- Az épp elég. - kacsintok rá, s elraktározom magamban, hogy hál' égnek ez a kapcsolat sem lesz sose unalmas közöttünk. Mert itt meg fordított a képlet, amit a farkas tud, azt nem tudja az ember, bár azért az merő szerencse, hogy nem annyira fordított, mint a másik esetben. Nem tudom, hogy tudnék-e vele mit kezdeni jelenleg, ha a vörössel megint meg kéne vívnom. Darimért nem vívunk, őt mindketten kedveljük. Ez így megfelelő. És a momentán-nem-de-valamikor-lehet fenyegetés kardja is izgalmasan lóg a fejünk fölött. Kedvemre van így.
A vörös kedélyes éberséggel omlik bele a törődésbe, óvakodik közelebb - mit óvakodik? Tör. - és kiélvezi, hogy a hímmel együtt mindketten tudják, mi a jó nekik. Én pedig hagyom, hadd csináljon, amit akar, egyelőre nem akar belőlem előfurakodni, így én is tehetek kedvemre valót. Ihatok, beszélgethetek. Jó ez így, meglepő módon harmonikus.
- Komolyan! Na.. hagyd már!
Nevetek harsányan, beleadva mindent. Nevetek, mert valóban csikis vagyok, nevetek, mert nevet és nevetek, mert elég volt abból az érzésből, hogy sírni szeretnék ha bizonyos dolgok eszembe jutnak. Nem, már nem akarom személyekként aposztrofálni a helyzetet, már nincs Odie, nincs Horatio és nem vagyok én. Csak a bazinagy lavina van, a dolog, az, amit elindítottunk, s ami alól most fuldoklásmentesen bukkanok elő ebben a nevetésben. Elképesztően jólesik.
Vonaglásom nem segít, hát igyekszem távolabb helyezni tőle a vádlimat, nemes egyszerűséggel az ölbeérkezés stratégiáját választva, hiszen így le kéne hajolnia ültében, hogy elérjen. A combom meg nem annyira csikis, bár így, hogy felajzotta a receptoraimat, ki tudja, hogy kibírnám-e a hét fogást.
- Igazán kegyetlen vagy, Spence! - szólítom a második nevén, mert a nagy nevetés közepette még azt is elfelejtem, hogy mi az illem. Nem mindenki szereti, ha az általa nem használt neveket emlegetem, de elég volt egyszer elárulja nekem, hogy így - is - hívják, s azóta ha nagyon kedveskedő-szeleburdi időszakomban kap el, így szólítom. Mert mindig ez volt a kedvenc férfinevem, amióta csak először találkoztam vele. Már a névvel. Nem Darimmal. Bár talán a kettőnek lehet köze egymáshoz is.. analizáltam a vöröst eleget, a neveket ma már nem akarom.
Mindkét tenyerem a tarkójára siklik, ahogy vállamra hajtja a fejét, csak egy pillanat, míg nevetve arrébb nem helyezem tartásomat és támasztékot nem keresek az asztalon. Ahonnan aztán sikkanással vesztem el a biztos pontot, s a talaj felé közeledve elhal nevetésem is. Csak akkor tör ki belőlem újra, amikor már lent vagyunk. A könnyem is kicsordul nagy felhőtlenségemben. Nevetségesen festhetünk, de annyira nem érdekel. Őrület, így szeretlek!
- Nem gondoltam volna, hogy ma még hanyatt fog valaki dönteni.
Törölgetem a könnyeimet kézfejemmel, s mivel úgy tűnik itt maradunk egy ideig, meg sem kísérlek felkelni. A nevetés úgyis jobban lefoglalja izmaimat, mint a helyzetváltoztatás igénye. Az meg ennyi ital nélkül se tűnne fel, hogy milyen kegyetlen dolgot is sikerült mondanom. Néma gyereknek anyja se.. ugye.
Megforgatom a szememet a fintorra, rossz előjelnek veszem és lám, meg is kapom a szavakat utána. Így kell megölni a pillanatot, fantasztikusan gratulálok, Darim.
- A tény az tény. És különben sem értem mi bajod ezzel. Barátok közt belefér, nem? Első randin talán nem, de hadd ne válogassam már meg a kedveskedő szavaimat. Sose tudom mikor lépek a tyúkszemedre.
Dohogok, de akármennyire is házsártos leszek egy pillanat alatt, nem veszik ki a kedvesség hangomból. Hangulatingó vagyok, de most annyira nem sikerült felszívnom magam. Túlságosan vidáman kavarognak bennem a vörös energiái.
- Kabbe!
Próbáltam elkapni a vádlimat, de nem sok sikerrel így ebben a helyzetben, tehát hagynom kellett - akartam is, ami aztg illeti, mert nevetve könnyebb túllendülni Mr. Kasztrált hisztijén - hogy megint csörgökígyóvá tegyen. A nevetés íze elmossa számban az előbbi, éledő keserűséget és tulajdonképpen hálás is vagyok.
Nem tudom visszafogni magam, kik kell mondjam azt, ami böki a csőrömet, s a végén nem csak a hadarásban való kifulladás akasztja bennem a szuszt, hanem az is, ahogy felkap, majd pedig nem ereszt. Meglepetten pillogok rá, mintha egy hosszú másodperc elég lenne arra, hogy megértsek valamit az elmúlt évekből, de aztán ahogy az asztalra ejt, minden eltűnik, mintha ott se lett volna.
Kértem hát, le is gurítottam, miközben a vendégsereg tekinteteivel mit sem foglalkozva fordultam az asztal méretviszonyaihoz mérten enyhe oldalülésbe, hogy jobban rálássak Darim arcára.
Elfordítja a fejem, én pedig csak azért se vagyok hajlandó a semmibe révedni pont akkor, amikor ilyen komoly dolgokra kérdeztem rá. Esélyt adtam neki, hogy őszinte legyen, hogy megnyíljon, hát akkor igenis a szemeiben akarok olvasni, hátha egyszer az életben sikerül, s nem csapja össze előttem lélekkönyvének lapjait. A GPS-es nézés említése ugyan egy újabb, immáron dühös-dacos orrfintorítást csal elő belőlem, de ahogy érzem, hogy elmémben rezeg a bizalom, amit tanúsít irányomba, hagyom elmúlni a kellemetlen, sértett érzéseket, melyeket az szült, hogy vájkálásnak éreztem a lelki válságomban az elhangzott félmondatot. Bár, ahogy mondtam, barátok közt..


Elkerekednek szemeim attól, amit hallok, ajkaim elé kapom egyik kezem, így fejezve ki egyszerre a döbbenetemet és a részvétemet is. Tudom, milyen az rokont ölni, bár Maggie nem volt a vérem, de én neveltem, lányomként szerettem még akkor is, ha neki fogalma nem volt arról, mi - hogy nő - is vagyok.
~ Úgy sajnálom!
Ölelek részvétet a lelkébe, s már majdnem ölelésre tárnám karjaimat is, amikor közli velem, hogy utál. Először csak ezt fogom fel, de aztán jön a többi információ is, s a sötétben felfénylenek a tények, én pedig lefagyok. A vörös nem érti, hogy miért rántom vissza, mint egy pórázra között ebet az útirányt váltani kívánó gazdája, morogva próbál szabadulni, de most én vagyok a domináns ebben a mi örök harcunkban.
~ Kire? Rockyra?
Siklom le az asztalról ezzel, s ellépek egy lépést, kettőt, hogy aztán lendületből pattanjak vissza elé, engedve a vöröst is, hadd menjen. Akár tetszik neki, akár nem, ölelésembe vonom, így kérve előre is elnézést azért, amit mondani fogok.
~ Ne. Ne lépj erre az útra! Nem vagyok jó neked.. a féltékenység nem jó neked.
Apró elmesíkon elkövetett nyelvbotlásomat meg sem próbálom kijavítani. Ellököm magam tőle és elindulok kifelé. Egy pillanat alatt ki lehet józanodni, ha sok inger éri az agyat, hát nekem a féltékenység említése elég volt hozzá. Hirtelen nem tudom, hogy mit kellene tennem, de mint minden olyan alkalommal eddig is, amikor túl közel kerültünk egy bizonyos határhoz, most is távozóra fogom. Lépteim bizonytalanságát nem csak az elfogyasztott alkoholmennyiség szüli, hanem az is, hogy tulajdonképpen nem akarok menni, de tudom, hogy itt kell hagynom. Mert ha erre most a vörös energiáinak fényében reagáltam volna, tönkreteszem egy újabb barátságomat. S egy hétre elég volt belőle másfél, köszönöm.

//Amennyiben nem rángatsz vissza, úgy ez lett volna a záróm, de a pm-ben írtak fényében van egy ötletem még, szóval, ha nincs ellenedre, jelentkeznék egy folytatásért. Bármikor. //

Dehogy hagyom! Ez tipikusan az a helyzet, amikor ha tiltakozol, csak még jobban biztatod a másikat. A farkas jól érzi magát, nem szeretném, ha emberként ez másképp lenne.
Már nem zavar, hogy közelebb került, hogy az ölembe huppant, nevetéstől és alkoholtól ittasan hajtom vállára a fejem, hogy aztán jól esőn borzongjak meg tarkómat érő ujjaitól. Fülemben még cseng a megnevezés, középső nevem, aminek megtartását pusztán pillanatnyi szeszélyem szült anno. Nem zavart, bár volt valami személyesebb abban, hogy így hívott. Kevesen és rettenetesen ritkán szólítottak Spencernek, szerintem nagyon sokan nem is tudták, hogy egyáltalán van még egy nevem, s az, hogy ő ezen kicsiny csoportot bővítette... Lehet, hogy apróság, ám nálam igenis van súlya.
Az is csak egy apróságnak indul, hogy mennyire tolja el az asztalt, támaszkodás közben, mégis nagy esés lesz belőle, ami egyformán nem érdekel minket. Sem ez, sem a körülöttünk lévők esetleges véleménye, csak nevetünk jó kedvűen, mintha ezzel tényleg mindent meg lehetne oldani. Ha azt nem is, de kis időre nincs semmi abból a sok szarból, ami őt és engem tépázott napi szinten.
A hangulathoz mérten könnyed az a döfés is, amit tudatlanul visz be. Tudatlanul, mert annyi év után sem ismer igazán, nem ismer, mert kevés dolgot árulok el ténylegesen magamról, mégis elvárnám, hogy legalább ami körül egyszer már táncoltunk, azt hanyagolja. Vagy ne hanyagolja, hanem engedjen és tegye meg. De a "gyerek" néma marad, így az "anyja" továbbra sem érti a szavát, csak nevetnek tovább.
- Majd egyszer elsorolom a tyúkszemeim. - És az lesz az utolsó pillanat, hogy a barátodnak nevezhetsz, hangom viszont szinte komolytalan, nem hagyom, hogy mindez most ékelődjön közénk pár perc és úgyis megtörténik.
Vádlija után kapok ismét, ha már így rátaláltam a gyenge pontjára, s csak akkor hagyom abba, amikor hadarva a fejemre olvassa minden kérdését. Válasz helyett viszont először csak felkapom. Egy pillanat, ennyit kapok, ennyit engedek meg magamnak abból, amiből jóval többet szeretnék, hogy aztán valami borzalmassá fordítsam át. Fény és árnyék bennem együtt él, egyik sem képes létezni anélkül, hogy a másikba ne hajítsam. Willow esetében sincs ez másképp: kell minden vegytiszta öröm, hogy kétségbeesést fakasszak belőle, kell a kín, hogy gyógyír lehessek rá. Egyszerre.
Ledobtam az asztalra, majd mellé ültem, nem tudva, hol kezdem, mit kezdjek és egyáltalán hogyan. Megnyílni... csábít a lehetőség, mert csak van alapja annak, hogy annyian fecsegnek beszéd utáni megkönnyebbülésről, de ha így van, miért nehéz belefogni?
Meg mertem kockáztatni, hogy ezekről - és sok másról - sem beszéltem még neki - ahogy másnak sem -, épp ezért nem tudtam, mennyire részletesen ejtsem meg a beszámolót, mi a kielégítő, mi az, ami még nekem sem sok. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok mesélni, emiatt pedig életemben először éreztem magam némileg kellemetlenül.
Kegyetlenül őszinte a pillanat, amiben ő megdöbben és részvétet mutat, mert szinte arcul csap, mennyire elmismásoltam eddig a dolgokat. Kérném, hogy ne sajnálja, mert nincs mit, nincs kit, s legyen inkább dühös, mert ennyi mindent titkolok, helyett viszont újabb vallomás következik. A vörös eltűnik a tarka mellől, ami neki sincs ínyére, szinte reflexből lép utána.
~ Teljesen mindegy igazából a "kire". ~ A lelkem mélyén nekem sem az számít, Rocky arra kell, hogy megtestesülése legyen legalább ennek az egy érzésnek.
Nem számítok az ölelésre, az előbbiek után semmiképp, így csak meglepett értetlenséggel pislogok, mikor karjaiba zár. Mielőtt viszont elkényelmesednék ebben a helyzetben, már el is enged és érzem, ahogy távolodik, magával víve a vöröst is, vele pedig a kajlán szikrázó jókedvet is.
~ De igen... ~ küldtem még utána, fejemben visszhangzó szavaira, akár elértem még akár pajzsba ütköztem, akár nem.
A féltékenység jó nekem, de már a másik oldalára vágyom, mint ahol eddig álltam. Nem vagy jó nekem? Abban a pillanatban másképp fogod gondolni, amint megérted, mit jelent az utálatom, a gyűlöletem, a revans vételi vágyam. Mindaz a kicsavart ragaszkodás, ami azért üvölt, hogy Horatio kispadra kerüljön, végleg. Egyszer majd rájössz, és azt akarom, hogy addigra már késő legyen mindkettőnknek.

//Köszönöm a játékot, imádtam és a válaszom egyértelmű! *_* //

Jó rég voltam itt utoljára. Jó rég voltam részeg. És jó rég láttam Darrent is. Micsoda csoda nap, mind a hármat egy csapásra sikerül bepótolni. Bár részeg még nem vagyok, de elég az asztalunk tartalmára nézni, hogy rájöjjek, ha így folytatjuk, valószínűleg már ahhoz sem kell sok. Egy-két üres üveg - amit legalábbis láttam -, meg jó néhány teli, a kezemben szorongatott pohárról nem is beszélve, amit éppen az előbb töltöttem újra magunknak.
Nem voltam már teljesen józan, talán emiatt volt az is, hogy az extrán béna poénjain is nevettem. Vagy az csak a jófejség miatt volt? Mindegy, döntse el maga, bár tekintve, hogy nem sűrűn nevettem, szerintem így is, úgy is megtisztelő és értékelendő a dolog.
- Annyit beszélsz össze vissza, hogy már azt sem tudom, miről is folyik épp az eszmecsere - forgattam meg a szemeimet, mielőtt kortyoltam volna az italomból. Persze figyeltem rá és tudtam, miről beszél, de tényleg sokat tudja jártatni a száját és neki még pia sem kell hozzá.
- Inkább arról mesélj, milyen volt egy hétig kiütve lenni? - hozzám is eljutott a híre, bármennyire is nem vagyok benne a falka krémjében. - Voltak szivárványok, meg pónik is? Esetleg kiskutyaként ugrándozó Alignakok? Vagy teljes homály? - tudom, hogy ez nem poén, de őszintén szólva már annyira elegem volt Alignakból, az Alapítókból, meg úgy ebből az egész Vörös Holdból, hogy nem akartam már komolyan venni. Könnyebb volt így, minthogy inkább arra gondoljak, minek az előszele lehet mindez. Nem sokon múlt, hogy ismét elveszítsem a Kölykömet, akkor viszont tuti nagyon durván bepipultam volna.

everybody's loves us

Már vagy fél éve kergettem Sarah-t - jó, ez kissé túlzás, de nem nagyon -, utoljára szeptemberben rúgtunk ki a hámban, ami után én megpattantam egy napra, ő pedig könnyes szakítást ejtett meg. Oké, senkit se hallottam zokogni, de a szakítás könnyek nélkül nem szakítás. Gondolom én. Még sose szakítottam, csak egyszer dobtak ideiglenesen, az mondjuk tényleg durva volt.
Szerintem már erről is pofáztam amúgy, a harmadik üveg kezdett mindegy lenni, hogy miről, csak pofázhassak, meg persze őt is hagytam szóhoz jutni azért. Basszus az O'Connorsban is régen jártam! Édes Tupilek, mi a fenét műveltem az elmúlt fél évben akkor? Nem sok jót, az tuti - az esküvőt meg egy-két dolgot leszámítva. Minden esetre itt most nem akartam addig elmenni, mint legutóbb, bár általában az előzetes kis terveim nem szoktak összejönni. Nyugtatott azért a tudat, hogy fél éve semmi ingerenciát nem éreztem félrelépésre, csak nem fogom pont most megszegni ezt! Bár szó, mi szó... Sarah átkozottul jó nő. Atya ég... Vénülhetne már.
Vigyorogva ráztam meg a fejem a gondolatra, bár épp semmi humoros nem volt terítéken, de szerintem nem tűnik fel neki. Mindenen vigyorogtam már, és nem, ehhez semmi köze nem volt a füvesciginek, amit egy órája szívtam el, ideglazítás céljából. Tényleg csak erre használom, valami nyugtasson már!
- Be vagy baszva, azért nem tudod - röhögtem, pedig tudtam, hogy attól azért még odébb voltunk mindketten. - Amúgy épp inni akartunk a szerelemre - bazsalyogtam, de most ebbe enyhe gúny is szökött. Minden esetre poharam emeltem és ha jött az ő telije is, koccintottunk.
- Ilyen volt kiütve - azzal ráborultam az asztalra lecsukott szemmel és vagy egy percig meg se moccantam. - Csak ezt úgy egy hétig - mormoltam az asztalba, majd lecuppantottam a lapról a képem. - Egyébként homály. Se utóérzet se semmi, egyéb, mint... korábban. - Amikor krisztusi módozatú - én a pogány, meg még jópáran - feltámadás történt. - De mostanában olyan, mintha folyton haviznék. Te tudod, hogy az milyen. Vagy tudtad még az őskorban... A héten két kávéfőzőt törtem össze, mert lassan főzött - meséltem pergősen, ugyanakkor értetlenkedve, mert a falkában és úgy egyáltalán, nem én voltam az idegbetegség bajnoka. - Pedig eskü neked, semmi bajom! - tártam szét mindkét karom, de megfeledkeztem a jobbomban lévő pohárról, úgyhogy locsoltam. Szerencsére épp senki nem járt arra. - Csak nem bírok megmaradni, felcseszem magam és olyan vagyok, mint egy megkergült, dúvad bika olykor, mert a farkasom valami elemi sértésnek veszi még azt is, ha a szalvéta épp nem hattyú alakú, hanem Sydney Operaházas. - Nagyot sóhajtottam, majd túljátszottam a bánatos pofát. - Olyan lettem, mint te.

- Dehogy vagyok! - tagadtam egyből egy grimasszal egybekötve, ám széles vigyor ült az én képemen is. - Tudod milyen az, amikor be vagyok baszva és ez - mutattam az asztalra, mintegy a jelen helyzetünkre értve -, még a közelében sincs annak - csóváltam meg a fejem, ahogyan a másik kezemből az asztalra került az üveg, amiből éppen újratöltöttem a poharamat. - Akartunk? Már képzeletbeli barátod is van? - nézek rá tágra meresztett szemekkel. Én biztos nem iszok a szerelemre, legalábbis arra nem, amiben neki van része. Ha magamba vagyok „szerelmes” az is ér? Mindenesetre koccintottam vele, jó volt újra látni az idióta fejét, így én inkább erre emeltem a poharamat. Mármint nem az idióta fejére, hanem arra, hogy újra együtt a csapat. Haha.
- Oh, így már minden világos - reagáltam, amikor leborult az asztalra. Ittam már annyit, hogy az asztalon lévő mogyoróstálkából markoljak fel egy kisebb adagot és potyogtassam azokat egyesével a fejére. Képes voltam addig csinálni, amíg fel nem kelt, vagy amíg el nem fogyott a kezemben lévő muníció. Nem pazaroljuk annyira azért a mogyorót! - Kár, hogy nem voltam ott, szépeket rajzoltam volna a képedre - nevettem fel újfent. Nem csináltam volna ilyesmit akkor sem egyébként, ha ott vagyok.
- Mhm - hümmentek összepréselt ajkakkal és enyhén összehúzott szemekkel. Még hogy őskor! - Akkor megvan, mit kapsz szülinapodra - emeltem újra ajkaimhoz a poharat, pillanatnyi hatásszünetet hagyva. - Tampont - fűztem hozzá teljesen komolyan, mielőtt még abba a hitbe ringatná magát, hogy majd veszek neki egy kávéfőző. Még mit nem! - Mások is produkálnak ilyesmi tüneteket? - kérdeztem a homlokom ráncolva, mert habár nyilván nem én fogom - és nem is akarom - megfejteni ezt a rejtélyt, azért még érdekelhet, mi történik pontosan.
Hirtelen tátottam el kissé a szám a búbánatos fejét látva és az utolsó szavait hallva. Na megállj, te pimasz fráter!
- Ki kell ábrándítsalak. Bármennyire is gürizel, sosem leszel olyan, mint én - biggyesztettem le a számat, de éppen annyira volt túljátszott, mint az ő bánatos feje. - Nézz csak magadra. Már kopaszodsz, rusnya a fejed, gebe vagy - emeltem meg minden egyes új érvnél egyik ujjamat. - Soroljam még? - pillantottam rá gunyoros vigyorral és felvont szemöldökkel.
- Egyébként meg meg vagyok sértődve, hogy még csak egy képet sem küldtél az esküvődről - könyököltem rá az asztalra. Az, hogy nem hívott meg, nem érdekelt, valószínűleg el sem mentem volna, de még csak képes sem kaptam! Szipp-szipp.

Dévaj módon nevettem a képzeletbeli barátra, majd az eddigi könnyed szórakozottságommal ellentétben ezúttal teljesen tiszta tekintete.
- Nyugi nem ragályos, ihatsz rá - vigyorogtam, jelezve, hogy csak azért, mert én a fejem búbjáig lubickolok benne, mást még nem rántok magammal. Koccintottunk, ittunk majd az asztalra borultam prezentálásképp, és míg ő mogyorót szólt a fejemre, én csendben hallgattam a kocsma zaját. Emlékezni akartam - a mostra és arra, ami már elmúlt. Furcsa, néha olyan, mintha csak ennyi lenne: vagy a múltba révedek, vagy azt tervezem, mi lesz majd, a jelen pedig csak... van. Lehet filózósra ittam magam és erről talán nem ártana Sarah-t is tájékoztatnom, de majd rájön. Aztán vagy lépést tart velem, vagy leüt, nekem igazából mindegy.
Felemelkedtem az asztalról és vigyorogva ráztam meg a fejem, majd borzoltam mindkét kezemmel a hajam, hogy a morzsák és a só eltűnjön. Vagy legalább egy része.
- Wasillában kellett volna lenned hozzá - húztam el kissé kelletlenül a szám. - Helyette itt bohóckodtál, mint egy marionett-báb - hangomba finom morgás vegyült pár másodpercre, ahogy pillanatnyi harag lobbant bennem. Nem rá voltam dühös, hanem az egészre. - O.B.-t használok - feleltem rezzenéstelen arccal, legalább olyan komolyan, ahogy ő közölte, mi lesz az ajándékom. - Durvább napokon maxi méretet.
Halál komolyan akartam inni, de a korty közben megjelent előttem, ahogy épp tamponfelhelyezési tanácsokat kérek tőle és félrenyeltem a whiskyt. Ki nem köpöm. Jacket nem pazaroljuk!
- Oké-oké - köhögtem még mindig -, tény. Nekem nincs ekkora szívem - mutattam meg magamon domborulatait, szerintem még a kosárméretet is pontosan eltalálva, ha csak azóta össze nem szottyadt. - Amúgy meg csodálkozol? Ennyi szar után mindenki kopaszodni kezdene - vágtam sírós arcot. - És amíg van, aki szereti a rusnya fejem, addig jó! - Támasztottam alá mindkét kezemmel az állam, tekintetemet ábrándos kislány módjára fordítva a mennyezet felé. Ha olyan volt, vagy ittam, lesírt rólam, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok. Van, hogy bocsánatot kérek ilyenkor, mert az elvarázsoltságomat se egyszerű elviselni. És erre lapátnak felhozza az esküvőt. Ó, Sarah, beletenyereltél!
Egyből kiegyenesedtem és rá kaptam a tekintetem.
- Mutatok most képeket! - és már elő is került a mobilom. - Meg Bora Boráról is! - Onnan mondjuk van home-video, de azt nem mutogatom. Az a recska-estek támogatója. - Itt esküdtünk - mutattam a partot, nem, ez elől nem fog megmenekülni -, amúgy itt sétáltunk akkor is, amikor szeptemberben megpattantam. Ez a reptér, itt indultunk a nászútra... és ez Bora Bora! - itt adtam oda nekem a mobilom, hogy nézelődjön csak, elég sok képet lőttem, egyfelől mert átkozottul szép hely, másfelől pedig meghatározó lett és eldöntöttem, hogy ha innen elmegyek...
- Asszem ide fogok költözni - ejtettem el mintegy mellékesen, és ennek megfelelően töltöttem neki meg magamnak is.

- Még csak az kéne, hogy ragályos legyen! - ugyan nevettem, de a szavaim komolyak voltak. Nem akarok szerelmes lenni és azt hiszem nálam már nem is igazán lehetséges az ilyesmi. Vagy csak rohadt magason van a léc, amit aligha tudna bárki ezen a vidéken megugrani. Legalábbis itt, Fairbanks-ben. A szerelem amúgy is elvakít és megmérgezi a gondolatokat, nem vagyok egy túl romantikus alkat, hogy szükségem legyen ilyesmire.
Az arcom elé kaptam a kezem, amikor megrázta a fejét és mindenfelé pattogtak a mogyorók, meg aztán a só és a morzsa. Nem kérek, köszi, de aranyos vagy, hogy rám is gondoltál.
- Jah, ne is mondd.. - húztam el a számat, az előbbi jó kedvem pedig egy pillantás alatt eltűnt. - De szerintem lapozzunk, eleget beszéltem erről azzal, akivel kellett - legyintettem is, mert rohadtul nem akartam, hogy a Vörös Hold, meg Unalaq, meg a Tizenhármak ezt az estémet is elcsesszék. Éppen eleget szívunk miattuk, legalább ennyi nyugtunk had legyen már. Ha pedig figyel a szavaimra és van olyan állapotban, hogy felfogja őket, akkor lehet sikerül felkapnia az elejtett kis morzsámat is. Már ha tudja, hogy morzsa és mit keressen a szavak mögött.
- Megjegyezve! - érintettem meg mutatóujjammal a halántékomat, vigyort kanyarítva a képemre, bízva abban, hogy egész estére letudtuk a Holdas mizériát. Simán megcsinálom, hogy azt veszek neki szülinapjára, szerintem a szerelmes leveles húzásom után ő sem kételkedik benne, hogy megtenném-e, vagy sem. - Ó, csak nem félrenyeltél? - kérdeztem ártatlan arcot vágva, teljes csodálkozást játszva meg. Teljes mértékben élveztem a helyzetet.
- Hát azt látom - csóváltam meg a fejem a szíves kijelentésére és ahogyan imitálni próbálta a domborulataimat. Pofátlan módon hajoltam előre, hogy ráfogva a kezére kicsit rásegítsek a dologra, nagyjából egy kosármérettel növelve meg azt a bizonyos utánzást. - Na, most jó - csüccsentem vissza elégedetten a helyemre, pimasz mosollyal a képemen.
- Mesélj, mi az a sok szar, ami ennyire megviselte a hajhagymáid? - nyilván nem azt kérem, hogy tárja fel a lelkét, amúgy sem érdekelne annyira, de tény, hogy bőven kijutott neki a szarságból az elmúlt időszakban. Erőszakoskodni viszont tuti nem fogok, ha nem akar beszámolót tartani, akkor így jártam, tuti nem fogom emiatt összesírni a párnámat.
- Jó azért így látni téged - paskoltam meg azt a teljesen szerelemről árulkodó képét. Örültem neki, nekik, a magam módján mutatva ki persze a dolgokat. Nem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, akinek bekötik a fejét és valahol azért sajnáltam is a dolgot, de legalább ő nem annyira menthetetlen eset. Legalábbis úgy tűnik.
- Uhh, nem sokat érnék el vele, ha azt mondanám, hogy most már nem érdekel, ugye? - kérdezek, de mivel olyan bőszen halássza elő a telefonját, minden bizonnyal nem fogom ezt megúszni. Úgyhogy lehajtottam a poharam tartalmát, hogy megnézhessem a képeket, majd amikor átnyújtotta a telefonját, elkezdjem lapozgatni benne a képeket.
- Anyás, ígérd meg, hogy akkor lesz egy nevemre szóló vendégszobád is! - nyújtottam vissza nevetve a telefont, először a könnyedebb oldaláról ragadva meg ezt az egész költözködős témát. Nagyon is jól hallottam, csak kell egy kis idő, amíg enyhén alkoholmámoros tudatomig eljut a dolog. Mondjuk ha a nevemre szól, az már nem vendégszoba és kétlem, hogy a nősténye örülne neki, de annyi baj legyen. - Költözni tervezel? - tértem végül rá a lényegre, mert ez sokkalta jobban érdekelt, mint a vendégszoba.

- Jaj de beszari valaki! - cukkoltam kedélyesen, akkor is, ha ezért beleveri a fejem az asztalba. - Kivel beszéltél? - csaptam le erre élesen, minden pia és jókedv ellenére is, elterelési próbálkozásáról nem is beszélve. Kissé talán túl heves is voltam, de nem izgatott, választ akartam. nem csak erre, sok másra is, ami azt illeti, és mindeközben egy elborult feltevés fordult meg bennem, de azt majd csak akkor kérdezem meg a nősténytől, ha kellőképp kiszórakoztuk magunkat.
Vetettem rá egy "shit, Sherlock, nem mondod?!" pillantást a félrenyelés kapcsán, hogy után kitárgyaljuk, mennyire nem lettem olyan mégsem, mint ő. Ami azért megnyugtató. Igaz bitang perverz és orgazmikus lenne, de én így sokkal jobban szeretem magam. Azért a csöcs-témán - szokás szerint - fennakadok.
Homlok ráncolva néztem a megfelelő méretre tágított kéztartásomat, majd arról Sarah kebleire pillantottam, majd vissza... aztán intettem neki, hogy álljon csak fel! nem szoktam egy méretet tévedni és ez zavart! Ha felállt, remélhetőleg nekem háttal, akkor szarva rá, hogy ki nézett minket és mit láthatott, mögé léptem és "belőttem" kézzel a cickókat. Kicsit emelgettem, csak amolyan ruganyosság-teszt érdekébe, szakértőként ráncolva szemöldököm, halálosan komoly arccal, mint aki épp csomót akart kitapintani.
- Implantátum? - érdeklődtem, bár a mi szervezetünk nagy eséllyel kilökné a szilinkont, de baszki! Nagyon be lehettem rúgva mindkét alkalommal, ha ennyire elmértem a dolgot...
Észrevettem, hogy a csapos nagyon furcsán nézett ránk, úgyhogy behúztam a fejem Sarah-é mögé, majd a melleivel "játszva" leadtam a következő kör rendelését.
- Egy üveg Jack Daniels Frédinek - emeltem meg "integetve" a bal kebelt -, egy tequila pedig Béninek - emeltem a másikon, majd felváltva kétszer ezt eljátva elintegettem a csapost és röhögve eleresztettem Sarah-t - ha csak meg nem unta korábban a szórakozásomat.
- Te nem jó bőrben, te jó bögyben vagy - ültem vissza a helyemre nevetve, hogy aztán ismét töltsek magamnak és neki is. - Áh - legyintettem a mesekérésre -, csak az elmúlt egy-másfél év. Semmi új nincs a Nap alatt igazából. Vannak páran, akik megtudták, hogy nem csak cukorból vagyok, aztán az igazság olykor fáj - vontam vállat, mert nem az, hogy nem érdekelt, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Megváltozni maximum a magam kedvére és szájízére fogok, ennyi a történet, felesleges dolgokon pedig nem fogok öt percnél tovább fennakadni.
Szóval nyergeljünk olyasmire, amin fenn tudok akadni, nem is kevés időre!
Mit sem változott ábrándos pofám a paskolásra. Se szégyellni, se tagadni nem fogom, hogy a föld felett repdesek ezen a téren. Megérdemlem.
- Neeeeem bizony, ez elől már nem menekülsz! - mondtam vidoran, megkezdve a lelkes beszámolót, aztán átadtam a készüléket, hogy nézelődjön csak. Átkozottul szép hely, és hiába volt sokkal melegebb és párásabb az idő ahhoz képest, amihez én hozzászoktam, képes lennék átklimatizálódni.
- Jaj de szerény lett valaki, hogy csak szobát kér - nevettem én is. - Ha ez eljön, mindig lesz ott szállásod, bármikor gyere. - Furcsa barátság a miénk, mégis az, mert vannak dolgok, amikben jobban megért, mint más, magyarázkodnom se kell neki és ez felszabadító érzés. ugyanakkor tudom, hogy számíthatok rá. Fogalmam sincs, mitől vagyok ebben ennyire biztos, de tudom.
- Persze, hogy tervezek! - feleltem könnyedén, mosolyogva, majd ittam pár kortyot. - Több mint fél évszázada élek itt és szolgálom ezt a falkát - néztem ki némileg eltűnődve az ablakon. - Soha sehol nem töltöttem még ennyi időt egy huzamban... Azt hiszem, teljesen elszakadni sose leszek már képes, de annyi helyet szeretnék még bejárni! Nem holnap indulok, nyugi - nevettem ismét -, de amikor itt végeztem, a nyakamba fogom venni a világot - fordultam vissza felé egyszerre ábrándos, lelkes és eltökélt arccal.

- Inkább csak elővigyázatos - pontosítottam a cukkolásán. Azon a ponton már túlvagyunk szerintem, hogy ilyen miatt beleverjem a fejét az asztalba, ráadásul ő is ismeri az ilyen jellegű hozzáállásomat a dolgokhoz.
- Szerinted? - kúszott feljebb a szemöldököm az éles visszakérdezést hallva. Nocsak, ezek szerint tudja, miről beszélek. - Az U. betűcskét viseli a két ma használt neve között - nem tudom, ez mennyit mond neki, mert fogalmam sincsen, a többi Első így hordja-e a nevét, de ebből és abból, hogy Zsizsik vagyok, szerintem össze fogja rakni a dolgokat. Okos fiú ő, menni fog!
A sokatmondó pillantására csak felnevettem, a továbbiakban pedig pimasz módon javítottam a kebel-méreten. Nem sokat, csak egy egészen picit, de úgy tűnik, éppen eleget ahhoz, hogy kiakasszam. De édes! Felálltam, amikor intett, tessék csak, talán most nem vagy annyira részeg, hogy szarul mérd be az arányokat. Engem sem zavart túlzottan, hogy ki bámul meg minket, tegyék csak, ha nekik jólesik.
- Részeg Darren? - kérdeztem vissza nevetős hangon, mert mindkét alkalommal, amikor ilyen közelségbe kerültünk egymással, elég kapatos volt a drága, ha jobban belegondolok. Lehet ez volt a probléma forrása.
Csak nevettem Darren kis bábozására, ám amikor másodszorra is szerette volna eljátszani, csak sóhajtva léptem el előle, hogy nevetve huppanjak vissza a helyemre. Először vicces volt, másodjára már inkább unalmas - nekem legalábbis.
- Lökött vagy - fűztem még hozzá, ennyivel reagálva le ezt az egészet. Nem mondtam neki újdonságot, legalábbis szerintem ezzel ő is tisztában van. Inkább felé löktem a poharamat, töltse tele, túl hamar kiürül az a pohár.
- Kösz, te is tudod, hogy kell bókolni - nevettem fel könnyedén, ahogyan felemeltem a poharamat és egy nagyobb kortyot gurítottam le. - Jajj ez komoly? - vágtam ál-meglepett arcot, némi kis csalódottsággal megfűszerezve a dolgot. - Pedig én azt hittem, mindig ilyen kis ölelgetnivaló plüss vagy - még a számat is lebiggyesztettem, hogy aztán elnevessem magamat. - Hát ez szívás - kommentáltam végül csak ennyivel. Én tisztában voltam vele, hogy nem csak ez az édes oldala létezett. Micsoda mázli, hogy nekem nincsenek ilyen problémáim! Belőlem senki nem nézi ki, hogy van kedves oldalam is - pedig azért akad néhanapján! -, ezért nem is okozhatok csalódást.
Tényleg rohadt szép helyen voltak nászúton, egy egészen picit irigykedtem is. No nem arra, hogy nászúton volt, hanem magára a helyre. Na nem mintha ne foghatnám magam és húzhatnék le egy időre, de aztán meg lehet vissza se jönnék többet, bár egy kezemen meg tudnám számolni, kinek hiányoznék.
- Hogy a te szomszédságodban lakjak? Na ne röhögtess! Pont elég lesz az a szoba - nevettem fel a szavaim végén, megmagyarázva, miért is csak egy szobát kértem. - Köszönöm, igazán kedves tőled - melengette kebleimet a dolog, ami azt illeti. Bár képzelem a nősténye arcát, hogyha teszem azt, minden hétvégén beállítanék hozzájuk, lehet kiakadna kicsit, bár aztán fene tudja, nem ismerem, lehet még barinők is lehetnénk. Haha.
- Hát az szép idő - bólintottam elismerően. Én egyetlen falkában éltem még ennél többet, amibe beleszülettem és onnan is csak azért kellett eljöjjek, mert valami faszkalap pont rajtunk akart erőt fitogtatni. - Én tényleg kívánom, hogy megtaláld a számításaidat - őszinte mosoly ült a képemen, ahogyan rá pillantottam. Nem azt mondom, hogy nem fog hiányozni, mert minden bizonnyal fog, de nem örökre fog eltűnni, meg nem is holnap indul, úgyhogy ezen felesleges búslakodni. - És milyen egyéb helyekre akarsz még eljutni a végállomáson kívül? - legalábbis azt mondta, Bora Borára szeretne költözni, úgy vélem, ez lenne a cél, de aztán lehet az is csak egy állomás lenne, tudja a rák, ezért kérdezek.

Nem hittem, hogy ez ma este meg fog történni, de azt hiszem, sikerült egy pillanatra lesápadnom. Majd némileg kényszeredetten felnevettem és jó nagy kortyokban gurítottam le a poharam tartalmát. Erre is inkább később térjünk vissza, mert tartottam tőle, hogy a tippem átkozottul pontos és jó lenne. Azzal nincs semmi bajom, hogy egy kocsma közepén beszéljünk ilyesmiről, a kutya se foglalkozik velünk - ami valahol sérti az egót, de áldásos, hogy nem piszkál mindenki minket -, de a hangulatot derékba törné.
Inkább a mellbőségével foglalkoztam, az messze sokkal kellemesebb téma, és neki se volt ellenére, hát kihasználtam a helyzetet. Visszakérdezésére szívből jövő nevetést hallattam.
- Csak majdnem - feleltem vigyorogva, miközben mértet vettem. Baszki, tényleg benéztem! Mondjuk... lehet nagyon beálltam már az asszonyéra. Nem lenne meglepő.
Szerényen vállat vontam lököttségemre. Ja, az is vagyok. Meg sok más minden, egyik kellemesebb, míg a másik kellemetlenebb, de ezzel aligha lehetek egyedül.
- Láttál volna száz, kétszáz éve, olyanokat bókoltam, alsóneműk röppentek szét a bálteremben - nevettem könnyedén, és természetesen túloztam, mert ilyenre azért nem volt példa. De tény, hogy nagyjából mindig tudtam, kinek mit kell mondani ahhoz, hogy ellágyuljon, vagy épp benedvesedjen. Mosolyogva ráztam a fejem tetetett csodálkozására - és akkor még én vagyok lökött.
- Az, de de tudod... tavaly óta már nem érdekel annyira - mondtam kissé elmerengve. - Jövünk-megyünk, mit számít, ha valaki nem ismer ki? - komorodtam el egy pillanatra, mert a "jövünk-megyünk" nem a később taglalt költözést takarta, ennél jobban viszont én se akartam belemenni ebbe. Majd ha ellövöm a tippem. Utána úgysem csak a Nap, de ennek az estének a jókedve is eltűnik nagy eséllyel.
Kezdett hullámozni ez az egész a borús és a vidám között, ami annyiból nem zavart, hogy voltak még hullámhegyek. Az egyik ilyen - és örökös - volt Bora Bora. Élvezettel figyeltem, ahogy árnyalatnyi irigykedés költözött belé, de nem kárörömmel, csak jó volt tudni, hogy szerinte is eszméletlen helyen voltunk. Államat kezemmel támasztva alá figyeltem,a hogy nézelődött, majd visszaadta a telefonom, amit aztán eltettem.
- Jaj már! Tök jó szomszéd vagyok. Kivéve, amikor bömböltetem a zenét, de azt se szoktam napi szinten - nevettem, majd töltöttem és ittam. Elhatároztam, hogy az üveg kiüresedése után fogom faggatni. Megvontam a vállam. - Épp plüss vagyok - vigyorogtam pimaszul, ugyanakkor tudhatta, hogy minden hülyeség ellenére komoly az ajánlat. Az pedig, hogy Yetta alkalom adtán mit szólna... vagy nekiesne, vagy hetekig nem állna szóba velem. Ugyanakkor bíztam abban, hogy mire erre kerülne a sor, eléggé meggyőzöm arról, hogy nincs másom rajta kívül. Nem kötelességből, hanem mert tényleg. Én se aggódom vagy izgulok amiatt, hogy mennyi hím fordulhat meg a Pitben. Nem vetélytársam egyik sem, ennyire egyszerű.
Őszinte mosolyát hasonlóval viszonoztam. Félelmetes, hogy mennyire sikerült megértenie, pedig viszonylatait tekintve nem olyan régóta ismerjük egymást és még csak nem is lógtunk egymás nyakán napi rendszerességgel.
- Kösz, Sarah. - Átkozottul sok jelentett, valahol megerősítés volt, de tényleg már az jobbá pofoz bennem valamit, hogy van, akinek nem kell se szépítenem, se kerítenem. - Naaagyon sokat éltem északon, hegyek között, hűvösebb vidéken, azt hiszem elsősorban tengerpart felfedező utakra mennék. Karibi-térség, Fülöp-szigetek, Thaiföld, a francia riviéra, Olaszország se lehet rossz, Riót is becserkészném. És azt hiszem, Jersey jó lenne bázisnak - tettem még hozzá a nagy felsorolás végén.
Valahol menthetetlenül falkás vagyok, egyszerűen szeretek közösségbe tartozni, abban létezni. Ugyanakkor a személyes szabadságom is hiányzik már. Öntöttem még, és kiráztam az utolsó cseppet is az üvegből.
- Unalaq, a Nyugati Szél - mondtam minden felvezetés vagy átkötés nélkül és az elfogyasztott italmennyiség ellenére most tökéletesen tiszta volt a tekintetem, bár komorságnak nyoma sem akadt. - Eltaláltam?

Nem is kellett megszólalnia, a lesápadása mindennél árulkodóbb volt. Nagyon is jól tudja, kiről beszélek, a kényszeredett nevetés és a legurított nagyobb mennyiségű pia pedig teljesen biztosság tettek a sejtésemben. De mivel több reakciót nem kaptam erre, hát annyiban hagytam én is a dolgot, kissé ugyan csalódottan, mert több reakciót vártam volna tőle, pláne, hogy ezek szerint ő sem tudatlan ezt a témát tekintve. Annakpokra tippelnék, de tuti nem én leszek, aki visszakanyarítja a beszélgetést hozzájuk, éppen eléggé elegem van belőlük hozzá.
A kebel-téma már jóval kellemesebb víznek bizonyult, pláne a reakcióival. Vele együtt nevettem fel, hogy aztán inkább az asztalhoz telepedjünk le, miután sikerült tisztázni a kis „félreértésünket”.
- Ki kell ábrándítsalak, de eléggé úgy tűnik, hogy jócskán elkopott a tudásod ilyen téren, vagy már akkor ellőtted az összes bugyireptető bókodat - vágtam megjátszott fancsali képet. Én elhiszem, hogy simán képes volt régebben úgy bókolni. - Ha az akkori énemmel találkozol, valószínűleg rólam is leolvadt volna a bugyim egy-egy bókodat követően - nevettem fel ezúttal én könnyedén, ám valamilyen szinten igazak voltak a szavaim. Akkor még tekintettem úgy a szerelemre, mint valami kórra és sokkal szociálisabb jellem is voltam.
- Hát jah - vele együtt komorodtam el és nem is lettem volna képes többel reagálni az elhangzottakra. Érdekes módon a „jövünk-megyünk” nálam sem a költözést jelentette, főleg azért nem, mert nem sokon múlt, hogy idén elveszítsem Yvonne-t. Úgyhogy minden gond nélkül hagytam, hogy tovább nyargaljunk inkább Bora Borára, sokkal kellemesebb témának bizonyult.
- Hm, ez esetben lehet megfontolandó a dolog - nevettem vele együtt, mielőtt magamhoz húztam volna a poharamat és eltűntettem volna a tartalmát. - Akkor kérjem írásba is a dolgot? - válaszoltam könnyedén, cseppet sem rettenve meg attól a pimasz vigyortól. Ennek ellenére is tudtam, hogy komolyan gondolta az ajánlatát, éppen úgy nem kellett magyarázkodnia, mint a továbbiakban sem. Különös barátság volt a miénk, talán ezért is jöttünk ki olyan jól egymással. Túlságosan is képesek voltunk megérteni a másikat. Amit mondjuk egy cseppet sem bántam, főleg azok után, kikkel sodort össze errefelé az élet és milyen balfácánokat kell olykor elviselni.
Csak a poharam emeltem meg a köszönetére, az őszinte mosoly pedig továbbra is ott ült a képemen. Nekem tényleg nem kell szépítenie, nem is várnám el tőle.
- Hát ez piszok jól hangzik! Bevallom, irigykedem is kissé és tartok tőle, hogy elültetted a bogarat a fülemben - fűztem hozzá nevetős hangon a felsorolását követően. Jártam egy ideig a világot, de akkor egészen más célok űztek, nem a szépségekben akartam gyönyörködni. És habár nem tartom magam olyan alkatnak, aki hátast dobna egy gyönyörű tengerpart láttán, de azért nekem is van szépérzékem és egy olyan oldalam, aki igenis vágyik a könnyed dolgok után.
- Talált süllyedt - még mázli, hogy nem ittam, mert most tuti rajtam lett volna a köhögő roham sora! - Te is tudod, hogy ugraszd a hangulatomat a béka segge alá - húztam el a számat, miközben az ujjaim közé fogtam az immár teletöltött poharat. - A banyára és arra, hogy nem trancsírozott szét - emeltem fel a poharamat, talán most először fejezve ki ilyen nyíltan a tiszteletemet a vérvonalfőm irányába. Hiszen annak ellenére, hogy banyának neveztem, mégiscsak rá akarok koccintani.

- Ha akarnék, a bugyidba tudnék jutni és te magad röptetnéd meg, hogy mielőbb benned legyek - mondtam szerénykedve, somolyogva. - De tény, valószínűleg nem egyetlen bókomba kerülne - tettem hozzá vigyorrá szélesítve a mosolyt. Ő se volt soha semmi jó elrontója és engem se kellett a szomszédba küldeni önbizalomért vagy kéjvágyért. Mégis ez a "ha akarnék" meghúzta a finom határt és mutatta a változást, erre pedig - kiváltképp előéletem ismeretében - átkozottul büszke voltam.
- Kár, hogy nem ismertük egymást akkorról - mondtam mosolyogva és nem azért, mert akkor el tudtam volna csavarni a fejét, egyszerűen... van abban valami izgalmas és érdekes, ha valaki egy másik korból már ismerhetsz. Ugyanakkor ennek is megvan a maga pikantériája: elképzelni Sarah-t kétszáz évvel korábban, olyas valakinek, aki bedől a szép szónak. Ez édes!
A jövés-menés már kevésbé, bármennyire is tartozzon ez az élet rendjéhez. Úgyhogy nyergeljünk is tovább a következő témára, nehogy megszakadjon a hullámvasút.
- Ha neked az garanciát jelent, kérd - nevettem fel és én tényleg megírom szükség esetén, ami kell. - Úgyis egy ordas nagy céda vagyok, ki tudja, sose árt az írásos bizonyíték - kacsintottam, majd ittam pár kortyot.
Tudja, mekkora céda vagyok, tudja milyen vagyok, de még ha nem is tudná: nincsenek elvárásai velem szemben, nem támaszt velem szemben ilyesmiket, és ez... Tria, én mondom, ez szabadság. Majdnem felnevettem, amikor leesett, hogy hát ezért szerettem én vele lenni, inni, szórakozni. És ezt a farkasom jóval korábban megérezte, csak nekem nem volt tiszta.
A bogár elültetésére felnevettem én is. Igazából tényleg könnyű ilyesmi iránt elcsábulni, hiszen alig van, aki ne szeretné ezeket a dolgokat megtapasztalni, látni, bejárni, az ottani sós levegőt szívni. Most nagyon szeretnék már ott tartani - veszélyes ezeket így kifejteni és belegondolni, de valójában az élet rendje.
Talán részben emiatt is rántom vissza mindkettőnket a cseppet sem vidám jelenbe, a cseppet sem vidám helyhez. Hogy emlékeztessem magam: még nem jött el a tengerpart ideje.
- Tudom, mikor mit kell kérdezni és mondani, na - vonogattam a vállam szerénykedve, utalva ezzel a legutóbbi pásztoróránk végén bedobott kérdése, amivel azt firtattam, hogy állnak Nickkel. Mondanám, hogy szerencsétlenül tudok beletenyerelni dolgokba, de a szerencsének ehhez semmi köze, az esetek durván túlnyomó többségében okkal mondok és kérdezek mindent akkor, amikor. Az Unalaq-bomba is talált, pontosan úgy, ahogy gondoltam, hogy találni fog, innentől pedig kilőhettünk pár kérdést a listáról, ami forró kása kerülgetése lett volna.
- Az enyémre és arra, hogy feltámadhattam, miután szíven lőtt minket - emeltem meg én is a poharam, hogy az övéhez koccintsam, miközben fellibbentettem előtte én is a magam Vörös Holdas, Alapítós sztoriját.
- Mind eljöttek, miattuk van a vöröslés, meg az önkényes napfogyatkozás, titoktartást várnak el és van valami feláldozós, áldozati móka a képletben - dobtam be a közösbe a magam infómennyiségét, ami nagy általánosságban eszembe jutott. Nyilván nem fogok személyazonosságokat felfedni, ezt pedig tőle se vártam el, ki tudja, már ezzel i mennyire taposunk olyan ösvényt, amilyet nem kéne.

- Igen, ez minden bizonnyal így van - bólintottam egyetértően, hiszen felesleges lett volna tagadni. - Nem a bókjaidért szeretlek, te is tudod jól - bátran mertem a „szeretlek” szócskával kifejezni magam, mert tudtam jól, hogy ezúttal már nem fogja félreérteni. Nem úgy szeretem, mint ahogyan ő Yettát, szimplán csak úgy, mint egy barátot szokás. Meg mintha annyira kellenének a bókok, ha úgy döntünk, megreptetjük a bugyimat. Amúgy is éreztem a határt abban, ahogyan a mondatot elkezdte, nem kell a számba rágnia, hogy tudjam, anélkül is ott virít a stop felirat a homlokán. Egyik részem szomorkodik emiatt, szerintem érthető okokból, a másik meg örül neki, mert úgy tűnik, célba ért és ez nem csak látszat volt.
- Érdekes lett volna, az biztos - nevettem fel röviden és érdekes módon nekem sem a fejcsavarás jutott eszembe. Legalábbis nem csak az. Érdekes látvány lett volna, az biztos. - Akarod látni, hogy néztem ki akkoriban? - kúszott feljebb egyik szemöldököm, hiszen ilyet nyilván nem ajánlok fel mindenkinek, de sajnos jelen helyzetben voltam annyira spicces állapotban, hogy megtegyem. Persze csak akkor, ha megígéri, hogy senkinek nem mondja el.
- Bekötötték a fejed, szóval nem kételkedem már annyira - nem mintha eddig kételkedtem volna a szavában, de valamiért ez csak azt mutatta a számomra, hogy a jövőben még kevésbé kell ilyesmi miatt tartanom.
A vidámabb témákból aztán átnyargaltunk kissé veszélyesebb vizekre és az eddig magasban ugráló kedvem igencsak földönfutóvá vált, egészen hamar, ami azt illeti. Keserűen nevettem fel a szavait hallva, hogy aztán a fejem csóválva fonjam ujjaimat a poharam köré.
- Ezt egy pillanatig sem tagadom - emeltem rá a tekintetemet, hiszen én magam is nagyon jól emlékszem rá, hogy legutóbb is milyen pompásan telibe trafált a kérdésével. És erről jut eszembe, még el sem meséltem neki, hogyan mentünk szét Nicholas-szal! - Remélem amúgy ezúttal nem fog lavinát elindítani a kérdésed - cseppet sem bántam, hogy akkor Nicholas-hoz mentem utána, de ha ezúttal Unalaq-nak esnék neki, az már kicsit kellemetlenebb lenne.
- Szóval ő az - koccintottam a poharamat az övének. Gondoltam, hogy Annakpok az, de így már biztos a tudásom. A szám elhúzva hallgattam, ahogyan megosztja az ismereteit őket illetően, hogy aztán én is nekiveselkedjek.
- Két éve az Illuzionisták atyja majdnem felkoncolt, a Nyugati Szél ugyanolyan hárpia, mint én, csak sokkal nagyobb és erősebb, ráadásul tegnap megfenyegetett, hogyha így folytatom vele szemben, akkor elveszi azt, amit tőle kaptam. Ja és mindezek mellé én vagyok az Utód-jelöltje - íme mindaz, amivel én magam is tisztában vagyok. - Azt hiszem erre mondják, hogy csodás kilátások - fűztem még hozzá kelletlenül, mielőtt egy húzásra eltűntettem volna a poharamban lévő italt. Újratöltöttem, ha kellett, Darrennek is, hogy újfent legurítsam a pohár egész tartalmát. - Találkoztál még valamelyikükkel? - nem a személyazonosságukat kérdem, szimplán csak kíváncsi vagyok, melyik ősi névhez tud arcot kötni. Tudom jól, hogy olyanról beszélünk, amiről talán nem kellene, de mivel konkrét nevekhez nem kötjük, talán nem lesz belőle akkora baj.

Somolyogtam, mert igen, pontosan tudtam és ez - szentimentális vagyok - jól esett. Ráadásul nem kellett szájba rágnom a dolgot, megértette a hangsúlyból és a célzásból. Valami elvetemült oknál fogva szentül hittem benne, hogy ezek után nem fog bepróbálkozni, ha csak én úgy nem döntök, hogy szó szerint és átvitt értelemben is áthágom azt a határt.
- Naná, hogy akarom! - csillant fel a szemem, mert egy ilyen ajánlatot hülye lennék elutasítani. Ha nem érdekelne is érdekelne, mert gyanítom, nem szokta nagyon hirdetni.
Bekötötték a fejem. Hát erre tényleg egy egy nehezen leplezett, túl-boldog vigyor keretein belül tudtam csak elmotyogni, hogy "be bizony". Nem tudta, hogy egyszer már elvesztettem valakit, akinek a kedvéért ugyanilyen könnyen adtam volna fel a földkerekség összes többi nőjét, de nem is volt rá szükség. Elég, hogy most itt van és a mostaninak szemtanúja.
Ez az ártatlan, örömteli mosolygás vált jelentőségteljes, féloldalas szájhúzásba, ami mellé már nem ábrándosan csillogó szem, hanem némileg alattomos, sunyi pillantás jár. Ó, de még mennyire, hogy tudod, nem csak cukor és plüss vagyok.
- Most mondd, hogy rosszul sült el a legutóbbi és esküszöm, bocsánatot kérek és elintézem, hogy minden visszaálljon a régibe - húzódott zsivány vigyorra a szám. Pontosan tudtam, hogy nem sírja vissza, ami akkor volt. Lerítt róla, éppen ezért nem is vártam választ, vagy reakciót, nem úgy, mint az "elejtett" névre, vagy az azt követő információkra.
Majdnem elszóltam magam amúgy, hallva, hogy két éve Kilaun, az Álmodó készítette ki, hogy nekem meg a Jégvihar tépte le a bal karomat, de időben kapcsoltam. Tudják, hogy Manech tette, innentől pedig az inkognitója felfedése lenne, ha ezt megosztanám Sarah-val, bármennyire is tudjam, hogy nem fecsegné ki.
Az Utód említésére megrebbent a szemem. Minek kéne neki - vagy nekik? - Utódot választani?
- Lili azt mondta, ahhoz, hogy Alignak és Tupilek megbocsásson, fel kell áldozniuk a szívüknek legkedvesebbet. - Nem szó szerint, de nem volt nehéz összerakni, azt azonban már megtartottam magamnak, hogy óva intett attól: közel kerüljek a Szabadhoz. - Tudsz erről valamit? Köze lehet a kettőnek egymáshoz? - Miért kéne Unalaq-nak Utód és miért pont most, amikor áldozniuk is kell? - A Jégviharral. Látszik, hogy egy korból és közösségből jöttek - sóhajtottam, ezt pedig úgy értette, ahogy akarta. Szerintem úgy fogja, ahogy gondoltam: átkozottul hasonlítanak egymásra bűbájosság tekintetében. Bár nyolcszáz év után nem tudom, kinek lenne kedve jópofizni úton, útfélen, pláne ilyen áldozati kritérium mellett. - Azt hiszem, kettő-kettő - ingattam a fejem, mosolyom pedig némileg kényszeredettebb volt, mint korábban. Ittam pár kortyot. - Van még kilenc, akikről sejtelmünk sincs. Illetve... Ginette-nek biztosan volt még ismeretsége, de olyan ajtóstól-a-házba érzés volt már csak elképzelni is azt, hogy ilyesmiről faggatom. Körbelötyköltem a piát a pohár alján.
- Neked is hallgatnod kell gondolom és elvárt, hogy prioritás legyen a felmenőd - montam, szinte csak hangosan gondolkodva. - Vajon hányan lehetnek még a falkában, akiknek a száját ugyanígy lelakatolták? - Minél több, falka szempontból annál rosszabb, bár ez pont a velem szemben ülő nőstényt hatja meg nagyjából a legkevésbé. - Yvonne sejt, tud erről az egész hepajról bármit?

- Oké, de ígérd meg, hogy soha, senkinek nem beszélsz róla! - ugyan nevetős volt a hangom, de szerintem érezte így is, hogyha visszatudom, elpletykálta valakinek, akkor tuti nekimegyek. Ha megígérte, akkor kissé lejjebb eresztettem a pajzsom, hogy aztán megkezdjem a „műveletet”. Egyszerű tükör előtt álltam és a szőke fürtöket igyekeztem normális kontyba igazítani. Az akkori alsóbb rétegek szokásos viselete volt rajtam, szoknyás ruha - szoknya! -, az ahhoz tartozó köténnyel. - Valami városi parádéra készültünk az öcsémmel - hopp, lehet azt sem mondtam még, hogy volt egy öcsém, na mindegy. - Otthon egyébként nem csíptem ki magam ennyire, megelégedtem a lovaglónadrággal is - akkoriban amúgy is teljesen más volt a viselet, mint mostanság és bevallom derekasan, egy percig sem sírom vissza az akkori időket.
Elég vaksi lettem volna, ha nem vettem volna észre, hogyan rendeződött át az arcszerkezete és vált sunyivá az egész. Tudom jól, hogy nem csak cukor és plüss, nekem nem kell bizonyítania. Mégis, a szavait hallva mégis kénytelen voltam felnevetni.
- Nem hiszem, hogy visszaállíthatnád a régibe, Nicholas hamar túllépett rajtam - na nem mintha tartanék attól a Symara nevű nősténykétől, de az az igazság, hogy eszem ágába sem jutna harcolni Nicholasért. - Egyébként meg mondhatni tökéletes időzítés volt - ismertem be egy vállvonás kíséretében. Azt nem mondom, hogy felnyitotta akkor a szemem, mert már érett bennem a gondolat egy ideje, de akkor vált biztossá a terv, szóval kellett. Lényegében még hálás is lehetek Darrennek, de a világért nem mondanám ki ezt hangosan előtte.
Nicholas után még rizikósabb téma felé vándorlunk, az első szavakra pedig csak bólintani tudok.
- Így van. Az alku részét képezi ez is, az is - adok magyarázatot. - A megbékélés feltétele, hogy feláldozzák a legkedvesebbet és találjanak maguk helyére egy utódot, aki megkapja az erejük, meg hasonló nyalánkságok - kicsit azért irtóztam ettől, attól függetlenül, hogy baromi megtisztelő volt, hogy maga Unalaq engem választott. De mivel semerre sem haladt ez az egész, csak dohogni tudtam miatta, mert veszélybe kerül olyanok élete is, akiknek semmi közük ehhez. Jó, kifejezetten Yvonne-ért aggódtam, a többiek annyira nem érdekeltek.
- Hát az biztos - kényszerű, cseppet sem őszinte nevetés hagyta el ajkaimat. - De azért jó tudni, hogy nem csak az én ősöm képes olykor hárpiaként viselkedni - mert na, azért be kell ismerjem, nem mindig viselkedik úgy, a Vörös Hold alkalmával például még védeni is próbált. Milyen édes! - Ki tudja, hányszor futottunk már össze velük az utcán! - borzongtam meg egy pillanatra. - Amúgy valószínűleg a hirtelen, nagyjából egy kupacban érkező, azóta is itt tanyázó kóborok lesznek azok, de eszemben sincsen tűt keresni a szénakazalban - oké, nyilván azért behatároltabb a dolog, de őszintén? Nem akarom tudni, melyik Alapítóhoz melyik arc tartozik. Jobb az édes tudatlanság, éppen elég azt feldolgozni, hogy köztünk élnek és járnak.
- Így van. Ha ezt megtudja, hogy erről diskuráltunk, tuti kitekeri a nyakam - ha józan lennék, valószínűleg paráznék is emiatt, mert simán kinézem belőle, hogy megteszi, vagy ne adj Isten elveszi a farkasomat! Úgyhogy lehet itt az ideje berekeszteni ezt a tanácskozást… - Biztos akadnak még jó néhányan - nekem mondjuk sejtésem sem volt róla, de az Alfa tuti tud róluk, elég elképzelhetetlennek tartom, hogy ne így lenne. És rajta kívül? Passzpiros. - Nem, legalábbis nem tudok róla - és nem túl jellemző, hogy bármit is el tudna hallgatni előlem, szóval egészen biztos vagyok az állításomban.
- Mit szólnál, ha lapoznánk? Már így is több időt szenteltünk nekik, mint szerettem volna - nem szívlelem őket, szerintem teljesen egyértelmű.

- Becsszó! - ígértem, de azért előre vigyorogtam, s ahogy megnyitotta felém az emlékképet, a kaján vigyorból finom mosoly lett. - Váo... - mondtam halkan, majd ahogy véget ért a kép és mellé a magyarázat, fókuszom megtalálta az arcát. - Jól állt az a ruha - dicsértem őszintén -, és irigyellek. Nem a szoknya miatt! - szögeztem le gyorsan, mert tuti kinézi belőle, hogy gond nélkül bújtam volna ilyen hacukába. Nem tévedett volna. - Nekem sose volt testvérem. Már vér szerinti... illetve ha volt is, max fél és arról se tudtam - nevettem, mert sem az emberi, sem a farkas családom nem volt egyszerű eset, ami azt illeti. Akadt rosszabb és bonyolultabb is, nem voltak kétségeim, ám én ezzel is megküzdöttem olykor.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy már akkor is inkább a lovaglónadrág mellett tette le a voksát. Pedig szép volt, amikor kicsípte magát.
- Juuuuj, tényleg! - Eszméltem egyből én is. - Összegabalyodott Symmel. És még én vagyok könnyűvérű - ingattam a fejem szórakozotton, holott ennél komolyabb véleményem volt arról, aki ilyen gyorsan képes - állítólagos - nagy szerelmet leváltani, de jelenleg semmi kedvem nem volt mások magánéletébe belemászni. Áldásom mindenkire és legyen békesség a földön - akár számít ez tőlem, akár nem. - Ahol tudok, segítek - tártam szét szerénykedve karjaimat, képemről viszont csak később hervadt le a csibészes mosoly.
Hallgattam az alkuról, amiről eddig csak részleteim voltak, s most kaphattam egy teljes képet. Hát ez... csodálatos. Némán, elmerengve pillantottam le az italomra, a pohárra, amit két kezem közt tartottam. Próbáltam elképzelni, milyen lehet majd, de csak annyi ugrott be, hogy basszus, de kár, hogy nem fogom látni, hogyan fog Sarah agyvérzést kapni a Zsizsikektől és hogyan fogja mindezt Yetta meg Payne fogadni. Payne, aki Tipvigut vér szerinti lánya. Ó, Tupilek, mondd, hogy van, akit jobban szeret! Vajon Annakpoknak ki az Utód-jelöltje? Mikor fog szólni, Szól egyáltalán, vagy majd olyan hirtelen, ahogy eddig és mindent tett, úgy állít be egyszer és közli, hogy megyünk.
Újratöltöttem és ittam, éreztem, ahogy párolog el belőlem a könnyed jókedv.
- Ebben van valami - kellett igazat adnom a kóborok esetében, s azzal is csak egyetérteni tudtam, hogy valóban szerencsésebb a tudatlanság.
Kérdéseim vannak még, gyakorlatiasabbak inkább, mert igazából amire valóban kíváncsi voltam, azt megtudtam. Most már csak kezdenem kellene vele valamit. Most, vagy majd. Majd... meddig terjedhet az vajon? Megráztam a fejem. Egy biztos: még nincs itt az ideje - ugye?
- Benne vagyok - mondtam tompább hangon. Igazat kellett adnom neki: tényleg pofátlanul nagy tehetségem van a hangulat levágásához. Legalább akkora, mint a feldobásához. - Mondd csak, nem gondolkodtál még azon, hogy jobban a seggemben lihegj a hierarchiában?
Voila, másik téma! És szerintem képes volt olyan reakciót produkálni, hogy minimum megrándult a szám sarka.

Mivel megígérte, megosztottam hát vele az emlékképemet, a reakciója pedig igencsak meglepett, azon túl, hogy rendkívül jól is esett. Nem számítottam rá, hogy dicséretet kapok, azt hittem, minimum valami elmés poénnal megpróbál rákontrázni a dologra.
- Kössz - háláltam meg ennyivel, mielőtt a számhoz emeltem volna a poharat. Felnevettem a következő szavait hallva. - Pedig azt hittem már! Tuti jól állt volna - hecceltem még egy kicsit, hogy aztán a testvér téma felemlegetésére ismét elkomorodjanak a vonásaim. - Nekem végig kellett néznem, ahogyan egy idióta vadállat a szemem láttára tépi fel az ikertestvérem torkát. Nem volt túl kellemes - fáj még mindig, rohadtul, ami azt illeti, de ahogyan annyi mindennel, úgy ezzel is megtanultam együtt élni. Nem szokásom már a fájdalmamat mutogatni, ráadásul nagyon régen történt már mindez. - A vérvonalbeli tesóid azért kárpótoltak valamennyit, nem? - érdeklődtem, mert nekem meg abból nem volt túl sok. Egy darab, a vér szerinti tesóm képében, szóval éppen ugyanakkor és ugyanúgy maradtam egyedül az emberi családomat és a farkas családomat is nézve.
- Talán mégsem jelenlettem neki annyit, mint az állította - vontam meg a vállamat, mintegy ezzel is kifejezve, hogy engem baromira hidegen hagy a dolog. Ha ők ketten boldogok, hát legyenek, magasról teszek rá, a többi pedig nem érdekel. - Ezzel csak egyetérteni tudok - görbült kissé feljebb szám széle, ami hamarosan újfent le is olvadt onnan, ahogyan az alkuról kezdtem mesélni neki.
Nem volt több kérdésem az Alapítókat illetően, amit kellett, azt kitárgyaltuk, sőt, sokkal többet is, mint szerettem volna, úgyhogy inkább bedobtam, lapozzunk. Bár ha tudom, hogy ilyen téma felé szeretné terelni a beszélgetést, lehet inkább cseverésztem még volna a vérvonalaink fejéről.
Nem fulladtam meg, nem köptem ki a piámat, szépen lenyeltem, hogy aztán a poharam halkan koppanjon az asztalon. A fülem mögé simítottam néhány tincset, hogy aztán az asztal lapjára fektessem a karjaimat és fonjam egymásba az ujjaimat.
- Nem - böktem ki néhány pillanattal a kérdést követően. Határozott válasz volt és mivel az arcom is komoly volt, remélem nem számított arra, hogy majd felugrok és közlöm, hogy vicceltem. Bár, szó mi szó, azért meglepett a kérdése. - Miért, kellett volna? - hajoltam kissé közelebb. Érdekelt a téma, de nem azért, mert fontolóra venném. Még nagyobb kötöttség és ha elkezdenék harcolni azért, hogy pozíciót szerezzek, az utolsó kis hidamat is elsüllyeszteném, amit direkt arra az esetre tartogattam eddig, ha úgy döntenék, inkább magam mögött hagynám ezt az Alapítóktól hemzsegő, átokverte várost.

Furcsa volt így látni, nyilván, de tudtam értékelni, no. Ő meg a humoromat, szóval jók voltunk. A testvére halálánál persze már nem vigyorogtam. Láttam rajta és éreztem a hangján is, hogy már nem csapta földhöz az emlék, de nyomot hagyott benne - nyilván.
Vérvonaltestvéreimet illető kérdésére mosolyogva bólintottam. Nélkülük már tényleg el se tudtam volna képzelni, milyen lett volna eddig az életem. Unalmas, az biztos!
A Nicket érintő téma már jóval könnyedebb volt. Cinkos mosolyt villantottam felé a mindent tudók pillantásával megtámogatva. De ez is csak addig tartott, amíg újabb szédületes kanyart nem vett a beszélgetés, hogy drága felmenőink kerüljenek terítékre, meg az alku, amit a két nagy Szellemmel kötöttek. Csupa móka és kacagás az egész.
Csak úgy, mint az előmenetel dolga, amit az Alapítókhoz hasonló bomba képében dobok le kettőnk közé, pontosabban inkább Sarah elé. Még ezzel sem sikerült elérnem, hogy félrenyeljen. Pedig egyszer látni fuldokolni nem lett volna rossz, bár ez inkább rám vallott, semmint őrá. Kezemmel támasztva alá állam figyeltem vonásait, arcának rezdüléseit. Sokkal kevésbé hagyva, hogy az elfogyasztott italmennyiség meglátszódjon, mint korábban. Még a számat se biggyesztettem le játékos eltúlzással a határozott "nem"-re.
- Azok alapján, hogy mennyire nem szereted, ha pattogtatnak, mint egy kosárlabdát, arra számítottam, hogy idővel kikéred magadnak, hogy ennyire hátul kullogj, hiába vannak meg ennek is az előnyei - mondtam tényszerűen. - Ha már ilyen orvul lettél falkatag - húztam azért mégis mosolyra a szám -, azt hittem, az első adandó alkalommal fölém hágsz, hogy visszaadhasd a kölcsönt kicsit.

Valamilyen szinten igazat kellett adjak a szavainak, de ez közel sem volt ennyire egyszerű, hogy ennyivel el tudjam intézni. Vagy éppen az, hogy pontosan túl egyszerű volt a képlet? Mindenesetre ebben nem csak annyi játszott közre, hogy pattogtattak, mint egy kosárlabdát, csakhogy az ő szava járásával érjek.
- Nem mondom, hogy tökéletesen megfelel a helyzet, de azért a kullogástól is messze állok - arról nem is beszélve, hogy oké, hogy a falka alsó rétegeihez tartoztam, azért eddig nem sokszor fordult elő, hogy ugrálnom kellett volna a parancsot osztogató füttyszavaira. Akkor valószínűleg nem itt tartanánk, ahol most. - Egyébként pedig pont ebben rejlik a megoldás. Az orvul történő behódoltatásban - hajoltam közelebb kissé, ajkaimon féloldalas mosoly játszott. - Nem én akartam ezt. Nem én akartam falkatag lenni. Az meg, hogy így alakult, hát tessék, egyelőre tökéletesen kényelmes így, hogyne akarjam magam mögött hagyni. Annyi motivációm viszont nincsen, hogy feljebb akarjak törni - fejtettem ki kicsit bővebben, amit szerintem amúgy is tudott, vagy ha nem, hát akkor bíztam benne, hogy most megérti.
- Amúgy sem tudnék más módon föléd hágni, mint ahogyan azt már megtettük párszor - beszéltem teljesen nyílt dologként a légyottjainkról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, ami az Upper parkolójában történt. A ranglétrán fölötte meg amúgy is csak a testőrök vannak, annak meg egészen biztosan nem illenék be, úgyhogy ennyit a dologról.
- Nem lehetne amúgy, hogy valami másról beszéljünk? Se falka, se ranglétra, se alapítók? Mert ha neked ez nem okés, akkor még most mondd és inkább keresek magamnak másik társaságot - dőltem hátra pimasz ívű kis mosollyal a szám szegletében, miután újratöltöttem a poharamat. Nyilván nem vagyok az a fajta, aki random odaül társaságokhoz, de nem is fogom magamba fojtani a véleményemet. Szóval bíztam benne, hogy közös nevezőre tudunk jutni, mert abban az esetben random dobtam fel valami témát, hogy a továbbiakban legfeljebb csak a másnap ránk váró fejfájás legyen a legnagyobb problémánk.

- És most mit fogsz tenni? Megütnél egy nőt? – kérdeztem fennhangon, provokatív hangsúllyal. Ajkaimon még egy szerény kis mosoly is megjelent, hogy ezzel is tovább fűtsem a begőzölt férfi dühét. Jól esett bosszantani, ha már úgy alakult az este, hogy efféle szituációba keveredtem. Szívem szerint most azonnal hozzákentem volna a falhoz, de azt hiszem, hogy elég feltűnő lett volna a nőhöz nem illő erőm, legalábbis a jelenlegi hangulatomban. Néha nem teljesen tudtam kontrollálni, holott voltak olyanok az emberek között is, akik simán elbántak volna egy részeges pasassal. Azt hiszem, ha áttörnék vele egy falat, az már egyáltalán nem számítana hétköznapi esetnek, én pedig bajt hoznék a saját fejemre. Pedig semmiképpen sem akartam.
Az egész jelenet egyébként bő tíz perccel a megszólalásom előtt bontakozott ki. Történt ugyanis, hogy hirtelen ötlettől vezérelve betértem a kocsmába. Tudtam ugyan, hogy a falka fennhatósága alá tartozik, de nem sok vizet zavartam eddig sem, ezért arra gondoltam, hogy most sem szúrom majd senki szemét. Maximum olyanokét, akik nincsenek oda a hozzám hasonló magányos lelkekét. A Symara nevű nőstény figyelmeztetett rá, hogy vannak ilyenek szép számmal, de a fene gondolta volna, hogy tényleg beleakadok majd az egyikükbe.
Eleinte nem is volt semmi gond, ezért megittam egy sört. Nem szokásom ugyan, de most jól esett a hideg ital, hiába nem volt odakint sem hőség. Már most, pedig még csak épphogy beköszöntött az ősz első hivatalos napja. Szörnyű, hogy máshol ez már egy hidegebb téli nap lenne, itt meg ez a természetes. Próbáltam én ezt megszokni, de nem volt egyszerű. Lényeg, a lényeg, ahogy a pulttól megindultam a hátsó részen lévő asztalok egyikéhez, amihez korábban már letelepedtem, valamelyik idióta volt olyan primitív, hogy a fenekemre csapjon. Persze azon nyomban, visszakézből már kapta is tőlem a pofont, ahogy megpördültem a saját tengelyem körül.
Éreztem a hímből áradó falkaszagot, így reméltem, hogy nem kerülök a megtorlásom miatt bajba. Talán tudta is, hogy ő hibázott, hiszen eléggé sikerült felöntenie a garatra, ám a vele ücsörgő ember már nem érezte a határt. Némi szóváltást követően már ő pattant fel, amiért így megaláztam – állítása szerint én a férfit! – a barátját, és meg akart tanítani engem, mint nőt, hogy hol a helyem. Mivel ajkaim mosolyra húzódtak, és kis híján a képébe röhögtem, fellobbant benne még inkább a düh. Éreztem is, nem volt nehéz kiszúrni, ráadásul a szemei se voltak valami tiszták. Mielőtt még bárki közbeléphetett volna, beleértve az ücsörgő hímet is, már lendült is a pasas keze. Akkor szólaltam meg, és próbáltam elkerülni azt, amit talán nem lehetett.
Nem érzékeltem éppen a felfordulás miatt az érkező energiát, ami valahonnan távolról már ismerősnek is tűnhetett volna, csak azt nem tudtam volna akkor sem, hogy honnan. Helyette szikrákat szóró tekintetem az engem megtámadó férfira esett, látszólag senki nem akart belefolyni a harcba, csak csendes szemlélőként ültek tovább. Pazar! Ha egy nő bajba jutna, így számíthatna a nagy és erős férfiak segítségére. Elég szánalmas volt az egész, ez pedig immár bennem is kezdte felnyomni a pumpát. Magamban azt fontolgattam, hogy ha nem lenne túl durva a mozdulat, akkor vajon képes lennék-e időben megállni, és nem átszúrni tűsarkú csizmámmal a lábfejét, egy erőteljes taposás közben.

Imádtam a falkát, az volt a családom, de néha kicsit sok tudott lenni mindaz, amit a falkaszinten hallottam és éreztem egyaránt. Az a rengeteg energia, az a rengeteg zaj amellett, hogy néha üdítően hatott rám, bizonyos helyzetekben viszont szabadulni akartam belőle. Ha sokáig laksz ennyi farkassal egy fedél alatt, akkor egy idő után megtanulod kizárni őket, így nem lett volna ezzel sem probléma, de most valami másra vágytam. Itt voltam már egy ideje, de még mindig nem éreztem úgy, hogy igazán ismerném sem a várost, sem a falkát, így hát a mai napra egy kis városnézést tűztem ki célomul, bármennyire is hangozzék unalmas programnak. Az is volt, elég hamar meguntam, jobban mondva akkor, amikor elhaladtam az egyik falkatulajdonban lévő kocsma mellett. Még nem jártam itt úgysem és amúgy is jól esne egy üveg sör, így hát betértem. Farkasom már jó előre felmérte a terepet, nem egy bundást szúrt ki odabent, így nem aggódtam amiatt, hogy ne lenne majd társaságom, elég szociális egyénnek tartottam magam, hogy bárkihez hozzácsapódjak majd. Az már más kérdés, hogy ők mennyire díjaznák az ilyesmit, de egyelőre nem törődtem ilyesmivel.
Belépve utam egyből a pult felé vezetett volna, ha nem szúrom ki a hátrébb lévő kisebb csoportosulást. Több minden is volt, ami felkeltette az érdeklődésemet, elsősorban az ismerős energiák, amikről egyelőre nem tudtam megmondani, hogy ő-e az, de volt egy halvány sejtésem, hogy ismét megmutatkozik, mennyire kicsi ez a világ. Másodsorban pedig az szúrt szemet, hogy valami nem egészen normálisan alakul arrafelé, a körülöttük ülő és őket bámuló személyek pedig csak megerősítettek ebben. A szavakat nem sikerült elcsípnem, csupán a férfi felfelé lendülő kezét, ami akkor is bosszantott volna, ha egy teljesen ismeretlen nővel teszi ezt, de néhány pillanat elég volt, hogy az energiákat és az arcformát összekössem egymással és rájöjjek, hogy igenis ismerem azt a nőstényt ott. Azzal is tisztában voltam, hogy meg tudná magát védeni és minden gond nélkül lerendezné a fickót, de nem lenne jó jelenetet rendezni, pláne nem magányosként ezen a vidéken, így elég erősen fohászkodtam azért, hogy ne jusson eszébe semmi ostobaság. Nem volt kérdéses, hogy közelebb araszolok, pláne nem akkor, amikor azt is sikerült leszűrni, hogy feltehetőleg egy falkatag is érdekelt az esetben.
- Elnézést, hogy közbeszólok, de véleményem szerint ez a beszélgetés nem éppen abba az irányba halad, amerre szerencsés volna - álltam meg mellettük, jobban mondva a nőstény oldalára próbálva helyezkedni, szembe az ember hapsival. - Szóval ha megtenné, hogy nem inzultálja a hölgyet, akkor azt hiszem, mindannyian jobban járnánk - még egy kedvesnek cseppet sem mondható mosolyra is futotta, ahogyan a pasira néztem. Nem volt józan és úgy tűnik ő az agresszív részegek táborát gyarapítja, merthogy szinte látható volt rajta, milyen szinten megy fel benne még inkább a pumpa.
- Mégis ki a fasz vagy te, hogy megmondd, mit csinálhatok és mit nem?! - lépett hozzám közelebb, ám cseppet sem ijesztett meg azzal, hogy belemászott az aurámba. Szívás, hogy a kisujjammal arrébb tudnám pöccinteni.
- Hé, én a helyedben nem tenném, a csáv... - szólalt meg az eddig csupán ücsörgő hím is, hála égnek eszébe sem jutott szembeszállni velem, annak nem lett volna túl szép eredménye.
- Most már te is az ő oldalukon állsz? Beszarok, komolyan mondom... - szakította félbe a haverját és nagyon látszott rajta, hogy egyre dühösebb. A kezét is emelte, csak azt nem tudtam eldönteni, melyikünket fogja először célba venni. Csóri srác, ha tudná, hogy semmi esélye ellenünk, talán jobban meggondolná, hogy rohadtul nem kellene egy kocsmai bunyót kirobbantania.

Kezdett egy kicsit eldurvulni a szituáció, és ez nekem egyáltalán nem tetszett. Jobban mondva de, valahol roppant mód szórakoztatónak találtam az egész helyzetet, csak az nem tetszett volna, ha túlzottan felhívom magamra a figyelmet. Mármint annál is jobban, mint amennyire már most is sikerült. Túl sok szempár tapadt ránk, és ugyan tudtam, hogy holnapra talán a felük sem ismerne majd fel az utcán, azért nem lett volna jó, ha kihúzom a gyufát. Nem csak a rendőrségnél, de a falkánál sem, mert mindenképpen én húzhatnám a rövidebbet. Ez nyilvánvaló volt, és az ilyesmit nagyon nem értékeltem volna. Még szerencse, hogy tökéletes volt jelenleg is az ítélőképességem, és felmértem a lehetséges veszélyeket, valamint azt, hogy mennyit veszíthetek ezzel.
Fogalmam sincs egyébként, hogy miként húztam volna ki magam a slamasztikából, de immár nem is volt rá szükség, hogy én találjam ki. Megtette helyettem más, ráadásul olyan valaki, akire álmomban sem számítottam volna. Hirtelen értelmet nyert, hogy miért kerített hatalmába az ismerős érzés, amikor a hím belépett a kocsma ajtaján. Most már arcot is tudtam hozzá társítani, és a tudatomban is tisztán kirajzolódott, nem csupán valahol mélyen érzékeltem. Azt ugyan nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy most örüljek neki, vagy csapjam agyon, de ráértem kigondolni akkor, ha elül a vihar. Most már inkább arra vágytam, nem pedig az emberi férfi dühét szítani tovább.
Akkor sem hátráltam el, amikor a hím mellém állt. Nem bújtam mögé félénken, inkább csak kihúztam magam, úgy néztem szembe a minket fenyegető veszéllyel. Jobban mondva veszélyesnek tűnő alakkal, hiszen valójában épphogy fordítva volt a felállás, csak a legtöbben ezt nem ismerhették fel. Talán nem is baj.
- Az a fasz, akibe szorult még némi férfiasság! – szóltam bele, mert eddig bírtam csendben maradni. Tudom én, hogy csak borzoltam tovább a kedélyeket, de egyszerűen képtelen voltam tovább úgy tenni, mintha levegővé szeretnék válni. Nem akartam, teljesen nyakig benne voltam ebben, és most már társam is volt a megoldáshoz. – Legközelebb jobban gondold meg, hogy melyik segget csapkodod, haver! – szűkültek össze a szemeim ellenségesen, ahogy végigmértem a részeg fazon. Egyértelműen valami megfáradt melós volt, aki másra sem vágyott, mint inni pár kört. Aztán egy kicsit jobban sikerült a dolog, a feszkót is le akarta vezetni valakin. Ez a valaki meg éppen én lettem, noha nem pont ő csapott rám, de szavaimat a hím is hallhatta, aki ott gubbasztott vele szemben.
- Ennek határozottan nem lesz jó vége! – súgtam oda Mike fülébe, ahogy megfogtam az egyik karját, így biztosítva őt a támogatásomról. Láttam én is a mozdulatsort, ahogy lendült a férfi keze, és már előre készültem, hogy esetleg el kelljen hajolnom az ütés elől, ha engem venne célba. Végül az ülő falkatagot találta el, valószínűleg a kialakult helyzet miatt ő lett a bűnbak. Több sem kellett neki, már ütött is vissza, méghozzá jóval erősebben, mint ahogyan kellett volna. Túl nagyot kapott a pasas, a fal már adta is neki a másikat, minket is megtaszítva egyúttal. – Húha! – dünnyögtem, rosszat sejtve. Kemény fából faragták, egyből támadt is vissza, én pedig úgy éreztem, ennek bizony beláthatatlan következményei lehetnek, és én cseppet sem akartam, hogy eddig fajuljon, ameddig már most sikerült.

Enyhén rándult feljebb szám sarka a nőstény szavait hallva, igencsak komikus egy mondatban hallani a fasz és a férfias jelzőket, pláne úgy, hogy mind a kettő rám vonatkozik. Értem én, hogy Virginia - ha jól emlékszem, akkoriban így hívták, ma már valószínűleg nem, de majd kiderítem - csak a csávó szavajárását vette át, de nem én volnék, ha nem szórakoznék jól az ilyen apróságokon is.
- Legközelebb jobban gondold meg, milyen seggkidobós nacit húzol, hülye picsa.. - mormogott magában a részeg hapsi, a szemöldököm szaladt magasabbra és volt egy sejtésem, hogy a „hülye picsa” megnevezés nem éppen oldani fogja a kedélyeket, épp ellenkezőleg.
- Hohó, cimbora, édesanyád nem tanított meg a jómodorra? Hogy mondhatsz ilyet egy szép hölgyre? - csóváltam a fejem, de az ember férfival ellentétben a farkasok könnyedén kiszúrhatták, hogy roppant mód szórakoztat a helyzet. Nyilván nem fogok neki annyira örülni, ha tényleg kirobban egy kocsmai verekedés, de még bízom abban, hogy észérvekkel tudunk hatni a hapsira. Egészen addig, amíg a drága, eddig ücsörgő hím bele nem kontárkodik.
- Nekem is van egy ilyen sejtésem - mormogtam az orrom alatt a választ Skye számára, én is láttam, ahogyan emelkedett a hapsi keze, de látszott, hogy nem minket akart célba venni, hanem az ücsörgő haverját, aki persze sokkal erőteljesebben ütött vissza, mint azt kellett volna.
- Hééé! - villant a tekintetem a hím felé, még a farkasom is felkapta a fejét, hogy a másikra morranjon. Ez így nagyon nem lesz jó. A két „barát” közé álltam, tenyeremet a pattogó fószer mellkasának feszítve, ezzel próbálva meg elkerülni, hogy kedve támadjon tovább ütlegelni. - Azt ajánlom, nyugodjatok le, de nagyon gyorsan, mert csúnya vége lesz ennek az egésznek. Gondolom egyikőtök sem szeretne a sitten ébredni, nem igaz? - pillantok hol egyikükre, hol másikukra. A hímnek éppen elég volt a bundásom morranása, a másik meg úgy tűnik megijedt a zsaruk említésére. Nem vagyok szolgálatban, így sajnos nem varrhatnám be, ha engem megütne, de seperc alatt elintézném, hogy rács mögött töltse az éjszakát.
- Bekaphatjátok, mind a ketten. Forduljatok fel, idióta faszkalapok - köpött egyet felénk, de nem is foglalkoztam azzal, kit, vagy mit ér el a csulája, mert tekintetem a hímre siklott.
- Húzd el a csíkot, ha nem akarod, hogy ennek bármiféle következménye is legyen - nyilván nem fogja ennyivel megúszni, a fekete pont már így is jár neki, de ha nem akar többet, akkor jobban teszi, ha kereket old és követi a közben már kifelé viharzó haverját.