Soha az életben nem ellenkeztem, amikor csinos nők feküdtek rajtam. Bár ha az ember arccal a föld felé van, akkor már igazán ráfoghatná a dolgot a lumbágójára, vagy valami öregkori betegségre, mert inkább szégyenben marad, minthogy pillanatnyi boldogság köszöntsön rá. Ezért örülök is, hogy föltápászkodunk a földről, leporoljuk magunkat, és rövid időn belül elindulunk kifelé. Simábban ment ez, mint hittem, éppen ezért is maradok meg hátvédnek, hogy biztosan ne történjen semmi probléma. A szabad levegőn aztán bezárom a kaput magunk mögött, mintha csak valami film utolsó jelenetében lennénk, és bedobom, hogy tegeződjünk. Mert hát, ha az ember átmegy valakivel egy ilyen dolgon, és kiderül, hogy számíthat a másikra, pedig annak nagyon nem lenne kötelező ott lennie, akkor ezt már szinte kötelező fölajánlani. Igazából inkább kérni kellene, de hát istenem, szerintem minimum négy évszázadnyi előnyöm van, és van még annyi tartásom, hogy ne hajtsam meg a fejem fél másodperc alatt. Ennyi büszkeség belém is szorult, ha több nem is igazán. – Igen, elég komoly szerencse volt. Inkább ne kísértsük tovább, még a végén elhagy bennünket – mondom, és az övembe csúsztatom, miután bebiztosítottam. Szar dolog, amikor az ember ellövi a fél tökét egy rosszul sikerült este során, mert föl akar vágni valakinek. Aki éppen nőnemű. És ismeri már elég régóta. Még mindig nem tudom, miért nem beszélt le arról Emelie, de hát betudom annak, hogy mind a ketten részegek voltunk. Szerencse, hogy nem volt a fegyverben ezüst. – Egyébként összeülhetnénk valamikor munkán kívül is – ajánlom föl hirtelen felbuzdulásból. Most, hogy Aimée falkatag lett kelleni fog valaki, akivel eljárhatok szórakozni, és talán nem is lesz belőle teljes katasztrófa. Megvallom hősiesen, nem tudom, milyen ez a nő mellettem, ha nincs nála a jelvénye és a szolgálati fegyvere, de a mai nap után azt súgja valami, hogy szívesen megismerném. Odabent rá mertem bízni a hátamat, és nem hagyott volna cserben, ebben egészen biztos vagyok. Tessék, öregkoromra olyan nyomorultul szentimentális lettem… Végig mellette haladok, nem is kívánok előrébb vagy hátrébb menni. A közvetlen veszély már elmúlt, ha farkas ugrik ki a sarok mögül, akkor gyorsabb lesz nekem alakot váltani, és a nő elé kerülni ilyen módon. – Már, ha éppen ráérsz. A nap hátralévő részében meg bizakodok. Valami fölszállt a lelkemről, mint az Esőemberrel való találkozómnál, amikor Eska visszatért hozzám. Legalább kaptam egy emlékeztetőt, hogy nem csak egy barátom van ezen a világon. Bár… korai a nőt annak nevezni? Nem tudom. Ez még a jövő kérdése lesz.
Örültem, hogy végre kikeveredtünk arról a sötét helyről. Félreértés ne essék, nem szokott problémám lenni az ilyenekkel, egyszerűen csak nem éreztem ott magam biztonságban. Afféle megérzés, még ha a félelem nem is volt jelen nálam. Idekint nagyobb volt a tér, frissebb a levegő, a világosságról már nem is beszélve. Még percekkel később is mélyeket lélegeztem az odabent uralkodó dohos szag után. Rám fért, hogy őszinte legyek, szegény tüdőmet egy kicsit megviselte az efféle megrázkódtatás. - Kivételesen egyetértek – bólintottam egyet határozottan, és már meg is indultam az autó felé, amerről eljöttünk idáig. Még mindig viszonylag nagy volt a hó, csak most már tisztán kivehetőek voltak benne a nyomaink azok számára, akik esetleg a közeljövőben erre járnának. Ennek egyáltalán nem örültem, de mit tehettem volna? Kezdjem el seprűvel eltűntetni, mint ahogyan a rajzfilmekben szokták? Nem, ez egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, sem pedig profinak, mint amilyen elvárható volt egy rendőr hadnagytól. Ahogy a mondat elhagyta a száját, abban a pillanatban megtorpantam. Egy pillanatra meg sem mozdultam, hiszen az előítéleteim azért még mindig ott munkálkodtak bennem valahol mélyen. Végül felé fordultam és úgy néztem rá néhány másodperc erejéig, hogy vajon mennyire gondolta komolyan az előbbi megjegyzést. Úgy tűnt, hogy nagyon is, szóval végül gyanakodva bár, de bólintottam egyet. - Ezt most komolyan gondoltad, igaz? – kérdeztem vissza még mindig kicsit hitetlenkedve. Nekem furcsa volt, el sem tudtam képzelni, hogy leüljünk valahová csak úgy, mivel eddig örültem, ha nem kellett vele találkoznom. Igaz, hogy valamelyest már megenyhültem irányába, de itt azért még nem tartottam. Az esélyt viszont nem is volt muszáj megtagadnom, így egy sóhajtással megereszkedtek a vállaim, mikor beleegyeztem. – Jó, legyen. Talán rá fogok érni, de biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem még azért a biztonság kedvéért, mert én egyelőre egyáltalán nem voltam erről meggyőződve. Még akkor sem, ha valahol nagy lépésnek tartottam, hogy eljutottunk idáig. Már hosszú utat jártunk be együtt, a hullámvölgyek pedig jellemzőbbek voltak a kapcsolatunkra, mint bármi másra. Egyszerűen nem tűrtük meg egymást hosszútávon és ennyire egyszerű az egész. Mint az egyszer egy. Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor beültem a kocsiba, és míg arra vártam, hogy ő is megtegye, beindítottam a motort. Már el is felejtkeztem a lábnyomokról, amelyek árulkodhattak arról, hogy itt jártunk. Ráadásul pont az ajtóhoz vezettek, de annyi baj legyen. Talán szerencsénk lesz, és nem tűnik fel senkinek sem túlzottan. Annak kitudja, hogy milyen következményei lennének, nekem pedig egyelőre az is sok volt, hogy az egyetlen ember, akit utáltam, elhívott csak úgy valahová. Nem, ez még véletlenül sem randi!
Ketten voltak. Semmit nem követtek el, ami a világ nevében esetleg bűnnek számítana, csak heves tempóban készültek belerohanni egy közszeméremsértésért kiszabott bírságba. De persze én nem vagyok rendőr - remek érv lenne, elismerem, ha ez egy pillanatig is érdekelne. A dühöm képtelen vagyok visszaszorítani a motelig, talán most kellene bánnom kissé, hogy nem vezetek autót. Akkor már rég ott lennék, nem terelt volna a lábam ismeretlen ösvények felé, hogy legalább megpróbáljam kisétálni magamból a szűnni nem akaró feszültség egy részét. De most... A garázs mellett elgyalogolva igazság szerint csak lihegés és cuppogó hangok zavartak fel. Megtehettem volna, sőt, talán meg is tettem volna máskor, máshol, más körülmények közt, hogy némán tovább állok, de most képtelen voltam megtenni. Befordultam a parkoló felé, az energiáim örvénylő, sötétlila rémálomként manifesztálódtak a testem körül, és úgy robbantam a heves szerelmi viszonyt folytató fiatal párra, mintha egy oltáron készülnének szerelmi légyottot létesíteni a piros kocsi helyett, aminek a motorháztetőjén szabadultak önfeledten egymás karjaiba. Az Illúzióm úgy robban be az elméjükbe, mint egy rakéta. Mindenhol, ahol egymás testét érintik, fekélyeket képzelnek, emésztő és fájdalmas sebeket. Sikoltozva, kiáltva szakadnak el egymástól, hogy eszeveszett vakarással sértsék fel önnön bőrüket, próbálva megszabadulni mindattól a fertőtől, amit rájuk szabadítottam. n pedig csak nézem és hangosan zihálok. A mellkasom kétségbeesetten emelkedik fel és alá, egyre szaporábban és zavartabb ritmussal. Az elfojtott és keserű zokogás a farkasom morgásába vegyült nyögésekkel bukna ki belőlem, de nem jön. A hideg levegő megfagyasztja a tüdőmet, a szememből megerednek a könnyek, mint a záporeső, de a hangos zokogás... Nem. Az soha nem jön, az nyomaszt és felemészt. Csak Abigail arcát látom magam előtt, és nem tartom fairnek, hogy amíg ezek ketten itt közszemlére teszik komolytalan kis kapcsolatukat, én most törtem össze azt, akit szeretek. Minden vibrál, már nem érzem Fairbanks hidegét, nem mintha egyébként foglalkoznék vele. A félelem és a vér fémes illata facsarja az orromat, a mellkasom annyira szorít, hogy úgy érzem megfulladok, de erre bármennyire várok, nem történik meg. Csak zihálok, tökéletesen elveszítve a józan eszemet, az a kettő pedig csak a földön fetrengve marja saját magát a lábaim előtt.
A hozzászólást Killian K. Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 26, 2014 12:36 pm-kor.
Miért is autóval indultam el a motelból, ahol éppen mindennapjaimat tengetem? Fogalmam sincsen, berögződés talán, nem tudom, de elég csak kinéznem a mellett elsuhanó tájra és egyértelművé válik a dolog. Félreállok egy kicsiny kis.. azt sem nézem, hol parkolok le, leállítom a motort, kiszállva pedig egy pillanatra lehunyom a szemem és hagyom, hogy a levegő körbejárjon, a szél a kabátomba és a hajamba kapjon, meglebbentve egy-két tincset, hogy cirógassa az arcomat. Mint régen látott ismerősét.. Gyalog folytatom az utamat, be a városba, tulajdonképpen mindegy, hogy hova, már azt sem tudom, miért indultam. Ez az egész olyan.. felfoghatatlan. Igen, talán ez a legjobb szó erre az egészre. A többiek.. vajon mindenki itt van? Nem tudom, most nem is szeretném, hogy ezek a gondolatok utat törjenek maguknak, inkább csak szemlélődöm. Egek, tisztára mint egy turista, még jó, hogy térképet nem ragadtam magamhoz. Otthon vagyok és úgy érzem, mégsem teljesen. Minden megváltozott, már semmi sem a régi. Ahogyan mi sem vagyunk már olyanok, mint évszázadokkal ezelőtt. Én legalábbis biztosan nem. Vagy csupán én nem érzem úgy? Ahh, a fenébe is, már megint visszakanyarodtam az ilyen gondolatokhoz, pedig most nem akarok filozófiai mélységekig szántani, csak egyszerűen szeretném megismerni ezt a helyet. Garázssorok tömkelege mellett haladok el éppen, zsebre dugott kezekkel, amikor meghallom a sikoltozást. Az még hagyján, hogy csak az, de olyan elemi erővel súlyt le rám valami.. valami megmagyarázhatatlan dolog, hogy kénytelen vagyok ellenállni neki. Oda kell mennem, mert valami más is van ott a szenvedő pároson kívül… Pontosan olyan érzés kerít hatalmába, mint ami az erdőben éreztem a Biisával való találkozásunkkor. Mintha valami súgná a fejemben: gyere, gyere ide… Én pedig megyek. Egyrészt nem sétálnék el így mellettük, mert hallom, hogy szenvednek és fogalmam sincsen, megérdemlik-e, amit kapnak, vagy sem. Csendben közeledem, méghozzá Kilaun háta mögött. Ha az energiáimra nem figyel fel, akkor valószínűleg észre sem fog venni. A földbe gyökerezik a lábam, ahogyan látom ott. Egy idegen ember, egy idegen test, de nem kell látnom az arcát, nem kell a szemeibe néznem, hogy tudjam, ki lakozik odabent. - Hagyd abba, Kilaun. Csendesen száll a hangom felé, borzongató nyugodtsággal és érzelemmentességgel. Továbbra is zsebre tett kezekkel állok ott, a szél játszadozik a tincseimmel, arcomról azonban nem sokat olvashat le. Ezúttal nincsen könnycsepp, nincsen ölelkezős egymásra borulás és örömködés, hogy milyen jó újra látni egymást. Nem. Ez most más. Mondhatnám a sablonos megjegyzéseket, hogy rád sem ismerek és feltehetném a kérdéseket, hogy miért csinálja ezt.. De egyelőre még várok. Azt szeretném, hogy hagyja abba, azt akarom, hogy ne kínozza azt a két ártatlan embert. Azt szeretném, ha rám figyelne.. vajon mennyi maradt belőle a valaha volt kisfiúból, akinek minden problémámat elmondhattam? Aki minden titkomat megőrizte? Nem tudom… Ha megfordul, csakis az arcát szemlélem, világító kékjeimmel a tekintetét keresem.. Nem leplezem és soha nem is próbáltam leplezni a bennük ülő érzelmeket.. Hogy most mi kavarog benne? Öröm? Kíváncsiság? Csalódás? Bánat? Talán mindegyikből egy kicsinyke, de az elhatározás is ott lapul.. Ha nem hagyja abba, akkor kénytelen leszek komolyabb lépést tenni..
Érzek valamit... Valami határozott változás áll be az energiaförgetegbe, de makacsul elsöpröm, nem vagyok hajlandó tudomást venni róla, egyszerűen senkit és semmit nem érzek kellőképpen felhatalmazva ahhoz, hogy a gyászomat félbeszakítsa. Ennél semmi és senki nem lehet fontosabb, az önsajnálat úgy húz lefelé, hogy teljesen értelmetlen lenne dacolnom vele, úgyis hiába. A fekélyek csak terjednek és terjednek, a fájdalmas ön-nyúzás még brutálisabb méreteket ölt, ahogy féktelen dühömmel együtt növekedésnek indul a saját energiám is, és őszintén csodálkozom, hogy a köztéri világítás még nem adta fel a harcot ellenem. "Hagyd abba, Kilaun!" Halkan szólít meg egy hideg és érzelemmentes hang, amely csendessége miatt hat olyan ellentmondást nem tűrően parancsolónak. Nem, nem akarom abbahagyni! Nekem senki ne mondja meg, hogy... S bár rettentően zihálok, mégis, mintha egy belső erő, ami felett képtelen vagyok uralkodni, elzárná a képességem és az erőm csapját. És amint visszavonulót fújt az Illúzió és az erőm már újfent a pajzsom mögött kezd el megpihenni, érzem és tudom, hogy ki áll a hátam mögött. - Yee... Suttogom zaklatottan, és hatalmasat nyelek. Hát ez kellett nekem. Hát tényleg ezzel vernek a Szellemek? Tupilek, hol vagy ilyenkor?! Miért most vezetted hozzám Yee-t, amikor tükörbe sem akarnék vagy mernék nézni, nem hogy neki, pont neki bemutatót tartani abból, mivé korcsosultam az évszázadok alatt! Félek... Nem tudom, hogy mi fogad majd, ha megfordulok, de felőlem aztán egy bibircsókos nyanya is lehetne, nekem ő akkor is Yee marad, aki előtt... Én... Nem hiszem el... - Teremtőm, Yee! Fordulok meg hirtelen, belekapaszkodva a kék szempárba, ami annyira idegennek hat azóta, hogy utoljára láttam, és mégis, látom a lelkét. Látom őt ott bent, és a világ minden szégyene kevés volna kifejezni azt, amit a tekintete ébreszt bennem. Az én arcom szomorú kétségbeesést tükröz, semmi többet. - Nem, te nem... - csóválom a fejem vadul, és valamelyest előre-hátra lépdelve habozok. Választanom kell, vagy a nyakába borulok, vagy... - Te nem láthatsz ilyennek! Annyira érdekes, hogy világ életemben képes voltam tartani magam az egyszerű farkasok és emberek előtt, de egy Testvérem előtt? A valaha volt lelki társam előtt? Képtelen vagyok. Gyáván futnék el, ennek pedig hangot is adok azzal, hogy szép lassan hátrálni kezdek tőle. Figyelmetlenségemben majdnem elbotlom a földön fekvő nőben is. Talán egy újabb akadály, amit a Szellemek elém vetettek, hogy essek a saját csapdámba. Csak pár percig kellett volna kitartanom, hogy teljesen más körülmények közt találkozhassak újra Eeyeekaldukkal. - Menj el Yee... - kérem, szinte könyörgök - És felejtsd el, hogy láttál! Ha valóban dolgunk van most a városban,előbb-utóbb úgyis közös utat fogunk járni, addig meg... Marad a Rémálmodó ösvénye. Pedig annyi mindent mondanék. Tudni akarom, hogy van, mit tett vele ez a zord élet, gondolt-e rám néha, hiányoztam-e neki... Vajon megértene még? Megértene ő is, újra, ha elmondanám neki, mi fáj és gyötör ennyire? Én soha nem hagytam magára, és ő valaha még nálam is önzetlenebb volt, de elég magamból kiinduljak ahhoz, hogy tudjam, ez önmagában nem jelent semmit. A könnyeim csak ömlenek. - Ha itt maradsz, megölöm mindkettőt. Szavak, üres fenyegetések, amiket megtennék úgy egyébként, de ellene soha nem lennék képes rá. Talán érezheti, hogy ezt én sem gondolom annyira komolyan, mint ahogy mondtam, de mi mást tehetnék, hogy meggyőzzem arról, hogy jobb neki a látványom nélkül?
Hallom, ahogyan elsuttogja a nevem, hallom, ahogyan ver a szíve.. vagy az a sajátom? Az enyém egyre fokozódó ritmust diktál, mert akármennyire is nem mutatom, izgulok és valamennyire félek is.. Miért? Bukik felszínre bennem a kérdés.. miért csinálja mindezt? Miért kell azt a párt bántani? És miért pont Kilaun..? Soha nem gondoltam, hogy fogom még valaha így látni és erre tessék.. Hosszú-hosszú idő után így sikeredik az első találkozónk. Annyit gondolkodtam rajta, hogy vajon merre járhat, mi lehet vele? Gondoltam rá.. Hiányoztak a beszélgetéseink, az, hogy elmondhattam neki mindent és ő is megosztott velem mindent. Nem hiszem el, amit a tulajdon két szememmel látok, hogy ő ott Kilaun.. és ő miatta szenved az a pár, ő miatta zakatolnak nyílegyenesen a halál felé. Csak bólintok, amikor felém fordul, parányit, de mégis sokatmondót. Igen, én vagyok, nem képzelődik és én sem holmi rémálomban vergődök. Bárcsak az volna.. Olyan szívesen engednék utat az érzelmeimnek, tudatnám vele, hogy mennyire hiányzott, ugranék a nyakába, hagynám, hogy előtörjön a bennem kavargó mindenség.. de nem lehet. Most még nem lehet. - Mert más láthat így? Továbbra is tartom a szemkontaktust és még mindig ugyanúgy állok ott, nem lépek közelebb sem, egyelőre tökéletes ez így. Még akkor sem közelítek, amikor hátrálni kezd, a tekintetem is csak akkor vándorol el az arcáról, amikor majdnem elbotlik a földön fekvő nőben. Egy pillanat csupán mindez, mielőtt visszakapnám a tekintetem a férfi arcára. - Te is tudod, hogy ez nem fog megtörténni. Nem az a megoldás, hogy gyáván hátat fordítok a problémának és megpróbálom elfelejteni. Mi lenne akkor? Elmegyek, aztán pár nap múlva ismét összefutnánk, meginnánk egy csésze kávét és arról cseverésznénk, kivel mi történt az elmúlt évek alatt? Nem, Kilaun, ezt te sem gondolhattad komolyan. Az üres fenyegetést hallva változtatok csupán pozíciót, mintha a szobor megelevenedne, mintha a visszatartó erő fellazulna.. Utána megyek, még akkor is, ha menekül, előlem nem tud elfutni és tudom, hogy ezzel ő is tisztában van, ahogyan azzal is, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot. A kezeimet kiveszem a zsebemből és ha Kilaun megáll, akkor egészen közel hozzá lassítom le végül lépteimet, kissé felemelt fejjel ismét igyekszem felvenni vele a szemkontaktust. - Kilaun, nagyon szépen kérlek, hogy gondolkodj. Csak próbáld meg magad egy kívülálló szemével nézni. Képzeld magad az én helyembe. Bízom benne, hogy nem lök el magától, nem tudom, mit fog cselekedni, mire készül.. De azok a könnyek egyáltalán nem tetszenek. Nem szeretném így látni, sokkal jobban tetszett, amikor mosolygott, amikor az öröm szikráit véltem felfedezni a vonásaiban. Most.. most elég ránézni. Tudom, mit fogok tenni, már csak az a kérdés, hogy hogyan tegyem mindezt. Nem fogom szenvedni hagyni ezt a párt, de mivel Kilaun okozta a sérüléseket, két opció van csupán. Mitől függ, hogyan döntök végül? Attól, hogy mit fog reagálni a szavaimra, mik lesznek a következő lépései..
Hogy más láthat-e így? Ezer kép pereg le előttem, az összes Első régi arca, a Teremtőm, Alignak, az édesanyám, a gyermekeim, Giselle, Abigail... A fenébe is, igaza van. Nem tudom, hogy képes lennék-e elviselni az ezekkel járó következményeket. Éppen elég volt az emlék, amit Abigailnek mutattam, a mészárlásom Delhiben, az első pillanata annak, hogy a Rémálmodó kimutatta a foga fehérjét. Szabadkoznék, valami olyan kezdetű mondattal, hogy "De te...", aztán rájövök, hogy teljességgel felesleges. És hogy miért? Azért, mert mondhatnék neki bármit, Ő minden bizonnyal azt felelné, hogy ő semmiben sem más, mint bárki más. Pedig ha tudná, mekkorát hazudna ezzel... Lesütöm a szemem és alig észrevehetően megrázom a fejem. Teljesen őrültnek érzem magam, mintha mentális problémáim lennének, mint a filmekben az őrültek házába zárt embereknek. Akiket gyógyszereznek és lekötöznek. Egyik pillanatról a másikra váltakoznak bennem az érzelmek. Hol a kétségbeesés gyötör, hogy a félelem, hol a szembesülés a saját tettemmel, hol Abigail, hogy Yee csalódottsága, hol a szégyen. Annyi van, hogy akár áruba is bocsáthatnám őket. A fenyegetésem nem válik be, átlát rajtam. Hogy is ne látna, hiszen minden bizonnyal akkor is képes lenne rá, ha nem lennénk farkasok. Ha nem lennénk Elsők. És én is megtenném ugyan ezt, ha egy pillanatra is kinyitnám a szemem és tisztán, hideg fejjel próbálnám megfejteni Yee-t. Mert nekünk ez volt a különlegességünk, ez tartott össze minket, az én Álmaim és az ő különlegessége, az Önzetlen szíve és az elszenvedett sérülései. A panaszok a Bölcs Hallgató előtt ülve, egymásnak vetett háttal... Ezek vagyunk mi. Ezek voltunk. De most nem látok semmit, azt pedig, hogy ki vagyok, már régen elfelejtettem. - De... de igen, meg fog. Cseppet sem vagyok határozottabb, mint az előbb, sőt. Talán még inkább bizonytalan és zavaros. Mintha egyetlen érintéstől képes lennék összerezzenni és kirohanni a világból, miközben lassan már nem is érzem a lábaimat. Hirtelen indul meg felém, és ez a csöppnyi nőstény olyan elemi félelmet és pánikot vált ki belőlem, hogy még a szemem is lilás örvénybe fordul néhány pillanatra. Közelebb jön, én pedig érzem a kettőnk közt feszülő energiákat. Azt is, ami a sajátunk és azt is, ami lényünknél fogva összeköt minket a többi testvérünkkel. Eltátott szájjal teszek eleget a kérésének. Ennyit megtehetek, nem? Még soha nem akadt senki, aki éles helyzetben szembesített volna azzal, mit teszek. Csak mint egy cirkuszi porondmester, teljhatalommal a kezemben tettem, amit úri szeszélyem diktált. Az Álomkeltés sosem okozott gondot, így nem nehéz láttatnom magamat, látni az arcom eltorzultságát, Yee-t magam mellett, az embereket a földön. Yee szemén át egy régi barátot, aki nem tudja, hová tűnhetett. És én sem. Ebben a kétségbeesésben legalább osztozunk. Hirtelen zuhanok össze, a hátamat az egyik autónak vetve süllyedek le a parkoló jeges betonjára és temetem a kezembe az arcom. - Sajnálom Yee... Nagyon sajnálom... - motyogom a tenyerembe, aztán eleresztem az arcom. Most, hogy egy szintbe kerültem az emberekkel, valóban elfog a rosszullét. Gusztustalan... - Mindent elvesztettem... Mindent... Ne hagyj el te is, jó? Kérlek Yee... - ha azóta közelebb lépett, akkor könnyedén, ha nem, hát a földön kúszva nyúlok a keze után és temetem bele az arcomat, és akkor... akkor megtörténik. Kiömlik belőlem az elmúlt évszázadok kínja, megalázkodva bukik fel belőlem hányingerkeltően az összeomlás - Fogalmam sincs, ki vagyok! A férfi, aki két gyereket nevel? A fiú, aki Yee-vel nevetgél egy fenyő tövében? A férj, aki boldog akar lenni Abigail oldalán? Az Első, aki teljesíteni akarja a kötelességét? A Rémálmodó? Vagy talán... Mind egyszerre.
Nem mondok semmit az ellenkezésére, miszerint meg fog történni, hogy elmegyek és elfelejtek mindent. Tudom, hogy ő is tisztában van azzal, hogy lehetetlen. Persze, hogy egyszerűbb lenne, ha nem most futottunk volna össze, ha nem láttam volna így.. de akkor mikor bukott volna felszínre mindez? Mert egyszer egészen biztosan megismerkedtem volna ezzel az oldalával. Akkor meg csak jobb, ha minél előbb megtörténik mindez, mert.. mert talán tudok segíteni. És nem, most nem a párra gondolok, nem, közel sem.. Érzem a felőle áradó félelmet és pánikot, látom a lilásba forduló íriszeket. Úgy nem szeretném ezt, nem szeretném ilyennek látni és azt meg még inkább ne, hogy féljen tőlem, hogy miattam törjön elő belőle a pánik. Nem ilyenek voltunk… Csak csendben állok és figyelem, figyelem az arcát, az elnyíló ajkakat és várok. Várom, hogy mi lesz az eredmény, mert tudom, hogy képes arra, hogy kicsit gondolkodjon és kívülállóként tekintsem magára. Ha maradt még odabent abból a kisfiúból, akit régen szerettem, akkor tudom, hogy ez segíteni fog, hogy ezzel elérem azt, amit szeretnék, vagy legalább csak egy kicsiny töredékét. Közelebb lépek hozzá, amikor összezuhan, sőt, leguggolok mellé. - Nézz fel, Kilaun… Ugyanolyan csendes még mindig a hangom és tényleg szeretném, ha felemelné a tekintetét. Ha nem teszi, akkor én nyúlok, hogy lefejtsem a kezét az arcáról és felemeljem kissé a fejét. - …és nekik mondd, hogy sajnálod. Kegyetlen volnék? Meglehet. De nem azt szeretném, ha előttem érezné rosszul magát, hanem azt, hogy érezze tettének súlyát, hogy tudja, mit tett és az egyáltalán nem volt helyes. Még jobban a földbe tiprom a szavaimmal és azzal, hogy erőltetem, a párra figyeljen? Tudom, hogy erős, bármennyire is nem látszik, tudom, hogy képes megbirkózni a dologgal, tudom.. Hagyom, hogy a kezem után nyúljon és beletemesse az arcát, pár pillanatig még szintúgy nem mozdulok, próbálom az energiáimmal is nyugtatni, tudatni vele, hogy itt vagyok, hogy nem fogom magára hagyni. - Soha nem tennék olyat, Kilaun… Alig több suttogásnál a hangom, változtatok a kezeim pozícióján, két tenyerembe fogom az arcát és ezúttal a saját arcom felé fordítom, miközben hüvelykujjaim egy-egy gyengéd simításával igyekszem letörölni a könnyeit. Most lágyulnak el először az eddig érzelemmentes vonások, haloványka mosoly kúszik ajkaimra és a szemeibe pillantok. Itt vagyok. - Engedd, hogy segítsek.. mert ez nem te vagy. Kicsiny nyomaték kerül az „ez” szócskára, arcát továbbra sem engedem el. Fogalmam sincsen arról, hogy mi történt vele az elmúlt időszakban, milyen csalódásokat, örömöket, bánatot, boldogságot, magányt élt meg, hogyan formálódott, mivé lett.. De az biztos, hogy ez nem Ő. Ez nem lehet Ő. - Hajlandó vagy megpróbálni jóvá tenni mindezt? Osztozni a fájdalmukban, a szenvedésükben? Tudnom kell, hogy képes lenne-e erre, hogy vállalná-e tetteinek ilyen jellegű következményeit. Nem szeretném, ha egyedül birkózna meg ezzel és nem is fogom hagyni, itt leszek mellette, nem lennék képes egyedül hagyni őt.. Segíteni szeretnék és fogok is, de ahhoz tudnom kell, mennyit hajlandó megtenni a földön fekvő párért.
Nem adom könnyen a kezeim, hogy láthassa az arcom. Hiszen nem véletlenül rejtem el a világtól ezekben a pillanatokban a saját vonásaimat. El akarok bújni, újfent. Talán egy újabb város újabb olcsó motelszobája teljeesen megfelelne erre a célra. De mégis, megadom magam, nem akarom tovább ronatni azt a helyzetet, amin talán már nem is lehet. Amikor arra kér, hogy az "áldozataimtól" kérjek bocsánatot, az ajkam megremeg, ahogy végignézek a két véres arcú fiatalon, és bármennyire szeretném, nem jönnek a szavak. Mit lehet ilyenkor mondani? Hogy sajnálom? Az majd jobbá tesz mindent, igaz? Attól elmúlik a sokk, az élmény, neeeem. Nem múlik el. Csak rosszabb lesz. Nincs egy órája, hogy már Abigailnek kinyilvánítottam a sajnálatomat, és nézzenek rám, hova jutottam. Nem hiszek, nem tudok hinni a sajnálat erejében. Ez csak egy szó, semmi több, mégis, annyira nehéz kimondani, mintha... - Nem... akartam... - nézek bele a nő és a férfi szemébe, és ezzel együtt rájövök, hogy hazudok. De igen, igen is akartam, élveztem, bármennyire fájt, de teret engedtem az elvadult ösztönnek, a rombolásnak, akartam, hogy érezzék, hogy én mit érzek és meg akartam fosztani őket attól az örömtől, attól a kegytől, amiben én nem részesülhettem. S mint hazug kijelentés, talán nem is hiteles. Feltérdelek, és a két kezemmel a nő véres arcához nyúlok lassan. Érzem, hogy fél tőlem. Ismerős, barátságos érzés, ezt már tudom kezelni, mégis megrettent. Az irántam táplált undor viszont masszívan szegezi őt a betonra, az életösztöne talán azt súgja, hogy jobb, ha nem mozdul, és így lehetőségem van a két kezembe fogni az arcát, hosszasan a szemébe nézni, és szembesülni a tettem következményéval. Félelem, rettegés, undor, gyűlölet, harag... Bosszú. - Kérem, bocsásson meg... Kilaun, az Álmodó egy halandó bocsánatáért esdekel. Megint. És még csak nem is kötődik hozzá egyáltalán. Csak látja, hogy tönkretette. Az olyan kérdések, mint például "Vajon hány éjjel fog sikoltva felébredni a Rémálmából ezután?", és a "Mennyire változtatta meg az életét ez a néhány pillanat?" most törnek elő belőlem, összeomlok és Yee kezét szorítva hasít fel az elkeseredettség mohó pengéje. Szétszaggatja a lelkem, a húsom, én pedig csak elmerülök benne, mert más választásom... Nincs. A húsomban lakozó hatalmas fizikai erőnek nyoma sincs már a lelkem szilárdságában. S bármennyire könnyedén volnék képes kettéroppantani egy sziklát, annyira vagyok képtelen mentálisan helyt állni. Még az sem nyugtat meg, hogy Yee azt feleli, hogy soha nem lenne képes magamra hagyni. Vádaskodhatnék, hogy akkor hol volt az elmúlt majd' fél évezredben, de nem lenne igazságos, hiszen én magam választottam azt, hogy egyedül indulok el felfedezni az akkor még csodának hitt titkokat a fehér ember világában. És itt vagyok én, a fehér ember, akit úgy megvetettünk, mert mindent szétrombolt maga körül, hogy az uralma alá hajtsa. A könnyáradat végeláthatatlannak tűnő, hangos sóhajokba fullad, ahogy látom megenyhülni az eddig olyan hideg szigort árasztó vonásait. Talán csak a testem sokalt be, nem bírja az iramot, szüksége van ennyi kényszerpihenőre. Úgy szorítom Yee kezét, mintha ez lenne az egyetlen és utolsó kapaszkodóm, ami visszatart a totális őrülettől. A világ valaha felharsant leghitetlenebb nevetése szakad fel belőlem, mikor azt mondja, segíteni akar. Nem benne nem hiszek, magamtól vettem el az esélyt a túlélésre. - És ha mégis...? A Szellemek büntetését... te sem... írhatod felül. Nehezen jönnek a szavak, ahogy a zaklatott hangom meg-megremeg vagy éppen teljesen elcsuklik. Aztán felnevetek megint, némi vádaskodó éllel a hangomban. Hát nem látod Yee? Hát nem veszed észre, hogy a szemed előtt osztozom a világ minden fájdalmán?! - Hogy osztoznék-e? Drága Yee-m, épp ez volt a cél... Hogy ők... osztozzanak az enyémben. Néhány pillanatig még fáradtan bámulom a két embert, aztán mivel egyébként is úgy érzem, hogy végleg minden mindegy, újra Yee-re tekintek. - Mit vársz tőlem, mit tegyek? Mert azon kívül, hogy bocsánatot kértem, és a lelkem kileheltem a szemük előtt, elképzelésem sincs, hogy mit tehetnék még értük.
A legrosszabb az egészben, hogy hallom a szavait, de érzem, hogy hazudik, hogy nem igaz, hogy ő igenis akarta ezt neki jól esett. Mi történt veled, Kilaun? Mi gyötör ennyire? Bocsánatot kér, összeomlik és a kezem szorítja, én pedig nem engedem el az övét, nem húzom ki a szorításból, még akkor sem tenném, ha olyan erővel szorítana, hogy a csontjaim roppannának össze ujjai alatt. Ha ennyi biztonságot nyújthatok, akkor nem érdekelnének a törött csontok, a fájdalom sem, mert legalább, ha csak egy rettentő picikét is, de talán tudok segíteni. Ahogyan a szavak elhagyják ajkaimat, már tudom, hogy rosszul fogalmaztam, hiszen már magára hagytam, még ha nem is teljesen szándékos volt. Ezek után egészen biztosan nem így lesz, nem tudnám egyedül hagyni és nem csak azért, mert most láttam valamit, vagy amit elmondott nekem, hanem azért is, mert nekem is szükségem van rá. Pontosan amiatt, amiért gyerekkorunkban is egymásra találtunk. Biztonságban éreztem magam mellette és olyan jó lenne, ha most is így érezhetnék. - Kilaun, én akkor is hiszek benned, ha te már erre nem vagy képes. Igen, bízom benne, de nem fogom arra kérni, hogy ő is bízzon magában, mert félek a választól, amit kaphatnék. Nem tudom, hogy mi történt vele, de gyanítom, hogy megannyi csalódás áll a dolgok mögött. Tudom, milyen érzés az ilyesmi, de mindenki máshogyan éli meg ezeket és az érzés sem ugyanolyan fokú.. Szörnyű így látni, mert hiába akarok, olyan érzésem van, mintha nem tudnék neki segíteni, vagy ami a legrosszabb, mintha ő sem akarná, hogy segítsenek neki… - Jobban érzed magad tőle? Átadta a fájdalmát a párnak, ők szenvednek valami miatt, amit Kilaunnak szükséges volt kiadnia magából? Ezért lett volna hát mindez? És segített neki? Halkan teszem fel ismét a kérdést, miközben a tekintetét keresem. Ez volt az utolsó, nem kívánom tovább kaszabolni a lelkét, már lehet az előbbivel is túl messzire mentem, amikor kényszerítettem, hogy a párra nézzen és nekik mondja, hogy sajnálja. Én is sajnálom, Kilaun, nem így szerettem volna.. Az utolsó kérdését hallva még inkább enyhülnek a vonásaim, nem sok kell, hogy az én arcomon is könnycseppek gördüljenek végig, de még bírom, még bírnom kell. Térdre ereszkedem mellette, két tenyerem között az arca és egészen egyszerűen, ha hagyja, akkor magamhoz ölelem. Nem mondok semmit, hogy próbáljon meg megnyugodni, vagy ne sírjon, ha sírni kell, akkor tegye, ha úgy érzi, akkor majd megnyugszik. Most csak az számít, hogy így is érezze, itt vagyok mellette és a szavaim ellenére a magam módján nagyon is szeretem. Nem fogom itt hagyni. Ha nem bontakozik ki ő előbb az ölelésből, akkor csak hosszú pillanatok múlván emelem fel a fejét, hogy ismét a szemébe nézhessek. - Én tudok rajtuk segíteni és akár azt is meg tudom tenni, hogy te is és én is kapjunk a sérüléseikből. Én semmiképpen sem fogom őket így itt hagyni, a többi már csak rajtad múlik.. Bizakodóan nézek rá, nem azért, mert félek, hogy a sok sérülés túlságosan fog fájni nekem, az egy cseppet sem zavar. Sokkal inkább reménykedem abban, hogy képes lesz igent mondani, hogy segíteni szeretne a pároson. A válaszától függően fogok cselekedni, minden esetre az energiám máris polip karokként indul meg a földön fekvők felé, hogy némi nyugalmat és enyhülést hozzon nekik. A világítóan kék íriszeimben egyre terjed a vöröses szín, mintha csak vérezni kezdenének.. Itt az idő, Kilaun..
Én vagyok az Álmodó. Nekem kellene hinnem, nem csak magamban, hanem mindenki másban. Azt hiszem, hogy annak idején nagyon elhibázták ezt a névválasztást. Ma hittem. Megint. Hittem, hogy ha színt vallok a feleségem előtt, akkor majd minden rendben lesz. Hogy nekk kell kilépnem a ház küszöbén, csak akkor, amikor sürgős dolgom van, vagy olyan hétköznapi dolgokkal kell foglalkozni, mint a bevásárlás vagy egy könnyed, koraesti séta a város parkjaiban vagy az erdőben. Hittem, hogy ez nem Álom, hanem valóság. Abban viszont egy percig sem hittem, hogy majd Yee-vel hoz össze a sors és abban sem, hogy a látottak után képes lesz így viszonyulni hozzám. És ez egyszerre megható, megnyugtató, csodálatos és hihetetlen. De ezzel párhuzamosan a bűntudat is csak erősödik, hiszen tennem kellene neki vagy a világnak egy szívességet, hogy ne mondjak le sem magamról, sem az Álmaimról. Sem pedig immáron Yee-ről azzal, hogy ignorálom minden próbálkozását. A kérdésére némi szünet után csak bólintok. Aztán megint, és végül harmadjára is, mint akinek nehezére esik a motgás. Igen, jobban érzem magam tőle... Egy időre. Mikor hogy. Ahogy a kezébe fogja az arcom, nem bírom megállni, hogy ne hunyjam be a szemeimet, és feledkezzek bele abba a puha melegségbe, ami a tenyeréből árad felém. Tavaszi tájakat idéz fel bennem, fenyőillatot, puha, morzsolódó földet a lábaim alatt. Talán még madarak csiripelését is... Letörli a könnyeimet, és én nem tudom elég hálásan felnyitni a szemem, hogy az olyan új és ismeretlen arcát fürkészhessem, ezúttal egészen közelről. Hogy mennyire szép vagy mennyire nem, teljesen nem releváns ebben a helyzetben, nekem ő mindig gyönyörű lesz, és tiszta, bolond, aki képes mások helyett szenvedni. Megölel, és én olyan hevesen karolom át, mintha le akarnék zuhanni valahová. Az arcom a hajába fúrom, és úgy érzem, hogy soha nem engedném el megint, mert ha megteszem... Akkor újra a valóságban kell majd élnem. Amivel gyűlölök szembenézni. Ám mégis véget ér a csoda, én pedig egyedül maradok a hidegben, értetlenül, könnyes szemekkel pislogva rá, eltátott szájjal hallgatva azt, ahogyan magyaráz. Tehát ő is kapott ajándékot. Ő is kapott egy újabb képességet. - Ne! Kapok eszeveszett sebességgel a keze után, némileg előre zuhanva a földön, ezáltal négykézlábas helyzetbe kerülve - Te ne... Csak én. Nem akarom, hogy ezáltal még neki is fájdalmat okozzak. Ha valaki most megérdemli azt a fájdalmat és azokat a sebesüléseket, akkor az én vagyok. Talán a természet egyensúlya helyreállna, ha nem csak a bensőm akarna üvölteni a fájdalomtól, hanem megtenném is, mert valóban a húsomba váj. Csak akkor engedem, hogy belekezdjen, ha erre áldását adta. Ha megígérte, hogy ő nem fog ezen osztozni, tudom, hogy ez Ő, ez teszi őt azzá, aki, de én nem vagyok a bátyja, hogy helyettem állja a pofonokat. Soha nem adtam okot neki eddig arra, hogy az én bűnöm miatt szenvedjen, és ezt nem vagyok hajlandó most elkezdeni.
Amint megkezdődik ez a... Csoda, amire Yee képes, eleinte nem tudom, mire számítsak egészen pontosan. A szívem idegesen lüktet, főleg amikor megérzem feltámadni az energiáit, s meglátni a karmazsin színezetet a szemeiben. A farkasom tudatlanul járkál odabent, a veremben, amit lakóhelynek ástam számára. Aztán megérzem. Az arcom... Mintha valaki végighúzna a betonon, erősen a durva felületű anyaghoz passzírozva. Megérzem a saját vérem szagát, szinte látom, miként jelennek meg az ön-nyúzás nyomai ott, ahol annak a két embernek, akik ezt tették magukkal általam. Amennyire mesébe illő ez a jelenet, annyira rémisztő, és ha csak belegondolok abba, hogy Yee ekkora hatalommal bír... Nem, nem akarom tudni, hogy a többiek mire képesek.
//Majd kövibe kifejtem bővebben, csak nem tudtam pontosan, hogy miként megy a képességed, mennyire fáj, mi történik, szóval majd írd le és leragálom rendesen //
Hiszek benne, mert hinni akarok és mert tudom, hogy ő is képes rá. Velem is megannyiszor történt már ilyesmi, de senki nem volt mellettem, hogy figyelmeztessen arra, mit csinálok rosszul, hogy megadja a kezdőlökést az önmagamhoz való visszataláláshoz. Egyedül minden sokkal-sokkal nehezebb. Pontosan ezért nem fogom most Kilaunt magára hagyni, pontosan ezért szeretnék segíteni neki, itt lenni mellette. Csak ne lökjön el magától, csak engedje, hogy segítsek. Ahogyan két tenyeremet simítom az arcára, ahogyan lehunyja a szemeit, letörlöm a könnyeit, majd ismét rám néz.. olyan, mintha megszűnne egy pillanatra a külvilág, mintha megállna az idő és nem létezne semmi más, csak ő és én. Mintha a két lélek, kik oly˛régen elveszítették egymást, ismét egymásra találnának. Történjék bármi, ő a Testvérem és mindig is az marad, bármit is tesz. Nem azért, mert egy törzsbe születtünk, mert mindkettőnket kiválasztottak valamire, hanem azért, mert ezt én szeretném így, azért, mert ez már akkor kialakult közöttünk, amikor kicsikként ültünk a hatalmas fa alatt és kiveséztük az élet nagy problémáit. Hahh, nagy problémák, hol vannak már azok ahhoz képest, amiket idáig átéltünk? Ölelem, erősen, biztonságot sugallóan és nem is ereszteném, mert olyan jó így.. De sajnos az idő homokja pereg, ahogyan a páros ideje is egyre inkább fogy, nekem, nekünk pedig tenni kell valamit. Muszáj elválnunk, pedig még hosszú perceken keresztül tudtam volna élvezni az ölelését. Elmondom neki, mit szeretnék, mire gondolok, a válaszát mindenképpen megvárom a tényleges cselekvéssel, ám ahogyan négykézlábra zuhan és a kezem után kap.. Kétségbeesetten kapom rá a tekintetem, mert hirtelen nem is tudom, mit szeretne. A szavait hallva.. nem is tudom mi jelenik meg az arcomon, már egyáltalán nem uralkodom az érzéseim felett. Nem, egyáltalán nem így szeretném, hogy mindent ő cipeljen, még akkor is, ha ő okozta és megérdemelné. Segíteni akarok, de hiába próbálkozom, nem tágít. Próbálkozhatnék azzal, hogy igent mondok, de nem tartom be a szavam, viszont elég csak az arcára néznem… Nem fogom átverni, ha így szeretné, akkor legyen.. Viszont ő is láthatja az arcomon, a tekintetemben, hogy mekkora vívódás folyik bennem. Csak az arcát nézem, hosszú pillanatokig és harcolok saját magammal, az elveimmel, az Önzetlenségemmel.. - Legyen.. Bólintok végül, suttogva hagyják el ajkaimat a szavak. Szomorúság ül a tekintetemben, de mindez csak miattam.. hiszen mindent Kilaunnak kell majd elviselnie és nekem mást látni szenvedni… Pláne olyan személyt, akit szeretek, aki fontos nekem.. Mindenkinek más okoz fájdalmat, nekem ez is az elsők között van. Lehunyom a szememet, ahogyan az energiáimat elengedem, a párost és Kilaunt veszik körül, gyengéden, melegen, lágyan.. pár pillanat és teljesen átjárja őket és meg is kezdődik a folyamat. Oly`annyiszor végigcsináltam már, de akkor nem érdekelt a támadó.. most viszont nagyon is érdekel, így a lehető leggyengédebben próbálom végigcsinálni, bár nem tudom jelen esetben melyik a jobb, ha lassan, vagy gyorsan esünk túl az egészen. Mindenesetre a páros tagjainak sebei szépen lassan zsugorodni kezdenek, szűnik a fájdalom, mintha csak visszafordítanának egy folyamatot, visszatekernének egy filmet. Ezzel párhuzamosan a fájdalom szépen bekúszik Kilaun tudatába és a sebhelyek is megjelennek. Mintha egy láthatatlan erő okozná őket, szépen lassan terjeszkednek, mint a papírra cseppentett tintapaca. Pontosan ugyanúgy néznek ki, olyan mélyek, olyan méretűek, mint amilyenek a pároson voltak, tökéletes mása az egyik a másiknak. A fájdalom is ugyanakkora, mely szépen lassan, ahogyan a foltok is terjednek, úgy önti el az Álmodó elméjét, kúszik végig a tagjaiban, hogy a folyamat végeztével teljesen megtelepedjenek. Felnyílnak a szemeim és csak ekkor veszem észre, hogy könnyek folytak végig az arcomon, egy pillanat alatt törlöm le őket és hajolok Kilaunhoz, hogyha kell, a kezét fogjam meg, vagy simítsak végig a véres arcán, csak tudathassam vele, hogy még mindig itt vagyok. - Gyere, elviszlek magamhoz. Nehezen jutok szóhoz a torkomban megtelepedett hatalmas gombóctól, nagyot nyelve próbálom megszűntetni a feszítő érzést, de csak nem sikerül.. Inkább azzal próbálkozom, hogy Kilaunt felnyaláboljam, felhúzzam, a karja alá nyúlva, akárhogy, csak induljunk el. A páros nem érdekel többé, elmúlt a fájdalmuk, elmúltak a sebek, talán csak egy rossz álomként fogják felfogni az egészet, talán a sokktól már most eszméletüket vesztették. Mindenesetre gyorsan húzom elő a telefonomat, hogy egy mentőt még kihívjak hozzájuk, elvégre csak nem hagyhatjuk itt őket így, a semmi közepén. Amint a kis ketyere ismét a zsebemben végzi, minden figyelmem Kilauné. Segítem a járásban, ha kell, remélem azért még talpra tud állni. Így indulunk meg, vissza a kocsim felé és ha ellenkezik, akkor sem tágítok. Őt biztosan nem hagyom itt, megígértem neki, hogy nem fogom ismét magára hagyni, az ígéretem pedig be fogom tartani.
You would promise me we wouldn't change Though we were young we'd stay the same That I'd always be in your life But we soon move on
Látom rajta... Tudom, hogy hezitál. És ettől csak még rosszabbul érzem magam, hiszen ebből is látszik, hogy bármerre is sodorták az évek,Ő még odabent lakozik,ott pislákol az Önzetlensége lángja, és ha ez nem is nyugtat meg teljesen, ad egyfajta bizonyosságot, szilárdságot ezekben a percekben. Azonban nem tágítok, nem engedem, hogy ő is kapjon a sebekből. Ez az én harcom, ezt nekem kell végigcsinálnom, és ha kell, hát újfent a megölésükkel fogok fenyegetőzni. De talán mindannyiunk szerencséjére ennek nem kell megvalósulnia. Úgy látszik, hogy képes még megbízni bennem, tiszteletben tartani a kéréseimet és a döntéseimet. Hosszasan nézem az arcát és lassan bólintva pislantok Yee-re. Így kell lennie. Így lesz jó. És most bármekkora "kegyetlenségre" is készül irányomban, újra érzem, hogy mennyire szeretem őt. A szemében ülő szomorúság nem új, felismerem. Sokszor láttam ezt a fa alatt, amikor az udvariasan faggatózó kérdéseimre képtelen volt válaszolni úgy, hogy az számomra is elfogadható legyen. Ez a tekintet válasz mindenre. Olyan dolgokra is, amikre nincsenek is szavak. Aztán kezdetét veszi az őrületes csoda. Eleinte teljesen otthon érzem magam a nőstény gyengéd energiájában, akaratlanul is felébreszti a farkasom érdeklődését, aki hozzám hasonlóan vágyik a testvére közelségére, társaságára. Aztán a csábító, gyógyító hullám kezdi eltelíteni a képzeletbeli szobát, egyre feljebb kúszva a testemen, míg végül az oxigén teljesen elfogy, én pedig hiába is rúgkapálok mentálisan a folyamat ellen, csak hamarabb fárasztom el magam, adom fel és fulladok bele a hatalmába. Először nem is a testem fáj. Az agyam fáj, a tudatom. Fájhat valakinek a tudata? Összeszorítom a szemeimet és az állkapcsomat, miként egyre intenzívebb az érzés és nagyon szeretném hang nélkül megállni, de képtelen vagyok rá. A kezeim ökölbe szorulnak, nem teszek semmit, mégis egyre inkább kezdenek égni a tagjaim. Elsőként az ujjbegyeim, a körmeim alatt, ezzel párhuzamosan a sebek megjelennek az arcomon, a számon és a nyakamon, a tarkómon. Úgy tűnhet, valamelyikük idegességében még a nyelvét is elharapta, hiszen olyan véráradat indul meg a számból, hogy hirtelen majdnem megfulladok, de lélegzetvétel helyett inkább a már egyébként is véres betonra köpöm. Ordítok. Üvöltök a kíntól úgy, ahogyan ők tették azt percekkel ezelőtt általam. Felszabadít. Megfoszt a bennem gomolygó feketeségtől, legalább is átmenetileg. Tudom, hogy majd visszatért. Mert mindig visszatér. A Rémálmok a leghűségesebb cimboráim, a fájdalom a legszakadatlanabb takaróm. Nem tudom, hogy mikor lesz vége, hogy mennyi időbe telik ez az egész. Csak azt tudom, hogy a földön fekszem, oldalra dőlve, a homlokomon lévő sebekből jócskán jutott a szemeimbe is, így nehezen látok. Mardosnak a sebhelyek, amelyek már eltűntek a két emberről, s én most egyidejűleg kettejük szenvedését cipelem a testemen. Vajon Abigail most elégedett lenne, ha látna? Nem. Biztos rémesen elszörnyedne, és sírna megint. De tudom, talán a lelke mélyén igenis érezne valamiféle elégtételt még akkor is, ha a lelke túl tiszta ahhoz, hogy ezt beismerje. Nem is tudom miként és hogyan, de azt veszem észre, hogy Yee-be kapaszkodom, illetve inkább ő tart, én pedig próbálok a lehető legkisebb terhet jelentve mellette lépdelni. A könnyem már csak csendesen csorog le, felhígítva ezzel a bordóra alvadó véremet az arcom tájékán. ~ Szeretlek, Yee... Köszönöm. ~ Egy órán belül a második nőnek mondom ezt. Az egyiket vagy 500 éve, a másikat 11 éve és 1 napja nem láttam. Mindkettő kezébe tenném az életem, illetve nem is csak tenném, hiszen a feltételes módot nyugodtan elhagyhatjuk. Más talán csalárdságnak kiáltaná ki ezt a megnyilatkozást, de más... Nem ismer. Sőt, minden bizonnyal nem ismer más senki. Hogyan magyaráznád el a vaknak az alma pirosát? Az ég ragyogó kékjét olyankor, amikor éjjel lehullott a hó, és reggelre minden tiszta, fehér és vakítóan kék? Mégis, ha valamivel józanabban tudnék gondolkodni, akkor feltenném magamnak a kérdést, hogy mégis mennyi idő fog eltelni anélkül, hogy Yee is... Olyan sorsa jut, mint Abigail. Hogy fél tőlem. Hogy nyugtató főzetet iszik a jelenlétemben. Talán a sokk, mind érzelmileg mind pedig fizikailag felelős azért, hogy blackoutjaim vannak. Mert a következő éber pillanatomban egy autó ülésében találom magam, a tekintetem pedig a saját halovány tükörképemmel találkozik össze. Csendben nézek vele farkasszemet, aztán inkább Yee új teste felé pillantok, és finoman rácsúsztatom a kezem a sebváltó környékén a kézfejére, finomat szorítva rajta. - Nem maradhatok sokáig... Lehet, hogy... Várnak rám. A gyermeki naivitás újfent felüti a fejét, ahogy azt hiszem, hogy Abigail talán már rég odaért a Motelbe, és most aggódik, mert nem talál ott. Az emberi felem persze tudja, hogy ez hazugság. De most Yee mellett van a helyem, és az elmúlt percek alapján úgy vélem, hogy ő pontosan tudja, hogy miként kezeljen ebben az állapotomban.
Nem csak Kilaunnak kell összeszorítania a fogait, nekem is szükségem van rá.. Hallom, ahogyan a fájdalmának hangot ad, ahogyan ordít, üvölt és ez a legrosszabb az egészben. Némán folynak végig a könnyeim az orcámon, nem szabad abbahagynom, pedig legszívesebben azonnal véget vetnék ennek az egésznek, vagy legalább egy kicsiny darabkáját én átvehetném! De nem, tiszteletben tartom a kérését, miszerint ezt egyedül szeretné végigcsinálni, mást nem tehetek. Magam sem tudom, mennyi ideig tart ez az egész, ilyenkor mindig megszűnik a külvilág, az idő lelassul, de amint kinyitom a szemeim és látom, ahogyan az oldalán fekszik, több sebből vérezve, meggyötörten.. Nem, akkor sem szabad a képességemet használnom, mert ezt ő kérte, ő nem engedte, hogy osztozzak vele a fájdalomban, a kínban. Ó, ha tudná, hogy nekem így is mennyire fáj.. A saját kezemmel igyekszem legalább az arcáról letörölni valamennyire a vért, hogy legalább lásson és azon igyekszem, hogy megállítsam a némán folyó könnyeimet. Nem szabad sírnom. Inkább felnyalábolom Kilaunt és elindulok vele visszafele a kocsimhoz. Csak bírd ki még egy kicsit, kérlek. - Szívesen, Kilaun, nagyon szívesen. De ezt inkább magadnak kellene megköszönnöd. Nem tudok ránézni, hiszen éppen elég úgy tartanom és vinnem, hogy ne essünk mindketten a földre, de a hangomon hallhatja, hogy lágyan mosolyodtam el. Igen, lehet, hogy egy kicsit rá kellett segítenem, de ha benne nem lett volna meg az elhatározás, akkor semmit sem számított volna az, hogy én mit szeretnék. Ellökhetett volna és elküldhetett volna, nemet mondhatott volna és véghez vihette volna azt, amit először tervezett. De ott az a sok volna.. mert nem tette meg, mert elég volt neki egy kis lökés, hogy némileg észhez térjen. Hogy meddig fog ez így maradni? Arról fogalmam sincsen, de azt viszont tudom, hogy itt maradok mellette és nem fogom egyedül hagyni. Bepakolom az anyósülésre, a kicsi kocsi felbrummog és elindulunk szépen hozzám. Nem tudom, hol lakik jelen pillanatban, de a motel, ahol átmenetileg megszálltam, tökéletesen meg fog most felelni a céljaimnak. Csak akkor pillantok rá, amikor ismét biztos vagyok benne, hogy magánál van. A könnyeimnek már nyoma sincsen és a halovány mosoly is megjelenik az ajkimon, amikor érzem a kézfejem az övét és hallom a szavait. Nem válaszolok semmit, csak mosolygok tovább és végül bólintok. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lesz majd és ezt szerintem ő is tudja, de először is az kell, hogy beavasson a dolgokba, akkor talán még többet tudok segíteni. De ne rohanjunk annyira előre, először érjünk oda a hotelbe, hogy el tudjam látni a sebeit és hogy kipihenhesse magát. A többit majd utána meglátjuk. Az utat figyelem, még pár perc és ott vagyunk. Kis idő múltán fordulok csak vissza felé, továbbra is ugyanolyan gyengéd mosollyal ajkaimon, hangom pedig ezúttal ismét halk, de tele van szeretettel. - Hiányoztál, Kilaun.
Délután négy múlt harminchárom perccel a kvarcóra szerint, ami két percet siet. Húsz perce ért be a busz, tizennyolc perce nézelődöm egyszerű turistaként a rég nem látott otthon új külsejét fixírozva és két perccel ezelőtt hallottam a mellettem elhaladó asszonyok susmusát. A farkas szóra hegyeztem fülem és lassítottam lépteimen, hogy kihallhassam a részleteket. Egyikőjük férje az imént szúrta ki Fairbanksbe jövet a piros lámpánál az ordasszürke jövevényt, ami az épületek között lavírozott egy fiatal nőt követve. Csak követte, nem támadt rá. „Persze, biztos csak egy husky volt. Ismered Ralphot...” Többeket is érintett a hívás? Elementáris erővel mart a lapockámba a sürgető érzés, míg a többi alkalommal barátságosabb jelzéssel bosszantottak a Szellemek. Az elképzelés nagyon is helyén való lenne ennek fényében, de hogy igaz-e az imént elhangzott és ezáltal alátámasztja az első ízben logikusnak tűnő elméletet.. később fogom elintézni a szállást, az időmbe belefér utána járni a dolognak.
Se taxi, se tömegközlekedés. Az elmúlt öt év hiányát most pótoltam az ide való úttal, amit a buszon töltöttem. Az elkövetkezendő öt szintén négykeréktől mentes lesz. A főút mentén haladtam a külkerület felé. Ha minden igaz a környéken kell lennie a furcsa párosnak, valószínűleg a házak sűrűjében, hol nem szúrható ki azonnal a jelenlétük. Az egyik keskeny mellékutcán haladok beljebb, mikor a felkerekedő szél jellegzetesen markáns illatot hoz magával, ami egyáltalán nem a házi kedvencek sajátossága. Egy pillanatra megtorpanok a saroknál, hogy a nyugodt utcán végigtekintsek poroszkál-e erre bárki fia borja, mielőtt a lassú módszer helyett a megszokotthoz folyamodnék. Az utolsó másodpercben azonban feleslegessé válik a további kutakodás, egy távolabb lévő épületnél kikandikáló lomposra figyelek fel, majd kitűnik egy hátsó láb is.. végül annak párja hátrálás közben. Most már nem kétséges. Csak egy valaki lehet az és mindjárt elkaphatom, mint az általam kinevezett fogadóbizottságom. - Látom nem hallgat a szép szóra. - bököm ki vérszegény üdvözlés gyanánt, amit egy ugyanilyen félmosoly(szerűség) kísér a képemen. Gondolatban jobban foglalkoztat vajon miért kellünk ide ennyien és ez sokat nyom a viszontlátás élményére. Kétlem a „családegyesítés” a feladatunk, ám amíg ez kiderül.. ő most itt van előttem.
Mindig is édesnek találtam azt a fajta egészséges kíváncsiságot, amivel a természetben élő farkasok adóztak irányomba, miután egy-egy városban letelepedtem. Nem volt ez másképpen itt, egykori szülőföldemen sem. Szinte azonnal, ahogy kimentem az erdőre, megtaláltak a négylábú vadak. Volt azonban közöttük egy, akit még a város autós-zajos közege sem riasztott, mondhatni, egy rajongó fanatizmusával követett mindenhová tegnap óta, amerre csak mentem. Talán nem kellett volna megosztani vele a reggelimből a bacon-t, de utólag már könnyen okos az ember lánya...
Egyszerű farmert viselek, könnyedebb kabátkához sálat és sapit - így igyekszem nyomomban az említett "hódolóval" az erdő irányába. Az embereket próbálom kerülgetni, akárcsak a feltűnést, ami a lábaim mellett poroszkálóval jár, bár ez (sajnos) nem jön össze teljesen. Hallom, ahogy össze-összesúgnak mögöttem, s minden erőmmel azon vagyok, hogy ne foglalkozzak velük. Suttogásuk arra késztet, hogy sietősebbre fogjam lépteimet, elveszve a házak között. Egyetlen hirtelen mozdulat keretében perdültem szemközt követőmmel. Bizony, most ütött a leszámolás vagy legalábbis a kioktatás órája...! Azazhogy ütött volna, ha nem érzékelem egykori farkastestvérem közeledtét és hallom meg a hangot, mely idegen attól az embertől, aki az emlékeimben Tipvigutként él. Elszántan oktató tekintetemet hirtelen emelem fel a négylábúról a kétlábúra, s a határozottság menten meginog pillantásomban, vonásaimon. Még ajkaim is elnyílnak kissé meglepettségemben. - Tip... - Meredten tekintek rá, elfeledkezve minden másról egy pillanatra. Egészen addig, míg a farkaskoma kettőnk között bele nem "erőszakoskodik" a jelenetbe azzal, hogy bizalmatlanul méregeti a hímet. - Nem igazán. - jegyzem meg kissé fejcsóválva és igyekezve összekaparni a megilletődöttségből magamat. - Mióta követsz? - firtatom kissé oldalt fordítva fejemet, ahogy kék tekintetemmel idegen vonásait fürkészem.
Ahogy előttem áll és ismét átjár az az intenzív érzés, ami egykor minden napos volt számunkra egymás jelenlétében egészen nosztalgikussá avanzsál. Legutoljára Londonban találkoztam „testvérrel”, ami máris megzavar egy pillanatra abban, hogy a közöttünk lévő bundást figyelmen kívül hagyva lépjek közelebb Nagihoz. Végül a helyemen maradok, kurta biccentéssel erősítem meg a más szájából régóta nem hallott nevem. - Manapság csak Zach. - érdekes íze van a bemutatkozásnak, de hiába ismerjük egymás évszázadok óta, a múlt és a jelen között eltelt idő ismét idegenekké változtatott minket. A köszöntés után, pedig ez következik az etikai kódex szerint, végül a „hogy s mint?” és „merre jártál?” típusú kérdések. A szóban forgó jószágra nézek és fesztelenül vágom le a kettőnk közti távolságot. Éppen csak annyira figyelek rá, hogy fogai ne érhessék a ruha anyagát amennyiben nem vél szimpatikusnak. Figyelmemet portyázó társamra irányítom. - A követni szó valahol negatív hatással bír.. különben kerestelek. A városban elcsíptem pár információt, amik rád terelték a gyanút, de nem gondoltam volna valóban téged lellek itt egy flúgossal. - ahogyan azt sem nem egyedüliként lettem hivatva. Kivételesen kiül arcomra, hogy nagyban forognak a fogas kerekek a koponya négy fala között. Ha ő és én itt vagyunk, nagy esélyt látok rá, hogy ez nem a véletlen műve.. a mi fogalomtárunkban különben sem szerepel ez a kifejezés. - Csak te vagy itt.. ? - teszem fel a nyilvánvaló kérdést, ami a többiek jelenlétére vonatkozik. Az érkezésem óta ő a legelső vérvonalalapító, akibe belebotlottam és tudatában annak, hogy nem siettem a feladat elvégzésének érdekében, sanszosan ő rá adnám a voksom tájékozottság terén. A kezdeti, talán még most is tartó meglepődöttségéből adódóan azonban más téren is magáénak tudhatja a szavazatomat, ha a szimatom nem csal. Lépést kezdeményezek oldalra és fejemmel bökök a szabad útra. - Közben indítványozok egy sétát a kis barátod miatt, a közeli kutyaházak úgyis kicsik számára. - menet közben megvitathatunk mindent, ami az eszünkbe jut.. csak az a kérdés a tengernyi sorban álló közül melyiket nyögjük ki hamarabb. Az eddig ismeretlen (és emiatt szokatlan) külsőn most először nézek végig, gondolatban próbálom felidézni az eredeti testet, amolyan összehasonlítási alap gyanánt, de márcsak homályosan él bennem a kép. A szituáció alapjaiban pont olyan, mint annó Londonban Eskával.. a hideg futkos tőle a hátamon, hiába már-már tényszerű a „reinkarnációnk”.
- Zach, mint Zachariah? Nem igazán voltál sosem az a próféta típus, de majd igyekszem észben tartani az új nevedet. - Húzódik félsódéros, szinte már pimasznak is nevezhető mosoly ajkaimra. A feltételezésekkel ellentétben ez az első, ami beugrik és nem pedig az, hogy rákérdezzek honnét jött, merre járt, miket tapasztalt és látott. Ennyi, meg a név jelentése: akiről az Úr megemlékezik. - Az én, vagyis a jelenlegi formám neve egyébként Mallory. - Fűzöm hozzá szelíd, halk szóval. Ahogy felém lép, a farkas bizalmatlanul morog ugyan, de támadni nem támad. Nyilván érzi, hogy nem vagyok fenyegetett helyzetben - és azt is, hogy ő húzná a rövidebbet Tipivel szemben. - Flúgos... ez tetszik. Szerintem megtartjuk! - Nevetősen túrok a bundás szőrébe, mikor mellém oldalaz kíváncsian, nem akarva kimaradni a dolgokból. Vagy csak azt nem csípi, hogy a másik farkas is a figyelmemre pályázik. Cöhh. Hímek... - Nem, a többiekkel is összefutottam sorra a városban, de egyikőjük sem keresett ennyire célirányosan, mint te. - Szúrok be játékosan, noha kétségtelenül jól esik a gesztus részéről, ezt tagadnom se lehet. Nem is tudnám talán, pedig azért nyolcszáz év rajtam is "fogott valamit", már nem vagyok az a nyílt tekintetű, őszinte lány, akit egykoron olyan könnyű volt zavarba hozni egy-két jól irányzott mondattal és elérni, hogy estig elő se kerüljön utána az erdőből. Az indítványozásra aprót biccentek és meg is indítom lépteinket arrafelé, remélve, hogy követ. Az "eb" úgysem tágít mellőlem, amilyen szemtelen, azt hiszem... esély sincs rá, hogy elhagyjuk, mondhatni! - Kilaunnal és Biisaival futottam össze először, de nem tudtak semmit az ittlétünk okáról vagy, hogy miért izzott fel a tetoválás. Ahogy sem Annakpok, sem pedig Eska, de még Sura sem, pedig benne bíztam! Jaj, képzeld, Annakpok... legutoljára még férfi testet birtokolt, mikor San Francisco-ban véletlenül összefutottam vele, most meg nő. De még milyen nő, banyek! Totál irigy vagyok, hogy még neki is ilyen jó test jutott... - Ciccenek nevetősen csóválva meg fejemet, miközben beszélek, majd egy óvatlan pillanatban oldalt sandítok és észlelem Tip fürkésző tekintetét, amint éppen engem szemlél. - Ne nézz így! - "Nyaffanok" nevetősen, kissé talán ki is pirulva ezzel együtt és szőke hajzuhatagomat az arcom elé fésülöm, mintha el tudnék rejtőzni mögé a másik elől.
Mosolyodom el kedélyes fújtatás közben, mint akit találat ért az imént. - Csak az amerikai változata. - a rövid megjegyzés elismervénynek számít, ami a megmosolyogtatásért cserébe jár. Határozottan feldereng az érzés, ami a régi csapat hiányát hajszolja, miközben nyilvánvaló mennyire nagy változásokon estünk át, de ennek nem kell feltétlen így megmutatkoznia... Minden esetre a hajborzolás ötletét elhessintem, a féltékeny ordaskoma a végén személyes sértésnek venné kiszemeltjének elorzását. - Mallory.. - ízlelgetem a nevet gondolkodón. - ..ismertem egy ilyen nevű nőt, kérlek mondd, hogy nem a név ragadványa és nem vált tradícióvá, hogy nyolc órán át tekergeted az egyik hajtincsed, miközben egy számot dúdolgatsz újra s újra? - sandítok le rá reménykedőn. - Ő is pont szőke volt. - teszem hozzá, mintha elengedhetetlen információról lenne szó az összkép megkapásának érdekében és egyben okként is, miért tettem fel a látszólag inkább kedvre derítő kérdést. De, hogy igaz-e vagy csak fikció... Zsebre dugott kezekkel figyelem a 'gyermek elnevezésének pillanatát, ki megnyugodhat; nem fogom megcirógatni a bundáját. Keresztapja sem leszek. - Csak ő ne tartsa meg a szokását, hogy idáig bemerészkedik utánad. Pláne, ha még a városban is van a szállásod. - pislantok le a szóban forgóra, ki talán megérzi, hogy őmiatta mozog fel s alá az állkapcsom. Mélybarnáimban kérdő fény sejlik fel, fogalmam sincs hogyan működik ez a képesség Naginál, vonzza a farkasokat, mint sajt az egeret.. ? Hümmentéssel konstatálom a tényt, mi szerint, hallomásból, mindenki jelen van Fairbanks-ban. - Fogalmam sem volt róla, hogy nem csak én lettem idehívva.. a rád illeszthető leírás felkeltette annyira a figyelmem. Utána kellett járnom valóban kedves ismerős tanyázik-e a világ ezen féltekén vagy csak bolondok az emberek.. - vallok színt. A nosztalgia egyedül nem az igazi, pláne nekünk, a valódi magányos farkasoknak. - Arra viszont egyáltalán nem gondoltam mindannyiónkat ide parancsoltak. - a túloldalára sorolok be, hogy jobbról s balról fogjuk közre Flúgossal a szőkeséget, kivel a könnyedebb beszélgetés egy amolyan szia-hello-múlt-héten-láttalak-utoljára-szóval-hogy-vagy jelleget öltött eddig a pontig. Eska nevének említését megjegyzem magamban, ha eszembe is jutott, valójában csak most tudatosult bennem, amit hogy hová is tegyek fejben.. fogalmam sincs. A fürkészésben is kicsit elmerülök ennek következtében, ez feltűnővé is válik a nyaffanásra feleszmélve. - Ugyan már. - emelem meg a kezem és jön el mégis az a bizonyos borzolás. - Azt ne mondd, ennyi idő alatt sikerült megszoknod a mostani külsőmet. Különben a sajátoddal mi a baj? Legalább hugis maradtál és megtehetem azt, amit az előbb is. - bólintok a teóriámra ártatlanul, majd költözik arcomra egy vigyorféle. Direkt kajánra formálva.
Felnevetek az idegen nő rövid jellemzésén, majd csibészes fényű mosollyal tekinetek fel farkastestvéremre. - Szeretnéd? - Ezen ne múljon, mindig is igyekeztem jó testvére lenni a többieknek a magam egyszerű módján és azt hiszem, ez egy olyan dolog, ami sosem fog változni - lehetek akármilyen küllemű, rangú testben. Ahogy a két fiú szemrevételezi egymást, az igazán megható, s valóban, a farkas mintha értené, hogy róla van szó... ugyanakkor biztos azt gondolja, dicsérjük, már csak azért is, mert következő szavaimra sem mozdul el mellőlem, holott nem sok jóval kecsegtet számára mondandóm: - Nem fog, nyugi, de ha mégis, majd hozzád küldöm, szórakoztasson téged! Némi határozott ráhatás után egyébként a legnagyobb fenevad is tudja, hol a helye. Csak éreztetni kell velük, ki is a főnök, ez mindennek a nyitja! - Életvezetési tippek a la Nagojut... Haha, lehetne ez egy vicc nyitópoénja is akár. Sosem vonzott a vezetői szerep, sőt, a hatalom és annak hajszolása kifejezetten taszított. Minden jel arra utal, hogy szolgálni születtem erre a világra - a szó legkevésbé sem negatív értelmében - és nem uralkodni. Kezdve azzal, hogy nő vagyok és nem férfi. Hogy a jellememből fakadóan hallgatok, háttérből rendezem a dolgokat... hogy hűséges társként, mint farkasaim engem, követem a szívemnek kedveseket, kiállok mellettük, értük, ha úgy hozza a Sors. És lám mégis, mekkora hatalom az én képességem. Talán azért szánták nekem a Teremtő Szellemek, mert tudták, jó kezekben lesz. Nem tudom. Jó kezekben van egyáltalán? - Egyébként egy kis bérlakásom van egyelőre, de esélyesen az erdősáv közelében keresek majd valami kényelmesebb házat, pontosan az ilyen... incidensek miatt. - Tekintek le az immáron értetlenül fejét forgató vadra, majd onnét fel Tipire. - Neked van már hol laknod? - Firtatom érdeklődőn, hiszen ki tudja mikor jöhet jól egy ilyen információ. Egyébként is megnyugtató/megnyugtató lenne a tudat, hogy jó helye van-e és mennyire elérhető közelségben. Nem mintha én lennék az éjszaka közepén másikra rátörés királya! Azt inkább belőle nézném ki. - Pedig így történt és senki sem tudja ennek az okát. Bár most, hogy mondod... lehet, egyetlen valaki miatt vagyunk itt, csak a tetoválás kapcsoltsága miatt mindenkinél bejelzett. - merengek el kissé, majd elhúzom a számat. - Fúh, de nem lennék az a valaki. A többiek biztosan elagyalnák kicsit, ha kiderülne, hogy a világ másik feléről valami személyes butaság miatt lettek iderángatva. - Talán még én is bemorculnék kicsit, bár a dolgokat ellensúlyozandó: imádott földemen, szeretett hazámban lehetek, megtudtam, hogy a testvéreim nem halottak, s ezzel együtt azt, hogy a halál nem a vég, csupán egy állapot - melyet azért nem szeretnék most és azonnal megismerni, sőt, jobb lenne minél később - és láthatom testvéreimet újra, hallhatom hangjukat, történeteiket. A hajborzolásra elfintorodom, mely jelen külsőmben inkább hat aranyosnak, semmint rosszallónak (s pláne nem fenyegetőnek). - Nem sikerült, épp ez az! - Szusszanok, s ahogy elérjük az erdősávot, már kissé megenyhülve söpröm hátra szőke tincseimet és úgy tekintek a hímre. - Nézlek és tudom, hogy te vagy, de... de mégsem te! Ráadásul kár tagadni, hogy pofátlanul jóképű ez a test, amid van. - Azt, hogy anno mennyire volt jóképű és mennyire nem, nem tisztem megítélni. Így utólag azt mondanám, akkor sem volt oka már panaszra, ugyanakkor lássuk be, mindennel foglalkoztam gyerek fejjel, csak a fiúkkal nem igazán. - Pont ez az! Hol van az előírva, hogy hugisnak kell lennem?! - Tárom szét a karjaimat, én, az örökös elégedetlen. - És ha én szeretnék egyszer olyan kellemes színű bőrt, mint amilyen Surának jutott? Hollószín hajat és mondjuk némi magasságot? Nőiesen kacér vonásokat a kislányos helyett? - Kijutott ezekből egykoron, nem lenne okom panaszra, de látva, hogy a többieknek mi jutott ki, azért kicsit elfogott az irigység. Komolyan, mintha kifutóra válogattak volna össze bennünket - őket - anno Tupilek és Alignak.
- Máris a halálomat vágyod álnok perszóna? - sandítok rá a szemem sarkából és játszok rá hangommal mennyire mélyen érint a gondolattal történő játszadozás, hát még annak kinyilvánítása. Tőrét forgatja a szívemben, miről jobb, ha mindenki azt hiszi nem hagytam el az évszázadok folyamán valamelyik bokorban. Torokköszörüléssel fogadom a jótanácsot vagy épp a bébiszitteri felhívást. - Csakmert rosszul viselkedne ne büntesd velem, kérlek. - már-már kérlelőn ráncolódik szemöldököm is a mondat megformálását követően. - Futni tud egyedül is. - az erőltetett kocogástól, ami az elkövetkezendő időkben rám vár egyszerre ráz ki a hideg és kap el a méla undor, hogy mindezt a pórók érdekében kell tennem. Vagy a sajátoméban, nézőpont kérdése és hogy akarom-e magam jobb színben feltüntetni. Most őszinte kíváncsisággal vizslatom a szöszi farkaslányt és majd` egyszerre kezdünk bele egy kérdésbe, de időben becsukom a számat, udvariasan átadva az elsőbbséget. - Igazság szerint most jöttem és nem néztem utána szálláshelynek. Hotel biztos van, ideiglenes megoldásnak tökéletes. - vonom meg a vállam hanyagul. Előbb-utóbb feltűnik egy erre járó magányos a helyieknek, a rejtőzködés nincs a terveim között, csak jobb, ha ők botlanak belém és nem fordítva. - Amúgy.. A kutyákat nem vonzod? - bököm ki, aminek pár másodperccel ezelőtt is hangot akartam adni. A szelidített bundások megsokasodtak, a régi időkhöz képest legalábbis és igen közel áll egymáshoz a kettő: miért is ne lenne lehetséges? Mondandóját ízlelgetve hümmentek a teóriára.. - Nem látom nagy valószínűségét annak, hogy a Szellemek berozsdásodtak volna. Ha valakit agyalni kellene: ők a probléma forrása. - semmi fenyegtés nincs részemről a számukra, csak tényszerű közlést eszközöltem (mondjuk a kettő mondhatni egyenlő), megosztottam a véleményemet Nagival: vagy osztja vagy nem. A komorba hajló hangulatom szőnyeg alá sepri a számomra lányosnak ható téma. Kérdőn görbül felfelé a szám, bátorítva rá: sorolja gondjait. Először csak megremeg a vállam, másodjára elfojtom a kikívánkozó nevetést, harmadszorra kedélyes sóhajtásba torkollik a próbálkozásom. - Nem rajtam múlott, ahogy esetedben sem rajtad. Lehet következő váltásodkor egy igazi Pocahontas leszel. - veregetem hátba biztatóan és csusszan vissza a kabát zsebeibe a kezem. A külsőségekről pont mi tudjuk a legjobban mennyire mellékes dolgok. - Másfelől, ha belegondolsz: ennek a szöszke lánynak is megvannak a maga előnyei. Bőséggel akad. - bököm könyékkel oldalba. Fogalmam sincs melyik a városból leghamarabb kivezető út, csak az erdőillatot követem, ha Naginak nem kalauzol.
Jót derülök Tipi mókázásain, s ha nem ismerném kegyetlen, gyerekes tréfáit, még azt is merném mondani, szeretnivaló a farkastestvér. Talán épp ezek a hibák teszik azzá. Fogalmam sincs, de az tiszta sor, hogy hiányzott a társaságból az életvidám feje. Aprókat bólogatok a lakhatással kapcsolatos gondolatokra, majd felnevetve bokszolok a vállaiba az őszinte kérdés kapcsán. - Hülye. - Ciccenek, s igyekezve lépést tartani vele - holott nyilván ő az, aki még így is visszafogja magát sebesség terén - érdemben is felelek a kérdésére: - Nem vonzom őket, nyilván, mert jóval távolabb állnak a természettől ma már, mint a farkasok. Ugyan úgy reagálnak rám, mint bármelyikőnkre, ha megérzik rajta, miféle. Legfeljebb kevésbé támadó viselkedést mutatnak irányomba a nagyobb fajtájú ebek is, nem hajtva falkavezérségre. - Sosem készült ebből statisztika, így nem tudom biztosra mondani, noha lehet tényleg van benne valami: egy kutya se ugrott még nekem, mert fenyegetve érezte volna magát a jelenlétemben, míg számos farkastársat ismerek, akinél ez megtörtént. Vagy a vérvonalat érezhetik, vagy a koromat. Hüm... le kellene egyszer valakikkel tesztelni ezt! - Úgy gondolod? Ez esetben lehet, az őrzőket kellene felkeresni vagy egy anernerket, aki kapcsolatba tud lépni velük. Hátha neked van igazad. Sőt, igazából eddig ez az első olyan ötlet, amit hallok, amivel haladni lehet valamerre. - Mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Még ha nem is állok teljes hát és mellszélességgel a véleménye mellé, nem vagyok elutasító sem. Ez is egy opció, amit nem tehetünk félre, hiszen működhet. Ami pedig működhet, azt érdemes megpróbálni, hacsak valakinek nincs biztosabb, jobb teóriája erre az egészre, ami velünk történik. Sorolom életem szentimentális nyűgjeit, ő pedig csak kinevet. Arcom kissé "felfújom", mint valami jóllakott hörcsög, úgy festhetek ezen duzzogós képpel, miközben gyorsabban szedem lábaimat. Olyan messze van ez az erdősáv... Persze, ál-duzzogásom nem tart sokáig, amint oldalba bök, kipukkan az egész egy kacaj formájában, mint valami lufi. - Hja... eljátszhatom a kríp kis tizenévest bármelyik horrorfilmből vele, mert fene se nézné ki belőlem, hogy egy vérvonal feje lennék. És nem is vesznek komolyan, amíg idáig nem fajulnak a dolgok, sok esetben, ami azért nem kellemes, elhiheted. Nem szívesen bántom a miéinket. - Senkit sem igazából. Elérve az erdőt igyekszem kellemesebb témák felé terelni a társalgásunkat, hogy idővel teret engedjünk a bennünk lakozó vadaknak is, belevetve magunkat az erdő sűrű fái közé...
Kezdőlap
//
//
<3 // 
