankor kell mennem, amikor már elmúlt a veszély, csak épp nagy a baj… Vagy a másik, amikor a rendelőmig hozzák a sérülteket. Igaz, néha jó lenne ilyesmikhez is érteni, de na, azt hiszem, számomra vannak fontosabbak. Ha meg nagyon elmérgesedne egy-egy helyzet, azért nekem is van egy-két trükk a tarsolyomban, ha már végképp nem lehet békésen elsimítani egy-egy ütyet.
-Lehetséges, azt nem tudom. –felelem a találgatásra, a kolléga miért titkolta ezt az apróságot- Azonban azt hiszem, ha már Ön is közülünk való, nem árt tudnia róla.
A protektorátusos kérdésére csak bólintok, hogy igen, mi is ilyen néven futunk, a többit azonban csak figyelmesen hallgatom. Valóban nincs Daniel nevű kollégánk, no meg nekünk nem megy a telepatikus kommunikáció, ráadásul farkasból sem rémlik, hogy találkoztam volna ilyen nevűvel, igaz, a kezdeti sok mentőakció után túl sok új farkassal sem találkoztam. Egyszer meglátogattam Jamest, és körülbelül itt ki is merült a listám az elmúlt egy hónapra.
-Bízza csak rám, majd beszélek vele erről a témáról… Már csak azért is, mert túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy csak úgy ész nélkül bosszúért rohangáljon. Pláne, ha valamelyik falkának a tagjáról van szó… Ha meg falka nélküli… Hmm... Ne vegye sértésnek, de szerintem csak egyszerűen csak szórakozott magával. Bár túl sokat nem szoktak tudni rólunk, vagy a képességeinkről, szervezetünkről, de ha már látta, hogy ennyire elveszett és nincs képbe a dolgokkal, valószínűleg úgy vette, hogy minden negatív következmény nélkül magára ijeszthet. Tudja… nincs kapcsolatban a helyi őrzőkkel, épp, hogy csak egy kevéskét tud a világunkról, még annál is kevesebbet, mint amit a farkasok tudni szoktak… ideális lehetőség az ilyen beteg alakok számára, akik élvezik, ha a frászt hozhatják másra. Nehéz elhinni, hogy akadnak olyanok, akiknek ez okoz örömet, de… sajnos igaz. Nem is olyan rég nekem is volt szerencsém összefutni egy vérfarkassal, akinek az jelentette a szórakozást, hogy az egyik üzletben hozta a szívrohamot az eladóra… Aztán, ha már megakadályoztam ebben, utána velem játszotta ugyanezt. Igaz, engem megkímélt a mentális fantáziálgatásaival, de én se épp a legjobban cselekedtem, reagáltam, hogy megakadályozzam.
Azt hiszem, az arckifejezése egyből elárulja, hogy nem szeretné megosztani az emlékeit, az arcpír pedig arra is enged következtetni, hogy milyen jellegű emlék lehetett, így aztán annyiban is hagyom. Ha úgy se történt meg, csak emlék, akkor azt hiszem, felesleges lenne tovább erőltetni a dolgot, csak hogy még kínosabban érezze magát. Pláne, ha Adam tudja, ki az az illető, akiről szó van. Jut eszembe, akkor ne felejtsek szólni neki, hogy majd írjon egy kis jelentést a molesztáló farkasunkról, miszerint jobb óvatos lenni vele… Meg mégis miről lehet felismerni? Csak mielőtt még más is hasonló csapdába futna.
-Rendben, semmi gond, akkor majd erről is beszélek vele. –simítok végig a vállán mintegy nyugtatgatásként, amikor pedig mentegetőzni kezd, csak óvatosan megrázom a fejem- Attól tartok, pedig muszáj lesz. Ne aggódjon, Miss McKinley, ez a dolgunk. Másfelől, erről a bizonyos farkasról sem árt tudnia, senkinek sem hiányzik, hogy más is hasonló helyzetbe kerüljön. Adamet meg csak bízza rám, majd én beszélek a fejével. Aztán próbáljon ellenkezni… Mindenesetre, ha lehet, akkor legyen óvatos a továbbiakban, ha pedig ez a Daniel újra feltűnne, mindenképpen szóljon, akár Adamnek, akár nekem, vagy más őrzőnek.
L áttam, hogy megleptem alaposan a történetemmel, de Adam felkészített lelkiekben hogy nem szokványos az, ami velem történt. Kissé még hihetetlen és irreális a számomra is, de igyekeztem megbarátkozni a gondolattal hogy ez tényleg megtörtént és mostantól eszerint kell élnem az életemet tovább. - Mindketten informátorok voltunk. - Pontosítok, amikor a doktornő azt mondja egyikünk volt az. Nem, ennél százszor rosszabb volt a helyzet, és a visszatért emlékeimből arra kell következtetnem ezzel mindketten tisztában voltunk az akkori társammal együtt.
- 15 év alatt semmi sem jött vissza szinte, most meg egy hete se vagyok még itt, de már többet tudok néhai önmagamról mint amit valaha hittem volna. Mit gondol doktornő, van esély rá, hogy... hogy teljesen visszakapjam az emlékeimet? - Kérdem, remélve pozitív véleménye lesz erről. Nem tudom, hogy mi a szakterülete, de bízom benne. Mást se egyebet se tehetek, nincs túl sok választásom. Feladni a reményt sosem fogom ebben az egyben biztos vagyok. Amikor azt sugallja a harcban nem az igazi elmosolyodom én is. - Higgye el, nem csak Ön. Szerintem, ha jobban tudtam volna harcolni mindez nem történik meg velem. - Vallom be, szemlesütve. Elvégre az én hibám is volt a dolog nagyrészt, hogy így alakultak a dolgok.
- Köszönöm, hogy elmondta. Majd igyekszem óvatosnak lenni. - Felelem, bár alapjáraton sem jellemző rám az óvatlanság mostanában. - Nem, nem veszem... Remélem igaza van, de félek tőle az ígérete ellenére se fog békén hagyni... mennyire szavatartóak a farkasok? - Érdeklődöm s látszik kissé ismét belém kerül a félsz, amikor a zaklatómra terelődik a szó. Nem tetszik, amiket mond "Daniel"-lel kapcsolatban. Amikor azt mondja, hogy beszél Adam-mel hálásan és megkönnyebbülten nézek rá. Azonban megdöbbenek azon, amit a saját élményeiként ad elő. Csak merem remélni, hogy nem ugyanarról a farkasról van szó, ám megkérdezni ezt nincs merszem.
A nyugtatónak szánt váll simogatás ellenére egyáltalán nem nyugtatnak meg a szavai. Nem akarom a protektort is belevonni ebbe. - De kérem, ígérje meg hogy Adam-nek egy szót sem szól arról, hogy... hogy engem inzultált az a farkas. Higgye el, én fogom meginni a levét. A farkas egyértelmű volt, hogy mi fog történni velem abban az esetben, ha esetleg megkeresik... én... én szeretnék még jó sokáig élni, ha lehet. - Vallom be csendesen, lehajtott fejjel. Nem akarom elmesélni az egészet, mert őszintén szólva szégyenlem a dolgot hiába én vagyok az áldozat. Ráadásul szociális munkásként ismerem az ilyen eseteket. Pontosan tudom, hogy az áldozatok miért nem kérnek segítséget. Most már sokkal jobban megértem őket, mintsem valaha is szerettem volna.
-Akkor még inkább szerencsésnek mondhatja magát. –felelem, amikor közli, hogy a társa is informátor volt.
Amikor említi, hogy mi a helyzet az emlékek visszanyerésével, csak aprót bólintok, a kérdését hallva pedig először csak magamban szedem össze a gondolatokat a válaszhoz:
-Ami azt illeti, az amnézia a mai napig elég rejtélyes dolog az orvostudomány számára. Akár, ha azt nézzük, hogy mennyi idő múlva térnek vissza az emlékek, akár úgy, hogy egyáltalán mennyi jön vissza a korábbiakból. Előre nem igazán lehet megjósolni, pláne, hogy az agyunk egyébként is szelektál, és a kevésbé fontos, emlékezetes dolgokat elfelejtjük. Viszont azt gondolom, hogy ha egy hét alatt ilyen sok minden visszajött, az jó jel, hogy nincs minden veszve. A lényeg, hogy ne stresszeljen rá, meg ne akarja erőltetni a dolgot. Esetleg ha van valamije, ami a korábbi életéből való, fényképek, tárgyak, vagy bármi, azok segíthetnek. –próbáltam összeszedni a hasznos információkat a számára.
A harcos megjegyzésére csak halványan elmosolyodtam, legalább nem vagyok egyedül a témával. Bár, ha a nő tényleg ért valamilyen szinten a harcművészetekhez, akkor máris fényévekkel jobb tőlem.
-Rendben. –bólintottam a szavaira- Hogy mennyire szavahihetőek? Mennyire szavahihető egy őrző? Mennyire szavahihető egy ember? Egy férfi, vagy egy nő? Attól tartok, erre sajnos lehetetlen lenne így válaszolni, a személyiségtől függ, nem pedig attól, hogy vérfarkas-e az illető. –feleltem- Adamet pedig bízza rám, kár aggódni miatta. Minden rendben lesz, majd meglátja Ön is, néhány hét, hónap, év, aztán csak nevetünk az egészen, hogy kár volt ennyit aggódni. Egyébként… jobban érzi magát? Nem szeretném siettetni a világért sem, de ami azt illeti, elég későre jár, engem pedig holnap vár a rendelő… Ha gondolja, akkor Önnek is hívhatok egy taxit, biztos ami biztos. A beszámolója alapján azt hiszem, elég volt mára ennyi izgalom. –mosolyodok el halványan, aztán ha rábólint, akkor előveszem a telefonom, hogy iderendeljek két taxit magunknak.
Mert bevallom őszintén, nincs bajom az éjszakai sétákkal, de ha lehet, akkor egyedül, egy ilyen farkasoktól hemzsegő városban inkább nem hősködök… Pláne, ha nem muszáj, nem az.
// Köszi a játékot! Akkor ha nincs más, részemről ez ennyi lenne Aztán majd kezdhetjük a következőt, ha gondolod… //
Vége ennek a párosával járkálásnak, amúgy is mindenki azzal van elfoglalva, hogy mije nincs, mit hagyott el, no meg a Holdon, ami kicsit más, azaz nagyon, mint eddig bármikor, így amíg a többiek ezen töprengenek, mi a fene történt, ő végre felkeresi Willt, mert még mindig nem tudta felköszönteni rendesen, egy sms meg olyan snassz. A parkolóban várakozik, mivel beljebb nem nagyon mehet, holott régen még megtehette, de ami elmúlt, az elmúlt, ezt kell szeretnie, de nem úgy fest, mint aki most összeomlott a hír hallatán. Gyalog jött, nem szólt róla senkinek, de ez most magánjellegű dolog, amúgy is régen látta a Protektort, majdhogynem egy éve, vagyis itt volt az ideje annak, hogy meglátogassa. Egy kis dobozt szorongat a kezében, a csomagoláshoz segítséget kért, egy kézzel ugyanis az igencsak érdekesen nézett volna ki, így nem úgy fest az egész, mintha összehányta volna, hanem elég pofás lett, még kis masni is van rajta. Szerinte kicsit giccses, de örüljön annak, hogy valaki egyáltalán megtette helyette. Türelmesen kényelembe helyezi magát, azaz leül, csak nem kerüli el a figyelmét, ha Will megérkezik, na az érdekes is lenne. Üzenni üzent neki, hogy ne az legyen, dekkol itt nyugodtan, közben pedig a Protektor el sem hagyta az épületet, és ki sem szándékozik jönni, így legalább abban biztos, hogy az öreg tudja, jön. Amíg vár, addig olvas, és egyre inkább az az érzése, hogy amit Raven írt, amire a druida utalt, bizony mégis bekövetkezett, de nem biztos, találgat, viszont a megérzései mindig jók voltak, aztán ki tudja? Majd az okosok megfejtik, ő addig is hallgat, és csak azzal foglalkozik, amit Natan lediktált neki. Farkasalmát kell szereznie, sajnos az nem terem minden útszélen, a többi már rég megvan.
Meglepett, de a maga kellemes módján, mikor Norina üzenete "utolért" - régen láttam a kislányt, azóta sok víz lefolyt a Chenán és a Tananán is már, így nem volt ellenemre a találkozó. Különben is folyton megkapom Abigail-től, hogy túlhajszolt vagyok, akkor legalább az ő kedvére is teszek ezzel a kis szünettel. Fene tudja, honnét keveredek elő - valószínűleg az alagsorból, noha ezt aki nem beavatott, meg nem mondaná, ahogyan könnyedén, zsebre vágott kezekkel sétálok a szőkeség felé, keresztül a parkolón. - Szevasz kölyök! - Máskor talán pacsira tartanám szórakozottan a tenyeremet, ám most marad az, hogy meglapogatom a vállát finom határozottsággal. - Látom, az új apád nem szarral gurigázik. El kellene kezdenem tartani tőle? - Szélesedik ki képemen a vigyor, ahogy fejemmel a bekötözött válla, hiányzó karja felé bökök. Ismerem annyira a kölyköt, hogy biztosra merjem mondani: az ő keze van a dologban, s ha nem önként kérte, akkor kiprovokálta és azért kapta "jutalmul". Fiúnak készült ez a gyerek, csak lány lett végül, az is tuti. - Mi újság? - Érdeklődöm ezzel együtt felőle, nyugodt pillantásomat rajta nyugtatva, hiszen olyan rég láttam már. Tudni arról, hogy mik történnek valakivel és személyesen találkozni vele két teljesen különböző dolog.
Tökéletes ülőhely, mely tökéletesen kényelmes, azaz nem nagyon törődik azzal, hogy az éppen beton, ha egyszer jó. Az ülőpozíció is megfelelő, legalábbis ezt jelzi az, hogy hosszú-hosszú percekig nem is mozdul meg, utána is azért, mert lépteket hall, és azok igen ismerősek. Felpattan, és vmosolyogva várja meg, míg a Protektor odaér hozzá. -Szia Will bácsi! Ezt neked hoztam, és boldog szülinapot utólag is. Mert neki az, bácsi, pontosabban viccesen mindig így hívta, bár a korkülönbség miatt ez nem is olyan meglepő. Pacsi nincs, de bal kézzel tudná alkalmazni a műveletet, de az nem az igazi. A kis dobozt átadja, a csomagolásról inkább nem beszél, de ha Will kinyitja, akkor egy benzines farkasos öngyújtót talál benne, amibe bele is gravíroztatta a nevét, és egy több doboz jó minőségű cigaretta... hacsak nem szokott le róla. -Ó, azzal nem szokott, de nem. Egész rendes, bár még annyira nem ismerem, de ezt meg én kértem. Tudod, haladnom kell, és nem érek rá arra, hogy megvárjam, míg... szóval várjak. És tényleg, nem ismeri még Castort annyira, hogy tudja, milyen igazából. Will viszont őt ismeri annyira, hogy tudja, igen van ennyire lökött, mazochista és őrült, hogy mindent megtegyen a fejlődése érdekében. -Na, azt nem tudom, túl nagy a csend. Sehol egy balhé, se semmi, ez fura. Nálatok? Jók az újak, ugye? Na jó, az mindenkinek fura, ha éppen nincs összetűzés, mert mit várna az ember lánya, ha nem ezt? Az pedig tényéeg érdekli, hogy milyenek a nem rég érkezettek, mert lehet, már más életformát él, azért szereti őket még mindig.
Őszinte a meglepettségem, noha nem is tudom, miből gondoltam, hogy Norina képes ilyen apróságról megfeledkezni. Figyelmes és érdeklődő, az agya meg, mint valami szivacs... kétszer is megfontolja az ember, mit mondjon a közelében, mert mindent megjegyez... Egy szó, mint száz, kellemes meglepetésként ért az ajándék és a vele járó gesztus, melyeket meg is köszöntem, miután kibontottam a kezembe nyomott kis csomagot. - Tudom kölyök, tudom... - Fejcsóválok nevetősen a félbe hagyott mondatán, hogy aztán némileg pontosítsam a kérdésemet, mert úgy fest, ő menten nagy általánosságban gondolkozik, míg én elsősorban rá vagyok kíváncsi. Hülyeség lenne? Nem tudom, engem tényleg érdekelnek egyesével is a farkasok, nem csupán, mint falka, falkák. - Úgy értettem, veled mi a helyzet. És nehogy azt mondd, hogy semmi, mikor még el se tettem az aktád az asztalról, máris vehettem újra elő. - A papaváltás miatt, ugye. Arra inkább nem mondok semmit, hogy sehol egy balhé... tény, készültség van, levegőben tapintható várakozás csupán és semmi kitörő bunyó, egymás torkának esés - ez pedig őrjítőbb, mint bárki hinné, de úgy vélem, jó irányba haladnak a dolgok ezúttal. Haladhatnak, ha De Luca is úgy akarja. - Csak a szokásos készültség. Az újak között pedig akadnak ígéretesek, nem is egy! - Biccentek aprót. - Talán egyszer majd te is beugorhatsz valamelyik edzésre, ha szeretnél. - Vetem fel, noha én tudom és talán ő is sejti, hogy nem mostanában lesz ez.
-Akkor jó. Azért Will ismeri, régen is ennyire lüke volt, ha ment valami, annál inkább akarta, ha meg meggyűlt a baja vele, akkor még inkább küzdött érte, hogy ha csak napokat is, de le tudjon csalni az elvárt időkből. -Azért még ne pakold nagyon mélyre Will bácsi, mert sosem lehet tudni. Annyi balhét nem csináltam mostanában, de egy mosodát rendbe kell hozatnom, meg egy ajtót. Jól vagyok, de tényleg, inkább én sérülök, törzsvendég vagyok a gyógyítóknál. Egyáltalán nem javult meg, bármennyire kicsinek számít, azért simán elmondja mindenkinek a véleményét, még az apjának is, de egyelőre él, még nem tekerték ki a nyakát. Emily pedig lassan beköltöztetheti a betegszobába, ha így halad, de neki meg esze ágában sincs ott tábort verni. -Az mindig kell, de tényleg fura, hogy eddig havi szinten volt valami, most meg a nagy csend. Tényleg? Ennek örülök, jó lenne, ha meg is maradnának. Komolyan? Hűűű, szeretnék, hiányoztok ám rendesen. Ez az, amit nem ért, olyan vihar előtti csend van, de olyan, hogy rossz nézni, de csak kiderül, mi készül. Az edzés felvetésének nagyon örül, bár tudja ő is, hogy az kicsit később lesz, de ha mehet, akkor minden bizonnyal menni fog.
Felnevetek a kölyök szavain, hiszen be kell látnom: igaza van. Nem egyszerű eset, az biztos. - Majd keresek valami külön helyet neki, mit szólsz? - tekintek le a mélynövésűre nyugodt mosollyal a képemen. Ezzé szelídül az érces nevetéssel járó széles vigyor. Bár félteni nem féltem a kislányt, azért valahol jólesik egyben látni és hallani a csivitelését, azt, hogy minden oké körötte. Mintha erre a kis időre a "nagyok gondjai" leszakadnának az én vállamról is és a gyerek problémái mellett eltörpülnének. - Talán nem lesz már így sokáig. - Vonok vállat a szavaira, de nem. Az előbbiek végett nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni, még akkor sem, ha jobban érdekelné. Kihatással lesz az életére ugyan az elkövetkező időszak, de nem ő alakítja. Miért terhelném hát ezzel? Inkább gyógyuljon! Csak biccentek költői visszakérdezésére. Igen, tényleg és nem is számítottam másra, mint lelkesedésre az edzést illetően. Talán már nincs is olyan távol a nap, amikor ez valóra válhat. Talán. Én szeretnék hinni benne. Minden esetre jelenleg meglapogatom finoman a kölyök ép vállát, hogy tegyek egy felajánlást és ezzel együtt irányba is fordítsam: - Nah, gyere! Meghívlak valamire az egyetemi büfénél, te pedig addig meséld el, hogy telnek a te edzéseid! - Talán sok újat nem mond, mégis érdeklődőn fogom végighallgatni, akármit is mesél magáról, a többi kölyökről... na meg, én is szívesen osztok meg vele véleményt, tapasztalatot, hiszen ezek egyike sem hétpecsétes titok. Jól esik egy kicsit kizökkenni a hétköznapok monotonitásából... igazi ajándék.
// Részemről köszöntem az ajcsit és a könnyed játékot is! //
Kezdőlap
Aztán majd kezdhetjük a következőt, ha gondolod… //
