Sajnos ez megint olyan dolog, amit el lehet hallgatni, de attól még a tényt nem teszik semmissé, hogy mindezen átmentem. Milyen kényelmes lenne abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a múltunk, benne a rengeteg szenvedéssel csupán egy pillanat a tudatunkba, ami már olyan régen lehetett, talán meg se történt. Persze az igazság mindig az, hogy de fiam, azokon túlestél... és túlélted, ami még fontosabb. Az összes rohadt fájdalom, depresszív időszak, melyet magad mögött hagytál. Mondanám azt, hogy nekem könnyen megy ezeken az átlépés, de téves. A múltamnak voltak olyan részei, amin nem tudok átlépni csak úgy... mi ad Tupilek, ezek pontosan azok, amiket felemlegettem atyámnak belső dolgok címszó alatt. Sarah-ügye pontosan egy ilyen volt... azt magammal hordoztam másfél évszázadon át, s milyen jól is tettem...
- Most mondanám, hogy egészségedre, de szerintem a dohányellenesek megköveznének - kuncogok. - Még meg vagy lepve, atyám? Fiatalon se voltam az ártatlanság mintaképe.
Lehet atyám nem díjazná, ha mondanám, hogy ez bizony illuzionista betegség. Apám álmodóként hivatkozott magára mindig is, azt már csak az utókor akasztotta ránk, ahogyan most hívnak minket. Az már más kérdés, hogy átvettem én is, mert a saját életvitelemet nézve sokkal inkább illett. Állandó megtévesztések, munkálkodások a háttérből, vagy éppen mások tudatába beépített hazugságok... ez jelentette a túlélést a magam fajtának, aki nem csak a fizikai erejét tudja bevetni a repertoárjából.
- Tudod, én hiszek abban a mára már klisének tűnő megjegyzésben, hogy hibáiból tanul az ember. Legyen szó arról, hogy valaki nem eszik kétszer abból az ételből, amitől gyomorrontást kap, vagy lövi el ugyanúgy az ujjait - veszek egy mély levegőt, miközben kifújom a levegőt. - Meg akarok szabadulni tőle atyám, ez a legbiztosabb. S belátható időn belül. Nem 100 év múlva, vagy 200. Elég időt hagytam neki így is. Hagyok időt rá, mert a hirtelen változás gyakran fordul az ellenkezőjére... de nem fogom elmismásolni a dolgot.
Kihagytam az ömlengést, a fölösleges nyálat, vagy akár az ünnepélyes fogadalmat. Nincs szükség rá. A végén az fog ítélni, hogy sikerül-e vagy sem. Lehet nagy szavakat használni de annál nagyobb lesz a bukás, ha én most nekiállom verni a mellkasomat, hogy igen, én leszek a faszagyerek. Olyan voltam, aki igyekszik realistán állni a földön és tudtam, bukásfaktor mindig van. Az más kérdés, hogy megtesz az ember mindent amit tud.
- Egykoron nagy volt és dicső - ismétlem el a szavait. - S most ide jutott? Elmondjam neked, hogy azt leszámítva, amit a testemmel művelt mi maradt meg ebből a farkasból? Mérhetetlen düh... megvetés... méreg... s valahol... nagyon mélyen szomorúság. Nem tudom, mennyi ideig volt a testemben, de ennyi maradt meg egyedül abból az időből. Voltam már dühös, atyám de... ez ahhoz képest gyerekes hisztinek tűnik gyakorlatilag - miközben újra felnézek az égbe, egy újabb kérdés jut eszembe. - No és a nagyapám, Tupilek? Az ő sorsa mi lett?
Abban most nem erősítem meg őt, hogy helyesen cselekedtek-e egykoron. Az adott tetteinket mindig az utókor ítéli meg és persze most jöhetne az, hogy mi lett volna, ha. Ha nagyon ki akarnám forgatni az egészet most a fejéhez vághatnám, hogy köszi fater az évente visszatérő lidércnyomást. De nem teszem, utólag egyszerű okosnak lenni. A sokat mondó pillantásra én csak nyelek egyet, miközben újra felírom magamban, hogy újfent fogalmam sincs, mi folyik az orrom előtt. A fene essen bele, eddig legendákba vesztek az alapítók, talán én se hinnék bennük, ha nem a teremtőm lenne az egyik. Erre? Paff, megjelennek. Vajon drága atanerkünk mit reagálna, ha hirtelen beállítana hozzá az egész brancs teára? Mindenesetre innentől tuti, hogy más szemmel fogok tekinteni az ismeretlen farkasokra a környéken. Mindenesetre ezeket követően beleegyező bólogatásokat küldök apám felé, hogy rendben, én úgy alakítom az időpontot, nem támasztok kritériumot, majd visszatérünk erre. A két lakhelyre meg csak kuncogok egyet. Jól megy, én meddig túrtam a várost mire találtam egy egyszerűbb lakást, ami bőven megfelelt az ízlésemnek. Hát hiába, úgy tűnik vannak azért pozitív oldalai is egy alapító létének, még ha ilyen "kicsinyes" dologról is van szó.
- Szép is lenne úgy nem szentimentálisnak lenni hogy olyan képességünk van, amilyen - elvégre ismerni kell az emberi dolgokat ahhoz behatóan, hogy eredményesek legyenek az illúziók. - De nem feltétlenül a szentimentalizmus végett. Akárhogy nézem atyám, kikezdhető vagyok. Vannak olyanok, akik közel állnak hozzám, fel tudnák őket használni ellenem, ha valaki játszani akarna az életével ilyen téren. S sose lehet tudni, hol inognék meg. Emellett... tőlem már az is rohadt nagy szó, hogy egy falka tagja vagyok. Az már erősen nagy ugrás, hogy az élére is álljak.
Nem hiába hagytam ott annak idején a falkát is, miután megöltem Maximert és hivatalosan én lettem az alfa. Persze, ott hozzátartozott az is, hogy gyűlöltem azt a falkát. Nem kértem belőle, elég évet raboltak el tőlem a múltban. De nem is akartam őket vezényelni. Domináns farkas vagyok, de ez nem jelentette azt, hogy akkor kötelezően hatalommániásnak is lennem kell.
- Óóó, lestem ám el, attól ne félj. De még nem tanítok atyám, ezek csak távlati tervek. Persze, volt a múltban rá példa, hogy segítettem a kölyköknek és a fiataloknak valamit elsajátítani. A falkában például az egyetlen pozitív dolog, amely ért, hogy én képeztem ki a vadászokat. De a nagyobb volumenú dolgok csak ezután jönnének - na aztán elgondolkodok. - Csak egy Hattie nevű nőstényről tudok a városban, aki a te véredbe tartozik. Elég ritka madarak vagyunk, amennyire észrevettem - na de aztán felvonom a szemöldökömet. - Eddig még senkinek se adtam meg az ajándékodat, atyám. Nem azért, mert nem akartam, egyszerűen... nem találtam olyanokat, akiket megfelelőnek találtam volna. Pontosabban... akiket találtam, azok meghaltak, mielőtt sort keríthettem volna rá.
Ezeket az embereket kivétel nélkül a csatatéren találtam meg... a csatatereken, ahol másodperceken múlik egy élet és mindig elvitte a halál a megfelelőnek látott embereket. Talán az egyetlen, aki még él, az MacTavish volt Irakban, aki úgy ahogy megfelelő lehetett volna, de ő meg azóta tudja a halál, hol van... talán már ő is cafatokra robbant a gépével együtt egy stinger rakéta végett. Na de már halál... hát láthatja a megrökönyödést az arcomon. Nanemé, most ennyire madárnak néz... nem, nem néz, ezt a tekintetéből kiveszem.
- Reinkarnálódtál? - teszem fel az első értelmesnek tekinthető kérdést, ami nem hápogásból vagy hasonlókból állna, de aztán valami még eszembe jut. - Hol történt ez?
Valahogy egy régi emlék elevenedik meg a tudatomban, de egyelőre még nem adok neki hangot.
- Ööööö... megtisztelsz a lelkesedéseddel, de picit más piacra dolgozok. Háborús regényeket írok, ráadásul szó szerint naturalisztikus módon, akár undorító akár nem. Deee... tudod mit, megnézem a könyveket, hátha találok bennük valami használhatót.
Oké, háborús regényeket írok, de ez nem jelenti azt, hogy ropognak a fegyverek 300 oldalból 299-en. Voltak ott is könnyedebb megmozdulások, csak nem azokon van a hangsúly. Bár lehet ha atyám elolvasná a fejemen szétverné, hogy tudtam ilyeneket írni... mondjuk akkor meg megmutatnám neki a fórumokon levő véleményeket. Éljen a technika.
- Vannak dolgok, amik nem vesznek ki az emberekből. Ha valakinek fontos vagy, valami módon ki fogja mutatni még a legérzelemmentesebb is - kuncogok megint. - De azért örülök, hogy érnek téged pozitív tapasztalatok is Fairbanks-ben. Mikor lesz a jeles alkalom?
A szám meg persze becsukom, bár szerintem a tüdőm röhög atyámon, amiért ilyeneket feltételez róla.
- Nem ismerem - mondom egy kisebb gondolkozást követően. - Pedig pár éve már itt tengődök. Hogy néz ki?
Na öreg, ha ebből most azt szűröd le, hogy érdeklődök a lányod után, akkor megtapsollak. Nekem most egy másik szőke tartja rabláncom a szívem... hupsz, spoiler...

Nos... szerintem nincs az a farkas, aki ha tényleg szeret valakit, csak úgy elmegy ez mellett a dolog mellett. Alapvetően ott lakik bennünk még az emberi tényező, de van még valami. A farkasok lehetnek magányosak... de bármelyik tenyésztő elmondhatja, hogy párban kell őket venni, mert úgy élnek teljes életet. Ha valaki pedig talál egy olyan személyt, akit ha óvatosan is közelítget, de a párjának véli, ahhoz ragaszkodik és érzékeny a vele kapcsolatos dolgokra. S ez velem kapcsolatban megmutatkozott. Nem féltem levetni magamról az erős, rendíthetetlennek tűnő férfi maszkját azokban a napokban, amikor Yvonne-al ott ültünk Sarah kórterme előtt, várva, hogy találkozhassunk fele és felépüljön. Még emlékszem a bennünk jelenlevő félelemre, féltésre, amit iránta éreztünk. Belém égett, örökre. Még most is éberen ott van a tudatomban, pedig lassan már félév is eltelt azóta. A sebek hegedni kezdtek azóta... de most ez az egész feltépte, engem pedig folyamatosan ragadnak magukkal az indulatok. Mikor atyám először szólal meg gyakorlatilag el se ér, hogy mit mond, mert már a fülemben lüktet a méreg. Meginog a szellem, a nyugodtnak talán mondható lélek, hisz eddig az voltam, talán könnyed is... érzékeny pont az, amire most tapintottunk viszont... de ezzel nem csak én voltam tisztában. Mielőtt még a gondolata, az ingere is megfogalmazódna bennem, érzem a "harapást" a karomon. Ikina mart belém, mintegy átvéve a testem felett az uralmat, makacsul vésve szürke tekintetembe a borostyánsárga szemeket. Érzem, ahogy kivonja a karmaimat az atyámtól távolabb levő kezemen és szinte belemélyeszti őket a szikladarabba, amire leültem. Nem akart bajt... kivételesen most ő volt az, aki nyugalomra akart inteni. Nem akart az apjával viaskodni, de tudta, hogy valamit tennie kell. Köztes megoldást választott, ahogyan egyre csak markoltatta velem a sziklát. A fejemet is előre engedtem, remegett a karom, a szemem lecsuktam, ne lehessen látni az indulatokat, melyet levezetődtek abban a kínos csendben. Mindez tartott addig, míg majdhogynem a karmaim is beletörtek a sziklába. A célját viszont eléri a farkas, ahogyan megszűnik a remegés, majd elengedi a kezem lassan. Csak ezután nyílnak ki a szemeim, ahogyan jellegzetes hang közepette a karmaim visszahúzódnak és újra emberi a kezem, pár a repedések a végén jelezték, milyen terhelésnek is lett kitéve.
- Adjak hálát - ízlelgetem a szavait. - Ó, én hálás vagyok. De azt már ne várd el tőlem, hogy csak úgy elmenjek az felett, hogy a teremtőm és a számomra kedves nő ilyen helyzetbe keveredett - szürke szemeimet csak ezután emelem rá. - Adjak hálát. Minden egyes napon hálát adok, hogy újra találkozhattam a teremtőmmel. Minden egyes napon hálát adok, amiért Sarah nem halt meg másfél évszázaddal korábban, amikor ezt a hírt közölték velem és én el is hittem, mert nem kételkedtem és éltem ebben a tudatban tavalyig.
Nem támadtam rá, fenyegető jellegnek még csak a szagát se érezhette, ahogyan beszéltem. Tisztában voltam vele, felesleges lenne ilyen próbálkozást tenni. Az életben nem tudnék benne kárt tenni, bezúzni a koponyáját vagy akármi. Főleg szemtől szemben nem. De a hangom az színtelen, érzelemmentes, csak a ridegség süt belőle. Olykor nincs szükség rá, hogy üssünk... a szavak olykor mélyebbre hatolnak, mint megannyi karom. Eddig féloldalasan ültem apámhoz képest, de most teljes testemmel fordultam felé, karjaimat ölbe véve és megtámaszkodva a térdeimen, ahogyan várakozóan néztem rá.
- Szeretném tudni, mi történt azon az éjszakán.

Én is már csak mosolygok azon, hogy vannak még ilyen dolgok. Mert talán valahol ez a komiszság lehet az egyetlen dolog, ami kellemes emlékeket idézhet velem kapcsolatban benne. Nem éltem olyan életet, ami büszkeségre adhat okot a számára és félek, eddig csak a jéghegy csúcsát látta. A fontos dolgok mindig a mélységekben rejlenek.
- Ha önként eszel a rothadó ételből, még ha valahol nyomás miatt teszed is, azért az már nem számít kis dolognak atyám – mondom az elismerésnek szánt szavaimat. – Igen, tudom, és köszönöm is neked, hogy mindezek ellenére fenntartod ezt. Mindenesetre már vannak bíztató jelek.
Az az undor, amit éreztem, mikor pár nappal ezelőtt beledugtam a vérpocsolyába az ujjamat és megízleltem a szerencsétlenül járt túrázó vérét… az nagyon árulkodó volt, elvégre ilyet utoljára emberként tapasztaltam, amikor betörték a számat egyszer és a saját véremet szopogattam egy darabig. Apró jelek, de valahol bizakodással tölt el, hogy nem hiába vagyok kvázi vegetáriánus, hanem igenis használt a diéta… de ha még sok olyan rohamot élek meg, mint augusztusban, akkor ez még fájni fog. Na az ezt követő fejmosás hatására felvont szemöldökkel nézek fel az öregre.
- Egy szóval nem mondtam, hogy megérteném őt, vagy akár szánnám. Már csak azért sem, mert másokkal végezteti el a piszkos munkát, miközben neki semmi vesztenivalója már. S mos ne menjünk abba bele, hogy test nélkül más lehetősége nem igen van – morgom magam elé. – Azokat, amiket felsoroltál, nem tudom felidézni. Amikor megszállta a testemet, a tudatomat delíriumba taszította, nem voltam magamnál. Tompán érzékeltem azt, ami a tudatomban lezajlik, de olyan féktelen volt a dühe, hogy ha volt ott más is, szinte elmosta őket. Ennyit tudtam kihámozni, semmi mást. Egyik pillanatban még az orvosi szobában ültem, a következőben már a földön feküdtem – a hangomból érződik, hogy ezt soha az életben nem akarom még egyszer megismételni. – Ha érzek is valamit iránta, az a megvetés… a megvetés, hogy valaki ilyen mélyre süllyedhetett ahhoz képest, aki egykoron lehetett.
Röhögni tudtam volna azon, hogy ilyet feltételez rólam, de nem jókedvemben. Hogy érthettem volna meg ezt a rohadékot mindazok után, amit tett? Túl sok kárt okoz, időről időre veszélybe sodor minket, akik egyszerűen csak rossz helyen vannak rossz időben és gyalognak használ. Az ilyen a részemről nem érdemel meg megszánást, csak megvetést.
- Biztos vagy benne, hogy meghalt? – teszem fel a legelső kérdést, ami eszembe jut. – A világért se akarom kétségbe vonni a szavaidat, biztos jobban tudod, de azok alapján, amit mondasz, olyan, mint ha te is feltételezésekbe bocsátkoznál. Emellett, azok alapján, amit mondasz az életedről, már az is elég hihetetlen még egy vérfarkasnak is. Más testek, halál… nem lehet, hogy mégis kint van valahol a világban, csak elzárkózva mindentől és mindenkitől?
Na viszont ha valakit, őt tudnám szánni. Szegény nagyapámnak nem elég, hogy végig kellett néznie, ahogyan a gyermekeik a halálba űzik a testvérét, de még közbe se avatkozhatott. Mindezt végig kellett néznie aztán magával hordozni az élete súlyát. A történetet mindenki ismeri, aki egyszer vérfarkas volt, de sokan legendának tartják, mások még a fikcióig is elmennek. Nem sokan élvezhetik azt a luxust, hogy egyenesen az egyik kölykétől hallhatják a történetet… hm… kölykétől, ebbe valamiért olyan humoros belegondolni Kilaun kapcsán. Aztán csak halványan mosolygok.
- Most mondanám azt, hogy rendben, de sosem lehet tudni, mikor fordul ellenünkre a szél.
Örök igazság, amit a magányos farkasok tudnak a legjobban. Amikor valaki megkapaszkodik egy adott helyen és úgy tűnik, hogy most már semmi se vetheti ki onnan, mindig jön egy hullám, ami bebizonyítja, hogy de. Egyelőre jól álltak a dolgaim a falkában, egy voltam a sok közül, nem hivalkodtam, csak voltam. Viszont az is tagadhatatlan, hogy jó ideje fűrészeltem már magam alá a fát és pont atyám kapcsán. Ki tudja, mikor szakad el valami… de amíg tehetem, nem adok rá okot.
- Nofene, akkor ennyit arról, hogy tudok újat mondani neked – mosolygok, de aztán eszembe jut valami. – Tudja, hogy ki vagy igazából?
Azért ezt az apróságot nem árt tudni, szerintem. Nem mint ha félteném a privilégiumomat, amiért tudom, ki is igazából Kilian Kenway.
- Ha eljön az idő, nagypapa leszel általam is – ígérem meg.
Valahol tényleg fura amúgy, hogy pont nekem nincs kölyköm. Kedveltem őket, előszeretettel segítettem nekik, még ha nem is az én véreim voltak. De mégse mártottam bele még másokba az agyaraimat, hogy kölyökké változtassam őket, megadva nekik atyám örökségét. Olykor tényleg elgondolkozok rajta, hogy én valami paradox masina vagyok… meg most is, mi vicceset mondtam? Jaaa, hogy jaaa.
- Ez most úgy hangzott, mint valami véráldozat – mondom, valahol a reinkarnáció barátságosabbnak tűnt. – Bátor lehetett az az őrző, aki hajlandó volt ilyenre adni a fejét. Bár ezen nincs semmi meglepő, évszázadok óta arra áldozzák az életüket, hogy minket felügyeljenek – hiába, tudtam tisztelni ezért őket, de aztán valami szöget üt a fejemben. – Miért nem akartál visszajönni?
Valahol van egy sejtésem, hogy mi lehet a háttérben, de szerettem volna az ő szájából hallani és nem felesleges találgatásokba, okoskodásokba bocsátkozni. A végén még mondok valamit, amivel vérig sértem, az meg nem hiányzik… hopsz, megint spoiler. A szavai hatására elgondolkozok aztán, miután lebiggyesztem az ajkaimat, amikor megtudom, mi történt azzal a szelídnek nevezhető, szerethető farkassal, ami ő volt egykoron, legalább is a testével. Lübeck-bár már jártam a vándorlásom idején, tudom, hol fekszik, de ezzel nem vagyok kisegítve. Jó pár ország számításba jöhet, ha keletre megy. Lengyelország… a Balti-államok… Csehország… esetleg Magyarország… vagy még messzebb. Mindenesetre egy újabb kérdés fut ki a számon.
- Véletlenül nem mond neked valamit az a helynév, hogy Trencsén?
Fogalmam sincs, miért jut eszembe már megint ez a történet. Talán azért, mert azóta se találtam megoldást arra, ami ott történt és valahol idegesített. Én már csak ilyen voltam, kerestem a válaszokat a kérdéseimre, még akkor is, ha nem tetszik a válasz. Ez pedig már gyakorlatilag két évszázados kérdés és akárhogy kutakodtam választ azt nem kaptam. Elég rossz keresztrejtvény fejtő vagyok ilyen szempontból, néha szó szerint megdöglenék a papír mellett. Aztán biccentek, rendben, majd utánanézek.
- Általában mindig a képlékeny dolgok sülnek el a legjobban. Remélem most is így lesz – kacsintok egyet vigyorogva.
Az igazság szerint rá is fér atyámra egy asszony a háznál. Félelmetes, mi mindent ki tud hozni az ember fiából, farkasából, ha van mellette valaki, aki tiszta szívből szereti őt és megadja mindazt, amire más nő nem képes. Új ember alakulhat ki, gyógyír ez minden szenvedésre. Remélem az idill is megmarad sokáig. Viszont utána szégyen, nem szégyen, hiába töröm a buksimat, egyáltalán nem ugrik be az arc, amit párosítani tudnék… a személyleírással!
- Nem, tényleg nem rémlik – csóválom meg a fejem, de aztán elvigyorodom. – Oh, én abból nem csinálok ügyet. Ha meg „csak” ennyi baja lenne velem, nos… inkább emiatt, mint a stílusom miatt.
Valljuk be, azért elég gyakran ki tudom nyitni az emberek zsebében a bicskát egy-két megjegyzésemmel, megszólalásommal.

Nos, mit is mondhatnék. Alapvetően nem vagyok már olyan farkas, mint régen. Amikor az ember elkezd korosodni, kinövi a kölyökkor/gyerekkor hülyeségeit, szépen elkezd benőni a feje lágya. Egyre több hülyeségtől szabadul meg, mondhatjuk, lesz felnőttesebb. Mígnem már nagyon kevés dolog marad, amivel ki lehet őt kezdeni. Persze egyesek örök gyerekek maradnak. Ez tagadhatatlan. Hogy erre az eszmefuttatásra miért volt szükség? Nem volt már olyan sok minden, amivel ki lehetett kezdeni. A sértegetések fölött át tudok már rég lépni, az atrocitások, sérüléssel való fenyegetések se csengenek már olyan fenyegetően, mint párszáz évvel ezelőtt. Amikor viszont tudomásomra jutnak olyan dolgok, hogy veszélyben vannak azok, akik fontosak a számomra, már más a helyzet. Alapvetően nem maradt sok ember nekem, akikhez valami kötődésem van. Maroknyian vannak, akikhez több fűz, mint haverság vagy valami ilyen szint. S ha megtudom, hogy bántották őket… mint ahogyan Sarah-val is történt… nos, szerintem az valahol nagyon is rendben van, hogy nem megyek el csak úgy a dolgok mellett. Ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy minden egyes kibaszott szó, amit ezzel kapcsolatban kiejtettem a számon, semmis. Talán nem viselkedek ilyenkor érett férfiként, talán tiszteletlen vagyok, de nem tagadom meg magam. Ilyen vagyok és kész. Ikina is jól tudja ezt és inkább a kőn vezeti le a feszültséget, minthogy hagyjon garázdálkodni és valami nagyobb tragédia legyen belőle. Sajnos úgy tűnik, ez nem volt elég és a számat is össze kellett volna szorítania, akkor talán megússzuk mindezt. De nem így lett és így jártunk. Szerintem ha a szavakkal szúrni lehetne, már mindketten fetrengenénk a földön és ordítanánk a felcserért, de egyelőre ezt még nem találták fel. Az igazság az, hogy nevezzetek mazoistának, de kellett az a csuklótörés. Nem csak azért, mert emlékeztetett hozzá, mennyire alacsonyan állok… hanem mert az ilyen jellegű fájdalomnál jobb élesztő nem nagyon létezik. Mikor a csuklóm megadja magát azt csak egy szisszenéssel adom a világ tudtára, de nem kiáltok fel. A testemen azzal a lendülettel szalad végig valami hidegzuhany szerűség, mely úgy ahogy kitisztítja a fejemet a méregtől. Hiába vezette le a farkasom a mérgét, az csak a kezdeti indulat, a méreg az velősebb és könnyebben tapad. Na de ezzel nem volt vége. Atyám szavai mint megannyi súly nehezednek rám, mondatról mondatra, amint megtudom az igazságot. Igen, valahol tényleg ennyit akartam volna csak tudni, de ami utána jön… nos… nagyon régóta tapasztalt dolog markol bele a nyomromba. A rémület jéghideg keze. Valamit nem árt rólam tudni: nagyon nehéz megijeszteni. Túl sok minden történt velem az évszázadok során, hogy könnyen a gatyámba piszkítsak. Lehet akkor se ér sokat ez a fenyegetés, ha más teszi… nem… azoknak jó eséllyel letépném a karját és feldugnám nekik, hogy kipiszkáljam vele a belük tartalmát. Most viszont… egyszerűen letaglóz a félelem. Atyámtól nem tudom megvédeni Sarah-t, ha erőszakig fajulnak a dolgok. Beállhatok elé, ha kegyelemdöfésre adná a fejét, de azzal csak azt érném el, hogy az én testemet is átlyukassza az övével együtt. Voltak helyzetek, ahol még én is tehetetlen vagyok, ez pedig bőven olyan lenne, már ha a közelben lennék. A végeredményen ez sem változtatna. Lehunytam a szemeimet a nyílt fenyegetés hatására, ahogy egy szó se jött fel a torkomból. Pedig valahol a rémületem alatt igenis lett volna mit a koros farkas fejéhez vágnom a mondandójához kapcsolatban. De nem tettem, ahogy mérsékletre szorítottam magam. Nem… most nem kezdhettem el feleselni, mint valami engedetlen kölyök. Nem fogom Sarah-t veszélybe sodorni még jobban. Ha ehhez pedig az kell, hogy lenyeljem azt a kicseszett büszkeségemet, akkor kurvára megteszem és még vodkát is kérek hozzá, hogy leöblítsem. Csendbe burkolóztam tehát, ez pedig nem az a fajta kushadó, vagy akár dacos csend volt, hogy csak azért se szólalok meg. Nem, inkább nyugvó csend volt, hogy kitisztítsam a fejemet és mérsékeltebben tudjak állni a dolgokhoz, mielőtt újra szóra nyitom a számít. Így üldögélek hát jó darabig, kezem sajgása közepette, mielőtt szemeim felnyílnak. Mélyet sóhajtok, miközben felállok. Sokan lehet most választanák azt az időpontot, hogy kushadva elhagyják a terepet, mint a vert sereg. Ja, ezt tennék sokan, de nem én. Igenis felemelt fejjel, törött kezemet a másikkal fogva odaálltam atyám elé, megkeresve szürke szememmel az ő tekintetét. Talán már lehiggasztottam magam, de aki ismer, tudja, hogy ez nem jelent semmit. Nyugodtan voltam csak igazán veszélyes, mert sokkal fókuszáltabb voltam, mint dühösen. Ikina is jól tudja ezt, feszülten várta, hogy mégis mit akarok. Én pedig szóltam. Hallani fogja, amit mondani akarok, ha tetszik, ha nem. Elvégre, az már régen rossz, ha meg se mernék szólalni mellette.
- Köszönöm, hogy megmentetted Sarah életét – szóltam. – Ahogyan azt is, hogy az életet választottad végül.
Hogy elfelejtettem volna neki, hogy mit tett? Nem, ezt nem mondanám. De beláttam azt, hogy igaza volt egyes dolgokban. Hagyhatta volna vérben fagyva meghalni Sarah-t, nem tette. A mérgem jogos volt, de túl hamar engedtem ki, mielőtt megtudtam volna, hogy mi történt. Hasonlítunk egymásra a teremtőmre… talán túlságosan is. Mindketten ölni tudunk, ha veszélyeztetik a szeretteinket. A bocsánatomat kérte, mondta, hogy az övét sosem kérték… de vajon hányszor kapott hálát mindazért, amit csinál az életben? Csupán akár azért is, hogy él, lélegzik és nem adta meg magát a halálnak. Valahol féltem, nem elégszer. Ez volt az a pont, ahol elengedem a sérült kezemet, mely lefittyen, de nem érdekel, sem az, hogy belémhasít a fájdalom. Felé nyújtom a kezemet. Ellentétek ide, múltbéli események oda, én nem akarok méregben élni vele. Nem helyeslem, amit tett, de belátom, hogy mind nehéz időket élünk meg, ahogy elismerem az igyekezetét is, hogy végül nem lett tragédia… én pedig hajlandó voltam békejobbot nyújtani felé. Hogy mit kezd vele, rajta áll. Elfogadhatja, félrecsaphatja, hogy mit köszöngetek ezek után, letépheti, nem érdekel. Elmondtam, amit akartam és most már utánam az özönvíz.

//Szerintem nekem már visszamenőlegesen is ráment volna a gatyám XD //

Az élet elmaradhatatlan partnere, vetélytársa és csalfa szeretője a halál. Vérfarkasként ma összetoltam a két létezőt, nevezzük őket entitásnak vagy akár elvont fogalomnak és hogy az én létem a csúcsokra hágjon, egy agancsos bestiától vettem el a testet mozgató ősalapelemet, azaz szépen kivéreztettem, mint tapsifülest a nyúlpörkölthöz készülő gazdája. Az üldözés hosszasan tartott előtte, felpörgettem a jávorszarvas idegrendszerét, űztem, akár imába fojtott vágyak a fiatal apácákat és végül szembe kellett néznie veszedelmével, az utolsó emberrel, akit életében látott. Az agancsa vágásait és a harapását is megízlelhettem néhány kisebb heg erejéig, de ezeket már begyógyította a nyer szarvashús elfogyasztása. A dögevőknek is hagytam, hogy ne legyen olyan rusnya az ökológiai lábnyomom. Csupán a beleit fogyasztottam el és a fejhúsát aggyal. Az erdő szabadságában még sokáig hajtottam az utamba kerülő madarakat és apróvadakat, mígnem visszatértem a kiindulópontomra, a bázisra.
Egy ilyen barlangnyílás csodálatos tuisztikai célpont. Csak nem hétköznap este 11-kor. Se kutya, se ember, se fosztogató tolvaj szarkát nem esz ide ilyenkor a fene. A holmim a barlang mélyén egy üregbe gyömöszölve vár, hogy a vad halálosztó szörnyeteg után ismét felvegyem Dr. Lester J. Edison, a kiművelt emberfő álcáját, amit egyébként hasonló mód szeretek, mint a monstrum formámat. Épp a nyílásnál alakulok vissza kétlábon járó, fáról lejött majomszármazékká, megvillantva az éjszaka sötétjében csak a legkiválóbb szemek számára látható tetoválásokat, melyek többsége vonalak kusza labirintusa, nonfiguratív művészeti alkotás csuklótól lapockáig, a bal vállamon pedig a Fülöp-szigetek csillagos ege királykék tengerrel és vértől veres háborús hangulattal. Hirtelen, mintha csak egy pár lesben álló szem ugrott volna ki rejtekéből, pásztázó tekintetet kezdek érezni a közelben. Nocsak, vadásztalálkozóra jöttem volna? Ha nem és egy sanyarú sorsú kirándulót hoztak ide az átkos lábai, akkor a szarvason felül még egy áldozata lesz a környék rémmedvéjének, mely a vérfarkasoknak számos alibit szokott szolgáltatni.

Egy olyan éjszakán, amikor az ember a munkától megszabadulva kényszerül kitölteni estéjét, olykor akadályokba ütközik. Például: ha éppen ma lenne kedve leginkább a munkához, vagy ha ma este legszívesebben egy más nemű egyed ágyában töltené idejét, ha már egy hete nem volt senki, aki örömet tegyen a tétlenség áldozatának.
Egy ilyen szép éjszakán a farkast megigézik a csillagok és a hegyek misztikumja, és kedve támad a portyára. Így jártam én is. Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ma nem mozgathatom csípőm és fenekem a kaszinó hímjeinek, akik közül talán találtam volna egy nekem való lepedőharcost.
A vérfarkasok ösztönlények, ezért, ami a fejükben jár az többnyire két legfőbb dolog: a szex és a zabálás. Valami erotikus és obszcén kapcsolat áll a kettő között, ha megfigyeljük.
Az éjszakai erdő nem csendes. Állatoktól, patak csobogástól és a széltől lengedező ágak szimfóniája édesgeti a fület. Ha lenne egy megfelelő üteme, még a tánchoz is megfelelő lenne.
Robosztus, izmos, mezítelen vérfarkas kilétem mindig is szexinek tartottam. Az a tipikus domináns nőstény, akit kihívás megszerezni, és dicsőség a kanoknak magukévá tenni.
Szimatolva éreztem meg egy kívülálló szagát. Nem tartozott a falkához, mégis, a városban talán már éreztem egyszer-kétszer ezt a szagot.
A fák és bokrok rejtekében követtem, s gasztronómiai élvezet - tetemillat kúszott az orromba. Egyértelmű jel, hogy valaki vadászott. Ezen tény pedig el is vette kedvem a saját prédám ledöntésétől. Hm... szimat... hím... Lehet másmilyen prédát fogok ma ledönteni. Egy farkas hím, aki nem falkatag. Milyen izgató lázadás, milyen fantáziát csiklandozó szabálysértés.
A barlang szájánál megfigyeltem a visszaalakuló hímet és szomorúan vettem tudomásul, hogy nem a legerősebb farkas, akivel az utóbbi időben találkoztam. Épp ellenkezőleg.
Ahogy a bejárat fele fordul megismerem. Láttam már őt korábban...
Belegondolva, hogy ruháim néhány mérföldre odébb csüngenek egy fán előlépek bozontos fenevad formámmal.
A szemérmesség fontos. Hiszen a férfiak a nőket mindig mezítelen akarják látni, és ha ezt azonnal megkapják érdeklődésük menten tova száll. Szerencsére a vérfarkas küllem elég prémmel látja el az intim részleteket.

A fürkésző szemekhez hamarosan tudok más érzeteket is társítani, ahogyan erre fókuszálom a képességeimet. Bizonyára követett már és talán a szarvasűzést is tisztes távolból kísérte figyelemmel. Ismeretesnek tűnik a szaga, talán Minneapolis gyermeke, de tűzbe nem tenném a kezemet a bizonyosságért, hogy így van. A nőstény ereje teljében igen kívánatos és mint látom, az első lépést a bátor és tettrekész hítmől várja. A kóbor hímtől, aki neki, mint falkatagnak nem más, mint területidegen alak, akiről hallhatott. A habitusa fogja eldönteni, mi születik e találkozás nyomán, hirig avagy a kétoldalú kommunikáció békésebb formája, netán valamilyen egészen kellemes és szívet-farkas melengető formája.
Nem kívánok a leggyöngébb alkomban tündökölni, így én is átlényegülök medvényi kreatúrává. A bundám követi a tetoválások színeit, csak tisztán kivehető csíkok és ábrák helyett pacák és foltok díszítik. Igen, a palettakedvelő, tarkabarka farkas áll elibé.
~Üdv nőstények nősténye! Csak nem vadászat hajtott az éji barlang tátongó szájához?~
Az érzéseit csak akkor fogom megismerni, ha a pajzsát nem húzta fel. Az enyém teljes mértékben le van engedve, mint a vitorla kikötés után. A felesleges titkolózásra nem pazarlunk drága mágikus energiákat. Első gondolatom, hogy a szarvashoz hasonló vadra vágyik, de megzavartam a nagy hajszát vagy épp megelőztem. Övé a lehetőség, hogy kinyilvánítsa, mit vár ettől a késő esti inflagrantitól. Volnának ötleteim, hogy én mit várok és a tiltott gyümölcs gyakorta csábítóbb a tömegterméknél, de még várjunk ezzel egy cseppnyit.

A hím átvedlik, s bundáján a tetoválások viccesen jelennek meg. Mintha egy kisgyermek pacázta volna össze-vissza, amíg a nagy vadállat durmolt.
"Nőstények nősténye". Milyen hízelgő megszólítás! Pajzsom leengedett állapotban adja tudtára, hogy nincs sok esélye, ha pölyhösködni mer. De másra még lehet...
Ugyan Pru! Mégis mit képzelsz! Úgy volt, hogy a ranglétrán felfele fogod begyűjteni a trófeákat, nem pedig kóbor, hozzád ifjonc farkasokkal állsz össze.
Nos, jelentést azonban tenni kell. És lehet olyan képességekről is jelenteni tudnék, amiket más nem derített eddig ki. Ha pedig nem vagyok elégedett lehet elveszít egy farkat... vagy kettőt. Ez a nőstény igen bosszús, ha nem elég kielégítő a műsor.
De ne szaladjunk ennyire előre! Egyenlőre ő csak egy betolakodó. Bár már hallottam felőle. És a szaga is ismerős... ééés rémlik valami egy sztriptíz bárból.
~Szép estét, medvefiú. A hold csábított éjszakai portyára, s nyelvem vágyott vadhúsra, mikor a szagodba botlottam. Ismerősnek tűnsz nekem. Hosszú életem során láttalak-e már körömben?~
Állam peckesen megemelem, egy kis flegmasággal és felsőbbrendűséggel jelezve helyét ő-hiúságomhoz képest.
Az előadás, csak úgy, mint a színpadon rendkívül fontos a mindennapi életben. Sok mindent elérhetünk, vagy elérhetetlennek tűnhetünk, ha elég magasztosan fejtjük ki magunkat.

Mint látom, ez a nőstény se híve az oktalan védekezésnek, nem veszi fel a sündisznó alakzatot, ha semmi értelme. Szeretem az ilyen nyílt lapokkal játszó nőstényeket, könnyebb velük bánni, ha épp kéznél vannak. Atyaég, ez is hányszáz éves? 2,5 századnyi tengervíz már biztos kicserélődött körötte. Ilyenkor mindig szívből kívánom, hogy valaki találja már fel végre az időutazást és hadd hozzam be a behozhatatlan hátrányomat, mint egy hősies maratoni futó. Sajnos azt a tudóst még nem szülte meg a világ és Őrzőék se alkottak meg ilyen mágiát. Vagy csak hallgatnak róla, mint jelöletlen sír a tartalmáról. Erős asszony áll előttem, karcsú teste éppoly sugárzóan sziklaszilárd, mint az érzései. Szinte táncosi könnyedséggel mered rám ebben az alakjában is.
- Medvehagymát is hoztam volna a szarvashúshoz, ha tudom, hogy ilyen vendégem lesz az éj delén elköltött früstökhöz - reagálom le a medvés hasonlatot összekeverve a napszakokat, amint csak lehet.
A nőstény szavajárása igencsak tetszetős, nemesi udvarokban abronocsozott szoknyájú úrihölgyekhez is illene. Lehetséges, hogy egykoron trubadúrlírával udvaroltak neki az oldalukon karddal büszkélkedő ifjú fehérgallérosok és hasonlókat vár el. Erre is fel vagyok készülve és bár sokkal kevesebb időt éltem meg, a szókincsemet latba vethetem. A testtartása viszont nem ínyemre való, mert túlságosan is kihangsúlyozza, hogy a kezében akarja tartani az ostort és engem igavonó baromnak néz. Hát ez nem lesz olyan egyszerű menet, mindjárt tudtára adom keményfejű ellenkezésemet egy puha XVI. századi John Donne-szonettel.
- "A lélek úgy teljes, ha testtelen, s a test akkor egész, ha meztelen." Nem gondolod, hogy könnyedebben ismernélek meg oly formában, amilyben te engem ismerősnek vélsz?
Futó találkozást gyanítok, az 100 %, hogy nem beszéltünk még, különben emlékeznék egy ilyen karizmatikus nőstényre. A kérdésére majd kap választ is, de jobb szeretném, ha a teljes valójában látnám. Ízletesebb is lenne és az emlékezetemre jótékony hatású. Az egóm pedig kézzel-lábbal kapálózik az elvárt behódolás ellen, mivel az nálam nem úgy megy, hogy micsoda matuzsálem, na térdre, Jay! Ki kell érdemelni, hogy elismerjem és ez még döcögős út lehet.

A medvehagymás megszólalást megmosolygom, s látva, művelt egyeddel beszélek, már többre tartom az ifjoncot.
~ A női bájat van miért rejtegetni. Főleg a mai világban, ahol már minden második reklámban női keblek feszítenek. De ha ide véled adni egy ruhadarabod, talán beszélhetünk róla. ~
Mikor a nők a férfiak ruháit hordják, teszem azt, szex után a hím ingét aggatják magukra, az főként azért minősül szexisnek, mert ilyenkor a nő a férfi birtokolt tárgyává lesz.
Ám én ezt megfordítom, és a pólót vagy inget a saját birtokolt holmimmá teszem, ezzel a tulajdonosát is.
No, de azért nem vagyok én olyan, aki kiheréli a férfi nemet. Aki az én ölembe akar jutni, annak játszani kell. Annak birtoklásom ellenére is át kell venni a helyzet felett az uralmat. Egy igazi férfi minden nőnél dominánsabb.

A nőstény hol szűkösen méri a szavakat, mint naptár a szökőnapokat, hol szabadjára engedi gondolatai áradatát. A humorom értő fülekre talál, ami kedvező széljárást sejtet. Úgy látszik, az előttem termett nőstény a régi világban sem a könnyűvérű trófeák népes hadát erősítette. Harcot akar, verejtéket és vért, könnyeket, hogy küzdjek érte, ha vele kívánok áldozni a testi szerelem oltárán. Engem sosem zavartak a kivillanó formácskák, sőt ingyencirkuszt láttam csak, a tusoló kulcslyukát a tévében, plakátokon, mindenütt. Női szemmel ez más érzés lehet, de az pont nem érdekel. Nálam is van kivétel, aki miatt az leszek. Egy bizonyos limiten belül és ez a nőstény még nem lépett be a kijelölt határkövek közé.
~A női rusnyaságot sokkal inkább van miért rejtegetni. Miért nem felel meg a királynő új ruhája ahhoz, hogy lelepleződjék igen titkolt kiléted, fátyolhercegnő? Lásd, én is édeni állapotomban tárultam eléd az imént~
Biztosan fel fogja ismerni az utalást a híres-neves történetre, melyben a meztelen uralkodónak szinte senki nem merte elárulni, hogy abban a ruhakölteményben nem divatbemutatóra szokás járni, hanem fürdődézsa elé. Közben teszek néhány lépést és oldalirányból megközelítem őnagyságát, hogy ne kilométerekről kiabáljuk egymásra a gondolatainkat. Az biztos, hogy ért a vágyak felkorbácsolásához. Nagy dicsőség egy ilyen húzódozót igába gyötörni és meghajtani, mint úriszabó a varrógépet, sokkalta érdekfeszítőbb, mint az, aki egy félcentes pohárnyi ingyen itóka után ezer örömmel megy át kardnyelőbe.
~Akinek nem inge, ne vegye magára, amint azt a bölcs mondás is tartja. Netán a saját holmidat éjszakai heveskedésedben már mind szétszaggattad átváltozáskor?~kérdezem kissé provokálva.
Mindent a szemnek, aztán a kéznek, aztán... Majd meglátjuk, még minek.

~ Az udvariasság szem előtt tartását szentnek, az atmoszféra meggyilkolását pedig bűnnek tartom. S e végett nem óhajtozom mérföldeket tenni pár egyszerű ruhaneműért, melyeket ágra aggattam a medvékkel szemben. ~ Fűzöm tovább a medvés metaforát.
Mily' titokzatosak akarunk lenni! Csak szimatolok, úgy is kitalálom honnan ismerem a természet-parfümöd! S ha már közelebb merészkedik hozzám, táncolni van kedvem, s egy könnyed, kecses mozdulattal, mint hajó a vízen, siklok mellé s egy lépéssel mögé.
~ Mi van, ha nem tartalak méltónak ahhoz, hogy lásd ördög faragta testem? Lehet félek Lucifer büntetésétől... ~
Hiszen az ördög ért legjobban a vágyakhoz.
Egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy lenyúlom a ruhaneműjét, de én se szeretem, ha a dolgaimhoz nyúlnak. Táncos léptekkel kerülök újra az orra elé, és incselkedően libegek vissza a cserjék közé.
~ Nincs kedved fogócskázni? ~

Ó, micsoda fellegekben járó elvárásokkal él egy olyan világban, ahol a férfi általában akkor nyitja ki a nőnek a kocsi ajtaját, ha új. Vagy a kocsi vagy a nő. A mondatokat be tudom burkolni akkora rétegekbe, hogy egy órát hámozhatná, mire felsejlene a kvintesszencia, de ettől még nem fogok átmenni alázatos szolgájába, pingvinnek öltözött lakájba. Neeem, neem. Lehet, hogy apródonként tanulta a szerelmet egy baldachinos ágyban, bársony, kárpit, arany és ezüst közepette, de hogy én hasonló modort tanúsítsak, ahhoz sokat kell teljesítenie és elég rossz úton halad. Donna-val a kezdetektől megláttuk egymásban azt, ami lerombolta a kerítéseket és olyan figyelmes aztán még nem voltam nővel. Csak később Imelda-val.
~Értem hát, szféragyilokba fordulna, ha elosonnál öltözködni oda, ahol a macik már talán bezavarták a málnát a fára dugott bugyellárisodba~
Ettől a képzeletbeli medvétől nem szabadulunk meg, úgy látom, titkon végig fogja kísérni a légyottot. Apropó titokzatosság, én rejteném véka alá a kilétemet, mert nem szokásom 007-es ügynököt játszani. Most is csak évődöm és szándékosan hergetem a nőstényt, hogy lássa már meg, nem a befőtt fogja eltenni a gyümölcstermesztőt.
~A méltatlanság vélelme barikádot építhet köréd, de biztos, hogy magasztosságában nem csak sokat ígérő, de keveset ádó eszme a rezervátum határaihoz ennyire ragaszkodni? Engem pedig Gepetto mester formált és teljes valódat látva nagy valószínűséggel megnövök odalent, mint Pinocchio orra hazugság után~
Luciferről számos dalt írtak már abban a stílusban, amit én igencsak kedvelek. Se hangszállal, se telepatikusan nem vagyok énekesmadár, de egy enyhén horrorisztikus Metallica-szöveget idézhetek neki tartalmilag a helyzethez alakítva, amelyben rinocéroszi kecsességgel leng körbe engem a nőstény, ugyanis a nagy testéhez képest apró és kifinomult mozdulatokkal jár, szinte hangtalanul, mint az orrszarvú. Utána fordulok, követem, amint körbejár és így beszélek hozzá a gondolataimmal.
~Lehet, hogy a jó öreg patás épp kint leselkedik az ajtód előtt és ugrándozva, földet túrva ordítja a nevedet, mert többet vár tőled, mint amennyit megtettél eddig. Ha elkaplak, megkísértjük az almával csábító kígyót, kedves Éva?~ villantok fel egy jelenetet a bűnbeesés történetéből, amit számos festményen is megörökítettek és talán ő még ismerte a nagy alkotókat.
Ha nekirugaszkodik, én azon nyomban felüvöltök és vágtatok utána. Fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a szőrünk! Bárki is ő, az incselkedése tettre buzdít és elémúszik a remény, hogy ha elég sokáig üldözöm, a körülményes úrityúk tán megáll a kitartó kakasnak. Az se baj, ha utána megtudom a nevét is és azt, hogy honnan származik az ismeretségünk...

~ A küzdelem nem egyszer vonja maga után jutalmát, s ha sikerül csak egyszer hozzám érned, abban a pillanatban levetem bundám, s felfedem magam neked, festett kígyóm, hadd kísértsd meg a szerencsénket. ~
S azzal meglódulok árkon-bokron, fákat kerülve, gyökereket és köveket átugorva. Olykor visszanézek, merre jár üldözőm, s talán még egy kicsit lassabb is vagyok, mint amilyen lehetnék.
Sebesség helyett a terepet használom, hogy szikla, bokor és fa kerüljön a hím útjába.
A hold űz... űzi a hormonokat, az ösztönöket, a vágyakat. Már szinte alig várom, hogy elkapjon. Zúg a fülembe a vér, és szinte már érzem az érintését és az aktus kitöltő élményét.
Érints meg, és visszaváltozom! Üvölti a bensőm a vágytól, könyörögve, hogy képes legyen követni, s csak egyszer megérinteni.

Elkapott a hatalmi harcok hevülete és azon csak mot gondolkodom el egyáltalán, hogy mi is zajlik? Egy falkatag környékez meg engem, játszadozva kéreti magát és sokszáz év különbséget kell behoznom négy lábon. Nem Villám, hanem Fakír a vérvonala, de ez akkor is olyasmi verseny lesz, amin agár után szalajtanak egy rozmárt. Esélyem akkor van, ha ő akarja, márpedig úgy tűnik ki a szavaiból, hogy nem áll ellene.
Bosszantó, hogy csak úgy nyerhetek, ha hagynak nyerni, de legalább egy kis vigaszt jelent, hogy akkor hagynak nyerni, ha mindent beleadok. Apait-anyait, nagyapait. Drága David Papa megtanított, mit jelent megküzdeni a közel lehetetlen helyzetekkel is.
~Rendben, akkor húzd farkaslábra a nyúlcipőt és kezdődjék a hajsza! Ismered a bizonytalan aprómarha monológját? "Jaj, hajjaj, hajjajjaj, hajt engem ez a kakas, mint patkányméreg a gazda túl kíváncsi gyerekét. Ha meg találok állni előtte, még cédatáblát raknak a nyakamba. Ha csak futok, mirelitcsirke lesz a nevem, amiért frigid vagyok. Szóval akkor én most megbotlok..."
Örülök is, hogy nem a 100 méteres síkfutás versenyszámában indulunk, hanem terepgyakorlatot végzünk és Parkinson-kóros kezű térképészek által rajzolt útvonalat követünk a nyargalás során. Igyekszem kikerülni, amit lehet, de egy-két vékonyabb törzsű fát azért jólesik kidönteni vágtám alatt. Hagyok egy kevés nyomot az utókornak. Az érzékeim mintha azt mutatnák, hogy a nőstényt perzseli a vágy és tényleg kívánja azt a kis bűnbeesést megismétlő üzekedést, amiről beszéltünk. Hamar rátértünk a tárgyra és noha egymás nevét nem tudjuk, azt se, honnan volt homályos emlék az orrunkban a másik szagmintájáról, már ráhangolódtunk arra, ami az élet veleje és hozója. Ha emberi formájában egy bányarém lenne, akitől feljön a szén a tárnából, nem csiklandozná fel a vágyaimat így, hanem örülne, hogy egyáltalán szóba áll valaki. Ami azt illeti, hájasra hízott vérfarkasból amúgy sem sok lézeng a városban, úgy láttam.
Lábaim alatt csinos gödrök keletkeznek az avar borította talajban, mert hiába fagyos még így tavasz elején is, szép nagy súlyt képviselek és az ugrásaim lendülete bizony beleharapdál a földanyóka testébe. Annyira akarom, hogy sikerüljön megérinteni! Kézrátétellel feloldom a varázst és a királykisasszony előbukkanhat a farkassá vált testéből. Ha már olyan távolságban, hogy egy jól irányzott szökelléssel meg tudom suhintani a hátsó lábát vagy legalább a farkincája utolsó szőrszálát, akkor bizony eljátszom Rugóláb seriffet és a futást megkoronázom egy méretes bakugrással. Aztán pedig jöhet a feltárulkozás, a meztelen valóság és a világok egymásba olvadása. Azért be kell vallanom, női praktikákból rendesen bevásárolt a bosziboltban, hisz bekaptam a csalit, itt loholok utána pont úgy, ahogy azt az ismeretlen ismerős hölgyike eltervezte...

Kezd tarkómra kúszni a csalódás csírája. Hiszen akármennyire feszíti magát, csak én vagyok a fürgébb, s az erdő királynőjéhez méltón teszem magamévá legalább a terepet. Ugyanakkor a hátamon pedig a közeledő érintés várománya állítja fel a szőrt.
Megint a tánc jut eszembe, s vágtaugrásaim energikusabbak lesznek. Ha már a nász nem, akkor a tánc megmarad ma éjszakára. Így is épebben megússza, mintha mohaágyon okozott volna csalódást.
Hopp, majdhogynem sikerül megérintenie, mikor megkerülök egy fát. Azonban a fa már kevésbé örül neki, mint amennyire én örülnék.
~ Véleményem szerint mirelit csirke, akkor sem leszek, ha tovább szaladok. Esetleg másnak majd máskor megbotlom. ~ Próbálom húzni az agyát és felcsigázni a küzdőszellemét.
Egy sziklát átugrom, azonban mögötte egy nem számított gödör tárulkozik elém. Nem végzetes ugyan, de egy pillanatra pont lelassít, s mikor éppen kiugranék a gödörből, és ő utánam ugrik, érzem kézszerű mancsát, ahogy a farkam véletlen végigsimul rajta a mozdulat során, s egyfajta reflexként az ugrás végére levedlem bundám és csupasz testtel gurulok tovább a hideg földön. Négykézlábra érkezve állítom meg magam, majd lábaimra ülve két kezemmel elismerően tapsolok, mintha éppen most néztem volna végig az Anna Karenina színpadi változatát. Következő legfontosabb lépésem pedig megigazítani csapzott hajam.

Olyan szinte kiegyenlítetlenek itt az esélyek, mint aha egy négykerekű biciklit és egy dízelmozdonyt mérnénk össze. Játszhatom a versenylovat és hiába fog a végére úgy lógni a nyelvem, mintha nyakkendőt öltöttem volna, az erős szélmozgás és a tornádó között azért széles hasadék tátong. Nem én lennék, ha ettől még nem loholnék mindent beleadva. A nőstény pedig konok és nem akar a viccbéli tyúk eszével gondolkodni. Inkább megint fitogtatja az egója teljesítményét, hogy ő bizony nem és ő aztán tényleg, meg amúgy is. Nehezen kezelem az ilyesmit, pontosabban könnyen kezelem, csak abból nem sok közös öröm származik, karmolások, szósebek, testi-lelki sérülések inkább. Nem lehet az övé az utolsó szó joga, le kell fagyasztanom az önelégült mosolyát akkor is, ha nem mirelit csirke.
~Csak érjelek be, szívesen megmutatom, mekkora tömlővel oltom el parázs mód lobogó tüzedet!~
Azt a sziklát egy beépített ember medve gördíthette ide, mert a legjobbkor került a csajfarkas tappancsai elé. Az ugrás során megsuhintom, mint pálmalevél a hőséggel küzdő trónörököst és végre feltárul a meztelen valóság. Én őt hajtottam, engem meg a kíváncsiság és a büszkeség dicső elegye. Hát látom már, hogy a nemes beszédű úriasszony a régi korok pompája után beérte egy sztriptízbárral. Éppen magam mögött hagytam a tojáshéjat, ami lepottyant a kidolgozott nagy farizmomról és a kölyökkor után nem sokkal jártam krampuszként ijesztgetni a falkaérdekeltség rosszul fizető ügyfeleit, köztük a klub tulaját. Természetes, hogy a csajokra jobban figyeltem, mivel a tényleges munkát egy sokkal erősebb hímre bízták. Nekem csak jelen kellett lennem, hogy tekintélyt parancsoljak azoknak, kiknek számára nem ismeretes a vérfarkasok háttérbirodalma. Aki most lábára ült a hideg avaron, ott a színpadon tekergőzött csábító hüllőként és nem láttam sokkal kevesebbet, mint most. Azt a pár centis textilt leképzeltem róla és íme, ma láthatom, hogy a fantáziámban megjelent kép eléggé egybevág a kendőzetlen tényekkel.
~Nos, köszöntöm a tisztelt publikumot, aki Minneapolis-ban még az ellenkező oldalon, a színpadon produkált ínycsiklandozóan észveszejtő mozdulatokat!~
Meghajlok, mint aki bezsebeli a művészek borravalóját, a tapsot és közben visszavedlem emberi alakomba.
~Dr. Lester J. Edison a nevem, a törvénytelen behajtás vizeiről áteveztem a nyelvészet tengerére és persze ez csak azért sikerült, mert olimpiai bajnok kajak-kenusokat megszégyenítő kar- és hátizomzattal rendelkezem~ - foglalom össze röviden az élettörténetemet megtűzdelve egy kis öntömjénezéssel.
Ha még mindig az egyébként tüneményes hajszerkezetét rendezgeti, én lassan odasétálok mellé. A derekam így fejmagasságba kerül és ez egy igen előnyös pozíció nők mellett. Egyben már győztem: megtudtam, honnan származik az ismerős szag. Mily erős jellemek vannak a vetkőző művésznők között!
~Amiért az ottani közönség csorgatta a nyálát, íme testközelből látom és eléd tárul, mit az én egykori rajongóim szerettek volna kézbe-szájba és fekete lyukba venni. A verseny az életem és egyébként a ringben az én viseletem sem volt sokkal cifrázottabb, mint a tiéd a bárban, szépségem! Ennyi közös vonás mellett nem lehet, hogy véletlen konstelláció hozta össze ezt az éji násztáncot, nem igaz?~
Ha megengedi, besegítek a frizura reformjába és megsimítom a haját, majd a fülénél elidőzök kicsit. Nagyon szép alakzattal rendelkezik és bizony szeretnék elmerülni benne jó mélyen, majd újrakibukkanni. Ennyit igazán megérdemlek, ha már a fél erdőn átgaloppoztam miatta.
~Kapsz még levegőt vagy már igényled a búvárpipát?~teszek egy elég konkrét célzást.
Az biztos, hogy hosszú távon szétmarnánk egymást, mint kromofág a kocsifestéket, de egy féléjszakás kalandként ezer örömmel elfogyasztanám.

Mikor végre világra születik a kérdéseket megválaszoló megoldás. Ámulva teszem ujjam az államhoz, kecsesen.
~ Á, szóval te voltál akkor az a nagydarab... Már akkor medvének néztelek. ~ Évszázadok távlatából az ilyesfajta találkozás szinte már feledésbe merül. S az öregedés unalmával nem foglalkoztam én már azzal, ki jön s megy. A behajtók a tulaj gondja volt, nekünk csak arra kellett figyelnünk, hogy ránk ne másszanak a nagytestű ebugatták, de ez sosem esett meg. Legalábbis amíg behajtottak. Olykor egy szolgálaton kívüli tag igénybe vette kedves barátnőm kegyeit. Hát, igen, azokban az időkben nem úrinők voltak. S most is minek játszom, ha csak nem elkábítani az esti áldozatot? Azok az idők már rég elmúltak.
~ Remélem jó nyelvész vagy akkor. ~ Amint közelebb jön és abba hagytam hiú frizuraigazításom egyértelművé válik, hogy nemsokára úgyis kócban fog összeállni a fejem búbján.
A méret sosem számít, kivéve ha elrettentő kicsiny vagy nagy mi-volttal rendelkezik. De egy kardforgatónak igazán jól kell forgatnia a kardot, ha ezt az úrinőt akarja megnyerni.
Látom a hím szemében a megszerzés vágyát, ami engem is lázba hogy és a gyengéd érintés a durvaság vágyát idézi elő.
~ Tán az erdei jeges szél már épp eléggé szorítja a tüdőm, hogy segítséget kérjek. ~
Mosolyommal előtűnő fehér fogaimon a hold fénye játszik incselkedő táncot s szememen ugyanúgy vad megcsillanást lejt, hogy aztán az, amely a férfit férfivá teszi kezem ügyébe kerüljön, majd eltűnjön, a fogakkal együtt, s csak a szemek maradjanak.
Sokan lebecsülik ezt a tevékenységet, pedig ugyanúgy simogatva és masszírozva vannak az ajkak és a nyelv, akár csókolózás közben, s a mocskos tudat is hozzáad az élvezethez.
A bűnbe esés izgalma engem is éppoly nyirkossá tesz, ahogy a kora tavaszi este az erdőt. S valóban remélem, hogy nem oly' önzően falánk farkasról van szó, aki csak szóban nyelvészkedik, de cselekvéskor tétlen.

A hatalmas döbbenet sztoikus felismerésbe torkollik, mikor kiderül, hogy én voltam az a kiterjedt test, akit sok évvel ezelőtt láthatott a művészeti vonalon ténykedő hölgyemény. A főnökét fenyítettük be, én a megjelenésemmel, a főbehajtó pedig a tényleges, többszáz éves erejével. Valljuk be, ez önmagában, főleg ennyi esztendő távlatából nem lenne örök emlék, így maga a tény, hogy annyi sóvárgó szem és csorgó nyálú látogató, valamint ajtóknál Kerberoszt játszó vagy épp ajtókat döngető izomkolosszus között is megjegyezte szerény(telen) személyemet, igazán lenyűgöző. Maradandót alkottam a súlyzós edzések és sziklakemény testgyötrő gyakorlatok egyvelegével, ismét bebizonyosodott.
- Én pedig már akkor észrevettem darázsderekadat és az ikerlufikat, de megmaradtál képzelgéseim tárgyának, mivel a szívemet kötötte a szerelem lángja egy másik nőstényhez. De hát minden olthatatlan tűz megtalálja a maga oltóját és azóta már én sem egyetlen lyukra célzok a dákóval
Jólesik végre szájjal is alkotni a szavakat, mert azért ez a beszédforma az, amit kiskoromtól űzök és ebben vagyok verhetetlen, nem a telepátiában. Donna távozását és a kötöttségek alóli felszabadulásomat közöltem most a nősténnyel. Nem tagadom, hogy feleséggel az oldalamon is végigpásztáztam más nőket és a fantáziámba beszöktek, mint árnyékban lopakodó kéjtündérek. De ott is maradtak, hiszen Donna-t egyetlenegyszer csaltam meg, akkor is a kelleténél mélyebb pohár fenekére néztem előtte. Évekbe telt, míg beérett az unalom gyümölcse és kiadtam az útját. Akkor átmentem vándorkukacba, hogy több almát is megjárjak belülről.
- Megízlelheted a nyelvi fortélyaimat és én is merő kíváncsisággal várom a te nyelvtudásod további fényeskedését - fonom tovább a szálakat, amiket a nőstény megkezdett.
Ami azt illeti, tetszik. A beszédmodora is és az is, amivel beszél. Ott rejtezik a kis húsdarab, mely méreténél ezerszer nagyobb örömöket tud okozni egy másik húsdarabon át. Ez ám a test mágiája, a tébolyító, révületbe ejtő édes veszedelem! Méretben nincs hiány, szerencsés adottsággal rendelkezem azon a részen, amit csigás emelőkkel és tömegnövelőkkel nem szokás edzeni, csak egyetlen rettenetes hús-vér mozgásmódozattal. Sosem érte panaszt a baktert, a sorompó mindig időben szokott emelkedni és míg a barlangi vasúti alagútba berobogó tehervonat rendíthetetlenül ostromolja a nedves síneket, a szerkezet állja a sarat. Az érzéseim kiterített tigrisbőrként néznek szemet a névtelen nőstény hasonlóan feltüzelt hevületével. Nem rejti véka alá, ami a gyengébbik nem igencsak erős képviselőjének is kijár, hogy mindkettőnknek megadassék a víg élvezet ideje.
- Mutasd hát, hadd dícsérjem kardnyelő tudományodat, kedves múltbéli árnyam!- szólok és amint száját takarásba veszi a sportolókhoz és praktikai megfontolásokat is figyelembe vevő férfiakhoz méltóan lecsupaszított lágyékhajlatom, rámarkolok a tündérkirálynő koronájára.
Az a lágyan omló hajzuhatag nem marad oly rendezett, milyennek kívánta. Belekotrok és heves simításokkal vegyes nyögések közepette préselem a fejét, az érzéseim pedig elárulják neki, hogy a kígyóbűvölő igényes munkáját igencsak értékelem és ha ilyen tehetséges, a királykobra hamarosan torkába köpi a nők számára legédesebb mérget is. Eszembe jut, mikor Donna-val először csináltuk úgy, hogy már tudtam a vérfarkas létéről. Szembesültem azzal, hogy míg az egyszerű emberi leányok száját így végre be lehet fogni, a vérfarkas nőstény bizony gondolatban közli, ami nyomja a szívét ilyenkor. Merthogy az ínyét és a szájüregét egész más nyomja és az én kardántengelyemet is...
- "Hemperegjünk, míg édességed s vad
erőm egyetlen, görgő gombolyag,
aztán nyergeljünk és a kéj lován
vágtázzunk be az élet kapuján,
s mivel megállítani az Időt
lehetetlen, kergessük mi meg őt"
Hergelem a nőstényt egy XVII. századi angol erotikus verssel és közben periszkópom kíváncsian kutatja barlangja minden zegét-zugát és a tárna mélyéről felbukkanó nyálkás szörnyeteg vonaglását élvezettel keményedve éli meg. Csípőből ráerősítek a szorításra és méretes markaim már lefelé csúsznak a csábítóan nyújtózó nyak és az esztétikus ívelésű vállak felé, majd újra fel a hajra és közben hagyom, hogy magába szippantson.

Milyen férfiállat az, aki verset idéz, miközben legnagyobb kincsét száj s kéz kegyévé teszi egy nőstény? Nyelvész az bizony, s a szavakkal és az idézetekkel szépen bánik.
Harmatos rózsám egyre izgatottabban nyílik a dicsérő hangokra, hiszen a nő számára is ugyanolyan izgató, ha a férfiak nem képesek visszafojtani hangjaikat, olyan jó munkát végeznek rajtuk. Hajkoronámat megragadja az erős kéz és uralma alá veszi a fejem, az izmok hazugságával, hogy erősebb nálam és képes uralni. Ugyanolyan kegyes hazugság, mint az úr-rabnő megerőszakolós játékai, melyben mégsem történik akarat ellenére semmi. De az izgalom, a drogként ható hormonok éppen elég élénkké teszik a hallucinációt.
Az illúziónak átadva magam leszek egy igényes cafka, hogy mindkettőnk vágyai kiteljesedjenek. Az erőteljes farizmok kőkeménnyé feszülnek, ahogy magára húz.
Épp, mint a kisborjú, aki frissen született mezítelenséggel a világra, s első dolga a tehénhez jutni, hogy kiszophassa a tápláló tejet anyja lába közéből, ugyanolyan szorgalommal nyelem le én is ezen tej minden cseppjét. Az apró ingerek, a számat kitöltő kéjtag keménysége, és a folyó torkolatának elnyelése vággyal tölti el ágyékom, az kielégülés vágyával, mely a legártatlanabb hajadonokat is képes egy kéjsóvár könnyűvérű lánykává tenni. És csak remélni merem, hogy eléggé félti az életét ahhoz, hogy ne egy lövéssel legyen vége a dolognak. Bizonyára tudja, milyen egy kielégítetlen vérfarkas nőstény és nem csak felvág a nyelvészkedéssel, de az a nyelv elég éles is, hogy a vajat elég szépen és krémesen szelje.

Szavak nélkül is működik itt kémia, biológia és mindenféle természettudomány, ami a férfi és nő útját veszi górcső alá. A nőstény megbánta kezdeti ódzkodását, mert kész tények elé állítottam: az időben nem tudok évszázadokat, de még szempillantásnyit sem ugrani, hogy behozzam a köztünk lévő különbséget, ambícióban viszont nincs hiány. Ágyúgolyóként futottam ott, ahol a hangsebességű vadászrepülőnek lett volna igazán esélye és az a szikla elhozta a várt eredményt. Mert a kitartás tetterővel párosult és megmutattam, én az az ember vagyok, aki mindig eggyel többször áll talpra, mint ahányszor elesett és a megmászhatatlan falat is megcsáklyázza. Most pedig már mindketten csontig égünk a testi szerelem oltárán.
Az én figyelmemet sem kerüli el, mennyire különleges pásztorórát üt meg a nagymutatóm. Egy koránál fogva is kellően érett technikájú és tapasztalt nőstény állt le velem és amit én bikaerős markolásnak szánok a frizuráján, az neki csupán gyengéd cirógatás, mégis jólesik neki. Szerintem ostoba mondás, hogy a szándék a lényeg, de jelen esetben tényleg lényeges. Adunk-kapunk, mint egy jól működő kereskedésben és még a falkatag-kóbor ellentét sem állít gátat az élvezet folyamának. Sőt! A tiltott gyümölcs leszakítása sokkalta izgalmasabb a vásárba kitett árutermény kosárba pakolásánál.
Ahogy itta a szavaimat, úgy issza most minden cseppemet, de az igazi díszlövést nem a padlásnak tartogatom, az majd a garázsban és a hátsó bejáraton fog eldördülni. Muszáj ráhajolnom erre a sokszáz éves, legédesebb értelemben vett "szájhősnőre" és hosszú karjaim simán rálógnak a kecses hátra, amit jó szorosan megölelek további kéjes sóhajok között. Aztán a tapogatózás elindul előre a légzsákok felé, amikre hamarosan szükség lesz, mert közel a teljes test a test elleni karambol... Az erdőmélyi csattanásban pedig meg fogom mutatni, hogy én is tudok ám olyat adni, amit csak erős lélekkel rendelkező hímek birtokolnak. Egy kicsit megolajozom majd a nyitott kapukat, mielőtt megdöngetem őket, aztán pedig bevezénylem a nehézlovasságot.

Az utolsó nyelet után, mint egy profi borkóstoló nyugtázom, hogy ez a hím igencsak foglalkozik azzal mit és mikor eszik. A testnedvek sokat elárulnak arról, az ember mit visz be magába.
Úgy ölel, mintha én lennék a kapaszkodó, az élet értelme, a hálával jutalmazott szerelme. És ahogy rám tér minden kétségem tova száll. Minden négyzetcentiméterre sóhajtok, ahogy fokozódik a vágy, a közeledésre, hogy a gyermeki nyelv a fagylaltba nyalhasson, és megízlelhesse a vanília édes ízét.
Itt már nincs szükség szavakra, a test rezgési, az izmok visszafogott feszülése, a fojtott vágy, mely legszívesebben kirobbanna, hogy állatmód keféljünk a hold fénye alatt, éppen eleget beszél. Elég költői az égitest nyaldosása, a nyirkos rózsa reszketése, a dolgukat bevégeztetett kemény, merev farönkök sóhajtása, és az én nyögésem, amikor nyelve megtalálja azt a gombot, ami a nőknél mindent beindít és a legnagyobb élvezetet adja. Szebben szól ez a dal, mint bármely más éjszakai lény huhogása vagy cincogása.
A hold olyan súlyosan lóg felettünk, mintha maga rendelte volna el a műsort, hogy gyönyörködhessen abban, amit holnap reggel el fogunk titkolni mind a ketten, nehogy bárki nyaka szegve legyen.

A nőstény sokrétű élményben vehet részt, mert az érzelmei olyan szépen hullámzanak, mint Florida tengerpartja a könnyű tavaszi szellőtől. Imelda kedvence az ananászos ízesítés volt, Donna pedig a fahéjat is nagyon szerette a végtermékemben, amit kiszippantott a locsolócsőből. Többek között ezért is éri meg a body-s étkezés, mert remek ízeket tudok produkálni. Természetesen nem ez a vezérfonal, ami miatt tartom, ez csak egy kellemes mellékhatás, ami például most is emeli az éjszaka fényét így a közeledő telihold idején.
A kezek kutatómunkája és a hajlongásba torkolló ölelés szenvedélyes, az szent igaz, mert felizgatta a nőstény a fantáziámat ezzel a remek nyelvöltögetéssel. Minden porcikáját a karjaim között akarom tudni és lassan elég is lesz a szájalásból, jöhet a full kontakt. Legszívesebben fellökném, hogy bukórepüléssel szálljak belé, de ehhez hagynia kell magát, mert sajnos ő rendelkezik egy harcos amazon erejével, én csak egy kamaszodó viking vagyok mellette őszinte bánatomra. Ha megteszi és hanyatt dobja magát, mint becsiccsentett titkárnő a céges bulin, akkor először kapnak a zsanérok pótolajat a kis ecsetemtől és utána tárulhat az ablak, beröptetem a vándormadarat, ami a tél elmúltával már igencsak kutatja a meghódítandó földet. Itt a tavasz, dagad a...hüvely a belé helyezett kardtól.
Hamar felgyullad a villany, mert gyakorlott nyelvem hamar megtalálja a sötét helyiségben a kapcsolót és a nőstény már kéjes sóhajjal nyugtázza, hogy jó helyen járok. Belepiszkálok egy kicsit, hogy még többnek érezze azt, ami eddig sem volt kevés, de itt nem időzök sokat. Felfelé mászok a ranglétrán, hogy végül szemtől szembe nézzünk. A két formás zsemlét kezembe veszem, miközben az illeszkedés törvényét megvalósítom a kevésbé grammatikai jelentésében értelmezve. A két csúcsdíszt körbetáncolják az ujjaim, csípkedős és matatós-morzsolós kényeztetéssel, aztán magát a nyers tésztát markolom, mert jólesően dús és a milói vénusz is elbújhat a kidolgozottsága mellett. Közben élvezem a régi idők szellemiségét, amikor még nem használtak esemény helyetti tablettákat és téli-nyári gumit, hanem ami kint volt, az volt bent is. A farkasnőstények leghasznosabb tulajdonsága az, hogy kívül esnek a termékeny félhold területén és nem fenyegethetnek gyerektartással meg nem várt apai örömökkel. Egyszer szívesen nemzenék egy szolid emberóriást is, de csak azzal, akivel olyan szinten egy húron pendülünk, hogy kotta nélkül is eljátszuk az életet. Ez a mai csak egy hakni, de mennyeien avagy pokolian élvezetes kompozíciót hozunk itt össze.

Így lehet hangszernek használni egy nőt, ha eléggé ügyesek a billentyűket nyomogató ujjak. A legnagyobb kihívás talán, hogy lecsitítsák a nők örökké rohanó gondolatait. Mert igencsak, ha valaki nem elég ügyes, hát a nő inkább a gondolataival foglalkozik és nem a test dolgaival.
Na de itt az én medvém, aki elég ügyesen játszik a testemen, és nem is hagyom én jutalom nélkül, hiszen forr már a vágytól, amitől minden férfi forrni szokott, már csak akkor, ha bennem gyönyörködhet.
Nem véletlen volt sok munkájuk a kidobóknak abban a bizonyos sztriptíz bárban, hiszen volt, akinek nem csak az eszét, de az önkontrollját is elvettem, és nagy lelkesedéssel indult volna a színpadra, hogy visszaszerezze azt. Némi kielégítő vezeklés fejében persze. A kidobók megkönnyítették a dolgom és nem kellett attól tartanom, hogy feltárulkozik bensőm valója, és rémítek halálra mindenkit körülöttem.
Emlékszem egy pékre, aki hasonlóan izmos kezekkel tudott remekül dagasztani és még a péklapáttal is megfelelő módon bánt, mikor a kenyeret a kemencébe kellett juttatni. Ez a hasonlóság játszik a fejemben, miközben körbefogom lábaimmal a hím faros csípőjét, jelezve, hogy bizony teheti, amit megtehet. De ha már van elég felület, ami bemehet, át menjen is, amíg csak bír. Ezen célból lábaimmal is rásegítek. A szexben ez a pillanat mindig különleges és kiemelkedő szereppel bír, amikor a két test eggyé válik, amikor az egyiket a másik körül öleli és a másikat az egyik kitölti.
Hagyom hát, hadd mutassa meg tudását.
Legyünk hát mi a hittérítő misszionáriusok, vagy pedánsan lovagló lovagok, vagy egyszerű utcai kutyák. Én mindenre vevő vagyok, van elég anyagim rá. De a hittérítéshez itt már nem kell szó vagy beszéd, a testünk beszél, és a lónak se kell gyí, meg há, vagy a kutyának a parancsszó.
Eléggé vibrál körülöttünk a hold fénye és a tabu izgató mibenléte, melyre bizony nincsen szó.

A kapanyél lassan már elsül, ahogy tetőfokra hágnak az érzések. Részemről az ürülés, a nőstény részéről a feltöltődés és közben az interakció óriási energiákat szabadít fel. A bimbóudvarokon elidőzöm kicsit, megcsipkedem, megharapdálom őket, hogy azután menjek tovább és a nyakát szeretgessem meg, míg lent mélységi fúrást végzek a becses olajmezőn. Akik csak nyáladzani jártak abba a klubba, ahonnan nem tudom, mi módon került fel Pru a messzi északra, de nem is érdekel, azok most irigykedhetnek a táncosnőt megdöntő rekorderre. Hibátlan a teste, szó szerint makulátlan és a kezdeti civakodás, nőies násztánc és felesleges kukorékolás után megtaláltuk, hogy fonódjunk egymásba. A nevét nem mondta meg, de most az az utolsó, ami érdekel, mikor kivetem magamból a kivetnivalót és markolom ezeket a gyönyörű dombocskákat.
Amikor lábszorítással él és a csípőmre csimpaszkodik, én úgy a hónom alá kapom a combjait, mint kőműves a talicska fogantyúját és támasztékot nyerve töltöm tovább az egyenlegét erőteljes, derékból indított tolómozdulatokkal. Morgás, nyögés és kéjes nevetés egyaránt feltör a bensőmből, mert én már a csúcson vagyok. Ha őt is feltaszigaálom oda, akkor még édesebb lesz az együttlét. Most valahol félúton jár vagy a hegy háromnegyedénél talán. A nyakát harapdálom és csókolgatom, azt az izzadt hattyúnyakat, ami oly gyönyörűen köti össze a bájos arcot a szépséges kebleket növesztett törzzsel. Aztán egy idő elteltével elengedem a combokat és átkarolom a nőt, hogy a hátát szorítva, az avarban markolászva a köztünk lévő távolságot negatívba lendítsem át. Összeroppantani úgysem tudom, mert kivételesen ő képviseli a nagyobb erőt, így bátran szorítom oly lelkesedéssel, ahogy a nyílását tömöm. Már dörren az ágyú és sorjáznak a golyók a járatban, bőségesen adagolom a nőknek kellő fehérjét. Még a nyakam is feszül, annyi kraftot adok bele.