Orvosért... Még akkor se kajáltam volna be, ha nem érzem szavai csengésében a bújtatott iróniát. Valamint, ha nem toldja meg a következő mondattal. Attól, hogy gyógyító - mert ennyi tudomásom még éppenséggel akadt róla -, még nem feltétlen rohangálna be, holmi barbár embereket fércelgetni. Legalábbis nem tudtam róla elképzelni. Aztán ki tudja... - Nem képzelek semennyit sem. Egyszerűen furcsállom, így jogosan merül fel bennem a kérdés. - vágtam rá hűvösen, és egykedvűen. Hagyjuk már a sok hülye oldalvizet... És mindazon által, hogy sejtettem, hogy tényleg csak véletlenül keveredett ide, még fenntartottam a lehetőséget annak, hogy talán még sincs így. Ha mást nem is, a szórakoztatásomat erősen fokozni tudta. - Most, hogy így kérdezed... Nem. Az jobban tetszett, amit a kocsiban viseltél. - vigyorodtam el pimaszul, hiszen ő is pontosan tudja, hogy mire utaltam. Igazából ezzel is csak hergelni akartam, mint minden egyes szavammal. Ez úgy látszik, egészen jól megy nekünk. Dobálgatjuk az idétlen, túlbarmolt labdáinkat. - Rollerre gyűjtök. - vontam fel szemöldökömet, szórakozott képet vágva. - Egyébként, dolgozom, ha ez kielégítő válasz. - morogtam elé a szavakat, miközben még egy lépést közelítettem, így a fél méter is elúszott időközben. Alig pár centi választott el tőle, és igen, jogosan jöhetne a kérdés, hogy rutinból mászok-e mindig a magán szférájába? Nos, igen. Élvezem... Egyrészt mert tényleg így van, másrészt pedig kifejezetten jót röhögök legbelül, hogy ez őt irritálja. - De. Ott kéne lennem. Noha, nincs szó semmi ünneplésről. Ez a munkám... - villantottam rá érdesen íriszeimet, a törülközőt felvágva nyakamba, lendületesen, így nem kizárt, hogy a szellőjéből, jócskán kapott Hárt is. Nem volt kedvem elmagyarázni neki részletesebben a dolgot. Nem tartozik rá, hogy kinek dolgozom és miért. - Nincs esélyük, ez tény. Én ezzel keresem a pénzemet, te pedig mással. Semmi közöd hozzá a továbbiakban. - feszítettem meg állkapcsomat, kezeimet beleékelve zsebem mélyébe, hanyag, mégis erős tartást adva gerincemnek. - De ha gondolod, bedoblak egy körre a ketrecbe. - hajoltam hozzá arasznyira, onnan vigyorogva arcába. - Biztos élveznéd... - egyik kezem hirtelen megindult, végig szántva válla vonalát, hogy beletúrjanak tarkóján át, hosszú tincsibe, így kicsit testét is közelebb vontam magamhoz. - Gyere csak velem... - simultam arcához, belesuttogva a szavakat. Majd ezzel éles ellentétbe váltottam, és a tincseibe kapaszkodó ujjaimmal rámarkoltam nyakára, hogy mellkasomhoz húzva őt, kísérjem el az öltöző ajtajáig, majd löktem be oda, egyszerűen, mintha csak most helyben meg akarnám ölni. Igazából, csak nem akartam, hogy mások is meglássanak. De ezt neki nem kell egyelőre tudnia. Max, ha nagyon hisztizik, az orrára kötöm. - Ha már így alakult... Úgy is félbe hagytunk valamit. Játszunk egy kicsit. - akárhogy is állt meg a taszításomat követően, én hozzá léptem, és elkapva csuklóját, magamhoz rántottam, hátát szorítva mellkasomhoz, erősen tartva őt, ha ficánkolni kívánna. Nyilván továbbra is csak hergeltem, keresgéltem a határait, mikor óhajt tényleg ketté kapni. Legalábbis megpróbálni... - Mondd csak... mennyire utálsz? - húztam végig orromat füle tövénél, felfelé, beszippantva a finom, női illatot... Nem tudom miért, de valahogy ösztönös vágyam volt ingerelni őt... így is... meg úgy is...
Szélesen elmosolyodom első találkozásunk felemlegetésére. Mosolyom nem túl őszinte, talán csak valahol mélyen belül, hisz... tusé. Ha akarnék, se tudnék fölé ajánlani, bár meg kell vallani, ez a szerkója sem rossz. Főleg, ilyen fullasztó közelségből. Egyszerre lenne kedvem ellökni magamtól és húsába vájva csókolni, simítani. - Teljes mértékben! - biccentek aprót a feleletére, hogy nem kell ragoznia. A meló az meló. Ennek ellenére közelebb mászik és mégis mondja tovább... Felfogtam ám elsőre is, drága. Feltekintek, pillantásom találkozik az övével és ravasz mosoly húzódik ajkaimra. - E felől nincsenek kétségeim. Talán majd legközelebb beugrok. - Nem gondolom teljesen komolyan az utóbbi mondatot, bár sokkalta erősebb vagyok egy átlagos nőnél. Talán még a férfiakkal is elbírnék - jó, ezekkel a kigyúrt vadbarmokkal nem biztos, hogy könnyen menne -, de én nem vagyok harcos. Én gyilkos vagyok. Tenyere érintése megborzongat, hátamon a hideg fut végig és bár az agyam tudja, hogy ki kellene térni a mozdulat elől, mert ennél a férfinél semmi sem kósza, minden egyes megmozdulása tudatos, mégsem küld parancsot a testemnek, hogy cselekedjen. Azért, mikor a nyakam megragadja, elkerekednek szemeim és dühös, állatiasnak tetsző morgás szakad fel torkomból. Szórakozz anyáddal! A lendület, amivel belök, visz tovább. Szerencsére a cipőm remekül alkalmas ahhoz, hogy megvetve lábam ne essek pofára. Mondhatnám, hogy de jó, hogy gondom volt ezt a cipőt választani, mikor elindultam, noha hülyeség! Franc se gondolta volna, hogy ez lesz. Arról pedig nem nyilatkozok, hogy bánom e, hogy így alakult. Igen, azt hiszem... de magamnak köszönhetem, amiért nem léptem le időben. Szemközt perdülök Calebbel, aki, mint bábmester a dróton rángatott babáját, perdít vissza és ezzel együtt magához ránt. Torz vicsor suhan át képemen, ahogy fájón csavarodik csuklóm a keze ügyében. Jelen helyzetben inkább vagyok kib@szottul dühös, mintsem teljesen más koncepcióban ingerült. - Jajj ne mááár! - horkanok fel megjátszottan libás hangon, nem kevés iróniával szavaimban. - Olyan uncsi vagy... Egyszer játszhatnánk már olyat is, amit én akarok! - Teljesen tisztában vagyok vele, hogy szavaim nem csak, hogy nem javítanak a helyzetemen, de még hergelik is a másikat, mégse érdekel. Talán mert engem is ugyan úgy felpörget az egész, de ezt sem neki, sem magamnak nem vallanám be. - Most komolyan... - hangom bár ridegen csendült, szemhéjaimat kénytelen voltam lehunyni és izmaim is megfeszültek amikor nyakamon éreztem a leheletét. Franc esne beléd, de itt és azonnal! - Megint itt tartunk? Adj már elő valami újat is, mert még a végén elunom magam... Mondjuk, hogy te miért nem utálsz? - ezzel együtt megpróbáltam egy hirtelen jövő, erőteljes rántással kitépni magam karjai szorításából.
Tudtam, hogy nem lesz ínyére való, hogy megint ráncigálom, hogy úgy pakolászom, miként a kedvem tartja. De olyan mértékben leszartam, hogy csak úgy csattant. Én élvezem, a többi meg hidegen hagy. Ám, amikor elővette ezt az idétlen, már-már ribancos hangszínt, azt hittem menten lecsavarom a fejét a nyakáról. - Egyszer játszottunk olyat... Most azt csináljuk, amit én akarok. - búgtam fülébe, haragosan, mégis borzongató hangszínnel. Nos, az első találkozásunkkor bizony, ő döntött úgy, ahogy. Különben megöltem volna... Szóval, miről is beszélünk? - És, ha még egyszer nyekeregsz nekem ezen a hangon, kiharapom a nyelvedet... - rántottam rajta egyet, így teste megsiklott az enyémen, melytől még a levegő atomjai is hevülni kezdtek körülöttünk. A kérdésre, hirtelen lendülettel fordítottam magam felé, karjaimmal átfogva derekának kecses ívét, amint szabadulni próbált volna. Nem, most még nem engedem... - Egy szóval se mondtam, hogy nem utállak... - hajoltam ajkaihoz, egyetlen, parányi távolságot hagyva kettőnk között. Lélegzetem, szavaim nyomán elhaltak puha szájának szegletén. Tudta, hogyan hergeljen, én pedig csak viszonozni tudtam azt. Ha már játszunk, újfent, akkor játszunk nagy tétben. - Szóval, mennyire utálsz? - hajoltam el tőle, egyik karommal még mindig magamhoz szorítva, míg másik kezemet mellkasához emeltem, karmaimat előpattintva. Eleinte csak finoman húztam végig nyakának puha vonalán, megkerülve ütőerének lüktetését, majd visszatértem a kulcscsonthoz. - Vajon, mit szeretnél igazából... Hogy lefejtsem rólad... - kezdtem belevágni felsője tetejébe... - ...ezt a vackot... Vagy, hogy engedjelek el...? - pillantottam a kéklő íriszekbe, vad tüzet tomboltatva bennük, retináig égve. - Az igazat akarom hallani... - állítottam meg a mozdulatot, mikor már mellei felé haladtam, rezzenéstelen vonásokkal, márványosan kapaszkodva tekintetébe. Pontosan tudtam mi gurgulázik végig rajta, nem is volt kérdés... Mégis valahogy hergelőbben hatott az, hogy ezzel cseszegethettem, miközben továbbra is úgy irányítottam, ahogy kedvem tartotta. Hangom végig halk volt, csupán reszelte a levegőt. Aztán elengedtem, hirtelen felindulásból. Mit engedtem? Szinte eltaszítottam magamat tőle, néhány centire. - Remélem, nem hitted el egy percre sem, hogy valóban érdekelsz... - vágtam egy genya, pengeéles mosolyt. Vártam, hagy szakadjon el nála a cérna. Addig fogom feszegetni úgyis, míg el nem pattan...
Apró, perverz mosolyt villantottam rá a megjegyzésére. Ha megszabadítana a nyelvemtől, akkor legalább nem kellene válaszolnom az idióta kérdésére minden áron. Szabadulnék, de visszaránt, minek következtében tompán puffan testem a mellkasán. Ha nem fordítana szemközt magával, akkor én magam kísérelném meg megtenni ezt a lépést. Így viszont szinte pattanásig feszülnek közöttünk azok a láthatatlan szálak, mikor testeink a lendület hevében egymáshoz nyomulnak. Egész közelről nyílik lehetőségem megszemlélni borostás, jellegzetes, férfias arcát - sokadjára. Közelsége őrjítően hat rám, mint pozitív, mint pedig negatív értelemben. Költőinek szánt kérdésére felpillantok rá. Olyan közel vagyunk egymáshoz, talán meg is számolhatná szép ívű szempilláimat. - Azt sem mondtad, hogy utálsz. - súgom vissza, de tovább megyek, mint ő - ajkaim arcát súrolják, magamba szívva jellegzetes illatát, mely a kinti, zajos világ illatait is magában hordozza még. Por, izzadtság és a kiserkenő vér fémes, kulcsos ízének aromája... Kérdésére égnek emelem a tekintetem. Mint valami rossz verkli... Javíthatatlan vagy baszki! Ahogy fagyosan szép pillantásom visszavándorol rá, kénytelen-kelletlen lejjebb siklik tekintetem karjára. Karmai láttán szívverésem a duplájára ugrik, s magasba szökik az adrenalinszintem. Nem azért, mert megijedtem vagy féltem volna tőle. Nem tartok attól, mit fog csinálni - valahol vonz a veszély, a kiszámíthatatlanságának ígérete. Mikor karmával finom ívet rajzol mellkasomra, mélyen dekoltálttá design-olva át a pántos felsőm, ajkaim pengevékonnyá válnak. Nem, nem akarod hogy válaszoljak, drága, hidd el nekem. Az viszont már biztos, hogy kiderítem, melyik a szobád a hotelben, és rendet rakok a szekrényedben. A takarítóknak biztos jól fog jönni pár új porrongy... - Kicsinyes bosszú, de megnézném a képét, mikor meglátja a művet. A tervezgetés közepette fel se tűnik, hogy tekintetem "összeakad" az övével. Majd ellök magától. Szép, mondhatom. Te is csak egy átlag-pasi vagy, aki a farka után megy. Azt hiszem, ezt már az első találkozásunkkor bizonyítottad... Ám jobb, ha megtanulod, hogy engem nem lehet csak úgy lökdösni, mint valami játékbabát. Csak akkor, ha azt én is úgy akarom. Márpedig én jelen helyzetben rohadtul nem akarom úgy! Az egyetlen, amire vágyom, az egy hathatós érzéstelenítő, valami méregerős morfium erre a Caleb nevű fekélyre. Szikrákat szór szinte a levegő köröttünk, csodálom, hogy a lámpa égője még nem adta fel ellene a küzdelmet és pattant el az üvegje ezernyi fájó, apró szilánkra. - Igen, azt hiszem, tényleg kellene valami - vagy valaki - a helyzetemre, megoldásnak. Hol is tartottam? Ja igen, hogy már megint lökdösött ez a ősgermán tulok. - Túl sokat hangoztatod ezeket a nem-eket drága... - egy másodperc tört része, míg izmaim megfeszülnek, s karmaimat vállaiba vájva, majdhogynem teljes erőmmel feszülve taszajtok rajta. Lehetőleg úgy, hogy a mögötte keresztben levő kispad kigáncsolja és a padlón kössön ki. - Velem együtt. - Őszintén szólva lesz@rom, hogy nem érdekellek, vagy hogy nem utálsz, esetleg fordítva... - sziszegem a képébe közvetlen közelről, orrunk szinte összeér, ahogy lovaglóülésben foglalok helyet hasán és szinte ráhajolok testére, hogy farkasszemet tudjak nézni vele. - És jobban tennéd, ha te se ilyen vadf@szságokkal foglalkoznál, mert még a végén nekem kell kitépnem a nyelvedet. - Tekintetem szikrákat szór, s miközben felegyenesedek ülő/térdeplő pozícióba, karmaimmal vállaitól induló vérpiros "szivárványokat" rajzolok mellkasára.
Dehogynem mondtam... Igaz, illumináltan, még a liftben. De mondtam... A részeg ember pedig igazat mondd, nem? - Legalábbis merem remélni... Mert akkor rohadt nagy szarban vagyok, ha nem... Eleinte nem tudtam mire számíthatok tőle, mikor elengedtem. Nyilván semmi jóra, amennyire feszegettem a húrokat. De épp ez benne, ami ilyen zsigereimre szaggatóan élvezetes benne. Szinte túlfűti és robbanás közeli állapotba állítja az ingerküszöbömet. Elég az, ahogy rám néz, ahogy íriszeiben ott tombol valami végzetesen eleven, és darabjaimra roppantó. - Te meg túl sokat pofázol vissza... - vágtam rá szinte azonnal, érdesen. Ám, ahogy izmai megfeszültek, úgy bennem is felpumpálódott az adrenalin mérgező, képlékeny teste, teljesen rám borítva a sötét, gomolygó ködöt. Mégsem mozdultam el, noha nem is lett volna rá igazán lehetőségem. Karmai húsomat megszaggatva vájtak bőröm alá, mikor egy erőteljes lökést követően a támaszpontom kimozdult, és ezzel egyidejűleg hátráltatásra kényszerített. Sok volt a lendület, túl sok, ahhoz, hogy még meg tudjak torpanni, így a padnak köszönhetően úgy vágódtam el a talajon, mint egy ablakon kibaszott zongora. Ő is repült velem együtt, konkrétan rám zuhanva. Na, most kúrtad fel az agyamat kis cicám, de rohadtul! - Érdekes... - suttogtam vissza ajkaira, ütemesen megnyomva a szó súlyát. - Mégis, ahogy elnézem szétver az ideg... - villantottam bele íriszeimet az övébe, ha már ennyire közel volt, érezze csak milyen dühöt ébresztett bennem. Lángoltam, minden porcikámban úgy lüktetett a vér, mintha menten ketté kívánna repedni a érfalam. Olyan gátak szakadtak át bennem, melyre nem volt könyörület, végképp nem köszönöm. Engedtem őt felegyenesedni, folytonosan követve szúrós, égető tekintettel arcának vonalait. Már meg sem hatott, ahogy körmei végig karcolták testemet, és noha beteg perverziómat kellően kielégítette a mozdulat, ettől még a dühöm cseppet sem apadt lejjebb. - Ezt elcseszted... - haraptam bele a levegőbe szavaimat, sőt mi több... szinte köptem, fejemet kissé még meg is rántva mellé. Minden mozdulatom tudatos volt, és erőteljes, majdnem minden nemében, miként a pillanat tört része alatt rámarkoltam nyakára, ezzel hátrább taszítva őt, majd löktem fel magunkat. Nem eresztettem, a levegőbe emeltem torkánál fogva, fékevesztett, elborult szemekkel tapadva az övéibe. A közvetlen mellettünk vergődő falhoz csaptam, hogy szinte testével át is törtem annak borítását. Ezzel egyidejűleg el is engedtem, hogy az ütközet következtében még essen is pár centit a padló felé. Miként földet ért, úgy markoltam bele hajába homlokánál, fejét így újfent a falhoz koppantva. Másik kezem csuklójára szorult, bilincsként kulcsolva át azokat, majd teljes súlyommal hozzápréselődtem. - Túl messzire mentél... - sziszegtem síron túli hangon, arcához hajolva, hogy abba önkényesen harapjak bele, fájdalmat hagyva nyomaim után. Újabbat rántottam rajta, hogy a fal felé fordítsam, továbbra is tartva őt, ezúttal már hátulról kapaszkodva bele tincseibe. - Még mindig azt hiszed, hogy nem tehetem veled azt, amit akarok... - húztam meg fejét, hogy fülébe zengjenek szavaim, miközben másik kezem karmai hátára futottak. Egyetlen, kínzó mozzanattal szaggattam át felsőjét fentről-lefelé haladva, mély vájatot hagyva gerince mentén, melyből a vér jótékonyan kezdett előburjánzani. A textil kettévált, én pedig mámorába esve a kéjes vágynak, nyaltam végig cakkozásom vonalát, nyelvemmel ízlelve meg a bíbor szín cseppeket. Aztán elléptem, szívdobbanásnyi másodpercre hagyva őt magára, mikor rámarkolva vállára rántottam el a faltól, irányosan az öltöző másik végébe, hogy mire odaér, már a földön csússzon végig. Nem vártam, fölé magasodtam, és a félig lelógó felsőt egyszerűen letéptem róla. Állához siklottak ujjaim, majd erőszakosan ráfogtam arra, majdnem áttörve a porcokat. - Mért kell veled mindig ilyen durván játszani? - húztam ajkait ajkaimig. Hangom éle szinte vágta a levegőt, szemeimben pedig úgy szikrázott a vadság tomboló léte, mintha egy egész erdőtűz szabadult volna el bennük. Lehajoltam hozzá, féltérdre ereszkedve, majd megcsuklasztottam azt, hogy a mozdulat következtében ölembe rántsam. Ezúttal nem fogtam le, csupán szorosan öleltem magamhoz, mielőtt még újfent nagyobb támadásba lendülhetne... Még így is mérhetetlenül vonzott, a buja vadsága, és egész lénye egyaránt... Félelmetes...
Mondta volna? Nem csak azt, hogy nem érdeklem? Lehet nem maradt meg... de akkor nyilván lényegtelen is a dolog. Szavaira morgásszerű hang tör elő belőlem. Nekem ne pofázzon, elegem van már a hülye szövegeléséből. Szóvá már nem teszem ezt, morgásom valami fura, kivehetetlen hanggá alakul, ahogy feltápászkodik és felemel. A levegőm vészesen fogyni látszik, de még így se kezdek kiakadós-sikoltozós jelenetbe. Inkább megpróbálom egy jól irányzott térdelő rúgással gyomorszájon találni, ami sikerül is - ám ezzel együtt az én fejem a falba épül. Egy pillanatig úgy zsong minden, hogy képtelen vagyok eldönteni, a fejem, vagy a fal horpadt-e be. Bár a második becsapódáskor már inkább a fejemre szavaznék volna. Fájdalmas fintor fut át képemen, de nem... még mindig nem hisztiztem. Nem így neveltek. Vagy képeztek ki. Nézőpont kérdése, ki minek nevezi a dolgot. - Azt. - vetem oda neki, egyenest szemeibe nézve. Ha az övében veszélyes tűz ég, akkor az enyémben dacos jégfal meredezik vele szemközt. Erre perdít egyet rajtam utálatosan, mintha csak nem állná pillantásomat. Számba kell harapjak, ahogy karmai a húsomba vájnak, szinte végigkarcolva csontomat. Alsó ajkamból vér serken, íze mámorosan szalad szét a számban, s ahogy forró nyelve végigszalad hátamon, akaratlanul is felszakad egy hangosabb sóhaj tüdőmből. Egyszerre fájdalmas, mégis árulkodó... Hogy rohadna meg! Caleb ellép és úgy fest, elhatározta, addig veri a fejem, míg olyan hülye nem leszek, mint ő. Ahogy elnyalok ugyanis, a fejem újfent koppan a padlón. Fel se fogom igazán, hogy lekerül a felsőm maradványa rólam, s a melltartót is szinte csak pár cérna tartja rajtam. Azt viszont érzékelem, hogy a több sebből vérző testem egyre nagyobb felületen érintkezik a kanszaggal telített öltözői levegővel. Ahogy felém nyúlt, elkaptam a fejem keze elől, de másodszorra már könyörtelenül kényszerített rá, hogy szemébe nézzek. Veszettül kapkodtam a levegőt, mellkasom, melleim a testének feszültek olykor, ahogy fel-le, fel-le jártak. ~ Mert nem hiszem, hogy képes lennél máshogyan játszani. ~ üzenem gondolatban, ahogy felrántott. Most éreztem csak igazán, mennyire sajog a fejem. Lassú mozdulattal nyúltam oda és már akkor éreztem a nyirkos, sikamlós anyagot... a véremet. Azért elhúztam kezem, s megbizonyosodtam róla szemeimmel is. Kényszeredetten nevettem fel halkan, valami elborultan félelmetes könnyedséggel. Lehet, tényleg őrült vagyok valamilyen szinten... - Betörted a fejem, baszki! - fejcsóválok lassú mozdulattal, ezzel együtt nem is menekülök öleléséből, hanem homlokomat frissen metszett hegekkel teli vállának döntöm. Veszettül kapkodom a levegőt, láthatóan nem fogok megkísérelni semmiféle merényletet - mint írtam, nem vagyok harcos. Én taktikus játékos vagyok - tudom, mikor kell visszavonulót fújni, ha csak ideiglenesen is.
Szóval, nem tehetek vele azt amit akarok? Azt hiszi? Úgy tűnik ezt erősen megcáfoltam... És ahogy elnézem, talán ő is kezd erre némileg rájönni, ahogy támadás mentesen dől vállamba, melyet az imént szabdalt át. Kissé talán meg is szisszenek a csípő érzés súlya alatt, de ez inkább a fájdalom élénkítően rám ható hangja, sem mint a kíné. Noha, a sóhaj mely nem rég tört fel belőle is kellően vért pezsdítő volt, pláne az abban lappangó kétes felütődés. Valahol nem tudtam hova tenni, nem csak irányából, de a magam részéről sem, amiket képes volt kiváltani, egy pillanat leforgása alatt. Ahogy ott ült ölemben, mint egy védtelen kölyök, talán illő lett volna megsajnálnom, de ez valahogy kimaradt belőlem, mikor összelegóztak. Mégis gondolatának éle még mindig fülembe csengett... Nem lennék rá képes? Az igazat megvallva, valóban ritka, akárcsak a fürdőruha szezon itt Alaszkában. De a felvetése, ettől függetlenül még téves... Amennyire erőszakos, és vad tudok lenni, épp annyira érzéki is. Az már egy más dolog, hogy megérdemli-e...? Ujjaim valahogy mégis finoman kúsztak fel arcára, belekapaszkodva tincseibe, hogy arrébb söpörjem azokat. Ajkaim kínzó lassúsággal csókoltak bele nyakába, egyszer... kétszer... mígnem elhajoltam. Egy egész pillanatig fűztem össze vele tekintetemet, majd fordítottam el róla, mikor észrevettem, a pár perce még vállamon pihenő törülközőt a padlón, mellettünk. Valamikor lekerült, nem is csoda... Hirtelen, gondolkodás nélkül nyúltam el érte, majd lassú, már-már óvatos mozdulat kíséretében emeltem az említett, "betört" fejrészhez. Íriszeim fénye az övébe futott, hosszasan tartva meg az idő végtelen kerekét. - Úgy csinálsz, mintha nem érdemelted volna meg... - szavaim nyersek voltak, mégis minden mozdulatom, ahogy hozzá értem, finom volt, és szinte már gyöngéd. - A makacsságodból ítélve, azt hittem, ennél keményebb az a tök fejed... - engedtem el egy hamiskás vigyort, miközben szabadon lévő tenyerem átfutott vállán, rápihentetve végül arcának vonalára, hogy teljesen szemközt emeljem magammal. - Te is tudod, hogy csak annyira bántalak, amennyire kiprovokálod. - talán sokatmondóak szavaim, és valahol mélyen így is van. Hogy mennyire fogja fel az értelmét, az már az ő dolga... Homlokom puhán koppant az övén, mialatt orrom az orrához simult. Nem mozdultam, csupán pár másodpercig fürkésztem a fagyos íriszek csillogását, folytonos érzéketlenséggel, míg végül lehunytam szemeimet...
Ahogy ujjai a vállamhoz, nyakamhoz érnek, izmaim szinte pillanatok alatt feszülnek meg, ugrásra készen. De a várt durva, erőszakos mozdulat helyett szinte már cirógató lassúsággal söpri le szőke tincseimet. Érintésébe beleborzongok akaratlanul is. A feszes tartás nem enyhül, minden idegszálammal azon vagyok, ne vehesse észre, milyen hatással van rám. Persze, mint mindegyiket, így neki ezt a próbálkozásomat is keresztül kell húznia egyetlen csókkal. Lehunyom szemem, ahogy vállának dőlök homlokommal, s apró, felszakadó sóhajt hallatok a második csókra. Talán ezért nem érte be egyel, mert erre a reakcióra várt... amilyen kis köcsögláda, lazán kinézem belőle. Éreztem, ahogy elhajol, minden egyes rezdülését. Azt is, hogy engem figyel, mire felemelem fejem a válláról és felé pillantok. De ekkor már nem felém tekint, hanem a törölközőt veszi célba. Ajkaim meglepetten, némán nyílnak el, ahogy finom mozdulattal a sebre helyezi az anyagot. Kissé összerezzenek, de nem szisszenek fel. Szemeim az ö sötét pillantását fürkészik. Tekintetemben valami megmagyarázhatatlan kifejezés ül. Olyan, amit más nem érthet meg, csak ő. Egyszerre keveréke a kérdezésnek, meglepettségnek és még valami titokzatos, ismeretlen esszenciát tartalmaz, mely megadja az egésznek az "ízét". Talán a köztünk lévő vibrálás egy szikrája szökött tekintetembe és az tette ilyenné... fogalmam sincs. Szavaira dacosan kapom el tekintetem róla. Mintha még államat is megemelném kicsit... Az a rohadt nagy büszkeségem nem engedi, hogy igazat adjak neki. Szerintem teljesen jogosan estem neki, francért hajt mindig arra, hogy lökdössön és irányítgasson. Engem, meg a helyzetet. Következő szavaira azonban fanyar, önironikus mosoly szökik ajkamra, ahogy visszapillantok rá. - Ha ebben mérnék, már lehet, acélosnak kellene lennie a bőrömnek a fejemen. - kezemmel finoman hátra nyúlok, ráfogva az övére, de nem húzva el a sebről a törölközőt. Sem a kézfejét. Irányító mozdulatára arcomat felé emelem és szinte már szemtelen, akár kacérnak is nevezhető félmosoly szökik ajkamra. - Akkor még egy párszor sz@rrá fogsz verni. - Bár elviccelem a dolgot, meglátom a mélyebb, kimondatlan értelmét is a dolognak. Nem tudom elmondani - nem akarom -, mennyire hálás vagyok érte, hogy nem mondja ki nyilvánosan. Sem ezt, sem semmi mást. Ami nincs hangoztatva, az nem is létezik... legalábbis letagadható. Nem tudom, ő hogy van vele, de bennem rengeteg a kimondatlan, melyet még magamnak sem ejtek ki, mert azzal csak valóságossá válna és sebezhetőbbé tenne az ő és főleg mások szemében. De azt hiszem, a magaméban is. Mindig is kritikus és maximalista voltam önmagammal szemben... Elengedem a törölközőt tartó karját és ahogy homlokát az enyémnek dönti, arcán simítok végig, tarkójára fel, ott beletúrva a tüsi tincsek közé. Ahogy lehunyja szemeit, épp csak nem dorombol, mint valami nagymacska... A közelsége részegítő; ezerszer ütősebb bármelyik pezsgőnél. Hirtelen azon kapom magam, hogy legszívesebben megcsókolnám. Ajkaim buján nyílnak el, puhán cirógatva az övét, de habozok. - Szinte várom, mikor hajol el pofátlan, öntelt vigyorral a képén... - Van még dolgod itt? Nem szeretnélek feltartani, de... - szinte a szájába súgom a szavakat. - Ha gondolod és nincs már dolgod, mehetnénk együtt a hotelhez. - És még mielőtt meggyanúsítana ő - vagy a lelkiismeretem - hozzáteszem: - Mint falkatárs a falkatárssal. - lehelem ajkaira a szavakat, s közben észre se veszem, de minden izmom pattanásig feszül a köröttünk izzó mindenségtől.
Éreztem, ahogy a gyöngéd érintések alatt megborzongott, és talán valahol ez is volt a célom. Talán... A pillanat elhamvadt körülöttünk, és úgy emésztődött fel, mint a néma sivatag mélyén fekvő oázis, melyet elnyel a föld... Miként sóhaja erőteljesen felszakadt, úgy ittam minden lélegzetvételét. Mondhatnám, hogy kicseszettül megható jelenség volt, és még nem is hazudnék... Mégsem vallanám be, még önmagamnak sem... Tekintetünk összekulcsolódott, és én nem átalltam tartani az íriszek csillogását. Ám azokban ismeretlen, eddig sosem látott fény vetült fel. Néhány szívdobbanásnyi percig elmerengtem benne, de nem szóltam, pedig pontosan tudtam, milyen táncot járnak a szikrázó lélektükrök. Talán el is rettenthetett volna, legalábbis kellően fejbe baszhatott volna, ám mégsem így történt... Lehet, hogy ez a különös egyveleg teszi mindezt, ami köztünk feszeng, hol így, hol úgy szabadulva a felszínre. Félelmetes, és egyben káprázatos... - lenne, ha ezt ki is mondanám. Szavaira csak sunyin elmosolyodtam. Szép hasonlat, bár kissé túlzó. Annyira nem makacs, mint azt hiszi. Legalábbis velem szemben. Az, hogy próbálkozik, egy más dolog. Értékelendő, és ugyanakkor botor is. De ez már az ő dolga. Az pedig az enyém, hogy mi az istenért nem húzom el a kezem a érintés alól, melyet tenyere súlya okoz? Épp ahogy őt, engem is megzavar ez az egész, hiszen nekem se mindennapi, ha finomabb érintések égetik fel a bőrömet. Sőt... - És élvezni is fogom... - vágtam rá egyszerűen, és bár van valóság alapja, nem feltétlen szeretném többször ennyire elkapni... Az okát még most sem értem, és nem is baj... Csak ez van. És pont. És ameddig "csak ez van", addig mindenkinek jó. Nekem főként. Amit most kap belőlem, az egy olyan ismeretlen világot nyithat meg előtte, amit eddig igen ritkán tártam fel. Ez mégsem bensőséges dolog, hiszen mint minden eddigi, ez a cselekedetem is száz százalékosan tudatos. Miként homlokomat az övének döntöttem, mégis valahogy egyszerűen csak jól esett. Nem kerítettem neki felhajtást, még csak meg sem rezgett körülöttem a levegő. Mégis jól esett. Kicsit másként, mint mikor egy testet boncolok darabjaira... Vagy ezt figyelembe véve, akár merőben másként. Nem oszt, nem szoroz. Pillanatnyi, bomladozó fal, amivel nem, hogy nem akartam, de nem is kellett foglalkoznom. Ujjai arcomra siklottak, én pedig önkéntesen fújtattam erőteljesebben magam elé egyet, miként állkapcsom némileg megfeszült. Nem éreztem sem többet, sem kevesebb, mint eddig, még akkor sem, ha közben teljesen furcsán éreztem magam a közelében. Lángoltam... Nem látszott, és még csak fel se fogtam igazán. Érzem ahogy megfordul benne, és feje tetejére áll a "világ", ez pedig kétségtelenül adott nekem is egy szabad löketet arra, hogy visszarángassam magamat. Ám, amikor kinyitottam szemeimet, közvetlenül az övével találkoztam szembe. Szinte magukba rántottak, és elhurcoltak... Ajkai az enyémhez súrlódtak, melytől olyan kettősség kezdett bennem rángatózni, hogy majdnem a földbe kellett öklöznöm egyet. Egyszerre kívántam volna még és még többet belőle, míg a másik felem erőszakosan arra késztetett, hogy lökjem csak el, és röhögjem képen, mint egy kis fruskát. Mégsem tettem egyiket sem. Ajkaim nem rezdültek, csupán hagyták, hogy puhán simítsanak rá övéi. - Lekötelezel... - nyeltem le szavaimat, továbbra is tartva magamat. Tulajdonképpen rohadtul idétlenül hangozott mindez a szájából. Az egész, úgy ahogy volt. - Igazán édes, hogy ezt mondod... - vigyorodtam el alattomosan, ám továbbra se hajoltam el. Én magam is suttogtam csupán, volt az egészben valami vérlázítóan eleven, és megfoghatatlan... - Ha menni akarsz, részemről mehetünk... - cirógattam végig ajkaimmal ajkait, olykor nyelvemmel ízlelve meg puha szájának felszínét, vagy épp a nemrég feltépett, hegesedő húst, melyből a vér ugyan már nem csordogált, de íze még ott pihent. A törülközőt még mindig fejénél tartottam, ahogy derekát kissé hátra döntöttem ölemben, együtt hajolva vele, nem szakítva el a távolságot közöttünk. - ...Mint falkatárs, a falkatárssal. - ezen szavaim már tényleg alig voltak érzékelhetőek, ahogy kínzóan, testet remegtetően, vágyat lobbantóan játszadoztam el ajkainkkal. De nem csókoltam meg - pedig hiába tagadnám, hogy akartam. Vadul, mohón, és követelőn... Éreztem, hogy szinte szét kívánt közöttünk roppanni az a bizonyos határ, melyet úgy feszegettünk, mintha csak pengeélen táncolnánk... Talán így is volt... Nyelvem ismét szája élén siklott végig, ahogy tartottam őt megdöntve. Ujjaim gyöngéden futottak fel nyakán, vállain át kulcscsontjára, majd onnan átszöktek hasfalára, hogy végül derekán pihenjenek meg. Úgy érintettem meg, mintha csak porcelánból volna, tisztelve minden porcikáját, és megeshet, még őt is. Esetleg... Bár, ez nem volt egyértelmű. - Menjünk? - borítottam arcomat az övére, orrommal finoman simítva meg azt, hogy ezt követően újra ajkaiba akadjak, lágyan hintve arra egy lélegzetvételnyi csókot, kóstoló gyanánt, vagy még inkább ízelítőként...
- Jó, akkor menjünk... - szusszanok, de egy rezdülésnyit sem mozdulnék karjai közül. Ajkai ahogy forrón az enyémekhez érnek, szinte belebucskázik a gyomrom a vágyakozó, elcseszettül szirupos érzésbe. Egyszerűen: akarom. Itt és most, teljes valójában és teszek rá, hogy vérzik e még a seb a fejemen! Ám a józan eszem még legénykedik a gáton, mely hajszálvékonyan feszül közöttünk, láthatatlanul emelve falat állatias, ösztönös vágyaink elé. - Caleb! - morranok fel, szinte már figyelmeztetően sóhajtva a nevét, mikor tenyere bejárja testem, kínzó érzékiséggel simítva pocikáimon végig. Szemhéjaimat is le kell hunynom, beleborzongok jólesőn az érzésbe. Ahogy szemeim kinyitom, újra észveszejtő közelségben lelem magam a férfival. - Ne játssz, mert nem lesz jó vége... - Fenyegetem? Meg lehet, bár inkább figyelmeztetőnek szánom a dolgot. A csók után mohón kapnék ajkaimmal, mint szomjazó a víz után a sivatag közepén - de csak egy pillanat tünedéke az egész. Tenyerem felszalad feje tetejére tarkójáról, ujjaimmal hajába markolok és a rám jellemző kimért higgadtsággal, mégis könyörtelen határozottsággal húzom hátra fejét, el tőlem. - Menjünk. - nyögöm ki elhalóan, elengedve ezzel, mintegy jelzés értékűen, hogy akár ő is így tehetne és tényleg léphetnénk. Ahogy felegyenesedek és elengedi a törölközőt, megállapítom, hogy egyben marad a fejem is... csak a felsőmnek reszeltek. - Jössz egy felsővel. - jegyzem meg szinte már incselegve, mégis határozottan, kérőn. Nem, nem vagyok hajlandó egy szál melltartóban végigflangálni a városon. A szóbeszéddel ellentétben ugyanis nem vagyok akkora lotyó, mint amekkorát elő tudok adni. Igen remekül, bár referenciát sajnos nem tudok mutatni - mindegyik halott. Szóval, kinyújtom kezem az öltözőjéhez lépő felé. Kettőnk közül ő mehet félmeztelenül is - én meg nem akarok.
Ha nem állít meg, és nem úgy dönt, hogy menjünk végül, nem tudom hol kötünk ki... Vagyis, nyilván akadt rá ötletem. De amint szavai elhagyták ajkait, mintha csak visszaszellemültem volna. Látszólag... Hogy jó vége lett volna, vagy sem, ez tárgyalható, de jelenleg nem alku tárgya, és nem is kívánom azzá tenni. Miként elengedett, úgy elhajoltam én magam is, hagyva, hogy felegyenesedjen ölemből. Így van ez jól, és amint tüzes, mégis lapos pillantással követtem mozdulatait, máris éreztem a jeges fuvallatot hátamon, mely a hiányától futott végig rajtam. Csak rosszallóan megráztam a fejemet, majd fellöktem magam én is. - Ámen. - fűzöm hozzá, és el is indulok a szekrényem felé, kipakolva belőle a ruháimat. Az ingem akad elsőként kezembe, melyet egy laza mozdulattal hajítok felé, egyidejűleg az incselkedésével. Mondania sem kell. Az hogy egy bunkó faszkalap vagyok nem jelenti azt, hogy nincs mellé eszem. - Megtarthatod... - sziszegtem fogaim alól, s még rá se pillantottam. Nem azért, mert ellenemre való lett volna. Dehogy... Szimplán tudtam, hogy nem állnám már meg, nem bírnék a véremmel, és bódultan esnék ajkainak, nem foglalkozva semmilyen határral, és gáttal. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak! És nem is akarom... Komótos mozdulatokkal vedlettem át az utcai szerelésembe, már ami a cipőt és nadrágot illeti, majd a táskát a vállamra rántva elindultam az ajtó felé, egy pillanatra megfagyva mögötte - Haladhatsz... - hajába hajoltam, és abba suttogtam bele a szavakat, míg végül kínzóan elhúztam magamat, és ha megindult, úgy én is követtem. Nem kellett messzire mennünk, a kocsim kinn állt a parkolóba. Legalábbis, ha nem vitték még el. Na, nem mintha kár lenne érte. Szar tragacs. Amint rákanyarodtunk, már a fordulóban megpillantottam. Jól van, nem kell lábat koptatni csodás! Az ajtót nem nyitottam ki neki, van keze. Én magam bevágódtam a kormány mögé, megvárva, hogy ő is besasszézzon. Nem szóltam az úton, nem volt mit, csupán néha futtattam fel rá íriszeimet, ködösen, átláthatatlanul. Amik bennem kavarodtak a közelében, azt elég volt megtartani magamnak. Még én se tudtam igazán mit kezdeni vele.
Hotelnél
Lassan parkoltam le, alig várva, hogy kiszálljak a járgányból... Amint ez megtörtént, úgy még egész normálisra véve a figurát engedtem magam elé Hártot, elérve egészen a liftig. Csak egy halovány vigyor vetült fel képemen, amint ott álltunk az ismerős gépezet előtt, mely idő közben megérkezett... - Ez olyan ironikus... - nyögtem el a szavakat, halkan felnevetve. Pontosan tudta mire gondolok, és nekem ez épp elég volt. Végül kimásztunk a fém masinából, majd még egy utolsó pillantást vetettem a nőre. - Aludj jól, Hárt... - kacsintottam egyet, amolyan rohadék módjára. Nem mintha az én éjszakám felhőtlen lenne előre láthatóan, de ki tudja... Azzal sarkon fordultam, és lassan elpárologtam a szobám irányába...
Egy farkasnak is lehetnek unalmas, nem kifejezetten említésre méltó napjai, nem? -Hát de! – válaszolok szinte reflexszerűen a fejben feltett kérdésre, miközben egy tepsit igyekszek tisztára súrolni a hozzá való fémszálakból készült súrolóval. Mihelyst kész vagyok vele, egy laza mozdulattal dobom át a mosogató másik rekeszébe, hogy kedvére száradjon, én pedig felkapva a kocsi kulcsot az előtér egyik asztaláról, megpörgetve az ujjamon, elhagyom a nem túl apróra sikeredett házamat. Gyors léptekkel kocogok le a lépcsőn, majd belekapaszkodva a korlát végébe, még egy kis lendületet veszek ahhoz, hogy minél hamarabb odaérjek a garázsba. Megspórolva egy percet, belekapaszkodok egy karba, amivel gyorsabban, szabad kézzel fel tudom nyitni az ajtót, mint ahogy az magától, a távirányító segítségével nyílna fel. Bepréselve magamat az autó és a fal közé, közelebb férkőzök az első ajtóhoz, majd ugyan azzal az óvatossággal,- hogy még csak véletlenül se karcoljam meg a járgány, tökéletes fényezését,- bepréselem magam az alig húsz centiméteres résen. Nem telik bele tíz percbe, már el is érem a kívánt helyszínt, ami nem más, mint a külváros egy bizonyos pontja. Már hetekkel ez előtt megbeszéltem drága húgommal ezt az időpontot, hogy majd találkozzunk, most mégis sikerült elfelejtenem úgy, hogy nap, mint nap emlékeztem rá. A felszínen állok meg a kocsival. Még a szélvédő rejtekéből felmérem a helyzetet, többször beleszippantok a levegőbe, hogy érzek e valaki mást magamon és a húgomon kívül, de szerencsére nem. Igaz, még a húgom sincs itt, szóval nagy gond már nem lehet. Kihúzva a műszerfalból a kulcsot, halkan kinyitom az ajtót, majd ugyan azzal a mozdulattal be is csapom mikor is neszezésre kapom fel a fejem. Az egyik bokorból, egy farkas lép elő. Kisebb méretű, nyúlánk jószág, arany szemeiben kíváncsiság bujkál, szája mosolygásra hasonlító vonalra húzódik. Lehajtott fejjel halad felém, folyamatosan szimatolva a földet. Mikor szemében felismerést vélek felfedezni, kinyitva a kocsiajtót kikapok egy zacskót néhány ruhadarabbal, amit még múltkor nálam hagyott. Gondosan kimostam őket, most pedig visszaadom tulajdonosának. Szófogadóan elfordulok tőle, ahogy húgom szépen lassan visszaváltozik, legközelebb csak akkor pillantok vissza rá, mikor meghallom a hangját. -Még mindig híve vagy ezeknek a flancos jószágoknak? – ezt követően egy halk, tompa puffanást is meghallok, mire ijedten felé lépek. - Hé, csaj, ne rugdosd már a kocsit! Nem a te pénzedből van, már megbocsáss! – reagálok határozottan, kifejezetten ingerülten – inkább mond, mit akarsz? -Csak látni akartalak… - suttogja lesütött szemekkel, majd gyorsan átszeli a közöttünk lévő teret és szorosan megölel. Egy ideig csak állok kitárt karokkal, üveges tekintettel meredve magam elé, de végül egy mély sóhaj kíséretében viszonzom ölelését. -Tudod jól, hogy ezen a helyen nem kifejezetten szerencsés megjelenned, ugye? – érdeklődök halkan, ajkaim a haját érintik. -Tudom, de csak itt tudunk úgy találkozni, hogy mások nem járnak a nyakunkra. -Ezt komolyan mondom, úgy mondtad, mintha legalábbis szeretők lennénk, drága húgom – válaszolok vigyorogva majd eltolom magamtól, hogy láthassam arcát, melyen forró könnyek csorognak végig, miket lassan, óvatos mozdulattal tüntetek el onnan. -Ne csináld ezt! Tudod jól, hogy már nem választ el minket egymástól se óceán, se földrész, akár minden nap láthatsz. Csak te vagy olyan makacs, hogy nem mersz a házamhoz jönni. -Persze, hogy nem! Mit szólnának hozzá a falkád? -Carlene, a házam nem a falkám területén van! Oda bármikor jöhetsz – emelem meg fejét az állánál fogva és egy gyengus mosolyt küldök felé, mely eléri a kívánt hatást. Húsz percet beszélgetünk még, végül amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik. Én pedig a kocsinak támaszkodva babrálok még egy ideig a kocsi kulccsal.
Úgy éreztem magam, mint egy krimi sorozat főhősnője. Szinte mozdulatlanul ültem az autómban, napszemüveggel eltakart szemmel, ami még inkább fokozta a hatást. Közben félig lehúzott ablakon keresztül hallgattam egy beszélgetést. Természetesen úgy intéztem, hogy a beszélgető felek véletlenül se vegyenek észre. Elég távol voltam ahhoz, hogy ne érezzék meg a szagomat, az energiáim és a kisugárzásaimat pedig szokásomhoz híven a majdnem teljesen felhúzott mentális pajzsommal rejtettem el. Csak a hangokat engedtem be. A távolság miatt oda kellett figyelnem minden egyes szóra, hiszen a lakónegyed utcái majdnem teljesen üresek, de a lakásokból kiszűrődő zajok eléggé zavaróak voltak. A látásomra nem hagyatkozhattam, hiszen direkt a látótávolságon kívül eső utcát választottam. Igaz, a kémkedés nem az én feladatom, de ha az élet úgy hozza, néha nekem, mint tarknak se árt nyitva tartania a szemét. Főleg, ha ilyen érdekes szituációra bukkan. A falkánk egyik tagja egy betolakodóval társalog. Ráadásul mindezt baráti hangnemben. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy a nőstény ténylegesen a chicagói falkához tartozik-e vagy csak egyszerű csellengő. Az elcsípett mondatokból és a titkos találkozó ténye miatt, viszont az előbbire tettem a voksomat. Abban is biztos voltam, hogy nem egy Rómeó és Júlia történetről van szó, bár nem hallottam utalást arra, milyen kapcsolat is van köztük. Lehet, hogy túl későn érkeztem, és lemaradtam pár fontos részletről, de a lényegen ez amúgy se változtat. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem a negyed óra alatt miközben figyeltem őket. Szívesen közbeléptem volna, azonnali válaszokat követelve, de mint mindig most is a türelem győzött, és nem ítéltem elhamarkodottan. Elsőre ez az egész bármennyire is próbáljuk rózsaszín szemüvegben nézni, minden laikus számára árulásnak tűnhet. Nekem is ez volt az első gondolatom, de próbáltam elzárkózni ettől a verziótól. A nőstény távozása után, pár másodpercig még nyugton maradtam, miközben a visszapillantó tükörben ellenőriztem a sminkemet, majd mikor mindent rendben találtam az arcomon, ismét beindítottam a motort és elindultam a garázssor felé. Stefan akkor még éppen a kulcsaival volt elfoglalva. Nyugodt tempóban közeledtem, majd az övé mellé parkoltam le a saját kocsimat. Még egyszer rápillantottam a tükörre, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. A megjelenésem terén most sem adtam alább a színvonalat. Egy ízléses halványkék ruhában, arany ékszerekkel és kiengedett hajjal indultam el aznap otthonról. A vállamon egy szintén kék kézitáska, a lábamon, pedig egy tőlem már megszokott tűsarkú cipő volt, ami kicsit növelt a magasságomon. Kedves mosollyal az arcomon néztem a szőke hajú férfira, majd egy egyszerű mozdulattal levettem a napszemüvegemet, hogy láthassa a szemeimet. Nem szeretek úgy beszélni bárkivel is, hogy az ne lássa a tekintetemet. Szerintem az eléggé nagy illetlenség. - Szia Stefan! Örülök, hogy látlak – Üdvözöltem vidáman. Egyébként normális körülmények között tényleg örülnék, ha látnám ugyanis többek között vele is szerettem volna megbeszélni egy-két dolgot. Ráadásul kedvelem is Stefant, bár nem egy túlzottan nyílt személyiség,de valamikor ez jobb is, mint azok akik minden gondolatukat és érzésüket megosztják azokkal a szerencsétlennek akik az útjukba kerülnek. Ettől függetlenül nem tudok sokat róla, a falka előtti múltját pedig számomra homály fedi. - Gondolom sok dolgod van, és nem szeretném sokáig rabolni az idődet, ezért rögtön a lényegre térek. Méltányolnám, ha elárulnád ki volt az a meglehetősen titokzatos leányzó, akivel az imént társalogtál – Adtam elő a kérésemet a lehető legudvariasabb hangnemben. Semmi értelme nem lett volna annak, ha letámadom. Hagyni akartam, hogy megmagyarázza a helyzetet. Tudom, az ilyen beszélgetés magánügy, és nem udvarias dolog hallgatózni, de ez a dolog az egész falkát érinti. Ügyelni kell a biztonságra.
Már kezdtem félni, hogy soha nem kapom vissza azt a lányt, aki egykoron a testvéremnek mondhatta magát. Egy végtelenül kedves, gyönyörű hölgy, valaki, aki odafigyelt az emberekre és képes volt órák hosszát ott ülni a nyakukban még annak ellenére is, hogy már unta az egész helyzetet csak, hogy azok elégedetlenek legyenek. Azt hittem elfelejtettem, hogy soha többet nem lesz az, aki. De amint átváltozik, újra ember lesz, és magára kapkodja a hozott ruhákat, meglátom a szemében az elveszett lányt, aki arra vár, hogy szeressék, és ő viszont szerethessen. Elveszettnek tűnik, szükséges van a támogatásra, amit tőlem akkori s meg fog kapni, ha nem engedik. Mikor viszont egyre inkább görbülő, remegő ajkakkal elém lép, majd szorosan megölel, csak még erősebben érzem a ragaszkodását. Tényleg szüksége van rám. Már oly rég volt, mikor elveszítettük egymást, ideje ismét egymásra találni. Csupán az a baj, hogy ez koránt sem ilyen egyszerű. Mindketten más falkához tartozunk, mind ketten mást "szolgálunk". Így az, hogy ismét egy testvérpárt fogunk alkotni, nem csak vér szerint, ez aligha lehetséges. Amint megjelennek a forró könnycseppek az arcán, eltolom magamtól, hogy azokat eltűntethessem. - Carlene! Erős nő vagy! Állj talpra rendben? Tudom jól, hogy rettentő kemény volt idáig. De jelenleg, akármilyen hihetetlen is, nem csak, hogy egy földrészen vagyunk, de még egy városban is, nem választ el egymástól minket semmi - magyarázom vadul villogó szemekkel - itt nincs helye könnyeknek - kapok elő egy pótkulcsot a farmerom farzsebéből. - Tessék... a környéket és a házat ismered, nincs más dolgod, mint ezt használni! - szólítom fel határozottan egy mosoly kíséretében. Mikor viszont elmegy, valamiféle ürességnek nevezhető kín kezd el felemészteni belülről. Kiskorunkban nem tudtunk meglennie egymás nélkül, mindig a nyakamban volt, amit bár úgy állítottam be, hogy roppant idegesítő, ennek ellenére én mégis szerettem. Szerettem, hogy a hősének állít be, hogy fontos vagyok a számára. És ha neki, hát nekem is szükségem van rá. Nagyon is. Alig telik el öt perc távozása óta, egy ismerős arc jelenik meg a közvetlen környezetemben. Kíváncsian, fehér tekintettel fordulok a falkatársam felé, egy óvatos mosoly kíséretében. - Úgy szintén Milagros - válaszolok, majd felé fordulok, de még mindig az autó az, mely segít megtartani az egyensúlyomat, így arra támaszkodva figyelem a nőt. Tudom, mi következik. És megérzéseim most sem tévedtek. Rögtön rátér a lényegre, így a vallatásra. Pimasz vigyor jelenik meg az arcomon. Milyen meglepetést fogok neki okozni vajon azzal, hogy nem azt fogom mondani, hogy a barátnőm vagy a szeretőm? - Kérlek szépen, kedves Milagros, ő a húgom volt... - válaszolom kerek perec. Soha nem voltam híve a nyögdécselős, ideges, fejet vakargató válaszadásnak, így ezt most se alkalmazom. - Szegény lánynak szüksége volt egy rokon jelenlétére - vonok vállat érzéketlenül, mintha legalábbis nem érdekelnének az előbb történtek. - Nyugalom, semmi olyan nem történt és nem is fog történni, mely a falka tagjait veszélyeztetné - folytatom odafigyelve arra, ne legyek túl pofátlan.
A kérdőre vonás pillanatát nem egészen úgy képzeltem el, ahogy az a valóságban megtörtént. Egy csöppet hevesebb reakcióra számítottam, de Stefan jó szokásához híven most is hűvös és higgadt tudott maradni. Az idegességnek vagy a bűntudatnak egy apró szikráját se tudtam felfedezni a tekintetében. Rendkívül szimpatikus jellemvonás és módfelett nagy intelligenciára utal ez a magatartás. Más már zavarba jött volna vagy rosszabb esetben emelt hangon kérte volna ki magának, hogy a magánéletébe avatkozom. A kérdéseimre érthetően és látszólag őszintén válaszolt. Nem mintha okom lenne kételkedni benne, hiszen már hosszú ideje falkatársak vagyunk és bár nem ápolunk bensőséges viszonyt, eddig nem adott okot arra, hogy kételkedjek a lojalitásában a falka irányába. A helyzet azonban még így a rövid és lényegre törő magyarázat után se hagy nyugodni, és felvet bennem még számos kérdést. - Valóban csodálatos dolog, ha a családtagok egymásra találnak. Mégis csak a vér a második legerősebb kötelék, ami két személyt összeköthet – Mondtam az utolsó mondatra direkt nagyobb hangsúlyt fektetve. Azt már az ő fantáziájára bízom, mi az első, de úgy gondolom, nem nehéz kitalálni mire céloztam. - Egyébiránt, mikor szándékozik csatlakozni hozzánk? Felteszem ez az oka a felbukkanásának. Esetleg csak átutazó a városban? – Folytattam a társalgást, hogy még többet megtudjak erről az előbbi nőstényről. Idő közben, mivel kiderült, hogy testvérek, újabb ötletek fogantak meg a fejemben vele kapcsolatban, azonban szerettem volna, ha a szőke hajú férfi eloszlatja a kósza gyanúimat és megtudhatom a teljes igazságot. - A csatlakozási kérelmet ebben a helyzetben több, mint valószínű, hogy az Amarok tanácsa intézi Atanerk híján. A rokonságra való tekintettel, viszont nyilván készségesek lennének – Tettem hozzá kis bíztatásként. Nem mintha különösebb rajongással fogadnám a csatlakozni vágyókat. A szememben először minden ismeretlen arc egy veszélyforrás, akit akkor fogadok el, ha már sikerült bizonyítania. Természetesen számukra mindig leginkább az aktuális vezető bizalma a lényeg. A hangnemen még mindig nem változtattam. Szerettem volna, ha az egész egy baráti csevejként hat, mint kihallgatásként. Mégse lenne elegáns, ha fognám magam és a falhoz szorítva kényszeríteném, hogy mondja el, amit tudni szeretnék. - Ebben teljesen biztos voltam – Bólintok arra a kijelentésére, hogy a testvérével való kapcsolatfelvétellel nem szándékozik ártani a falkának. Ez valószínűleg valóban így is van, de attól, hogy nem szándékozik hibát elkövetni, még megteheti. Vannak olyan helyzetek, mikor az érzelmek sajnálatos módon elhomályosítják a szemünket. Bármilyen fejlett is a látásunk, néha vakok vagyunk, mert vannak olyan dolgok, amiket nem akarunk észrevenni.
Miután Carlene elhagyja a tett színhelyét, egy újabb nőnemű egyedet kapok kézhez anélkül, hogy csak megkértem volna rá, jöjjön elém. Már hamarabb sikerült kiszúrnom magamnak Milagros jelenlétét, mint ahogy azt ő szeretné, de mit tehet az ember... illetve a farkas akkor, ha már túl van a kétszázhatvanadik életévén is, és már tanult egy s mást, mind emellett jó érzékeknek örvendhet. Az persze, hogy kérdőre von, egyáltalán nem lep meg annyira, mint ahogy azt ő valószínűleg remélte. Nyilván tisztában van vele, hogy milyen a természetem, hogy nem vagyok se túl heves, se túl akaratos, és nem kezdek el rögtön kapkodni és pirulni, mikor valaki olyan helyzetben csíp nyakon, amit szerettem volna elkerülni. Ilyen ez a mostani is... Szépen fogalmazva, olyan intenzitással támad le, ami az ágyban nyilván már megerőszakolásnak számítana. De hé, ember! Nem az ágyban vagyunk, szóval irány vissza a jelenlegi témához. Ahogy a mondandómra válaszol,- anélkül, hogy azt kértem volna,- tisztán kitudom olvasni a szeméből a szarkazmust, ami a hanglejtésében is megmutatkozik. - Igen, tényleg így van. Valószínűleg ő az utolsó élő rokonom, akit annak kétszáz éve sikerült magára hagynom. Így még szép, hogy örülök annak, hogy újra láthatom - válaszolok egyöntetű, inkább unott hangnemben, mint hevesen vagy lazán. A továbbira viszont nem óhajtok válaszolni, mert nincs miért. Inkább csak elnézek a lány válla felett ott, ahol pár perccel ez előtt még láttam az aranyszín szempárt visszanézni rám, majd elillanni mint a reggeli köd. - Nem szándékozik csatlakozni hozzánk. Hihetetlen mi? Már csak a vér az, ami összeköt minket. Nem fog csak azért átjönni ebbe a falkába, mert én itt vagyok. A másik falka az ő otthona, az az ő családja. Én csak egy pont vagyok az életében, mellettem érett nővé, de nem én voltam az, aki mellett megtalálta a büszkeségét, élete fontos személyeit. Szóval nincs jogom arra kérni, hogy jöjjön át hozzánk és nem is fogom. Ő pedig nem akar - vonok vállat egy hosszas magyarázat után, amit ugyan olyan nyugodt hangnemben regélek el anélkül, hogy akár csak egy kis ingerültség, vagy agresszió költözne a hangomba. Nincs szükségem erre a két fogalomra, anélkül is tökéletesen jól boldogulok, köszönöm szépen! - Milagros... - sóhajtom a fejemet rázva - nincs szükség semmi kérelemre, mert mint említettem, a húgom nem fog átjönni hozzánk! - a nem szócskát persze gondosan kiemelem csak, hogy eljusson a tudatáig, hogy nem kell emiatt aggódnia, nem fenyegeti a falkát az a veszély, hogy egy Betolakodó kerül hozzánk. Hogy őszinte legyek, nem is tenném ki ennek a családomat. Nincs semmi értelme. Ha kell így is úgy is tudok Carlene-vel találkozni, nem kell hozzá az, hogy egy falkában is legyünk. Utolsó mondatára rápillantok, ám akaratom ellenére is felvillan a Farkasom szeme, ami talán annak köszönhető, hogy nem vagyok oda azért, ha az én dolgomba dugják bele más személyek az orrukat. - De csak, hogy ne rólam essen szó... mi járatban erre? - fonom össze mellkasomon a kezemet, a lazábbik énemet magamra öltve.
Masako & Dana (és a két hátvéd: James & Raffaello)
Az elmúlt másfél hétben bár sok minden változott, Jezebell biztos pont volt az egész hotelos-falkás őrületben. Minden nap eljött, gyakran magával is vitt az erdőre vagy egyszerűen csak a városba. Chantallal is kibékültünk, szóval akár helyén is lehetnének a dolgaim, de mint tudjuk, az élet hullámvasút, ahol a csúcsot mindig lejtő követi. Hol kevésbé meredek, hol torokszorongatóan az… Az edzések Tylerrel nemcsak fizikailag, de mentálisan is fárasztóan, a „bezártság” érzete állandóan ott csücsül a nyakamon, még mikor Mr. Mansfield-del vagyok gyakorlaton, akkor is. Úgy vagyok azzal az emberrel, nem árt odafigyelni rá, megválogatni a szavaimat a társaságában… ez pedig igencsak idegőrlő dolog. A gyakorlati időm lejártával a garázssor felé lépdelek. Itt találtam csak parkolóhelyet a kocsimnak a reggeli csúcsban, mikor az egész város, mint valami hangyaboly. Fel van pörögve és mindenki rohan, anyázik, siet a munkába, mint a mérgezett egerek. A táskámban kutatok a kulcs után… á, meg is van! Hanem amint kizárom a kocsi ajtaját és száműzöm a cuccaimat a hátsó ülésre, lépteket hallok magam mögül. Egy pillanatra lefagyok – igen, lehet az utóbbi időben kissé paranoiás lettem – majd lassú mozdulattal fordulok meg. Adam az, a srác múltkorról az Upperből. Valamit hadovál Jake-ről, aztán meg Bostonról kezd fröcsögni. Boston… fenébe, honnét tud ilyeneket, még ha nem is biztosra?! Szinte érzem, ahogy a farkasomat hergeli emberibb énem sértettsége és minden egyes szóval, amit a srác kiejt a száján azzal a felé hajt, hogy eluralkodjon rajtam a Fenevad. Nem akarom bántani. Senkit nem akarnék bántani, ha tehetném, de ahogy közelebb lép és szinte már erőszakosan taszít a kocsim oldalának, testével, karjaival szorítva oda, akkor valami elpattan bennem. Sosem tűrtem jól, ha egy férfi odáig alacsonyodik, hogy erőszakoskodjon egy nővel, netán kezet emeljen rá. Egyszerre féltem és ezúttal valami félelmetes löketet is adott a dolog… Úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban és itt az agyam egyszerűen kikapcsolt. Kishölgy, avagy a Fenevad átvette az irányítást. Adam egyetlen szerencséje, hogy kölyök létemre igencsak fájdalmas és lassú folyamat az átváltozás, így ijedtében messzire szalad, mikor érezi, hogy valami nem egészen kóser. A ruháim és az az elhagyott kuka, amit egy felszakadó morranás keretében felborítok, már nem ilyen szerencsés. A farkasom a prédáját követeli… vért kíván. A levegőbe szagolva kellemes illatok csapják meg orrát, orromat. Ember! A léptei közelednek, izmaim pedig ugrásra készen feszülnek meg. Gyere csak, gyere! Amint látható távolságba kerül a lány – merthogy nem Adam jött vissza, hanem valami keleti beütésű, törékeny lányka az. Ismerős is lehetne, ha az emberi felem „vezetne”. Ironikus, nem? – vetődök feléje, vészterhes iramban. A józan eszem sehol nincs jelen helyzetben, elnyomja a Fenevad gyilkos ösztöne és jajj annak, aki utamba áll…
Ma szabad napot vettem ki, hogy kicsit otthon dolgozhassak és pihenjek. Sajnos mostanában nem sokan szokták meglátogatni az üzletemet. Talán reklámoznom kéne, hisz nem egy hétköznapi ruhaboltról van szó. Vagy lehet, hogy nem pont egy ilyen városba kellett volna kipróbálnom? A franc se tudja már, hogy hol mi a jó és mi fog működni. De nem adok fel a reményt. Amíg van mit dolgoznom nincs értelme bezárni. Miután otthon kitakarítottam és még az egyik megrendelt ruhával is elkészültem úgy gondoltam, hogy kihasználom a szép időt és elmegyek kicsit sétálni. Már rég bóklásztam egyedül a városban és kezd hiányozni. Nem figyelem hogy merre megyek csak sétálok, bízom benne, hogy haza találok majd, annyira azért nem új nekem ez a hely. Nem ismerem úgy Fairbankset, mint Manhattant, ahol még csukott szemmel is hazatalálnék. A város nagyban Valentin napra készülődik. Ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Tudom ez a nap csak egy nyálas ünnep a szerelmeseknek, de én mindig is szerettem, csak ugyebár egyedül sajnos nem egy túl vidám nap. De nem szomorkodom. Majd előtte bevásárolok a kedvenc csoki boltomban és majd agyon zabálom magam édességből az este miközben megnézem a kedvenc filmem. Tökéletes lesz! A gondolataimból egy állat morgása zökkent ki. Először csak arra gondolok, hogy valami nagyobb kutya lehet, de ahogy a hang irányába pillantok nem egy kutya nézz felem farkasszemet. Igaz a bundája nem olyan mint Jamié, de attól még felismerem, hogy ez bizony egy farkas és nem is akármilyen. Szinte teljesen lesokkolok az állat láttán. Úgy tudtam, hogy nekik nem szabad átváltozniuk a városban főleg nem fényes nappal. Ahogy megindul felém az állat én hátrálni kezdek. Nem tűnik valami békésnek. Érzem ahogy a szívem lüktetése egy pillantás alatt a duplájára nő. Tudom, hogy mit akar csinálni az az állat, de nem akarok hinni magamnak. Viszont sokat nem gondolkozhatok, mert a farkas sem hezitál inkább lecsap. Azonnal elkezdek rohanni az ellenkező irányba, de mikor már az első lépést megtettem tudtam, hogy ő fog nyerni. Gepárdnak kéne lennem ahhoz, hogy le tudjam őt rázni, de jelenleg nem vagyok se varázsló, se alakváltó, így csak egy sima ember maradok. Tudom, hogy szánalmas egy próbálkozás elfutni előle, de ezt hívják ösztönnek. Míg más állatok inkább elrejtőznek, vagy csak kővé dermednek az ember elfut azzal a kis reménnyel, hogy neki sikerülni fog.
Azzal, hogy hátrál, csak még inkább hergeli a Fenevadat, akivé lettem. Ősi vadászösztön hajt felé, félelme szinte fülemben dübörög édes, csalogató dallamként. Élvezettel tölt el a tény, hogy menekül, rohan előlem, hisz tudom: hiába! Ennek a dolognak egyetlen nyertese lehet és az én vagyok. Egyetlen jól időzített rugaszkodással terítem le prédámat. Karmos mancsaim a vállaiba vájnak, nem csak a felsőt, de a húst, izmokat is megszaggatva. Ha sikolt, az számomra zene, miként vérének orromba tóduló illatánál ínycsiklandóbbat el sem tudok képzelni. Megölhetném egyetlen harapással, most már az enyém. Mégis, mint macska játszik az egérrel, úgy szaladnak végig karmaim hátának húsában lefelé, idegőrlő, kínkeserves lassúsággal.
- Nem-nem, Mrs O'Hara, semmiképpen se erőltesse magát a férjére! Igen.. Tudom, hogy közeleg a Valentin nap, de talán jobb lenne, ha nem követelőzne, hanem megvárná, hogy... Igen, hogy ő kezde... Mrs O'Hara, kérem, gondolja át... Jó terapeuta sose hagyja magára a betegét. A nő az idegösszeomlás szélén állt és követelte, hogy látogassam meg a lakásukon. Ilyet soha - de tényleg soha - ne tegyetek, ha egyszer terapeuták lesztek, mert tiltja az előírás. De amikor a nő már fenyegetőzik azzal, hogy begyógyszerezi magát, nos.. Olyankor tehettek kivételt. Még jó, hogy itt lakik a közelben, legalább le tudtam tenni a kocsimat. Viszont. Ahogy éppen próbálom meggyőzni még telefonon is az elkeseredett feleséget arról, hogy ne vegye fel a latexruháját és teperje le a férjét, aki már másfél éve hozzá sem ér, valami suhanc, fiatal ám annál vadabb energialöket csap pofán, és a fülemtől kissé eltartva a telefont, már meg is hallom az állatias morgást, a mancsok süppedését, megérzem a vér szagát és fájdalmas sikoly hasít át a telefon túlsó végébe is. Mi a f...?! - Tudja mit, Mrs O'Hara? Lehet, hogy jobb lenne, ha mégis megtenné. Sose tudhatja! Majd feltétlenül meséljen! Hadarom bele a telefonba, miközben kocogásra váltok, majd elzsebelem a mobilt. Talán a nő megbocsátja nekem, hogy köszönés nélkül tettem le a telefont, bár szerintem pont elküld a retekbe, amiért nem foglalkozom vele eléggé. A vérszag egyre intenzívebb, a hangok egyre fülsértőbbek, én pedig azt veszem észre, hogy a farkasom ösztönös védelmi reflexei hajtanak előre. Máskülönben szeretne beszállni a buliba, de valahogy ez most más. Még nem tudom, hogy éppen egy ismerősöm fekszik a szörnyeteg alatt, de ha tudnám, akkor a választ is meglelném a kérdésre. A kép, ami fogad... Nincs időm mindent részletesen megszemlélni, de így is eléggé nyilvánvaló a dolog. Kisfarkas bekattant, erre járó nőnek annyi. Ha csak... Az adrenalin elvakít, így nem is emlékszem, mikor kerültem szembe az átalakult kölyökkel, de az már előttem van, hogy miként lendítem meg a kezem, és vágom teljes erőből orrba a másik szukát. Sose szakítsd félbe a farkas vacsoráját, tudom. De mégis, ha akad annyi időm, hát most felismerem Masakót. Te jó ég. Én megmondtam... Aki farkasokkal barátkozik. - Takarodj innen, kölyök! Lépek elő Masa elé, a hangom egészen túlvilági hangszínt üt meg, az állkapcsom kissé megnyúlt előre, én pedig a testem minden ízében készen állok arra, hogy adott kölyök nem lát majd a vörös ködtől és nekem ont. De nem fogok átváltozni. Ha szerencsés a szög és elég ügyes vagyok, még így is a földre szegezhetem. De igazából tőle függ, mit teszek, a lényeg, hogy minél gyorsabban túl kellene esnünk a dolgon, hogy gondoskodhassak Masakóról.
Én aztán kerülöm a bajt, ahogy azt megígértem. Úgy osontam ki a szállodából, mint egy majom pedig semmi rokoni kapocsaltom nincs velük. Máshogy nem tudtam kiszabadulni a hotelből, mert akad felvigyázó. Amúgy sem maradok sokáig csak egy kis eperért ugrok le (szó szerint értendő), mert megint elfogyott. Nem tudom ki az a barom aki felzabálja az összeset. Jah én. Szerintem tök elvárható lenne, hogy mindig legyen, mikor tudják, hogy az a mániám nem? Főleg, hogy a tesóm a főnök. Majd beszélek vele, hogy a személyzeten változtatni kéne, bár azt hiszem inkább még sem. Meg kell magamat húzni, mert nem akarom, hogy csúnya, gennyes pattanások legyenek a bőrén miattam. Még szerencse, hogy ezek nem jönnek ki rajta, különben elég ronda lenne. Szóval tényleg csak jövök-megyek, és nem keveredek semmi rosszban. Meg sem tudja senki, hogy ki jöttem. Tudom, hogy az ígéret szép szó és stb, de nem nekem való ez a bezártság. Kivételesen tényleg nincs szándékomba zűrt okozni. vajon mennyi lehet az esélye annak, hogy belefutok valami zűrös ügyben, amíg eljutok a boltba? Szerintem egy a millióhoz. Nincs min aggódni a statisztika szerint. A fejem tele van gondolatokkal miközben belépek az üzletbe és robot szerű mozgással nyúlok egy tálca eperét majd még egyért. A kasszához sétálok, hogy fizetni tudjak. Minden belépő illatát érzékelem és gyomorfordító, ahogy az olcsó kölni szaga keveredik a méreg drága parfümökkel. A pénztárnál kérek még hat darab epres nyalókát, mert fogyóban van a készlet. Fizetek és távozok is. Alig vártam, hogy kiérjek a levegőre, hogy az orromból kimossa ezt a förtelmet. Ahogy mély levegőket szippantok, megérzem a vér szagát. No mi a szösz van itt? Nem csak vért érzek, hanem azt a jellemző illatot, mely a falkatagokból árad. Szóval egy Betoli a buli sztárja. A normálisak felem azt mondja, hogy ne nézzem meg mi zajlik. A rosszabbik, vagyis a farkasom pedig be szeretne szállni. Hát nem okoztál már így is elég gondot Te bestia? A válasz egyértelmű, de az ördög azt mondja, hogy egy kis nézelődés nem árthat. Igaza van, abban, hogy a lesek egy kicsit, még nem keveredek bele. Áltatom magamat, de a lábam, csak arra visz, hogy a fene enné meg. Látom a farkast és a két személyt is. Aztán hallom ahogy a férfi megszólal. Az érzékeimet jobban kiterjesztem és világos, hogy a védelmező farkas. Az ember sebesült és a falkám tagja nagyon éhes és dühös. Nekem kéne közbelépni? A fene. Szép szóval nem lehet egy kölyköt elküldeni ezt nem tudja a másik? Oh már, hogy át kell alakulnom és rendet tenni, amihez semmi kedvem, de ennek a vége az lesz, hogy a kis farkas meghal, mert a másik elintézi. Káromkodva teszem le a szatyrot és veszem le a pulcsimat, meg a nadrágomat. Mind a két cipőmet lerúgom és a csomaghoz helyezem öket. Csak egy csöves el ne vigye az epreket. Átalakulok farkassá. Az erőmet nem palástolóm. Hadd tudják, hogy mivel állnak szembe. Közelebb megyek hozzájuk, hogy lássanak, bár így csak egy feketeség vagyok. A kölyökre nézek, mert engem jelen pillanatban ő érdekel. ~ Hy, Girl. Szerintem Te sem akarod igazán, vagyis ahogy érzem, kívánod, de az a fickó nem ember, hanem farkas, amire talán már Te is rájöttél. Hidd el nekem, hogy erősebb, mint Te és nem akarhatod, hogy a csini bundádat megtépje. Kár lenne érte ezt elhiheted. ~ Szólók hozzá háta ezzel egy kicsit kizökkentem, de ha nem sikerül, akkor van más módszerem is, hogy abba hagyja amit elkezdet. Tudom, én, hogy nehéz ellen állni a vér illatának, de most muszáj lesz. Azt mondjuk nem értem, hogy engedhették ki a kölyköt kísérő nélkül. Nagyon fiatal szegényke és bizony mentorra szorul. Nos, ma én leszek a mentor, de csak pár percre, mert nem nekem való szerepkör. ~ Azt javaslom, hogy hadd őket futni, mert nem így kell levezetni a feszkót. Ha meg éhes vagy, akkor se ölj embert. Neked nem tanították meg az apaszabályokat vagy mi a szösz?~ El sem hiszem, hogy ezeket pont én mondom, de hát még is. Talán Raffy a javulás útjára téved? Nem tudom, de most nem is érdekel. Egyre közelebb megyek hozzá és addig sétálok magabiztosan, míg közel nem érek a nőstényhez, persze ha nem változtatott helyett. Megpróbálok elé kerülni, hogy vörössös szemeire figyeljen. Talán a másiknak akad esze és hátrébb mennek, bár a legjobb az lenne, ha elhúznák a csíkot. Ha pedig a szavaim hasztalanok és az egyik fülén be a másikon meg ki, akkor cselekedni kell. Az pedig nem lesz más, mint megpróbálom két vállra fektetni vagy arrébb lökni. Az egyik mancsom még mindig fáj, így teljes erőmből nem tudok harcolni, de talán nem is kell, mert igen is a kor számít a farkasoknál.
Az érkező léptekre felkapom fejem, s fogaimat kimutatva vicsorgok James felé. Pontosan érzem, miféle és ösztönösen védem a prédámat, nem engedve el. Bátor, vagy inkább botor tőle, hogy azt hiszi, hagyom veszni... Nem, innét már nincsen visszaút. Ő az enyém, ez a pasas meg keressen magának másikat! Nem épp a legjobb ötlet még jobban bőszíteni, de eléri a kellő hatást az, hogy orrba vág, szóval talán nem is volt hülye ötlet a részéről. Nyüsszenve hátrálok, elengedve ezzel a magam alá tepert Masakot, s magammal víve vállaiból némi cafatot... Ám a következő pillanatban izmaim megfeszülnek és immáron James a célpont. Ha nem figyel, bizony hanyatt vágódik a betonon, ahogy leterítem a lendületemmel. Sajnos Raffaello szavai késve érnek el, de arra jók, hogy hezitáljak és ne essek azonnal a "támadóm" torkának. Felfogom szavait, de a vöröslő, vérengző ködnek hála, nem tudnak meghatni. Tisztában vagyok a szabályokkal, sosem ölnék ember, ha rajtam múlna és elítélem az erőszak legegyszerűbb megnyilvánulási formáit is, feltéve, ha nem az én érdekemet szolgálja a dolog. Emberi tudatom azonban a múlté jelenleg, így pusztán farkasom válaszol ingerült morgással a szavakra, jelezve, hogy felesleges a próbálkozása a feketeségnek. Most ő az úr és nincs az az isten, aki megállíthatná! Hacsak nem tesznek ellene valamit, éles fogaimmal James torka felé kapok...
Futás közben egyszer sem nézek hátra. Mindig is ostobának tartottam a filmekben ezeket a jeleneteket, mikor a menekülő lelassítva futását hátra felé pillantgat, hogy utolérte e a támadója, a helyett, hogy mindent beleadna a futásba. Olyan mintha direkt csinálnák, hogy igen is kapják el. Ha utoléri azt úgy is megérzi, akkor minek figyelni őt? Az én esetemben is így történik. Szerintem nem futhattam sokat mikor megérzek hátulról egy igen erős lükést. Azonnal a földre esem egy hangos sikítás mellett. A karmait és fogait a húsomba mélyesztette, amitől iszonyatos fájdalom szalad végig a testemen. Felüvöltök ettől a kíntól, de mozdulni nem tudok. Ő sokkal erősebb nálam semmi esélyem sincs kiszabadulni a karmai közül. Érzem ahogy a vérem az egész hátamat beborítja, miközben a könnyeim meg az arcomat. Csak fekszem és néha fel-fel ordítok ahogy elkezdi szép lassan végigkarmolni a hátamat. Tudom jól, hogy innen nincs menekvés és, hogy ezek életem utolsó percei. Nekem nem pereg le az életem, inkább csak azokra gondolok akik közel állnak, álltak a szívemhez és az álmaimra, amik most szertefoszlanak. Nem vágytam gazdagságra, csak egy normális életet szerettem volna egy családdal, de úgy tűnik még ezt sem érdemlem meg. Hirtelen a farkas elenged engem és egy férfi hangjára leszek figyelmes. Már nincs bennem annyi erő, hogy tekintetemet felemeljem, így nem tudom megnézni, hogy ki az aki segíteni próbál. -Segítség!-Mondom alig hallhatóan és döcögősen. Többet nem is tudok kinyögni, ehhez is sok erőre volt szükség. Továbbra is a földön fekszem és csak várok, várok arra, hogy minden elmúljon és haza mehessek.
Kezdőlap
//
