Lassan azért megnyugszik, és ennek szívből örülök. - Most sincs telihold ... - jegyzem meg az előbbi átalakulásra célozva. - De valóban van egy elég erős kényszer telihold környékén, hogy átalakuljunk, és vadásszunk. De, az a bizonyos félelmetes ötvenes szám éppen azt mutatja, hogy nem vagyunk veszélyesek különösebben, mert nem tűnik el 50 ember minden holdtöltekor a városból, igaz? Ahogy Chicagoban sem tűnt el havi kétszáz ... és én sem ettem meg egyetlen diákomat, még azokat sem, aki sorozatosan csaltak a ZH-kon, és másokkal íratták meg a beadandóikat. Nem árt, ha emlékeztetem arra, hogy már évek óta ismer, és eddig nem félt tőlem, s nem voltak velem kapcsolatban rossz tapasztaltai. - De nem akarlak hamis biztonságérzetbe ringatni. A világ veszélyesebb, mint eddig sejtetted. Ez kétségtelen. Mit mondhatnék neki? Majd minden farkas gyilkolt már, főleg az idősebbek, de ők egy másik világban szocializálódtak, és nőttek fel. Akkor még a háború dicsőség volt, és a becsületbeli ügyekben halálig párbajoztak egyesek. - Amúgy pedig teljesen ember vagy. Erre nézve vannak kutatásaim. Ha az ondósejteket megfertőzi ez a vírus, azonnal elpusztulnak. Ezért is nem nagyon tudunk utódokat nemzeni. A kis fickók igen kis töredéke, csak pár tízezrelék olyan szerencsés, hogy élve kijut. Szóval, fiam, ebből a szempontból valóban kivételes vagy. De ennyi. Ha bármi is bejutott volna a vírusból az örökítőanyagba, akkor meg sem születhettél volna.
- Igaz.. - de szinte reflexből fel is pillantottam az égre egy kicsit, utána viszont a tekintetem visszavándorolt apám arcára. Igaza van, tényleg nincsenek sorozatos eltűnések a városba, vagy ha mégis, akkor remekül titkolják a nyilvánosság elől. Most döbbentem rá, hogy szörnyű hatással vannak a nézőkre a vérfarkasos horrorfilmek, hiszen azokban elképzelhetetlen, az, hogy az emberek megmenekülnek. - Értem én, csak mégis... Te nem rémültél meg, mikor megtudtad, hogy léteznek... Léteztek? - újra rá emeltem a szemeimet a járda helyett, kíváncsi voltam az arckifejezésére, mert féltem, hogy kicsit mélyre bolygattam a kérdéssel. - Így világos. - Persze elfogott megint a bizonytalanság a válasza miatt, de majd holnap este kikérdezem tőle az egészet, hátha magyarázatot kapok arra a rejtélyre, amiről már a kezdetek óta nem mertem beszélni senkinek. - Mellesleg... Nem kerülsz miattam bajba? - torpantam meg már a hotel bejáratának közelében hirtelen, mikor végigfutott az agyamban, hogy ha ez ekkora titok, akkor nagyeséllyel nekem sem lenne szabad tudni róla.
Hogy én megrémültem-e? Régi szép emlékek ... - Nem, én addigra már rémült voltam. Előtte estem egy elég nagyot, eltört rajtam egy két csont, kész szerencse volt, hogy akire ráestem, az ijedtében belém mart, mert így pár nap múlva már kutya bajom sem volt. - feleltem nevetve, de nem akarom elviccelni a dolgokat - Persze, bennem is volt egy jó adag félsz, de a kíváncsiság erősebb volt. Jaj, hát hogyan is tudnám most ezt egy pár percben elmesélni? Majd holnap ... meg aztán ... ha minden jól megy lesz még elég sok időnk erre. Van egy fiam! Madarat lehetne lassan fogadni velem, de ugyanúgy nő a féltés is. És persze tudom, hogy falka szempontból nem jött ez jókor, de ezen már változtatni nem lehet. - Nem hiszem ... vagy ha igen, akkor sokkal kisebbe, mint amikből kimásztam már. De azt hiszem, leginkább irigyelni fognak. És van is mit! Végignézek rajta, a szememben most már egy nagy adag büszkeség csillog, hiszen ismerem őt, tanítottam, tudom, hogy nagyszerű gyerek. Kicsit ott motoszkál bennem a kérdés, hogy vajon ő az egyetlen? És ha most ő is az egyetlen, lehetne még? Tudom, telhetetlen vagyok.
Ahogy elképzeltem az imént hallott történetet, fájdalmasan elhúztam a számat. Mennyire nyomaszthatta az, hogy egy szerencsétlen baleset miatt történt vele mindez? Bár lehet, hogy kilencven év alatt beletörődik az ember.. illetve farkas. -Ezt azért majd kérlek meséld el bővebben, érdekel, hogy mégis hogyan kerültél ebbe a mágikus...világba. Nem jut eszembe rá kifejezőbb szó, tényleg olyan, mintha egy másik világ lenne a miénkben. És ebbe belecsöppeni, csak így... - sóhajtottam egy mélyet. Megterhelő volt, na. Lesz min rágódnom nagy magányomba, az biztos. És utána majd jönnek a képzelődések. Mindenkibe belelátom a szörnyet. Mik élhetnek még? Kentaurok, szirének, vagy múmiák? Mindent tudnom kell! - Akkor örülök, és ígérem tartom a szám, és ha mégsem, így görbüljek meg. - mutattam a behajlított mutatóujjam, de akkor hirtelen eszembe jutott, hogy így anyunak bizonygattam mindig az igazam. - Bocsánat, ezt anyuval.. vagyis Carollal csináltuk mindig. - belül éreztem egy kis szomorúságot, hogy ő most nem lehet itt, de ezt igyekeztem magamba tartani. A bejárathoz érve szembeálltam apámmal, és egy kedves vigyort villantottam. - Igazán örülök, hogy végre fény derült a sok titokra. Akkor holnap este... -azzal elővettem a kabátom belső zsebéből a kis noteszem majd egy íróeszközt is és felfirkantottam a mobilszámomat, amit aztán átnyújtottam apámnak. - Sok sikert a főnökhöz. - hirtelen nem tudtam magammal mit kezdeni. Megöleljem? Azt még nem Nyújtsak kezet? Azt meg már nem.. Így csak lerendeztem egy intéssel, és elindultam a dolgomra, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, és a kezembe kaphassam a gitárom.
Legszívesebben most elköltöznék Maxal egy lakatlan szigetre egy pár hétre, hogy jól kibeszélgessük magunkat, de a falkában is szükség van rám, nem lehet csak úgy lelépni. - El fogok mesélni mindent, ígérem. A fogadkozáson jót nevetek. - Igen, erre emlékszem, Carol is szokta ezt csinálni. Mindig mondtam neki, hogy vigyázz, mert egyszer úgy maradsz. Hát ... Carol ... nem az egyetlen szerelmem, nem a legkedvesebb az általam ismert nők közül, de gyermekem anyja. És már nem él. Nem, az ölelést én sem erőltetem, bár legszívesebben magamhoz szorítanám, de még nem akarom ennyire nagydobra verni, hogy egymáshoz tartozunk. Féltem. Még nem tudja, mibe is cseppent. Átveszem a számot, és elteszem zsebre. - Majd a szobámból megcsörgetlek, és akkor tudni fogod az enyémet. De aztán ki fogom kapcsolni egy időre. Nincs szükség rá, hogy egy kóbor farkas becserkészése közben megcsörrenjen a mobilom. Nem biztos, hogy jó lenne egyes szituációkban. - Akkor viszlát holnap, fiam! - köszönök el tőle, a hangom kicsit megremeg az utolsó szónál, a hatalmas érzelmi töltéstől, de most ennyire futotta az időből. Menni kell.
Aha, pont ilyenkor kell ezt az egészet. Zuhog a hó, a nadrágkosztüm felett iszonyatosan idiótán fest a pufidzseki és a pomponos kötött sapka, meg a hótaposó... de istenem, mit is tehetnék? Egy fia férfi jellegű létforma nincs a környéken, főleg nem olyan személyzet, akinek ez lenne a dolga. Jellemző. Ezzel is nekem kell foglalkozni, addig a szöszi kollegina majd elbír a szállóvendégek áradatával... haha, legfeljebb ha egy busznyi nyugdíjast fújna erre a hóvihar, akkor lenne most épp ezzel gondja. Szóval mi a fenét is kezdek ezzel a raklapnyi éppcsak fóliázott nyomtatópapírral? RAKLAPNYI. A parkoló szélén lecuccolva. Egy, nincs békám, de ha lenne se tudnám használni, mert először el kéne lapátolni a havat az útból... aztán, hová a fenébe tegyem? Puffnak a recepció elé? Az étterem miatt az egész rohadt raktár tele van, és a kis irodába nem hiszem, hogy elfér egy raklapnyi papíráru. Itt perceken belül el fog ázni a rossz fólia miatt... egyáltalán ki volt az a jóképességű, aki ezt rendelte?! Elszámolta magát egy nullával, vagy mi? Inkompetens barom, én mondom. Hja... én voltam. Marhajó. Indulatosan törlöm le a pillámra ragadt havat, mert valamiért olyan romantikusnak találja a szél, hogy szembe fújva tapassza oda őket. Egy életem egy halálom, el kell tüntetnem innen ezt a világvégére készülős irodai ajándékcsomagot, aztán majd igyekszem szépíteni a dolgon, ha előkerülnek a számlán, hogy én voltam, aki ezt elcseszte... elvégre nem romlik... előbb utóbb elfogy... ugye? Már most merevvé fagyott ujjammal böködöm meg a gyéren összefóliázott halmot. Méregetem, mintha egy modern művészeti alkotás volna "mit szeretne mondani a szerző?". Igazából az erőmet latolgatom és, hogy hány fordulóban sikerülne szétbontva elhordani innen. Épp csak nem nyüsszögök rá egyet.
Tara jól szórakozott, én még nem tudtam a dolog humoros oldalát nézni, de idővel talán az is eljön. Egyelőre biztos helyre akartam érni, a sajátjaim közé, aztán utána jöhet akármi, még egy esetleges büntetés is. - Bírtál - erősítettem meg biccentve. - Egy ideig lakótársak is voltunk. - Akaratlanul is mosolyra kúszott a szám,a hogy megjelent lelki szemeim előtt a kanapén ülve, répát ropogtatva. Jézus, mintha ezer év telt volna el azóta! Pedig csak alig egy év... Az enyhe lökésnél és a verbális odaszúrásnál vettem a lapot, de mindez most kimerült annyiban, hogy nem pattogtam miatta, csak szusszant egyet, jelezve, hogy én azért annyira még nem vagyok frankón, hogy ide-oda lökdössem viszonzásképp. - Nincs GPS - ráztam meg a fejem. - A pisztolyt pedig kérem vissza. Szerzünk neked egy sajátot, ha az kell, ezüsttöltény ügyben is segíthetek, de a stukkert jobb szeretném magamnál tudni. A motorom egy dolog, de azért fegyvert nem hagyok senkinél, még úgy sem, hogy Tara a barátom. Paranoiás vagyok, ez minden. A motorból pedig pont ilyen okokból vettem ki a GPS-t. Francnak se hiányzik, hogy minden megtett centiről tudjanak. Nem vagyok egy rejtőzködő világbajnok, de ha választanom kell, jobb szeretek feltűnésmentes lenni. - Foglalkozok, ha nem lesz más - morogtam az anyáskodásra. - Bocsi. Csak... nem szeretem, ha gyengének tűnök - magyaráztam, miközben a segítségével becsüccsentem a kis kocsiba. - Oké, tudom, hogy most az vagyok! Nyirbálja is rendesen az egóm. Illetve a gyengeség egy dolog, az igazán rossz, ha konkrétan segítségre szorulok, attól a hideg futkos a hátamon, és legszívesebben temetném magam a föld alá. Nem azt sajnálom, aki velem foglalkozik, nem azt bánom, hogy teher vagyok és másnak probléma, hanem hogy önerőből nem boldogulok és kiszolgáltatott vagyok. - Te beteg vagy! - nevettem fel a vicc végére röviden. - F*szom ebbe az estébe. Vigyél haza, kérlek! - fordultam felé, amikor már ő is beült. - Majd megkérem Emst, hogy téged is lásson el. Q-t pedig levadásszuk, nem hiányzik, hogy később visszajöjjön revánsért, érzékenyen érint mások idióta bosszúvágya. Jah, az enyémmel minden oké, csak a többi nem zargasson a sajátjával, különösen, ha az ellenem irányulna. Megvakartam az állam. Kár, hogy nem vagyok idősebb és erősebb. Hm, nekem kár, sokaknak viszont azt hiszem, ez az egyetlen szerencséje... az élet piszok igazságtalan.
Azon nyomban visszaadom neki a pisztolyt, hogy kéri. Nem fizettem érte, és "örök- kölcsönbe" sem kell. Hál istennek nem emlékezek már arra, hogy az alfájuk mennyire kiakadt azon, hogy egy-egy szívességet kértem valamelyikőjüktől mikor még közéjük tartoztam és minden jogom meg volt hozzá, különben most tennék egy epés megjegyzést arra is. Még így emlékek nélkül is táplálok némi ellenszenvet iránta, habár szemtől szemben még nem találkoztam vele. Pont elég volt annyi amennyit Jeremy mondott róla a memóriatörlést követő napokban, és az ahogyan mondta... A vicc szar volt, és nem értem el vele a célomat. Megint azt a nagymamás pattogást akartam kicsikarni Corvinból amiért a motorjával bactatom, de "csak" egy röpke nevetést kapok. A semminél ez is több, de azért néma fogadalmat teszek arra, hogy nem sütök el több gyenge viccet. Felhajtok az autópályára mire előáll azzal, hogy rendbeszednek engem is, és hogy segít levadászni a kóbor exemet. Visszafojtok egy káromkodást, de a hangomból kiérződik, hogy rohadtul nem tetszik egyik ötlet sem. - Ne tegyetek szívességet nekem, Corvin... - sandítok sötét körvonalára. A műszer fal gyér fénye megvilágítja annyira az arcomat, hogy a farkas leolvassa róla: véresen komolyan mondom. - Amennyiben adsz egy másik fegyvert, azt megköszönöm... miután kifizettem, mert kereskedni nem tabu. - ötödikbe váltok, nagy gázt adok, aztán megint a farkasra nézek.- és természetesen vállalom a felelősséget az állapotod miatt is, mert lesarkítva én okoztam a sebeidet, de ennyi. Nem tartozok közétek, és valaki azt súgta nekem, hogy akkor se voltam nagyobb becsben tartva egy kóbornál amikor még úgy volt. 'Szal...- megcsóválom a fejem. Érzem, hogy az űr a mellkasomban újra epésen marni kezd, bár nem tudom hová tenni a dolgot. Halványan kezdem már érteni, hogy olyan dolgokért vagyok dühös, melyekre már nem is emlékezek. Leszarom. Most akkor is a pokolra kívánok mindent és mindenkit. Tehetetlen dühömben ráharapok belül a számra, hogy kiserken a vérem. - Ami meg Quentin bosszúját illeti... Ha lesz is olyan balga, hogy visszajöjjön, az téged nem érint. Nincsen mersze ahhoz, hogy kiálljon a falkád ellen. - én meg úgyis nyitott szemmel alszok, de ezt már nem teszem hozzá, mert azzal meg bevallanám, hogy félek. Nah azt már nem... Miként ő, úgy én sem szeretek gyengének tűnni. Ezt szerintem mindketten megértjük. Én legalábbis biztosan. Ha nem áll le velem vitatkozni, akkor az út hátralévő része némán telik, és ezzel a sebességgel nem egészen tíz perc múlva parkolok a szállodánál. Nem látok idekint senkit, szóval leállítom az autót, majd kiszállva, megkerülve azt, segítek Corvinnak is kikászálódni. - Bekísérlek ameddig lehet, 'azt egyúttal megejthetnénk az adás-vételt is. Felajánlhatnék lovagiasan egy holnapi időpontot (amikor már ő is jobban lesz) csak nem vagyok biztos abban, hogy a "mostazonnal" sem túl késő már.
Felhúztam az orrom, lejjebb csúsztam az ülésen és tüntetően kibámultam az éjszakába - természetesen az oldalsó ablakon, nem a szélvédőn, hogy a fejemet is el kelljen fordítani. Ha nem lett volna leszedálva a jobb karom, összefűztem volna a ballal a mellkasom előtt, így viszont csak pihentettem tovább az ölemben, összevérezve a kocsi belsejét is. - Rendben - mondtam kurtán, s ennyivel a részemről most már le is tudtam a szívességes dolgot. Nem fogok tovább nagyzási hóbortban szenvedő kutya módjára utána ügetni nagy csaholva, a segítségemet nyújtogatva. Ha ő mindenáron függetlenesdit akar játszani, lelke rajta! De nagyon remélem, hogy még véletlen se hallom azt se tőle, se vissza mástól, hogy nem voltam ott, amikor kellett. Annál a résznél viszont, hogy mennyire volt becsben tartva, a pillanat tört része alatt horkant fel felháborodva a farkasom, a szemem sárgába váltott, arcvonásaim állatiasabbak lettek, s kifejezetten komoly erőfeszítésembe került, hogy ne engedjek a farkasomnak. Az energia vibrált, táncolt a bőrömön, meg se próbáltam leplezni a haragom. - Rosszul vagy informálva. Nem tudom, ki súgta neked, de hogy nem a falkán volt a szeme, az hétszentség - morogtam komoran, a farkasom árnyékával a hangomban. - Tehet egy szívességet és ne tömje tovább a fejed, mert gőze nincs semmiről. - A végén már fojtottan beszéltem, ám ettől sem lett kedvesebb a stílus, amiben szóltam, emiatt pedig most egy szemernyi bűntudatot sem éreztem. Fogalma sem volt, hogy Castor mit kínlódott miatta, hogy inkább váltunk meg egy bétától, mint tőle, hogy Caleb még tanította is - vagy ez csak tervben volt, már nem tudom, futólag beszéltem a Végrehajtóval -, ja és hogy fedélt adtam a feje fölé. Tényleg, igaza van a besúgójának, kurvára leszartuk. Fojtanám meg azt a barmot! Egyedül a gyerekre nem voltunk vevők, de csessze meg, még annál is odaadtam azt a nyomorult házat, és Cas egy újjal sem ért a porontyhoz, pedig megtehette volna, joga volt hozzá. Nem tudtam lecsillapodni, állam meg-megrándult, de egy szót se szóltam, egészen addig, amíg Quentin fel nem merült ismét. - Legyen igazad. - Újabb rövidre szabott mondat. Már nem is tettem hozzá, hogy eszembe sincs megvárni, amíg Q elhagyja a város tíz kilométeres körzetét, aztán meg a gyávaságára alapozva hamis biztonságérzetben ringatni magam felőle. Megölöm. Továbbra is ott sűrűsödött körülöttem a viharos energiatömeg, mindkét felemet sértette és bántotta a korábbi megjegyzése. A hotel parkolójában abban a pillanatban nyitottam is ki az ajtót, ahogy elhalt a motor hangja, ha tudok, egyből kipattanok, de az még bajosan ment volna, így a vázba kapaszkodva kecmeregtem ki. - Megy segítség nélkül is - mondtam már kevésbé morgósan, de attól még alig apadt a morcosságom. - Véletlenül se fogadnád el, ha ajándék lenne, mi? - kérdeztem savanyú képpel, de csak lemondóan megráztam a fejem, átkaroltam, mintegy mankónak használva, és a személyzeti bejáró felé bicegtem vele.
A farkas dühe meglepő, de nem érzek ingert arra, hogy bármivel is csillapítsam, vagy csak megpróbáljak tenni azért, hogy lanyhuljanak az indulatai. Szó sincs arról, hogy szadista vagyok, mert nem örömöm hogy így füstölög. Csak amíg ő ezt teszi, nekem van egy lehetőségem találgatni, hogy vajon őt sértette az állításom, vagy valaki más becsülete helyett dühöng most a farkas? Elhallgat. Nem jutok dűlőre. - Nem fogja tömni a fejem... - mondom nagy sokára amikor már engem irritál a csend. - Védőszentem, Jeremy adott gyorstalpalót farkaslétből a nagy esemény után. Tőle tudom amit tudok. Aztán az őrzők elszakították tőlem. Végleg. - ezt akár némi "cserébe" infónak is betudhatja azért, hogy ő is elárult nekem valamit. Igaz, hogy valószínűleg a tudtán kívül, és nem is egyértelmű a válasz, de attól még válasz. Ha nagyon belebonyolódunk a részletekbe, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy egyszer-volt-védőszellemem nem mondta ki azt a dogot, amit én az előbb olyan nagy bizonyossággal állítottam. Több mint százharminc év vak foltot kellett betöltenünk egyetlen hét alatt. Voltak fontosabb dolgok is a régi sérelmeimnél, Jeremynek meg amúgy se az volt a célja, hogy felidézze az emlékeimet, hisz akkor nem lett volna értelme a memóriatörlésnek. Szóval kombináltam... Összeraktam amit Jeremy mondott, azzal ahogyan mondta. Tulajdonképpen így kaptam meg azt a képet amit felfestettem Corvinnak, és amin olyannyira felháborodott hogy csaknem hullámzik körötte a levegő indulataitól. A Quentin dolgot annyira rövidre zárja, hogy nem tudok mit mondani rá. Még kiskaput se hagy arra, hogy veszekedjek vele. Ez nem fair... nagyon nem. - Most a legszívesebben elfenekelnélek... - mint egy rossz kölyköt, aki nem hallgat anyura. Mert bár nem mondja, de nem is kell mondania, hogy meg fog indulni a kóbor farkas után velem, vagy nélkülem. Ezért zárta olyan rövidre a témát. Mert már eldőlt, hogy le vannak tojva a (lássuk be) ésszerű érveim. Kezdek én is dühbe gurulni, ezért talán valamivel nagyobb az a lendület mellyel bevágom a 2002-es bogár ajtaját, és a farkas oldalára érek, a segítségnyújtásban pedig csak a hűvös elutasítás állít meg. Afféle "csakugyan?" tekintet ül ki az arcomra, amit az "én megmondtam" vált fel mikor a farkas mégis belém karol. - Nem! - vágom rá hirtelen a kérdés válaszát, és csak aztán esik le, hogy megint kő bunkó vagyok. - Úgy értem... köszönöm, de ajándékba nem fogadhatom el. - szépítek. Úgy döntök, hogy nem kérdezősködök arról, hogy mi-merre van itt a szállodában. Inkább csak hagyom, hogy a farkas vezessen, én meg fogom a jeleket, és haladok mellette, egy oldalsó (avagy személyzeti?) bejáraton keresztül. Nem hinném, hogy beengednek majd egészen a falka territóriumára (nem is vágyok addig menni), szóval kicsit arra számítok, hogy hamarosan felbukkan valaki aki átveszi tőlem Corvint. - Nem szóltál haza, hogy baj van, igaz? - húzom el a számat, és fogást váltok rajta, mert kényelmetlen így.
Árnyalatnyi biccentéssel nyugtáztam, hogy elszakították tőle a hírforrását. - Lehet jobban jártál így. - Ó nem, ezt nem bunkózásnak szántam, egyszerűen így gondoltam, ha ez őt bántotta, mosom kezem. Nem fogok sajnálkozni, amikor nyilvánvalóan sületlenséget beszéltek neki. És ezt ha valaki, én nagyon jól tudom. Más kérdés, hogy szubjektív nézőpont, de kié nem az? A lecsillapodás sose volt az erősségem, nem ment egyik pillanatról a másikra és erőfeszítésbe került, ami normál állapotban csekély problémát jelentett. Most viszont az elbarmolt este és a lopott motorom miatt alapból házsártosabb voltam, ez meg még rátett egy lapáttal. Elég volt arra figyelnem, hogy ne váltsak alakot, nemhogy még a dühömet is apasszam - bár az kellett volna, ugyanis erőteljesen táplálta a farkasom. Egy szkeptikus "na azt megnézem" grimaszt vágtam a fenekelésre, aztán a grimasz lassan némi mosolyba váltott, de az eltűnt a képemről. Nem, továbbra se higgadtam lenni, csak agyilag lefáradtam, és ilyenkor nem feltétlen vagyok összhangban magammal. - A vérveszteségem vagy a haragom izgatott fel annyira, hogy már a hátsómra pályázol? Amúgy szájpecket majd nem kérek. Mindezt faarccal mondtam, akár komolyan is vehette. A humorom csak szavakban volt mérhető, valahogy nem tudtam igazán elememben lenni úgy, hogy már szinte tocsogott az ülés a véremben, a jobb karomat pedig alig éreztem. Kezdett gyanús lenni, hogy a fáradtságom is inkább a vérveszteségnek, semmint a hosszú éjszakának köszönhető, úgyhogy szívtam is a fogom miatta. - Gondoltam - sóhajtottam a pisztolyajándékozást illetően, és felhagytam az erőltetésével. Ha nem, hát nem, többet nem fogom ezzel traktálni, abban biztos lehetett. Miután kikecmeregtem a kocsiból és a hotel felé vettük a menetet, jött az újabb kérdés, amire kénytelen voltam nemleges választ adni. - Élek, tudok a saját lábamon közlekedni... kis segítséggel... szóval nincs baj. Akkora. Az hiányzott volna még csak, hogy itt hozzanak hordágyat vagy anyám kínját, neeeem, essek inkább össze a folyosó közepén, de amíg magamnál vagyok, addig ettől megkímélném a büszkeségem. - Fent, a szobámban... van még egy pisztoly, tárral. De így... nem mehetek fel érte... Ha Anne meglátna így, el is ájulna, szóval előbb mindenképp össze kell magam kapartatnom, s hogy ez minél előbb alakuljon, az energiáimat a harag érzetéről átcsoportosítottam keresésre. Ébren lévő falkatárs után kutattam, bárki megfelelt volna, aki át tud venni, és/vagy lehozni tőlem a stukkert. Szóval igen, nem ártott volna olyan, akit Anne is ismer és nem fél tőle. - Miért éjjel alszanak? - tettem fel a költői kérdést már az épület belsejében botorkálva egy kis folyosón.
//Következő reagod utánra kerítek valakit, akinek átpasszolhatsz! ^^//
Hmmm. Szóval neki ez a véleménye? Nem arról van szó, hogy a közös kirándulásunk miatt most be kéne nyaljunk egymásnak, és díjazom én az őszinteséget is, de tényleg. De Jeremyről ne alkosson véleményt egy taknyos kölyök, aki kósza gondolat se volt még a nagyszülei között sem mikor Jer meghalt. Hát ne merészelje a szájára venni a nevét, ha nem őszinte áhítattal beszél róla. -Te meg lehet jobban járnál, ha befognád. - Nézek rá baljós komorsággal. Nem fenyegetem Corvint meg ilyenek. Nem nem. Inkább néma esküt teszek neki arra, hogy rohadt nagy fájdalmai lesznek ha tovább becsméreli a védőszentemet. - Az a hím többet tett le az asztalra annál mint amennyit Te vagy én valaha is fogunk. Úgyhogy inkább hallgass. - Durván visszarántom negyedikbe a sebváltót, mert beértünk a városba ahol már nem száguldozhatok. A téma meg részemről több mint túltárgyalt. Öröm az ürömben, hogy felbaszta annyira a vérnyomásomat, hogy ne kelljen megállnom visszafelé egy kávéért, és még délelőtt is pörögni fogok.
A komor tekintetet gyanakvás váltja fel képemen a szájpeckes dolog miatt. Lopva a farkasra sandítok, és megpróbálok rájönni arra, hogy vajon tényleg félreértette a fenekelős megjegyzésemet, vagy viccet csinál abból, hogy kissé neheztelek a konok fejére? De hiába nézem az arcát, csak annyit látok, hogy a farkas fáradt és kimerült, egyebet nem... Hát jobb lesz, ha ráhagyom, mielőtt valami félreérthetőt mondanék. Megint. Egyébként nem vagyok szadista, és Corvin sem az esetem, hogy a kedvéért erotikus értelemben akarjam elfenekelni. Szerintem ezt Ő tudja is. Szóval valószínű, hogy humorizálni akart, és nem értett félre. Én meg már megint indokolatlanul sokat agyalok. Jobb is, hogy megérkeztünk.
A válaszból arra következtetek, hogy nem telefonált haza a farkas, holott megkértem rá, hogy tegye meg. Sok bosszúság érződik a hangból amin felhorkanok. - Értem én, hogy önérzetes kis farkas vagy, Corvin, DE én így most hívatlanul cirkálok a falkád területén. Már csak ezért is meg kellene öljenek... - a homlokomra csapnék, ha nem ügyelnék már-már kínosan arra, hogy ne tegyek hirtelen mozdulatokat... szóval csak homlokráncolok, ámde nem csapkodom. -Remélem, elég befolyásod van a falkádban. - mert hátha akkor még megélem a hajnalt is, de ezt már nem teszem hozzá. Amúgy is van egy jobb ötletem. - Hát persze, hogy nem mész fel! Én a hálókörletekbe már biztos nem kísérlek el, egyedül meg nem hagyhatsz, mert ameddig nem tisztázod a szitut valamelyik fejessel, Te a túszom vagy. - közlöm olyan egyszerűen, mintha a mai napi híreket olvasnám fel neki. Nem fűlik fogam az ilyesmihez, de nem hagyott más választás Corvin. Nem vagyok hajlandó megdögleni itt csak azért, mert egy nagyon büszke ordas nem jelentett be előre. Meg is toppanok ott, ahol jelenleg állunk Nem megyek tovább. Érzem Corvin falkatárs után kóválygó energiáit, így nem kérem meg szóban is, hogy hívjon valakit. Inkább úgymond "ráhangolódok Duncan csatornájára", tehát ha valaki megérzi a hívását az tudni fogja, hogy van itt vele egy kóbor is. - Ha már te nem jelentettél be, megteszem én. - magyarázom.
Nem alszom. Miért is rabolnám ezzel az időt? Ha olyan rohadt költői akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy annyi szépség rejlik az éjszakában... Marhára. De legalább kuss van, és ez pozitívum. Meg hát... Mindent összevetve valljuk be, hogy mostanság elég sok dolog történt velem. Ha nem lennék ennyire piszkosul vaskalapos és alapjáraton morcos - ahogy Jezebell fogalmazott -, akkor talán némi békesség járná át a szívemet, mert ez a sok dolog lehetne nagyon pozitív is. De azért még mindig bennem vagy egy elég súlyos félsz, ami miatt ezeket nem úgy látom, ahogy kellene, pusztán igyekszem távol tartani magam a boldogság legkisebb, hosszú távra szóló morzsájától is. Minden esetre addig még elmerészkedek, hogy félhomályban úszó szobában egy szivar és néhány pohár ital társaságában ilyeneken filozofáljak. Mi lenne ha... A dolgok aztán mindig játékos fényben csillannak fel, de ez mind csak addig tetszik, amíg nem válik hideg és csupasz, fakó valósággá. Legyen az Emma érkezése vagy az a gyanúsan elmélyült vadászat Jezebell társaságában. Újabb slukk a szivarból, a tömény szürke füst feszíti a tüdőmet. Csend van. Ahogy lehunyt szemmel végigpásztázom a falka tagjait, elhalóan mély basszusként lüktet a nyugodt, lelassult szívdobbanásuk, miközben alszanak. Békés. Ez is. De ez nem illúzió. Ahogy az sem, ami ezt a meghitt csendességet hirtelen félbeszakítja. ~ Jó estét, Cas! Tudom, most lett szar... Kicsit megtéptek de Tara segített és behozott, lent vagyunk a földszinten. Ha pedig már úgyis felvertelek, kérlek hozd le a tartalék stukkeremet a szobámból! Ment van az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjában. Ja, és Anne alszik... Ne haragudj, hogy ugráltatlak, később mindent elmondok. ~ Rendszerhiba, rendszer újraindít, rendszer újraindítása sikertelen. Úgy két percig ugyan olyan békés arckifejezéssel ülök tovább, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen képtelen vagyok egy szuszra mindent megemészteni és az elmém inkább úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Aztán a légzéseim egyre hangosabbá erősödnek, mígnem kapkodóan emelkedik fel és alá az egész mellkasom, és azt sem veszem észre, hogy éppen a fotel karfáit készülök kitépni és az egész világ gyilkos vörösben úszik.
A folyosón csörtetek és semmire és senkire sem vagyok tekintettel, amikor dúvad módjára töröm be Duncan szobájának ajtaját. Az egyik zsanér meg is hajlik, így ha bárki be akarná csukni, az valószínűleg nem járna sikerrel. - Semmi baj Anne, feküdj vissza. Utasítom a kölyköt, bár gyanítom, hogy nem voltam túl meggyőző a szinte bömbölően haragos hangommal, miközben tőből kitépve a helyéről rántom kis az éjjeli szekrény fiókját és fogom a markomba a pisztolyt. Ja, hát marhára úgy tűnhet, hogy nincs semmi baj. Végső soron egy vörös szemű Alfa, aki pisztollyal a kezében hadonászik biztosan arra utal egy gyereknek, hogy a világon minden rendben van. Mezítláb, fekete melegítőben és fekete trikóban trappolok lefelé a lépcsőn, és minden lépéssel közelebb érek ahhoz, amit soha az életben nem akartam látni többé. Soha. És még csak eszembe se jut azon elgondolkozni, hogy Tara nem emlékszik rám. Talán valójában fel sem fogtam, amikor azt az sms-t megkaptam, hogy mi történt. Vagy hogy ez megtörténhet egyáltalán. Dühös vagyok. Annyira roppantul dühös, hogy már két emelettel feljebbről érezheti Duncan is és Tara is, hogyan pulzálnak az energiáim. Szinte már hangja van a haragomnak. És amikor megpillantom őket a lépcső aljánál, baromira szeretnék ott és azonnal megállni, visszafordulni és eltűnni a picsába. De megyek tovább acélosan és semmi jót nem ígérően feszes, büszke tartással, felszegett fejjel - pedig mindeközben inkább elbujdosnék valahol, ahol többé senki se talál meg. Nem szoktam ilyet csinálni, de... Egy pillanat alatt felmérem a helyzetet, a vér szaga információt ad nekem a sebek súlyosságáról és mennyiségéről. Egyszerűen felhúzom a stukkert, még az utolsó lépéseknél, egyenes, laza mozdulattal Duncan ép lába felé szegezem és meghúzom a ravaszt. ~ Mindenki kurvára ott marad, ahol van! ~ Csattan a dübörgő basszus a felriadt, esetleg készenlétis farkasok fejében. - Itt van a kibaszott fegyvered. Te szégyen, te senki, te... - nem vagyok képes befejezni a mondatot anélkül, hogy rá ne pillantanék Tarára. Mit mondjak? Áruló? Hitszegő? Duncan elé hajítom a stukkert, aztán összeszorított szemekkel markolok rá az orrnyergemre és igyekszem ökölnyi láncszemekre kárhoztatni a Bestiát, aki egyszerre kívánná ízekre szedni a kölykét, hogy aztán ápolhassa, nyalogathassa a sebeit és örüljön, hogy élve látja. - ... Nem, nem érdekel... - legyintek és szólalok meg olyan elhalkult hangon, ami feltehetőleg az őrület felé kacsintgat, mintsem a megszeppentségre - Te csak tűnj el innen... - intek ki Tara felé, mert félek, hogyha kinyitom a szemem és ránézek, akkor valami nagyon durván el fog bennem szakadni - Te pedig... - szólok Duncanhez - Kettő perced van, hogy felkússz a negyedikre a padlón, mint egy féreg, akit eltaposnak, ha nem siet eléggé... Jelképesen félreállok az útból, hogyha akar, akkor akár most is elkezdheti, óra indul, vigyázz, kész, rajt és az összes többi hülye közhely. Nem, belerúgni nem fogok. Ahogy a fejemet sem fordítom Tara felé, amikor kinyitom a szemem, csak a lépcsőre emelem a tekintetem és csípőre tett kézzel várok. És küzdök. Saját magammal.
- Oké - zártam le ennyivel én is, érzelemmentes hangon, a tekintetemben viszont ott cirkált az üzenet: a maga nevében beszéljen. Ő lehet azt hiszi, hogy nem ér el majd annyit, mint a másik. Lehet, hogy én se, de rühelltem, ha ismeretlenül alárendelnek valakinek. Mert most ez volt a helyzet, Tara nem ismert. Szóval ez az "oké" is minden volt, csak nem meghunyászkodó engedelmesség. Egy farkasnak hajtok fejet, és pont afelé igyekeztünk, így pedig kicsit talán elkezdtem azon aggódni, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy már megint kivontam magam a forgalomból pár napra, aktív munka terén.
Kiszállva a kocsiból jött az újabb dorgálás. Ez ilyen "anyai" ösztön? Nem vagyok gyerek! És ettől csak duzzogósabb lettem, mint... egy gyerek. Csodás! - Ne fesd már az ördögöt a falra, mert lemászik onnan! - morogtam, miközben küszködve igyekeztem a bejárat felé a nőstény támogatásával. - Akkor aggódj ezen, ha már fegyvert szegeznek rád, vagy a karmukat fenik a bőrödön. Előbb hidd el, nem érdemes. - Az csak ősz hajszálakat és ronda ráncokat eredményez. Befolyásom a falkában... hááááááát... ex-Vezető Testőr, többszöri példastatuáláshoz használt ordas, évente nem egyszer büntetett. Ez volnék én. Na jó, van bennem erény is. Különben már hulla lennék. Bármilyen szép szemem is legyen, azért Castor sose hagyna életben. A folyosón megtorpantam, s ezzel bizony Tarát is megállásra késztettem. - A túszod? - Majdnem felnevettem. - Igen, pont úgy nézünk ki, mintha ez lenne a felállás. - Szarkazmus mindörökké! Az energiámhoz Taráéi is csatlakoznak a keresésben, de nem bántam, s biccentettem is arra, hogy "bejelenti" magát. Így azért mégis tisztább. S ó, amitől féltem, bekövetkezett: Cas ébren. Senki ne vethesse rám a gyávaság kövét, ha már rátaláltam, hát egyből, kertelés nélkül közöltem vele gondolatban a legfontosabbakat. Ugráltatom és ide-oda küldözgetem az Alfám. Anélkül, hogy bárki bármi rosszat is mondott volna rám, már sült le a bőr a képemről. Nem, nem megyek át kutyába, az még mindig nem a stílusom, de na... Ő az Alfa. Nem telt bele két percbe és már éreztem is megindulni lavinaként hömpölygő energiát, végig az emeleten, a szobám felé, majd a lépcső irányába. Minél közelebb ért, annál fojtogatóbbnak tűnt, a farkasom engedelmesen, tisztelettudón vonult vissza, szinte elmosta az a féktelennek tetsző ár, ami a falkában senki másra nem volt jellemző. Ahogy elénk ért és felemelte a pisztolyt, kedvem lett volna lesütni a tekintetem, mégis inkább álltam a pillantását. Egy másodperccel később már úgyse tudtam. Valljuk be, nem számítottam rá, hogy meglő, így a meglepettség felerősítette a hirtelen jött fájdalmat, amitől kurtán felüvöltöttem és - ki hitte volna! - a padlóra rogytam, elengedve Tarát. Két láb, két golyó, pompás! De néztem az örömteli készét: nem a térdkalácsaimat lőtték szét! Menten polkát járok a gyönyörtől! A fegyver koppanva landolt mellettem. Nem tartottam volna okos dolognak, ha most fölveszem, és átadom Tarának, vagy egyáltalán felé lököm. Egyébként is örültem, hogy négykézláb meg bírtam "állni". Cas hangja tengeri morajként hatott, a fülemben dübörgött, a szavaiból... a hangjából csalódottságot éreztem. Haragot. Lesütöttem a tekintetem és nem emeltem fel a fejem, hogy ránézzek, inkább a lábfejét fixíroztam. Mit szépítsem: meghunyászkodtam. A gesztus viszont nem sértett. Se a szavai. Csak... utáltam értük magam, mert azt mutatták, hogy nem jól csináltam, elszúrtam, nem elégedett velem. Azért nem török ki könnyek közt. - Igenis - mondtam, amikor fölparancsolt, arra korábban meg se nyikkantam, hogy Tarát elküldi, csak magamban örültem, hogy nem lett nagyobb baja a nősténynek abból, hogy hazahozott. A többi úgyis az én problémám, s csak abban bíztam, hogy Tara sem mond semmit, hanem él a lehetőséggel, fogja a pisztolyt és nem kísérti a sorsot. Az anyagiak meg ráértek. A lépcső felé sandítottam. Negyedik, jól hallottam? Kurva élet! Nyeltem egyet, és mivel máshogy nem megy, hát négykézláb megindultam. Több mint nehézkesen ment, hála a fél kar, meglőtt lábak kombónak. Megalázó volt, tény. De lehetett volna rosszabb is.
Igen ez a túszdolog vicces. Ő nem nevet fel, hát megteszem én helyette egy rövid, ideges kacaj erejéig. - Nos, igen. Végülis nálad van a fegyver... És csupán nézőpont kérdése, hogy most ki tart meg kit. Hagyd meg nekem az illúziót, oké? Nőstény vagyok, a hiúságom beéri ennyivel is. - A hangom vidám, a helyzet egy vicc, bennem meg csak most érik meg igazán a gondolat, hogy mekkora idióta vagyok amiért bekísértem. Farkasom egyébként szinte nyugodtan ül a fenekén. Vörös tekintete éberen figyeli, méregeti a többieket, a füle meg-meg rándul a váratlanabb zajok hallatán, de ennyi. A rá oly jellemző őrjöngő düh, meg a dominanciája ami nem hagy nyugtot nekem, még mindig abban a tejfehér ködben lebeg ami összemossa a valószerű és az ez-nem-létezik határvonalait. Nem aggódok miatta. Azt akkor tenném, ha már nem reagálna így miután megcsapta a halál szele, és már nem aggasztaná a gondolat, hogy mennyi minden múlott egyetlen vékony cérnaszálnyi felületen. Ma este Corvin volt az a cérnaszál. Azt hiszem, most a kába farkasom és én, az ember is egyöntetű hálát érzünk a hím iránt. Mert bár nem kértem, hogy kövessen (sőőőt! Hazudtam neki hogy lerázzam), ő mégis utánam jött, ezzel pedig megmentette az életemet is. Az már csak hab a tortán, hogy nekem az összetört arcomat meg a ferde orromat leszámítva semmi bajom, míg Corvint (enyhe túlzással) kiskanállal kell összekaparni. Erősen tartom, de mást nem tehetek érte azon kívül, hogy rádiózás alatt (hoppá. nagyon dühös lett Corvin alfája) titkon becsúsztatok egy papírcetlit a zsebébe, habár jól tudom, a pénztől nem fog gyorsabban gyógyulni. És szerintem még dühös is lesz, ha majd megtalálja azt a csekket amit ma este egyszer már visszaadott, de az most nem érdekel. Az én lelki békémért kell kifizetnem, nem azért mert neki netán számítana valamit néhány száz dollár... Összegezve a ma estét: A pofám zsibbad, tehetetlen bűntudatom van az egész este miatt, és mocskosul utálom, hogy az én szerepem itt végetért... Nem moshatom ki Corvin sebeit, nem én fogom kiszedni a golyót a lábából, és nem is varrhatom össze. Pedig szeretném meghálálni azt amit értem tett ma éjjel, és a törlesztésnek csak ezt az egy módját tartom elfogadhatónak. Átsuhan a fejemben egy gondolat, hogy inkább haza kellett volna vinnem magamhoz, mer ÉN és csakis én akarok gondoskodni róla. Nem törődve a következményekkel, és azzal, hogy Corvin valószínűleg jobban jár a falkája ellátásával. Ott tarthatnám a házamban amíg felgyógyul egy kicsit, be is záratnám a pincémbe ha kell... Megrázom a fejem. Nesze nekem poszt-traumatikus stressz! Tényleg képes volnék elrabolni ezt a farkast azért, mert nem tudok mit kezdeni a bűntudatommal? -Hát én nem vagyok normális. - mondom hangosan is, hátha úgy tényleg kiverem a fejemből a sok baromságot, aztán Corvin meg úgy érti, ahogy akarja. Az alfa megjelenik a lépcső tetején. Éreztem már percekkel ez előtt is tomboló haragját, de most hogy látom, az energiáiból lesíró fenyegetés is valósággá válik. Nem is kellene az a fegyver a kezébe, én a nélkül is elhinném neki, hogy itt valaki pusztulni fog. Az a valaki meg nyilván én leszek. Ki más? Mert habár úgy tesz, mint aki észre se vesz, és végig Corvint nézi, nekem az az érzésem, hogy közben rám figyel, a haragja pedig csak nekem szólhat. Több se kell a farkasomnak, hogy magához térjen az éber kómából. Négy lábra áll, szemei gyanakvó-vörösben izzanak, testtartása még számomra sem árulja el, hogy védekezni, támadni, vagy behódolni akar. (utóbbit kötve hiszem). Kussra intem, és az alfára figyelek. Míg leér a lépcsőn, én arra gondolok, hogy már csak ettől a hömpölygő energiafergetegtől is képes lennék spontán felrobbanni. Ha elég sokáig csinálja, biztosan. Amúgy meg a "hátborzongató" nem elég jó szó erre, mert nem csak borsózik a hátam tőle, hanem indulatai mélyen a pólusaimba ivódnak, és belülről savaznak-marnak-rágnak. Nézem őt, és óhatatlanul is a rák jut eszembe róla. Az is pont ugyanilyen fenyegető, és ha megkapod, az belülről emészt fel. Amiért emlékeim hiányában nem tudom vállon veregetni magamat a tökéletes párhuzamért melyet a két betegség között húztam; jelen körülményekben csak egy különbséget vonhatok le: A rák lassan öl, a betolakodók alfája viszont gyors lesz. Ekkor kibiztosítja a fegyvert, célra tart, és lő. Kell egy szívdobbanásnyi idő felfogni, hogy Corvin kapta a golyót. Nem én. A farkast még egy kézzel tartottam, ezért nem tud egyből összecsuklani. Fokozatosan engedem le, de csak addig, míg nem kell lehajolnom miatta, mert annál a pontnál el kell engednem, hisz nem kezdhetem el itt istápolni. Azzal rontanék a helyzeten. Oké, ez így már világos: nem rám pipa az alfa. Vagyis nem csak rám... Corvin biztos elkövetett valamit korábban amiért most lakol meg, különben nem volna értelme annak, hogy golyót kapott a lábába. Hogy miattam lőtte meg, azt még számításba se veszem. Egy senki vagyok, és az voltam akkor is mikor ide tartoztam. Nem érek én meg sem ennyi haragot, sem ekkora fájdalmat. Mégis, ahogy a 3 kéz-lábra ereszkedett farkast figyelem, újra belém hasít a bűntudat. Lehet, hogy a golyót nem miattam kapta, de a többi kínját nekem köszönheti. Az alfája azt mondja, menjek el, és Isten látja lelkemet, egy porcikám se kíván tovább itt maradni, de egyszerűen nem tudok megmozdulni. Csak a tekintetemet járatom kettőjükön, de ennyi. Több most nem megy. A bűntudatom és a sokk a torkomban kezdenek dobogni, és vas marokkal fojtogatnak a rohadékok. Mit kellene tennem? Duncan mászni kezd, alfája félreáll útjából. Úgy elmerülök ebben az életképben, hogy észre se veszem, hogy beszélni kezdek, csak úgy távolról hallom meg a saját hangomat. Halk és rekedtes, de bármily valószínűtlen is, az enyém. - Adja meg nekem amit Corvinnak szán még. - nagyot nyelek, holott a szám teljesen kiszáradt. Farkasom a szemeit forgatja. - Büntessen engem helyette. Lényemnek az a része amelyik lát logikát ebben az egészben, úgy tartja hogy két legyet ütnénk egy csapásra, ha a betolakodók alfája elfogadja az ajánlatot. Én törlesztek Corvinnak, akinek (ha abból indulok ki, hogy követett a balga, hogy mentse a bőrömet) ez a megoldás is felérne egy fájdalmas büntetéssel. De az nem üt rajta több sebet.
Nagyszerű. Mindenki kibaszottul teszi a dolgát, mindenki baromira tudja, hogy hol a helye... Már csak a mellkasomat feszítő, kétarcú fájdalommal kellene tudnom kezdeni valamit. Ha nem is félnek, tartanak tőlem. Ez pedig olyan, mint valami édes méz, ami végigcsurog a farkasom tüzes pokolhoz hasonló torkán. Szinte megvadul, annyira táplálja a dühét a dolog, amiért az egyik "hűbérese" elárulta őt, de persze a meghunyászkodás jól esik neki. Mégis, a másik hím kiszolgáltatott helyzete csak azt erősíti benne, hogy igen, itt van, tudja a helyét a bűnös semmire kellő, hát akkor rúgjunk bele még egyet, mert az olyan jó és mert vagyunk abban a pozícióban, hogy megengedhessük magunknak. Csak egy morranással adózom az "igenisnek", és kedvem lenne lehajolni, hogy megfogjam Duncan grabancát és legalább a félemeletig felhajítsam, mint egy szakadt rongyot, de nem teszem. Ahogy sikerül legalább néhány lépcsőfokot felhaladnia, én azt gondolom, hogy már nem is kell mással foglalkozni. Csak sürgetni a Testőrt, hogy haladjon felfelé, hogy minél előbb magam mögött tudhassam a nőstényt, de... A földbe gyökereznek a lábaim. Az Alfa és a Teremtő (mindkettő a makacsabb és ingerlékenyebb fajtából) ádáz küzdelmet vív odabent. Először is. Tisztázzuk, hogy ezt a falkát Én vezetem. Az, hogy a falkatagokkal mit teszek, az az Én döntésem. Hogy Én kit és miért büntetek, na és persze hogyan, azt egyedül az Én jogköröm eldönteni. És ha Én egy falkától kívül álló egyént meg akarok büntetni bármiért, akkor azt majd Én fogom elintézni. Másodszor pedig szeretnék felnyüszíteni azért, mert Tara magázott. Azt hiszem, most tényleg koppan, hogy az ég világon semmire nem emlékszik. Hogy oda lett 200 esztendő minden könnye, fájdalma és öröme. Csak egy szemvillanás és vége. Valami elképesztően szúrja a mellkasomat. - Hát nem elcseszettül romantikus? Recsegem az orrom alatt Duncan hátának. Igen, szerintem pontosan tudja, hogy mire gondolok. Emlékszem még arra, amikor a szőnyegemre hányta a mirelit pizza maradékát, mert szilánkosra törtem a vállát és a felkarját. Pontosan azért, mert ő magára vállalta Amber büntetését. Fasza. Ejj fiam, remélem, meg is dugtad az Alfád kölykét... - Egyáltalán nem vagy alkuképes pozícióban, Renegát. Megállom, hogy ne forduljak hátra. Pusztán csak a fejemet fordítom vissza felé féloldalasan, szóval így is csak a profilomat láthatja, ámbár így is kitűnik a szememen és a vonásaimon, hogy egyáltalán nem vagyok jó kedvemben. Fáj, hogy így kell beszéljek vele. Megőrülök attól a tudattól, hogy nem hívhatom a nevén, mert talán nem is lennék képes anélkül kiejteni azt a két szótagot, hogy ne áruljam el magam. - Duncan megszegte a parancsom. Az ő felelőssége volt eldönteni, hogy közösködik-e veled vagy sem. Szóval, ha te vetted rá, hogy asszisztáljon, nem azért Testőr hogy ne tudjon nemet mondani az Alfa parancsának eleget téve. Nem igaz? Fordítom vissza a fejem Duncan felé, majd utána lépek egy fokot, aztán a jobb lábammal egyszerűen rátaposok valahova a feneke fölé az utolsó csigolyái környékére, és igyekszem belepréselni a lépcsőfokokba. Mondanom sem kell, egy cseppet sem kíméletesen. - Kússzál... Szűröm a fogaim között Dun teste fölé hajolva, és nagyon igyekszem csak rá koncentrálni és úgy tenni, mintha a nőstény már itt sem lenne. De persze nem megy. Szeretnék megfordulni, odarohanni hozzá és a saját két kezemmel kivágni innen, mint ahogy hónapokkal ezelőtt tettem. De félek, ha már eljutnék odáig, akkor képtelen lennék újra így megalázni őt, főleg azért, mert már semmire nem emlékszik. - Te már megkaptad, ami járt neked. Most pedig tűnj el. Nem tudom eldönteni, hogy a másodpercek irracionálisan csigalassúsággal telnek, vagy pedig valóban minden pillanat és lélegzetvétel egy örökkévalóság, ha csak ránézek Duncanre és konstatálom, hogy nem hogy kettő percen, de még két órán belül se fogunk felérni. Leveszem róla a lábam, lehajolok és megteszem, amire korábban vágytam. A ruhája nyakrészéhez és az övtartója alá nyúlok és esélyesen akkorát dobok a testén, hogy a félemelet fala állítja csak meg a repülésében. Ha Tara még mindig jelen van, némi fájdalommal vegyes haraggal kiáltok hozzá hátra. - Mész magadtól, vagy ki kell, hogy dobassalak?! Nyilván valóan fogalma sincs, hogy miért mutatok felé ilyen szélsőséges érzelmeket. De nem tudom sajnálni érte. Nekem nehezebb. Én mindenre emlékszem, a legerotikusabb képektől a leggyengédebb pillanatokig. Beleértve persze az utolsó verekedésünket és azt is, ahogy a kezeim közt őrült meg. Úgyhogy tegyen egy szívességet és ne marcangolja tovább a lelkemet, hanem menjen innen. De hogy Duncan kevés eséllyel fogja túlélni, amit kapni fog, az is biztos.
Kúsztam-másztam, ahogy tagjaimból és megmaradt erőmből telt - vagyis akadhatott bőséggel panasz a sebességemre, mert igencsak gyatrán szedtem a métereket. A fájdalom minden porcikámban égetően lüktetett, Castor haragjának maró íze a szájpadlásomra tapadt, hogy minden nyelésnél alattomos savként perzselje végig a torkom. Utolsó lettem az utolsók között. Igazság szerint a fülemben zúgó vértől alig hallottam, amit beszéltek, inkább csak a hangulati, érzelmi változásokat a csattanó szavakat érzékeltem. Kóválygott előttem a világ, fehér foltok táncoltak és olykor a hideg rázott. Hú de nem lesz ez így jó! Alku... Tara... büntetés... Nagyjából összeraktam, hogy mit akarhatott a nőstény, mire a farkasom egyenesen kétségbeesett. Nem, egyáltalán nem mazochista, de ha már az Alfánk büntetésére se vagyunk méltók, akkor most rögtön kérem a fejembe a golyót. Castornak szerencsére esze ágába sincs megfosztani a további "gyönyöröktől", amit egyfelől megnyugvással, másfelől aggodalommal konstatáltam. Ép bőrrel ennyi nem kottyant volna meg, így viszont jócskán túlléptük a kibírhatóság határát. Mikor a csigolyám megkapta a talpát, biztosra vettem, hogy bár még sose feküdtem Brody keze alatt, az ennél valamivel jobb élmény lehet, főleg a hátamra nézve! Másszak. Hát ez már inkább reménytelen küszködésre, mint haladásra hasonlított, de összeszorítottam a fogam és több fájdalomról árulkodó hangot nem voltam hajlandó kiadni. Egyszerre csak megszűnt a nyomás a hátamon, de mielőtt túlságosan is fellélegezhettem volna, eltűnt alólam a lépcső. Tehetetlen rongybabként repültem fel a lépcsősor tetejére, s nagy robajjal csapódtam a falba, némi vakolattól szabadítva meg azt. Egy pillanatra minden kapcsolatot elvesztettem a világgal, ahogy a földre estem, fuldokló módjára kapkodva levegő után. ~ Menj... már! ~ küldtem Tara felé, mikor nem épp tiszta pillantásommal felfogtam, hogy még mindig a hotelben van. Se nekem, se magának, de még Castornak se használ most a jelenléte, ennél szebb lezárása úgyse lehet az estének, csak rosszabb, rondább, nem kéne még jobban feszíteni a húrt. Az értelmes eszmefuttatás viszont eddig tartott csupán, utána semmi más nem maradt, mint a következő lépcsősor felé araszolás. Én úgy éreztem, haladok, ám valójában alig pár centit, ha megtettem. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nagyjából ennyi volt. Az életemnek vagy a kúszásnak? Végtére is a kettő momentán egyre ment. Erőm viszont egész biztos, hogy egy csepp se maradt a következő fkra sem, nemhogy emeletre!
Hogy nem vagyok alkuképes pozícióban? Tudom bassza meg! Vágom! Pontosan ez a bajom... hogy ki nem állom ezt a tehetetlenséget. Mert hiába mondok én itt bármit is, már egyértelmű, hogy nemcsak pozícióban nem vagyok, de még hajlandóság sincs a betolakodók alfájában valamiféle... kompromisszumra. Mutatja ezt a mellékelt életkép is, és a farkas konok, dühös energiái... Meg úgy egyébként a tény is, hogy én csak egy nyomorult betolakodó vagyok jelenleg a betolakodók területén. Nem is kezdek ellenkezni, mert nem tudok olyat mondani, ami ne rontana tovább a helyzeten. Mármint a Corvinén, mert én látszólag pont most kaptam mentességet. Hogy mi alól, azt nem tudom, és a továbbiakban ki is megy a fejemből hogy ezen agonizáljak, mert Corvin alfája világosan megmondja, hogy ezt a lövést, és az eztán következőket is miattam kapja a sebesült farkas. Na fasza. Így még elcseszettebb minden. Nem is a "közösködik" kifejezésen ütközök meg, mert annak kapásból hat értelmét is elemezhetném, de nincs rá idő, inkább a "tiltás" szó jelentésén akadok fenn. De legalább leltem egy kiskaput a beszédre azáltal, hogy az alfájuk visszakérdezett. - Nem. - felelem a "nem igaz?" kérdésére. Nem jelezte, hogy csupán plátói volt az a kérdőjel, szóval ráharapok. - A kereskedelem nem tabu. Az alkalmazotti jogviszony szintén nem az. Rosie ezt a választ adta nekem, mikor kértem, hogy beszéljen magával mielőtt alkalmazom az Upperben. - halkabban beszélek a megszokott hangszínemnél, de jobbára csak a hátának, mert ő látszólag észre se vesz. A tarkójára képzelem oda a szemeit. Vicc, hogy egy újságcikkbe iktatott fotóról tudom, hogy kék színű. Nem méltatlankodok, vagy valami, de tény, hogy a szemkontaktus talán döntő is lehetne... Már ha csakis az én oldalamat nézzük, márpedig ezt teszem, mert a másik álláspontját diplomáciai korlátok miatt nem ismerem. Ekkor repül Corvin. Felszisszenek. - Értem, hogy megérzett engem, és megharagudott, hogy hivatlanul bepofátlankodtam ide... és megyek is azonnal... - azt már kevésbé vágom, hogy miért kiáltotta ki Corvint árulónak, és lőtte meg, holott halványlila gőze nincs arról ami történt. Ha van még lehetőségem rá, akkor elmondom a lehető legegyszerűbben (a nélkül, hogy hazudnék), mert ha most még beszélhetek is, azt már semmi nem garantálja, hogy végig is hallgat. Szal rövid leszek, a pajzsom pedig továbbra is nyitva, mert akár le is tapogathatja a gondolataimat, vagy az energiákat vagy mit tudom én hogy működik itt nálunk a poligráf! - Fegyvert vásároltam Corvintól ma éjjel. Nem akarta elvenni a csekket, de az már ott lapul a jobb alsó zsebében, igaz, tudtán kívül. Megállapodtunk valami másban is... de én hazudtam neki, lebuktam, mire ő követett, és kellő információk hiányában felkészületlenül érte a kóbor falka ellenem irányuló merénylete. Corvin nem szegett parancsot, uram. Esélye se volt visszakoznia. Mégis technikailag ő egyedül állított meg egy kisebb rivális falkát. A felelősség pedig csakis engem terhel, mert rohadt szarul hazudok. - lesütöm a szemeimet, inkább a szégyen miatt, mintsem tiszteletből egy vadidegen iránt. Utálok hibázni, utálom bevallani, hogy megtettem, de legfőképpen azt, hogy nagy valószínűséggel ez most a kutyát nem érdekli itt. Ha mindezt elmondhattam és a betolakodók alfája még mindig nem gondolja úgy, hogy engem nyír ki a kölök helyett, illetve ha mégis elhangzik két szájból is, hogy takarodjak már innen, azt nem kell kétszer mondani. Felfogtam. Sarkon fordulok, és szó nélkül elsétálok.
//Ha úgy van, akkor már nem írok. Köszönöm a játékot! //
+16 [nyomokban szabadszájúságot és mogyorószármazékot tartalmaz]
- Baszd meg! - kiáltok hátra fájdalmasan, és a bennem tomboló idegtől legszívesebben letépném a saját fejemet - Baszd meg a hülyeségeidet, meg az alkalmazotti jogviszonyodat! Nem a bíróságon vagy, hogy ilyen kurvára villogtatnod kelljen a választékos szóhasználatodat. Egyrészt még mindig nem tudom igazán ép ésszel megemészteni ezt a sok-sok lépés távolságot kettőnk között. Szóval.. Ez a magázás, meg az egész... Corvin, te rohadt állat, mit hoztál te a nyakamra?! A másik pedig az, hogy Rose csak és kizárólag azért van ott, mert a falka Felderítője, és mert... mert...
Hogy tudassa velem, hogy Tarával minden rendben van.
Duncan repül, hallom is a hátam mögül a szisszenést, de ügyet sem vetek rá. Ahogy Duncan nyögése sem, egész egyszerűen semmi nem érdekel. Semmire és senkire nem vagyok tekintettel, mert én is elárultnak érzem magam Duncan részéről. Hülye fasz, hát ha már közösködik vele, legalább intézze úgy, hogy ne kerüljön a hotel közelébe. És hogy egy kicsit sem bassza a tudat, hogy amúgy valaki olyannak asszisztál (eltekintve a magánéleti bakiktól), aki semmibe vette az Alfáját, megtagadta és kijelentette, hogy nem tekinti őt vezetőnek? És nekem egy ilyen dolgozik a Testőreim között? Egy ilyenre bízzam rá az életemet?! Lófaszt. - Megmondtam, hogy nem érdekel. - köpöm a szavakat a nőstény felé, és szinte kihallatszik, ahogy reccsen egyet az aortapumpám az "uram" hallatán. Ráadásul mi az, hogy egy kóbor falka mozdul rá a kölykömre? Akit ugyan kitagadtam, elűztem, talán az őrületbe hajszoltam, de akkor is. Az én véremet hagyják nyugton. Tudom, azt mondtam, hogy leveszem róla a kezemet, mert ez így is van. De eredetileg úgy volt, hogy baromira nem fogok tudni róla úgy komolyabban semmit. És a tudatlanság boldogságába merülve fetrenghetnék, mint egy hablegény. De nem így lett. És ezért most ezer darabra tudnék szakadni. - Te csak mássz lelkesen, pentito. - szólok oda Duncannek, aztán megfordulok és visszaballagok azon a pár lépcsőn, amit sikerült felhaladnom. Így természetesen nem hangzik el a számból a kidobatós mondat, pedig már nagyon ott van a nyelvem hegyén. Bár Tara lesüti a szemeit, én azért kitartóan bűvölöm a szemhéjait és amint tudom, úgy az íriszeit is. Az egész folyamat olyan, akár egy magfúzió. Minden dühöm, haragom, vágyam, csalódottságom és hiányérzetem egyetlen mákszemnyi ponttá törpül el valahol a gyomrom közepén Egy pillanatra megfagyni érzem a hotel levegőjét. Kieszik belőle minden, ami él, mert úgy nyelem el, mint valami hatalmas, fekete lyuk. - A neve Duncan. - jelentem ki, mintha pusztán annyi lenne a vita tárgya, hogy folyamatosan Corvinozza azt a szerencsétlen fiút - És az is marad, ha túléli a ma estét. Miattad. Én is túléltelek... - ha esetleg kérdezni akarna, csak felkapom a kezemet és azzal igyekezem belé fojtani a szót - A bocsánatkéréssel és kijáró büntetés magadra vállalásával azt hiszem, már elkéstél. Nem akartalak látni, soha többet. Azért kaptál új életet, hogy elfelejtsd a régit és tovább lépj. De... Ahogy a mellékelt ábra mutatja, még mindig itt vagy. - sziszegem a fogaim között azzal a fagyos és semmitmondó nyugalommal, amit az üresség váltott ki belőlem, de tudom, hogy ez már nem fog sokáig tartani - Gondoltam... Felmerült... - ja, már most rezeg a léc, úgyhogy félre is nézek, aztán újra vissza - Hogy esetleg máskor, máshol, más körülmények között... De most már erre sincs esély. Miattad. Mert idejöttél és mindent elrontottál. Megint. Csak egy nagyon távoli ponton van fogalmam arról, hogy pontosan miről is beszélek. Arról, hogy talán fel akartam volna venni vele a kapcsolatot. Hogy hogyan viszonyul hozzám idegenként. De ha csak nem kap újra meg memóriatörlést, akkor ugyebár ennek is lőttek. Teszek egy lépést felé, hogy zavaróra csökkenjen közöttünk a távolság, és ezt meg is tartom, bár ha hátralép, akkor nem megyek utána. Ekkor a góc a gyomromban egy hatalmas, fekete farkas alakját kezdi felvenni, amíg lehunyom a szemeimet. Nagyot nyelek, és tüzes tekintettel szabadítom Tarára az erőmnek azt a bizonyos részét, amelynek cseppet sem az a célja, hogy fenyegető legyen. Nem akarom én ráhozni a frászt. Úgysem lehet. Mint a Teremtője, úgy szólok a farkasához. - Ne keress válaszokat. Csak... menj el és ne gyere vissza még egyszer. Különben megöllek. Most. Hogy visszavegyem, amit adtam neked, mert nem vagy méltó rá. Valahol, talán nem is annyira messze egy hatalmas, fekete farkaspofa emelkedik egy kisebb hasonmása fölé és ellentmondást nem tűrő, atyai szigorral felmordul. Ha csak nem történik valami, akkor miután én is elmondtam, amit akartam, visszafordulok, hogy Duncan után menjek. Biztos vagyok, hogy hallotta, amiket mondtam, de hogyha még fel is fogta.. Nem érdekel.
- Elég szar teljesítmény egy Testőrhöz képest. - vetem oda neki, amint meglátom, hogy éppen hol tart felfelé - Hogy fogsz így az életemre vigyázni? Ha még négy emeletet se vagy képes önerőből megmászni? - felrántom az egyik karjánál fogva, hogy újabbat taszíthassak rajta felfelé - Képzeld, éppen haldoklom. Minden mozdulat fáj, és ha én meghalok, akkor aztán senki nem vigyáz majd se Anne-re, se a többire, aki fontos neked. És ez a Te hibád, érted? - ha sikerül közben utolérnem, hát felrántom megint, és újra lökök rajta, és ez így megy egészen addig, amíg fel nem érünk a negyedikre - Megöltél. Megint megöltél belőlem egy kibaszott darabot. És minden, amit teszek ma és ezután a napokban, azért lesz, mert megbíztam benned, és Te kurvára beleszartál! Lassan felérünk a Társalgóhoz, és ha már az előtte levő folyosórészen vagyunk, a bal kezembe fogom Dun grabancát, belököm a Társalgó ajtaját és a földön végighúzva a hím testét, bevonulok. Rohadtul szeretnék kifakadni, megvádolni generációkra visszamenőleg az elfajzott, korcs családját, a szemére vetni, hogy egy ugyan olyan mihaszna semmire kellő, mint a nagyapja Vincent volt, és hogy őt is ugyan olyan könnyedén a halálba küldhetem. Szeretnék leborulni a sebesült lábai elé, és ráordítani, hogy hát nem érti meg, hogy most mindent elbaszott, amit az elmúlt hónapokban sikerült visszaépítenem?! De, biztos rohadtul megérti. - Hívom a többieket. Mert ami most Duncanre vár, abból nem csak én fogom kivenni a részem, és gyanítom, hogy mindenki kurvára fogja bánni, hogy ennek meg kell történnie. Nem mondaná meg senki, de... Én bánom a legjobban.
Mászni, mászni, mászni... Úgy koncentrálok erre, mintha legalább az örök életet nyerném el azzal, ha feljutnék a negyedikre önerőből. Ami fizikai képtelenség, lássuk be. De hogy ez még korántsem a jéghegy csúcsa, az azzal vált nyilvánvalóvá, mikor Cas elmondta a nevem Tarának, és elhangzott a "ha túléli a ma estét". Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, és vettem egy mély lélegzetet, aztán erőlködtem tovább. Féltem. Idejét se tudom, mikor amortizálódtam le ennyire, de olyan még biztosan nem volt, hogy ilyen után egyből büntetést is kapjak, szóval ennél fojtogatóbbnak se éreztem még a halált. Ugyanakkor volt bennem némi elfogadás is, hogy ha ennyi volt, hát ennyi, a saját baromságomnak köszönhetem, ha a mostani büntetést nem élem túl, tudtam, mit vállalok ezzel az egésszel, hogy mennyire húzom ki a gyufát Castornál, mégis... A farkasom zaklatott lett, föl-alá járkált - neki még ment -, már a gondolattól is felállt a szőr a hátán, hogy csak úgy fenyítés közben adja be a kulcsot. Mi tagadás, nekem se ez volt álmaim halálneme, szóval bassza meg, egy kicsit összébb kéne kotorni magam! Átváltoztattam a szétcsócsált karom a gyorsabb regeneráció reményében. Nem kellett nekem sok, csak egy kevés, pont az a paraszthajszál, ami elég a túléléshez. De minek makacskodom ennyire? Hiszen ezzel... úgy tűnik végleg elástam magam, csak annyi volt a kérdés, hány méter mélyre. Tara elment és én örültem, hogy neki nem esett több baja. Ha ez az este újraélhető volna, egyetlen dolgot tennék másképp: nem hozatnám haza magam, legalábbis semmiképp sem vele. De amiatt nem lesz bűntudatom, hogy nem hagytam cserben, csak Castor miatt fáj. Ingáztam a beletörődés és a "csak azért kibírom" között. Elvégre... még azzal is rátegyek egy lapáttal, hogy nem élem túl? Bár inkább valami gyors-regenerációs vérvonalhoz tartoznék! Bezzeg a bal lábamba még korábban lőtt lyuk, az már szépen forrt, magába zárva a kapott golyót, élvezet lesz kiszedni, ha egyszer eljutok addig. A teljesítményem becsmérlése teljesen jogos volt, és hiába döngölt földbe az egyik oldalról, a farkasomat majdhogynem hergelte. Nem volt dühös, ugyan! Egy haragos Alfa mellett dühöt kimutatni, mikor a feljebbvaló indulatának mi vagyunk az oka egyenesen pofátlanság! Egyszerűen csak benne még volt erő, abból kellett magamnak szerezni, így nagyobb teret engedtem neki. Így is pocsék volt, de semmi más nem maradt, amivel egy kicsit növelhettem volna az esélyeim. - Azt nem... - hagyom. Mármint a halálát. Nem, azt soha. De ezek csak gondolatok maradtak, mert már estem is fölfelé az asszisztálásával. Ráestem a sérült karomra, de az már csak hab volt a tortán, alig mozdult, de így átalakítottan legalább nem csak lógott, bár erő az nem sok szorult belé. Tulajdonképpen bőr alig maradt rajta, volt ahol a csont is fehéren kivillant, de ettől még tudtam még két-három fokot haladni (teljes öröm és mámor), mielőtt Cas újból rásegített volna. - Nem... - ziháltam a megölésre, miközben azon voltam, hogy ismét négykézlábra támaszkodjak -... nem... - mondtam elhaló hangon a bizalma leszarására. Nem akartam. Elárultam? Tényleg az árulója lettem? Jeges borzadály futott rajtam végig, és már nem csak Castor üvöltött volna szívesen, csak én teljesen más okból, mint ő. Belökött a társalgóba, majd végighúzott a padlón. Mikor elengedett megint jött a "szakadjunk el a padlótól" mutatvány, ám a kínlódó mozdulatokat megakasztották a szavai. Három szó és egy pillanatra ledermedtem. Nehézkesen feltérdeltem, a sarkamra ültem, a fejemet pedig felemeltem. Ösztönösen néztem volna Castor szemébe, de a nyaka alatt megrekedt a pillantásom. Nem. Én már nem nézhettem a szemébe. Visszaengedtem a fejem. Biztosra vettem, hogy vagy széttépet a többiekkel, vagy ő maga teszi ezt meg előttük.
Már a parkolóban állok a kocsimmal, benne ülve - felöltözve - várok arra, hogy befusson a pasas, aki percekkel ez előtt mentett meg egy zsarolótól és attól, hogy a múltam felszínre kerüljön, akármennyire is igyekeztem a föld alá temetni. Jóval tisztábbak a gondolataim is, lehiggadtam mondhatni, s be kell látnom, ami áldás, az egyben veszélyes is ebben a kártyavárban, amit az évek során magam köré építettem. Ha ez most a falkavezér elé kerül, akkor elő leszek véve nem csak én, de Jeze is és annak tudjuk, mi lesz a következménye... Semmi jó, ránk nézve. Közvetlenül mellettem szabad a parkolóhely, oda áll be a fazon, akinek már csak azért a morózus tekintetéért is életfogytiglant adnék, ha nem akasztással büntetném. Egyszerűen úgy érzi az ember, hogy a veséjééig lát a pasas, na! Sietősen pattanok ki a kocsiból, zárom le egy gombnyomással és lépdelek határozottan a magasított sarkakon Dante felé, igyekezve úgy, hogy a két kocsi között a kifelé vezető utat valamennyire elálljam. (Haha.) - Mik a tervei a fejjel? - firtatom, igyekezve palástolni aggódó félelmeimet. Azt talán sikerül is. Az idegességemet aligha.
Ma biztosan nem szívinfarktusban fogok meghalni, mert ilyen normális tempóban szerintem az elmúlt 50 évben nem hajtottam, mint most. Na ja, de nem is szokásom sérülésekkel vezetni, márpedig az van rajtam, ha nem is vészesek, de akad pár, és bármennyire jó vagyok a regenerálódás terén, farkas alakban mégsem ülhetek volán mögé. Ahogyan a nudizmust sem most gyakorlom, így magamra kaptam néhány laza cuccot, így vezettem vissza a hotelig. A fejre néha rámorrantam, már csak úgy a miheztartás végett, mert semmi kedvem nem lett volna a gumiszőnyeget takarítani, tehát jobban tette, hogy nyugton maradt a törölközőbe csavarva, a kocsi padlóján. A parkolásom hagy némi kívánnivalót maga után, mert nem elég, hogy kézifékkel teszem be az autót, de még azt is leszarom, hogy direkt kidugom az orrát, elém senki ne álljon be. Lenyúlok a fejért, kipattanok a kocsiból, és nagy lendülettel indulok el a bejárat felé, amikor a reflexeimnek köszönhetem csak, hogy nem tarolom le a felém lépdelőt. A nőstény kölyök az... ja, nem mutatkoztam be neki, ez igaz, arra valahogy nem jutott idő, bocs. -Gondoltam megsütöm, aztán lezsugorítom, és kiteszem dísznek. Jól mutat a polcon. Egyébiránt a főnöknek adom át, kezdjen vele, amit akar. Ideges, ehhez még zseninek sem kell lenni, hogy érezze az ember, na de miért? Valamit titkol, van valami, amit elhallgat mindenki előtt, csak nem tudom, micsoda. Ezért volt frusztrált, tiszta sor, de ez az alak többet nem fenyegeti... akkor mi a bibi? Mindegy, tulajdonképpen nem az én dolgom... lenne, ha ezzel nem veszélyeztetné saját magát és a falkát. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lehet üzletelni. Nekidőlök a kocsimnak, kíváncsian méregetem a nőstényt, bár inkább festek úgy, mint aki az aktuális prédát szemléli... sajnálom, a pofázmányom sok dologra nem alkalmas, így arra sem, hogy bizalmat ébresszek bárkiben is.
Kezdőlap
//
