~ Egyszer majd kipróbálom úgy is... ~ vágom rá. Igazából tényleg volt egy gumikacsám. Habár az a kérdés milyen dolgaim nem voltak?? A létező összes hülye, aberrált és beteges cuccot meg lehetett találni a kelléktáramban... Mindenkinek volt valami hobbija nem? Hogy a gumikacsát többnyire mire használtam? Nem, ne is higgyétek, hogy el fogom mondani! Egyszer talán majd megmutatom... egyszer... és talán... Azonban a medve volt most terítéken, nem pedig az én édes kis gumikacsám, így annak és Calebnek kellett szentelnem a figyelmemet. Értékeltem, hogy engem is odaenged, habár tény, hogy csak próbálta volna meg az ellenkezőjét! Nah de mindegy végül minden jó lett, ahogy a vége jó szokott lenni, de nem olyan happy end-es változatban, hanem olyan jó németes változatban... szerintem sokkal bulibb nyakig tobzódni a vérben, mint egymást torkában turkálni a naplementében... vagy nincs igazam? Dehogynem! ~ Habár azt hiszem sokat elárul rólam, mit szeretek... hisz az vagy, amit megeszel... Jé, csak nem medve leszek? ~ A visszaszólása ki sem rántott a véres mámoromból, ha többet cikizném a nem létező pocakját, az már hazugság lenne, én meg olyat nem szoktam csinálni, szóval hagytam a dolgot és inkább tömtem a fejem. Az viszont már egy pillanatra megzavart, amikor a lábaimnál akciózott, de csak egy nyugis mozdulattal ráültem, hogy maradjon már nyugton és tovább tömtem a fejem forró vérpermettel hintve be mindent. Aztán amikor kész voltam nyújtóztam egy jólesőt, a hasam már teljesen pukkadásig volt. A medve előtt én egy szarvast is kinyírtam elvégre... Caleb akciója azonban megint földre rántott, de most túl jóllakott és elégedett voltam ahhoz, hogy fent akadjak ezen. Tehát odahengeredtem mellé, akár egy jóllakott macska és én is a mancsaimon nyugtattam a fejem, az orrom is majdnem beleért a medve vérébe. A kérdésére felkaptam a fejem, majd visszahajtottam. Végiggondoltam a dolgot jó alaposan. Nyugodtan és tárgyilagosan adtam elő jó néhány perc elmélkedés után. ~ Nos, annyira nem volt nagy dolog. Habár eléggé felháborító, hogy... nah de kezdem előröl. Amikor a városba jöttem, Castor, akinek már egy ideje a Végrehajtója vagyok valahogy megváltozott. Eddig szinte az újjászületett Frührer volt, és pedig csodáltam ezért, de most valahogy elpuhult... Első dolga az volt, hogy megtiltotta, hogy játszadozzak... tudod hogy értem. Azt gondoltam kibírom majd, nem tűnt nagy dolognak... Aztán kicsit elborult az agyam egy harc közben. Küzdeni kezdett egy farkassal, akiről a végén kiderült, hogy az öccse. Én már tudtam ezt a végén, de nem érdekelt, csak én is harcolni akartam... Tehát megtámadtam. ~ Kissé megráztam a bundám, mintha vállat vonnék, majd még hozzá tettem. ~ Castornak nem tetszett, hogy bántottam a drága öcsikéjét, így lekapta a lábaim. Nem érdekelt volna nagyon a dolog, de igazából alapjáraton ő tehet róla... Nah de mindegy, ennyi a sztori, megfelel? ~ pillantottam rá kissé ellenségesen. Még mindig túl jóllakott voltam a puffogáshoz, de azért nem ez volt életem legkedvesebb emléke... Szóval maradjunk annyiban, hogy nem szívesen feszegettem a dolgot. Egyrészt még mindig nem tudtam, hogyan is állok Castorral, másrészt... másrészt ugyan ez. Zavart, hogy elvesztettem az eszményi vezetőm, akit megtalálni véltem. Habár igazából a lábam lekapása tiszteletet kellett volna, hogy ébresszen bennem, de valamiért nem ez történt. Talán azért mert a testvére miatt tette, ez pedig nem kegyetlen volt, inkább bosszúszomjas és féltő... nem értitek a különbséget? Nah nem baj, a lényeg, hogy én értem.
Nem volt kérdés sem, hogy kipróbálná-e, vagy hogy fogja-e. Ismerem annyira, hogy az efféle beteg, és morbid dolgokat lazán megcsinálja. Kat az Kat. Nem is tudnám máshogy elképzelni őt, és ha muszáj lenne sem szeretném megeleveníteni egy fél pillanatra sem, hogy ne ilyen lenne, amilyen. Épp ezt imádom benne... Türelmesen vártam, míg végez a medve feldarabolásával, miközben ugyebár lábai alá henteredtem. Nos, nem is vártam más, mint hogy teljes természetességgel üljön rám, mintha ez olyan mindennapi lenne. Régen nem láttam, de legalább a jó szokásaink nem vesztek el. Persze, nem volt kényelmetlen. Igazából a közelsége mindig is kedvemre való volt, ez most sem változott, és talán sosem fog. Ő mindig az én Katem marad, történjen bármi vele, vagy velem. A múltunkat úgyis magunkkal cipeljük. Amint végzett, úgy magamhoz rántottam, és a kérdésemet követően, ahogy ő is elhelyezkedett, máris válasz kaptam. Füleim olykor meg-megrázkódtak, miként figyelmesen követtem a gondolatok áradatát. Érdekesnek találtam a "felfestett" mesét, és megeshet, én talán máshogy láttam a helyzetet, mint ahogy ő. Ennek oka nyilván lehet az is, hogy nem voltam ott, vagy csak egyszerűen más nézőpontok szerint élünk ilyen szempontból. Ez régen is így volt... ~ Az elmondásod alapján, nem úgy tűnik, mint aki elpuhult volna. Pontosan tudod, hogy a mi világunkban törvények uralkodnak. Te választottál magadnak falkát, és elfogadtad az alfát, sajátodnak. Az, hogy megtilt valamit, annak oka van. Esélyesnek találom, hogy nem játszik a farkasai életével. Ha te játszadozol, meggondolatlanul, annak durva következményei is lehetnek... ~ igen, elég sok alfát megjártam, és egyik sem volt hülye, és fejjel a falnak típus. Épp ezért ültek azon a poszton, amin. Persze voltak becsvágyók, vagy éppen hatalommániások, de mind, egytől egyig a falkájáért felelt, és tette a dolgát. Eddig ez a Castor is ilyennek tűnik. De minden bizonnyal záros határidőn belül lesz hozzá szerencsém. ~ Az öccse pedig... Kat... A vér nem válik vízzé. Ami a tied, azért felelősséggel tartozol, még akkor is, ha éppen szanaszét akartad tépni. Neked lehet, másnak nem. Főleg, ha te vagy az alfa. Tudod jól, hogy a vér nálam is mennyit számít... ~ egy pillanatra elhallgattam, majd nagyobbat fújtatva folytattam. ~ Nem védem, hisz nem ismerem, és egyébként sem a stílusom. Viszont a cselekedetei nem olyan gyöngék, mint ahogy te azt érzed. Ő parancsol, és dominál. És, ha kell a saját almában is vért ont azért, hogy tiszteletet nyerjen. Bár, a lábaidért kár volt... Noha, öröm, hogy legalább vissza tudtad növeszteni. Remélem, ugyanolyan szépek lettek, mint voltak. ~ csaptam el végül a témát - halk morranás kíséretében -, hiszen nem kell őt oktatnom. Okos nő, és veszélyes. Talán kicsit agyára ment a tehetetlenség, amit valahol önmagának kreált, és érthető is. Néha kicsúszik a talaj a talpunk alól... ~ Biztos vagyok benne Meine Katze, hogy lesz még lehetőséged apró darabokra cincálni nem is egy farkast. Ha kell, én hozok eléd egyet, hogy bódultan élvezzem a szenvedélyed kibontakozását. ~ villantottam meg borostyán íriszeimet. Komolyan gondoltam, és bár rég nem láttam, az ő közérzete ettől még fontos volt. Aprót löktem magamon, hogy orrom oldalába fúródjon. Így be tudtam lélegezni az ismerős illatot, ami bőréből és szőréből áradt. ~ Még mindig a régi vagy... ~ jegyeztem meg egyszerűen, ahogy továbbra sem mozdultam el mellőle, és a helyzetemből.
Hhhmmmmmmmmmmm tisztára olyan délutáni teás hangulatom volt. Nah nem azért, mintha olyan gyakran ültem volna le teázni egy szépen berendezett szalonban másokkal, hogy imádnivaló kicsi porcelánbögrékből szürcsöljem az aranyszínű teakölteményeket, de azt hiszem, ha csinálnék efféle időpazarló ostobaságokat, nos akkor ilyen érzés lenne. Örültem Calebnek, hogy itt van, de a végén még teljesen bezápulok és olyan leszek mint a cuki kis háziasszony, aki ebédet csinál vasárnap, és fehér kerítéses házról, meg úgy átlagban 2,5 cuki kis csirkefogóról álmodik... Nah jó, tény és való, ez soha nem leszek én, de még így is túl kiegyensúlyozott vagyok akkor, hogyha ez a félnótás kis ágyótöltelék itt lebzsel mellettem. Habár most a jóllakottság és a nyugalom akkor is rám telepedett, ha nem akartam, hogy így történjen. Szóval egyenlőre jó volt így. Ha majd már viszket a mancsom, akkor majd szétkapok pár embert, vagy monjuk pár óvodást... vagy kutyát... vagy színésznőcskét... esetleg ábrándozó maszturbáló tinifiúkat... vagy mindet együtt. Ja, das wird gut. Szusszantam egy aprót, hogy így teli gyomorral összeszedjem magam a vitához, ami nem ment egykönnyen. Nem hiába nem lehet teli hassal vitatkozni, ilyenkor az emésztés foglalja le az idegrendszert, legalábbis az enyémet befolyásolja. Megfordultam egyenesen a hátamra, mint aki haldoklik, pedig csak így volt kényelmesebb. ~ Persze, persze... tudom hogy az én bűnöm. Mea culpa, mea maxima culpa... eh de nem ez a lényeg, ne aggódj nem nyafogok. Csak soha nem szoktam falkába tartozni, most pedig jó ötletnek tűnt a dolog, de... nos mint a mellékelt ábra illetve lábjegyzet mutatja nem nekem való ez a falkadolog. Egyenlőre azt hiszem maradok, habár nem azt mondom, hogy teljesen kielégít a helyzet. Sőt, nagyon nem. Eh Caleb, úgy érzem magam, mint a menyasszony, akivel a nászéjszakán közlik, hogy bocs mégsem lesz banzáj... felültettek ezzel a falka dologgal. Utálom a szabályokat. ~ közöltem kissé durcásan. Nos igen, olyan vagyok, mint egy jóllakott óvodás, egy szadista szochiopata óvodás. ~ Persze hogy sokat számít a vér, tudod, hogy ezt nálam kevesen tudják jobban... ~ Ha tudtam volna most elmosolyodom, azzal a mosollyal, amitől az Ördög is sikítva rohan a plüssmacijához. ~ A lábaimért pedig ne aggódj mein Schatz, csak egy kis bőrújítás semmi több, így most olyanok, mint az újszülöttek bőre, finom lágy friss bőr. Akár még hálás is lehetnék Castornak, ingyen plasztikai sebészt játszott. ~ vontam meg a vállam már amennyire ez háton fekve farkas alakban lehetséges. ~ Persze hogy a régi vagyok, az egyetlen és megismételhetetlen. Ismersz mást, aki olyan kreatívan kap szét embereket mint én? Nos ameddig nem, addig nem aggódom. ~ Továbbra is csak feküdtem, jól esett a békés emésztgetés. Vigyáznom kéne az alakomra... már ha meg tudnék hízni.
Hosszú még az éjszaka, ez eddig rendben van, a kérdés az, hogy mi a fészkes fenét keresek itt, egyáltalán minek jöttem én ide? Bár sosem lehet tudni, mikor van szükség egy normális rejtekhelyre, és ha azt veszem alapul, akkor egy barlang igen jó lehet, na de melyik? Az sem mindegy. Távol esik az úttól, forgalomtól, turistáktól... eddig oké, és mi van az erdőben lévő állatokkal? Semmi kedvem belefutni bármelyik vadállatba, mert éppen ezt a barlangot nézte ki magának. Szép is lenne, ha hirtelen egy grizzly magasodna előttem, és ahogy ezt végiggondolom, halk nevetésben török ki. Eve-nek hagytam egy rövid üzenetet, hogy körbenézek a városhatárban, illetve azon kívül, és reggel jövök, így ha nem kerülök elő, tudni fogja, valami rosszul sült el. Keresni fog, ez egészen biztos, hiszen kell neki a vérem, amit elraktározhat, és a továbbiakban is szívhat, de esküszöm, akkor visszajárok kísérteni, hogy örüljön nekem. Nem rontok be a barlangba, nyomokat keresek a talajon, hogy tudjam, járt-e itt valami közvetlenül előttem, vagy az ezt megelőző órákban, napokban, mert hiába vannak nálam a pengék és egyéb játékszerek, az még nem jelenti azt, hogy biztonságban érezhetem magam. Felpillantok a növényzetre is, törött, sebesült ág után kutatva, és csak aztán lépek közelebb a barlanghoz, miután mindent alaposan végignéztem. Nem megyek túl mélyre, nem barlangászni jöttem, csupán körülnézni, a kis zseblámpám nem alkalmas arra, hogy a kisebb hasadékokba is bemásszak, ha mindkét kezemre szükség van éppenséggel. Tenyeremet végigcsúsztatom a pengéken, csak egy mozdulat, hogy elővegyem, ha arra van szükség, de egy lélekre sem számítok most, ám az semmit nem jelent. Mindig mindenre fel kell készülni, bármikor következhet be váratlan, amit nem kalkuláltál volna be a józan ész szerint, ezért végigpörgetek minden lehetséges szituációt, még azt is, hogy nem hagyom el élve a helyszínt. Széles mosollyal az arcomon játszom el a gondolattal, hullát még soha nem alakítottam, és nem is a közeljövőben tervezem. Egyelőre elég, ha kiismerem magam ebben a városban, a környékén, és csukott szemmel is bármit megtalálok. Felsóhajtok és leülök a barlang szájánál, jól esik ez a csend, amit ha valami megzavar, minden bizonnyal észreveszem.
*Esti túra. Mondtam már, hogy éjjel aludni szoktam vagy gimnasztikázni? Ha nem hát mondom, hogy az esti erdei túra baromira nincs közte annak, amit szeretek csinálni. De mégis.* - Darren uszított rám éjszakára? És egyáltalán mit keresünk itt? Haza akarok menni, aludni… holnap reggel edzés és… ahw… mindegy. * Túrtam a hajamba dühösen, de csak mentünk tovább és nem szólt semmit. Végül is, nem azért van, hogy beszéljen nem? Na már tudtam, hogy Ő lesz a következő mentor aki leáldoz alattam. Az előző már feladta velem a küzdelmet és inkább hagyta a rangját is. De még Ő sem volt ilyen szadista. Alvás nélkül végig edzeni a másnapot. Röhej. Aztán meg csodálkoznak, ha szar a teljesítményem. Egyszer csak azt mondta menjek arra, Ő meg megy erre… ám legyen. Én meg mentem, mit sem foglalkozva azzal, hogy miért. Csak mentem, mentem… látás vizsgálat volna?
Egy félóra után azonban azt sem tudom, hogy hol vagyok már, azt meg pláne nem, hogy hol a mentorom. De csak váll vonva néztem fel a hegyre, ahol megpillantottam egy nyílást. Nem is voltam rest elkezdeni felfelé mászni. Onnan legalább belátom az erdőt és meglátom azt a barmot. Felfelé érve azonban meghallottam az apró szívdobbanásokat melyek nyugodtan vertek. Hát innen már nincs vissza út, ha haza akarok jutni, így viszont felmászva megéreztem az acél illatát, ahogy a férfit is megláttam és hátrálni kezdtem a barlang nyílásáig. S igyekeztem a félelmem nem kimutatni felé.* - Én… csak… keresek… valamit… vagyis… valakit… *Tekintetem pedig oda tévedt, ahol a pengét tartja. Takarásban volt, de a szaglásom egy farkasé… pontosan be tudtam lőni, hogy hol van.*
Jó ideje ülök itt, a kutya sem jár erre, igaz, mit várok este, amikor normális ember már rég otthon van, és végzi a megszokott rutinját. Na de ki mondta, hogy én normális vagyok? Viszont a sötét kedvez a ragadozóknak, akik ekkor élnek, és indulnak vadászatra, hogy megszerezzék a betevőt, így csak erre számítok most, más egyébre nem. A hátam védve, csak előröl és oldalról érhet támadás, viszont nyugodt az este, és ha ez így marad, akkor ki és mi a fenéért támadna meg? Maximum ha hangos nesz van, akkor arra figyelek, és nem várom meg, míg ideér. Valami mozgolódás van tőlem nem messze, arra fordítom a fejemet, de nem mozdulok, még nem, csak akkor, ha a neszezés tárgya közelebb ér, esetleg veszélyes, bár akkor már fújhatom. Ugrásra készen várom, hogy az a valami ideérjen végre, na de amikor megjelenik, nyomban vissza is ereszkedem, pláne, hogy még ő kezd hátrálni. Egy kislány. -Most valamit vagy valakit? Nem mindegy, de ha jól sejtem, nem én vagyok az. Úgy nézek ki mint aki erre a pillanatra vár és azonnal ráugrik? Érezhető a félelme, de hogy ezt mivel váltottam ki belőle, a jó ég tudja. Nem szokásom kislányokra vadászni, kinőttem már ebből a korból, és nem is úgy festek, mint aki a következő pillanatban támadásba lendülne. Tovább ülök a már bejáratott helyemen, és érdeklődve figyelem a lányt, aki lassan freskót játszik a barlang falán, annyira rátapad. Találkozót beszélt meg itt fent az éjszaka kellős közepén? Furcsa... valamit vagy valakit. Komolyan mondom, ez a város kész rejtély lassan a számomra, pedig még csak pár napja vagyok itt.
*Érzem, a férfi nyugalmát, hogy nincs rossz szándéka, de ez rólam már nem mondható el. Illetve de, azonban van egy farkasom is, akinek fel kelltette az ember a figyelmét. Rémület, ijedség után kutatva, miközben fülét hegyezve ugrál körbe-körbe, hogy… nos, nem tudom, mit akar. De egy biztos, nem játszani. Ám egy bizonyos fokon visszatartotta a tartásom, a félelmem a férfitől. Pedig, nem szoktam félni.* - Valószínűleg akit én várok, az nem rejteget magánál pengét. * S ezzel bizony választ adtam a kérdésére is. Viszont így nem tudok szétnézni, hisz ahhoz a farkasom szemére volna szükségem, amit nem szabad előhívnom mások, pláne nem egy ember jelenlétében. Hátam végig csúsztattam a falon és leültem a földre. Támad… istenem, gyorsabb vagyok mint Ő még ha fiatalabb is.* - De te sem engem vártál… vagy tévedek? * Dobtam vissza a kérdést hisz tudnom kellett, hogy mennyi időm van megpattanni. A fülem hegyeztem, hátha meghallom közeledni a mentorom ha más nem az energiáim miatt rám kéne akadnia, ha csak nem sutább mint én. Ez még nekem is megy, ha nem rejti el magát valaki. Akkor meg egy tapasztaltabbnak is nehéz. Azonban a tekintetem a férfit kémlelte, hogy időben reagáljak az esetleges támadásra. Gyanakvó vagyok és féltem a másikat, hisz farkas vagyok. Jobb esetben holtan végezheti… rosszabban pedig, úgy mint én, bár annak is az lenne a vége, hogy meghalna. Egy két hónapos kölyök kölykeként, a kölyök teremtője végzi ki a kölyke kölykét. Jobb esetben, csak azt és a saját kölykét meghagyja. Hisz egy életképtelen, gyenge farkas az eredmény, mely csak szégyen a vérvonalra és a kölyökre, a teremtőre is egyaránt.* - Miért van nálad fegyver? *Kérdeztem még mindig a sötét tekintetét fürkészve a magam zöld íriszeivel. Nem ismertem a férfit, de mily meglepő… semmilyen embert nem ismertem a városból a múltam meg otthagytam. Senkinek nem hiányzik, hogy baja legyen miattam. Még ha nem is mutattam, de az a kevés barátom, aki volt hiányzott. De egy farkasnak tudnia kell új életet kezdeni. Talán ez a legkegyetlenebb és legfájdalmasabb lecke az összes közül. *
Nem zökkent ki a lelkiállapotomból az sem, hogy a lány megjegyzi, penge van nálam. Mondom én, hogy itt valami nem stimmel. Minden nőnemű vagy terminátor, vagy beépített fémdetektorral közlekedik, és/vagy kiszagolja az ilyesmit, ahogy Dee mondta. Mégsem törődöm vele, nem adom jelét, hogy egyáltalán meglepne a kijelentése, ugyanúgy ülök ott tovább, mint eddig, fürkészve az arcát, már amennyit a hold fényében látok belőle. Miért retteg tőlem? A fene se tudja, viszont nem vagyok sem az apja, sem a bátyja, sem a barátja, hogy közöm legyen hozzá, vagy egyáltalán rákérdezzek. -Örvendetes dolog. Legalább ezt tudom, embert vár, és nem hord magánál fegyvert... elméletben, már ha hinni lehet a leányzónak. Egy bökkenője van az egésznek, miért is higgyek neki? Ki tudja, hogy az ártatlan külső mit rejt? Még az is lehet, hogy ádáz gyilkos, aki pont a korát, megjelenését használja fel arra, hogy tőrbe csalja az áldozatát. Láttam már ilyesmit régebben, sokan használják ezt a módszert, a gyanakvásomat nem fogja eloszlatni. -Tökéletes meglátás, kis hölgy, lévén nem ismerlek. Azt viszont nem gondoltam, hogy sokan beszélnek meg errefelé találkozót. Leo. Miért is fedném fel valódi célom? Senkit nem várok, de ezt nem fogom a lány orrára kötni, nem kell róla tudnia, higgye csak azt, tényleg találkozóm van. Rólam ne mondja senki, hogy udvariatlan lennék, még ha most nem is állok fel, ülve ejtem meg a bemutatkozásomat, a jelen helyzetben bőven elegendőnek találom. -Talán a bizalmatlanság az oka. Honnan tudjam, kinek milyenek a szándékai? Megszokás, bármikor kerülhetek olyan helyzetbe, amikor használnom kell a pengéket. Nem bízom senkiben, egyedül Eve-ben no meg a srácokban, de ők Londonban vannak. Idegen város, idegen emberek, eszem ágában sincs védtelenül útnak indulni. Kívülálló számára vicces látványt nyújthatnánk, megvan a dolog pikantériája, a kislány is bizalmatlan, én is, mindketten ugrásra készen várjuk, hogy esetleg a másik támadásba lendül.
- Tekintve, hogy nálad van, ez azért még sem tud boldogsággal eltölteni. * Na igen. Bár meg kell hagyni, gőzöm sincs, hogy a mentoromnál van-e fegyver avagy sem. De nem is szeretném megtudni, még csak azt sem tudom, hogy egyáltalán mit keresek itt, vagy miért rángatott ki az éjszaka közepén az ágyból. Na annyi baj legyen, ezt még úgy sem fogom megtudni. A megjegyzésére azonban elmosolyodtam, miközben a vére lüktetése szinte muzsikált a fülemnek.* - Nem is mondtam, hogy megbeszéltük vagy találkozó. Csak azt, hogy keresek valakit. Nem ugyan az, mint várni. Ash… Ashley. * Javítottam ki magam, a normális nevemmel, hogy ne csak a becenevem lökjem oda. Azonban még mindig a férfit néztem, hogy minden rezdülését észrevegyem és a levegőt elemezve lélegeztem, hogy a hazugságát, az érzelemit egyaránt meg tudjam szűrni. De ahogy nem volt benne támadó jellegű, így leültem. Minek álljak? DE egy kicsit sem közeledtem a másikhoz. Az újabb kérdésre már rá is vágtam volna, hogy az; „ösztön”. De a férfié nem olyan kifinomult, mint a miénk és mást takar. Így inkább be is csuktam a szám, még mielőtt valami butaság hagyta volna el. A farkasom energiái még mindig kíváncsian lengték körbe a másikat, ahogy ismerkedett a számára ismeretlennek és szinte egy ismeretlen fajjal is. Hisz nem volt még emberek között.* - Kevés ember jár éjszaka az erdőben. Leginkább csak vadak találhatóak, velük szemben egy penge hasztalan. Mikorra várod a társad? Csak azért mert addig lelépnék, nincs kedvem a nyálas izét nézni még csak véletlen sem. * Vigyorodtam el, persze csak most. Ha aktuális lenne már fülig vörösödve rohannék hazáig. Ó nem, nem féltem ettől csak épp zavarba lehetett vele hozni és nem is kicsit ami azt illeti. Csak néztem, hogy mi lenne a legjobb… menni vagy maradni? Kockáztatni vagy esetlegesen próbára tenni magam? De nem, megígértem, hogy az első áldozatom Reeder lesz… a többi nem érdekel és betartom. Így vajon maradhatok? Elég lesz, hogy a farkasom visszafogja?*
-Nem is kértem, hogy azzal töltsön el, az hogy nálam van, az én sajátosságom. Tetszik a kislánynak vagy sem, az már nem az én dolgom, a kedvéért nem fogom elhajítani, mert neki éppen ez lenne a kívánsága. Pláne úgy, hogy a takarásban lévő pengéimet érzi, komolyan mondom, mint a beépített fémdetektor. Bár minek venném elő? Nem közelít felém, az izmai sem feszülnek, hogy ugrásra számítsak tőle, akkor meg? Ez persze nem azt jelenti, hogy megbíznék benne, még mindig eléggé érdekesnek találom, hogy tud olyan dologról, ami nem látható. -Hidd el, nekem aztán édes mindegy. A barlangban is körbenézhetsz, de ha könnyebbséget jelent, akkor annyit elárulok, a kutya sem járt erre. Nézz körbe innen fentről, hátha innen meglátod a keresett egyedet, kedves Ashley. Foglalkoznom sem kellene azzal, hogy itt van, na de ha belegondolok, itt van egy tini éjnek évadján egy kietlen környéken. Az biztos, hogy nem egyedül érkezett, még akkor sem, ha renitens, tehát mindenképpen akad társa. -Bár ha gondolod, és nem rémülsz meg attól, hogy felállok, akkor segíthetek. Minek ajánlom fel? A jó ég tudja, csak úgy. Semmi hátsó szándékom nincs, tényleg egy önzetlen segítségnyújtás lenne részemről, persze bizonyos keretek között. Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem éppen egy bűbájos gyilkosba futottam bele, aki ártatlanul elvezeti a marhát a társához vagy társaihoz, akik aztán viccesen lemészárolják. A testbeszéde nem erről árulkodott, és a hangja sem, vagyis nem úgy tűnik, hogy ez lenne a célja. -Elképzelhető. Úgy festek, mint aki vár valakire? Ha rajtam múlik, semmiféle nyálas izét nem fogsz látni, mert még a kedvedért sem fogom ölelgetni a falat, vagy a fákat. Nyalogatni még kevésbé. Megnyugodhatsz. Nyálas izé... ez jó. Persze ha tinivel fut az ember fia, mégis milyen reakcióra számíthatna, ha nem erre? Nem róhatom fel neki, és nem is tenném, lévén most futottam vele össze, semmit nem tudok róla, a múltjáról. Arra meg végképp nem számítok, hogy én leszek az, akivel perceken belül megosztja ez a minifémdetektor.
- Jól van na… Csak mondtam. * Forgattam meg a szemeim. Felnőttek. Mindig, mindent túlbonyolítanak, komolyan vesznek és leginkább kötekedésnek. Csak az én Apám normális? Mondjuk… neki volt háromszáz éve, hogy megtanuljon a gyerekek nyelvén. Ez a férfi hány éves? 30? Esetleg 40… De még Steven sem olyan semmilyen, mint ez a Leo. Igen, közben kiderült a neve is. S már kezdetem megnyugodni. Na nem azért, mert tudtam a nevét, hanem mert mindent komolyan vesz. Túlságosan komolyan, így aligha fog bántani.* - Nincs bent senki, akkor minek nézzek körbe? * Vontam össze a szemöldököm. Minden élőlénynek vannak életjelei, szívdobbanás véráramlás. Hallom ezeket s jelenleg a férfié és a sajátom van csak itt. Meg valahol lent egy szarvas… érzem az illatát, de este vadászni voltam, így nem különösebben hatott meg a dolog. Viszont evidens, hogy ha mást nem hallok, akkor nincs is itt senki. Így az sem akit keresek. Az ajánlatra elmosolyodtam, azonban már nyitottam is a szám, hogy csak felesleges meló lenne, ha felállna és szétnézne. De aztán becsuktam. A pengéknél hibáztam, még egyszer nem szabad. Még a végén itt boszorkányüldözést csinál vagy meg vuduz.* - Felőlem… * Bár felesleges tudom jól. De annyi baj legyen, egy kis torna nem árt és magam is felállok. Ülve nem épp a legjobb védekezni egy jóval magasabb férfi ellen. Azonban a következő monológjára elnevettem magam. Oldódtam így, hogy távol volt a férfi tőlem. Kissé nyugodt, lágy csengésű nevetésem a szél vitte tova, mely eddig is lágyan borzolta a fa ágait.* - Kár… pedig azt szívesen megnéztem volna. De a helyzet még mindig adott… * Intettem a falra, mert a fákhoz le kell innen mászni. Ahhoz nem sok kedvem volt egyenlőre. * - Ígérem, képet nem csinálok… * Emeltem egy eskü félére a mancsom, ahogy a férfire pillantottam már vidámabban játszó tekintetemmel.* - De akár ki is kisérhetsz az erdőből, hogy haza tudjak menni, ha már a kísérőm elkeveredett. Nagy fiú... Ő már haza talál egyedűl is.
-Mindjárt gondoltam, egészségedre! Mégis milyen választ szerettél volna hallani? Hogy azért van nálam, mert hobbiból késdobáló vagyok, vagy azért, mert jól áll a viseletemhez mint kiegészítő? Egyre inkább érzem, tényleg az az igazi tini, akinek bármit mondanak, az nem jó, mert egy felnőtt mondja, de akkor már kíváncsi vagyok a válaszára, mi lett volna számára kielégítő? Főleg, hogy azt se tudja, ki vagyok, ahogy én sem róla. Biztosan az éjszaka közepén van kedvem bájcsevegni arról, hogy minek járok felfegyverkezve, hogyne. A következő kijelentése ismét egy olyan dolog, ami több mint furcsa. -Akkor egy gonddal kevesebb. Nos, elfogadod a segítséget? Mégis honnan a fenéből tudja, hogy üres a barlang, ha nem nézett nyomokat? Egyre jobb ez az egész. Most már nem csak beépített fémdetektora van, hanem röntgen szeme is, vagy beépített hőkamerája, ami átlát a falon is. Lassan általánosítva mondhatom, Fairbanksben hogy nem normális emberek élnek, az tuti, mert ilyet még nem láttam. Ezek után az is megfordul a fejemben, hogy mi a fészkes fenének kellene neki segítenem, amikor innen is képes lenne megmondani, merre van az, akit keres? Mindegy, már felajánlottam, maximum elutasítja. -Szívesen, Ashley. Anno én is így egyeztem bele valamibe, igaz, a kislány legalább a vállvonást kihagyta belőle, ezért még várok, hátha bepótolja. Miután nem érkezik, lassan felállok, tényleg lassan, mert ha már a puszta látványomtól is megijedt az elején, nem szeretném, ha sikoltozva vetné rám magát azért, mert úgy döntöttem, nem ülve próbálom megtalálni azt, akit keres. -Erre fogadást mertem volna kötni. Tudod mit? Ha még valaha találkozunk, a kedvedért megteszem, a poén kedvéért. Aha, ezt elhiggyem? Ezzel fogod teleplakátolni az egész várost, igaz? Jó buli, elismerem. Én is megtenném, még ma is, ilyen lehetőséget sosem hagynék ki, na de nemrég érkeztem, nem biztos, hogy az a legjobb bemutatkozás, ha máris híre terjed annak, hogy egy igazi marha vagyok. -Legyen. Akkor amerre jöttél, arra induljunk lefelé, az a legkényelmesebb. Kikísérem az erdőből, ha ennyire szeretné, úgy látszik, mégsem fontos az az illető, akit eddig annyira keresett. Azt legalább már tudom róla, hogy férfi, ennyivel beljebb vagyok, bár ehhez aztán nem kellett lángelme, hogy kitaláljam, ahogy azt sem, hogy ez a kísérő ismeri az erdőt mint a tenyerét, viszont a kislány még nem igazodik ki teljesen itt. Arrafelé mutatok, ahonnan érkezett, tényleg az a legrövidebb út, nem vicceltem. Az biztos, hogy a hátam mögé nem engedem, hogy keveredjen, tehát vagy mellettem jön, vagy előttem megy, de az ellenszenvét látva az elején, maximálisan a mellettem teória állja meg a helyét. -Indulhatunk? Ígérem, nem akarom megfogni a kezedet. Még mit nem. A végén feljelent pedofíliával, szexuális zaklatással és ki tudja, mivel. Nem őrültem meg.
- Általában az igazsággal megelégszem, még ha a hazugságot nem is szeretem. *Az meg már más kérdés, hogy meg is érzem, hogy ha valaki épp hazudik és olyankor elpattan a pici agyam. De erre nem sűrűn került sor, tekintve, hogy mindenki tudja, hogy úgy is megérezzük, így nem futunk felesleges köröket az ilyen hülyeségekkel.* - Igen, köszönöm. * Feleltem és magam is felálltam a férfivel. Ám nem hallottam életjeleket így tudtam, hogy felesleges a nézelődés. Ámbár a mentorom nem véletlen rejtette el magát, így kizárt, hogy megtaláljam az energia fonalam, amiből képes lettem volna. A többi plusz csak akkor esedékes, ha már közelebb ér hozzám. Nem, a vállaimat nem mondtam meg és csak azért így feleltem, mert tudtam, hogy felesleges a cselekedet. DE most ezt hogyan is mondjam el neki? Sehogy nem tudom, és ami azt illeti nem csak, hogy nem szabad de nem is akarom. Mindenkinek jobb az édes tudatlanság. A szavaira azonban elmosolyodtam.* - Nincs nálam telefon és fényképező sem. Szóval nem tudnék csinálni… Ami azt illeti nem is akartam volna. Nem vagyok annyira mocsok mint hisznek mások. * Nem, nem ragasztottam tele a várost, facebookra sem raktam volna fel. Ettől még szívesen megnéztem volna, s nem azt jelenti, hogy nem nevettem volna szét a fejem ha megteszi.* - Vigyázz Leo… mert sosem tudhatod, hogy kivel futsz össze… én meg szeretem, ha betartják az ígéreteket. *Ingattam meg a fejem lágyan és vettem egy mély levegőt, hogy még utoljára megnézzem, hogy nincs-e a közelbe a mentorom. DE nem volt, így bólintottam.* - Rendben, menjünk és köszönöm. * S azzal a lendülettel lejjebb is másztam, hogy az utolsókat egy ugrással tegyem meg, a talpamra érkezve. Megvártam míg a másik is lemászik és a megfelelő irányba indultam, amire még emlékeztem. * - Érdekes lenne, ha megakarnád fogni… nem vagyok már olyan kicsi, csak rossz a tájékozódó képességem. * Mosolyodtam el, ahogy mellette haladtam a fák között, egy-egy ágat átlépve, hogy ne bukjak orra vagy mutassam meg, hogy vannak reflexeim is. * - Te régóta kijársz ide vagy csak a véletlen hozott erre? * Kérdeztem miközben felsandítottam rá. Nem épp mindennapi az éjjel közepén egy ember. De lássuk be, egy kölyök sem. Szóval én volnék az utolsó aki számon kérné. Csak hát azért még sem haladjunk már csendben, mint két hülye, ha már segít, akkor legalább ne tehernek vélje a dolgot.*
-Na ugye? Sajnos akár tetszik, akár nem, az eredeti válaszom az igaz. Miért kellett volna hazudnom, amikor simán tudta, mi van nálam? Semmi értelme nem lett volna, és az ösztöneim azt súgták, tényleg nincs rá szükség. -Nincs mit. Van egy olyan érzésem, tényleg nem találna ki innen, ha most nem segítenék neki, ami több mint érdekes, de nem fűzök hozzá semmit. Későre jár, avagy lassan korán van, így ideje indulnom nekem is, majd visszajövök még a környékre, de azt már tudom, hogy ez a hely kilőve, ha rejtekhelyet keresnék. Elmosolyodok, amikor azt említi, ő nem plakátolna semmit. -Szuper, mások kihasználnák a helyzetet azonnal, még a legjobb haverok is, igazán megnyugtató, hogy te nem tennéd. Miért hisznek mocsoknak, ha nem ismernek? Eve minden bizonnyal eltenne néhány példányt egy ilyen képből azért, hogy később együtt röhöghessünk rajta, de a fiúk... azok képesek lennének tényleg körbeküldözgetni egymás között az ilyesmit. Az viszont felkelti az érdeklődésemet, amikor azt mondja, mások miként vélekednek róla. Talán ezért tartott ennyire tőlem is az elején? -Ezt már rég megtanultam, Aslhley, de köszönöm. Ám nem szoktam megszegni a szavamat. Ha egyszer azt mondtam, hogy megmutatom, akkor megmutatom. egy mosollyal jelzem, meg fogom tenni, jó hecc az, és miért ne? Nem leszek tőle sem több, sem kevesebb, és nem halok bele a mókába. Könnyed ígéret volt a részemről, és azt hittem, nem csap le rá? Szó sincs róla, felelőtlen kijelentéseim nincsenek. -Szívesen, máskor is, ha eltévednél. Nem akarom megelőzni, sem túl közel kerülni hozzá, semmi szükségem arra, hogy elinaljon azért, mert megijesztem, aztán megint ott kössön ki, ahonnan elindultunk. Bár a sikoltozás is sértené a fülemet, és nem óhajtom kórházban kezdeni az itteni pályafutásomat. Rendes lány, még azt is megvárja, hogy én, a nagy öreg lekászálódjak, nem hagy faképnél... értékelem. -Szerintem is, viszont ha igényed lett volna rá, akkor megmarkolom a kis kacsód, komolyan. Legközelebb hozz magaddal térképet, akkor sokkal egyszerűbb. Még tippeket is adok, hihetetlen, ma maga vagyok a megtestesült lovagiasság. Miért érzem azt, hogy ez a kislány nem utoljára járt itt, arról fogalmam sincs. Nem sietek, sérülést sem akarok, így kényelmes tempóban haladunk lefelé. -Véletlennek nem nevezném, csupán körbenéztem, és most voltam itt először. Viszont ha jól sejtem, még te sem jártál erre, ugye? Mellélőttem, de sebaj, nem bánom, valahol csak találok olyan helyet, ahol nem járkálnak ilyen sűrűn, csak ismerjem ki magam végre. Annyira nem bonyolult dolog, csak időigényes, ez viszont nem akadály. Érdeklődve pillantok a kislány felé, ha ismeretlen neki a terület, akkor hogy hogy nekivágott csak így az útnak? Vagy talán pont én zavarhattam meg valamit? A fene tudja.
*Oké, igazából azt vártam, hogy a képembe dobja, hogy használni is tudja nem csak dísznek és ijesztgetésképpen van nála. De ha nem hát, nem. Nem erőszak a disznótor. A kérdésére csak elhúztam a számat keserűen. Igazából nem tudtam, hogy ezt hogyan fogalmazzam meg egy embernek akinek gőze sincs láthatóan semmiről.* - Nos… mondjuk úgy, hogy megvannak a magam céljai és a tervem, ahogy elérem azokat. S ezeket a terveket senkinek a lelki nyűgjéért nem vagyok hajlandó felrúgni. Nem vagyok egy szeretet szatyor és nem ismerek hülyéskedést vagy lazsálást. * Vontam meg a vállaimat egyszerűen. A maximalizmusom senkinek nem tetszik, mert még csak egy kölyök vagyok. Egy kölyök, akinek megvannak a céljai, egy olyan akinek ez mellett játszania kéne. De én nem akarok játszani. Mikor van időm csak pihenni akarok, hogy másnap megint tudjak teljesíteni. * - És az emberek hajlamosak a látszat alapján ítélni, anélkül, hogy mögé látnának. Mint példának okáért, hogy mi motiválja a másikat, vagy a kemény burok mögött mi rejtőzik. Aztán az igazságot sem nagyon bírják elviselni, mert nem látják be. Azt várják, hogy az ember rózsaszínbe burkolja a kegyetlen valóságot. Semmi értelme a szart tejszínhabbal kínálni. Attól még az marad ami. * Najó, ez a fogalmazás mód nem illik rám, de fogjuk arra, hogy még mindig kissé feszült vagyok az ember jelenlétében. Pedig semmi okom rá. De legalább beszélek és nem csak csendben bandukolok.* - Egy szőkének ajánlsz térképet? *Igen, igen ismertem a vicceket. Azonban nem értek a térképekhez. Emberként mindig volt mellettem valaki, vagyis Steven aki nem tévedt el. Most meg… most is kéne lennie valakinek. Csakhogy, nincs. Az újabb kérdésére elmosolyodtam.* - Ami azt illeti ennyire bent még nem jártam. De elég sűrűn megfordulok az erdőben. Ha kis szabadságra vagy magányra vágyik az ember lánya, nincs jobb az üres erdőnél. Máramikor üres. De tény, nem sűrűn vannak erre. Csak elgondolkoztam és letértem az útról, aztán itt kötöttem ki. * Adtam egy kitérő választ, elrejtve azt, hogy tanulás céljából vagyok most jelenleg itt. HA szabadságra vágyom akkor nappal jövök és nem éjszaka. S erre a gondolatra már nyúlt is a szám, amit udvariasan a kezemmel takartam el. Álmos voltam… végig edzetem a tegnapi napot és még aludni sem hagynak nyugton. Azonban éreztem valamit… hallani nem, mert ahhoz túl jó volt és így az ember sem hallhatta, de az energia csap szinte megcsapott. Messze volt a mentorom, a környéket tapogatva. S éreztem a bizonytalanságát ahogy az embert is érzékelte.* ~ Ciki (mi?) De Apu (nem fog) repesni az örömtől… (üzleteljük)… haza (viszel) aludni, cserébe (hallgatok) arról, hogy elvesztettél. ~ Küldtem a mentorom felé a gondolatot, hogy aztán most már elég a fogócskából. *
Elkomorodva figyelem a kislányt, súlyos szavak tőle, vagyis inkább az, ahogy a felnőttekhez viszonyul. Nem tudom, kikkel hozta össze eddig a sors, de ettől miért lenne ő mocsok? Céltudatos, nincs ezzel semmi probléma, hiszen ebben a korban a a többiek azt sem tudják, mit szeretnének, csak a buli és a buli és a buli. Lassan megrázom a fejemet, mert tényleg nem értem. Az önmarcangolása pedig ijesztő, bár ha tényleg így ítélik meg, akkor valahol nem csodálom. -Ezzel mi a gond? Inkább mondanám ritkának és becsülendőnek, hogy valaki a te korodban már konkrét elhatározással bír, és abból nem enged egy tapodtat sem. Azért mert nem ugrálsz mindenkinek a nyakába, nem ölelgetsz senkit... na és? Minek állnál be a tömegbe? -Ha elfogadsz egy tanácsot, sose foglalkozz azzal, hogy ki mit gondol rólad, vagy mit mond. Azzal törődj csak, amit teszel, és a céloddal, semmi mással. Az, hogy az emberek ítélkeznek... a saját félelmeiket vetítik ki feléd, ennyi az egész. Irigyek, féltékenyek, és nem sorolom. Aki pedig nem akar megismerni, csak a felszín alapján mond rólad véleményt, söpörd le magadról, mert annyit is ér. Erről van szó. Attól, mert valamit takargatnak, nem fog megszűnni, eltűnni, de az, ha valaki szembenéz a saját félelmeivel, vagy azon dolgozik, hogy előrébb jusson, na az számít, és ha ilyen emberek vesznek körbe, kedves Ashley, mint akikre az előbb céloztál, sürgősen iktasd ki őket a környezetedből. Mindig így éltem, torony magasan tettem arra, hogy ki mit gondol vagy mond rólam, mert nem ismertek, ugyanis nem engedtem, hogy ismerjenek. Akit érdemesnek találtam rá, aki tényleg szerette volna tudni, milyen is vagyok valójában, az kitartott, megmutatta, hogy nem csak a pillanat miatt van mellettem... ők megismerhették a valódi énemet. A többi meg kit érdekel? Kemény munkával értem el azt, amit, így nem tudok mást mondani a kislánynak, mint ezt. -Igen. Nem mindegy, hogy rejtett szőke vagy, vagy sem. A rejtett szőkékkel van a probléma, nem a többivel. Szerintem ha rá vagy szorulva, simán eltájékozódsz a segítségével. A muszáj nagy úr, és kinézem a lányból, hogy ha szükséges, akkor kiigazodik rajta. Persze ha nem, hát istenem, benéztem a dolgot, lévén nem is ismerem. -Az üres erdőnél nincs is, na de azt kell mondjam, hogy ez az erdő minden, csak nem üres. Én csak körbenézni indultam, és tessék, beléd futottam, azaz te másztál hozzám. Annyira nem vészes a dolog, az erdőből mindig kifelé vezet az út, legfőképp, ha magaslatról indulsz neki. Légvonalban. Lassan leérünk, nem rohanunk, de amikor sikerül különösebb esések nélkül megúszni a sétát, megállok. Az út már nincs messze, ha kell elkísérem, lehet, nem éppen kifizetődő dolog egy ekkora leányzót útnak engedni az éjszakában, hogy hazamenjen. Bár a fene tudja, Fairbanksben milyen szokások uralkodnak, már semmin nem lepődök meg lassan.
*Hmm… vajon akkor is becsülendőnek tartaná, ha a célom Reedet kinyírni szimplán bosszúból, mert megölte a szüleim, még ha közvetve is? Nem, nem hiszem… még én sem vagyok vele kibékülve, de tudom, hogy ezt akarom. S elég makacs és célra törő vagyok ahhoz, hogy ezt véghez is vigyem. Akár apámék segítségével akár nem. Még ha az utóbbinak nagyobb is a rizikója, mintha ott volna Darren mellettem. De akarom én egyáltalán, hogy lássa? Hogy lássa, hogy az edzés tervem milyen higgadt kegyetlenséghez vezetet? Viszont a gondolataim ellenére is szívesen és lámlám, mosolyogva fogadtam a férfi tanácsait.* - Mások nem érdekelnek. Csak az Apáim. Ők azok akiknek szeretném, ha megfelelnék… de úgy, amilyen vagyok és nem úgy, hogy milyennek is kéne lennie egy korombeli lánynak. Néha nehéz megmondani, hogy mit csinálok úgy, hogy nekik is jó és mi az, ami már szerintük sok. Nem vagyok gondolatolvasó. S nehezebb Őket szóra bírni, mint egy erdei vadat. * Vontam meg a vállaim, ahogy csak a lábam elé néztem, hogy még véletlen se essek orra.* - A kiiktatásnak nem hiszem, hogy örülne bárki is. * Vigyorodtam el. Naná, hogy szó szerint vettem. Csúnya büntetésben lenne részem, ha megölném egy falkatagom. Különben sem vagyok képes rá, még. Nem azért mert gyenge vagyok, oké, ez is közre játszik, hanem azért mert lelkem nem volna. Hisz bárki bármit lát, bizony én érzek is. * - Köszönöm Leo, de nem hiszem. Nem volt még a kezemben térkép. De legközelebb azért hozok egyet és megnézzem, hogy valóban képes lennék-e rá. * Bólintottam. Bár be kell valljam, hogy ebben kételkedtem. De egy próbát megér. Nem szégyen az, ha valamiben nem vagyok jó. Hisz lehet rajta kovácsolni.* - Igen, kifelé… azonban nekem nem mindegy, hogy melyik irányba. A hegy lábánál élek az apámmal, így körbe szoktam menni. Mivel félek az autóktól. * Sütöttem le a tekintetem. Nem tehettem ellene, nem tudtam mit csinálni vele. Egyszerűen rettegtem az autóktól és szerintem nem is fogom kinőni. A balesett még mindig élénken élt bennem, ahhoz, hogy ezzel megbékéljek.* - Ashely… Ash… ideje haza menni. Merre vagy kicsilány? * Hallottam meg a mentorom hangját, ki történetesen egy 200 körüli férfi volt. Fejem oldalra kaptam és egy halvány mosoly keretezte az arcom, miközben nem szólaltam meg. Úgy tűnik hatásos voltam. Szeretem az ilyet.* - Kicsi lány neked a... Bocs, elkeveredtem… * Szólaltam meg, ahogy kilépet a férfi a bokrok takarása mögül egy lebiggyesztett ajakhúzással. Még hogy én keveredtem el. Az a dolga, hogy szemmel tartson nem az, hogy hagyjon mászkálni. Pláne éjszaka. No mindegy…* - Köszöntem, hogy visszakísértél és remélem, találkozunk még. Viszlát és vigyázz magadra. * Kacsintottam a férfire. Mert bizony az ígéretét nem fogom elfelejteni az tuti. A mentorom mellett haladva indultam meg a hegy irányába és mentálisan hallgattam a szavait, hogy mennyire csúnya dolog az apámra hivatkozni és a többi… nem érdekelt. Elvesztett és kész. Amúgy meg, ha ismerne tudná, hogy nem támaszkodom apura és nem is az volna az első dolgom, hogy; „Ja és különben meg a mentorod gyökér, hagyott elkallódni az erdőbe.” Ameddig ezt nem tudja addig nekem jó. Elvégre, mehetek haza aludni még egy kicsit a hajnali futás előtt. Hát nem remek? Dehogynem.
Minek osztottam meg vele ennyit is, illetve miért tartottam litániát, mintha én akkora penge lennék? Nem tudom,de én így élek, és nekem eddig bejött. Tényeket, konkrétumokat nem soroltam fel neki, szegény ha tudná, hogy több vér tapad a kezemhez, mint az álmaiban gondolná... sosem tartoztam a birkák közé, a magam törvényei szerint éltem, ahogy jónak láttam. Kit érdekelnek a korlátok, amiket kitalálnak? Engem biztosan nem. -Magadnak akarj megfelelni, ez a legfontosabb, nem más. Utána jöhetnek a szülők, vagy akiket fontosnak tartasz. Ne a koroddal foglalkozz. Úgy és olyannak szeressenek, amilyen vagy, és nem olyannak, amilyennek lenned kellene. Ha ezt tartod szem előtt, ösztönösen rá fogsz érezni arra, mi a jó. Hidd el nekem. A támasztott követelmények, ezektől mindig falnak mentem. Amikor a szülő meg akarta mondani, hogy mit kell tennem, vagy hogyan... mert neki így felelt volna meg, de marhára nem érdekelte, én mit szeretnék, vagy hogyan. Rég megtanultam, hogy ne is tegyem, arra figyeljek, ami nekem megfelel. Egoista vagyok... a fenét, csak nem kedvelem a társadalom által normálisnak tartott, álarcot viselő, megjátszós szerepeket. -Meghiszem azt, de kivételesen nem a szó szerinti értelmére céloztam. Bár nálam az is bejátszott, most mégis elmosolyodok azon, hogy a kislány tényleg úgy értette, ahogy mondtam, mert úgy akarta érteni. Aranyos. -Nincsen lehetetlen, de ha annyira nem megy, megmutatom neked, hogyan kell. Nem bonyolult, könnyedén ki fogod magad ismerni rajta. Bár láttam már csodát. Női szokás, hogy odafelé úton még nincsen probléma, na de ha visszaindulunk, fejtetőre állítják, mert úgy egyszerűbb. Ezen mindig jót röhögök magamban, de a hűtőben meg ők vannak otthon. Nekem mondhatja, hogy ott van bent, vagy a kezembe adja, vagy meg nem találom. -Azt sem olyan nehéz betájolni. hegytetőről azért többnyire belátod, és azt is, hogy honnan indultál. Mindig keress egy jellegzetes pontot, amikor elindulsz, és akkor simán belövöd, merre kell kifelé menned. Fél az autóktól... ahogy ránézek, nem kérdezek semmit. Lehet, balesete volt, és azért, de az arcát látva jobbnak látom, ha nem zaklatom ezzel. Aztán hallom a neszt, és látom a kilépő férfit a fák mögül. Ez haláli. Két lábon járó nyomkövetője van? Biccentek felé, a kislányon látom, ismeri. -Igazán nincs mit, kedves Ashley, és én is remélem. Még van egy tartozásom. Te is, kislány. Viszlát! Nem fordulok a kettős után, folytatom a magam útját, de amiket ma tapasztaltam, nem fogom elfelejteni, ez biztos, mert nem lehet. Lassan kezdem azt hinni, hogy ebben a városban a turisták az úgymond normális emberek, a többiek mind turbóterminátorok, vagy a jó ég tudja mik. Ennek utána fogok járni, ez már nem kérdés.
//Én is köszönöm. Ha elírásom van és ilyesmi, az Dun hibája. xD//
Eltelt jó pár nap azóta, hogy Jesse végigmarta az oldalam és egy ezüstözött pengét vágott a lábamba. És ezek még a durvább sérüléseim voltak. Mostanra már egészen szépen gyógyultam, bár forradásokkal voltam még mindig tele. Ezek is elmúlnak majd idővel és semmi sem fog látszani belőlük. Összesen két heget őriztem a testemen, amikről tudtam, hogy mindörökké ott fognak maradni. Az egyiket a jobb lapockámon, egy tulipánt formáló billogtól származó égés nyomát, a másikat pedig a jobb combomon, ahol Jesse beharapott. Most ugyanezen a lábamon van a szúrás nyoma is. Jesse összevarrta, és a cérna már nincs is benne, de ettől még látszik a nyoma és fáj is még. Ez viszont elmúlik majd. Orvoshoz nem mentem vele, mert nem akartam, hogy bárkinek tudomása legyen róla. Nem akartam, hogy kitudódjon, nem éppen vagyok azon a szinten, mint a velem egykorú farkasok, ha harcról, vagy a regenerálódásról van szó. Lényeg, hogy nem kell doki, begyógyulnak a sebeim anélkül is, hogy egy gyógyító közreműködne ebben. Két szabadnapom van az Upperben, a mai és a holnapi, ezért ezt a két napot mindenképpen ki szeretnénk használni Jessevel. Reggel időben keltünk mindketten. Főztem két kávét, az egyiket neki adtam, a másikat én kortyoltam el. Aztán jöttek a szokásos reggeli rituálék, a fürdőszobával kezdve, egészen addig, hogy kirángattam a szekrényből egy farmert meg egy pulcsit. Nem vittem ma túlzásba az öltözködést, hiszen oda, ahová mindketten készülünk, nem kell, hogy csinos és tip-top legyek. A lábaimra is csak egy egyszerű csizma került. A hajamat meg felkötöttem lófarokba. Már csak a dzseki hiányzott. Indulás előtt megbeszéltük, hogy majd útközben bekapunk valamit, hiszen elvileg sötétedésig nem szándékoztunk visszajönni. Ugyan benne lehetne a pakliban, hogy majd vadászunk magunknak valamit, de őszintén szólva én most nem szeretném ezzel vesztegetni az időt. Kevés olyan alkalmunk lesz, amikor egész álló nap edzhetünk, vagyis Jesse engem, és nem kell törődni a holnappal. Mivel másnap sem dolgozom, ezért lesz időm bőven arra, hogy kipihenjem a mai napot és utána úgy folytathassam a melót, mintha ezt a napot és a következőt is semmittevéssel töltöttem volna. Én a magam részéről egy omlett mellett döntöttem reggeli gyanánt, na meg még egy kávé mellett. Ahogy mindketten megvoltunk a reggelivel már semmi sem tartott vissza attól, hogy kimenjünk a városon kívülre, edzeni. Egy ideig jártuk az erdőt, mire találtunk egy alkalmas helyet arra, hogy egész nap nyúzhassuk egymást. Vagyis inkább csak Jesse engem. Egy barlangnyílás mellett álltunk meg végül. - Ma csak farkasalakban edzünk, vagy így is, úgy is? - fordultam a kedvesem felé. A biztonság kedvéért begyömöszöltem reggel egy váltás nadrágot és felsőt is a táskámba, szóval ami rajtam van, azt felőlem tönkre is vághatjuk, nem érdekel. Ledobom a táskámat az egyik bokor mellé és a dzsekimet is. - Oké, felőlem kezdhetjük is akár. - nem tudtam mire számítsak ma tőle. És azt sem tudom, hogy jó-e, ha előre tudom. Talán nem. Ezt inkább rábízom. Ha elmondja mit tervez, akkor elmondja, ha nem, akkor nem. A pajzsomat felvonom. Amíg nem töri át, addig a mögé rejtőzöm. Ha pedig áttöri, akkor majd azon leszek, hogy azt is eddzem és fejlesszem.
Napokkal korábban kissé szétkaptam Rose-t. Bár a kifejezés nem árnyalja igazán, hogy mit tettem vele és lehet túlzás is, de ahhoz képest, ahogyan eddig bántam vele, nos, ahhoz már ez is igen durva volt. De hát ez az, amit úgy neveznek, szükséges rossz. Akkor, amikor kölyök volt nem tanítottam meg neki mindent, amit csak kell, így vannak gondjai, amik most kibukni látszanak, hogy Broderick és Castor keresztülhúzták a számításaimat és nem csak mezei falkatagnak fogadták be Rose-t, hanem felderítői rangra. Emiatt több önállóságot kell tanulnia, rendbe hozni a regenerációs képességét, és a harci tudását. Újra kell tanítanom, verekedni, és most már sokkal komolyabban, illetve a fegyverhasználatot is át kell vele ismételni. Mindezt záros határidőn belül kell kiviteleznem, úgy, hogy ne hevenyészett munkát végezzek. A régi idők egyszerűbbek voltak, mikor csak menekülni kellett megtanítanom őt, hogy kihasználhassa közben a vérvonalából adódó képességeit. Akkor és ott, mikor még kölyök volt akkor kellett volna mindezt megtanítanom neki, de csak a minimumot oktattam le neki. Nem terveztem el, hogy beharapom őt, akkor és ott a Pipacsban, még is mikor megláttam összeverve, félve állni az ablakban, összehúzva magán az inget, elszállt az agyam és nem gondolkodtam csak cselekedtem, akkor már másodjára nem azt tettem, amit kellett volna. Elsőnek akkor rúgtam fel a szabályokat, mikor nem öltem meg, hanem lefeküdtem vele. aztán mikor majd egy évre rá beharaptam. Nem mintha bánnám a dolgot, mert ez nem igaz. Viszont nincs mese, be kell hozni azt, ami kimaradt. Ma semmi különösebb dolgom nincs, nem kell bemennem Balászhoz sem, így ez a mai napom csak Rose-é, és az edzésé. Úgy terveztem, ma csak a farkas formánkra koncentrálok vele, teljes farkas alakban és az este leszálltával, a teljes vérfarkas alakban való harc alapjait veszem át vele. Az oldaltáskámba elcsomagoltam egy váltás pólót és egy farmert. Továbbá van még benne egy két apróság is, és benne van a sebvarrós készletem is. A reggelire csak biccentetem, majd végül szóval is megtoldottam, hogy menjünk el egy kávézóba és ott reggelizzünk meg. Én a magam részéről, pirítóst, sültet és kávét kértem. Nem vagyok az egyszerű reggelik híve, ami csak pirítós vagy kis tojás, vérfarkas vagyok, igénylem a húst és az energia dús reggeliket. Amúgy is eleget fogunk ma mozogni ahhoz, hogy ez ne maradjon rajtam. Gyalog mentünk ki a városból, kellett a séta, hogy megfelelő helyet találjunk, és átgondolhassam mit és mennyit és hogyan legyen a mai napon. Mikor megvolt a megfelelő hely, akkor a barlangon belül tettem le a táskámat. - Úgy terveztem. Teljes vérfarkas alak, és utána teljes farkas alak. Én ezt a két alakot preferálom a legjobban, a humanoid farkast csak ritkán használom. – Magyarázom Rose-nak, miközben elkezdem levenni a dzsekimet, amit a táskám mellé dobok a kőre, aztán jön a csizmám is. Majd szépen sorjában minden más. A pajzsom fél árbocon van csak, hogy érezzem, ha más farkas is járna a közelben, plusz figyeltem amennyire csak lehetett az emberekre is, de sehol senki egyelőre, és remélem, valóban nem téved erre illetéktelen ember. - Kezdjünk neki… - Szólalok meg egy szál semmiben és már váltok is, az elgondolásommal ellentétben végül a teljes vérfarkas alak mellett döntöttem, kezdjük azzal a bemelegítést. Még Rose-ra várok, a levegőbe szimatolok, és figyelem a neszeket és a szagokat, amit a szél hoz felénk, de továbbra is minden csendes és nyugalmas.
A dzsekim a táskámon figyel már a bokor aljában, mikor kérdezek és Jesse válaszol. Csak bólintok neki, és mivel mindenképpen váltunk, ezért elkezdem levenni a csizmáimat és a ruháimat is szépen sorjában egymás után. Az eljegyzési gyűrűm a farmerem zsebébe került, nehogy elvesszen, a ruháimat meg szépen beletuszkoltam a táskába, hogy ne legyen koszos. Ha nem muszáj tönkre vágni, akkor nem hagyom őket a földön. Egyik farkasalakkal sincsen gondom. Váltani már az elején gyakran próbáltam, hogy minél hamarabb megtörténjen az átalakulás. Ennek köszönhetően ma már jelentéktelen időt vesz igénybe a váltás és viszonylag könnyű szerrel vagyok képes csak egy-egy testrészt is átváltoztatni. Mint ahogyan néhány éjszakával ezelőtt is, amikor végigmartam Jesse vállát és combját a farkasom karmaival. Amikor Jesse vált és vérfarkas alakot vesz fel, én is hasonlóan teszek, és ebbe az alakba alakul át a testem. A farkasom egy ideje már türelmetlenül toporzékolt odabent, tudta, hogy nem sokára szabadjára fogom engedni, és ilyenkor kicsit mindig megbolondul, már a tudattól is, hogy hamarosan átveheti a terepet. Átalakulok és a négy mancsomra helyezem a súlyomat. Sűrű, vörös bunda fedi a testemet, itt-ott fekete szálakkal megtoldva, amiket egyértelműen Jesse fekete bestiájától örököltem. Olvadt arany tekintettel figyelem a hatalmas fekete farkast, ahogy a levegőbe szimatol. Ugyanolyan szemeim vannak ebben az alakomban, mint a kedvesemnek. Most azonban kiűzök a fejemből minden gondolatot, nem most van itt az ideje annak, hogy Jesse szemeiről mélázgassak. A pajzsom a helyén, elég, ha ő figyel a környezetünkre, én most nem erre akarok összpontosítani. Átalakulás után nem sokat teketóriázok, elvégre nem azért vagyunk itt, szóval ideje a tettek mezejére lépni. Megvetem a mellső mancsaimat a puha avaron, kicsit leeresztem a mellkasom, és innentől kezdve minden figyelmem a másik farkasra összpontosítom. A következő pillanatban pedig már - a vérvonalunknak köszönhetően - a gyorsaságra alapozva rugaszkodok el, kihasználva, hogy a fekete bestia még a környezetünket kémleli. Kisebb és könnyebb farkas vagyok, mint a hím - meg mint a legtöbb farkas általában - ezért egyetlen szökkenéssel könnyedén termek ott a fekete mellett, hogy a mozgás adta lendülettel - és persze a magam súlyával - taszítsak a másik bal vállán, megpróbálva kibillenteni őt az egyensúlyából, hogy amíg azzal van elfoglalva, hogy ne boruljon fel, a nyaka után kaphassak. A terv megvolt, a kivitelezés meg... hát majd meglátjuk. Nekirontottam a fekete bestiának, az ugrásom lendületét adtam bele a mozgásba és a szám harapásra nyílik. A nyaka a cél, de ha csak a vállánál érem a bundát, akkor abba kapok bele. Lényeg, hogy hamarosan összecsattannak a fogaim. Azonban ahelyett, hogy átszakítanám a bőrt, csak a fekete tömött bundába kapok bele. Ahogy felmérem, hogy nem sikerült belemarnom, úgy, ahogy szerettem volna, a hátsó lábaimmal rugaszkodok el és ugrom tovább, hogy a másik ne viszonozhassa a szívességet. Így most Jesse bestiájának jobbján érek tompa puffanással talajt. Kérdés, hogy elég messze-e tőle, vagy még harapás-távolságon belül vagyok?...
A levegőt szimatolom, és azt figyelem, hogy valóban egyedül vagyunk-e ezen a területen és nem kell-e meglepetéstől tartanunk, de minden tisztának tűnik, ha medve van vagy bármi más az nem zavar egy kicsit sem, legfeljebb azzal is összeakaszkodunk és megfutamítjuk, de a lényeg, hogy ember ne járjon erre. Bestiám, éberen figyel, örül, hogy megint kibújhatott és szabadon lehet, nem zárom pajzs mögé, és nem parancsolok rá, hogy legyen nyugton. Hogy mi is a tervem itt és most? Nem sok, tudni akarom elsőnek mire is emlékszik Rose, mennyi szufla van benne és mi az, amin csiszolni kell, amit tanítanom kell neki, mert ösztönből vagy emlékből nem megy ez neki. Rose támad, a hirtelen mozgásra oda kapom a fejemet így van, időm felfogni mi történik, és mikor nekem, jön akkor ki tudom magamat támasztani, hogy ne lökjön fel, harapására elhúzom a fejem, és kitátom a pofám, így csak a vastag bundát éri el a nyakam és a vállam között. Nem teketóriázok, ahogy szökken, utána kapok a levegőben és elrugaszkodok a talajtól én is, így mire talajt fog addigra csapódok bele és kapom el őt. A földre döntöm, és az oldalára sújtok le karmos mancsommal. Kicsi és gyors, ezzel sok mindent lehet kezdeni, de egy ilyen frontális támadással hirtelen sem sokat tud kezdeni, nagyobb és erősebb vagyok nála. Viszont az ő adottságait a gyorsaságra érdemes építeni és a könnyedségére. Felkelek, róla és arrébb megyek. ~Újra, támadj, keress olyan pontot ahol nem vagy szem előtt, támadj hátba, és ne állj meg egy harapásnál, ne várd meg annak a hatását. Ha élesben harcolsz majd, nem lesz időd felmérni, hogy az első harapás sikerült-e. Tehát, ne vétsd el!~ instruálom egy kicsit. Nem vagyok a híve a hosszas elméleti oktatásnak és megbeszélésnek, gyakorlatban amúgy is gyorsabban és könnyebben lehet megtanulni mindent. Ráadásul a hibák és egyebek úgy mutatkoznak meg igazán és nem a beszéd közben, akkor majd tudom korrigálni, megmutatni neki, hogy ha hibázik, akkor milyen lehetőséget enged az ellenfelének, és meg lesz a megoldás is erre a problémára. Szóval, inkább csapjunk bele és csináljuk mintsem, hogy álljunk.
Kissé oldalról mentem neki a másiknak és nem szemből. Mivel nem tudtam rendesen belemarni, úgy gondoltam jobbnak, ha folytatom a mozgást tovább és nem állok meg, nehogy nyílt felületet hagyjak arra, hogy a fekete a nyakamba marjon, vagy az oldalamba. Érzékelem, hogy utánam rugaszkodik és földet érve már ugranék tovább, de addigra már utolér. Nem maradok az oldalamon, könnyedén siklom a hasamra és így támaszkodok meg a talajon. Felállok, amikor felkel végre rólam. ~ Ha még egyet harapni próbálok, a nyakamat találod be. Nem tűnt vonzó ötletnek a dolog. ~ küldöm felé a gondolatot, hogy miért nem haraptam újra. Egyszerűen azért, mert nekem nem tűnt jó ötletnek. Ettől még lehet, hogy tévedek. ~ Nem értem, hogy érted azt, hogy ne vétsem el??! ~ ezzel a tanáccsal semmire sem megyek. Ha nem ad több támpontot, akkor ennyivel nem leszek előrébb. Jesse mögé baktatok, ha már azt akarja, hogy a hátának menjek neki. Ha nem forog körbe, vagy figyel hátra, akkor innen már nem fog látni. Teljes csendben vagyok, hogy ne tudja mikor indulok el. Hangtalanul mozgok, maximum az avar adhat némi hangot, ahogyan a mancsaimmal érintem azt mozgás közben. Megint elrugaszkodom, karmaimat a másik hátába eresztem két oldalról és valahol a hátán marok bele, de nem fent a tarkónál, hanem lejjebb. A következő pillanatban pedig nem tudom mit történik, de újra a levegőben vagyok, viszont ezt a mozgást nem én indítottam el. Nagy erővel és durván csapódok egy fába az oldalammal, ráadásul balról, amit Jesse korábban felmart. A lendülettől a fejem is a fának verődik. Felnyüszítek, nem esett jól a fájdalom a sem az oldalamban, sem pedig a fejemben. Talpra állok, de kell egy kis idő, amíg képes vagyok újra figyelni, vagy összpontosítani. Ahogy talpra tudok állni, körülnézek és megkeresem a fekete hímet a szemeimmel, hogy akkor most, hogy hogyan tovább?
Kezdőlap
