Csak apró bólintással veszem tudomásul a válaszát, s miközben szavakkal írja le nekem az első testének kinézetét, én csak a szemem lehunyva próbálom magam elé képzelni, milyen is lehetett valójában. Felidézem azt a valóját, amelyiket még én ismertem, a képzeletem erejével változtatva át hosszú, sötét hajú indián férfivá. Azonban ahogy megemlíti, hogy egy másikat is ismertem, ráadásul a kiképzés idejéről, egyből sikerül összezavarnia, ám hiába néztem rá gyanakvó, kérdő tekintettel, a választ követelve, tudatlanságban hagyott… Már előre látom, hány éjszakát fogok forgolódni, miközben visszaidézem a régi emlékeket és próbálom kilogikázni, hogy melyikük is lehetett…
Újabb bólintás, mellyel jeleztem felé, tudomásul vettem a feladatomat. Amikor pedig újra faggatózni kezdek, ismét nem kapok egyenes választ – mily meglepő, csalódtam is volna az öregben, ha másképp lenne. Igaz, néha elég idegőrlő tud lenni, amikor csupa körülírással válaszol az ember minden kérdésére. - Tudom, tudom… Ha tudnál, akkor azt is tudnád, hogy épp milyen gondolatok járnak a fejemben és már azelőtt válaszolnál rájuk, hogy egyáltalán feltenném őket. -vigyorodtam el pimaszul, holott tudtam, hogy nem épp erre gondolt… hisz ott van a testbeszéd, a gesztikulációk, a test apró rezzenései, a mimika, a mozdulatok, a test kémiája, mely mind megannyi dologról árulkodik… és ha azt nézzük, hogy én milyen jól képes vagyok ráhangolódni ezekre, akkor képzelem, hogy ő, a mesterem, mennyire lehet jó mindebben. Sőt… el se merem képzelni! - Köszönöm. -mosolyodok el, amikor méltónak talál, majd miután áttértünk a falkát érintő dolgokra és visszakérdezett, újabb bólintás következett a részemről. Ismeri a szabályokat, nagyszerű. Ezek szerint akkor megkímél attól, hogy ismertessem őket, egy lépcsőt kihagyva egyből haladhatunk is tovább a lényegi dolgok felé. - Rendben, akkor így lesz. -egyezek bele a hallottakba, s bár kicsit meglep, hogy korábban már esett róla jelentés, úgy tűnik, csak hozzám nem ért el a híre. De sebaj, inkább legyen két jelentés ugyanarról az illetőről, mint egy sem, nem igaz? Ki tudja, talán némi újdonsággal tudok szolgálni ezek fényében, még ha nem is fogok mindent jelenteni, amit tudok róla. Arra, hogy csak azok tudhatnak a kilétéről, akiket méltónak talál rá, önkéntelenül is elönt a büszkeség… hisz ezek szerint akkor én is közéjük tartozok, méltónak talált rá, hogy felfedje magát előttem, hisz egyébként nem igazán akadt volna lehetőségem rátalálni, még ha mellette sétálnék is az utcán… A rejtőzködés mestere, pedig nem is Eska. De akkor térjük vissza az előzőre… Kíváncsian hallgatom, hogy ugyan mi lenne az a bizonyos kérés, feladat, amit még nekem szán, amikor pedig a hallgatásomat kéri, a kezem a szívem fölé helyezve biztosítom róla, hogy hallgatok. - Van lányod?! -bukik ki belőlem önkéntelenül is, amikor elárulja, hogy miről van szó, és csak csodálkozva pislogok… csak tudnám miért, elvégre férfiből van, majdnem annyi éves mint valami őskövület, miért is lepődök meg rajta, hogy ennyi évszázad alatt besikeredett egy gyerek… Elvégre ők hím létükre képesek a szaporodás eme emberi módjára is, ha már nálunk lehetetlen az ilyesmi. És már épp kérdezném, hogy ugyan ki az a bizonyos, vagy egyáltalán merre találhatom, miről fogom felismerni, amikor kiböki, nekem pedig első reakcióként valahol a földön koppant az állam a csodálkozástól. - Mi…….? Hogy….. hogy…. Fifi? Akarom mondani, Sofia? A Te lányod…? -kérdeztem csodálkozva, hisz akármennyire is töröm a fejem, eddigi pályafutásom óta csupán egyetlen embert kellett óriáskerékről leszednem, és a kedvenc Zsizsikünk volt az… - De… ő is tudja, hogy…. az apja vagy? Vagy hogy egyáltalán a városban vagy? Csak mert amikor legutóbb a családról beszélgettünk, nem úgy tűnt, mint aki tisztában lenne ezekkel. És nem azért, de akármennyire is nézem a vonásaitokat, de azt se mondanám, hogy annyira hasonlítotok egymásra…-ráztam meg a fejem, mielőtt sóhajtva hátratúrtam volna a tincseimet. - Szent Habakukk… Hogy pont olyan lányod van aki két percet nem bír nyugton ülni a fenekén… ám legyen, rendben. Figyelek rá, amennyire tőlem telik. -feleltem nevetve, hisz azt mégsem ígérhettem, hogy minden lépését követni fogom – pláne, mert egyszerűen lehetetlen lenne kivitelezni, és mint ő mondta, nem azt kéri, hogy a pesztrája vagy a testőre legyek…
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Pontosan. Eléggé egyirányú beszélgetés lenne belőle végül, egyetértünk? Néha bánom, hogy nem vagyok képes gondolatot olvasni. Én, aki a világ legnagyobb tudására törekszem, el vagyok vágva attól a dologtól, ahonnan egyáltalán a gondolatok származnak. Ha ehhez hozzá tudnék férni... senki és sehol nem lenne biztonságban tőlem. Elvégre, honnan tudnák, hogy meg kell védeni tőlem a gondolataikat? Hogy van valaki, ki átlát a koponyán és belelát az agyba, legintimebb privátszférájába. S mégis... belátom, valahol még se hiányzik. Vannak pillanatok, mikor már ez a tömérdek tudás is soknak bizonyul, mely egyetlen pillanat alatt zúdul rám. Félek, ha a mindennapi zúgás mellett még az agy dolgai is elérnének, már rég megőrültem volna. S Michelle jól látta. Egyetlen egy mozdulat bőven elég ahhoz, hogy olyan képet kaphassak a másikról, melyről ő azt hitte, nem sugárzik róla. Most se tudja elrejteni előlem, hogy büszkeséget érez a szavaim hatására. Érezzen is, minden joga megvan hozzá. Alapvetően háttérben levő figura voltam, olykor kilépve a napvilágba, hogy aztán vissza is vonulja ugyanoda. Megfigyelek, alig cselekszem, ha szükség úgy szüli. Éppen ezért van, hogy az Atanerk a mai napig nem tud róla, hogy én is itt vagyok. Sejti, gondolom a testvéreim alapján, de hogy pontosan ki az, nem tudja. Nem is fogja. Viszont evezzünk tovább, elvégre van még mondanivaló a kölykömnek. Közöltem hát vele, hogy mit kérek tőle. Már láttam a meglepetést és az arcán és én csak kicsit tártam szét a kezemet a kérdésére. - Akár hiszed, akár nem, még én is meglepődtem. El lehet képzelni az arcomat, amikor végre összeraktam a pár nappal korábbi találkozáson Sofiával és rájöttem, ki is ő. Az első alkalom volt, hogy ilyen élményben volt részem. Meg persze felvetődött a kérdés... ha van Sofia, vajon lehet, hogy több gyerekem is szaladgál a világban? Passzolom, bőven lehetséges... de most csak egyre koncentrálok. Na viszont ezt követően most én engedélyezek magamnak egy elégedett mosolyt, amikor meglátom a reakcióját. Na igen, valahol pont ezt vártam. Azért ha az egyik ismerősödről kiderül, hogy mellesleg a teremtőd vérszerinti lánya, azért az ezt eredményezi. - Még nem tudja. Pár nappal ezelőtt jöttem rá, hogy ki is ő. Nem mondtam el neki. El fogom, de még várok vele. Egyelőre annyit tud, hogy ismerem az apját és hogy vérfarkas, ki nincs a városban. Az igazság hamarosan el fogja érni ellenben. Tartok tőle így se lesz elragadtatva - s akkor még finoman fogalmaztam, valahogy a találkozásunk nem feltétlenül úgy végződött, ami pozitív folytatást eredményezhetne. - Sofiát az előző testemben nemzettem és inkább most ne menjünk bele abba, hogy biológiailag így nem sok kötődésem volt hozzá. Ami pedig a viselkedésbeli eltérést illeti, nos... igen, hozzám képest túlságosan eleven. Az anyja is ilyen volt. Oké Chulyin, lassan jó lenne visszakapcsolnod mesélő nagybácsi üzemmódból, mielőtt olyan dolog is napvilágra kerül, melyre talán a kölyköm nem feltétlenül kíváncsi... bár ez elég valószínűtlen, volt annyira érdeklődő személyiség, mint én. Nem hiába választottam ki egykoron. - Csak azt várom el tőled, amit kértem. Tudom, hogy így is nagy terhet raktam a nyakadba és megvan a magad élete. Sosem voltam az a fajta, aki túl sokat követel. Mindig szem előtt tartottam a másik határait, illetve tettem róla, hogy folyamatosan ki tudja azt szélesíteni. Hogy növelni tudja a képességeit és így a vállalhatóságait is. Valamit valamiért, tartja a mondás.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 259
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Csak elmosolyodok a Teremtőm megjegyzésére a gondolatolvasás kapcsán. De, valóban elég egyoldalú lenne… Aztán éles váltásként váltunk is a vér szerinti lányára – vagyis ha nem is ennek a testének, de egy korábbinak a leszármazottjára, aki történetesen az én falkatársam, és ez a hír pedig nem kicsit lep meg, számtalan újabb- és újabb kérdést felvetve, amiket nem is vagyok rest rázúdítani. - Ó, akkor ezek szerint nem tervezett baba volt… -vigyorodok el, bár belegondolva, hogy egy vérfarkas férfinál milyen kevés az esélye annak, hogy teherbe ejt valakit, képzelem, mennyire lehet egyáltalán bármelyik vér szerinti leszármazottat is tervezettnek minősíteni. Az eddigi tapasztalataim alapján a többség csupán a számtalan görbe éjszakából egy-egy emlékeztető, akiről apucinak segédlila fogalma sincs, hogy egyáltalán létezik. Azért valahol elszomorító. - Jut eszembe, és hogyan sikerült egyáltalán felismerni ezt a kapcsot? Hogy a te lányod? Ha nem is tudtál róla, nem is számítottál rá, azt sem tudtad, hogy egyáltalán létezik…? Gondolom, minden járókelőt azért nem faggatsz ki te sem, hogy szia-heló, apukád hogy van – hol van?! -vigyorodtam el, ahogy magam elé képzeltem a képet, mert valahol kimondottan mulatságosnak tartottam. Egyedi családfakutatás lenne, az egyszer biztos. - Jó, hát Fifi az Fifi… -tártam szét a kezeim, ha nem lenne, ki kéne találni, de komolyan… az a csaj megéri a pénzét, az egyszer biztos – ahogy az is, hogy ami a szívén, az a száján. Legalábbis ahogy az eddigiek alapján megismertem. - Renden, hálás vagyok érte. -bólintok végül a kötelességemre, és valóban így is érzek. Bevallom hősiesen, valahol tartottam attól, hogy esetleg valami lehetetlen helyzetbe kerülök az asszaszin esküm és a falka iránti hűségem között, de úgy tűnik, van annyi irgalom és bölcsesség a Teremtőmbe, hogy megkíméljen az ilyesmitől. Örök hálám érte. - És, neki terveztél bármi említést tenni arról, hogy ismersz? Mondjuk nem hülye, idővel szerintem úgy is rájönne magától, csak na… Nekem sem árt tudni, mihez tartsam magam ilyen téren, ha esetleg én lennék a szerencsés nyertes, akit betámad a kérdéseivel. -feleltem, és akaratlanul is elöntött némi féltékenység… Hogy lehet, hogy Fifi nem örült a hírnek? Hogy egy Vérvonal Alapító vér szerinti leszármazottja? Igaz, én a kölyke vagyok, engem választott, nem csak úgy a nyakába szakadtam egyszer, hogy szevasz papus, én is itt vagyok, de… attól még valahol fura és felháborító, hogy nem tudja igazán értékelni a dolgot. Vagy egyáltalán nem vette jó néven, még a történtek ellenére sem…
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Halk sóhaj hagyja el a számat. - Messze nem. Zahirát, az édesanyját egy emberkereskedő csapattól mentettem meg még Angliában. Aztán amikor útban voltunk egy biztonságos hely felé, nos... egy éjszaka nem tudtam ellenállni a csábításnak, mikor felajánlkozott nekem. Ritka alkalmak egyike. A hangomból érzékelhette, hogy az elmesélt történet bizony a szebb emlékeim közé tartozik. Talán nem volt előre tervezett, talán az ilyen fellobbanás eléggé távol áll az én jellememtől, de talán pont ezért szívesen emlékszek vissza arra az éjszakára. Rosszat nem tudok mondani Zahira-ra, akármit is gondolnak bele a legutóbbi megnyilvánulásomba. S már csak azért is pozitív emlék, mert ha nem is volt megtervezve, de aznap este fogant meg a lányom. - Két dologból vontam le a következtetést. Egyrészt Sofia gyakorlatilag kiköpött anyja. Az arca, a testalkata, a mozgása, de még az illata is egyaránt őt idézi. Persze ez jelentheti csak azt is, hogy az ő lánya, de volt nála valami. Mikor Angliába indultam, kaptam az aszaszin testvérektől az órát emlékbe. Ezt véletlenül ott felejtettem Zahira-nál az elválásunkat követően. Sofia azt állította, hogy az apjától van. Ilyen egyszerű a képlet, nincs mit rajta túlmagyarázni. Annyira egyértelműen mutatnak rá a jelek, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Persze, még mindig lehetséges, hogy mondjuk egy vizsgálat kimutathatna mást is, de nem tartottam fontosnak. Valószínűleg Herol is elég furcsán nézne rá, ha beállítanék hozzá a kéréssel. De szükségtelen. Sofia a lányom, ki merem jelenteni. A kölyköm kijelentésére pedig csak bólintani tudok. Ő bizony tényleg olyan, amilyen. Jelenség... akárcsak Tanya. Úgy tűnik, az én lányaim már csak ilyenek. Mert bizony, számomra Tanya is olyan volt, mint a lányom. - Persze ha úgy érzed még terhelhetlek tovább... - villan egy kis csalafintaság a szememben. Néha még én is megengedhetek magamnak hasonlókat, nemde? - Majd idővel igen, de igyekszek lassan csepegtetni az információkat, ebbe pedig a kilétem is beletartozik. Már az első találkozónk is elég... nehézre sikerült, jobb, ha egyelőre még emésztgeti egyáltalán, hogy az apja életben van. Értesíteni foglak, ha megemlítelek téged, ebben biztos lehetsz, de egyelőre maradjunk a megbeszélteknél. Erről jut eszembe... ha a falka kérdezi, nyugodtan mond azt, hogy ismersz régebbről. Kicsit több igazságtartalmat ad a jelentésednek. Így könnyebb megfelelő alibit felállítani. Van is benne igazság, de elrejti a lényegi dolgokat a kíváncsiskodók elől... azok elől, akik nem tudhatják meg, ki is rejtőzik Varen kiléte mögött. Eléggé megválogattam azokat, akiknek elmondtam, egyeseknél adta magát, mások kiérdemelték a kegyet... de hogy minden utcasarkon hirdessem a dolgot... nem, az nem én voltam. - Na, de ne csak én beszéljek. Ha már a családi újraegyesüléseknél tartunk, a tiéd beváltotta a hozzá fűzött reményeket?
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 259
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Csak hallgatom, milyen máltai szeretetszolgálat kedves öreg teremtőm, egészen addig a részig, amíg addig a bizonyos éjszakához el nem ér a sztori, és esküszöm, ha ennél is részletesebben ment volna bele a történtekbe, én magam állítom le. Így azonban nem vagyok rest szemtelenül visszakérdezni. - Mármint melyik volt a ritka alkalmak egyike? Hogy nem tudtál ellenállni a csábításnak, vagy hogy valaki felajánlkozott? -kérdezek vissza vigyorogva, mert nem mindegy… A további okfejtésre csak illedelmesen bólogattam, figyelmesen hallgattam, hogy aztán, ahogy elhallgatott, újabb kis apróságokra kérdezzek rá, amik talán jelentéktelennek tűnhettek az események nagysága mellett, engem mégis foglalkoztatott. - És milyen érzés? Az, hogy ennyire az anyja vonásait örökölte, és kevésbé a tiédet? Gondolom, az is érdekes felismerés lett volna, ha az akkori tested női hasonmását látod most viszont benne, annyira rád hasonlít… Nem rossz érzés így? -kérdezem, nem tudom, hisz sosem volt sem gyerekem, sem kölyköm, csupán a kíváncsiság dolgozik bennem. Mert amit nem ismerünk, azt ugyebár szeretnénk megismerni… - Ó, köszönöm, de én megelégszem ennyivel is. -emelem fel megadóan a kezem amikor a további terheléssel jön elő - Mást nem ha nagyon ölne az unalom, annyira leülnek a dolgok körülöttem, akkor majd szólok, hogy ne kímélj. Nem mint ha amúgy annyira szokásod lenne… -húzódik csalafinta mosolyra a szám szeglete, hisz gondolom ő is emlékszik már rá, hányszor, meg hogyan dobott be a mélyvízbe még kölyökéveim elején, amikor tanított. Mit ne mondjak, voltak húzós esetek, de csak túléltem valahogy. - Rendben, azért hálás lennék. Azért könnyebb úgy játszani, ha tudja az ember, mik a szabályok, és nem improvizálni kell úgy, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. -sóhajtok, hisz elég gyakori az ilyen helyzet, pláne terepen, akcióban… Figyelj oda, hogy hihető legyél, de még csak véletlenül se mondj olyat, amit a másiknak nem kell tudnia. A családi ügyek kapcsán csak ücsörgök egy sort, törökülésbe vágva magam, most valahogy az kényelmesebbnek tűnik, csak aztán válaszolok, némi hezitálás után. - Igen, mondhatni. Hála az égnek Alexeit az évek múlása sem tette olyanná, mint amilyen Petrov volt… igaz, már fiatalként sem hasonlítottak egymásra ilyen téren, de attól még bennem volt némi félsz. De úgy tűnik, emiatt nem kell aggódnom, a nyakamra nőni sem akar hála az égnek… Ezek után már csak az lenne szép, ha kiderülne, hogy a harmadik bátyám is él és vérfarkas. Szó mi szó, egyelőre megvagyunk. -mosolyodtam el, igaz, még szokni kell a dolgot. Azért nem olyan egyszerű megszokni, hogy az évszázadok óta halottnak hitt testvérünk mégis él, meg miken ment át, élt meg az évszázadok folyamán. - Viszont… azt hiszem, nekem lassan ideje visszatérnem. Holnap-holnapután dupla műszakom lesz, és addig még bőven van tennivalóm, amiket illene elintéznem. -csusszantam le a szikláról, hogy a ruháimhoz menjek, hogy a fehér lepedőt ledobva magamról elkezdjek felöltözni. - Ellenben lenne egy kérdésem… ha szükségem van rád, hol, vagy hogyan érhetlek utol? -fordultam a Teremtőm felé az öltözködés közepette, mert az odáig rendben, hogy ő bármikor megtalál engem, de ha úgy hozza a szükség, azért az sem lenne utolsó, ha nem kell feltúrnom az egész várost és környékét utána.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Hogy nem tudtam ellenállni - felelem őszintén. Pedig az esetek többségében sikerült. Nem mondom, hogy fogadalmat tett szerzetes módjára éltem az életemet, de azért nem is nagylábon, mint egyesek. Zahirah esetében ez nem ment. Már ez is jelzi, hogy milyen különleges nő volt ő. Még az olyan önmegtartóztató személyt is fel tudta hevíteni, mint amilyen én vagyok. Persze, most jöhetne a kérdés, hogy akkor miért nem maradtam mellette, vagy legalább is tartottam magam mellett. Nos... ez most egy olyan dolog volt tőlem, amelyet mostanában eléggé elkezdtem megkérdőjelezni. - Egyáltalán nem rossz. Sofia szerintem sokkal jobban járt azzal, hogy az édesanyja vonásait örökölte és csak kis mértékben az akkori testemét. Látom rajta az én jellemzőimet, de ennyi. Ami meg a személyiségemet illeti... nos, szerintem sokkal megfelelőbb számára ez az életvidám lét, mint amit én képviselek. Nem voltam persze teljesen szociálisan tuskó, de ha volt valami gyengébb részem, amit ilyenkor meg kellene említeni, akkor kétségkívül ez lenne. Túl sok komolyság, kevés lazaság és szociális érzék... ugyanakkor ez kell hozzá gyakorlatilag, hogy el tudjam látni a vállalt feladatomat. Tudtam viccelni, nem kerültem a társaságot, csak éppen... a milyensége nem mindegy. Arra viszont csak mosolyogtam egyet, hogy nem szokásom kímélni a leszármazottaimat. No igen, valószínűleg szoktak szeretni, amikor betalálom őket a dolgaimmal. De valamit valamiért. - Ha gondolod megpróbálhatok utánajárni, hogy él-e, de gondolom ennek eléggé kevés a valószínűsége - kevés, nem lehetetlen, nem hiszek benne. - Annak viszont örülök, hogy azt találtad, amit szerettél volna, rádfért már egy normális családi kötelék. Viszont figyelj oda a bátyádra. Veszélyes játékot játszik azzal, hogy kiéhezteti magát a problémáját illetően, ki tudja, mi lesz ennek az eredménye egy nem éppen szerencsés napon. Pont én ne tudnék róla, hogy milyen függéssel rendelkezik? Mindig megtalálom a legproblémásabb eseteket és bármennyire is igyekszik, ő az. A kérdés egyedül az, hogy megfelelő irányba fejlődik ez a probléma, vagy pedig valami sokkal alantasabba. - Rendben van, akkor végeztünk. Nem hiányzik az se, hogy az eltűnésedet megneszeljék. Javaslom otthon első dolgod legyen megfürödni, mert eléggé erős itt a drogszag - a végén még az egész motel ki lesz füstölve. - Elküldöm neked a mobilszámomat az este folyamán. Emellett... ha égetően szükséged van rám, mond ki az aszaszin nevemet: Ra's al Ghul. Percek kérdése és meg fogok jelenni, ha nem kevesebb. S ne legyél rest, ha veszélyben vagy. Vele ellentétben én nem szedelőzködtem. Továbbra is nyugodtan ültem a tűz mellett, melynek lassan kezdett alábbhagyni a fénye. Lassan pillantottam fel a hamarosan menetkésszé váló kölykömre. Mit is mondhatnék még? Lehetne sok mindent, elvégre évszázadokon keresztül voltunk távol egymástól. Ám ha sokáig itt kell még lennem, akkor lesz lehetőségünk bőven pótolni. Nagyon is. Szívesen töltöttem még ennyi távollét után is a kölykömmel az időt, de egyszer mindennek vége szakad. Így hát végezetül csak ennyit mondtam. - Légy óvatos odakint. S ha elindulsz kifelé, éld úgy tovább az életed, hogy büszke lehessek rád... legalább annyira, mint most vagyok.
//Köszöntem a játékot kölyköm ^^ Majd foglak még zargatni a jövőben, szóval folyt köv, a feladatod meg tessék ellátni (hug) //
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 354
◯ HSZ : 259
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
- Hát, nézd… a legjobbakkal is megesik. -vonok vállat a válasza hallatán, de aztán nem bírom megállni, hogy ne fűzzek hozzá még egy pimasz kis megjegyzést - Mint a kedves lányod esetében… -vigyorogtam hozzá, mint a vadalma, mert ha nem is találkoztak túl sokat és nem ismeri a lánya ezen oldalát, hát… rövidesen fogadni mernék, hogy ismerni fogja. - Ez nem hangzik túl biztatóan. Ennyire… karakteres vonásaid voltak? -próbáltam finoman az iránt érdeklődni, hogy ezek szerint egyik Casanova kinézető őrző sem volt adakozó kedvében amikor testcserére került a sor, és ezért kellett beérnie olyannal, amilyennel? Hát na, megesik az ilyesmi is… - Őszintén? Nem sértésből mondom, de el sem tudnám képzelni másmilyennek… Pláne nem olyan komolynak, mint téged. -feleltem komolyan, ám amint mégis megpróbáltam elképzelni, már társult is hozzá képzeletben az okoska-szemüveg meg valami szigorú könyvtárosnénis szerelés, ahogy ott ül a számítógépe mögött és rápisszeg a hangoskodókra és… áh, nem… ez már tényleg nem Fifi lenne. Előbb rontana meg valakit az első olvasófülkében, mint hogy a csend miatt parázna. - Én sem sok valószínűségét látom, pláne, hogy amikor elhagyta a családunkat, épp katonának vonult be a seregbe, az meg sosem volt egy életbiztosítás. Meg ha reálisan nézzük, mennyi az esélye annak, hogy 4 testvér közül egy vérfarkas lesz? És hogy még egy? És hogy a harmadik is…? És végül 300 év múltán találkozzanak? Szerintem már ennek is rendkívül kicsi, ha meg azt nézzük, hogy Nikolaj is vérfarkas lenne, szerintem már-már a lehetetlennel vetekszik az esélye. Ha meg mégis… és a sors is úgy akarja, előbb vagy utóbb úgy is keresztezik egymást az útjaink, nem igaz? -mosolyodtam el ismét, elvégre Alexei-jel is annyi év után találkoztunk újra. Ki gondolta volna valaha is? Mert én aztán végképp nem, képzelheti bárki, micsoda meglepődés volt, amikor először szúrtam ki az utcán, véletlenül, még Kanadában… Hallgatom az Alexei-jel kapcsolatos tanácsait, és csak kimérten bólintok rá. Ezek szerint már ő is tud róla… bár meglepődtem volna, ha pont ő nem tud ilyes valamiről. Önkéntelenül is eszembe jut a böjt a megjegyzése kapcsán, arra pedig, hogy ki tudja, mi lesz a végeredménye… akaratlanul is eszembe jut Fifi, mint a kedves Teremtőm egy más fajta böjtjének végeredménye. Hát, gondolom, ha a bátyámnál fogyna el az önuralom, annak csúnyább vége lenne, mint egy esetleges unokaöcsi vagy unokahúgi. - Értettem, kapitány! -szalutálok neki a javaslat hallatán, aztán rájövök, hogy ha fürdés, akkor azt még itt kint illene megejteni, nem a hotelben, ahhoz meg épp totál felesleges felöltözni… szóval az eddig magamra vett ruhák ismét a földön landolnak, hogy aztán alakot váltva harapjak rájuk – itt hagyni nem szeretném őket, mert minek? Úgy se kell a kutyának se, de ha szárazon viszem vissza őket, akkor meg ugyanúgy kiszimatolhatják a dolgot. Csak így, teli szájjal bólintok a telefonszámos dologra is, azt pedig már meg se próbálom kideríteni, hogy honnan szerezte meg az én számomat. Küldje… ~ Mindig az vagyok. Te is vigyázz magadra, kérlek. ~ -üzentem még búcsúzóul, majd egy apró meghajlást követően kisétáltam a barlangból, hogy miután jó pár méterre eltávolodtam, kicsit gyorsabb tempóra kapcsoljak – kiszellőztessem a bundámat, majd, ha megneszelek a közelben valami vízfolyást, akkor meg is mártózzak benne, mielőtt visszaindulnék a hotelhez.
// Én is köszönöm szépen a játékot! És rajta leszek a témán, ígérem Várlak szeretettel a későbbiekben is! //
Azt mondják, hogy az élet csak annyi terhet rak ránk, amennyit elbírunk viselni. Nem szerettem sose sajnáltatni magamat, de az életem az elmúlt napokban igazán összekuszálódott és ahhoz képest, hogy mennyire szeretek segíteni az embereken, most mégis részben arra kényszerültem, hogy kerüljem őket. Nem akartam megszegni azt, amit megígértem Ben-nek, hogy nem beszélek róla senkinek se, s amíg nem találtuk ki azt, hogy mi legyen vagyis inkább, amíg nem beszéltük meg azt az egy bizonyos dolgot, addig az edzéseket se tudtam teljes mértékben kihagyni. Legfeljebb csak megpróbáltam kicsit könnyíteni rajta, ha senki se látta és szerencsére eddig egészen jól sikerült, meg sokkal inkább elkezdtem azzal foglalkozni, hogy miként is tudnám a mágiaszintemet is növelni, hiszen tény, hogy eléggé elhanyagoltam és egy őrzőnek nem lenne szabad. Sokat hallottam már erről a vidékről a társaimnak köszönhetően, illetve unalmas perceimben az interneten is kutakodtam kicsit. Mivel Ben se volt most itthon, az egyetem meg szinte el se kezdődött, így elhatároztam, hogy kicsit bejárom a vidéket. Egy kis levegőzés jót fog még nekem is tenni. Beraktam egy kis kaját és innivalót, majd belebújtam a dzsekimben, a zsebembe csúsztattam a telefonomat és hamarosan már kocsiba is ültem, hogy a kiszemelt célhoz elérjek. Természetesen nem lehetett végig eljutni oda kocsival, de számomra már ez is sokat jelentett, hogy ennyivel le tudtam csökkenteni a távolságot, majd felkapva a táskámat, bezárva a kocsit elindultam az ismeretlenbe, miközben figyeltem minden egyes apró rezdülésre, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor éri az embert támadás, vagy mikor sétál bele egy csapdába. Ez mondhatni már a véremben volt, hiszen őrző vagyok és azon belül is harcos. Majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor végre célba értem. Egy darabig csak figyeltem, pásztáztam a tájat, ami képes volt teljesen megbabonázni, majd pedig hamarosan egy kisebb meditációba kezdtem, hogy képes legyek kitisztítani az elmémet. Semmilyen neszt nem hallottam, ami arra utalt volna, hogy társaságom akadt, majd pedig kibújva a kabátból és a táskát is letéve egy-két harci technikát kezdtem el gyakorolni. Persze csak olyanokat, amit a profik is képesek megtanulni egy-két edzőteremben. Nem akartam, hogy valaki megsejtse azt, hogy mi vagyok, ahogyan túlzottan megterhelni se szerettem volna magamat, tekintve az állapotomat, de ekkor még nem is sejtettem azt, hogy a vészjósló hang arra utal, hogy hamarosan el fogom veszíteni…
Habár az ajánlat csábító volt, a munkát nem vállalta el. A pszichiátrai intézetben betöltetni kívánt szerepe távolt állt attól, amit képviselt. Valahogy úgy érezte, hogy amit az intézet nyújtani tud, azon szakmailag már túlhaladott volt. Tíz éve ölni tudott volna a lehetőségért, azonban már csak a régi cél volt meg, a vágy hiányzott. Az öreg professzor sajnálkozott egy sort a döntésén, és habár megértette az érveit, mégiscsak úgy engedte útjára, hogy a hét folyamán még mindenképpen beszéljenek. Azonban nem volt miről. És minden egyes lépés, a zenének minden egyes lüktető üteme egyre jobban megerősítette benne az elhatározást, hogy nem ez az az út, amire rá kell lépnie. A reggel hideg, párás levegője az arcába csapott, ahogy lépéseit gyorsítva kanyarodott rá az ismert, tóparti ösvényre. Habár ha Fairbanksban volt, ritkán volt ideje a reggeli futást a városhatáron kívülre helyezni, ha nyugalomra és emberektől mentes, lélekölő rohanásra vágyott, megérte ide kiautózni. Semmi más nem volt képes úgy kitisztítani az elméjét, mint teljes, fizikai határokat feszegetve kihajszolni magából mindent, amit még egy kiadós hányás nélkül ki lehetett. Léptei gyorsak voltak, mégis könnyeden szelték a tópart menti ösvényt. Kb. 20 éve volt a futás szerelmese, és ha ez volt a sportok királynője, akkor már több mint egy évtizede nőül vette. Habár a pszichiátriai intézetben felajánlott munkáról döntött, a költözés még mindig a levegőben lógott. Jól tudta, a lelkét is kiköpheti a halak közé, úgyis Elisé érkezésének milyensége fogja a végső szót kimondatni vele. Habár a fülében a lépteinek ütemére zakatoló zene, és gondolatai teljesen elzárták előle a külvilágot, a parton lévő kifinomult, és meglepően profi mozdulatsor megakasztotta tekintetét. Mindig is értékelte a kitartást, amit emberek abba fektettek, hogy valamilyen mozgásformát a tökélyre fejlesszenek. Ha még ezt megspékeli az ember egy, az alig-alig erőlködő napsugarak ölelte, tagadhatatlanul figyelemfelkeltő női alakkal…nos igen. Profizmus ide vagy oda, az eddig rohanó léptek kellemes kocogássá lassultak. A szürkészöld tekintet akaratlanul is végigsimogatta a hűvös levegőben meghajló, ruganyos testet, hol látszólag minden izomnak megvolt a szigorú koreográfiája. Nem akarta megzavarni a nőt, sőt! Eszébe sem volt hozzászólni, csupán követte a felé kanyarodó ösvényt, hogy némán csodálva fusson el majd mellette, majd feledje is el. A pávákat se kergeti senki, csak némán megcsodálja, majd odébbáll. De valahol agyának legmélyén valami megfoghatatlan érzés kapart, ami miatt nehézkesen ugyan, de elhagyva a combok ívét, egyre feljebb tekintve elérte a félfordulat után felé álló nő arcát, és az ismerős szempárt, mibe ő maga is belekapaszkodott. Akaratlanul is megtorpantak léptei, és kihúzva füléből a zenét kényszeredetten nevetett fel. - Most már valóban kezdek aggódni. Vagy az Univerzum szórakozik velem, vagy maga követ. – lépett rá a hűvös fűszálakra, közelebb indulva a nőhöz. - Az egyik rosszabb vicc lenne, mint a másik. De kérem, most ne támadjon le. Túl éteri volt ahhoz a látvány, hogy elrontsa a neurózisával. – a maga faramuci módján akár bóknak is lehetett tekinteni szavait.
Tisztában voltam azzal, hogy nem szabad túlzásba vinnem az erőfeszítést, hiszen Ben képes volt minden egyes percben a tudtomra adni, ha csak meglátta azt, hogy valamiféle edzés szerűséget csinálok. Szerencsére jó pár olyan könyvet, fórumot és írást találtam, ahol azt ecsetelték, hogy igenis minden nőnek szüksége van ilyenkor mozgásra. Tény, hogy nem tehettem elegemet eme vágyaimnak olyan mértékben, mint szerettem volna, de a futással és egy-két egyszerű harci mozgással is beértem. Legalább lehetőségem van ezeket is tökéletesíteni, hiszen az ember holtáig tanul és én sose voltam rest megragadni az ilyen lehetőségeket. A nap még szinte a horizont alatt járt, de már ennek ellenére is fent voltam, hiszen az edzéseket korán érdemes elkezdeni. Az ember napja is már teljesen másképpen fog indulni, ha mozgással kezdi. Felfrissít és képes egész napra energiával feltölteni, de sok esetben én szinte egész nap edzettem, vagy legalábbis reggel és este is. A szél szinte simogatta a bőrömet, miután már gyalog indultam el. Egyszerű edzőruha volt rajtam, hogy minél kényelmesebb legyen, de ha nem is amiatt jöttem volna ide, akkor is biztosan hasonló ruháztam vágok neki ennek a tájnak. Mosolyogva figyeltem az ébredező világot, miközben a nap szép lassan kezdett előbukkanni. Hallgattam a folyók moraját, ami egyre hangosabb lett, ahogyan egyre közelebb értem. Néztem a víznek a fodrát, majd pedig próbáltam száműzni minden egyes gondolatot, hiszen jó lett volna végre kicsit visszatalálni a lelki békémhez, ahhoz a harmóniához, ami egy korábbi hírnek köszönhetően eléggé felborult, mintha hirtelen eltűnt volna. Ha vele nem beszélhettem meg, akkor is itt volt már az ideje annak, hogy amennyire lehetséges visszazökkenjek a normális kerékvágásba, még ha nem is tudom, hogy mit hoz a holnap. Alig, hogy sikerült megtalálnom azt a békességet, ami eme fogások elsajátításához célszerű neki is kezdtem. Egyszerűen szép lassan kikapcsoltam és semmi más nem maradt, én, a természet és a szellő gyengéd simogatása, miközben víznek az illata lengett körbe. Egy apró mosoly kúszott az arcomra, hiszen gyerekkori emlékek kúsztak elmémbe. Tisztán emlékszem, amikor először tanultam eme fogásokat. Még gyerek voltam, de pontosan annyira lelkes, de kevésbé óvatos, mint most. Nem számítottam arra, hogy ilyen korán reggel valakivel találkozhatok, arra meg pláne nem, hogy itt. A városban van, vagy ahhoz közelebbi helyen sokkal inkább. Hamarosan már léptekre lettem figyelmes és talán nem is figyeltem volna a futóra, ha nem hallom azt, ahogyan egyre inkább lassul a lépte, a futása. Sietve pillantottam fel, végig mérve a velem szemben álló férfit és nem akartam hinni a szemeimnek. Csodálkozva pillantottam rá és egy halk nevetés hagyta el a szavai hallatára az ajkaimat, de nem gúnyos, hanem sokkal inkább a csodálkozásomnak köszönhetően és annak, hogy egyetértek az első felével a mondandójának. Sajnálom a múltkorit, remélem nem haragszik. – szólaltam meg barátságosan és a közeledő férfit figyeltem. – Mindig itt szokott futni? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen én most először voltam itt, de máris magával ragadott ez a hely. Majd egy apró mosoly jelent meg az arcomon, amikor meghallottam a kicsit talán bóknak nevezhető kijelentését. –Gyönyörű ez a hely, táj. Azt hiszem bárkit képes magával ragadni. Amúgy régóta figyelt? – a hangomban semmi gyanakvás, bántó nem volt. Puszta kíváncsiság, mert érdekelt, hogy vajon mit láthatott abból, amit csináltam. Semmi őrzőket eláruló dolgot nem tettem, de attól még igazán kíváncsi voltam és szerencsére a tetoválásaim továbbra is rejtve voltak az esetleges kíváncsi szempár elől.
Kicsit távolabb állva meg a nőtől, emelte meg egyik karját, majd másikkal megfogva könyökét, nyújtotta meg a váll és lapockacsontra kapcsolódó izmokat. A sötétkék futópóló balján, és a karrészeken végigfutó diszkrét motívum a jóval bővebb fazonú nadrágon is folytatódott. Nem a díszítés volt a célja, hanem a fényvisszaverés, habár jól látszott, az együttes nem az a „reggel kikapom a szekrényből ami a kezembe akad” darab volt. A sötét nadrág pont annyira volt bő, hogy kényelmesen lehessen benne mozogni, nyújtani, és hogy valamiféle ellentétben rátegye a hangsúlyt a szűkebb felsőrészbe bújtatott, nem nagydarab, sokkal inkább szikár felsőtestre. Az egész felépítésén látszott a rendszeres mozgás, de nem az a fajta edzőteremben gyúrós. Az a fajta, aki élvezetből megy, és csinálja amíg csak él. Másik karját is hátrahúzva pillantott körbe, majd bólintott. - Ha a városban vagyok, szinte mindig kijövök ide. Ha nem is minden nap. – tett még egy kört a karjával, majd végül megnyugodva engedte maga mellé. A nő kérdésére szemöldöke kissé megemelkedett, majd pofátlan higgadtsággal kezdett beszélni. - Ha látná magát hátulról, maga is figyelné. De most, hogy szembefordult, már folyik is kifelé a szemem a pedofília gondolatától is. Egyáltalán nagykorú? – egyértelműen szívatta, ami a szavait követő apró mosoly is jelzett. Komolyra váltva intett az út felé, ami a magas aljnövényzeten át vezetett a tópart irányába. - Egészen a kanyar óta figyelem. – mutatott a fél perc futásra lévő részre, ahonnan az ösvény kibukkant a bokrok közül. – Kövezzen meg érte. Abban úgyis nagyon profi. Bár most nincs közönsége, szóval kisebb lesz a hatás. – tartotta a nő tekintetét, majd végigintett rajta. - Maga se most kezdte. – célzott a mozgás kifinomultságára, mi jelezte, hogy a mozdulatsor rutinos és olajozott. - A nők többsége, aki komolyan veszi a küzdősportot, az vagy versenyző, vagy fél valamitől. A versenyzők nem egy kietlen tó partján, edző vagy edzőtárs nélkül gyakorolnak. – nem tette fel a kérdést, hogy mi az amitől ennyire fél, hogy mi történ ami miatt most itt van. A mondatai nyugtáztak, és nem feszegettek semmit, de teret adtak bármilyen reakcióra.
Nem értettem, hogy miért pont őt sodorta megint az utamba az élet. Első találkozásunk se volt felhőtlen. Sőt, egyenesen borzasztóan sikeredett, ami természetesen nagyrészt nekem köszönhető volt. Egyszerűem túlzottan „kifordultam” önmagamból, szinte teret se engedtem neki, hogy egyáltalán legyen esélye megmagyarázni a dolgokat vagy tényleg esélyem legyen megismerni őt. De ez egy új nap volt, semmi se szennyezte még, így tele volt még lehetőséggel és ezzel együtt azzal is, hogy kicsit jobban megismerjem őt, vagy legalábbis javítsak a korábbi hibázásaimon. Csendesen figyeltem a mozdulatsorait és biztos voltam abban, hogy ő se most kezdte el a futást. A ruházata, a mozdulatai és testének a felépítése is erre engedett következtetni. Lassan bólintottam a válaszára és kicsit újra elmerültem a táj szépségében, hiszen nem is értem, hogy eddig miért nem bukkantam erre a helyre. Tény, hogy jobban szeretek valakivel edzeni, de néha szükségünk van arra is, hogy egyedül legyünk és kicsit elmélyítsük az eddigi tudásunkat, vagy éppen megtisztítsuk az elménket. A szavai hallatára egy újabb halk nevetés hagyja el az ajkaimat, majd kicsit meg is rázom a fejemet. Amikor meglátom az apró mosolyt, akkor újra sikerül kicsit meglepődnöm, hiszen nem számítottam arra, hogy valaha látni fogom őt mosolyogni is. Igen, már nagykorú vagyok, így ilyenek miatt nem kell féltenie a fejét. Illetve valakit nézni nem bűn. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében és pontosan annyira játékosan és barátságosan, ahogyan ő is az előbb beszélt. Talán a friss levegő, talán a teljes mértékben váratlan találkozásnak köszönhető az, hogy a beszélgetés sokkal inkább normális, emberibb mederben sodródik jelenleg, mint az első találkozásunkkor. Nem állt szándékomban megkövezni, egyszerűen csak érdekelt, hogy mennyit látott ezekből a mozdulatsorokból. – válaszolok neki még mindig barátságosan, majd a pár kósza tincset, ami a copfból kiszabadult a fülem mögé tűröm, miközben élvezem a szellő gyengéd simogatását. Majd pedig csendesen hallgattam a férfi kijelentését, véleményét, vagyis jobban mondva az elképzelését arról, hogy miért is edzhetek itt egyedül. Nos, azt hiszem egyik se igaz rám. Nem vagyok sportoló és nem is félelemből edzek. Gyerekkoromtól kezdve tanított rá édesapám és a városban akad edzőtársam is, de szeretem tökéletesíteni egy-egy mozdulatot és ahhoz ez a hely tökéletes. – adok választ arra, hogy mit is keresek itt, hiszen a farkasokkal szemben mindig toppon kell lenni, ha esetleg úgy hozza a helyzet, hogy fel kell lépnünk ellenük, de valószínűleg a férfinak fogalma sincs arról, hogy milyen világban élünk. Természetesen édesanyám balesete óta sokkal inkább belevetettem magamat az edzésbe, de nem érzem úgy, hogy menekülnék vagy félnék valamitől. Egyszerűen csak már képtelenség lenne elképzelni az életemet nélküle. Ön szokott hasonló módon edzeni? Vagy csak a futásnak hódol? – kérdezem tőle kíváncsian és teszek felé egy lépést, de még mindig kellő távolságot fenntartom, mert nem akarok tolakodó se lenni. Végül felkapom a kulacsomat a táskámból és iszom belőle, majd barátságosan felé nyújtom, ha esetleg megszomjazott volna a futásban.
A nő szavait hallgatva rezdületlen maradt arca. Nem tette hozzá kapásból, ahogy ha az apja pici korától nevelte harcosnak, akkor ő félt valamitől. Felesleges volt. A lány olyan szinten volt az őszinte tagadás mestere, hogy nagyon mélyre kellett volna ásni, hogy a csontváz kidőljön abból a bizonyos szekrényből. És mivel sem a terapeutája nem volt, sem a barátja, teljesen felesleges lett volna bottal kavargatni az állóvizet. - Hasonló módon? 7 évesen Judoztam egy évet. Egy hétévest a mai napig ki tudok gáncsolni, ha ez számít. – vonta meg a vállát egy apró félmosoly kíséretében. Tudott ő barátságosan viselkedni, ha épp volt kedve hozzá, és ha épp nem támadták meg egy kocsmában neurotikusnak tűnő kislibák. - Aztán elég hamar rájöttem, hogy a legtöbb helyzetben a szavaimmal épp olyan erős ütést vihetek be, mint bármilyen küzdősporttal. Hamar feltérképezni a másikat, majd oda szúrni, ami vélhetőleg a legjobban fáj. Ebben elég jó voltam elég sokáig. Aztán rájöttem, hogy ezt továbbfejlesztve akár segíthetek is. – tárta szét a karját kicsit, majd ejtette maga mellé. - Nem, nem verekszek. – összegezte. - Futok, úszok, sziklát mászok, síelek, squasholok. Állóképességi sportok rajongója vagyok. - Szavai alatt diszkréten csipogni kezdett a pulzusmérő órája, mit maga elé emelve csitított el. - Nos Cali… - szerette használni az emberek nevét. - …mivel sikeresen megint eltolta a napomat… - célzott a kikapcsolt pulzusmérőre, mi jelezte, hogy a szívverése jócskán a bemelegítés előtti állapotra esett vissza. - …és mivel az előbb oly felelőtlenül kijelentette, hogy nézni nem bűn… - lépett el a nő mellett, majd a napsütötte füves részre telepedett. -…hát folytassa. Ez a minimum, amivel tartozik nekem. – fürkészte a nőt zavarba ejtő várakozással.
Biztos voltam abban, hogy egy kívülállónak úgy tűnhet, hogy akkor édesapám félt valamitől túlzottan, vagy egyszerűen túlzottan féltette a kicsi lánykáját és azért nevelte erre, de nem ez volt a valóság. Édesapám és édesanyám is őrző volt, ráadásul édesapám szintén a harcosokat erősíti és annak ellenére is, hogy ő szeretett volna ettől a világtól megóvni gyerekkoromtól kezdte elkezdett felkészíteni erre,s amikor a titokról fellebbent a fátyol, akkor nem volt kérdéses, hogy harcos leszek. Talán ezzel is azt szerettem volna elérni, hogy még büszkébb legyen, illetve ennyi idő alatt eme sport teljes mértékben hozzám nőtt. Nem tudtam volna elképzelni azt, hogy nélküle éljek, illetve így legalább ártatlanokat is megvédhetem, ha úgy hozza a helyzet. „A törékenynek tűnő lányban egy harcos lakozik.” Legalábbis mások mindig ezt mondták, amikor meglátták, hogy mire vagyok képes. A szavai hallatára már nem csak egy kisebb mosoly jelent meg az arcomon, hanem egy aprócska kuncogás is. Nem gonoszságból, egyszerűen csak, ahogyan előadta dolgot képes volt megmosolyogtatni az embert. De nem szólaltam meg, hanem sokkal inkább érdeklődve és csendbe burkolózva álltam vele szemben és hallgattam tovább azt, amit mond. Akkor maga is olyan személy, aki szeret a sportnak hódolni és nem mindig képes a fenekén megülni, vagyis gondolom. – szólalok meg barátságosan. – A hegymászásban profi? – fordultam felé újra érdeklődve, hiszen mindig is vonzott az a sport. Természetesen nem a jelenlegi állapotomban fogom elkezdeni, de azért tényleg érdekel egy szakértő véleménye, hogy milyen lehet. A következő kijelentésére csodálkozás jelent meg újra a szemeimben, de sokkal inkább az lepett meg, hogy emlékszik a nevemre, mint az, hogy „megint elrontottam a napját” kijelentése. Szerintem lassan ki lehet jelenteni azt, hogy én vagyok a napjainak az elrontója. – Azt hiszem, lassan már valami „kitüntetés” dolgot kaphatok azért, hogy sikerül elrontanom a napját. – szólalok meg viccelődve, hiszen tényleg nem gondoltam komolyan és bántani se, illetve kötekedni se szeretnék. Követem Eugéne-t a tekintetemmel és egy kisebb hitetlenkedő pillantással nézek rá. Tudja, esetleg csatlakozhatna hozzám. Annyira nem nehéz és egy-két alap dolgot szívesen megtanítok magának, ha már találkoztunk. - a hangom barátságosan cseng és közben a férfi tekintetét figyeli. Nem szoktam csak úgy mások előtt neki állni gyakorolni. Főleg nem olyankor, amikor tudom, hogy valaki figyel. Mondhatni kicsit már zavarba ejtő a helyzet, hiszen a semmi közepén vagyunk, s egy kis pihenés nekem se árt, illetve mindig is szerettem másokat tanítani. – Mit gondol? - türelmesen várok a válaszára, miközben a fűben heverő férfiről néha a folyók felé pillantok, miközben a kulacsot visszarakom a többi cuccom mellé.
Leheveredve a fűre nyújtóztatta meg lábát, majd zsebébe nyúlva kapcsolta ki az apró lejátszót, mi még mindig kitartóan ontotta a ritmust. - Nem vagyok hegymászó. Sziklamászó vagyok. Hogy profi-e? Még élek… - emelte meg kissé a kezét, nyugtázva az egyértelmű tényt, miközben a lány mozdulatait figyelte. Mennyire hihetetlenül gyerek volt még. Labilis, naiv, bolond, butuska, üdítő és kívánatos kislány. Akaratlanul is elmosolyodott a közös edzés gondolatán, és ha a nő egy tízessel idősebb, még nyújtja is a kezét, hogy húzza fel a földről, de így, hogy a másik a húszas éveinek igen csak az elején járhatott, a vészcsengők felvisítottak az agyában. Ismerte magát, és azt is, hogyan tud hatni erre a korosztályra. Jól ismerte az egész koreográfiát, a jeleket, amik már a cselekmény kibontakozás előtt több száz méterre felsorakoztak. Nem volt szükség bonyodalomra, és a huszonéves korosztály pont az volt, akikkel csak a probléma van. Ahol egy pár óra sosem csak egy pár óra. Persze, jól tudta, a másiknak meg sem fordult továbbgondolni a dolgokat, mint a jelen pillanat, és ez így is volt rendjén. Kettőjük „kapcsolatában” Eugéne volt a felnőtt, és ennek így is kellett maradni. Így habár a némileg árulkodó mosolyt nem törölte le ajkáról, ahelyett hogy felállt volna, távolabb kerülve a nőtől feküdt hanyatt a füvön, feje alá téve karját. - Nem. – volt egyszerű, és ellentmondást nem tűrő a válasza. – Én napozok, maga folytatja. Ez az egyezség. És a pihenő pillanataiban végre elmesélheti, hogy mi a francot akart tőlem a kocsmában? - hunyta le a szemét, élvezve a gyenge sugarak langyos melegét. - Mit olvasott rólam, ami ennyire kényszeresen hajtotta arra, hogy megismerjen, és annyira fájt ennek a sikertelensége, hogy 10 percig csak szapult? – futott át az oly jellegzetes mosoly szájának szegletében az emlékre, de szemét nem nyitotta ki.
Igaz, tényleg azt mondta, hogy szikla mászó. Nem is értem, hogy miért mást mondtam vissza. Talán kicsit már fáradok én is, hiszen régóta itt vagyok már. Igaz, az idő nagy részét még csak meditálással töltöttem el, de az meg szerintem legtöbb esetben pontosan annyira elengedhetetlen, mint egy-egy testedzés előtt a bemelegítés. S tanítani is szokta? – kérdezem tőle mindenfajta habozás nélkül. Nem hiszem, hogy ezzel túlzottan vájkálnék az életébe, hiszen ő árulta el azt is, hogy ezzel is foglalkozik, vagy legalábbis van egy ilyen fajta szenvedélye is. Tény, hogy nem néztem volna ki belőle, de lassan már meg se lepődök az ilyen dolgokon, hiszen egyáltalán nem ismertem őt. Csak hallottam, illetve olvastam róla. Nem volt semmilyen fajta hátsószándékom a kérdésemmel. Egyszerű ajánlat volt részemről és nem ez lett volna az első eset, hogy férfit tanítok meg az önvédelemre. Nem mindegy az, hogy verekedni tanulok, az önvédelmet tanuljuk vagy azt, hogy miként védhetünk meg másokat. Én főként az utolsó kettőt tanultam, de tudnék verekedni, viszont sose vonzott. Nem szeretek erőszakos lenni, de néha nincs már választásunk, mint használni a tudásunkat és megvédeni az embereket a nagy és csúnya farkasoktól, akik néha sokkal rosszabbak tudnak lenni, mint a Piroska és a farkas mesében az ordas. Természetesen ismertem a korombelieket is, hogy ők valószínűleg ezt a kérdést nem olyan ártatlanul tették volna fel, mint én. De nem fogok toporzékolni akkor se, ha nemet mond bármilyen oknál fogva. Szabad világban élünk és bizonyos kereteken belül mindenki azt csinál, amit szeretne. Egy darabig csak figyeltem azt, ahogyan kicsit hátrább találja meg a „kényelmes helyet a kisebb” pihenőjéhez. Végül én is tettem pár lépést, mondhatni visszasétáltam oda, ahol korábban is végeztem a különféle egyszerű és egyáltalán nem megerőltető mozdulatokat. Óvatos voltam, hiszen más választásom nem volt. Legfőképpen csak hallottam magáról. Az egyik tanárom emlegette Önt és ezek után kicsit kutakodni kezdtem. Bár egyes cikkek egymással ellentmondásban voltak, így érdekelt az, hogy valójában milyen lehet és miként érte el azt, ahol most tart. Mit tart fontosnak, amikor betegekkel foglalkozik… – a szavak szinte egymást hagyják el ajkaimat, majd szép lassan újra elkezdtem a jól megszokott mozdulat sort. A kezem úgy mozog, mintha csak a szellő mozgatná, ringatná, miközben a lábaim a fűben úgy mozognak, mintha csak a fűszálak gyengéd simogatása mutatná, súgná nekik az irányt. – Sokan azt mondják, hogy maga remek ember, de még ennél is többen, hogy maga nagyszerű és páratlan szakember. Azt hiszem eme állításnak akartam kicsit utána járni, s közben megfejteni azt, hogy az önről szóló hírek közül melyek igazak. – teszem hozzá egy kisebb csend után, majd pedig újra koncentrálni kezdek, hogy minél jobban menjen és pár másodperc erejéig még a szemeimet is lecsukom, hogy még inkább összpontosítani is tudjak.
Ahogy a nő újra mozgásba lendült, Eugéne oldalra fordulva könyökölt fel, leplezetlenül figyelve a karcsú test olajozott mozgását. A deja vu érzés váratlanul rohanta meg, ezernyi emléket sodorva magával. Az apró lábak türelmetlen topogását a korlát mellett, csak mert nem azt a dresszt pakolta el az anyja, amit akart. Később a fegyelmezett mozdulatok tökéletes íve, mit ezerszer és még egyszer próbált el a tükörfal előtt. A fekete harisnyába bújtatott láb, mi nyújtás gyanánt a korlát tetején pihent. A szűk dressz, mi megmutatta a túl sovány test minden bordáját. A tökéletes, kifinomult, olajozott, mégis fájdalommal, éhezéssel és hihetetlen fegyelemmel szegett mozdulatok sora. A véres, betört körmök, a hólyagos lábak, a sziszegés és sírás. A töretlen akarat, és a fájdalom hozta siker. Mind-mind elméjébe tódult, és a végén nem maradt más, csak Elisé. Lassan nyolc hónapja nem látta, és az elmúlt években a lehető legtávolabb kerültek egymástól. Nem volt szép az utolsó elválásuk. Elisé sírt, ő ivott. Nem is keveset. Majd másnap eljátszották a tökéletes testvérpárt a családi asztalnál. Gondolataiból a nő szavai rántották vissza. - Szívesen találkoznék azokkal a „sokakkal” akik ezt állítják. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a 98%-uk, még csak látni se látott soha. Ne higgyen el mindent, amit a sajtó állít. Még akkor se ha szaklap. És amúgy épp ugyanannyi cikk szerint vagyok egy kőszívű szörnyeteg, szóval ha a kettőt összemossa kijön az, hogy átlagos vagyok. Semmi varázslat, semmi csoda. – oszlatta szét mindazt, amit a nő a cikkek alapján magasztalhatott benne. – Sajnálom, ha csalódást okozok. – morogta, de valójában cseppet sem érdekelte. - Nem oktatok. Se mászást, sem mást. De ha valóban utána nézett, ez úgyis tudja. Ha valóban érdekli, Nathaniel barátom bizonyosan vállal az egyetemen kívül is kisdiákokat. Rendszeresen mászik és ő valóban profi. – figyelte a nő mozgását, és kezének ösztönös, újra és újra ismétlődő mozdulatát, mi habár egybe volt fésülve a mozdulatsorral, valahogy mégis kilógott az egészből. Egy pillanatra összerándult szemöldöke a felsejlő gondolattól, de el is hessegette. Nem csak azért mert a nő szemtelenül fiatal volt, hanem azért is mert nem az ő dolga volt. - És most, hogy beszélt velem? Mi a terve? Elhíreszteli, hogy nem eszek embert?
Magamon érzem a pillantását és rövid időre sikerül is figyelmen kívül hagynom, de aztán végül lopva pillantok rá. Fürkészem őt, de most nem akarok a sorok között, az arca apró rezdülései között olvasni. Látom rajta, hogy messze jár, mintha valami emlékek kerítették volna hatalmába és egy pillanatra úgy érzem magamat, mint valami kukuló, így sietve fordítom el a pillantásomat. Egy pillanatra az előttem elterülő természetre terelődik a pillantásom, majd hamarosan a szemeim újra lecsukódnak és semmi más nem marad, mint a belsőhang és az ösztönök, miközben néha egy-egy múltbéli emlék, arc, mosoly, szavak vagy éppen nevetésnek a hangja csapja meg a füleimet. Tudom, hogy nincsenek itt, de emlékszem, amikor az édesapám tanított. A szél segíthet, hagyd, hogy vezessen, hiszen a harcnak a szívedből kell fakadnia és nem az indulataidból. S igaza volt. Ha indulatból harcolsz, akkor sok eseten az-az a rossz érzés nem csak téged emészt fel, hanem a tetteidet és számunkra az a legfontosabb, hogy mindig összhangban legyünk saját magunkkal, hallgassuk a belső megérzéseinkre, ahogyan a farkasok is teszi és ahogyan a legtöbb embernek is meg kellene tanulnia. Tiszta fejjel minden könnyebb… A gyakorlatok nem maradnak alább, akkor se, amikor a férfi beszélni kezd. Nem fordítom felé a pillantásomat, mintha csak valami tiltott dolog lenne arra fordulni. Végül pedig egy kisebb gondolkodás közepette mégis csak odafordítom a fejemet. Valóban, vannak olyanok, akik azt állítják. Ahogyan néhányan azt is állítják, hogy aki a maga kezei közé kerül azok a legszerencsétlenebbe emberek. – szólalok meg teljes mértékben higgadtan. Nem a saját véleményemet mondom neki, hanem azt, amit mások állítanak. A „mindig igazat” közlő fórumok és újságok. Sose hittem el azt, amit bennünk láttam, vagy legalábbis nem teljes mértékben. Főleg azok után nem, miután a rendőrség munkájába is belekóstoltam és láttam, hogy utána miket írnak egy-egy esetről a firkászok. Természetesen tisztelet a kivételnek. – Nem hittem el. Ezért próbáltam beszélgetésbe elegyedni Önnel, hogy rájöjjek arra, hogy milyen valójában, de azt hiszem eléggé elszúrtam akkor. – vallom be „férfiasan” az akkori bukásomat. Nem szégyen néha elbukni, mert sokkal inkább az számít, hogy sikerül-e felállnunk utána. – Sose mondtam, hogy csalódást okozna. – válaszoltam neki teljes mértékben komolyan. Miért is tenném? Nem ismerem azt, hogy milyen volt korábban, így azzal kell beérnem, amit most látok, s amit most kapok belőle. Ő tanította meg magának is? – szegezek neki egy újabb kérdést, de olyan nézés kíséretében, ami egyértelműen a tudtára adja, hogy nem kötelező válaszolnia rá. Puszta kíváncsiság, majd ahogyan a fűszálak elhajolnak lassan, pontosan olyan mértékben lassul az én mozgásom is, míg végül megállok. Egy másodperc erejéig a hasamra siklik a kezem, de szinte a másodpercek töredékéig, de végül sietve törlöm le a kisebb izzadságcseppeket a homlokomról, majd az újabb kérdését hallva egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat. – Olyannak gondol, akinek az lesz az első dolga, hogy bejegyzést ír az Önnel való találkozásról és a világ elég tárja azt, hogy milyen is? – kérdezek vissza kíváncsian, majd újra felkapom a kulacsomat és vele szemben helyet foglalok, hogy szusszanjak kicsit én is. – Meditálni szokott? – talán ostoba kérdés, talán nem az. Ez mind csak nézőpont kérdése, hiszen az én életemben több szempontból is fontos szerepe van ennek a dolognak.
Keserédesen nevetett fel. Jól ismerte a véleményeket, ahogy azt is, hogy kik és mért írják. Már rég nem vállalt el bármilyen esetet. Akárki akármit mond, ahogy a munka rutinná válik, az ember hibázik. Ez az ő szakmájában embereket tehetett tönkre, így már nem vállalt olyat, amiben nem talált semmi kihívást, amiről azt gondolta, hogy egy kezdő, de tehetséges pszichológus is megbirkózik vele. Súlyos esetei voltak, amik fenn tudták tartani a figyelmét. Ez persze közel se mindenkinek tetszett. - Nath mászni? – mosolyogva ingatta meg a fejét. – Nem. Én őt. De túlszárnyalt. Remek mászó. Gondolom nem mulasztotta el megadni a telefonszámát. – jól ismerte barátját, és a szép nőkhöz való viszonylását. Eugéne se volt egy szent, de legalább nem űzött nyílt sportot az egyéjszakás kalandokból. Diszkrét volt, és kellően őszinte ahhoz, hogy senki ne gondoljon tovább semmit, amit nem kell. Mindenki tiszta játékszabályokkal lépett be és ki az életéből. Majdnem mindenki… - Nem gondolom semmilyennek. Ugyan van a fejemben egy elképzelés Önről, de inkább kórképnek nevezném. – ugratta a nőt félig komolyan, miközben közeledő lépteit figyelte. Ahogy a másik maga alá húzva lábait leült elé, ő maga is követte a példáját, és felült. - Meditálni? – nevetett fel a kellemes bariton, mi a nő bőrére kúszva telepedett rá érzékeire. Arca egyetlen pillanat alatt vált élővé, nyílttá, barátságossá. – Óh, igen. Csak én szexnek hívom. – dőlt kissé előre, majd copfba kényszerített tincsek felé nyúlt, és kimentett belőle egy elakadt bogarat, hogy aztán útnak engedje a fűben. A technika betörve a természet csendes rejtekébe kezdett ismerős dallamot játszani. Eugéne ösztönösen nyúlt zsebe felé majd nemet intett. - Ez az öné. – célzott a karnyújtásnyira lévő táskában ciripelő készülékre.
Sokszor hoznak mások ítélet az emberek feje fölött, de a legrosszabb a mai társadalomban, hogy legtöbbször úgy, hogy nem is ismerik az illetőt. Hallottak róla, vagy azt hiszik, hogy egy-egy szó után már ismerik, vagy egy-egy helyzetben mutatott viselkedés képes megmutatni azt, hogy milyenek is. Pedig nem így van. Az emberek igazán bonyolultak és sose lesz könnyű őket megfejteni. S az a baj, hogy sajnos múltkor én is hasonló csapdába estem. Gyakran hódol ennek a szenvedélyének vagy inkább mostanában csak inkább futni szokott? – szegezek neki egy újabb kérdést ezzel kapcsolatban. Rengeteg lehetőséget rejt eme vidék is, de sajnos még nem volt szerencsém mindent felfedeznem, majd mosolyogva ingatom meg az utolsó mondatára a fejemet. – Nem adta meg. Gondolom úgy volt vele, hogy az egyetemen még találkozunk, illetve eléggé sietve távoztam. – adok választ a nemleges fejrázásomra. – Első pillantásra teljesen különbözőnek tűnnek Nathaniel-el, de ugyanakkor látszik magukon, hogy nagyon jó barátok és képesek egymást félmondatból is megérteni. – teszem hozzá egy kisebb mosoly keretében, majd pedig hamarosan már kicsit közelebb érve a férfihoz helyet foglalok én is a fűben. S el is árulná nekem, hogy milyen „kórképet” rakott össze rólam ilyen rövid időn belül? – kérdezek tőle kíváncsian. Magam sem vagyok biztos, hogy tudni szeretném, de ugyanakkor meg vonz a tudat, hogy szinte egy ismeretlen személy mit gondolhat rólam. A meditálásra adott válaszának köszönhetően egy kisebb nevetés hagyja le az ajkaimat. Kicsit talán még a fejemet is megrázom. – A legtöbb férfi mindig ezt mondja. Mintha ez valami előre megbeszélt dolog lenne köztük, hogy erre ez a válasz. – szólalok meg kicsit viccelődve, de ugyanakkor komolyan. Nem először kaptam már ezt a választ. Amikor pedig közelebb hajolt, majd a hajamhoz nyúlt, akkor kicsit csodálkozva és döbbentem néztem rá. Váratlanul ért a közelsége, de hamarosan már egy bogár szállt újra a tiszta ég felé, végül pedig a modern technika közbe szólt. Sietve nyúltam a táskámhoz és vettem ki a telefont, majd egyszerűen csak kinyomva raktam vissza a helyére. Semmi fontos. – szólaltam meg sietve, hiszen tényleg nem volt az. Tudtam jól, hogy miért keres az illető, de most még se akartam vele beszélni. Maradni fog Fairbanksban vagy esetleg a szomszédságban talált állást? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha marad a városban, akkor nem kizárt, hogy máskor is fogunk találkozni még.
- Tavasztól őszig szoktam mászni, de csak amennyit enged az időm. Sajnos rendszerességről nem tudok beszélni. A futás meg olyan, mint másnak a reggeli kávé. Nincs napkezdés nélküle. – pillantott órájára, mi lassan elhaladta a futásra szánt időt, majd a nő felvetésére eltűnődve vonta meg a vállát. Valóban sokban különböztek Nathanieltől, de ez csak egy külső szemlélő számára volt ennyire szembeötlő. - Születése óta ismerem. Anyám sokat vigyázott rá, és nekem akkor még nem volt testvérem, így valahogy ő lett az. Eleinte végtelenül idegesített, aztán később, mikor már többre volt képes, mint összenyálazni vagy épp az orrába tömni a játékaimat, egyre jobban kijöttünk. De barátok az egyetemi évek alatt lettünk. Nath azon kevesek között van, akik elmondhatják magukról, hogy valóban jó emberek. – mintha csak összebeszéltek volna, de mindkettőjükön látszott, hogy amit állítanak, abban valóban teljes szívből hisznek. - Ingyen nem dolgozom. – futott át némi mosoly ajkán, majd lépette is a kórkép témát. Öreg róka volt már ahhoz, hogy beleessen az „elemezz engem” „mit látsz bennem” csapdába. Azonban a nő utolsó kérdésén eltűnődött egy pillanatra. Maga sem tudta még a válaszokat. - Maradok még pár napot, ez biztos. Van jó néhány elintéznivalóm a városban, aztán a többi kialakul. Még sok mindent át kell gondolnom, mielőtt hagyom magam idecsábítani. – állt fel olajozott mozdulattal, majd kezét nyújtotta a nőnek. - Ne most fázzon fel. Nem tenne jót. – fürkészte egy hosszú pillanatig a nő tekintetét, de többet nem mondott. Helyette, ha a másik nyújtotta a kezét, gyengéden segítette fel a földről. - Indulnom kell. Visszavigyem a városba?
Kíváncsian fürkésztem a kellemes nyárvégi, ősz elejei szellőben a férfit, miközben csendesen hallgattam azt, amit mond. Érdekes volt, hogy most mennyivel másképpen alakultak a dolgok, mennyivel békésebb volt minden. Talán amiatt, mert még csak most kezdődött a nap, vagy csak egyszerűen részben a környezetnek volt köszönhető. Akkor legalább valamiben hasonlítunk. Én is minden egyes nap futással kezdem. Esetleg néha akár futhatnánk együtt is. – szólaltam meg egy hirtelen ötlettől vezérelve. Nem akarok ráakaszkodni, de néha futni is jó társaságban. Nem mindig, de néha… Reménykedtem abban, hogy nem fogja tolakodásnak venni, mert ez tényleg csak egy ötlet volt és akkor se fogok hisztizni, ha nem lesz a válasz. Viszont, ha ezen a környéken szokott futni, akkor nem kizárt, hogy néha fognak találkozni. Bár az is igaz, hogy az életem egyre inkább kezd felfordulni és jó érzés volt végre valakivel úgy beszélgetni, hogy nem kellett titkolóznom, hazudnom arról a dologról. Igazán szerencsés lehet, hiszen igaz barátra mindenkinek szüksége van. Ritka az ilyen szoros barátság. – szólaltam meg egy kisebb elmélkedés közepette. Sokszor mondjuk azt, hogy csak magányra vágyunk, de valójában csak olyan személyre, aki képes minket megérteni. De legalább ezzel kapcsolatos észrevételeim nem voltak olyan hibásak, tévesek, mint amennyire minden más azon az estén. Bocsánat, nem állt szándékomban, hogy kihasználjam magát. – szólalok meg egy kisebb mosoly keretében, hiszen tényleg nem amiatt kérdeztem, mert azt szerettem volna, hogy kielemezzen. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy ő mit gondol rólam. Ez talán annyira nem nagy bűn. Amikor felém nyújtotta a kezét, akkor egy kisebb habozás után elfogadtam és hagytam, hogy segítsen felállni, majd utána sietve léptem pár lépést hátra, hiszen egymás magánszféráját eléggé átléptük ama aprócska mozdulattal. Köszönöm, de én még szerintem maradok. Még szeretném élvezni a természet ébredését. – szólaltam meg mosolyogva, majd egy pillanatra újra a folyókra terelődött a pillantásom. Gyönyörű volt ez a táj. Örülök, hogy összefutottunk. Jó volt beszélgetni. – néztem rá őszintén, hiszen tényleg nem bántam ezt a találkozást. Sokkal jobban sikerült, mint az előző és reménykedtem abban, hogy ő is így gondolja.
Megemelkedő szemöldökkel mosolyodott el épp úgy, ahogy egy apa mosolyog le a kicsi, fürtös leányára. Nem fognak együtt futni, vagy edzeni, ahogy találkozgatni se fognak. Nem viszi el kávézni, vagy csak dumálni a parkban. Talán tévedett az állapotát illetően, talán csak rossz berögzülés volt a minden mozdulatát lezáró, hasfalat védő kéztartás, de ennek ellenére, a lány fejében vagy életében egyértelműen nem volt minden kerek. Jó radarja volt az emberekhez, és a legritkább esetben volt csak olyan, hogy tévesen szóltak azok a bizonyos vészharangok. Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy alig lépett még ki a kamaszkorból…óh, nem! Nagybetűsen nem. Mindemellett nem sok értelmét látta egy 23 éves kislánnyal barátkozni. Ha apa akart volna lenni… A gondolat fájdalmasan rántotta össze a gyomrát. Hátrébb lépve intett nemet, majd aprót biccentve pillantott a nő szemébe. - Vigyázzon magára. – zárta igen rövidre a kérdéskört, és nem csak szavai, de az eddig valamennyire nyitottnak mondható testbeszéde, tartása, mimikája is bezárkózott. Kényelmes tempóba kocogott vissza az aranybarna Volvohoz, majd beülve telefonja gyorshívóján tárcsázta a számot. Az hűséges titkárnő lelkesen szólt bele a telefonba. - Lidia, üdvözlöm! - Doki, már épp hívni akartam. Kezdenek a fejemre nőni. – szólt bele a mindig kedélyes nő, akinél jobb személyi titkárt keresve se talált volna. Úgy ismerte Eugénet, mint a tenyerét, és minden kilengését kezelni tudta. - Tartson ki! Kedden érkezek. De amiért hívom, és kérem gondolja át, ne válaszoljon most! Faibanksba költözök. Nem egy hét alatt természetesen. De szép lassan áthelyezem a praxisom, és szeretném ha velem jönne…jönnének. Természetesen Önnek és Carolinnak találunk egy jó lakást, és jó iskolát. – volt kimért, lényegre törő, de Lidia tudta mennyire fontos ez neki. Nehezen viselte a változásokat, pláne ha közeli emberekről volt szó. Illetve Lidiának sem volt soha jobb munkahelye. Habár a főnöke nehéz ember volt, mindig megbecsülte és a maga hűvös módját idővel valamiféle családtagnak tekintette a nőt. - Gondolkodni fogok Doki. – valóban szüksége is volt rá. Hogy mindent rúgjon fel? Habár csak a lányával voltak egymásnak, mégis…új város, új emberek, új iskola. Felszámolni mindent nem volt könnyű, még ha az ajánlat csábító is volt. – Van bármi, amit elő kell készítenem? - Igen. Kérem, minden jelenlegi kliens kartonját készítse össze mire visszaérek. És szerdára beszéljen le egy találkozót Dr. Riennel, illetve Dr. Dawisonnal. - Együtt? - Nem, semmiképp. Egymás után. Köszönöm Lidia. - Eugéne? – volt kétkedő a hangja. - Igen? - Minden rendben van? – a férfi egy hosszú pillanatig hallgatott, valóban átgondolva a választ, majd bólintott, mintha csak a nő látta volna. - Nincs miért aggódnia. – duruzsolta azon a simogató baritonján, ami olyan volt, mint valami hipnotikus szer. Nyugalmat és bizalmat szült. – Kedden jövök. Kérem, tényleg gondolja át. Viszlát, Lídia. - bontotta a vonalat, majd mélyet sóhajtva simultak ujjai a bőrborított kormányra.
Láttam a férfi fura arckifejezést, amit először nem értettem, hogy minek köszönhető, de aztán szép lassan összeállt. Valószínűleg sokkal többet gondolhatott a kérdésem mögé. Pedig egyáltalán nem jelentett számomra többet, mint egy puszta barátságos kérdést. Nem akartam tőle semmit se, nem kerestem benne apapótlékot se, hiszen édesapámat senki se tudná pótolni. Egyszerűen csak néha jó érzés valakinek a társaságában futni. Tudom, hogy a legtöbb korombeli kicsit másképpen gondolná és csak akkor tenne fel ilyen kérdést, ha valamit el akarna vele érni, de én nem ilyen voltam. Képes voltam harcolni a céljaimért és sokszor ki is mondtam, hogy mit szeretnék. Nem szeretek kertelni, hiszen az egyenes beszéd mindig jobb, de sajnos a mai világ nem így gondolkodik. Nem szólaltam meg csak figyeltem a férfi különös viselkedését, miközben talán próbáltam megfejteni, hogy mi mit jelenthet vagy mi válthatta ki, de kivételesen hamar feladtam, mert nem láttam értelmét az egésznek. Vigyázni fogok és Ön is magára! – szólaltam meg barátságosan, majd figyeltem azt, ahogyan Eugéne elindul. Egy darabig őt követtem a tekintetemmel, talán egészen addig, amíg el nem nyelte őt a messzeség, a természet. Lassan megfordultam és újra a folyókat kezdtem elfigyelni, majd a szemeimet is lecsuktam. Hallgattam a vízmorajlását, s olyan volt, mintha a bennem dúló háborúnak a hangja vagy éppen a ritmusa lenne. Éreztem, ahogyan a szél gyengéden cirógat, mintha most más célja nem lenne, minthogy megnyugtasson. Végül sietve hajoltam le a telefonomért és írtam meg egy üzenetet Ben-nek, hogy hamarosan megyek. Nem szoktam szó nélkül eltűnni, de most szükségem volt rá. Kellett egy kis egyedüllét, gondolkodás és egy meg kellett találnom valamennyire újra az összhangot. Rövid időre újra helyet foglalok, de most már a dzsekimen és miközben figyelem a horizont fölé érő napot, párszor végig simítok a hasamon. S közben azt kívánom, hogy bárcsak édesanyám itt lenne, hiszen ő tudná mit csináljak. Sietve törlök le egy apró könnycseppet, majd pedig sietve kapom fel a cuccaimat és indulok meg a kocsim felé, de közben ügyelve arra, hogy nehogy valamiben megbotoljak.
Kezdőlap
(hug) // 
És rajta leszek a témán, ígérem 
Várlak szeretettel a későbbiekben is! //
