Olyan voltam, mint egy csillag, ami egyre nagyobb lánggal ég belül, és valóban. Néha rápillantottam a kezemre, hogy vajon fénylik e bőröm. Furcsa érzések kavarogtak bennem, és teljesen dekoncentrált voltam, de valahogy mégis összeszedett. Joshua azonnal észrevette, hogy valami nem is kicsit megváltozott bennem, de okos fiúként nem szólt egy szót sem, csak meghívott billiárdozni. Jason szokása szerint csajozni indult, de megesküdött rá, hogy egy óra se kell és csatlakozik hozzánk. Nem álmodtam olyasmiről, hogy ez kivételesen igaz lenne, hiszen kölyök kora óta velem van, és tisztában vagyok vele, hogy majd minden este nőket hajt fel, és olyan nincs hogy ő csak pár órát töltsön el az aktuális áldozatával. A biliárdasztal mellett álltam, kezemben a sörömmel és Joshuat figyeltem, de közben gondolatban egészen máshol jártam. Odakint voltam az erdőben…de ez egy egészen más történet. Joshua nem kérdezősködött, én meg nem meséltem, így csak beszélgettünk egészen addig, míg nyílt az ajtó, és mindketten megéreztük a másik farkas jelenlétét. Joshua mellém sétált, és lazán az asztalnak dőlt, de közben éberebbé vált, mint egy vadászkopó. Felsóhajtottam…csak most akartam igazán máshol lenni.
Én sem egyedül érkezem most, a botanikus kertben volt órám a diákjaimmal, és ketten velem tartottak, mert valami diákkonferenciára készülnek, és van pár kérdésük. Amikor érzékelem a vérfarkasokat a kocsmában, én sem örülök, de hát ez egy semleges hely, és csak nem fognak botrányt kavarni, amikor még társaságban is vagyok. Viszont a két srác a biliárdasztalok melletti asztalhoz ül le, ami az ő szempontjukból teljesen érthető, itt csendesebb, nem ér idáig annyira a belső tér zsongása, nekem viszont kellemetlen, hogy ezt akár tolakodásnak is veheti a másik falka. ~ Elnézést, megbeszélésem van, nem akarok zavarni! ~ üzenem nekik, és remélem, ennyi előzékenység és udvariasság elég lesz. Aztán már zúdulnak is rám a kérdések. Mint kiderül, rengeteg gyakorlati problémájuk van, soha nem voltak még konferencián, a regisztrációtól az előadás megtartásáig mindenféle bizonytalanság van bennük, mit hogyan kell csinálni. Hozták a netről leszedett, kinyomtatott felhívást, és egyéb papírokat. Nincs mit tenni, türelmesen elmagyarázom nekik, mire figyeljenek oda, és mik a lehetőségeik. Szerencsére értelmes két kölyök, és fél óra múlva már azért a tudományos résznél is tartunk, az előadásuk témájánál. A témaválasztás jó, tényleg kutattak is valamit, szóval ezzel nem lesz gond. Felajánlom, hogy ha akarják, átnézem az előadást, és megbeszéljük, hogy az anyagot e-mailben elküldik nekem. Ezzel lassan a megbeszélés végére érünk, ideje lesz fizetni, és távozni.
Persze azonnal felismertem a farkast, mivel már korábban is akadt dolgom vele, bár semmi komoly. Nem azokban a körökben mozgott, ahol én üzletelek, így az is csak egy véletlen találkozás volt méghozzá éppen itt. Furcsa véletlenek vannak, és engem éppen idehozott. Nos, gondolkodhatnék ezen órákat, vagy akár meg is ihatom a sörömet, guríthatok párat Joshuaval, és haza is mehetek. A gondolat foszlányok eljutottak hozzám, de nem láttam okát, hogy válaszoljak neki. Tudomásul vettem, hogy nincs velünk dolga. Megkerestem a tekintetét, majd apró bólintással jeleztem neki, hogy tőlem ugyan zavartalanul gardírozhatja a diákjait, én nem fogok zoológiai körképet mutatni nekik farkas honba. Könnyedén megérintettem Joshua karját, mire minden további nélkül visszafordult ő is a játékhoz. Azonban nem csak mi voltunk éppen itt a falkából, és a két fiatal hím amúgy sem voltak nyugodt hangulatban. Először csak szemlélték a farkast az ember kölykökkel, de mikor egy csinos kis nőstény is csatlakozott hozzájuk egészen felélénkültek. Joshua óvatosan szemmel követte a betolakodót és a mieinket is, vele ellenben én mindenki mást is felmértem a kocsmában, hogy baj esetén gyorsan és hatékonyan tudjak reagálni. Remek, megint egy nyugis este…
A két diák búcsúzik, és igazából én sem akarnék maradni, de a megjelenő két újabb vérfarkas kiveri nálam a biztosítékot. Kicsik nem kicsik, sokan lettünk hirtelen. A pultig kísérem a diákjaimat, ahol ők fizetnek, én viszont még rendelek egy italt (eddig üdítőt fogyasztottam, de most úgy érzem nem ártana egy kis tömény), és a terem egyik sarkába vonulok el telefonálni. Castor hívom fel, mert ez már nem feltétlen tréfa dolog. Semleges vagy nem semleges hely, ha kimegyek, az utca biztos nem lesz az. Mikor kicseng, és Cas felveszi, röviden összegzem a helyzetet. - Hello! Itt vagyok az O'Connorsban és lehet, hogy tánc lesz. Az előbb még csak ketten voltak, de már négyen vannak. A terem duruzsolása mellett remélem, hogy a mondandóamt csak az hallotta, akinek szólt. Megvárom a visszajelzést, és annak megfelelően cselekszem majd. Nem vagyok ideges, nem félek, mondjuk úgy, hogy a jelenleg még csak virtuálisan létező bajszom borzolódik kissé. A farkasok nyugodtak, nem törődnek velem látszólag, de sose lehet tudni.
Kezd a helyzet kicsit feszülté válni, ami nekem cseppet sem jön kapóra, és amúgy sincs semmi kedvem azzal odaállítani Sedna elé, hogy hát hoppá a kölykök szétkaptak egy biosz tanár bácsit, aki mellesleg betolakodó. Nos, tuti érdekes beszélgetés lenne, de nem sok kedvem van kitenni magam ennek, így inkább nem nézek félre mikor a két fiatal hím feszengeni kezd. Mikor a tanár bácsi elbocsátja a diákjait én is elküldöm a fiamat. Jobb az, ha most csak egymagamban intézkedem, hiszen kanguyak vagyok, és nem mellékesen korban verem mind a fiúkat mind a betolakodót. Beugrik, hogy hamarosan megint születésnapom lesz, mire mosolyra húzódnak vörösre festett ajkaim. Telepatikus csápjaim kinyújtottam a kölykök felé, hogy megtudjam, hogy mégis mi jár a fejükben. Érzem jól, hogy a tesztoszteron dolgozik a két hímben, és az ugye bár jól tudjuk, hogy sose jó. Megvárom, hogy a két diák és a fiam is távozzon, majd lassan elindulok a kölykök asztala felé. Fél füllel hallom a telefonbeszélgetést a tanár bácsi részéről persze, mire csak még szélesebben mosolyogtam. Még hogy tánc…hah…nem lesz itt verekedés ma este, és hogy miért nem? Nos, nekem nem fog két tesztoszteron huszár a terveimbe trappolni, és szétzúzni, amit olyan nagy gonddal összehoztam. Az utam a betolakodó mellett vitt el, így mikor mellé értem egy ravasz mosolyt küldtem felé, majd a kölykök asztalához léptem. Letámaszkodtam az asztalra, és végigmértem a fiúkat és a köztük üldögélő lányt. Az egyik srácot ismertem már régebbről, és persze ő is nagyon jól tudta, hogy az én jelenlétemben nincs cirkusz, hacsak én nem kezdem el a táncot. Mindhárom suttyó volt még a nagyok játékához, de elég okosak, hogy ezt szépen be is lássák. Egyenesen az egyik fiú szemébe néztem. - Ugye Zacknek hívnak? – Mikor bólintott folytattam. - Nos, Zack volna neked egy kis feladatom, úgy hogy maradj…a többieknek viszont irány haza. – A mondat második felénél a másik kettőre néztem, akik feleselés nélkül felálltak, fizettek és távoztak, mint a rendes kis gyerekek, amikor anyuci rájuk szól. Mosolyogva követtem szemmel őket, amíg be nem csukódott mögöttük a kocsma ajtaja. - Maradj itt, és csak akkor gyere ha hívlak! – Szóltam rá erélyesen Zackre, aki csak bólintott, hogy megértette. Mikor ezzel megvoltam könnyed léptekkel a betolakodóhoz sétáltam. - Nos, meghívsz egy italra, ha már ilyen rendes voltam, és még a jó Castor sem kellett ide? – Érdeklődtem semleges hangon. – Gabriel ugye? Már találkoztunk, ha nem csal az emlékezetem.
Az, hogy a kölykök távoznak nem jelent számomra semmit, mert nekem is távoznom kell majd valamikor, és bárhol várhatnak rám. Egyenlőre nem pánikolok, csak várok, és kivárok. Shayen ravasz mosolya sem mondható megnyugtatónak. Van bennem némi feszültség, amit nem tudnak ezek az apróságok feloldani, de nem is arra hivatottak, attól tartok. Az italt gyorsan lehajtom, és az üres pohárral a kezemben próbálom értelmezni a helyzetet. De hát látom, amit látok, és nem tudom, mi van mögötte. És nem vagyok olyan elbizakodott, hogy azonnal békés megoldást vizionáljak egy kis visszavonulásból, sem annyira paranoid, hogy mindjárt galád csapdát sejtsek. Így aztán, információ hiányában, marad a kivárás. Shayen beszélgetést kezdeményez, és mivel ez sokkal inkább az én terepem, örömmel állok elébe. - Ahogy óhajtod. Intek a felszolgálónak. - Nekem még egyet, a hölgynek meg amit szeretne. Letelepszem egy asztalhoz, és várom, hogy Shayen is helyet foglaljon, és kibökje mit is akar. Találkoztunk már, igen, de arról a találkozásról sem őrzök túl jó emlékeket. Szóval az nem alap arra, hogy most barátként üdvözöljem, és amúgy sem állunk egy oldalon, ugye. A megjegyzést Castorral kapcsolatban meg egyenesen eleresztem a fülem mellett. - Hallgatlak, Shayen.
A tény, hogy a jó tanár bácsi betolakodó most sem volt persze elhanyagolható, sőt nagyon is lényeges pont volt. Azt már korábbról tudtam, hogy foglalkozását tekintve tanár. Már az első találkozásunkkor megfogalmazódott bennem, hogy furcsa figura, de elég nyugis is ahhoz, hogy egy kis békés csevejt meg tudjunk ejteni alkalomadtán. Rendelek egy száraz martinit, majd követem Gabrielt és helyet foglalok vele szemben. Mindkét falka nagyon lesne, hogy mi csak úgy leülünk egy asztalhoz beszélni, de hát a szükség törvényt bont. Az igazság az, hogy a tanár bácsi a szavak embere, én meg képes vagyok hideg fejjel gondolkodni, és tovább látni a nózimnál. - Jaj, ne légy már ilyen merev Gabriel. – Nevetve kortyoltam bele az italomba, miközben mindvégig igyekeztem megtartani a szemkontaktust. – Nem azért ültem le veled egy asztalhoz, hogy fenyegetőzzek vagy ilyesmi. Két felnőtt farkas esetenként beszélhet is…még ha az egyik betolakodó is. – Olyan nyugodt hangon beszéltem, mintha csak egy rémült gyermeket akarnék megnyugtatni. Egy nőnél veszélyesebb fegyver kevés akad, és ez tény. Az utóbbi idők alakulása talán éppen ezért is volt annyira a kedvemre. Na, de gyorsan vissza is kanyarodok a beszélgető partneremhez. - A kölykökkel mindig csak a gond van. Gondolom, ezzel te is így vagy. – Egy oldalpillantást vetek a magányosan üldögélő farkasomra. – Ma estére nem terveztem, hogy óvó néni leszek, de ember tervez a kölykök meg belerondítanak. – Érdeklődve nézek ismét csak a tanár bácsira. - Kik a zűrösebbek, a diákjaid vagy a kölykeitek? – Csupán csak kíváncsiság van a tekintetemben, ahogy az asztalra könyökölve alig észrevehetően közelebb hajolok hozzá.
Aj, hát kellemes baráti csevejt fogunk folytatni? Lazítok a testtartásomon, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé vagyok éber. De hát az információáramlás mindig kétirányú egy ilyen helyzetben, és a meccs azon áll, hogy ki szed ki a másikból több infot úgy, hogy közben alig árul el valamit. - Magam is a békés beszélgetések híve vagyok. Persze Castor nem, és ha kedve támad kiruccanni, akkor ott a csevej háttérbe szorul. De én nem vagyok ő, és a képzettségem sincsen meg ehhez. - A kezdeti idők mindenkinek nehezek. Én nem szoktam neheztelni rájuk, ha azt látom, hogy megvan bennük az igyekezet, hogy beilleszkedjenek a falkába. A diákjaim között is vannak elhivatottak, és naplopók. Na, most akkor ezek elég nagy általánosságok voltak, maximum magamról árultam el valamit. - A mostani kölkeinket én nagyon tisztelem és becsülöm, mert éppen olyan hasznos tagjai a falkának, mint bárki más. Na, tessék, erre varrjon gombot. És még igazat is mondtam. Mind Ash, mind Liu sokat dolgozik, és komoly gondjaink adódnának, ha kiesnének. - Na és nálatok ki okozta a kalamajkákat? A kölykök vagy a felnőttek? Úgy értem, azokat a baleseteket, amik miatt mi itt vagyunk ... Jaj, hát igen, csevegjünk fesztelenül! De ha már balhékról van szó, akkor a másik falka háza táján bőven van mit sepregetni.
Na, akkor ugorjunk fejest egy diplomáciai aknakeresős játékba farkas módra. Hát igen az információk értékes csecsebecsék egy harci terepen, és én éppen gyöngyöt akarok halászni Gabriel orra elől. Nos, ha könnyű lenne nem is élvezném igazán. - Nos, egy kis beszélgetésbe még senki nem rokkant bele, szóval … - Végül csak vállat vontam, és hagytam a levegőben lógni a mondat végét, hogy fejezze be úgy, ahogy neki tetszik. - Senkinek nem könnyű belecsöppeni egy egészen új életformába, főleg nem egy olyanba, mint a miénk. Bár én a magam részéről úgy vagyok vele, hogy nincs lehetetlen feladat, csak tehetetlen ember vagy esetünkben farkas. – Ha már Gabriel nagy általánosságokkal dobálózik, akkor én is maradok a felszínen és úszkálok kicsit az árral. Nekem nem jelent gondot, hogy hosszabb időn keresztül beszélgessek vele baráti alapon a nagy semmiről, miközben tovább lesek arra a kicsi gyöngyszemre, ami nekem kell. Nagy előnyöm, hogy míg más feladja egy idő után, addig én nem, és akár hosszú órákon át lesem azt az aprócska villanást a felszín alatt. - Gondot épp úgy tud okozni egy kölyök, mint egy veterán. Akad bajkeverő minden korosztályban, éppen úgy ahogy igaz csapat játékos is. Nincs gond az egyéniségekkel sem, amíg valóban tisztában vannak magukkal, és nem képzelegnek be valami olyasmit, ami nincs. – Belekortyoltam az italomba, miközben végig a pohár pereme felett figyeltem őt. – Persze, mindig akadnak pozitív és negatív kivételek, de gondolom ez nálatok is így van. – Nem vártam választ, hiszen jól tudtam, hogy csak nagy általánosságokkal jönne, így gondoltam spórolhatunk ezzel kicsit. - Na és, hány kis diákkal küszködsz, ha szabad tudnom? – Mondania sem kellett, hogy erre mennyire nem akar válaszolni nekem. – Nyugi tanár bácsi, nem szeretem a túl zsenge ellenfeleket…abban semmi kihívás. – Olyan könnyedén vontam vállat, hogy az már igazi művészet volt.
Hát ez valóban eléggé üres fecsegés, amit végzünk, mivel Shayen sem mond semmi konkrétat. De hát ezt a játékot az idők végezetéig is játszhatjuk. De mellesleg én legfeljebb az italom végéig vagyok hajlandó. - Ó, én azt hittem, hogy az egyetemi diákjaimra gondolsz! - mosolyodtam el először, amikor feltette a kérdést. - A falkában egyet sem pátyolgatok, mivel nem vagyok mentor. Néha megkérem őket erre-arra, vagy beszélgetünk, és ennyi. Persze az egyetemi csoportomról is lenne mit beszélni. De ezt a témát nem hozom szóba. Nem kenem magamra a sz@rt, ha nem muszáj. És abból, hogy ők mikor jelzik felém a problémát le tudom mérni az információáramlás sebességét. Belekortyolok én is az italomba, aztán visszateszem a poharat az asztalra. Stílust váltottam. Nincs üres fecsegés, terelés, a kérdésekre összpontosítva lecsupaszítom a párbeszédet. - Nálatok jó nagy csömört okozhatott az őrzők döntése, és a mi megjelenésünk. Eléggé vagdalkozás, kapkodás módján reagáltatok a dolgokra. Először Vincent besétált a hotelbe, és valamivel gyorsabb ütemben távozott, aztán gyakorlatilag tűzszünetet kért, majd végül belebukott az egészbe. És az új alfátok sem csillog-villog a szerepében. Szeretném látni, hogyan reagál erre az egészre. Nem tettem fel kérdést konkrétan, de ha erre csak rábólint, az eléggé kínos lenne, valamit válaszolnia kell. Valahogy cáfolni engem, letenni a voksát a falkája mellett ... majd meglátjuk, mi sül ki ebből.
Úgy tűnik, túl velőset mondtam, vagy éppen most lett elege a társalgásból Shayennek, így hát csend ülte meg az asztalt elég sokáig. Egy ideig csendben kortyolgattam az italomat, aztán végül, amikor elfogyott, úgy véltem, ideje hazamenni. - További kellemes estét, Shayen! Kifizettem az italt, és elhagytam a kocsmát.
Imádom a kocsmámat. Olyan, mintha ezt a vendéglátósdit nekem találták volna ki, pedig jobban belegondolva, még nem is csinálom olyan régóta. Mindössze néhány éve, ami ahhoz képest, hogy mennyit éltem már meg, igencsak csekélynek mondható. Nem mintha ez bármennyit is levenne a munkám, vagy a rátermettségem mértékéből, de attól még, ami igaz, az igaz. A jóba azonban hamar bele lehet szokni, és ezzel én sem voltam másként, elég hamar beletanultam abba, hogyan kell kezelnem a vendégeket, és valamilyen szinten alárendelni magam az akaratuknak. Hiába állt tőlem ez az egész, és viselem nehezen kezdettől fogva, ha parancsolgatnak nekem, az O’Connors falain belül nem csak, hogy eltűröm, de még szívesen is csinálom. Elég paradoxon az egész, nem? Néha kezdem úgy érezni, mintha elment volna az eszem, pedig lehet, hogy soha nem is volt… A mai szintén egy olyan nap volt, amit végiggürcöltem, szinte megállás nélkül. Megvoltak a beosztottaim, mindenki a maga feladatkörével együtt, ennek ellenére valahogy mégis kényszert éreztem arra, hogy én is kivegyem a részemet a munkából. Hol ezzel, hol azzal, éppen mihez volt kedvem. Ha már enyém az egész hely, legalább azt megválaszthattam, hogy mit szeretnék csinálni, hiszen semmi nem volt számomra kötelező, nem úgy, mint a pincéreimnek. Egy ideig a pultban állva segítettem be, mikor a legnagyobb lett a pörgés, de most, hogy viszonylag már későre járt az idő, ráadásul hétköznap is volt, tehát a dolgozó emberek már hazaballagtak, én is megpihenhettem egy kicsit. Erre a kedvenc sarkomat választottam, ami nem máshol, mint a biliárdasztal mellett kapott helyet. Kissé elnyűtt, de kényelmes kanapé terpeszkedett a fal mentén, amire olyan természetességgel vetettem le magam, mintha csak otthon lennék. Voltaképpen a második otthonomnak tartottam… vagy inkább harmadiknak, ha a farkaslakot is beleszámítom. A nyugalmam azonban úgy tűnt, hogy csupán háromnegyedórára adatott meg, mert némi unszolás után végül beadtam a derekamat, és kiálltam azzal a néhány törzsvendéggel játszani, akik még nem éreztek késztetést arra, hogy elhagyják a terepet. Nekem egyáltalán nem gond, ha szórakoztatnom kell őket, hiszen az a legfontosabb, hogy ők jól érezzék magukat, mert akkor annál többször jönnek vissza hozzám. Miközben dákóval a kezemben felkészültem arra, hogy lökjek egyet a fehér golyón, említésre sem méltó beszólásokkal ostromoltak a hátam mögött, melyekért általában csípősen visszaszóltam volna, ám a figyelmemet már teljesen más kötötte le. Az idegen farkast már akkor észleltem, amikor átlépte a kocsma küszöbét. Biztos voltam benne, hogy azelőtt még nem volt hozzá szerencsém, mert az illata nem volt ismerős, azzal azonban tisztában voltam, hogy nem ellenséges szándékkal jött, hála a vérvonalam adta előnyöknek. A kíváncsiságom az egekben szárnyal, de hagytam, hogy majd ő találjon meg, ha szeretne. Ajkaimon máris megjelent a mindentudó, ravasz mosoly.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy rövid fairbanksi életem eddigi legfontosabb napján vagyok túl. Éppen a Holiday Inn Resort- ból jövök, ahol az őslakosok által betolakodónak nevezett falka alfájával, Castor de Luca- val tárgyaltam. Nem igazán tudom milyen benyomást sikerült tennem rá, de a sok meséléstől felelevenedtek az emlékeim az otthon, Írországban töltött évekről. Későre jár, az utcán már csak elvétve ténfereg néhány ember, tehát nem érzem kínosnak, hogy halkan dúdolni kezdjek egy szomorkás ír balladát, amit még a felkelés alatt sokat énekeltünk a fiúkkal. Egy családapáról szól, aki a Nagy Éhínség ideje alatt kukoricát lopott, hogy enni adhasson a családjának. Sajnos azonban elkapták, és Ausztráliába deportálták.
"By a lonely prison wall, I heard a young girl calling Michael they have taken you away, For you stole Trevelyan's corn So the young might see the morn, Now a prison ship lies waiting in the bay"
Tovább nem jutok az éneklésben, ugyanis egy neonfénnyel kivilágított táblát veszek észre. "O'Connors Pub" a felirat. Elmosolyodok. Csak nem egy ír kocsma elé tévedtem? Nem is teketóriázok sokat, be is lépek az ajtón. A késői órára való tekintettel már csak néhány vendég lézeng a helységben, ők is a biliárdasztal körül csoportosulnak. Néhány férfi áll az asztal körül, valamint még valaki, akiről egyből érzem, hogy nem átlagos. Az ajtóból először csak a lány tagadhatatlanul formás fenekét pillantom meg, ugyanis mélyen ráhajol az asztalra, hogy elvégezze a lökést. Amikor felegyenesedik már megfigyelhetem hosszan a hátára omló szőke haját, valamint karcsú alakját is. Most már csak az hiányzik, hogy szemből is megnézhessem magamnak. A szőkeség egészen biztosan vérfarkas, tehát biztos, hogy megérezte az érkezésemet. Mégsem vesz tudomást rólam ,úgyhogy nekem kell átvennem a kezdeményezést. Egy ösztönös mozdulattal simítok egyet a hajamon, nem mintha ez bármit is segítene rakoncátlan fürtjeimen, majd közelebb lépek az asztalhoz. Vidám, magabiztos hangon megszólalok: - Úgy látom éppen páratlanul vannak! Megengedik hogy csatlakozzam?
A bíztatásra végül löktem egy egészen erőteljest a dákóval, a golyó pedig gurult, meg sem állva addig, amíg neki nem ütközött az általam kívántnak. Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem figyeltem oda, végül egészen jóra sikeredett. Nem vagyok egy nagy biliárdbajnok, de úgy látszik, még magamnak is tudok meglepetéseket okozni, ami soha nem hátrány. Legalább így garantált, hogy a környezetem sem fog unalmasnak találni engem, ha már jól kijövök magammal is. Nagy elégedettséggel egyenesedtem fel, és ráztam hátra kósza tincseimet, amelyek idő közben előrebuktam a vállam mögül. Na, pontosan az ilyen esetek miatt szoktam összefogni, de úgy gondoltam, hogy ma már semmi olyat nem fogok csinálni, amiben zavarhatna. Nos, tévedtem, de lévén, hogy nem élet-halálról volt szó, így különösebben nem is érdekelt, a mögöttem közeledő idegen viszont annál inkább. Amint a kellemesen mély hang behatolt a tudatomba, lassan felé fordítottam a tekintetemet. Már az előtt tudtam, hogy a várva-várt ismeretlennel fogok szó szerint farkasszemet nézni, mielőtt valóban megláttam volna. Csak futólag mértem végig, majd széles mosolyra húztam a számat, és odalépve hozzá, máris a kezébe nyomtam a dákót. Tudni akartam, hogy ki ő, mit keres itt a városban, és nem utolsó sorban azt, hogy még miért nem hallottam róla. Azt egészen biztosra vettem, hogy a mi falkánknál még nem tette tiszteletét, mert máskülönben már számítottam volna arra, hogy valahol, valamikor összefutok majd vele. Ha betolakodó lett volna, valószínűleg arról is lett volna tudomásom, hiszen nem egy farkas fordult már meg nálam, falkatagságtól függetlenül. - Jól látja! – vágtam rá barátságosan, mintha csak egy ember lett volna a sok közül. Igyekeztem mindenféle feltűnést kerülni, tekintve, hogy körülöttünk tényleg csak egyszerű halandók voltak. Az évek során már megtanultam, hogyan érhetem el, hogy senkinek ne tűnjön fel semmi. Fő a természetesség, hogy ismételjem ezt a remek és igazán találó mondást. – Az újfiú velem van, és a vendégem egy jó sörre! – jelentettem ki határozottan, miközben a pult felé intettem. Ám a nyílt viselkedés és gesztusok mögött megbújt egyfajta óvatosság is, tekintve, hogy nem vagyok sem kölyök, sem ostoba, tudom jól, hogy hogyan kell viselkednem egy ilyen helyzetben. Miközben megkerültem a férfit, és észrevétlenül, mélyen magamba szívtam az illatát, hogy bárhol felismerhessem, halkan odasúgtam neki: - Remélem, jól tud játszani. Utálok veszíteni… - közöltem játékos fenyegetőzéssel, de a csípős él továbbra sem tűnt el a hangomból. Hiába, egyszerűen ilyen természetem.
Amikor a lány felém fordul, végre az arcára is vethetek egy pillantást. Nem is okoz csalódást, igazán bájos vonásai és gyönyörű, nagy kék szeme van. Egy kedves mosollyal a kezembe is nyomja a dákót, majd kijelenti, hogy vele vagyok, és egy sörre is meghív. Ez egyáltalán nem indul rosszul. Viszont nem adja jelét, hogy tudná, hogy én is vérfarkas vagyok. Ezen nem is csodálkozom, hiszen a többi vendégen érzem, hogy csak egyszerű emberek. Talán majd ha ők távoznak, akkor talán megtudhatok egyet s mást a lány sötétebb oldaláról is. Amikor elhalad mellettem, halkan felhívja rá a figyelmemet, hogy nem szeretne veszíteni. - Meglátjuk, mit tehetek!- súgom vissza vidáman, majd az asztalhoz lépek. Úgy látszik senki sem akar vitatkozni a csapatfelállással, az egyik férfi el is végzi a lökést. A sárga csíkos golyót célozta meg, ezek szerint mi a telivel vagyunk. Kicsit elméretezte, úgyhogy a fehér golyó egy nekem egészen jó helyzetbe kerül. Megkeresem a megfelelő helyet, majd nekiállok beállítani a dákót a megfelelő szögbe. Amikor megtalálom a tökéletes irányt felsandítok, hogy a csapattársam figyel-e, majd lökök. Nem lett egy világklasszis ütés, de a célnak megfelel. A fehér elkapja a teli lila golyó oldalát, ami pörögve a jobb felső zsebbe pottyan. Felegyenesedek, majd egy kaján mosollyal a lány felé fordulok. - Megfelel?
Nagyon szerettem volna tudni, hogy ki lehet az idegen, de ehhez kénytelen voltam türelemre inteni magamat. Mindennek eljön az ideje – ahogyan a mondás tartja -, ezért én is arra jutottam, hogy majd inkább zárás után faggatom ki, itt tartva őt még egy kis ideig. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy különösebben nem fogja bánni a dolgot, ami nekem tökéletesen meg is felelt. Minél előbb megtudom, hogy milyen szándékkal érkezett a városba, annál jobb lesz nekem, és a falkának. Miközben a gondolataim ebbe az irányba kalandoztak, addig Rick lökött egyet, és az asztalon végig is gurult a fehér golyó, de a hangokból ítélve elvéthette, mert a lehurrogás túlharsogta még azt is, ami a fejemben zajlott. Ajkaimon újabb mosoly telepedett meg, miközben odafordultam az asztal irányába, és két kezemmel rátámaszkodtam a szélét szegélyező fa sávra. Kíváncsian vártam, hogy az újdonsült párom milyen teljesítményt fog nyújtani; nekem tetszőt, avagy nem. Sajnos nem egyszerű megfelelni az én elvárásaimnak, de természetesen nem lehetetlen. A külseje már átment a rostán, ennyit felírhatott a listájára, de ez semmit nem jelentett. Nem vagyok olyan felszínes nőszemély, hogy ennyivel le lehessen nyűgözni, hiszen ahhoz sokkal, de sokkal többre volt szükség. Figyeltem, ahogy helyezkedett a dákóval a kezében, ennek köszönhetően pedig éppen elkaptam a felém vetett pillantását is. Nem vagyok szégyellős fajta, így eszem ágában sem volt elkapni a tekintetem, helyette inkább merészen álltam, próbálva rájönni arra, hogy mi rejtőzik a viharra emlékeztető, acélszürke szemek mögött. Értelmet véltem felfedezni, amivel csak még inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Amikor a golyó a megfelelő helyen landolt, némi bosszankodás, és elismerő hümmögések keverékét lehetett hallani körülöttünk. Az én arcomon nem lehetett sem kitörő örömet látni, sem más érzelmet. Ügyesen próbáltam palástolni mindent, amit eddig megállapítottam a férfiről, így a legjobb álcához nyúltam, mégpedig a finom, visszafogott mosolyhoz. - Mondjuk… - vontam meg a vállaimat. – Egynek nem volt rossz – ismertem el, és a szemöldökömet provokatívan vontam fel. – Meglátjuk, hogy felül tudom-e múlni – közben a farúd átkerült a következő próbálkozóhoz, a sört pedig addig kihozta a pultban álló srác, név szerint Eric. – A sörét már megérdemelte, egészségére! – böktem a fejemmel a korsó Guinness felé, aminek az oldalán máris megjelentek a vízcseppek, tekintve, hogy kellemesen hűs volt az ital benne. Két karomat összefontam a melleim előtt, és úgy fordultam felé, érdeklődően méregetve őt.
Bár a gurításom nem volt rossznak nevezhető, a lány nem adja jelét annak, hogy igazán el lenne ájulva a teljesítményemtől. Ezért nem is haragszom meg, nem vagyok az a fajta, aki minden lépése után azonnal megerősítésre vágyik. A szavaira csak egy mosollyal felek, egy pillanattal később azonban már az italom köti le a figyelmemet. Egy biccentéssel megköszönöm a pultos fiúnak, majd átveszem a hideg italt. Megemelem a korsót szőke fajtársam felé, majd húzok belőle egy kortyot. A majdnem fekete színű ital is a szülőföldemre emlékeztet, így hát a kellemes, de keserű íz ellenére újból elmosolyodom. Viszont mivel az előző lökéssel bejuttattam egy golyót a lyukba, megint én következem. Leteszem a sört a legközelebbi asztalra, majd újra felkészülök. A fehér sajnos nagyon közel áll a lyukhoz, de sikerül egy egész jó lehetőséget kiszúrnom. Megcélzom a túloldalon a játéktér oldalát, majd lökök. A golyó mandinerből eltalálja a teli pirosat, tehát az irány meghatározásával ezúttal sem volt gond, de sajnos már nincs benne elég erő, hogy a lyukba juttassa. Így hát néhány centire megáll a jobb középső zsebtől, szorosan mögötte a fehérrel. Az ellenfélnek nehéz lesz úgy beleérnie, hogy ne mozdítsa el a mi golyónkat, ezzel azt eredményezve, hogy a párom kétszer jöjjön. Intek a soron következő ellenfélnek, hogy jöhet, majd a közepénél megfogom a mi dákónkat, és a kézbeeső végével a lány felé nyújtom: - Akkor hát lássuk, mit tud!
Mindent alaposan megfigyeltem. A könnyed mozdulatait, a viselkedését. Nem mondanám, hogy elemeztem, de a lehető legtöbb információt elraktároztam róla azok alapján, amiket láttam, és kikövetkeztettem. Általában jól ráérzek arra, hogy melyik ember milyen, és vele kapcsolatban most azt súgta az ösztönöm, hogy teljesen rendben van. Szimpatikus volt nekem, hogy nem játszotta az eszét, és hagyta, hogy keménykedjek. Tény, hogy egyébként is elég határozott vagyok, nő létemre meg pláne, de most az én területemen járt, még ha nem is tudott róla. Legalábbis egyelőre… A játék eközben ment tovább, és habár újabb pontot nem szerzett nekünk, azért egészen ügyes volt. Míg a fiúk körülöttünk azzal voltak elfoglalva, hogy összedugták a fejüket, és megpróbálták kitalálni, hogyan tovább, én átvettem a dákót. - Akkor ezt vegyem kihívásnak? – érdeklődtem mosolyogva, a szemeim pedig egyből felcsillantak. A gyengém az volt, mikor beindult bennem a versenyszellem. Tényleg utáltam veszíteni, esküszöm a mindenható Istenre. Valahogy nehezen is viseltem, de nem csak az utóbbi időben, hanem világéletemben. Lehetséges, hogy ezt feljegyezhetjük a gyengéim csekély listájára. Illetve pontosítanék, csak az általam elismert gyengeségeim listájára kerülhet fel, ugyanis csak az rövid. Mások még biztosan ezer meg egy rossz tulajdonságomat tudnák felsorolni most ennek a férfinak kapásból, ha kérné. De hát nem kérte, még csak szóba sem került, egyszerűen a fejemben zajlott le ez a beszélgetés is, mint oly sok másik. A golyók egymásnak ütköztek, de egyik sem ment le. Éppen csak egy kicsi híja volt, mire önelégülten elvigyorodtam Jimre. – Mi van, nem megy ma a játék? – kötekedtem egy kicsit, de csak úgy, ahogy mindig szoktunk egymással. Ez már csak így megy. Ők beszólnak nekem, én meg visszadobálózok a szavakkal, és jól meg is vagyunk egymás mellett. Határozott léptekkel sétáltam körbe az asztalt, hogy a túloldalon felkészülhessek az újabb lökéshez. Már rá is dőltem a szélére, és nagy koncentrálás közepette hunyorítottam. Azt akartam, hogy ez most a lehető legjobb legyen. Szerencsém volt, mert könnyebb helyzetből indultam, mint az előbb a párom, de ez nem vett el egy kicsit sem a sikerem értékéből. A két golyó egymásnak ütközött, meglökött egy harmadikat is, és így kapásból kettő ment le. Őszintén szólva nem számítottam rá, de ha megterveztem volna, valószínűleg pont az ellenkezője sül el. - Na? Ez is elment egynek, nem? – vigyorodtam el jókedvűen. Már csak egy kör volt a vége előtt, és tudtam, hogy a srácok utána mennek haza.
Amint a lány átveszi a dákót újra kézbe veszem a sörömet, és kortyolok belőle egy újabbat. - Akár annak is veheti!- válaszolok a kérdésére, látva hogy ez tényleg örömet okoz neki. A szeme csillogásából azonnal látom, hogy nem futamodik meg, ha össze kell mérnie az erejét valakivel. Ez nem is hátrányos tulajdonság, főleg ha valaki ilyen csinos nő létére egy kocsmát vezet, ahol a részeg senkiháziak időnként megengedhetetlen dolgokra vetemednek, már persze ha hagyják őket. E közben az ellenfél is lökött, de úgy tűnik tényleg mi képezzük a versenyképesebb csapatot. A soron következő fickó is elszúrja a lehetőségét, bár annyira nem volt rossz, mint az előző próbálkozás. Most viszont a partnerem következik, aki könyörtelenül ki is használja a kínálkozó alkalmat. Egy ütésből két golyó is a lyukba gurult, ezzel pedig elfogyott az összes teli. Mivel a fekete is elég jó helyen áll ahhoz, hogy a megfelelő zsebbe lehessen juttatni, egy jól kiszámolt mandinerrel a következő alkalommal be tudja fejezni a játékot. Az előbbi lökésnek köszönhetően pedig újra ő jön, eddigi teljesítménye alapján pedig minden esély megvan rá, hogy sikerül is neki. - Valóban nem rossz! De vajon pontot tud-e tenni a végére? Mondom neki újabb versengésre hívó mosoly kíséretében. Nekidőlök a hátam mögött levő asztalra, és sűrűn kortyolgatva figyelem a következő próbálkozást.
Amikor pontosan azt mondta, amit hallani szerettem volna, elégedetten felszegtem a fejem, és küldtem felé egy mosolyt. Ez már félig szívből jött, de még mindig nem volt az igazi. Muszáj volt bizalmatlannak lennem addig, amíg a szándékai nem voltak tiszták előttem. Bárki képes volt megjátszani magát, ha nagyon akarta, bár nála éreztem volna, ha hazudik, ez elég valószínű. Fiatalabb is volt, ha jól sejtettem, és a vérvonalam is efféle sajátossággal rendelkezett, úgyhogy tudnám én, ha át akarna vágni. Majd akkor leszek vele csak normális, ha már tudom, hogy mit akar, de ezt nyilván nem velem fogja megbeszélni, tekintve, hogy nem én vagyok az illetékes. Az már más tészta, hogy attól én még egyből utána is fogok járni ennek az egésznek. Míg pörgött az agyam, már hozzá is készültem az utolsó lökéshez. Ezúttal már teljesen biztosra mentem, mert aki ezt nem tudja bejuttatni a megfelelő helyre, az nagyon béna, és jobb, ha azonnal le is teszi a dákót örökre. Én pedig tudvalevő, hogy nem vagyok valami béna, főleg akkor nem, ha bizonyításról van szó, ezért az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben, végig az egész testemben. A golyó pontosan olyan simán gördült végig az általam elképzelt útján, ahogyan terveztem. Egyből nevetni is kezdtem, amint a fekete eltűnt a színről. Ez egyelőre inkább még a többi férfinak szólt, akikkel eleve elkezdtem a játékot. A morgolódásuk, és a kelletlen gratulációjuk csak jó kedvre derített, de mire a férfi felé fordultam, a tekintetem komolyan csillogott. - Én mindig pontot teszek a dolgok végére! – jelentettem ki, ezúttal viszont mindenféle él hiányzott a hangomból. – Ahogyan az összes kérdésem végére is pont fog végül kerülni – tettem még hozzá, miközben oldalra billentettem a fejemet, félig pedig az asztalnak döntöttem a csípőmet. – Kezdetnek most már elárulhatja a nevét… - intettem felé biztatóan, majd türelmesen vártam, hogy bemutatkozzon nekem. Nem akartam addig a tárgyra térni, amíg közvetlenül mellettünk emberek voltak, de most, hogy már az utolsó asztaloknál is szedelőzködtek, eljött az ideje a komolyabb társalgásnak. Bájologni ráérünk később is.
A fekete golyó természetesen az azt megillető helyre kerül, ezzel a játék véget ér. Amikor beesik a zsebbe a párom felnevet, mire a többi játékos szedni kezdi a sátorfáját. Odamormognak mindkettőnknek néhány gratulációt, mire én is megköszönöm a játékot. Valójában örülök, hogy elmennek, ugyanis így végre a társaság legérdekesebb tagjának szentelhetem minden figyelmemet. Úgy tűnik neki sem áll szándékában elküldeni engem, sőt, láthatóan komolyra akarja fordítani a beszélgetést. Nem is bánom, engem is majd megöl a kíváncsiság. Nem is csak azért, mert vérfarkas és kifejezetten csinos, hanem mert a kiejtésén egyértelműen hallatszik, hogy ő is Írországból származik. Persze természetesen a vérfarkasságára vonatkozó dolgokról is szívesen megtudnék ezt-azt, de erre minden bizonnyal lesz is majd módom. De természetesen először az én kifaggatásom fog következni. Első lépésként a nevemet szeretné tudni, ez irányú kíváncsiságát örömmel ki is elégítem: - Aidan MacShane vagyok! Magát hogy szólíthatom? Legszívesebben egyszerre a fejéhez vágnám az összes kérdésemet, ugyanis ő az első vérfarkas Fairbanksben, akivel személyesen kapcsolatba kerültem. A helyi fajtámbeliek közül eddig csak Castor de Luca-val találkoztam, de az inkább egy hűvös hivatali látogatás volt, mintsem személyes beszélgetés.
Megvártam azért, hogy az eddig maradó vendégek nagy része is kifelé kezdjen el szivárogni, és csak akkor mertem minden figyelmemet az idegen férfinak szentelni. Úgy gondoltam, hogy ezzel a pár emberrel már Eric is elbír, amíg én elfoglalt leszek. Biztosan megérti ő, visszakérdezni meg úgysem fog, mivel én vagyok a főnöke. Maximum azt hiheti, hogy fel akar szedni engem az újdonsült farkas ismerősöm, vagy pedig éppen fordítva, hiába tudja jól, hogy nem szokásom az ilyesmi. Inkább osztok ki, és küldök el a francba valakit, minthogy én álljak neki annak, hogy felszedjem az illetőt. Nem nekem való már az ilyesmi, vagy talán soha nem is volt. Annyi nőiesség azért még belém is szorult, hogy jobban szeretem, ha értem küzdenek meg, és nem nekem kell valakit magamba bolondítanom. Láttam az értelmet csillogni a szemében, már kezdettől fogva, ezért nem számítottam arra, hogy most majd megváltozik, ha ketten maradunk. Hála istennek nem is kellett csalódnom, éppen olyan volt, mint eddig. A végén még erőszakhoz kellett volna folyamodnom, és azt hiszem, hogy kicsit szemet szúrt volna Ericnek, ha egy jóval kisebb, és vékonyabb nő, csak úgy falhoz vág egy férfit. Nem, ebbe bele sem akartam gondolni… - Szóval ír… - vontam le a következtetést. A nevéből kiindulva akár lehetett volna skót szülők gyermeke is, de ez esetben nála is árulkodó volt a beszéde. Ajkaim máris mosolyra húzódtak, és a bizalmatlanságom ugyan nem múlt el, de máris sokkal jobban szimpatizáltam vele, mint fél perccel korábban, amikor még nem győződhettem meg teljesen arról, hogy a honfitársam, csak jóval fiatalabb tőlem. - Én Deirdre vagyok, de szólíthat nyugodtan Deenek, ha az jobban tetszik. Bizonyára már rájött, hogy enyém ez a kocsma – mutattam körbe, láthatóan büszke arckifejezéssel. Csak egy tulajdonos képes ilyet magára ölteni, ez kétségtelen. – Nemrég érkezett a városba, jól sejtem? – érdeklődtem kíváncsian. Úgy véltem, hogy most nekem adatott meg az az előny, hogy kérdezősködhetek tőle.
Látszik az arcán, hogy egyből sokkal szimpatikusabb vagyok számára, amikor megtudja, hogy én is ír vagyok. Ő Deirdre-ként mutatkozik be, ami kétségkívül hamisítatlan ír név, bár manapság már máshol is használják. Persze Dee biztosan nem ebben az időszakban született, érzem, hogy nálam idősebb, de nem tudom hozzávetőleg sem megmondani, hogy mennyivel. Most egy kicsit sajnálom, hogy a vérvonalam a fizikai, nem pedig a szellemi érzékeimet erősíti. Ezt a fontos információt ma szinte biztosan nem fogom megtudni, ugyanis anyám mindig azt mondta, hogy egy nőtől nem illik megkérdezni, hogy hány éves, én pedig véletlenül sem szeretném őt megsérteni. Lenyelem hát a kérdést és inkább a válaszadással foglalkozom. - Igazán kellemes hely!- mondom a büszke tulajdonosnőnek, amikor körbemutat a kocsmájában.- Tudja, egyszer nekem is volt egy kocsmám, még Bostonban, mielőtt idejöttem. A könyvelőm rendes, okos srác volt, ráhagytam a helyet amikor eljöttem. Bizonyára jól boldogul vele. - Valóban, alig egy hete, hogy Fairbanksbe költöztem, még nem vagyok tisztában a fajtánkbeliek helyzetével a városban. A még itt lévő néhány vendég is meglehetősen távol van tőlünk, úgy érzem már beszélhetek nyíltan. Leginkább azt szeretném tudni, hogy melyik falkába tartozik, de nem akarom letámadni ezzel, talán a beszélgetés közben magától is elmondja. Ugyanebből az okból nem hozom fel a találkozómat sem de Luca-val, ha esetleg a rivális falka tagja, ez minden bizonnyal nem tüntetne fel jó színben.
Kezdőlap
