Amint kiterelem Colint a friss esti levegőre, én bár megnyugszok, ő nem úgy néz ki, hogy hasonló reakciókat produkálna, sőt! Azzal, hogy csak hárman maradtunk, mintha még agresszívebbé formálná saját magát a... fogalmam sincs, hogy mi miatt. Nem tudom megfejteni, és bár valamilyen szinten letudom olvasni arcáról, hogy mi lehet a baj - már csak ahogy Sheilára néz - mégse tudom mire vélni és legszívesebben lekevernék neki egy maflást, hogy szedje már össze magát. Nem jó, ha három domináns "jószág" egy helyen össze van zárva, de úgy érzem, hogy egy esetleges ütközetben - amiben én nem lennék benne amúgy se - Sheila lenne az, aki győztesen kocogna el innen. Colinnak egy aprócska esélye se lenne tekintettel arra, hogy egy nagyon fiatal kölyök, aki nem képes másra, mint arra, hogy az erejét fitogtassa, teljesen feleslegesen, elvégre ha azt vesszük, Sheila vagy négyszázszor olyan idős lehet, mint amilyen maga Colin. A felém intézett szavakból csak azt tudom levenni, hogy ő se tudja, mi a ménkű üthetett a gyerekbe. - Nem ismerem, de szívesen elbeszélgetnék vele párszor... Annyit tudok róla, hogy nem foglalkozik vele túl sokat... elvileg egy száműzött farkas és inkább a szigor, az agresszió jellemző rá és egy felesleges viszályokat kezdeményező személy. Legalábbis múltkor Colin ezt sírta el nekem... Hogy hogy bánik vele? Nem túl jól. Ezért is gondoltam rá a múltkoriban, hogy amennyi csak kitelik az időmből, vele leszek, hogy ha mást nem is, hát az agresszióját kicsit ledolgozhassuk. De ilyet még soha senki jelenlétében nem produkált. Nem értem mi lehet a baj - állok meg Sheila mellett, onnan figyelve a folyamatosan morgó, fogait villogtató srácot. - Úgy néz ki, hogy nincs tisztában sok dologgal - húzom el a számat, mi inkább veszélyes vicsorként fogható fel tekintettel arra, hogy Colin milyen képpel reagál rá. Először elkerekednek a szemei, majd fogvicsorgatva elkezd közeledni felé. - Sheila, megkérhetlek rá, hogy ne bántsd... nem túl gázos a gyerek, viszont annál zabolázatlanabb. Inkább.... - lépek közelebb ismét Colinhoz, kinek szemei immáron nem zölden, viszont arany színben kezdenek el formát ölteni. - Ilyen létezik? - intek a kölyök felé értetlenül. Shannon még egyszer se akart átváltozni fiatalabb korában akkor, mikor nem volt telihold. Olyanra persze már láttam, hogy az agresszió hajszolta bele az átváltozást. Persze ha arról lenne szó, hogy itt kikel magából, akkor ténylegesen kitörök én is magamból csak, hogy ne Sheilának kelljen ezt megtennie. Nem úgy néz ki, mint egy feldühödött kölyök centrikus egyén.
- Bíztató. Jegyeztem meg kissé talán túl tömören, viszont abban biztos voltam, hogy az első alakváltásain már túlesett a srác, nem két napos farkaskölyöknek tűnt, bár tény, hogy még pofátlanul friss volt. Azt tudom, hogy én mit hozok ki az emberekből, ha olyanom van, de a kölykök általában inkább beszarnak tőlem, minthogy az agyaraikat akarják villogtatni nekem, bizonyítva, hogy ők aztán igenis bátrak és erősek, nem félnek tőlem. Én ezt hülyeségnek nevezem, de ki-ki értékelje a maga elgondolása szerint. Első körben az lenne a tippem, hogy hasonló lehet a kisugárzásom a Teremtőjéhez, márpedig azt a fazont a nyilvánvaló köteléken kívül jó eséllyel nem kedveli. - Kérni? Engem? Nem sok esély van rá, de próbálkozni lehet. Morogtam, miközben közelebb léptem Colinhoz. Az egyértelmű volt, hogy a feszültségtől, a tehetetlen haragtól szinte szikrázik a bőre, és azt is tudtam, hogy ha átváltozna, nekem ugrana. Viszont én akkor nem fogok tétlenül itt állni, velem ne szórakozzon egy pólyás sem. Gond nélkül másztam bele a személyes terébe, csak azért, hogy értse, megtehetem, és tudok is róla, hogy mi minden áll a rendelkezésemre. A kezem a tarkójára fonódott, és ijesztően könnyedén rántottam hátra a fejét, sejteni lehetett, hogy épp ennyi energiaráfordítással törném ki a nyakát, oldva meg ezzel a problémát. ~Nyugalom, kölyök.~ Siklott hűvös hangom az elméjébe, mi a maga érzelemmentességében lehet éppen olyan megnyugtató, mint amilyen félelmet keltő. Engedtem a felszínre kúszni a bennem lüktető fenevadat, noha halandó nem vette volna észre, ahogy a ragadozó a lélektükreimbe költözik, de egy farkas ezt kiszúrhatta, még ha a színe mit sem változott. Feszesen tartottam a nyakát, esélye sem volt mozdulni a szorításomban, és még a vérvonalamat sem kellett bevetnem hozzá. Lehajoltam, hogy a farkasként is az egyik legsebezhetőbb ponton fusson végig a tekintetem, majd az orrom finoman simította a bőrét, ahogy egyrészt illatmintát vettem róla, másrészt tudatosítottam benne, hogy bármelyik elcseszett pillanata lehet az utolsó, ha nem nyugszik le. Kettőnk közül én voltam a domináns, ő meg egyszerűen vak, süket, mindenféle érzékeléstől mentes, és még hülye is, ha azt hitte, lenne esélye ellenem. ~Még belefér… eleinte a heves érzelmi reakciók is kiválthatják az átváltozást, uralni pedig még egyértelműen nem képes őket. Gondolom, magától még sosem akart átváltozni, az is lehet, hogy ez az első ilyen alkalom.~ Feleltem mentálisan Wadenek, nem akartam ebben a helyzetben megszólalni, hagytam, hogy az érzékeim Colin heves szívdobbanásai töltsék meg, mikben kétségkívül ott lapult a bizonyítási vágy, még ha túl nagy falatot is választott erre a célra. Egyszerűbb lett volna lecsapni, mint egy taxiórát, de ha már a jelenlétem húzta fel ennyire, hát megpróbálom orvosolni a problémát, felelősségérzet még belém is szorult. ~Van kocsid?~ Kérdeztem még, mert jó lenne, ha valami biztonságosabb helyre tudnánk vinni, ahol át is változhat, és nem kell a grabancát fognom, hogy visszatartsam. Én azt az elvet vallottam, hogy egy kölyök minél többször változzon át viszonylag rövid idő alatt, hogy megtanulja kezelni a dolgot. Addig ilyen idegesítően használhatatlanok voltak, és veszélyesek magukra, a környezetükre, a fajtánkra.
- Nekem mondod? - pillantok Sheilára. Nagyon nincs ínyemre az, hogy szerencsétlen gyereket magára hagyta a teremtője, először persze ütötte verte és még csak véletlenül se kegyelmezett neki, és most ráadásul még vele is foglalkoznom kell, nem elég nekem Shannon, akitől mind a mai napig képes vagyok falra mászni még akkor is, ha kifejezetten erős kötelékek fűznek hozzá. Miután ember módjára megkértem rá, hogy ne essen rögtön a gyerek torkának, ne tegyen benne kárt, ő nem a legkedvesebb hangnemét megütve reagál rá, mire csak felnyögve, szememet forgatva megrázom a fejem. Valamiért nagyon emlékeztet Shannonra... mindketten önfejűek, olykor arrogánsak. Kicsit én magam is ilyen vagyok... kicsit? Nagyon is, csupán tudom, hol a határ, és nem akkor akarok szétszedni mindenkit, mikor valakinek segítségre van szüksége. És most Colinnal nagyon is ez a helyzet. Hátrálva egy-két lépést tőlük ezzel engedve, hogy Sheila kibontakozhasson és tehesse a dolgát anélkül, hogy belezavarnék a puszta jelenlétemmel, csak figyelem őket, miközben felmérem a környezetünket egy esetleges betolakodóra figyelve. Szerencsére senki nem akar bejönni a kis utcába, csak elsétálnak a méretes kukák mellett és mennek tovább anélkül, hogy akárcsak egyszer is felénk fordulnának. Kérdésemre gondolatban válaszol, minek hallatán összevonom a szemöldökömet. ~ Azt mondod, hogy jobban járna vele, ha bele-bele hajszolná valaki abba, hogy minél többet változzon át magától?~ Teszek fel egy újabb kérdést a nőnek. Shannonnal eleinte ezt csináltam... meglehetősen váratlan pillanatokban bukkantam fel, és váltottam ki belőle olyan érzelmeket, melyek belehajszolták az átváltozásba. ~ A Connors túloldalán áll ~ Biccentek feleslegesen az épület felé, mivel anélkül is tudja, hogy merre van, szerintem kifejezetten jártas a környéken. Nem ajánlom fel neki, hogy előre megyek és beindítom, esetlegesen ide is hozom a járgányt tekintettel arra, hogy bár nem tűnik úgy, hogy szét akarná kapni Colint, mégis jobban érzem magam attól, ha én is itt vagyok és szemmel tudom tartani a párocskát. Aggódok a gyerekért, de szerintem ez érthető. Belém is szorult némi empátia. Arra emlékeztet, hogy én magam is milyen voltam egykoron, még a kezdetek kezdetén, mikor még csak húsz éves kölyök voltam és már azzal kellett szenvednem, hogy ne akarjak kinyírni mindenkit. Végül csak erőt veszek magamon, elvégre nem lenne szerencsés, ha most megannyi ember jelenlétét érezné a srác. ~ Idehozzam a kocsit?~
Ja… mégis kinek mondanám? A begőzölt kölyöknek? Értelmét ugyan nem látom szavakba önteni csöppet sem hízelgő véleményem, mert minek… fölösleges, és jó eséllyel úgyis lepereg a srácról, mint ahogy én is letojom, hogy nem sütkérezek épp tökéletes fényben előtte. Ami azt illeti, ha kicsit is ismerne, bőven csodálkozhatna azon, hogy az előttem álló kölyök még él. Még én is csodálkozom magamon. Nem érdekelnek a kölykök. Lehet, hogy ennek is valahol ott rejtőzhetett a gyökere, hogy mostanában elég sokat gondolkodtam egy kölyök beharapásán. Nem tudom, hirtelen, miért vált ez számomra olyan fontossá, de kétségkívül az volt. Ha más is meghülyül, nekem is szabad. Ettől még nem bírom őket, de akarok egyet, aki az enyém, akivel végre egyszer elégedett lehetnék, lévén én választottam, hozzám kötődik, s az én ellenőrzésem alatt fejlődhet. A szemforgatását leszarom, jobb, ha már most tisztában van vele, hogy nem vagyok épp szent, és arra megyek, amerre épp akarok, azt meg végképp sosem szándékoztam hagyni, hogy bárki irányítson, még ha csupán egy kérésről is van szó. Nincs abban a helyzetben, hogy ekkora szívességre kérjen, főleg úgy, hogy tulajdonképpen még rohadt kedves is vagyok magamhoz képest. Nyilván ezzel vitatkozna, de ez meg engem nem érdekel túlzottan. ~Azt. Nem túl humánus megoldás, de azt már úgyis sütheti.~ Célzok itt arra, hogy ugyebár egy vérfarkasról beszélünk, akinek vajmi kevés köze van már bármihez, ami humánus, lévén, ölni fog, sokat, sokszor, lehet, hogy csak állatokat a hegyekben, de a mostani helyzetből kiindulva bőven jelent veszélyforrást az emberekre is. ~Minél többször változik át, annál jobban tudja majd uralni, és akkor nem lesznek ehhez hasonló, feltűnő esetek. Az mindenkinek érdeke, hogy a kölykök ne parádézzanak a város közepén.~ Azt inkább nem firtattam, hogy fingom sincs, miért bulizik egyáltalán olyan helyen, ahol elég sok hatásnak van kitéve, tolja magába az alkoholt, ami igencsak könnyedén befolyásolhatja az érzelmeket, és billentheti ki a szokásos állapotából. Igyekszem Colinra koncentrálni, minden porcikámban érzem, hogy a farkasa ki akar törni, de van itt valami egész más is. Gyűlöli… nem azt, ami, hanem azt, ami kell ahhoz, hogy átváltozzon. A mérhetetlen kínt, mi még sajnos velejár, a hosszú, fájdalmas, végtelennek tetsző perceket. Nem bírja ezt a fájdalmat, még esélye sem volt hozzászokni, így az emberi oldala azért küzd, hogy ne kelljen megint átélnie, míg a farkas máris szembehelyezkedik vele, ő jönni akar, nem ismer tréfát, sem kegyelmet. ~Jah, az bizony rohadt jó lenne, mert át kell változnia… Nem mondta sosem, hogy ennyire fél tőle?~ Elég megalázó lehetett Colinnak a tudat, hogy így be van szarva valamitől, ami elől már sosem menekülhet, és nem én leszek az, aki meggyőzi arról, hogy ez vele jár, de most még megtehetek annyit, hogy a farkasát nyugalomra parancsolom, míg biztonságos helyre nem érünk. Igen, ez még nekem is belefért… az már nem fog érdekelni, hogy az erdőben, hegyekben mit művel, az sem, ha esetleg nekem óhajtana ugrani. Ha Wade elhúz, akkor szusszanok egyet, legalább képes arra, hogy logikusan cselekedjen, még ha úgy is érzi, hogy bántani fogom a haverját. Nem, ezt a kölyköt nem én tettem tönkre, rajtam ugyan ne verje le senki. Képzelem, mennyit volt ott mellette a féreg Teremtője… Nem érzek sajnálatot iránta, engem ilyenek nem mozgatnak, de azt azért még egy kölyök is megérdemli, hogy a Teremtője alkalmasnak ítéltessen arra, amire a fejét adta, és tisztességes farkast neveljen belőle. ~Gyerünk!~ Fordítottam a karomon, hogy magam elé toljam Colint, és betereljem Wade járgányába, aki vélhetően pillanatokon belül megérkezett. Nem eresztettem el egy pillanatra sem, mert tényleg csak egy hajszál választotta el attól, hogy kirobbanjon belőle a jóval szőrösebb énje. ~Olyan helyet keress, amit nem ismer. A szokásos közeg csak megnyugtatná valamicskét, ami megnehezítené a dolgunkat..~
*Vicces az élet nem? Inkább csak ironikus. Évtizedek, századok óta Marco akarom mondani Luca volt az egyetlen aki a családom jelentette. S most... eljövök az isten háta mögé, kiderül, hogy itt van Martinez, Belle az Ő lánya aki szintén itt van és a legjobb, hogy a bátyám és az öcsém is életben van, ugyan ebben a városban, ahol a kölyköm. Ennél jobban nem is jöhetett volna egyszerre minden. Ja a lényeg, a Teremtőm és a kölyköm egy falkában vannak, míg a testvéreim a másikban. Hát de jó... öröm és boldogság. Jahm... ma reggel küldtem is egy levelet Lucának egy ember futárral. A levélben a következő szöveg állt;
" Szia Marco! Mindig azt vágtad a fejemhez, hogy sosem értettem meg azt, amit csináltál. Én tanítottalak a magam módján, most Te jössz. Szeretném tudni, hogy mi az, mely olyan örömmel és önfeledséggel töltött el. Az O'Connorsban várlak este nyolckor. Vittoria de Luca"
Nyilván nem a szomszéd kislány tanította, szóval hiába a mostani nevemmel írtam alá a szövegből evidens volt, hogy az én vagyok; Samantha de Luca. Mázli, hogy Martinez Dorotea de Luca néven ismert. Mondjuk vicces elképzelni, hogy a két hím sztorizgat ugyan arról a nőről csak más néven és egymást okítják tanácsokkal, hogy hol cseszték el vagy mit kellett volna. Vagy tudomisén mit csinálnak a férfiak egymás között.
Már fél kilencre járt, mikor a kereken a második söröm koppant előttem. Ez nem finom és még hülyének is néztek a pultnál, míg mások csak gyanúsan méregettek. Nem kellett nagy ész kitalálni, hogy bűzlök a Hoteltől annak ellenére, hogy magányos vagyok egyébként egy őslakos területen. Nem zavart, csak egy félre eső boxba vonultam, hogy jó legyen és ne legyek szem előtt. Ujjaim kissé türelmetlenül doboltak az asztalon, miközben barna íriszeim a sör hatására csillogtak. Pajzsom továbbra is csak félig volt felhúzva. NEm számítottam támadásra, ugyan már... csak egy nő vagyok egy pohár sör mellett. Abszurd látvány, tudom... de vigasztalt, hogy nem ezért néztek hülyének hanem a rendelésemért. " Egy olyan barna, habzó akármit kérnék" Milyen mázli, hogy már több mint háromszáz éves vagyok és nem tudom. Ennyit az alkohol tudományomról. De még vártam. Vártam a férfit és tudtam, hogy hiába bújtam el, tudja, hogy itt vagyok és meg is fog találni, hiába vagyok ennyire hátul majd a billiárd szoba szájában ami üres volt. Többek között azért, mert érez és a farkasa ösztönösen vezérli. Aztán, hogy mennyire enged neki.... de már háromnegyed kilenc, a sör meleg és nem fogy. Keserű... kértem is egy forró csokit kompenzálásként az ízlelőbimbóimnak. Hajam kiengedve, és egy kék ruha volt rajtam, ahogy unottan vártam finoman dobolva az ujjaimmal. Nem értem, hogy miként vitt rá a lélek erre... de egyszeri alkalom még nem rendszer. Nem leszek olyan, mint az Atyám.*
Ez most komoly? Ez volt az első reakcióm, mikor a futár a kórházba érkezett és előkerített engem, átadta a levelet és elolvastam. Biztos, hogy nem megyek el! Kizárt. Fogtam és elégettem a levelet, a nap hátralevő részében pedig nem is foglalkoztam vele. Ma nem voltam éjszakai ügyeletes, szóval viszonylag hamar szabadultam, természetesen haza mentem, az O'Connorst pedig elkerültem. Kocsmázni hív, mikor hajdan abból - is - elég sok probléma volt, inni akar velem. Nem normális... Igyon magában, amilyen kis csinos, valaki majd csak becsatlakozik hozzá. Ez volt az a pont, ahol elkezdtem mászkálni a lakásomban, mint egy kilométer hiányos. Nem, akkor sem megyek le! Mi kötelez rá? Az, hogy a Teremtőm? Ugyan, ha a nyolcvan év alatt, amit együtt töltöttünk nem hatott meg különösebben ez a vonatkozás, akkor nem most fog elkezdődni. Igaz, hogy tudott rám hatni ezen a fronton, mert nem tagadhattam meg a nyilvánvalót, de dacoltam, amíg tudtam.
Háromnegyed kilenckor döntöttem úgy, hogy lenézek, félig abban reménykedve, hogy már nem lesz ott, félig abban, hogy még vár. Imádom, hogy ennyire biztos vagyok magamban, ha róla van szó... Vittoria... Olaszosabb a csengése, mint a Samantha, és persze az elmaradhatatlan de Luca. Őrült tyúk! Motorral mentem, fürgébb volt, könnyebben lavíroztam vele, s a kocsma előtt leparkoltam, majd bementem. Éreztem a nőstényt, még mindig itt volt, egy pillanat alatt rátalált a tekintetem. Bosszúsan szusszantam egyet, és öles, határozott léptekkel megindultam felé. Cseppet se voltam vidám, de most minek örüljek, az újbóli viszontlátásnak? - A hoteltől bűzlesz, a nevedet sose tagadod és így beülsz egy olyan kocsmába, ami a falkám tulajdona. A sok év szenilissé tesz lassan, vagy halni vágysz, mia cara? Nem, nem ültem le, nem akartam vele iszogatni, egyedül azért jöttem ide, hogy elvigyem/küldjem innen, mielőtt esetleg baj lesz. Hogy féltettem-e? Attól igen, hogy rajtam kívül más is bántja, ez az én kiváltságom, mindenki más hagyja békén és próbáljon kompenzálni engem, elég nagy kihívás az is, bizton állíthatom. - Hasmenésre is pályázol? - intettem fejemmel a sör-kakaó kombinációra, majd megráztam a fejem, ahogy a vele szemben lévő szék támlájára támaszkodtam. - Miért csinálod ezt az egészet? Értettem én ezalatt az ivást, hogy idehívott, hogy egyáltalán itt van... szóval mindent.
*Unszoltam magam, egyrészt arra, hogy képes legyek még egy nyeletet inni ebből a löttyből más részt, hogy menjek már haza. Haza? Van nekem olyanom? Nincs, de ez mindegy a lényeg, hogy oda, ahova befekhetek az ágyba és... nézhetem a falat. Mennyivel jobb program mint a saját kölykünkre várni nem? De hát, sosem voltam türelmetlen fajta, így tettem amit mindig vártam, még ha ujjaim nem is a türelmességemről árulkodtak. A forrócsokim is megérkezett és azt húztam magam mellé, kedvesen megköszönve. Milyen meglepő, hogy ezt nem viszonozták. De annyi bak legyen. A söröm félig volt, és épp a forró csokit szorongattam mikor ösztönösen kaptam fel a fejem és hagytam abba a fújását. Barna íriszeim követték a férfi lépteit és a kissé heves gesztusait is. Amire csak halványan vontam fel a szemöldököm, de le sem tagadhattam volna, hogy örülök neki. De az igazság az, hogy soha nem is akartam amire csak egy lapáttal tett az alkohol csillogása. Nyitnám is egy köszönésre a szám, de azt hiszem ez elmarad. Csak meglepetten pillogok a szavaira.* - Hééé... lassabban Zucchero. Szóval, haladjunk sorban... és azt hiszem ezzel is lesz intézve az egész. Attól, mert egyetlen Hotel van a városban és mert egyezik a nevem az ottani Alfáéval még mindig kóbor vagyok. * Mosolyodtam el ami már inkább volt vigyor. Ebből az egyből következik az is, hogy se nem vagyok szenilis, se nem akarok meghalni. Viszont a becenévre azért megsokszorozódtak a vidám energiáim. Vagy csak hevesebbek lettek? Ah... igazodjon ki rajta az aki tud, no meg akar. A következő kérdésére csak megingattam a fejem.* - Az keserű... ez édes. Egész elviselhető annak a habzó izének így az íze. * Adtam meg a választ némi vállvonással kísérve és bele ittam a forrócsokimba. Nem mondtam, hogy foglaljon helyet. Ha akart volna, megtette volna engedély nélkül is. De nem tette, így nem akar. Szóval minek jártassam a szám? Úgy sem szerette és haszna vehetetlennek is tartotta a dolgot.* - Ööö... Unatkoztam? Egyébként meg... nem tudom Ma... Luca. Nem csak neked volt sok az, hogy találkoztál velem. No meg... talán megfontoltam a szavaid. S úgy véltem, hogy ha már úgy is azt vágtad a fejemhez, hogy nem értelek meg. Kezdjem ott, ahol elkezdődött. Az alkoholnál. De csak talán, nem biztos. * Ajkam szegletében ott volt egy sunyi mosoly, mely jelezte, hogy bizony ez volt az ok. Legalábbis a legnyomosabb, az eszköz választását tekintve. Aztán meg kitudja... De hazudni még mindig nem voltam képes. Luca pedig pontosan tudta, hogy valamit nem mondok el. Elég volt csak rám néznie.* - Iszol valamit? * Kérdeztem meg egy újabb kortyot követően, de ez már a sör volt. Azonban arcom még így is grimaszba fordult és némi undor ült ki rá. Nem szerettem a keserű dolgokat, ez van. S mint egy gyerek ittam egyből egy korty csokit is és miután már nem volt olyan utóizes a szám, annyira ismét Luca szemeibe emeltem a sajátom, ahogy vártam a válaszát.*
Lassabban? Nem, egyáltalán nem akarok lassítani! A szorításom erősebb lett a háttámlán, de még nem recsegett a fa. Mosolygott, a szeme csillogott és gyönyörű volt, mint mindig... Megrándult az arcom, de a pajzsom masszívan tartotta magát, a farkasom pedig ingerülten járkált föl-alá, idegesen néztem körbe. - Bérház, bérlakás, híd alatt, árok partja, erdő, ott egy flancos birtok is, a kutya se használja. - Az egyik kidobó felénk nézett, s felvonta a szemöldökét, mire türelmetlenül legyintettem. - Annyi hely van, ahol elalhatsz, még ebben a városban is. De ha már egyszer a hotel, legalább ne jönnél ide! Nem érted, Sam... Vittoria, bánom is én... A falkák itt tépik egymást, nem sétálhatsz be csak úgy az egyik szagával magadon a másik kocsmájába! Nem emeltem fel a hangom, de érezhette a fojtott indulatot. Ne legyen ennyire jóhiszemű, könyörgöm! Oké, hogy idős és a vérvonala se épp babazsúr szervezésére való, de... Megráztam a fejem. - Buta vagy - mondtam egy árnyalatnyival lágyabb hangon és megadóan sóhajtottam. - Maradj itt. Elmentem a bárpulthoz, kértem egy üveg tojás- és egy csokilikőrt, meg egy Baileyst, két tiszta poharat és visszamentem hozzá. Lepakoltam a három italt meg a két poharat. - Már késő, Vittoria - mondtam, hogy gyakoroljam a nevét -, azt már hiába érted meg, azóta sok idő telt el és én is változtam. - Egy pillanatig haboztam, de végül leültem. - Iszol egy kicsit, megtudod, hogy ez is lehet finom, aztán menj, rendben? Nem akarom, hogy bajod essen azt higgyék közösködök az ellenséggel. Azt akartam, hogy a várost is hagyja el, de végleg, hogy többé ne találkozzam vele, mert iszonyatosan zavart, amit kiváltott belőlem. - Ezeket kóstold meg. Likőrök, édesek, jobban illenek hozzád, mint a sör, vagy a rövid italok.
*Csak sorolta és sorolta, én pedig csak fáradtan sóhajtottam. Ó istenem... miért kell akkora ügyet csinálni abból, hogy hol alszom. Anyám... mi lesz, ha megtudja, hogy az Alfa egyébként a testvérem? Pedig, ez is közre játszott, hogy itt voltam. Mármint, nem az, hogy elmondjam neki hanem, hogy ez igaz. De persze sosem titkoltam előle semmit. * - Jézusom Luca! Akkora feneket kerítesz annak, hogy hol alszom, mintha azt mondtam volna, hogy csatlakozom a falkához. Vagy egyáltalán érdekelne. * Húztam keserű mosolyra a szám. Miért kell ennyire túlcifrázni? Nem értem, najó... ellenségek na és? Egyik tábort sem akartam erősíteni ami inkább volna gyengítés.* - Különben is, ott dolgozom és nem tudtam, hogy itt vagy. * Na ha tudom, akkor nem volnék itt, tehát ez a probléma sem volna. Najó, ez nem igaz... itt lennék csak bah... mindegy. Nem fogom most fejtegetni, de nem voltam ingerült. Hangom lágy és kedves, ahogy az tőlem megszokott. Érzem a fojtott indulatát, hiába van fent az egekig a pajzsa. Nem csak a farkasom létezik és ne felejtsük el, hogy az asszonya voltam. Viszont talán a sértőnek szánt szavaira én mégis egy szélesebb mosollyal feleltem. Nem az volt a lényeg, hogy mit mondott hanem az, hogy hogyan. Nekem ez számított. Mondani mindent lehet.* - Mondtam Én valaha is, hogy normális vagyok? * Kérdeztem szinte már vigyorogva. S bár nem voltam elme roggyant, sőt... sosem mondtam azt, hogy normális vagyok. Az már kérkedés és mindenki szemében márt takar a "normális" viselkedés, hozzá állás és miegyéb. De maradtam a helyemen, ám tekintetem kissé révetegen követte a másikat és csak akkor zökkentem vissza a gondolataimból no meg a nagy elbambulásomban, mikor letette az üvegeket az asztalra és megszólalt.* - Ööö... megérteni akarlak, nem pedig valami mást. Kijavítani nem tudom, de attól még megérthetem és láthatom. Az első lépést meg kell tenni, hogy egyszer az út végére érj. * Bár ha most neki kéne állnom azért ölni, mert Ő akkoriban ezt élvezte. Hát köszönöm, de ott meg is bukik a dolog és ez volna az a hegy, amit már nem volnék hajlandó megmászni. De mindent meglehet kerülni, csak hosszabb az út.* - Ha nem akarnád, nem jöttél volna ide. De oké, elmegyek... ha jössz velem. * Csillantak meg a szemeim csíntalanul. Úgy, mint mikor az éjszaka közepén, kilógtam vele a saját magam börtönéből, miután felépült. Ebben az esetben akár mehetünk is, piástól mindenestől. Jó, a pohár is kell, szóval azt is kérem a számlához. Ha nem, hát akkor csak itt bontottam fel a csokisat és öntöttem egy kicsit. Lévén, hogy két pohár volt, így neki is. A krémes löttyre összevontam a szemöldököm és felvontam a szemöldököm, amolyan "ez komoly?" felhanggal. Az illata sem volt olyan rossz. De csak finoman bele ittam és ízlelgettem.* - Nem jobb mint a forró csokim vagy a teák, de nem olyan rossz mint ez. * Böktem az állammal a sör felé. De mivel nem mondta, hogy mégis mennyi az a kicsi, így öntöttem a csokisból megint. Itatta magát igazából.* - Miért pont a Luca és neked mi a kedvenced? * Nyilván nem a kedvenc neve érdekelt, hanem az amit szeret az alkoholok közül. Sosem kérdeztem meg Tőle, hisz számomra ez... elfogadhatatlan volt. Ahogy a jelenlegi viselkedésem is. De oldalra biccentett fejjel fürkésztem a másikat.*
- Csatlakozol? - kérdeztem rá egyből, s éreztem, hogy megfeszültem, ám ezúttal nem haragtól vagy indulattól. Ott dolgozik? Hát ez igazán... csodálatos. A butaságára mosollyal felelt, s egy visszakérdezéssel. Túl ismerős volt mind a kettő, túl sok pillanat kötött hozzá, túl sok emlék, túl sok érzés, amiket gondosan elzártam az elmúlt évtizedek alatt, s most az ajtón dörömbölve követelték, hogy engedjem ki őket. Nem fogom. Elmúlt az az idő, mikor megtettem volna, mikor a bocsánatáért, azért, hogy újra az enyémnek tudhassam kész lettem volna a büszkeségemet is félredobni. Mindezt szépen le is zongoráztam magamban, míg italokért mentem, s visszatértem hozzá, hogy lepakoljak elé. - Te könnyebben boldogultál a farkasoddal, mikor megkaptad, nem? Aligha értheted meg teljesen, ami velem volt akkoriban - vontam vállat és leültem. Az alkohol mindig menekülés a problémák elől, nálam se volt másképp. Részegen nem fogtam fel, miféle bestia lakozik bennem, nem kellett vele foglalkoznom. Megöltem magam minden egyes alkalommal, egyre jobban, azért, hogy elviseljek valamit, ami nem én voltam, hogy később végül azzá váljak, ami most vagyok. Arra a lehetőségre, hogy felől mehetünk is innen, már talpon is voltam. Kész torna: leül, feláll... Mi vagyok én? - Akkor hagyd a söröd, kapd a kakaód és húzzunk innen! - Komolyan gondoltam, ennek megfelelően pedig már szedtem is össze az üvegeket, poharakat. Majd később visszahozom őket, ha nem törnek össze. - Még szép, hogy jobb neked. Az édeset mindig is jobban szeretted, a sör meg keserű. Ha jött, akkor az ajtónál előre engedtem - azért szorult belém jólneveltség, nem kevés egyébként -, s már az utcán sétálgattunk, mikor a nevem felől kérdezett. Elsőre inkább öntöttem még neki, aztán magamnak is. Nem voltam nagy likőrös, de elvoltam vele. - Emlékeztető. Bélyeg. A kettősség, amit kiváltasz belőlem - néztem rá komolyan, kivételesen gúny, cinizmus vagy harag nélkül. - A borokat szeretem. Jó darabig nem szólaltam meg, s addig még pár pohárral felhajtottam. Nem sokat ártott, csak annyi hatása volt, hogy egy kicsivel érdeklődőbbnek éreztem magam, a kérdezősködési hajlamom pedig némiképp megerősödött, így nem voltam rest. - Miket csináltál az elmúlt években? - Nyilván a különválásunk utáni időszakra gondoltam, az az előttieket azért ismertem, tudtam.
*A visszakérdésre csak pislogtam egy párat és a mosolyom eltűnt, mely korábban ott pihent az arcomon. Nem számítottam erre a kérdésre, arra meg pláne nem, hogy nem tudom rávágni, hogy; Nem! Lemondóan sóhajtottam és megingattam a fejem.* - Nem tudom... nem vagyok falkába való, te is tudod. * Ez volt az igazság. Nem vagyok falkába való, azonban minden egyes pillanatban hiányzott a család, de mégis űzött a vérem, a kíváncsiságom újabb dolgokat megismerni és felfedezni. Annyi minden volt a világban. De valahogy minden megváltozott azzal, hogy Carlo él, itt van és ha ez nem volna elég, akkor még az Alfa is. Viszont a feltételezésére csak felvontam a szemöldököm.* - Egyetlen olyan kölyköt mutass, aki könnyen boldogul a farkasával. Nem, nem boldogultam könnyen. De Én sosem voltam lázadó, még emberként sem. Más volt a neveltetésem, ha nekem azt mondták, hogy; maradsz, akkor maradtam. S ne felejtsd el, hogy mi a vérvonalunk. Szerettem, de féltem is Martinezt Mar... Luca. Annak ellenére, hogy sosem bántott. * Adtam meg a választ. A farkasom az más tészta, néha még most is nehéz féket tennem rá, pláne mikor annyira menne, hogy már Én magam is akarok. Viszont ezzel azt is alátámasztottam, hogy nem, nem tudom megérteni. Mert a neveltetésünk más volt és sosem tudom meg, milyen lázadni. De ez még nem jelenti azt, hogy nem akarom. A távozási szándéka elég nyilvánvaló volt, ahogy felpattant s én magam kényelmesen álltam fel és hajtottam a karomra a vékony szövet kabátom, illetve kanyarítottam a vállamra a táskám. Hát, a kakaómat - ami forrócsoki - is hagytam szóval mehettünk is.* - Igen, jogos... * A vizslató tekintetekkel nem foglalkoztam, igazából sosem érdekeltek. S most nem fogom elkezdeni ezt a cselekvést, pláne, hogy valószínűleg csak azért vizslatnak mert a Hotel szaga van rajtam. De annyi baj legyen... A levegőre kilépve kikerültem a kint dohányzó embereket és pár lépéssel odébb mélyet szippantottam a levegőből. A menet közben kitöltött piát elvettem és ha megvolt a sajátja is felé emeltem címszó; Egészségére. Próbáltam ízlelgetni, de a figyelmem a válasza kötötte le.* - Kettősség? Te és a bestiád? * Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy nem ennyire egyszerű az egész és legalább annyi kétsége van, mint nekem. Én nem tudtam csak így külön választani a farkasom és magam. Mármint a farkasom ragaszkodását és mondjuk az emberi gyűlöletem. Mert nem így volt... mind a ketten egyszerre szerettük és utáltuk. Ahogy töltötte, én úgy ittam és kezdtem feleslegesnek érezni a poharat. Ez finom és különben is, nem is erős legalábbis nem érzem. A kérdésén nem kellett elgondolkoznom. Tudtam mit tettem.* - Kerestem Martinezt, utazgattam és tanultam. Kitanultam hivatalosan is a Séf szakmát és ebben is dolgozom. Mivel még mindig szeretek varrni, így bekebeleztem egy OKJ-s divattervezői bizonyítványt és a pedagógiait, no meg egy Üzletvezetői engedélyért is padba ültem. Az orvosim meg már megvolt. Nyitottam itt-ott egy-egy éttermet és Európában ezen a néven lettem híres és elismert Séf. Dolgoztam a saját éttermeimben, eleinte meg máshol is, otthon varrtam... Így soknak hangzik, de ha megnézzük az évek számát, akkor azthiszem, hogy; Nem csináltam semmit. *Persze nyilván elhallgattam azt a részt, hogy napi szinten küzdöttem meg azzal, hogy megkeressem és emlékeztettem arra magam, hogy mi történt. De ez volt az egyetlen amit nem mondtam el. Ezen kívűl semmi érdekes nem volt. Emberekkel találkoztam, farkasokkal és mindig jól kijöttem másokkal.* - Aztán most itt vagyok... egyszerre bánom és lehetne velem madarat fogatni. Itt vagy Te, Martinez és a biológiai lánya, a vér szerinti testvéreim... Ez már... sok... * S bizony menet közben a poharam tartottam felé és ittam még egyet, sőt... kettőt. De tudtam menni, szóval még nincs vész. Bár közlékenyebb voltam... vagyis ez nem újdonság csak a körülmények miatt fura. Nem magyaráztam a testvéreimről. Pontosan tudta a másik, hogy mi történt velük. Vagyis, hogy mit hittem, hogy történt évszázadokon keresztül.* - Te mit csináltál? Hogyan keveredtél ide és amúgy most hova megyünk?
A válasza ha nem is teljesen, de valamelyest mindenképp megnyugtatott, viszont a megnyugvás meg felbosszantott. Mi a francért túráztatom én azon magam, hogy hova csatlakozik, hova nem? Jó, ennek az oka nyilvánvaló, pont ezért nem is gondoltam rá inkább. Elhúztam a szám. - Sose fogunk ezen a téren egy véleményre vergődni, de még megérteni se igazán egymást. - Megráztam a fejem. Mindketten túl makacsok és büszkék voltunk, habár ő talán egy árnyalatnyival kevésbé, ám ennek ellenére mindketten konokul kitartottunk a magunk igaza mellett. Én meg pláne hajlamos voltam repedésig, ha nem törésig ütni a vasat.
Odakint miután ittunk, figyeltem, mit szól az italhoz - valójában kihasználtam, hogy volt okom érdeklődéssel szemlélni őt, kíváncsian, mint egykor. A tekintetem elidőzött az arcán, hosszú szempilláin, igéző tekintetén, majd a pohár peremét csókoló ajkain, aztán finom kis kezén. Minden porcikáját ismertem, egyetlen részlet sem szorult felelevenítésre, azt is tudtam, hol van anyajegye... - Szép is lenne - ingattam a fejem a farkasomra vonatkozó kérdésére, s ittam még. Komótosan forgattam a számban minden kortyot, mialatt azt mérlegeltem, hogy mennyit és hogyan áruljak el neki. Tudom, hogy nem kényszerítene válaszra, nem erőszakolná ki belőlem, szóval csak rajta állt, hogy mekkora bepillantást engedek neki magamból. Vajon mi szúrna nagyobbat, ha megtartom magamnak mindazt, ami bennem van, vagy ha elmondom? Úgy döntöttem végül, hogy ezzel várok addig, míg nem mesél magáról még egy kicsit. Séf? Nem vagyok éhenkórász, de az első gondolat, ami megfordult a fejemben, az, hogy jó lenne megint az ő főztjét enni. Aztán meg az, hogy micsoda remek lehetőség adódna egy közös vacsora alkalmával megmérgezni. Sorolta, hogy ki mindenkije van itt... ez a város maga a Pokol, csodálom, hogy Mizuki nem bukkant még fel. Szerintem valami mágnes lehet az utak alatt, ami a világba szétkóboroltakat idevonzza, hogy családokat egyesítsen. Nem, egyáltalán nem örültem neki. - Annyira sok, hogy továbbállsz? - kérdeztem, mire bevillant az a nap, mikor közölte, hogy ő másnap elhagyja Konstantinápolyt. Töltöttem még neki, igyon csak, nem fog ártani... vagy ha igen, akkor is itt vagyok vele - na, ez nem tudom, mennyire jó hír. - Az hosszú - tényleg az volt -, de röviden: megjártam a második világháborút, aztán Japánban voltam, onnan jöttem Alaszkába és valahogy a helyi falka területére keveredtem aztán itt is ragadtam. - Öntöttem magamnak aztán neki is, ha kért még, egész szép ütemben fogyott az ital! - A kettősségem pedig: csak az egyik része a farkasom. De tulajdonképpen minden hozzád mutat. Hálás vagyok valahol, hogy akkor összevertél és otthagytál rá egy hétre, ha nem teszed, talán még mindig ugyanolyan mihaszna lennék. Ennek ellenére nem tudom értékelni a nevelési módszereid. ha lenne rá alkalmam és lehetőségem valószínűleg megölnélek, de ha más merne akár egy ujjal is hozzád érni, többé nem lenne gondja a holnapra. Ugyanez igaz arra is, hogy éveken át reméltem, hogy valahol felbukkansz, megjelensz és mindent rendezni tudunk, ám legalább ennyire vágytam arra is, hogy soha többé ne lássuk egymást s a létezésedet is elfeledhessem. Több akartam lenni annál, mint ami akkor voltam, mikor elhagytál, hogy ha találkozunk, megmutathassam, nélküled többre mentem. Ugyanakkor változni se akartam, hogy ilyen alkalommal viszontláthasd mindazt, ami elől elfutottál, hogy lásd, mekkora hibát követtél el velem. Luca lettem, mert minden tettemet, minden apró változásomat ezek a kísérteték követték, és most... - Leléptem a járdáról az útra, kezemben pohárral, üveggel. - Most nem tudom, mit kezdek veled és magammal. Nem, véletlenül sem "magunkkal", vagy "velünk", már rég nincs "mi".
*Azt hogy kinek mi a véleménye már hagytam. Nem volt kedvem értelmetlen vitába folyni. Nem számít, hogy mit gondol vagy én mit gondolok. Az számít, hogy épp mit tettem. Ittam... mert ezt akartam, mert valamit megakartam tudni. Az megmár mindegy, hogy miért. Csak ragozás és fölös körök netovábbja amivel csak elronthatok mindent.
Ami pedig a csoki likőrt illeti, tényleg itatta magát. S meg sem éreztem, rezdültem az alkoholra. Bár a sör után ez maga a megváltás volt. Ahogy a kérdése is. Barna íriszeim egy pillanatra elmerengtek rajta ám, nem is akartam kitérni a válasz alól, csak látni akartam az arcát egy kicsit. Annak ellenére, hogy nem kellett. Egyszerűen így esett jól, de beszéltem. Nagy vonalakban elmondtam amit kellett és a fontosabbakat elrejtettem, vagyis visszatartottam. Nem akartam, hogy tudja, hogy ezek mellett még mi volt. A visszakérdésére azonban kissé megmerevedtem. Ahham, szépen nézünk ki. Gyávának tart a kölyköm. Hát ez csodás...* - Nem. Addig míg a testvérem nem tér vissza a városba semmiképp sem. * Fő a határozottság. De hogy mi lesz ha Carlo hazatér... na azt nem tudtam. Maradok vagy megyek? Maritinezzel mikor fúj össze a szél? Luca vajon képes lesz egyszer újra elfogadni? Benito merre lehet? Mit fog szólni ha meglát? Nem csak Carlón múlt a maradásom, hanem ugyan annyira Lucán is. Röhejes nem? Másoktól függök, mert magam nem tudom hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Nem, még nem. De csak egy napot adjanak és összekapom magam. De a kérdését visszadobtam és csak reménykedtem benne, hogy válaszol. Hogy ad egy kicsit magából, hisz korábbi kérdésemre nem válaszolt. Nem kerülte el figyelmem, csak jelét nem adtam annak, hogy sajnálom. De úgy látszik, hogy csak váratott magára, hisz egész szépen belelendült a válaszadásba. Azonban egyszerre kívántam, hogy ne mondott volna semmit, s mégis örültem a válaszán. Oda mart, ahol fáj és ugyan azzal adott reményt is. No meg némi megnyugvást, hogy nem csak én vergődöm kétségek között. Egyszerre kívántam, hogy múljon benne és azt, hogy sose hagyják nyugodni hisz addig ott lesz a másik oldal is. Viszont mielőtt még válaszolhattam volna lelépett az útra és bár nem láttam de hallottam a közeledő kocsi hangját és azzal a lendülettel nyúltam is utána és rántottam vissza, még mielőtt baj lenne. Isten nem ver bottal, de az én jelenlétemben máshogy sem tegye. Nem tudom mennyire állt a lábán a kölyköm, de ha nem, akkor hamar a földön köthetett ki. De ez esetben a kezem nyújtottam felé, hogy felsegítsem és igyekeztem szívem heves dobbanásait lecsillapítani, ha csak nem rántott magával.* - Figyelj, mert nem kocsival jöttem. Nincs nálam a táskám, hogy összerakjalak. Szavaidra válaszolva... ne kezdj semmit. De nem ajánlom, hogy az életemre törj. Azonban valahol egyszerre nyugtat meg és keserít is el, hogy... nem csak én voltam az, aki itt vergődik szüntelen. Mikor látni akartalak, mikor éjjelente utánad kutattam a rideg ágyban mindig emlékeztettem magam arra, hogy mit tettél. Viszont minden teliholdkor, mikor a bestiám ural... ugyanannyira akartalak. Volt lelkiismeret furdalásom, hiányoltalak és mégis... élvezettel töltött el az, aminek akkor ott véget vetettem. S talán pont ezekért kéne hagyni az egészet és mégis... megpróbálni folytatni, másképp. * Szándékosan nem újra kezdést mondtam. Hisz mint olyan nincs. Egyikönksem tudja magát túltenni és nem is lehet. De meglelni ezek között vagy pont ezeket szilárd alapnak használni. S kialakítani valami újat, valami mást. Viszont ha magával rántott... az majd kiderül.*
Szóval addig biztos marad, utána meg gondolom a testvérétől függ. Remek! Drukkoltam, hogy rühelljék egymást, akkor tuti tovább áll, én meg élhetném tovább a semmi kis életem nyugodtan. Vagy utána mennék, a franc se tudja. Miután válaszoltam, letáncoltam az útra, mert miért ne? Ha egy kocsi elgázol és abba halok bele, az mondjuk iszonyatosan kínos lenne, de hogy egy ilyen balesetben mennyire sérülnék meg, azt Vittoriának hála nem ezen az estén tudom meg. Hallottam a kocsit közeledni, ám csak hetykén odapillantottam, mintha légypiszok lenne csupán, majd kitér, ha zavarom. Nem zavartam, mert Ria visszahúzott. Annyit még nem ittam, hogy különösebb gond legyen az egyensúlyommal, azt viszont nem akadályoztam meg, hogy kicsit neki ne essek, s így alig pár centiről nézhessek a szemébe. Elhúztam a szám és ittam pár kortyot, majd hátrébb léptem tőle. Nem ajánlja, hogy az életére törjek, hát ez jó, ezen már határozottan vigyorogtam, s ez volt az a pont is, ahol még pár korty legurult. Kezdtem tényleg becsípni, ami még nem vész, csak azt nem akartam, hogy túl sokat kifecsegjek. Vagy olyasmit tegyek, amit utána megbánunk. - Folytatni, mia cara? - ismételtem némiképp kétkedőn. - Egymást emésztenénk fel mindenhogyan. Bevallom csábító gondolat, hogy kettőnk elcsesződött kapcsolatának oltárán haljak, de gyorsabb öngyilkosságot is ismerek. - Nem tartottam lehetetlennek - a pia optimistává is tesz -, hogy némiképp helyrehozzuk a dolgokat, de abban biztos voltam, hogy minden élt nem lehet lecsiszolni. - Az mindenesetre már most mondom, hogy nem akarok a "kölyköd" lenni. Tőled kaptam a farkasom és ennyi. Nem foglak és nem is tudlak anyámként kezelni, különben egy rakás más ki van lőve. Az pedig nem megy, hogy egyszer ilyen, másszor olyan szerepet veszek magamra veled szemben, kissé össze vagyok zavarodva, de nem vagyok skizofrén. Próbálok velemit kezdeni ezzel a helyzettel, de annyira kusza és furcsa, hogy az már fáj. Igazság szerint még azt se fogtam fel teljesen, hogy tényleg itt van, nem hogy azt, hogy beszélgetünk, méghozzá magunkról! Kíváncsi voltam, hol, mikor szól valamelyikünk olyat, amivel az egész helyzetet gallyra vágja. Hihetetlen, de még van mit gallyra vágni, ezt fel kell írnom valahova! Receptre mondjuk! Másnaposság ellen Vittoria de Luca, alkalmanként egyszer, életnagyságban, hús-vér valóban... csomagolással együtt, mert anélkül már másra is kéne szert írni.
*Carló abból amit láttam egy kis rejtély volt számomra. Halvány mása csupán annak a férfinek akire én felnéztem, akiért rajongtam és hangoztattam folyton, hogy ha majd leszek nekem olyan férfi kell aki olyan mint Ő. Persze ez nem jött el, bár felnőttem. De kitudja, hogy milyen most. Lehet, hogy csak épp rossz napja volt. Vagyis az volt, ez fix. Azonban bíztam, reméltem... örök álmodozó részem mindig is ezt teszi. Ezt teszi MArcoval szemben is, reméli, hogy valamikor rendbe jön a kapcsolatunk és most csak idő kell ahhoz, hogy egyáltalán a ténnyel megbarátkozzon, hogy bizony az elmúlt évtizedek alatt nem ölt meg senki. Mázlimra és szerencsétlenségére? Ezt csak Ő tudhatja... Vagy én is látom a szemében? Így, hogy ismét ilyen közel került hozzám... mintha csak árammal csaptak volna végig rajtam akadt meg a tekintetem egyetlen pillanatra az ajkain ismételtem, majd emeltem feljebb a tekintetem a saját kékjébe. De elhúzódott. Helyes. Nem kérek még egy olyan érzelmi felindulást mint legutóbb. Ám amennyire megkönnyebbültem, annyira sajgott is a helye, mely most üresen hevert ott, hol korábban hozzám ért. Melyen a hideg fuvalatt söpört végig, annak ellenére, hogy a levegő nem is mozzanat.* - Ne vigyorogj... komolyan mondtam. * Vontam fel halványan a szemöldököm. Bár élet... maximum tényleg csak a fizikai értelmét veheti el. Másban csak adni tudna... ha akarna. Elvenni meg nekem is hagynom kéne. Szóval patt helyzet kicsikém, de nem fogsz sem adni, sem elvenni. Bár előbbit sajnálom, az utóbbinak meg örülök, amúgy is elvett már mindent mit tudott. De csak csendesen hallgattam. NEm az én asztalom az üres fenyegetőzés. Sosem teszem, egy légynek sem tudnék ártani. Addig míg nem ad rá okot. Szóval, csak elvettem az üveget a kezemből és igyunk abból. * - Nem azt mondtam, hogy osztódással szaporodj. Döntsd el mit akarsz, mit szeretnél... öltsd magadra és küzdj érte, tartsd magadon akkor is, ha épp az nem jó, nem kellemes. Ne add fel, ha kitűztél magadnak egy utat, egy célt. Különben meg... hogyan tekinthetnék kölykömként arra, aki jobban ismer mint én saját magam? De ne felejtsük el, hogy emberi ésszel lehet, hogy nem fogjuk fel... de a bestiáink akkor is egymásnak, egymásért vannak mégha nem is tetszik. Ahogy az elmúlt években, úgy most is vágynak egymásra. Amit tudnál... ha nem volnál nyakig elbújva. Azzal, hogy a gyógyszerraktárba egymásra találtak... csak még elemibbé tette számukra. Ugyan olyanná, vagy rosszabbá mint akkor mikor elmentem. Mért nem jöttél utánam? Feljössz? * Biccentettem a Hotel lógója felé, miközben újra meghúztam az üveget. Elvileg kettőt hozott aztán a fene tudja már. Számolni még csak megy és nagyon reménykedtem benne, hogy nem ezen az estén akarnak riasztani a kórházban egyikünket se. Szóval... Hupsz... egy kavics... vagy csak a saját lábam volt? Édes mindegy, Marco karjába kapaszkodtam reflexből, de amint korrigáltam magam már el is engedtem és mentem tovább egyenesen. Ha nem akar, akkor maximum elhaladunk a Hotel előtt. * - Egyébként meg... még mindig szereted a természetes, szép dolgokat? * Mert bizony akadtam múltkor egy helyre, ami a maga módján de szép. Bár hogy ez a kérdés honnan jött... azt nem tudom. Talán csak az érdekelt, hogy mi az amit szeret még mindig, vagy úgy alapból mit szeret, milyen lett... Ő érdekelt, a lénye... mint nőt és a farkasom is. Mily kár, hogy ezt továbbra is megvonták tőle. De MÉG nem feszegette annyira a láncait, szóval... de miért cseng a hangom már a természetesnél is lágyabban? Alkohol hatás? Nem tudom... ahogy azt sem, hogy miért beszélgetek magamban, magammal... bár jobb, mintha hangosan tenném. Jézusom... már megint...*
Sóhajtok egyet. - Bizony nemrég. Lehet sokan nem nagyon helyeselnék az ötletet, hogy egy vérfarkassal megyek el inni. Alapvetően eléggé veszélyes környék volt Fairbanks, a lelkünkre volt kötve, hogy nézzük meg, kivel keveredünk össze, főleg ha tudjuk, miféle... de talán a legjobb, ha nem egyedül járunk. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy most nincs mitől tartanom. Ha Odette meg akart volna ölni, már megtehette volna. Nyugodt szívvel lelőhetett volna eddig is, nem is egyszer, illetve még ,,oka" is lett volna rá, mert jobbnak bizonyultam a lövöldözésben. Elvégre, az sértődésre is adhatott volna okot. Ugyan nem kezeltem fenntartások nélkül leendő ivótársamat, de azért ezek a tények bizalmat szavaztattak egyelőre a francia leányzó felé. Szóval nem volt más, mint előre, ahogyan egy másik híres francia mondta annak idején.
Leadtuk a fülvédőket a recepciósnál, illetve aláírással tanúsítottuk is, hogy elmentünk. Az elköszönést - meg a rögtönzött telefonálást - követően kisétáltunk a helységből. A Nap már kezdett lefelé közeledni a távolban, miközben átvágtunk az udvaron, egyenesen a parkoló felé tartva. - Hm? Ja nem, gyalog vagyok, megköszönném. Kicsit elgondolkoztam és azért nem reagáltam azonnal. Holnap reggel lesz a nagy megbeszélés... jesszusom már, én is jókor megyek el inni. Lehet az lesz, hogy Odette fog inni egyedül nagy mennyiségben, bár remélem nem vádol meg vele, hogy csak le akarom itatni. Bááár... én fizetek, akkor meg megtehet, nem? Amikor odaérünk a kocsihoz eléggé meglepődök... nem pont megszokott látvány amerikában, de lelke rajta, ha ezt szereti. - Hova megyünk amúgy? - kérdezem, miközben behuppanok a lány mellé az anyósüllésre.
-Rendben, akkor csak kövessen! –intettem neki, majd az autó felé vettem az irányt.
Ajtó nem lévén csak bepattantam a mobil sofőr ülésre, majd miután Adam is elég bátornak bizonyult hogy csatlakozzon az útra, ráadtam a gyújtást, és némi „motorköhögés” és egy lefulladás után sikeresen elindítottam a csodajárgányomat. Az O’Connorsig minden rendben volt, nem robbantunk le, sőt, még a rendőröket is sikerült elkerülnünk. Ahogy leparkoltam az épület előtt a járda mellett, egy pillanatra önkéntelenül is eszembe jutott az alkalom, amikor legutóbb itt jártam, Alex és Raven társaságában. Egy picit összeszorult a szívem… Lehet, még sem ez a hely volt a legjobb választás a mostani iszogatáshoz? Áh, mindegy is, én most már nem megyek máshová, az ziher.
Még vetettem egy pillantást a kocsimra, lelki szemeim előtt felvillant a kép, ahogy pár hónappal ezelőtt Alex épp darabokra szedi, aztán inkább folytattam az utam a bejárat felé. Még ha volt is hely, direkt nem azokhoz az asztalokhoz indultam, ahol legutóbb voltam, inkább az ellenkező irányba indultam meg, aztán, ahogy észrevettem a billiárdasztalokat, na meg hogy az egyik épp szabad… Nem volt kérdés, hol verünk tanyát ma estére.
-Tud billiárdozni? –fordultam Adam felé, bár ha nem, akkor most megtanul- Egy pillanat és jövök, el ne tűnjön addig!
A táskámat ledobtam a billiárdasztal melletti székre, azzal már indultam is a pulthoz, hogy leadjam a rendelést. 2 abszint és 2 korsó sör, amit a pincér néhány percen belül ki is hozott, én pedig egy készlet billiárdgolyóval tértem vissza, amit egyből ki is borítottam az asztal közepére, hogy a helyükre igazítsam őket.
-Na, ez kész is lenne, a dákók ott vannak, a fal mellett. Kezdjen a győztes, de előtte… -nyúltam az abszintem után- Koccintsunk egyet a győzelmére. Santé!
Mit ne mondjak, eléggé extravagáns jármű. Tudomásom szerint Odette járgánya inkább Kelet-Európára jellemző, ott is a szegényebb rétegekre. Ahhoz képest most az USA-ban van egy. Beülve... hát nem vagyok egy nagy darab, de nem sok hiányzik hozzá, hogy szűkös legyen a termetemnek. Kicsit úgy érzem így is, hogy egy-egy fékezésnél a padlót ki tudnám nyomni a lábaimmal. Inkább tehát óvatos voltam és igyekeztem nyugton maradni, legalább annyira nem vezetett huligánul. Arra viszont nem kaptam választ, hogy hova akar vinni, így hát rövid időre feltámadt bennem a gyanú. Talán mégiscsak bosszút akarna állni? Rendben van, aláírom, eddig nem adta nyomát, meg elég jól viselte a vereséget, ahhoz képest, mennyire zokon vette. De nem felejthettem el valamit: farkassal van dolgom. Ezzel most nem azt mondom, hogy minden farkas egy smucik, aljas alak... de tény, hogy van egyfajta büszkeségük, amit ha az ember megsért, utána eláshatja magát...
De mint kiderült, szó se volt ilyenről. Odette idővel lefékezett egy olyan hely előtt, amiben bár még nem voltam, de már hallottam róla: az O'Connors, őslakos érdekeltség. Talán ő is az volna? Ah, ennyiből nem következtethetek, elvégre aki normálisan viselkedik odabent és fizet, azt aligha diszkriminálják. Gondolom én, elvégre elvégre ez lehet a normális üzletpolitika... az én elgondolásom alapján. Hamarosan már odabent találtuk magunkat, én pedig konstatáltam, hogy eléggé kultúrált a hely. Odette be is foglalta a biliárdasztalt. - Hátööö... nem, de gyorsan tanulok. Ott vártam, míg visszatér.
Vissza is tért, én meg elmentem a biliárd dákókért. Most konstatáltam, hogy tényleg sosem volt még a kezemben ilyesmi és max TV-ben láttam. A fogása ugyan emlékeztet a hosszúbotra, de ez lesz ilyen téren a tűzkeresztség. Aztán megláttam, hogy Odette mit is rendelt és picit elcsodálkoztam... oké, felismertem a sört, de a másik pohár tartalmát már kevésbé. Mindenesetre azt vette kézbe, amikor megemelte, hát én is. Halványan, de inkább szerényen elmosolyodtam. - Illetve a versenytársra is - kacsintottam, majd ha már ő nem angolul mondta - Gānbēi! Azzal meghúztuk... hát azt a büdösmocskoséletbe, ez meg mi a halál?! Alig tudtam megállni, hogy ne kapjam el a számtól az italt. De az biztos, hogy nem fogok belőle gyakran inni...
Még a gondolat is sértő, hogy bárki azt feltételezze rólam, hogy vadbarom módjára vezetek. Több okból is: Az első, hogy félő, szegény kis járgányom nem bírná az iramot meg a kiképzést, és tovább amortizálódna, amiért igazán kár lenne, teljesen a szívemhez nőtt annak ellenére, hogy sejtem, már nem húzza sokáig. Másodszor, a zsaruk figyelmét sem kéne felkeltenem, mert drága mulatság, aztán inkább költök egy új négykerekűre, mint hogy nekik perkáljak. Bár, lehet ha szépen megkérném, Benji elsikkasztaná nekem azokat a büntetéseket… Viszont harmadszor, az egy, hogy a kopókat nem akarom magamra uszítani, de az őrzők kitüntetett figyelme sem hiányzik a hátam közepére se, van bajom így is elég. Aztán ki tudja, mennyire ijedős ez itt mellettem… Ahogy elnézem, elég lenne egy kicsit jobban a gázra lépnem, vagy élesebben bevenni a következő kanyart, és O’Connors helyett mehetnénk is az ügyeletre, szívrohammal…
Szóval csak szépen, csak lassan, s miután megérkeztünk és lepakoltam a cuccaimat, már húztam is leadni a rendelést. Biliárd… én se vagyok normális, az előző vereség után megint ilyen irtó pontos-célzós játékot kezdeni ezzel a mocsok mázlistával… Na mindegy, még mindig jobb mint ha dartsoznánk, azt hiszem. Amikor azonban közli, hogy nem tud… hát, döbbenten pislogok egy páraat.
-Sebaj, akkor most megtanul! –veregetem hátba, de aztán már emelem is a poharam koccintásra, hogy aztán egyben lehúzzam a rövidet.
Mit ne mondja, marka a torkomat piszkosul, hogy még a szemem is könnybe lábad tőle egy kissé, ám amikor meglátom, Adam milyen arcot vág hozzá, nem tehetek róla, de nem bírom megállni nevetés nélkül.
-Ugyan már, ennyire azért nem rossz! –felelem nevetve- Egyébként az előbb, az milyen nyelven volt? –kérdezem kíváncsiskodva, s miután a golyók a helyükön, jöhet a krétázás, majd színpadiasan az asztal felé intek.
-Csak ön után! –azzal fogom a korsómat, és az asztal másik feléhez lépek, ahol biztosan nem vagyok útban.
-Egyébként valamilyen rendfenntartó szakmát űz, az őrzőknél ilyen durva a kiképzés, vagy szimplán veleszületett tehetség, hogy így tud célozni? –szólalok meg, ha már elgurította a fehér golyót.
A közvetlen közelünkben úgy más, meg amúgy is kocsmában vagyunk, megvan a szokásos alapzaj, szóval így, hogy még én is halkabban beszélek, végképp nem félek attól, hogy bárki is meghallhatna. Ha meg mégis van más farkas a közelben, hát istenem, amúgy se hiszem, hogy olyan nagy eget rengető titkokat tudna meg…
Egy lökése viszont még van, kezdés lévén, na meg ha sikerült valamelyik golyót a lyukba juttatnia, akkor mindig +1… Már ha a sajátjaiból. Az úgy is kiderül az első lyukba küldött golyónál, hogy kié lesz a sima, és kié a csíkos, onnantól meg mehet a verseny, kié fogy el előbb!
Hát igen... láttam Odette szemén a meglepettséget. Voltak dolgok, amik alapvetően hiányoztak az életemből. Ilyen a talajrészegség, az IHB, a szervezett bűnözés - kivéve, ha nyomoztam utána -, a qrvázás... na és persze az ilyen jellegű szabadidejű tevékenységek. Még szociálisabb koromban sem nagyon volt rá példa, hogy elmentünk kikapcsolódni, de akkor se feltétlenül olyan helyre, ahol volt biliárd. Szóval tényleg csak TV-ben láttam eddig, hogy is játsszák ezt. Nem mondom, a dákó használata talán ismerős lehet, de nem másokat akartam eltalálni a golyókkal. Szóval igen, ez tényleg amolyan tűzkeresztség lesz. De legalább Odette-nek is lesz valami sikerélménye ma, ha már a lőtéren elvettem tőle. - Egen... de remélhetőleg nem török össze semmit.
Na aztán jött az ivászat és... hát, mit ne mondjak. Leittam egy mennyiséget a piából, de bizony ebből nem lesz a kedvencem. Valahogy az én ízlésvilágomtól távol esett. Nagyon is. Azért persze meg fogom inni, ha már egyszer Odette kifizette meg idehozta, de csak a kedvéért ezt az egyet... utána szerintem áttérek valami ismerősebbre. - Inkább szokatlan, ilyet még világéletemben nem ittam - mondom, miután visszakerül a tálcára a pohár. - Kínaiul... mandarinul, pontosabban.
Na Odette-nek most adtam okot nevetésre, az biztos. Kissé megilletődtem, amikor közölte velem, hogy én kezdek. Najó... oké, a fehér golyó a helyén, hogy is tovább? Hogy is fogják ezt az izét... egen, hasonlít, azt hiszem így volt ott is. Aha, meg ezt húzogatni kell és utána lőni. Na lássuk... áh, csak nem lehet ez olyan nehéz... meg ahogy Móricka elképzelte. Olyan gyönyörűen lőttem bele a szemközti bal sarokba a fehér golyót kapásból, hogy azt tanítani kéne. Ráadásul pont ekkor kérdezi meg, hogy miért tudok ilyen jól célozni. Először lehajtom a fejem egy mangacseppel a fejem mellett, de aztán csak hátrébb állok. - Is-is... bár mint láthatja, egyáltalán nem célzok valami jól - sóhajtok, majd teszek megint egy kísérletet az abszinttal, persze csak miután visszahoztam neki a fehér golyót. - De magánnyomozó vagyok, ott pedig nem árt lőni tudni, mert volt néhány morgósabb esetem... akárcsak az őrzővédőknél. Nemhiába mondtam őrzővédőt, elvégre azt a szót a nagyközönség jobban ismeri. Valszeg sokan a helyiek közül nem tudják magában, mi az az őrző, de azért nem akartam kikotyogni semmit. - De gondolom önnek is benne van jópár évtizede a lövészet - jegyzem meg. - Attól még, ahogy a verseny sikerült, láttam, milyen pontosan tud lőni. Na igen, hisz én már figyeltem a korábbi köreit is.
-Hát, ha rendeltetésszerűen használod, akkor kicsi az esélye… Egyébként elég durva kis sérüléseket lehetne okozni vele. –vetettem egy pillantást a golyókra.
Na igen, szép kis súlyuk volt, valahogy nem díjaztam volna, ha fejbe kapnak egy ilyennel. De hacsak nem kap fel egyet valaki, hogy kézzel dobja, nyert ügyem van.
-Akkor most már ezt is kipipálhatja. –feleltem nevetve, amikor azonban közölte, hogy milyen nyelven hangzott el az alábbi, egy kicsit felszökött a szemöldököm.
Jó, hát ha belegondolunk, hogy statisztikailag a Föld minden 5. lakója kínai… de attól még furcsa volt, hogy nem csak a kis sárga húzott szeműek nyomják a nyelvet, hanem itt, a világ végén, Fairbanksben is akadnak beszélők.
-Az… az igen. Ott élt korábban, vagy csak valami lelkes nyelvész professzor, hogy pont ezt a nyelvet választotta? –kérdeztem vissza, miközben figyeltem, hogy kezd.
Amikor azonban kapásból eltüntette a fehér golyót… hát, én csak pislogtam. Te, ez ugyanaz az ember mint aki az előbb lealázott céllövészetben? Behalok.
-Ezt meg hogy csinálta? –néztem rá kissé értetlenül, mert ha valamire, erre aztán végképp nem számítottam.
De ha már így alakult… mentem, hogy előkerítsem a fehéret, aztán a folytatásra átvegyem a helyét. Golyó a helyére, én pedig miután végigfuttattam a tekintetem a golyókon, felmérve a lehetséges helyzeteket, előrehajolva becéloztam az egyiket.
-És Ön melyik táborhoz tartozik? Aki alapból gyűlöli az összes „morgósabb” egyént és örül, ha golyót repíthet a fejébe, vagy a békésebb fajtából? –tettem fel a kérdést, majd ellöktem a fehéret, ami az asztal szélének ütközve továbbgurult, hogy az egyik csíkossal is koccanjon, és végül eltüntesse a lyukban.
Az egy, hogy eddig a békésebb fajtának tűnik, de sosem lehet elég óvatos a farkas lánya az őrzőkkel, a többségük inkább látna minket holtan. Szóval az, hogy eddig jól titkolta, lehet, hogy csak annak tudható be, hogy emberek között vagyunk. Amikor meg az autóban ültünk… Az a kocsi így is épp elég életveszélyes, hát még ha közben kinyírják a sofőrt…
-Az Öné lesz a teli, enyém a csíkos. Amúgy az egyik korsó sör is az öné, látom, a másik úgy se lett a kedvence. –mondtam, miközben becéloztam a következőt, ezt azonban már nem sikerült leküldenem, a lyuk peremén megállt – igaz, ha bármelyik másik hozzákoccan, akkor legalább lesz még egy pontom.
Hátrébb léptem, hogy átadjam a férfinak a helyet, a kérdését hallva pedig egyből eszembe jutott az én drága öreg mentorom.
-Így is mondhatjuk, bár úgy tűnik, ma reggel bal lábbal keltem. –húztam el a szám- Egyébként annak idején egy darabig íjjal is tanultam, lovaglással kombinálva egész jó kis kikapcsolódás. Ön tud lovagolni? –fordultam felé, nem mint ha reklámozni akartam volna a kis családi vállalkozásunkat, de sosem lehet tudni.
- Hát ha még az lenne a cél, hogy kilőjünk vele valakit... - vigyorgok. Egy pillanatra ugyanis eszembe jut, milyen lenne, ha azzal szórakoznánk, hogy valakiket fejbeküldjünk egy-egy gyanútlanul iszogató vendéget. Valószínűleg nem lenne pont egy őrzőhöz méltó viselkedés és még ki is dobnának minket, de azért néha nem gond ilyen dolgokkal eljátszadozni a fejünkben. - Hát igen... amúgy hogy hívják ezt az itókát? Nem mondom, hogy örültem a szerencsének a piával, de hát egyszer mindent ki kell próbálni, tartja a mondás. No, úgy tűnik az általam használt nyelv eléggé meglepi, de akkor már kölcsönös a dolog, hiszen én is megütköztem a franciás kilétén. - Ott születetem... meg nőttem fel. Volt pár évtizedem rá, hogy magamévá tegyem a nyelvet. Más valakivel együtt, de arra most ne térjünk ki. A lövés viszont eléggé félremegy és valahogy nincs képem a piára fogni, elvégre biztosan átlátszó lennék. Szóval valami mást kellett kitalálnom. - Hátööö... jó a lyukérzékem. Valószínűleg az egyik legfélreérthetőbb megjegyzést mondtam, de ott hirtelen jó magyarázatnak tűnt. Végül Odette átvette a kört és már jobban kezdett, hisz egy golyóbis el is tűnt. Ugyan a második lövése már nem lök semmit a lyukba. De elválik, mit kell nekem a helyére raknom és mit neki... szóval... oké, most már célozhatok jobban... már ha képes vagyok erre. Bár van egy elég érdekes kérdése közben. - Meglenne az okom, hogy... morgósabb legyek az ön szavaival élve... de... inkább békésebb. Bár nem mondom, azzal a kis üzengetéssel eléggé megijesztett a lövészet előtt. Hát igen, a jelek szerint elég látványosan nem ízlik az eddig számomra ismeretlen itóka, hogy meg is jegyzi a dolgot. Viszont van pár elv, amit betartottam, még ilyenkor is. - Azért megiszom, ha már itt van - biztosítom és megint bele is kortyolok. Oké, nem velem volt a gond, másodjára se nagyon bejövős a dolog, de azért megküzdök ezzel is... bár amilyen erős... namindegy, el fog ez fogyni azért. - Hát ahogy nézem most elég csúnyán revansot vehet - jegyzem meg, miután a következő lövésem élből elvéti az általam bevétett golyót. Így megint hátrébb álltam, miközben hallgattam a nőt, meg átadtam a helyem neki a gurításra. - Az íjászat valóban jó - teszem hozzá, amiről tudok is valamit mondani. - De a lovagláshoz még nem volt szerencsém. Tipikusan olyan dolog volt eddig a részemről, amit eddig csak néztem és jónak láttam, de nem próbáltam. A hangulat elég kellemes volt. A társaság jó, a közeg kulturált és ahhoz képest, hogy egy vérfarkassal cseverészek, akit nemrég pipáltam le lövészetben, még barátinak is mondanám a hangulatot. Oké, ott volt a magázódás még mindig a hangunkban, de lehetne távolságtartóbb is a dolog... én már csak tudtam.
-Jó buli lenne vele a kidobós, az ziher, csak a rendőröket már húzósabb kör lenne lerázni. –vigyorgok én is a férfival, aztán hagyom is annyiban a témát.
Bezzeg régen! Igaz, nem volt billiárdgolyónk, de egy-egy hasonlóan eldurvuló kidobós után legalább könnyebb volt meglépni a zsernyákok elől. Azok a régi szép idők, amikor még rohadó zöldségekkel dobáltuk a másikat az őszi betakarítások idején... Áh, néha még visszasírom azokat az időket, még ha az engem ért találatokat nem is. Valahogy sosem szerettem a káposztát, hát még félig cseppfolyós állapotában…
-„La fée verte”. –felelem vidáman nevetve a férfi kérdésére, azonban mielőtt még kérdezősködhetne, már fordítom is neki érthetőbb nyelvre- Legalábbis a francia beceneve, „Zöld tündér”. Ha eleget iszik belőle, akkor Ön is fogja látni… Meg a zöld színe miatt is. Elterjedtebb nevén abszint, ha úgy tetszik. Egyébként szokták vízzel hígítva, karamellizált kockacukorral is fogyasztani, de na… Majd legközelebb úgy kérjük. –vonok vállat.
Aztán csak hallgatom, hogy honnan tud kínaiul, bár remélem, a kínai azért jobban megy neki…
-Hát, ha ezt annak nevezi… Ha az ágyban is így teljesít, akkor sajnálom az asszonyt. –felelem egy szemforgatás kíséretében, ahogy átveszem a helyét a pálya mellett, hogy leküldjem az első találatot.
Aztán miután a második mellé, újra Adamet engedem oda, miközben hallgatom a mondandóját.
-Valóban? Úgy tudtam, hogy e nélkül is képesek felismerni minket. Akkor hogy is van ez? Ez is egyénfüggő, vagy csak annyira belemerült a lövöldözésbe, hogy nem tűnt fel a dolog? –billentem oldalra a fejem ezután az ártatlannak tűnő kis kérdés után, valójában azonban csak szeretnék egy kicsit többet megtudni a fajtájáról.
Nincs ebben semmi különös, ők is feszt utánunk koslatnak meg nyomoznak, nekünk sem árt, ha tisztában vagyunk vele, mégis mire képesek valójában. Ki tudja, talán egyszer még jól jöhet, vagy életet is menthet a dolog.
-Azt reméltem is. Italt bűn lenne pazarolni. –feleltem nagy komolyan- Meg gondolom az önbecsülésén se sokat dobna, ha a kis zöld tündér győzedelmeskedne, nem igaz? –vigyorodok el, bár ahogy az asztalra pillantok, mit alkot már megint a szentem, legszívesebben a fejemet fognám.
Mon dieu! Hogy lehet ez ugyanaz a férfi mint aki az előbb lealázott a pályán? Bár, lehet, hogy csak rá kell éreznie, aztán itt is áshatom el magam.
-Lehet, hogy igaza van, abban viszont nincs semmi élvezet, ha olyat győz le az ember, aki most játszik életében először. –felelem.
-Nos, ha egyszer kedvet kap hozzá, hogy kipróbálja, van egy lovardánk a város mellett. –teszem hozzá csak úgy mellékesen, ahogy újabb két golyót tüntettem el a pályáról, mire a harmadik néhány milliméterrel arrébb kötött ki, mint terveztem, így újra a férfin volt a sor.
Megvárom, hogy helyet foglaljon az asztal mellett, mire én is mellé lépek, és mielőtt még lökhetne, megfogom a kezét.
-Várjon csak… Sőt, tudod mit? Hagyjuk a magázódást, így egyszerűbb. Szóval, rosszul tartod. Azt a kezed egy kicsit hátrébb… Úgy… -igazítom arrébb a kezét- A másik kezeddel pedig nyugodtan támaszkodj a filcre, támaszd alá a dákót, így könnyebb célozni vele. Na várj, nyugodtan dőlj az asztal fölé, anélkül nehéz lenne eltalálni a fehéret… Az egyensúlyt helyed át az egyik lábadra… Na, alakul el! –igazítgattam kezét-lábát, a kezében lévő dákót, amit épp kellett.
Hogy miért? Mert egész jó kedvem lett, másrészt pedig így talán ő is jobban fogja élvezni a játékot… arról nem beszélve, hogy nekem is egy pöppet nagyobb kihívást fog így jelenteni.
Kezdőlap
