[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Ahogy Arthurrel beszélgetek, érzem, hogy Nia-ban csillapodik az izgatottság és az ijedelem, viszont tovább nő a pozitív érzés az irányomban. Nem akarom túljátszani a szerepemet. Azt mondtam, először csinálom, úgyhogy nem kéne hatalmasat alakítanom. Csak átlagosan jót. A Brútusznál azt érzem, hogy rezeg a léc, de a cuki kis barátnő kiállja a próbát. Igen, azzal nem számoltunk, hogy mi van, ha ők lesznek viccesek. Én egyáltalán nem számítottam hasonló helyzetre. Ha már jobb lesz a kedély, akkor lehet nevetni, de nem röhögjük ki őket. A gyanakvás is megvan, Nia észnél lesz, amíg én elmegyek az öreggel. Kicsit fél, hogy egyedülhagyom. Igen, nem tudhatja, hogy én miért vagyok ilyen fene biztos magamban. Valamit mondhattam volna neki, a helyzet megkívánt volna még egy kis támogatást.
Ahogy megyek kifelé és előttem halad Arthur, visszanéz, kissé gyanúsan méregetve. Nia pedig a nyakamba is ugrana, azt hiszem, az érzései ezt mutatják. Nagyon számított rám. Jó, nem csinálok ilyet, nem keltünk fölösleges félelmet a másikban. Pedig jogos lenne, mert előismeretek nélkül is van valami a házaspárban, ami rettentő lehet. Lucille már arról érdeklődik, hova megyünk? Az előbbieket nyilván nem hallotta. Nia szépen válaszol, egyben rámkeni az egész eltévedést szolídan, finoman. A kis dacos, sértett lány, aki picit csalódott is. Az öreg mintha észrevenné, hogy a lány ijedt egy kicsit. Odaszól Nia-nak és én megint azt a fura örömérzetet látom az öregben:
- Ne aggódjon, kedves, a párja biztos megszereli a járgányt, aztán mehetnek Isten hírével!
Ez nekem nem tetszik. Hízelgés ez, nem puszta kedvesség. Azt mondja, hogy mehetünk, de mintha tervezne valamit. Vén kujonnal nem kalkuláltunk, de szerintem Nia megoldja, ha ilyen szituáció lesz. Én pedig hátulról szólok oda, mert a feltevéseket el kell oszlatnom. Felemelem a szerszámostáskát és kihúzott, sőt peckes testtartással megyek. A hangom pedig arról árulkodik, hogy tudom, mit csinálok. A hangom határozott, de nem éppen vidám.
- Igen, ura vagyok a helyzetnek.
Az öreg megáll előttem és hátrafordul. Ránézek és nagyon dühösnek tűnik, az érzései ugyanezt mutatják. Lefagyna az arcomról a mosoly, ha lett volna rajta. Én is a szemeibenézek és kicsit távolabb megyek tőle, úgy kerülök a kapu felé. A mama közben még mindig Nia-t nézi. A közönybe kezd vegyülni valami. Remény? Szeretet? Ez se százas. Mintha valaki mást látna benne. Ott áll és a kapura támaszkodik, persze össze is vérezi azt a kezével. Én pedig haladok tovább, de érzem, hogy Arthur mögöttem dúl-fúl magában. Eddig úgy néz ki, én vagyok a zavaró tényező. Tuti, hogy szemet vetett Nia-ra és az bosszantja, hogy egy erős, határozott férfi van mellette, aki mellett ő nem rúg labdába. Nem tesz semmit, legfeljebb terveket forral. Ha hallanám, hogy támadásba kezdenek, visszakézből kapna egyet a csavarkulccsal, de csak ott áll. Két kőszobor, össze is illenek. Kimegyek a kapun és kezdem boncolgatni az alkatrészeket. Nia jön és segít nézni, ahogy dolgozom. Már jön is egy kérdés és most igyekszem nem bunkón reagálni. A jelenet nem túl rózsás, úgyhogy ha mégis vegyül a hangomba egy kis idegesség, az belefér. Ránézek, egyenest a szemeibe és így szólok:
- Ha ilyen szépen nézel rám, az elég!
Nem tudom nem észrevenni a háttérben az öreget, akiből eltűnt a düh. Mikor látom, hova néz, semmi kétség, hogy mi áll a kéjes vágyakozás hátterében. Nia fenekét nézi meredten. Ránézek és egy idő után észreveszi. Akkor elkapja a tekintetét, lenéz a földre. Nia jelzését észreveszem. Mit akar ezzel? Ilyen kódot nem beszéltünk meg. Leesik, hogy ez nem kód, hanem beágyazott üzenet. A mondat közepe a lényeg, de nem tudom, miért emeli ki. A kutya elpusztulhatott, ha volt egyáltalán. De nem is tartanak mindehol kutyát. Vagy Sparky-ra gondol? Én nem látok összefüggést, kutyaszagot meg nem érzek, se frisset, se régit. Csak bólogatok, mint Stephen, aki értette és mint Pete, aki inkább dolgozik, minthogy beszéljen. Az öreg közben elrohan és becsukja a fészerajtót. Ezt még látom és gondolkozom. Semmi különöset nem éreztem ott. Mikor visszajön, beáll Lucille mellé és már ketten támasztják a kaput. Nyugtalan, ideges és rámripakodik:
- Nem csukta be az ajtót. Itt nem lehet így viselkedni! Ha bemegy a...
- Annie. -szól közbe Lucille olyan hangon, mint aki tényleg le van szedálva. Annie? Nagyon remélem, hogy nem Nia egyik beceneve ez. Ha kiderül, hogy ismerik és nem tud róla, akkor nagyon nagy baj lesz.
Az öreg abbahagyja a berzenkedést és a feleségéhez szól. Érzem, hogy zavart és félni kezd.
- Lucille, ne kezd megint! Ez nem Annie.
Én itt már visszafordulok a kocsihoz és bütykölöm, úgyhogy csak hallom a párbeszédet, de Nia láthatja is, ha felnéz. Lucille a férjére tekint, úgy néz, mint ha nem is látná. Aztán vissza Nia-ra és megint megszólal azon a semmitmondó hangon.
- Annie.
Arthur megvakarja az orrát és a füle tövét, majd ő is ránéz Nia-ra. Utána szól az asszonynak. Egyre jobban fél.
- Mondom, hogy nem ő az. Inkább menj vissza, mert megint elszalad a csirke, aminek elvágtad a nyakát. Múltkor is otthagytad és már a lovaknál volt, mire utolértük.
A nő sarkonfordul és elmegy. Mielőtt eltűnne a ház mögött, még megáll és visszakiabál. A hangja most is teljesen közönyös.
- Annie velünk ebédel ma.
Én csak hallgatom és próbálok rájönni, hogy mi történik. A mama már nem tudja, ki kicsoda, az öreg viszont igen. Annie egy Lucille számára fontos személy lehetett, akit Arthur is ismer és Nia talán hasonlít rá. Éreztem, hogy őszintén mondja a nő, amit mond. Olyan meggyőződéssel, ahogy a zártosztályon a beteg állítja, hogy ő Napóleon. Én azt mondanám, hogy használjuk ki az invitálást. Az öreg lerázna minket, ha már nem jut hozzá Nia-hoz, ezt éreztette az előbb. Most viszont csak ott áll és elkezdi a körmét rágni. Azt érzem, hogy fél, de már dühös is. Gondolom az asszonyra. Legyint egyet és idekiabál.
- Nincs más választásom... Akkor maradnak?

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

- Óh, nem aggódom. – mosolygok Arthurra. – Petenek nagyon ügyes keze van.
Fényezem a párom, bár nem tudom a kéjenc öreg mit hallucinál bele a szavaimba.
Stephen tényleg uralja a helyzetet. Árad belőle a magabiztosság, ahogy kihúzza magát és jár. Markáns arca eltökélt, a baritonja telt, mélyen zengő. Igazi erős férfi, aki tudja mit akar. Eltökélt szándéka, hogy megszerelje a verdát, és elkápráztassa a megszeppent cukit.
Arthur is megérezte a Stephenből áradó energiákat, mert egyfajta dühbe gurult. Ráncos arcán megnyilvánult a hirtelen változás egyértelmű jele. Valamiféle riválist lát Stephenben? Mérges rá mert, világos ki a nagyobb kakas? Arthur valószínűleg megsértődött, úgy érezheti csorba esett a férfiasságán azzal, hogy Stephen, az erősebb hím felbukkant az ő területén.
Remélem nem azt tervezi, hogy elvágja a nyakát, mint Lucille a csirkének.
Ahogy ott könyöklök a Roveren, Stephenre villantok egy többezer kilowattos mosolyt. Értékelem a szavait, de nem szólok vissza. Hadd szereljen a pasi. A cukinak az is élvezet, ha a párja közelében lehet, és figyelheti mit ütyködik a szaki.
Észreveszem, hogy Stephen elnéz fölöttem. Nem tűnik vidámnak, eddig sem volt az, de ez most másféle nézés, amit produkál.
Felemelem a fejem, és a vállam fölött abba az irányba pillantok, amerre ő.
Stephen a puszta tekintetével vette el a kedvét az öregnek a domborzati viszonyok felmérésétől.
Csodás. A papiban még munkálkodnak a férfiúi ösztönök. Ezzel még szívhatok, de majd leépítem, ha meggondolatlanságra vetemedne.
Erre ingerülten ráripakodik Stephenre. A kis sértett kakasnak valahogy éreztetnie kell, hogy ez az mégiscsak az ő szemétdombja.
Atyaég, micsoda emberi játszmák zajlanak itt közben.
Előre fordulok. Nézem a Rover alkatrészeit, és azt, ahogy Stephen keze matat rajtuk.
Én is hallom mi megy mögöttem.
Stephenre sandítok, egyenesen a szemébe meredek. Nyomatékos, szélhámos pillantás ez.
Annie. A mami összekever valakivel. Ez a mi esélyünk, ki kell használni.
Semmi kétség, Lucille demens, méghozzá durván elérte a szellemi leépülés. A papinak akkor lesznek komoly gondjai, amikor már nem csak a levágott csirke szökdös meg a farmról, hanem a mami is.
Felegyenesedek. Oda sem bagózok a kapunál álldogáló két öregre. Csak odasétálok a kocsiajtóhoz, kinyitom, és előmatatom a mobilom. Látványosan pötyögök rajta az ujjaimmal, aztán lebiggyed az ajkam.
- Pete, itt még mindig semmi térerő. – adom Lawrencék alá a lovat szándékosan, bár Stephen irányába fordítom az arcom. Higgyék csak, hogy ki vagyunk szolgáltatva itt a semmi közepén. Hátha elbízzák magukat, és tesznek valamit, amin elcsúsznak.
Én meg kiszolgáltatott, gyenge nő vagyok, muszáj kicsit nyafizni.
Közben Arthur elzavarta a zakkant asszonyt.
„Annie velünk ebédel ma!” kiáltotta ezt Lucille úgy, mintha egy világ dőlne össze benne, ha nemet mondanának neki, hiába a színtelen hang. Ez az Annie nagyon fontos lehetett neki, ha így beégett az elméjébe, és a szellemi hanyatlás után is megőrizte az emlékét. Ki lehet ez a titokzatos Annie?
Végigfutott a hideg a hátamon. Átvitt értelemben tökös csaj vagyok, de az ehhez hasonló hátborzongató helyzetek nagyon újak nekem. Visszavonulót nem fújok, végigcsinálom a nyomozást.
Arthur kérdésére felkapom a tekintetem a telefonról.
Ó, még be is invitálnak? Gyönyörű! Lucille nem is intézhette volna szebben.
Arthurról Stephenre nézek. Az arcomon kedves, szelíd mosoly tündököl, és egy kérdés vibrál: „A Nagyfőnök mit mond? Maradunk?”

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Azt hiszem, Nia nem a legideillőbb szavakat használja. Egy nő esetében sokkal jobban félre lehet értelmezni az ügyes kezeket, de az az érzésem, hogy az öregnek így is elindul a fantáziája. Megpróbálok belegondolni a helyzetébe egy kicsit. Elvette ezt a nőt, akivel nem volt sok gondja, keveset beszélt. Született gyerekük, igaz, nem tudám, hogy hány. Akitől Daniel született, az meghalt a házastársával együtt. Lucille talán ebbe bolondult bele. Azt nem értem, mit láthatott benne Arthur régebben. Ha azt mondja, hogy valaha a vidék legszebb asszonya volt, nem hiszem el. Talán odavolt a férfiért, ő pedig kapott az alkalmon. Valószínűleg rég megbánta és már undorodik tőle, de mellette van. Együtt viszik a farmot. Az összetartozást én valamennyire tisztelem is, de az ő esetükben biztos nem. Két flúgos, akikkel már most nehéz dolgunk van, pedig nemrég érkeztünk. Minden látogató nőre le akar csapni? Akik szökőévente egyszer ide jönnek segítségért? Lehet ennél rosszabb történetük is... Figyelni kell.
Nia pedig aggódni kezd, ahogy az öregre kiül a féltékenység. Arthur érzi, hogy ő itt nem rúg labdába. Szerintem ebből még lesz baj.
A szerelés közben Nia hatalmasat mosolyog és ezt viszonzom én is egy kisebbel. Kapjon azért egy kis pozitív visszacsatolást a nagy izgalmak között. Az öreg nekem szánta a csipkelődését, de az asszony leállította. Tiszta, hogy ki itt a főnök. Lehet, hogy Lucille nem sokat beszél, de amit mond, annak súlya van. Vajon mivel tartja fenn? Az erős karjaival? Vagy valami rosszabbal? Nia inkább engem néz. Nem baj, itt a látvány nélkül is kivehető minden. Mikor a párocskám rámnéz, leadom az egyezményes jelzést, hogy nyom van. Piszkálom, még, amit lehet és rázom a fejemet. Amit eddig megnéztem, az nem vezetett eredményre. Különben nem kutakodnék tovább a gépben. Ahogy Nia hátramegy, nézem, mit csinál. A tekintetem a hátán és a fenekén is végigsiklik. Nyilván azért van mellettem, mert nézni is szeretem. Amúgy meg, szerepen kívül se rossz látvány. Ez kellemes része a játéknak, talán a legkellemesebb. Ahogy bűvöli a telefont, én megint nekiesek a motornak. A mondatával úgy csinál, mintha a térerő csak úgy vissza tudna térni. Azt hiszem, valamikor csak néha megy el, de ezt nem nagyon vágom. Fairbanks-ben sosincs ilyen gond, másfelé meg nem nagyon járkáltam mobillal. Azóta van, amióta a Falkában Kangunart vagyok, előtte csak vezetékest használtam. Megdöbbentő, hogy mennyire elveszettek tudnak lenni az emberek, ha nem használhatják a ketyerét. Egy kicsit leállok és ránézek Nia-ra. Nem mosolygok, hanem közlöm vele a hírt:
- Egyre jobb, szívem. A típushibákat megnéztem, de itt minden oké. Még egy-két ötletem van, de ha az se használ...
Elrontottam, szívemnek szólítottam, pedig ez nem vészhelyzet. Mármint nem vészesebb, mint eddig, sőt sínen vagyunk. Behívnak magukhoz. Az öreget szerintem nagyon eszi a fene. Úgy várta, hogy én lelépjek és úgy sóvárgott Nia-ért. Most azt kell néznie, hogy a nő, akire áhítozik, nagyon jól megvan velem. És minderre az asszony kényszeríti. Ő pedig hagyja magát. Csődtömeg, nyomoronc. Szerintem Lucille-t csak azért tudta elküldeni, mert a nő arra gondolt, hogy megvendégeli Annie-t és ehhez kell a csirke. Különben nem hallgatott volna rá. Most persze Arthur érzi magát a nagyfőnöknek. Nia fél, süt az érzéseiből. Most ő lett a figyelem középpontja. Az öreg is kiszúrta magának és a feleség is. Nyilván el is várnak tőle valamilyen viselkedést. Engem meg a pokolba kíván Arthur, a felesége meg szinte észre sem vett. Azt hiszem, ha itt lesz támadás, a célpont én leszek és utána Nia-t akarják. Meg lehet próbálni... Nem akarom megölni őket, mert még a rendőrség látókörébe kerülök, de az biztos, hogy innen mindketten élve és épségben távozunk. A nőben felbukkan a remény is és az örömérzet, hogy bejutunk a házba. Ránézek megnyugtatóan, bizalmat sugározva és az olajos kezemmel megfogom a kezét. Aztán Arthurre nézek és hálásan, de kissé gyanakvóan mondom:
- Nem akartuk volna zavarni magukat. De ő - böködöm meg a Rovert - megmakacsolta magát. Szóval igen, köszönjük szépen! Esetleg van telefonjuk?
Az öreg rámnéz és nagyon kedvetlen. Elcsüggedt, elkeseredett. A düh és a félelem eltűnt, most kétségbeesést érzek. Hullámvasúthoz hasonló, ami az ő érzelmi világában van. Kezdem azt gondolni, hogy csak nagyon kevés ideig képes átgondoltan cselekedni. A rutintevékenységek, mint a csutakolás, trágyázás biztos mennek, de ami már soktényezős dolog, azon elvérzik. Ez lesz a mi szerencsénk. És szerintem így köttetett meg ez a házasság is...
Csak néz. Megint úgy, mint amikor jöttünk. A szája tátva, már nem a kaput támasztja, hanem a csípőjére teszi a kezeit. Eltelik egy-két perc és így nézzük egymást. Én közben változtatom az arckifejezésemet, próbálok életet vinni a dologba. Emelgetem a szemöldökömet, elfordítom a fejemet, lejjebb hajtom, feljebb hajtom, hunyorítok, mindezt lassú egymásutánban, nem izgágán. Most mi van? Mint amikor lefagy a számítógép. Érzelmileg is egészen kiürült, közömbös, de még egy ájult állapotához is hasonlít. Rosszul lesz? Igen, előreesik és megkapaszkodik a kapuban. Nem részeg, italt nem éreztem rajta. Falfehér.
- Jól van? - teszem fel a leghülyébb kérdést, amit ilyenkor lehet. Akiből kimegy a vér és majdnem elájul, az biztos jól van, igen. Mégis sokan megkérdezik. Az öreg egy pillanat alatt összeszedi magát, szinte vigyázzállást vesz fel. A kalapját visszahúzza a szemére és Nia-hoz beszél nagy vigyorral, közben érzem benne a vágyat:
- Jöjjön be addig! Majd én kihívom a szervizt.
Odanézek, bele az öreg szemeibe. Előveszem a leghatározottabb nézésemet, azt, ami nem árulkodik semmi empátiáról, kedvességről, hanem inkább arról, hogy képes lennék úgy összegyűrni őt, akár egy papírfecnit. Ha Nia látja, még talán ő is megijed, bár ezt nem szeretném. Egymást ne ijesztegessük. Nem szólok, csak nézek. Arthur észreveszi és elfordítja először a fejét, aztán elindul a ház felé. Csalódottság és düh van benne, a vágy elszállt vagy nagyon gyenge. Nia-ra nézek, hogy ő érti-e, ami most megy, aztán követem szememmel az öreget. Ahogy távolodik, nem néz hátra, csak kiabál nekünk, jobb karját felemelve és intve vele, a fejét pedig rázza közben:
- Kihívom...
A hangsúly annyira átlátszó, hogy még egy óvodás is észrevenné a hazugságot. Nem fog ő senkit hívni, csak eljátsza. Megnyugtat, próbál a bizalmunkba férkőzni, aztán ki tudja, miket tervez? Én nem szólok, hanem matatok a motorban. Ha Nia akarja, megköszönheti. Tőle úgyis többet számít ez, ha az öreg eddigi viselkedéséből indulok ki. Azt hiszem, nem játszom túl a szerepemet. Sokat adok magamból, nem vagyok túlzottan kedves, se vidám. Szarvashibát viszont nem ejtek. Nia-ra nézek és egy kis sóhajt hallatok is. Ez kemény menet lesz...

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Szívem? Ez megütötte a fülem, ahogy Stephen magyarázott a motorház fölött. Vészhelyzet van, persze, világos, hisz egyre mélyebbre süllyedünk benne, ezt érzékelem, de nem tudom mire gondolhat konkrétan.
Felsóhajtok, és halványan rámosolygok.
- Segond, majd csak megoldjuk valahogy. – duruzsolom.
Mi annyira be akartunk jutni Lawrencékhez, ők meg annyira akarják, hogy bemenjünk… Szépen egymásra találtunk velük. Ezek szerint ők is akarnak valamit tőlünk. Kérdés; mit?
A papáról sejtem. Nem is gondolok vele tovább. Lucille számára meg nem tudom mit jelenthet, és kije lehet ez az Annie. Közel állt hozzá, ez világos. Egy fiatal lány, akire emlékeztetem.
Most áldom csak az eszem, hogy párt alkotunk, és nem apa-lányát. Arthur akkor sokkal-sokkal merészebb lenne, hisz a csaj szabad préda. Az apa az apa. De egy férfihoz tartozni megint más.
Remélem távol tartja magát tőlem, és Stephen jelenléte kellően hatástalanítja a maradék libidóját is.
Jobban tartok Arthurtól, mint Lucilletől, ez egyértelmű. Hiába vagyok capoeirás, a bennem élő nő őszintén berzenkedik a papától.
Erre Stephen megfogta a kezem. Vicces, nem is sejti, de ez pont a legjobb pillanatban jött. Nem érdekelt, hogy az ő kezétől az enyém is olajos lett. Apró kezem elveszett az ő meleg, erős markában. Különös, de ez az érintés megnyugtatott. Stephenből legalább olyan magabiztosság sugárzik, amiben megkapaszkodhatok.
Stephen beszél, és ahogy közben Arthurt nézem, az arca nyitott könyv. Egyik hangulatból csap át a másikba, majd a tekintete előre réved a nagy láthatatlan semmibe a tátott szája fölött.
Nem jó ez így. Olyan képet vág, mint akinek leállt az agya.
Mikor az arca elfehéredett, és az öreg előreesett, összerezzentem. Megijedtem. Bakker, az hiányzik még, hogy itt legyen rosszul, elvigye az agyvérzés, vagy egy infarktus. Ha ilyen történne, névtelenül értesítjük akit kell, és Stephennel elhúzunk innen. Onnantól nem kísértjük a sorsot.
Ijedtemben elengedem Stephen kezét, hátha oda kéne ugrani az öreget összekaparni, ha összeesne, de szerencsére nem így történik, megkapaszkodik a kapuban. Bootolt és összeszedte magát, de szinte egyetlen varázscsettintésre, és nekem magyaráz. De milyen élénken!
- Biztosan minden rendben van? – teszem fel óvatosan a kérdést. Remélem nem sokszor indul nála újra az oprendszer. A frászt hozza az emberre vele.
Észrevettem Stephen barátságtalan, „Jól tedd magad zsebre” pillantását, melyet nyíl egyenesen Arthur szemeibe vágott. Nehéz lett volna nem észrevenni. Én nem bánom, ha az öreg Lawrence tart Stephentől. Tőlem úgysem fél.
A bácsi elindul befelé a házba, és intve invitál maga után minket.
Stephennel összenézünk. Én K nagyot sóhajtok, miközben a tarkómat masszírozom.
- Hallod, szívem, kihívja… - mondom úgy, hogy Stephen értheti, én sem vettem be.
Nincs mese, el kell indulni befelé. Úgyis ezt akartuk. Szétnézni odabent.  Nem hiába mondják; akit Isten meg akar büntetni, annak teljesíti a kívánságát.
Visszateszem a telefont a kocsiba. Nem lesz odabent szükség rá, haszontalan térerő nélkül.
Előre megyek, gondolom Stephen követ. A kapuhoz érve figyelek arra, hogy ne ott érjek hozzá, ahol az imént még Lucille támaszkodott. Olajos szívesebben vagyok, mint véres.
Belököm a fehér kapuszárnyat, és kényelmes léptekkel átmasírozok a belső udvaron, arra felé, amerre a Lawrencék is mentek. Nem sietek egyáltalán, Stephent bevárom mindenképp. Erős a késztetés, hogy lopva hátrapillantsak, jön-e mögöttem. Hallom a lépteit, de akkor is. Nem nézek hátra, legyűröm. Ne lássa az öreg, hogy tartok tőle.
Nincs szilveszter, de ünnepélyesen megfogadom, több könyvet nem olvasok Kingtől.
Néhány fok deszkalépcső vezet a verandára, ahonnan a ház elülső bejárta nyílik. Ott vár minket Arthur a kitárt ajtón túl. Már bent van a házban.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Egy kis ideig most szerepet cserélünk. Én aggódok és Nia biztat. Pedig érzem, hogy tart a helyzettől. Azt még mindig szerencsének tartom, hogy már az elején kiderült, ezek nem normálisak. Sokkal rosszabb lenne, ha azt hinnénk, hogy Daniel az elfajzott családtag és a ngyszülők tök normálisak, aztán meglepődnénk, mikor egyik pillanatról a másikra a tarkónkhoz közelít a kisbalta. A markom bizony izzadt is, meleg is és olajos. Egy nemrég még járó motorban kutatok vele elvégre. Érzem, hogy az érintésem erőt ad a párocskámnak. Épp ez volt a cél. Itt erősnek kell lenni. Érzem, hogy megnyugszik. Arthur színeváltozásain viszont aggódik. Megint az empátia. Nem hiszem, hogy csak az ügyet féltené. Akármilyen kéjenc, akkor is ember és szerintem Nia-nak ez most eszébe jutott. El is engedi a kezemet, ekkor ránézek. Most nem féltem őt az öregtől. Ha csak eljátszaná a beteget, akkor más lenne, én ugranék oda. Ez viszont nem színjáték. Igazi áramszünetet láthattunk. Nia is feltesz egy aggódó kérdést, mellémáll a jó szándék mutatásában. Az öreg őt sem méltatja több válaszra, mint engem. A nő nem jön zavarba a tekintetem miatt. Érti, hogy nem ő van megcélozva vele, hanem pont őt védem. Fura, hogy eljutottunk eddig és azt kezdem érezni, hogy már nem is csak az ügy megoldása a cél. Úgy védem, mintha falkatag lenne. Nagyon megnyerő a kiscsaj, de nem felejtem el, miért is vagyok itt, ki ő valójában és miket gondol. Tudatosítom magamban, hogy azért védem, mert erre most szükség van. Látom és érzem is rajta, amit a „szívem” szóval megerősít. Jól van, neki is tiszta, hogy itt nem lesz telefonhívás. Lehet, hogy még telefonjuk sincs. Nia el is indul. Én még megnézem az utolsó dolgot a motorban, aztán felállok. Megrázom a fejemet és kinyitom a kocsiajtót, hogy rongyot találjak. Nem akarok semmit bevinni a házba. A mobilom nálam van és az irataim is. Ha ki akar lopózni, amíg bent vagyunk, a szendvicseket meg a pótalsógatyákat kipakolhatja a zsákból. Messzire nem jut velük, mertle fogom leplezni és szembesítem, ha ezt megteszi. Bár szerintem inkább Nia fehérneműi között fog turkálni, ha valahol turkál. A kocsit lezárom, egy csippanással jelzi is a rendszer, hogy nem lesz könnyű feloldani. Abban reménykedem, hogy Arthur nem esik neki szerszámokkal. Lucille-től nem várok ilyesmit. Szerintem neki mások a módszerei. Mikor itt kész vagyok, gyorsan utolérem Nia-t. Nem csak lépegetek sietősen, hanem utánafutok. Nélkülem ugyan nem lép be abba a házba. Érzem a félelmét és átkarolom a derekát, ahogy mellette megyek és magamhoz húzom. Az orrunk majdnem összeér, ha rámnéz. Csók nem jön, megbeszéltük, hogy nem bosszantjuk egymást ilyennel. Ránézek és mosolygok is egy kellemeset, megnyugtatót. Mutatok neki egy V jelet, amivel jelzem, hogy minden rendben van, de azt is, hogy végig mellette akarok maradni és szeretném, ha ő se kezdene magánakciókba. Most nem a hadnagy fogja letolni, ha egyedül megy el valamerre, hanem sokkal rosszabb dolgok is történhetnek. Remélem, rá fog jönni, mit mutogatok. Megbeszélhettünk volna több jelzést.
A veranda kerítése se sokkal bonyolultabb, mint ami a birtokot körülveszi, csak egy kicsit más. Nem rudakból áll, hanem deszkákból, amik olyan 5 cm vastagok, 20 cm magasak és összesen két tartóoszlop van a veranda két végén. A lépcső mindkét oldalán látni ezt a kerítést és muskátliágyás, valamint rózsa van a kerítés tetején, ahol a deszka lapjával felfelé van fordítva. Oda egy könyvet is ki lehetne teríteni. Arrébb látok is egyet, a hintaszékre terített, zöld-piros-sárga, duplakockás plédre van téve. A Zabhegyező. Olvastam, egy kamasz vívódásairól szól, de a lélek legmélyére megy és amit ott leír, az sok pszichopatának ad szellemi táplálékot vagy olyan élményt, hogy „Ez én vagyok”. Nekem tetszett a könyv. A hintaszék mögött egy nagy ablak van, amin be lehet látni az egyszerű előtérbe. Szekrény, kép a falon, valamilyen trófea, ezt látom az üvegen keresztül. Nagyon koszos, nehéz átlátni rajta. Itt kint már nincs sok minden. Még egy üveg bűzlő bort látok, amit körüllengnek a legyek. Mintha hetek óta itt állna. Az ajtó kétrészes. Egy szúnyoghálós, vékonylécű, ami kifelé nyílik, aztán a befelé nyíló egy vastag fenyőfából készült ajtó. Egy ugró szarvas van belefaragva. Előremegyek, mert én akarok benyitni. Az érzékeim nem sokat árulnak el. Arthur messzebb van, a mama nem idejött, őt nem is érzem. Más emberek szagát viszont igen, nagyon gyengén. Régi szagok, azt hiszem, két nőé, négy férfié, de nem vagyok benne biztos. A fal kívül meszelt, belül falécekkel van körberakva, úgy mellmagasságig, fölötte fehérre van festve. A plafonról két lámpa lóg le, széles, medúzaalakú, fehér színű búrával. A cipősállványon csizmákat látok és női cipőket. Nem mindegyik Lucille mérete, ez már gyanús. A fogason Arthur kalapja, egy barna férfi bőrkabát, mellette egy puska. A trófea, amit láttam, a befelé vezető ajtónyílás fölött van. Egy házi szarvasmarha feje. Ilyet még nem láttam. Medvét, szarvast kilőni dicsőség, de ki az, aki a haszonállatot rakja ki? Pajzs alakú talapzatra van kitéve és rendesen preparálva van, ahogy kell. Hm, érdekes. A kép egyszerű tájkép, erdővel, hegyekkel, folyóval. Nia-ra nézek, hogy mit szól. Ha nem reked meg itt, akkor belépek az átjárón. Arthur beljebb van, nem ebben a helyiségben. Egy folyosót látok, két végén ablakkal. Három ajtó nyílik a szemközti falon, kettő balra, egy jobbra és jobb oldalon van a lépcső alja is. Itt is fehér minden és falapokkal burkolt, a lámpák is ugyanolyanok, négy van belőlük.
- Arthur bácsi, merre van? - kiabálok, mintha nem tudnám pontosan, hogy az öreg a legutolsó szoba felé hagyott szagnyomokat. Nia-ra nézek és belemosolygok a szemeibe. A középső lehet az étkező, mert onnan ételszagot érzek. A lépcső melletti szobából hús szaga jön. Nem csak állaté, hanem emberé is. Szóval családi hagyomány ez náluk. Valahogy be kéne oda jutnunk, hogy Nia is lássa, ha van mit látni. Daniel szagát még mindig nem érzem és ez kezd gyanússá válni. Pedig szerintem innen indult, csak a birtok más részén lehetett. De miért? Itt senki se jár, minek titkolták ennyire, hogy hazajött? És a hús...Daniel műve nem lehet, nem érzem a szagát. Meghallom az öreg hangját távolról.
- Igen? Igen, ketten vannak. Csak holnap tudnak kijönni? Jó, megmondom nekik.
Valami kattan, de nem tűnik telefonnak. A hang pedig abszolút nem volt meggyőző. És miért érdekelné a szervizt, hogy hányan vagyunk? Azt nagyon remélem, hogy nem segítséget hívott valami idióta rokon személyében. Arthur kijön a szobából és megáll az ajtóban. Haja még van, de ősz. Hatalmas vigyorral mutat a középső ajtóra.
- Tessék, ott az ebédlő! Mit isznak?

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Mikor Stephen utánam szalad és átkarolja a derekam, elönt a megkönnyebbülés jóleső érzése, hogy ott van mellettem. Reméltem, hogy tesz valami ilyesmit. A lábaim ugyan a ház felé vittek, de nagyon nehezemre esett volna bemenni egyedül.
Engedek a húzásnak, és Stephen felé fordítom az arcom. Nagyon közelről nézhetek a szemeibe most. Elkapom a mosolyát és viszonozom egy ugyanolyannal. Nem érzem, hogy erőlködnöm kéne.
Értem a V jelet, amit mutat. Igyekszem a tudtára is adni röviden.
- Nélküled semmit. – vigyorgok, miközben komiszan összeráncolom az orrnyergem. Odabentről csak a profilom lehet látni. Ha Arthur kinéz a házból, annyit lát, hogy összeölelkezve turbékolunk.
Tisztában vagyok a veszéllyel, ahogy a korlátaimmal is. Nem fogok hősködni, erre Stephen mérget vehet.
Ahogy felérünk a verandára, én is megpillantom a Zabhegyezőt. Én is olvastam. Valahogy nem jött be. Talán azért, mert benne a srác mindenféle marhaságot csinál, csak azt nem tudja mihez kezdjen magával főszereplőként. Szerintem Lucille és Arthur közül az utóbbi olvassa. Érdekes választás, minden esetre.
Stephen elenged és előre megy a szúnyoghálós ajtón, be a házba. Mondtam én, hogy úriember. Nem azért nem engedett előre a bejáratnál, mert udvariatlan. Szerintem nem akarja, hogy bármi bajom essen, és inkább előremegy felmérni a terepet előttem, nehogy engem érjen meglepetés.
A kocsmákba is a pasik mennek be előbb, hogy ők kapják a repülő széket és a kést, már ha repül valami.
Az előszobában megcsapja az orrom az a tipikus, öreg, áporodott szag. Nézem Stephent, merre jár a tekintete, én is lesek mindenfelé. Neki is megakadt a szeme egy pillanatra a női cipőkön. más-más méretek, és Lucille lábai elég kicsik némelyikhez. Valamelyik divatosabb is az ő ízléséhez. Nem hiszem, hogy buliba venné fel, nem nagyon járhatnak el hazulról Arthurral.
A fogas mellet lévő puskán elidőzik a tekintetem. Sejteni való volt, hogy tartanak egy ilyet is. Remek. Felpillantok a bejárati ajtó fölé.
- Te jó ég… - lehelem halkan, ahogy meglátom a szarvasmarha kipreparált fejét. Ez csak úgy kicsúszott a számon a meglepettségtől. Miféle emberek ezek, hogy ilyenekkel dekorálják a házukat?
Ó, nem állok meg, lassan lépkedek Stephen nyomában. Mikor hátrafordul a tekintetével véleményt kérni, én csak keresztet vetek a levegőben magam előtt. Jelzem, hogy tutira jó helyen járunk. Végállomás. Remélem nem nekünk.
- Arthur bácsi? Máris ilyen jóba lettetek? – hajolok oda Stepenhez, és nagyon halkan odasuttogom neki, miközben fojtottan mosolygok.
Ahogy egyre beljebb megyünk a folyosón, rám tör a hányinger. Először csak végigszaladt rajtam egy enyhébb remegés, aztán éreztem, hogy a gyomrom kezd forgolódni, és felfelé igyekezni a torkomba.
Megállok Stephen mögött. Hallom, hogy az öreg magyaráz valamit a szobák egyikében. Csak nézek magam elé. Nem, nem menetek el hazulról, csak azon tanakodom, itt miért kapott el ugyanaz a pocsék közérzet, ami a kórházakban és a temetőkben is mindig. Biztosan a kellemetlen szagok váltják ki, amik belengik ezt a házat. A sok állat meg trágya, lehet ezek miatt van.
A padlót szuggerálom, mintha az segítene. Muszáj leküzdenem a hányingerem. Nem akarok kirohanni és a házuk tövébe dobni a rókát. Mélyeket lélegzek, és küzdöm vissza lefelé a gyomromat a helyére.
Erre jön Arthur, és megkérdi mit innánk. Én szívem szerint semmit, de lehet ezzel megsértem, vagy ki tudja mit váltok ki belőle.
Nem hinném, hogy nagy veszedelem lesne épp most ránk, úgyhogy belépek én elsőnek az ebédlőbe, amerre az öreg mutat.
Idebent is egyszerű a berendezés. Egy napraforgómintás viaszkos vászonnal leterített jókora asztal posztol középen, körülötte székekkel. Néhány, egyszerű festett tájkép csüng a fehérre meszelt falon, a konyhaszekrény és a tűzhely régi. A mosogató fölött a falba vert szögeken lógnak a különböző méretű serpenyők. Az ablakot egyszerű függöny takarta, több helyen sárgás, szürkés foltok díszelegtek rajta, és a legyek sem kímélték telepöttyözni.
A padlót barna, kockás műanyagpadló fedte.
- Én csak egy pohár vizet, köszönöm. – eresztek meg egy apró mosolyt Arthurnak. Nem akarom biztatni semmivel, de bunkó sem akarok lenni. Vele minimálisra veszem a társalgást, az tuti.
Ha Stephen is belépett az ebédlőbe, az öreg is csatlakozott.
- Üljenek le! – kínált minket hellyel, és addig nem mozdult, amíg Stephennel le nem tettük magunkat az asztalhoz.
Leültem, szembe az ajtóval. A kezeimet az ölembe nyugtattam. Az ujjaim olyan hidegek voltak, akár a jégcsap. Mintha a vér is kiszaladt volna belőlük.
Arthur megvárta mit mond Stephen, és kiszolgált minket.
- Tessék, kedveském! – mondta nyájasan és rám vigyorgott. Vadul bólogatott.
El sem tudom képzelni, micsoda gyönyörűség lehet neki, hogy hozzászóltam. Jézusom.
- Köszönöm! – erőltettem magamra egy kedves mosolyt. De a pohárhoz nem nyúltam. Nem azért, mert csapvizet eresztett bele a mosogató csapjából. A pohár nem tűnt valami sterilnek. Minden xart azért én sem veszek a számba.
Egyelőre csak szemezek a pohárral, majd iszok.
A hányinger nem tágít mellőlem. Érzem, hogy összeszűkül a torkom. Egy gombóc keletkezik benne. A szervezetem is tiltakozik, hogy a számhoz emeljem ezt a poharat.
- Nem iszik? – érdeklődött Arthur, a szemeit tágra meresztette. Volt a képén valami sötét élvezet, csak arra várt, hogy igyak. Biztos nem mérgezte meg, arra nem volt most ideje. Szerintem csak engem akar nézni ivás közben.
- De, de... – magyarázom, közben egyre jobban érzem, hogy ki kell mennem a mosdóba. Már ha egyáltalán van itt ilyen. De nem pipilni kell.
Egyedül nem merek nekiindulni. De akár már ott is körbenézhetnék, hátha akad valami.
Amint találunk valami használható nyomot Danielről, lelépünk, az fix.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Ez a helyzet erősen megterheli Nia-t, érzem. Akkor oldódik fel egy kicsit, mikor mellette vagyok és át is karolom. Már értjük egymást nagyjából és a kezdeti neheztelés meg gyanakvás, vádlás is elszállt, de azt nem mondanám, hogy megbarátkoztunk. Közös érdekek mentén mozgunk, azt viszont jól csináljuk. Azért ilyen jó az ölelésem, mert mástól nem számíthat most erre. Legfeljebb az öregtől, de az pont az ellenkezőjét váltaná ki. Érti a jelzést és ki is mondja. Ja, itt nem hall az öreg. Én tudom is, ő csak sejti, hogy nem a fal mögött hallgatózik.
- Reméltem is, szívecském! - mondom neki válaszul és a mosoly ittmarad. Az övé annyira természetesnek hat. Biztos, hogy hálás lesz nekem utána. Már azért is az, hogy én megyek előre. Igen, ez az a pont, amikor az illem találkozik a praktikai fogásokkal. Ha balhé van, az első ütést én kapom. A mi esetünkben az kapná az elsőt, aki nekünk szánja, de ez más kérdés. Nia is észreveszi a cipőket, női szemmel szerintem többet is megállapít róluk, mint én a szaglásommal. A puska aggasztja, a tehénfej még jobban. Ránézek, de megrázom a fejemet. Majd annyira halkan szólok, hogy még éppen meghallja és a cipők felé intek.
- Azokat nem ő hordta... De minden rendben lesz.
Ezzel jeleztem, hogy a legrosszabb dolog ebben a házban nem Riska kísértete, mégsem szabad kétségbeesni. Erősek vagyunk, én nagyon és a lehetőségeihez képest ő is eléggé az. A jelzését észreveszem és bólintok. Közelítünk és itt már csak azt kéne mondani, amit nem baj, ha hall az öreg. Rámosolygok, ahogy szóváteszi a megszólítást. Megvonom a vállamat és oldalra hajtom a fejemet. Szerintem ez egyáltalán nem számít. Egy negyven éves férfinek lehet bácsi, aki nála egy jó harminc évvel öregebb. Nia rosszul érzi magát. Mikor ennek már külső jele is van, akkor fordulok oda hozzá. Megáll mögöttem, nem jön tovább és lefelé néz nagyokat lélegezve.
- Mi a baj, Tessa? - kérdezem tőle igazán érdeklődve. Nem érezhet mindent, amit én, úgyhogy csak pánikra, rossz előérzetre tudok gondolni. Fél és undorodik. Közben bemegyünk a konyhába és egész pofásnak látszik. A tisztaság viszont nem árasztja el. Foltos az abrosz és koszosak a poharak. A házaspár szagát érzem rajtuk. Tiszta, hogy ők bátran isznak egymáséiból, de mi nem szeretnénk. Nekem nem ártana, viszont ez nem publikus. Néhány idegen ember szaga is jelen van nagyon gyengén, régi nyomok. Daniel még mindig sehol nem érezhető. Kezdek arra gondolni, hogy csak hasonlít arra, akit keresünk és valójában nem több, mint egy igazi hulla. Az lenne az igazi csalódás, hogy bejövünk Pszichofalvára, végigszenvedjük és rossz nyomon járunk, semmi értelme. Ez most nagyon aggaszt engem és Nia is észreveheti, hogy valami nyomaszt. Olyan kis félénken kér egy pohár vizet, az öreg viszont mint a villám! Tőle akar valamit a nő, akit csodál. Szerintem a mennyországban érzi magát akkor is, ha csak egy pohár vízről van szó. Mintha szeretne nőket szolgálni. Mit tudott ez átadni Danielnek? Látom benne, kell a komfortérzetéhez, hogy mindenki leüljön. Én is leülök, de csak a szék szélére, az öreg és Nia közé, ugrásra készen. Itt ülünk hárman a félhomályos helyiségben. A villanyt persze itt sem égeti, spórol. Az ablakon behatoló fénnyel kell gazdálkodnunk. Nia nem nyúl a pohárhoz. Lehet, hogy jól teszi. Nem tudom, mit hordoznak ezek magukban fizikailag, de a stikknek akár testi okai is lehetnek. Arthur egyre csak bámulja Nia-t, el is felejti, hogy én is itt vagyok. Előrehajolok és belenézek a szemeibe.
- Van valami rövidital? Az mindent megold.
Az öreg először elkedvetlenedik, ez kiül az arcára is. Aztán óriási vigyorba csúszik az arca, az a tipikus fültől fülig. Felemeli a jobb kezét és a mutatóujját rázza. Nagyon sokáig rázza, mintha meg akarna fegyelmezni. Aztán feláll és odamegy a szekrényhez. Kinyitja, a polcon pedig számos italos és gyógyszeres üveg sorakozik. Jack Daniels-ből legalább négyet látok, de vannak sörök is és üdítőspalackokban borok vagy pálinka. Szentségtörés! Egy jó bort szép üvegben kell előadni. Ebben nem ismerek kegyelmet. Szerintem csak lőre van itt, a pálesz viszont üthet. A gyógyszerek közül nincs mindegyik felcímkézve. Van olyan, ami ötliteres üvegben van felirat nélkül. A többi viszont durva szer. Xanax, Ziperid, Nootropil, Cavinton, Rivotril. Antidepresszánsok, hallucináció elleni szerek, demencialassítók, amikről azért lehet néha hallani és nem kell orvosnak lenni, hogy tudja az ember, mire jók. Nem mondom... Ha erre isznak, mindent értek. Jó is, hogy nem pszichiátert játszom, lebuknék. Szokásos dolgok is vannak, aszpirin, altató, nyugtató, lázcsillapító sőt még sebtapasz is. A tervem megvan. Valahogy hozzá kell férni a gyógyszerhez és elkábítjuk őket. Az öreg gondolkodik, hogy mi legyen és két whiskey-t vesz elő. Az egyiket elémteszi, a másikat maga elé veszi.
- Lássuk, mit bírnak a városiak?
Nia-ra nézek, hogy ő mit szól az italozáshoz. Ha nemsokára távozunk, akkor nem kéne ittasnak lennem – se lebuknom, hogy én nehezen leszek az. Odanyúlok az üveghez, de még egyszer ránézek a párocskámra. Ki kell mennie. Egyedül pedig nem engedem el. Na, ezt még ki kell okoskodni, hogy ne legyen gyanús. Lucille oldja meg a helyzetet. A konyha nyitott ablakán keresztül tisztán hallani.
- Arthur! Azonnal gyere ide!
Az öreg szó nélkül feláll és elindul kifelé. Ez aztán a tekintély. A seregben az osztagparancsnoknak engedelmeskedtünk így. Érzem benne, hogy fél. A hangsúly elég agresszív és ellentmondást nem tűrő volt. Arthur érzéseiben látszik, hogy nincs más választása, kötelességtudatot érzek benne. Eljött a mi időnk. Még nem ér messzire, mikor utánakiáltok.
- Merre van itt a vécé? Meglátogatnánk.
- A lépcső mellett jobbra, Mr. James – felel gúnyosan és megvetést, dühöt érzek benne. Úgy váltogatja a hangulatait, mint más a zoknikat. Erre kikerekedik a szemem. Értenem kéne? Milyen James? Én is hasonlítok valakire? Vagy James Bondnak néz és gyanút fogott volna? A bolondokkal sokkal nehezebb és ezt most nem tudom hova tenni. Hallom a belső ajtó csapódását, aztán a szúnyoghálósét is. Arthur kint van a házból. Nia-ra nézek és halkan szólok.
- Te tudod, melyiket kell beledobni a whiskey-be, hogy elájuljon? Az előbb már úgyis majdnem megtörtént, fel se fog tűnni neki.
Igen, ebben segítség kell, mert én nem vagyok ilyen méregkeverő. Ha Nia tudja, mit kell csinálni, akkor az lesz. Én a szekrényhez megyek addig. A konyhaablakon keresztül nem láthatnak minket, sehol nincs az öreglány. Miénk a hely. Ez most izgalmas helyzet és talán elmulasztja a párocskám rosszullétét, ha azonnal kell cselekednie.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

- Semmi. Minden oké. – füllentem Stephennek az előszobában, és küldök felé egy gyenge mosolyt, amit eltorzít a gyomrom kavargása. Nem akarom, hogy amiatt aggódjon, elszúrom a nyomozást.
Majd legyűröm az undorom és nem rohanok ki a házból. Szerencsére nem kajáltam sokat, úgyhogy ez a kis rosszullét elmegy, bár pocsék érzés.
Az ebédlőben helyet foglalunk, és beindul a kiszolgálás.
Tetszik, ahogy Arthur az ujját rázza Stephen kérdésére. Cseles, azt hiszi túljárhat az eszünkön. Nyeregben érzi magát, mert hazai pályán mozog.
Komolyan. Nem bírom ezt az öreget. Taszít az egész lénye. És ennek a farmnak is van egy bizarr atmoszférája. Rohadt nagy fürdést helyezek kilátásba, amint haza értem, hogy lemossam magamról ezt a negatív energetikai fertőt.
Stephent kedveli Fortuna. Üveget kap, nem poharat. Mondjuk ő rendelt jól. Én csak udvariasságból kértem vizet.
Mikor Arthur kinyitja a konyhaszekrényt, háttal áll nekünk, így nem látja, de a szemöldököm felugrik a homlokomra a mérhetetlen hitetlenkedéstől. Ezek ipari mennyiségben tartanak itthon dilibogyót. közvetlenül a pia szomszédságában. Már világosak az öreg filmszakadásai.
Nem vagyok orvos, sem gyógyszerész, de azért vágom mik ezek, és mi mire való. Ezekben a szerekben az a szép, hogy szeretnek egymással kölcsönhatásba lépni. Ha ezeket leöntik még egy felessel is, Lawrencék tompikáznak rendesen.
Szerintem Arthur előbb megfekszik a piától, mint Sthepen. Bár nem bűzlik a szesztől, a szervezete már tele van mindenféle méreggel. Ha erre ráküld még, a teste sokkal könnyebben túlcsordul az utolsó csepptől és bedobja a törölközőt.
Attól nem félek, hogy Stephent lekörözi. Méghogy városiak… Csak somolygok Stephen mellett. Ha tudná az öreg... Hülyének néz minket, és le is becsül. Én ezt nagyon nem szeretem. Erre már felbuzog bennem a „harci” hév. Sötét terveket kezdek ellene szövögetni. Ki kéne valahogy vonni a forgalomból. Engem amúgyis idegesít, hogy körülöttem sertepertél és lesi minden szavam, meg mást rajtam. Pfff…
- Igyál nyugodtan, Pete. Majd én vezetek. – mosolygok a rám pillantó Stephenre egy biccentés kíséretében. Nem szúrom közbe a szívem szót. Ha tényleg kedve van a whiskyhez, ne fogja vissza magát. Itt vagyok én józanul, a szökést és a haza utat megoldjuk simán, ha őt nem zavarja, hogy egy nő a sofőr. Szóval részemről nem gond.
Az asszony ellentmondást nem tűrő, ostoros hangja besüvít az ablakon. Szinte fültövön csapja Arthurt, és ő szolgai engedelmességgel ugrik. Így fél Lucilletől? Ez igen! Vajon mivel tartja így kordában a férjét? Lehet, nem is szeretném megtudni milyen eszközökkel él.
Párocskámra sandítok, gonoszdin somolygok a fentiek okán. Kicsit kárörvendek a távozó Arthuron.
Erre Stephen mintha kitalálná a gondolatomat, a mellékhelyiség után érdeklődik. Legalább nem nekem kell kuncsorogni az öregnél. Amilyen disznó, biztosan élvezné.
- Mr. James??? – sutyorgom oda Stephennek egy gunyoros félmosollyal az arcomon. Ezek tényleg mindenkit összekevernek mindenkivel. A mutatóujjamat a halántékomhoz emelem, és körzök vele, hogy jelezzem Stephennek, ne is törődjön vele, az öreg buggyant.
Ahogy érkezett az ajtócsapódás zaja, Stephennel úgy álltunk fel zéróhoz közelítő reakcióidővel egyszerre az asztaltól. Félelmetes, hogy ekkora szinkron-simlisek vagyunk. Gyűjtögeti nálam szépen a piros pontokat. Még a végén beváltom a fenyegetésem és megkedvelem. Jó úton jár. Nagyon jó úton.
A szekrényhez sietek, és Stephen mellé állok. Biccentek a kérdésére, egyre gondoltunk.
- Légy szí, addig figyeld, hogy nem jön-e. – hadarom halkan.
Lehajtom a garbóm ujját a karomon, és rányújtom a kézfejemre, egészen addig, míg az ujjhegyeimet is eltakarja. Nagyon nem kéne összetapogatni itt a dolgokat az ujjlenyomatok miatt. Ha valamikor a napokban kiér a hadnagy és bandája, tuti házkutatási engedéllyel jönnek.
A pulóverem anyagán keresztül nyitom ki a szekrényajtót, ami a gyógyszereket rejti. Stephen oldalról kiláthat az udvarra, és a közeledő lépteket is jobban hallhatja. Bízom benne, hogy időben riaszt, ha baljós mozgást észlel.
- Egek. – kottyintom az indokolatlan mennyiségű gyógyszerhalom láttán, ami egyszer már a szemem elé tárult.
– Hm… - a tekintetem gyorsan szalad végig a dobozokon és a feliratokon, ahogy keresgélek. Ismerek 1-2 altatót, de azokat nem látom itt. A francba! Nem tudom melyik az, pedig tuti tartanak itthon olyat.
- Áh! – suttogó sikkantást hallatok és kikapok egy fehér dobozt. Nagy fekete betűkkel virít rajta: Dorcium. A neve alapján ez lehet az...
Kiveszek egyetlen szemet a zizgő levélből, és a doboz megy vissza a helyére. Nem kísérlek meg nagyobb dózist, nem akarom túladagolni. Bebacna, ha kinyírnám az öreget.
- Alkoholistáknál, idős embereknél a hatás gyorsan felerősödik. Úgyhogy ez tuti kiüti. – motyogom munkálkodás közben Stephennek. Remélem nyerünk ezzel pár óra nyugit.
Filmtabletta. Jó nagy. Ez nem oldódik el egykönnyen a whiskyben így. A konyhaszekrény ajtaját gyorsan becsukom, nem lököm, nehogy becsapódjon. Kerülöm a felesleges zajt. Az asztalhoz ugrom, felkapom a poharam, és már tiplizek is a mosogatóhoz, hogy kilöttyintsem oda a vizet belőle.
Visszarobogok az asztalhoz, a bogyót és a poharat leteszem. A farmerom zsebéből előrántok egy papírzsepit. Ez mindig van nálam. Megrázom, és szétnyílik. Fürge ujjakkal dolgozom, a pulcsi már nincs rajtuk. A tablettát a zsebkendőre helyezem, aztán a pohár aljával porrá passzírozom, jó apróra.
Érzem még a rosszullétet, de nem arra figyelek. Végre tehetek valami érdemit, és ez lefoglal, konkrétan lázba hoz. Stephen úgyis fedez hátulról, nem aggódom.
Az öreg whiskys üvegére nézek. Nem bontotta még ki. Felkapom, és lecsavarom a kupakját. Megkockáztatom, hogy nem veszi észre a változást, ha mégis, bemeséljük neki, hogy ő nyitotta ki, csak elfelejtette. Remélem van ennyire szenilis. De ha mákunk van, észre sem veszi.
Kupak, le, és a kezemmel tölcsért formálok az üveg szája körül, míg a zsebkenőre őrölt bogyóport beleöntöm. Ügyes vagyok, figyelek, nem megy félre semmi az asztalra.
Az üvegről letörlöm a pormaradékot kézzel, aztán a pulcsimmal is. Ha tudná az öreg, hogy megérintettem, tuti ezt nyalogatná egész nap. A kupakot visszacsavarom. Erősebbre, hogy passzent legyen, és kevésbé feltűnő a sérülés. Kicsit összelögybölöm az anyagot, hogy hadd keveredjen csak el benne az altató szépen, aztán pulcsis kezeimmel az üveget is jól végigtörölgetem. Végül visszateszem Arthur itókáját pontosan oda, ahol hagyta. Előtte megjegyeztem a helyét.
A papírzsepit összegyűröm, és betömöm a zsebembe. Majd megszabadulok tőle a mosdóban. A poharamat is megdörzsölgetem a pulcsimmal. Nem vagyok abban biztos, hogy elmossák. Legfeljebb csak kilöttyintik. Arthur meg nagy rajongóm. Lehet megtartja a poharat és szent ereklyeként fogja őrizni. Rám nézve meg terhelő bizonyíték, hogy itt jártam.
Üres a poharam. Hehe. Milyen csalódott lesz Arthur, ha meglátja, lemaradt a számára erotikus jelentéssel bíró vízivászatról. Ehhez a pohárhoz sem nyúlok többet, majd ők.
Nah, ez megvolna. Stephen felé fordulok.
- Egyedül nem merek kimenni a mosdóba. - vallom be töredelmesen. Még a forróság is elönti az arcom.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Nem akarja bevallani, milyen szarul van. Érzem, hogy nagyon elnyom valamit. Undor és rosszullét. Mi lehet vele? Nem hiányzik, hogy kidobja a taccsot. Az öreg még felizgulna... Nia-t visszataszítja Arthur és meg is értem. Meglepődik a szekrény tartalmára. Arthur nem szívbajos, bátran vállalja, miket művel itt az asszonnyal. Ha gyógyszert is rakott volna a piámba, akkor városiként ki lennék ütve. Vérfarkasként nem. De ez bontatlan. Nia játssza a kis cukit, aki egy ivópárbaj végignézésére kényszerül. Nem aggódik. Ahogy mégis mond valami ilyesmit, én legyintek.
- Nem indul, hogy vezessem? Holnapra meg kiürül – mondom a szemöldökömet vakargatva. Jelzem, hogy kitaláltam valamit és nem az jön, amire elsőre lehet gondolni.
Mikor Arthurt elszólítja a kötelesség Lucille vezényszavára, Nia-val egyszerre állunk fel. Talpraesett, gyorsan kapcsolt és nem ment az agyára a rosszullét. Rábízom a dolgokat, úgy tűnik, jobban ért hozzá. Leselkedem az ablaknál, óvatosan, hogy véletlenül se lássanak meg.
- Őrszem jelen, Tessa, drágám – mondom egy kissé talán viccesebben a kelleténél. Nem akarok vérprofit játszani, ha már ez az első ilyen élményem, ahogy elmondtam. Ahogy hallom szörnyülködni, csak elmosolyodom, de nem szólok erre. Most nem kéne sokat beszélni, úgy érzem. A rövid hanghatásokból rájövök, hogy beugrott neki, melyik lesz a célravezető. Oda se kell néznem, jelez. Nagyon okos nő, ismét bizonyítja.
- Jól van, te tudod – nyugtázom, ahogy elmondja, mire számíthatunk. Megölni tényleg nem kéne, még ha esetleg ő maga is képes lenne túladagolni. Szerintem simán megtenné. Talán már volt is halálközeli élménye. Ahogy egyre több hangot hallok, odanézek, mit csinál Nia. A pohárral zúzza le a gyógyszert és minden nyomot eltüntet. Jól sejtettem, ez a helyzet lefoglalja. Érzem még a viszolygást benne, de teszi a dolgát. Mikor kész van, eljövök az ablaktól. Egy zsebkendővel megfogom Arthur üvegét és jól beszorítom. Ezzel még az ő keze is meg fog küzdeni. Ránézek Nia-ra és tényleg elismerő hangsúllyal szólok, majd bátorítóan folytatom:
- Okos vagy. Majd én is letörlöm a szerszámokat a végén. De most elkísérlek és az ajtó előtt foglak várni, jó?
Nagyon ciki neki ez a helyzet. Rászorul a segítségemre és pont egy ilyen kellemetlen témával kapcsolatban. Adok neki papírzsepit, hátha nincs nála elég, bár ezt kétlem. Én itt nem nyúltam semmihez, az ajtó is nyitva volt, hozzá se kellett érnünk. Ha jön mellettem, most nem fogom a kezét, de ha ő igényli és megszorítja az enyémet, akkor visszaszorítok gyengéden. Elkísérem a mosdóig és hagyom bent ténykedni. A lépcsőnél érzem az öregek szagát. Fentről elég erősen. Ott lehet a háló és ha még megvan, akkor Daniel gyerekkori szobája is fent kell keresni. Biztos. Ha Nia kijön és szabad lesz az út, javaslom majd, hogy menjen fel körülnézni. Jobb lesz, ha a 3. szobát én derítem fel. Még bent sem járt, de már rosszul van... Arthur még mindig sehol. Kint kiabálást hallok.
- Lucille, szúrd fel a késre és hozd be! Én szedek hozzá répát.
Micsoda finomság lesz. Répás csirke, késre szúrva. Azt hiszem, nem valami ínyenc receptre kell számítani.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Átadom Stephennek a zsepit, mikor odalép mellém rászorítani mégjobban a kupakot az üvegre.
- Kösz! – mosolygok rá a segítségért.
Amit utána mond, azon meglepődök. Némileg még zavarba is hoz. Csak mosolygok az orrom alatt. Jól esett a dicséret, de csak azért, mert tőle kaptam. Ráadásul még őszintének is tűnt.
- Oké. – bólogatok arra, hogy elkísér a mosdóhoz és megvár. A papírzsepit megköszönöm, majd kedvesen elutasítom. - Van még bőven.
Elindulunk a mosdóhoz. A folyosón nincs szükség egymás kezét fogni, hisz a háziak nincsenek jelen. Bár meg kell hagyni, Stephen érintése roppant kellemes, és itt is lehetne potyázni, de észben tartom, nem ezért jöttünk.
Ahogy haladunk a folyosón, vészesen elkap a hányinger. Nem bírom türtőztetni magam.
- Jelezz, ha jönnek! – nyögöm még oda Stephennek.
Ezzel meglódulok mellőle és az utolsó lépéseket már rohanva teszem meg. Berongyolok a fürdőszobába, ahol most körbe sem nézek. A cél az, hogy időben elérjek a toalettig. Az ajtót belöktem magam mögött még futtomban. Az tompán becsapódik.
A wc ülőke fedelét fel sem kell nyitnom, mert nyitva fogad. Fölé hajolok. Érzem, hogy nagyon jönne, ami jönni akar. Hosszú hajamat összefogom lófarokba a tarkómon két kézzel. Nem akarom hogy az arcomba lógjon.
Nagyon nem szeretném most kidobni a taccsot, tök ciki, Stephen még hallaná is kintről. Mélyeket lélegzek, ahogy küzdök ellene. Ám ahhoz, hogy itt tényleg megnyugodjak, zene kéne. De nem a budin állok neki diszkózni. A telefonom sincs itt, visszatettem a táskámba, mielőtt bejöttünk.
Hosszú másodpercekig vártam a semmire. Öklendeztem is, az inger erős volt. Reménykedtem, hogy megszabadulok a feszítő érzéstől, ami beette magát a gyomromba, de nem.
Észbe kapok közben, el kell tüntetnem a bizonyítékot, amit magamnál hordok. A farmerom zsebébe gyűrt gyógyszeres zsebkendőt bedobom a toalettbe. Csak egy sima, vékony fémlánc csüng alá, fogantyú nélkül a víztartályból. Megrántom, és látom, ahogy a vízörvény elnyeli a zsepit. Szuper!
Felegyenesedek. csípőre vágom a kezeimet. Némán dohogok magamban. Ennek a rosszullétnek is most kell elkapnia. Ott állok a vízköves wc csésze fölött és idegesen dobolok a jobb lábammal.
A talpam alatt valami dudort érzek. Jobban odanyomom a lábam, hogy kitapogassam. Mintha egy kitüremkedés lenne a padlón a kopott, kék lábtörlő alatt. Fénykorában még bolyhos lehetett, mostanra már szét lett nyűve, és cipőnyomok sötétlenek rajta.
Lelépek róla, s félrehajtom. Meglep amit találok.
Milyen hülye dug el egy kulcsot a mosdó lábtörlője alá? És miért? Úgy vélem, ez még jól jöhet. Felkapom, és a zsebembe csúsztatom. A szőnyeget visszaigazgatom.
Ideje szétnézni idebent is kicsit. Nem nagy helyiség, de koszos. Lucille nem igazán hódol a takarítás művészetének. Penész feketéllik a lábakon álló fürdőkád fölött a sarokban, ahol a két fal összeér. A műanyag, világoszöld zuhanyzófüggöny félig félre van tolva. A karommal félrelököm, mire a tartógyűrűk megnyikkannak. Semmi érdekes nincs itt. Csak egy kis szivacs, sarokreszelő, megviselt hátmosó kefe, és szappanmaradványok a sárga, műanyag tartóban. Meg a pókhálók a mennyezeten.
A mosdókagyló szintén igénytelen. Nem vagyok finnyás, de ez próbára teszi bárki jóízlését. Fogkefe és fogkrém erre hiánycikk. Még a nyomukat sem látni.
A pipereszekrény ajtaján a tükröt megeszi a por és a kéznyomok zsíros foltjai. Egy-két szúnyog halálát lelte rajt, ott virítanak a kilapított tetemek. Felkapom a mosdó mellett lógó kis kéztörlőt. Nedves és penyhedt szagot áraszt. Ezzel nyitom ki. Semmi extra, vagy figyelemreméltó: csak a papi borotválkozó felszerelése, meg fésű, amiben ott fityegnek az ősz hajszálak.
Visszaakasztom a törülközőt, nem nyúltam itt semmihez. Ideje indulni.
Még belülről kipróbálom a kulcsot. Stephen hallhatja odakintről, hogy szöszölök valamit a zárral. Fémesen kattog. Végül kiderül, a kulcs nem ide illik. Másik zár, vagy lakat, amit esetleg nyithatna, nincs a fürdőben, körbenéztem.
Végül kilépek a mellékhelyiségből. Szétnézek. Az öregek sehol. Ha Stephen ott áll a fal mellett, felé fordulok. Diadalittasan rávigyorgok.
- Ha másért nem is, ezért bírni fogsz. – dünnyögöm, és a szeme elé emelem a kulcsot. – A lábtörlő alatt volt. Bent nem jó semmibe. – tettem hozzá halkan.
Megvárom, míg Stephen elveszi tőlem, ha szeretné. Akármit nyit, Stephent előre engedem.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Nia-nak igazán jólesik a dicséret. Ez most tényleg valódi elismerés volt, teljesen komolyan gondoltam. A célom nem a bókolás volt, hanem az, hogy jobban érezze magát. Most nagyon rászorul, pedig nem akarja mutatni. Zavart érzek, nem számított ilyenre. Igaz is, dícséretet utoljára akkor kapott tőlem, mikor el akartam csaklizni a bilétát tőle. Zsebkendővel készült, egy kisebb hadseregre való van nála, gondolom. Bólintok és elteszem az enyémet. Még nem érünk a vécéhez, de már érzem, hogy rosszul van. Hja, elmentünk a mészárszéket rejtő ajtó mellett. Ahogy elfut, utána sietek, de nem kérdezek. Most nincs szükség hülye kérdésre, hogy jól van-e, az igazságot, a hányingert meg hamarosan hallható formába önti, ha jól gondolom. Elég az, hogy itt vagyok. Beállok féloldalasan a vécéajtó elé és kinézek az ablakon. Innen rálátni az útra, ami természetesen kihalt és csöndes. Nia-ból süt a pánik, fél a bajtól. Igényes nő és biztos kellemetlen neki ez az egész. Nem hallok semmit és ez nem tetszik. Se öklendezés, se a nadrág letolása, az övcsat csörgését sem hallani. Mit csinálhat? El nem ájult, azt érzékelném. De, jön az öklendezés, már hallom. Gyengén, de próbálkozik. Szagot nem érzek, nem jött neki semmi. Mégis lehúzza a vécét. Most mit akar tettetni? Matatás, halk léptek, műanyag hangja, szekrényajtó nyílása. Biztos talált egy tisztálkodó szekrényt. Közben az undort érzem Nia-n, úgyhogy látatlanban is megvan a véleményem a mosdóról. Egy rövid időre éreztem valami meglepettséget is. Már sok ideje bent van, mikor azt hallom, hogy babrál a zárral. Nem zárta be, úgyhogy most nem nyitja. Most bezárni pedig nem lenne értelme Nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg:
- Mit csinálsz?
Még egy kis matatás és kijön. Fellélegzek és ez most igazi megkönnyebbülés. Nem tudtam, mi lehet vele, de jó, hogy itt van biztonságban és vigyorogni látom. Egy nehéz szívet rejtő mosolyt kap válaszul:
- Másért nem? Ezt még megbeszéljük... Már jobban vagy?
A szemeimen láthatja, hogy tényleg érdekel. A kulcson viszont elgondolkodom. A szaga talán elárul valamit. Igen! Bűzlik az emberi hús és vér szagától. Tuti, hogy a 3. ajtót nyitja és mikor bent ölnek valakit, ez a zárból nézi végig. Bingó!
- Mindjárt visszajönnek, már kiabáltak. Gyere!
Intek a fejemmel, hogy elfoglaljuk a helyünket, mintha mi sem történt volna. Ha Nia tényleg rendben van és le tudunk ülni, egy perc telik el és csapódik az ajtó. Léptek, Lucille léptei és az őszaga, plusz egy csirkéé. Én egy nagy kilégzést még csinálok, aztán hátradőlve várom az érkezését. Lucilla határozott léptekkel jön be és megáll a konyhaajtóban. A kezében egy kés, rajta a csirke felszúrva. Már meg van kopasztva, csak a bőre van rajta. A vér le van mosva, csak a víz csöpög az állat maradványaiból. A kést hegyével felfelé tartja, marokra szorítva. A csirke a mellénél fogva van „karóbahúzva” és tényleg szép kövér. Rám csak egy szempillantásnyi ideig néz, utána Nia-n állapodik meg a tekintete. Már várom azt az eszelős hangot, ahogy mondja, hogy „Annie”, de ez most elmarad. Pozitív érzelmeket látok benne, a csúcsra ért az öreglány. Mosolyog és ez még rosszabb, mint amit Arthur csinál. A szemei csillognak és lassan, rekedt hangján egészen halkan, szinte kéjesen szól, ahogy ráteszi az asztalra a csirkét:
- Most lehúzzuk a bőrét. Bőrével nem szabad enni.
A nyúzásra váró csirke ott terül el előttünk, a kés nyele Lucille felé áll. Lucille felemeli a mutatóujját és rámnéz olyan szemekkel, mint tanárnéni a csínytevő diákra. Izgatottságot és zavart érzek nála.
- Nem szabad! - kiabál rám, és a fejét is rántja hozzá. A kendő már lekerült róla és a haja szálai most lendületbe jönnek. Egy kicsit összerezzenek. Nagyon fontos nekik a nyúzás. Oké, megvan, hol tanulta Daniel. Biztos vagyok benne, hogy még a sereg előtt is öltek itt meg embereket, bevonva a gyereket. Aztán valahogy vérfarkas lett. Talán a hegyekből jött a beharapója és az öreg azért nézett arrafelé. Nem szeretném, ha ma is megjelenne. Csak bonyolítaná a dolgokat.
Nem szólok a mamához, csak nézem, hogy mit csinál. A kezét és a kést követem. Átlátszó, ahogy nézek, de ha megindul, meg kell állítani. A színjátéknak is van határa. A széknek a szélére helyezkedek, hogy tudjak ugrani, ha kell. Azt hiszem, Lucille képes gyilkos szándék nélkül is támadni és ezzel megtéveszthetne. Neki egy ember alapanyag, nem célpont, ez a benyomásom. Megint csapódik az ajtó és az öreglány felfigyel erre. Megfordul és nekünk háttal áll. Közönyössé válik, már nem mosolyog. Várja a férjét, aki jön és tényleg hozott répát, érzem a szagot. Mikor ideér az ajtóba, Lucille eltakarja, hogy mi van az asztalon. A csirke viszont nincs a kezében. Arthur int, hogy álljon félre. A nő félreáll és az öreg kezdi rázni a fejét. Már nem először csinálja és megint nagyon sokáig rázza. Odamegy a mosogatóhoz és beledobja a répákat. Aztán leakaszt egy serpenyőt. Én készen állok és vakarom a tarkómat, mert arra számítok, hogy támadni akar. A hús a nőnél van, répához meg nemigen kell serpenyő, úgyhogy marad a támadó célzat. Kellemes érzeteket, várakozást látok benne. Ez nem biztos, hogy jó nekünk. A serpenyővel megindul az asszony felé és finoman fejbekólintja vele, homlokon. Lucille rámosolyog a férjére, kedvesen, sőt szerelmesen. Már lángol belül, kéjvágyat, szexuális indíttatást érzek. Megöleli Arthurt és az az ölelés nagyon szoros. Arthur fel is nyög egy kicsit és megpaskolja a feleség hátát. Szétválnak. Lucille még mindig Arthur szemébe néz. Elkezdi kigombolni az otthonkát. Nem vagyok kíváncsi a testére és szerintem Nia még kevésbé az. Az öreg vigyorog, de nem csatlakozik, hanem balra mutat. Lucille-ból elszáll a kéjvágy és megint visszatér az üresség. Ezek megérnének egy tanulmányt. Félrelöki Arthurt, még mindig teljesen közömbösen és a késért nyúl. Felkapja vele a csirkét, ami majdnem lecsúszik, de Lucille ügyes. Megint az égnek mereszti a kés pengéjét és elindul vele kifelé. Hallom, hogy balra megy és nemsokára elkezdi rángatni a kilincset. A hármas szoba! Ha nem találja a kulcsot, még baj lehet. Bár a demenciájára rá lehetne fogni. Arthur közben leül. Rámvigyorog és az üvegekre néz.
- Nem bírta kinyitni, mi? Puhány városiak...
Áthajol az asztalon és érzem, hogy az egója majd szétveti. Most megmutatja, milyen erős. Nem kötöm az orrára, hogy az én kis gyenge markommal szilánkosra tudnám törni a csípőcsontját vagy összeroppanthatnám a koponyáját. Még azt se mondom el, hogy autószerelő vagyok és ezért erős a kezem. Hagyjon csak ő ujjlenyomatot az üvegen, ennyivel egyszerűbb dolgom van. Megfogja és kitekeri az én whiskey-met, aztán az övéhez nyúl. Markolássza és nem megy elsőre. Megtörli a homlokát, majd nekiveselkedik és végül kinyitja. Én elégedetten mosolygok. Arthur meg se várja, hogy hozzákezdjek, nem koccint, hanem iszik. Várom, hogy mikor fog nyelni, de már elsőre hatalmas adagot dönt a szájába. Kintről még mindig a kilincs rángatását hallani. Nagy böfögés és lecsapja az üveget az asztalra. Rámnéz, de mintha elfelejtette volna a fogadást. Az ital nála ennyire gyorsan hat, minden mást feledtet.
- Elmentek a hegyekbe kirándulni. James Lipton vitte el. Ilyen alak volt, mint maga – mondja megvetően és rámmutat egy nagyon határozott mutatóujjtartással. - Mikor visszajött, az én Peggy-m, a falu szépe azt mondta, hogy én már nem kellek neki. Lucille pedig gombát hozott aznap.
Az öreg iszik és én még mindig nem nyúlok az üveghez. Próbálom összerakni, hogy mi ez a történet. A fiatalkori szerelmét elvette tőle valaki és utána ráfanyalodott erre a bányarémre. Ma pedig újraéli. Itt van egy gyönyörű, vonzó, kedves teremtés, de nem nyúlhat hozzá, mert egy erős férfi zárja el tőle. Ez vagyok én, Mr. James. Rendkívül izgalmas történet. Körülbelül mint négy órán keresztül nézni egy üres falat. A házasságról sokat elárul a dolog és az előző jelenet. Ez Lucille-nek volt jó. Az öreg meg néha talált benne valamit, így születtek a gyerekek is és így megy az élet itt a farmon, de Arthur boldogtalan. A feleségére pedig igaz a sokszor emlegetett mondás: „Boldogok a lelki szegények.” Az öreg torkán csak úgy gurul le a begyógyszerezett whiskey. Feláll az asztaltól, nem néz egyikünkre sem. Kicsit megtántorodik, de a szekrényben megkapaszkodik. Kinyitja az ajtót és kiveszi a legnagyobb üveget. Ötliteres üveg, tele fehér tablettákkal. Calmopyrin, ezer éves gyógyszer. Kinyitja, belenyúl az üvegbe és csak úgy marokra kivesz párat. Bedobja a szájába és visszazárja az üveget. Még egy másikhoz is hozzányúl, de azt nem veszi ki. Leül, összeszorított szájjal és megint meghúzza a whiskey-t. A fejét hátradönti, már-már veszélyesen nagy szögben és nyakalja az alkoholt. Folyik az arcán is, be a kertésznadrág alá. Leteszi az üveget és látom, hogy a szemei már kezdenek lecsukódni. Lucille lépteit hallom. Jön vissza a csirkével. Arthur kifelé néz és mikor az ajtóban megjelenik a feleség, rácsodálkozik. Lucille csak ennyit kérdez:
- Hol van a kulcs?
A fürdőben nem járt, azt hallottuk volna. Szerintem eleve nem tudja. Aha, az öreg előle dugja el, nehogy nyitva felejtse és egyszer véletlenül lebukjanak. De azért elküldte az asszonyt, hogy próbáljon meg bemenni. Miért? Hogy egyedülmaradhasson Nia-val, miután engem leitat? A maga módján cseles. Arthur az „ész”, Lucille az erő. Az öreg nagyon hunyorog és megkapaszkodik az asztalban. Aztán dühös lesz és lesöpri a whiskey-s üveget, de még az enyémet is. Szerencsémre nem rám önti. Mindkét üveg tartalma ott folyik a padlón. Lucille egykedvűen nézi, az öreg pedig álmos.
- Peggy... - ez az utolsó szava, mielőtt kidől és a feje koppan az asztalon.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

- Egy whisky mellett? – vigyorgok Stephenre, aztán bólogatok. – Igen, jobban, kösz.
Dehogy vagyok jobban, és nyávogni nem fogok ezen. Amíg itt vagyunk ebben a házban, nem fog elmúlni a rosszullétem, és kezdek már hozzászokni.
A kulcsot Stephen nem veszi el, ami meglep. Csak int a fejével, és figyelmeztet, hogy ideje menni.
- Oké, menjünk. – nyugtázom, és elsüllyesztem a kulcsot a nadrágzsebemben.
Ez most teljesen más, nem olyan, mint a biléta. Itt nincs olyan, hogy „Én-találtam-enyém-enyém!” Stephennel most egy csapatban játszunk, és egymás hátát vakarjuk.
Leülök Stephennel az asztalhoz. Ugyanoda, ahova először is ültünk. Az ajtócsapódás nem dob fel. Örültem, hogy nincs itt az öreg. Csak Lucille jött. „Csak”. A tekintetem egyből a szerencsétlenül járt csirkére fókuszál. Az valami művészi, ahogy az asszony a kést tartja. Rajta az áldozatával. nem épp kellemes érzéseket ébreszt bennem a látvány, de nem is esek kétségbe. Bármi történjen, sokkal gyorsabban és ügyesebben mozgok, mint ezek az öregek.
Ahogy Lucille rám mered, űbereli Arthur megszállottságát is.
Azt hiszem Stephen támadásra számít, észlelem, ahogy helyezkedik a széken. Figyelem minden rezdülését. Ha ő ugrik, akkor én is, hogy besegítsek.
Ahogy a csirke halott, nedves teste előttem toccsan az asztalon, lassan hátradőlök. Nyugodtan, semmi hirtelen mozdulat. Minél távolabb akarok kerülni tőle. Irritálja a gyomrom a nyers húsból áradó szag. Na, meg a látvány sem semmi.
A kezem a combomon pihen, az asztal eltakarja. Mikor Lucillle olyan halkan közli, hogy most le kell húzni a bőrét, az ujjaim megremegnek. Mintha attól félne, hogy az állat meghallja miket beszél, és elmenekülne.
Ökölbe szorítom a kezem, hátha az segít. Leesett a tantusz. Stephenre sandítok. Jó helyen járunk, ez Daniel otthona, semmi kétség. Itt nem csak az elmebaj száll apáról fiúra, a gyilkolás mestersége is.
Furcsa, hogy az asszony nem zendít rá Annie-re. Van, ami jobban érdekli nála. Jah, a nyúzás. Örülök.
Erre betoppan Arthur a répákkal. Figyelem kettejüket. Ezek sem szerelemből házasodtak össze.
Követem a tekintetemmel Arthurt.
Stephen a tarkóját vakarja. Ő bunyóra számít, azt hiszem. Visszavakarom a szemöldököm, vettem az adást. Nem leszek rest verekedni. Egy részem harcos, Lawrencék meg született pszichopaták. Ha valamiféle fegyverrel esnek nekünk, nem fogom nézni, hogy öregek. Meg lesznek istenesen fegyelmezve.
Arthur közelít a serpenyővel, és csak úgy frankón fejbe vágja vele a feleségét. Meghűlt bennem a vér. Hallottam mekkorát kondul Lucille koponyáján. Erre nem számítottam. Sok mindent vártam az öregtől, de ezt nem.
Döbbenten nézem a folytatást. Azt hittem ennél nem lehet már rosszabb. Baszki, dehogy nem! Közben arra jutottam, hogy el fogom ajándékozni a Stephen King gyűjteményem. A pasi megveri a nőt erre az nekiáll vetkőzni. Oké, szadózzanak, letojom, csak várják meg, míg lelépünk.
Épp lesütném a pillantásom, mire Arthur véget vet a romantikának. Van Isten! Rohadtul megkönnyebbültem. A gyomromat már nem is érzem az idegtől. Ebből a csirkéből sem eszem. Sőt, semmilyen csirkét nem eszek innentől.
Lucille távozik, és hallom, hogy rángatja a kilincset odakint. Ajjaj! A szívem vadul kalapálni kezd. Stephenre sandítok bűnbánón. Ezt elbactam. Nem tudja kinyitni az ajtót, a kulcsot meg nem fogja megtalálni, ha keresi.
Arthur leül hozzánk. elégedetten vigyorog az üvegek fölött. Kóstolgatja Stephent. Sóváran figyelem mire jut a saját üvegével, és alig várom, hogy igyon.
Lesem Stephent. Okos, nem nyúl az üvegéhez. Kivárja Arthurt. Nem kell sokat várni, mert a papi neki esik az itókának, mint hülyegyerek a karácsonyi ajándéknak.
Arthur nyelvét megoldja a whisky. Aha! Szóval ő az a hírhedt James. Igen, James tudta hogyan kell bánni egy nővel. Elvitte egy szép helyre kirándulni, ahelyett, hogy serpenyőkkel verje szét a fejét. Éljenek a James-ek! Nem mosolygok, de szeretnék.
Gyönyörű, ahogy nyeli az italt. Mint kacsa a nokedlit. Nekünk ez csak jó. Erre vártam.
Ahogy megtántorodik az asztaltól felállva, veszek egy mély lélegzetet. Hat a pia. király!
A marék Calmopyrin láttán azért megrándul az arcom. És én még szerényen csak egy tablettát nyomtam volna az öregbe. Jól van, nekem így is tök jó, mert érdekes kombináció a két gyógyszer, plusz a pia. Legalább az öreg beáll, mint a klinikai halál.
Gyors lefolyású nála a dolog. Egy kásás hangon kinyögött Peggyvel zuhan álomba. Lucille, aki visszatért, meg úgy áll ott az ajtóban, mintha fel sem fogná mi történik.
Arthur horpaszt, ki van ütve, vizsgálgatom a helyemről óvatosan. Itt a remek alkalom. A papi semmit nem fog észlelni abból, ami körülötte zajlik. Bár így maradna holnap reggelig!
- Milyen kulcsot keres, Lucille? – kérdezem kedvesen az asszonytól. Nagyon össze kell szednem magam, hogy ne remegjen a hangom az idegességtől. Megkísérlem megragadni a figyelmét, elvégre emlékeztetem valakire, akit kedvel. Remélem szót érthetek vele anélkül, hogy meg akarna nyúzni.
Az asszony bolondabb, mint a férje. Talán ki tudunk belőle csikarni belőle valamit.
Elvigyorogja magát. Istenem, de bizarr ez az eszelős mosoly az arcán.
- Annie… - mondja boldogan. tetszik neki, hogy hozzá szólok. Csúcs!
- Igen. Annie... Annie azt szeretné tudni, milyen kulcsot keres.
Csak vigyorog és nem mozdul. A szemei csillognak a boldogságtól. De jó… Kész rajongótáborom lett itt a farmon.
Stephenre pillantok. Mosolygok, de ritka művi és erőltetett, nem is töröm magam, hogy igazi legyen. Csúnya gondolataim vannak.
Az öklömet a szám elé emelem, hogy eltakarja.
- Zárjuk be valahova. – magyarázom, mindezt köhögésnek álcázva. Ha már nem szedhetünk ki belőle sokat, akkor legalább szabaduljunk meg tőle, és nézzünk szét szép kényelmesen.
Persze, tudom, hogy Lucille nem fogja magát ingyen adni. El is vetem ezt a kósza bezárós ötletet. Megrázom a fejem, hogy Stephen értse, halva született ötlet.
- Lucille, van unokája? – ez talán nem olyan átlátszó kérdés, hogy nekem kelljen esnie. De rá kell vezetnem valahogy azokra a dolgokra, amik minket érdekelnek.
Csak bólogat.
- Hogy hívják?
Lucille gondolkodóba esik. Csak mered rám. Meglepettnek tűnik, és már mérgesnek is.
- Annie nem tudja??? – tesz pár lépést felénk. Az ütő megállt bennem erre.
- De, de, Lucille, csak nem jutott eszembe hirtelen…. Bocsánat. – magyarázom ijedten. – Danielnek hívják?
Olyan finoman kérdeztem, ahogy csak lehetett egy ilyen szorongatott helyzetben.
Lucille arcán kiterebélyesedik egy végtelen mosoly, vadul bólogat.
Felsóhajtok. Hallani, ahogy egy hatalmas kő esik le a szívemről. De az a K csirke még mindig nála van arra a K késre tűzve. Rá kéne venni valahogy, hogy letegye.
Lassan felállok a helyemről. Megvakarom a tarkóm.
- Lucille, tegyük le ezt a csirkét, ráér az ebéd. Annie nem éhes még.
Odasétálok az asszonyhoz, úgy áll a konyha közepén, mint aki kővé dermedt. Az arcomról a csirkére néz, majd megint rám.
- Annie nem éhes? Nem?
Megrázom a fejem és mosolygok.
- Nem, köszönöm, még nem. Beszélgessünk kicsit. Később elkészítjük azt a csirkét együtt. Jó lesz? Ez a csirke már nem szalad sehova. – fűzöm, hátha megtudom puhítani valahogy.
Az asszony erősen gondolkodik mi legyen.
- Annie nem megy el?
- Annie nem megy el. – erősítem meg a hitében, amit dédelget odabent a zavaros elméjében.
Megkísérlem megérinteni a hátát, gyengéden, hogy odatereljem az asztalhoz, ha elindul velem.
- Lucille, üljön le Anniehez és Petehez.
Lucille megrázza a fejét. Töredezett, száraz, torzonborz haja ide-oda leng az arca körül, mint valami boglya. Stephent vizslatja egykedvűen.
- Annie szereti Danielt. – jelenti ki egyenesen Stephen szemébe meredve.
Igen, Annie rá van kattanva a tébolyult sorozatgyilkosokra. Határozottan.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Nia elkönyvelt piásnak. Az autóban úgy fogalmaztam, hogy ez tulajdonképpen hihető is lenne rólam. Utólag majd elmagyarázom neki, mit akartam. Ha szükségét érzem. Nem biztos, hogy kelleni fog. Ezt az utazást a nem hivatalos bolondokházába csak velem oszthatja meg, azt hiszem. Nem tudom, van-e olyan közeli barátnője, akivel ilyen árnyékban végzett ügyeket is megbeszélhet. Ez mellettem fog szólni. Olyan dolog lesz a hallgatás és a szíve kiöntésének a meghallgatása, amit igényelni fog és ha megadom, le lesz kötelezve. Később ez még jól jöhet. Nem őszinte, csak erősnek akar mutatkozni. Figyelni fogok rá. Sürget az idő, mert jönnek a dilinyósok és nincs idő beszélni. Jobban örülnék, ha csak őket kellene figyelni és párocskámat nem. Remélem, nem rosszabbodik az állapota.
A konyhában előadott jelenet alatt Nia-t is érzékelem, bár csak periférián, mert a figyelmemet leköti a csirkés mutatvány, aztán a petting és az ivászat. Nia egyre zavartabb és tart attól, ami lesz, ami lehet. Látom a szemén is. Senki nem viszi így a csirkét és nem beszél így róla. Ez a csirke több, mint ennivalónak való. A mama valamit belelát. Vagy más embereket dolgoz fel úgy, mint a csirkét kéne. Szerintem teljesen össze vannak ezek keverve a fejében. Nia leadja a jelzést, hogy érti, mire számítok. Ami történik, arra egyikünk se gondolt, ebben biztos vagyok. Amennyire unalmas lehet a család története, annyira érdekes az, amit már eddig láttam. Pszichikai, lelki betegségek garmadáját vonultatják fel előttünk. Sok mindent megéltem már, de ennyire tömény őrületben még nem volt részem. Mivel nem jártam még sárgaházban. Nia meg van döbbenve, kicsit lefagy, aztán kioldódik, mikor Lucille elvonul. A bűnbánó nézésére nem biztos, hogy tudok megfelelő választ adni, de megpróbálok. Nem tudhatta, hogy annak az ajtónak a kulcsát találta meg. Kevés volt az időnk. Ha ezen fog rágódni, még elront valamit. Az ajkaimat összeszorítom, szemöldökeimet lehúzom, a szememet lesütöm egy pillanatra és megrázom a fejemet. Ez ilyen bátorító, önvádakat elűző arckifejezés. Utána mosoly jön. Ebből már értenie kell.
Nagy szerencsém van az öreggel. Nem kell piálnom. Mikor ő hozzákezd, mindent elfelejt, kivéve a legnagyobb sérelmeket. Azok kíméletlenül felszínre törnek. Nia-nak tetszik a történet, kellemes érzéseket látok benne. Talán azért, mert az öreg megjárta és egy nő megúszta, hogy vele kelljen élnie. Igen, biztosan a nő szemszögéből nézi a történetet, úgy pedig igazi hepiend. A falu szépének nem a falu bolondja kell. Ahogy hat a pia, Nia pozitív érzései fokozódnak. Jól haladunk. Ha ezt előre tudjuk, nem is kellett volna bajlódni a gyógyszerrel. Mi itt finomkodtunk, az öreg meg marékszámra falja. Nem tudom, mi lesz ebből, de a gyomrában csúnya dolgok történhetnek. Ha minden nap ilyenek mennek itt, a vécében tényleg gázos állapotok lehetnek. Jó, Arthur kifújt. Lucille meg ledermedt. Nem meglepett, hanem teljesen közömbös. Ismerős jelenet lehet ez neki. Csodás életük lehet együtt.
Nia bátor és felkelti a figyelmét. Rögtön a kulcsra kérdez. Aggódva nézek, hogy mi lesz ebből. Lucille-ban elindulnak a pozitív érzések. Hát persze, Annie-t szereti. Most észrevette. A párom nagyon határozott, de ennek a nőnek nem tűnik fel. Most boldog. Beteljesült. Erről minimum egy tanulmányt kell írni és ha a rendőrség is ideér, szerintem olyan újságcikkek lesznek, hogy csak na! Nia mosolyog, de nem jól. Baj van? Á, be akarja zárni a nőt. Én előrekönyökölök és tátogok egy párat gyors egymásutánban. Beszéltetni kell. Ha valaki, akkor Nia/Annie képes rábírni, hogy elmondjon dolgokat. Azért kíváncsi lennék, mennyire tudja, hogy ez nem Annie. Valahol mélyen biztos felfogja, de több érv szól amellett, hogy mégis ő az. Többek között az, hogy annak akarja látni, így gondolom. Csodálatos dolog. Ha tudnám, mivel lehet ezt elérni! Az Illuzionisták tudnak ilyet meg az Őrzők a mágiájukkal. Ő viszont saját erőből érte el ezt, talán gyógyszerekkel, talán traumával, esetleg agysérüléssel. Érdekel. Ez érdekel. Az öreg is, de Lucille az igazi tanulmányoznivaló. Nekem kényelmes a helyzet, hogy csak figyeljek, így is teszek. Ha kell, átugrom az asztalt vagy ráborítom. Elég gyors tudok lenni. Nia nagyon bátran kérdez. Kihagy egy generációt és rögtön a lényegre tér. Lucille-re jellemző. Ha Annie tudja Daniel nevét, szerintem azt is kellene tudnia, hogy unoka. Az első kérdésre viszont csak bólogatott. Fáziskésés vagy nem tudom micsoda ez, de jó lesz. Elmond ez mindent, csak néha kérdez. Egy épeszű ember átlátna a kérdéseken, de egy épeszű emberrel szerintem Nia is másképp beszélne. Mégsem becsülném le a mamát. Megvan az oka, hogy eddig nem ültek börtönben. Valamit jól csinálnak. Mikor kiderül, hogy Daniel az unoka, Nia felemelkedik, mint főnixmadár a hamvaiból. Bólintok és mosolygok egyet. Igen, szép történet ez, unoka, stb. A szerepem szerint ezért bólogatok. Aggaszt, hogy semmit nem éreztem. Eddig úgy néz ki, élő unokáról van szó, tehát tudnak a turpisságról, de Lucille-nél nem lehet biztosra venni. Az asszonyt még a csirkét átdöfő kés szorongatásáról is sikerül lebeszélnie Nia-nak. Vajon hányszor látott ilyen Annie-t? Minden női látogató Annie, a postás, az adóellenőr, az erdész lánya, stb.? Vagy Nia tényleg hasonlít? Utólag majd kiderítjük. Egyre bátrabb, ahogy Lucille csillapodik. Szerintem csak időzített bomba. A beszélgetés olyan, mint egy látogatás az idősek otthonában egy szenilis nagymamánál. Azaz normalizálódik, kezelhetőbbé válik. Annie nem megy el, de Lucille nem ül le és nem teszi le a csirkét. Én vagyok az oka. Annie lenne Daniel csaja? Felesége nincs, akkor csak a plátói szerelme lehet. Egykori vagy jelenlegi. Én pedig az a férfi, aki az unoka helyébe léptem. Megbocsáthatatlan bűn. De ha elmegyek, talán megindul az asszony nyelve. Hagyjam itt Nia-t? Nehéz elképzelni, de trükk is lehet ez az egész. Ha alábecsüljük, a tévedésnek óriási ára lehet. A mama rámmutat a csirkével, de azt lehúzza a súly és lassan lecsúszik a késről. Nem megyek sehova. A fegyver itt van élesen és most már az a nyomorult csirke sincs rajta. Így pedig nem játék, még capoeira-val sem. Az öregasszony szemébe nézek. Ő viszont lefelé néz. A csirkét nézi és lassan lehajol érte. Jelzek Nia-nak, kacsacsőrt csinálva a kezemmel és hápogást utánozva, fejmozgással követve, hogy beszélgessenek. Lucille felveszi a csirkét és leül. Az ölében tartja, mint egy kisdedet. Mikor meglátja a serpenyőt az asztalon, a baljában marad a csirke és simogatni kezdi a konyhai eszközt. Egy gyerekdalt énekel elhaló hangon, szinte nyöszörögve:

Mary had a little lamb
Everywhere that Mary wen the lamb would go
Mary killed the little lamb
Everywhere that Mary went the blood does flow

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Oké, szóval Daniel és Annie… Micsoda szerelmi történetek szövik át ennek a családnak az életét!
Látom Stephent, ahogy az ujjaival tátogó kacsacsőrt formál. Bólintok. Igyekszem Lucilleből kiszedni, ami kiszedhető.
Ahogy Lucillet faggatom, úgy érzem magam, mintha aknamezőn lépkednék. Nem tudhatom mivel mit váltok ki belőle, de a mimikája sokat segít. Remélem, még az előtt megértem mi játszódik le benne, hogy belém vágná a nagykést, és így időben korrigálhatok vagy védekezhetek, ha a helyzet azt kívánja. Ez most közel sem olyan, mintha az irodámban kérdezgetném a bűntettek áldozatait az elkövetők kinézetéről. Lucillet faggatni kész intellektuális kalandtúra.
A szenvedve előadott gyerekdaltól lúdbőrös leszek. Futkos a hideg a hátamon. És az, ahogy azt a szerencsétlen csirkét simogatja… Egek. Úgy érzem magam, mint aki belecsöppent egy horrorfilmbe.
Amilyen hirtelen belekezdett, úgy el is halt a véres dalocska pár sor után. Hála a magasságosnak! A szöveg nyomasztó, az énekhang meg nem valami kifinomult.
A mama egyszer ránéz az alvó Arthurra, sok vizet nem zavar nála, azt látom, sőt, mintha egyenesen örülne annak, hogy a férje „nincs itt”. Nyilván, hisz Annie most csak vele foglalkozik. De Stephent, vagyis Petet, ő sem kedveli jobban, mint Arthur.
- Daniel hol van most? – tudakolom, megpróbálok valami használható irányt keresni a beszélgetésnek.
Erre Lucille elbambul, a tekintete üvegessé válik. Várok pár másodpercet. Semmi. Totál máshol jár. Fejben nyomok is egy facepalm-ot magamnak. Rendesen elkap a vágy, hogy bezárjam a konyhába az öreglányt.
Lucille erre megmozdul, és bánatos tekintetét rám emeli.
- Annie. – nyekergi.
Nem tudom eldönteni, hogy ez a válasz, hogy Annienél van, vagy csak azért hajtogatja, mert itt vagyok előtte.
Felsóhajtok. Meguntam a tökölést. Általában türelmes vagyok, de még mennyire! De most sem a hely, sem az idő nem alkalmas zen szerzeteskednii. Taktikát változtatok. Francba a puhatolózó, óvatos kérdésekkel! Ide célzott verbális erőszak kell. Ha a néni bekattan, Stephen majd segít lefogni, és bevágjuk valahova őrjöngeni. Az is lehet, hogy megkötözöm…. és meg van oldva a probléma. Szép csendben átkutatjuk a házat.
- Lucille, nekem nagyon hiányzik Daniel. Miatta jöttem. – magyarázom mosolyogva, igazán kedvesen csacsogva. Szarul érint, hogy hazudnom kell egy beteg embernek, meg még át is verem, de a cél szentesíti az eszközt. Ma biztosan nem fogok belefulladni a bűntudatba.
- Daniel elment messze. Nem jön haza.
Na, ez viszont megnyugtat. Már amennyire lehet hinni, egy elborult elmének. Elment, oké, de hova? A háborúba? Onnan nem jön vissza? Vagy Fairbanksből? Ezen nem fogok lovagolni.
- Lucille… - nem hajolok hozzá közel, ott a kés a kezében.  Csak állok mellette. - Segít Annienek megtalálni Danielt?
Erre egyből élet költözött az arcába, eltűnt belőle minden bánat, és szapora bólogatás volt a válasz.
- Megvannak Daniel régi holmijai?
Túl egyszerű lenne, ha azt mondaná; igen. De Lucille bólogat, majd leesik a feje. Nah, így már talán jutunk valamire.
- Annie szeretné látni azokat.
De még mennyire! Kihasználom, hogy a néninek van egy jó pillanata és aránylag kommunikatív. Most minden perc számít. Az öreg ugyan mélyen szunyókál, de akkor is igyekeznünk kell. Lucille sem 100-as, ha bekattan, rosszul is járhatunk.
Ez a termékeny pillanat, huss! Így tűnik el az asszony ráncokkal keretezett szemeiből az értelem.
- Daniel szobája szép tiszta. – sóhajtotta nehezen.
Szóval azt takarítja? Akkor mégis hazavárja? Anyám…
Azt hiszem Lucille azt fogja csinálni, amit kérek tőle. Hátat nem fordítanék neki, de megkísérlem Stephennel felfedezni a házat. Nem akkora ez az épület, hogy eltévedjünk benne, Daniel szobáját is előbb-utóbb megtaláljuk.
Lucille nagyon nézegeti az ölében pihenő csirkét. Erre gondol egyet és szabad kezével odacsapja az asztalra. Össze is rezzenek a tocsogó, rózsaszín nyers hús puffanására.
Másik kezének az ujjai fehéredésig szorulnak a kés markolatára.
- Annie marad ebédre, megígérte.
Pf… Nem úszom meg. Papa alszik, mama főz. Helyes.
- Annie marad, igen. – mondom. Ki bírna ellenállni egy ilyen meghívásnak?
Azt hiszem végeztünk.
Erre Lucille felkelt a székről. Öcsém, gondolatolvasó. Épp javasolni akartam, hogy menjen el inkább csirkét sütni.
Lucille egy darabig zavartan áll a csirke fölött, aztán elfordul tőlünk, és megcélozza a konyhaszekrényt. A padlón folyó whisky nem különösebben zavarja, ahogy a tócsa körül heverő üvegek sem.
Én egy baromi nagy kérdőjelként álldogálok Stephen előtt.
- Mi legyen? – suttogom jól artikuláltan.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

A gyerekdalban az a legfurcsább, hogy ez egy létező gyerekdal, csak nem ilyen szöveggel. Ki írta ezt át? És miért énekli ezt Lucille? Ez volt Daniel esti altatódala? A „beszélgetés” nagyon darabos, sokféleképpen értelmezhetőek az öreglány válaszai. Lehet, hogy semmit nem jelentenek. Nia pedig kitartóan próbálkozik, de csak félsikert ér el. Én csak figyelek komoly arccal. A vécé retkes, de Daniel szobája tiszta. Megvan a fontossági sorrend, értem. Mikor a csirke az asztalon paccsan, készen állok, hogy ugorjak, de még csak a kés szorongatásánál tartunk. Hát így fegyelmezi a férjét is? Nem Arthur itt a legveszélyesebb, úgy tűnik. Maradunk ebédre, hogyne. Nia kérdésére intek, hogy jöjjön ide és én is felállok. Itt leszek mellette, ahogy a konyha bejáratánál állunk. Lucille sok mindent kipakol a konyhaszekrényből. Konyhai olló, csontozókés, lavór. Begyújtja a tűzhelyet egy gyufával és sokáig nyomja a gombot. Ezután mindent letesz a kezéből és megfordul. Ránknéz. Először rám mutat és ellentmondást nem tűrően szól:
- Maga nem megy sehova.
Irigységet érzek, féltékenységet és szégyent. Szóval elszégyelli magát, amiért az ő drága kis unokája nem volt képes megtartani egy nőt. Utána eszelős mosollyal Nia-ra néz.
- Annie, nem pihensz le egy kicsit?
Igazán kedves és őszinte, ezt érzem. Nia-nak jót akar, mert Annie-t látja. Szét akar minket választani. A csirke már ki van véreztetve. Az az érzésem, hogy a szerszámokat nekem szánja. Nem félek, hiszen simán elintézném, de nem akarok vakmerőnek mutatkozni. Nia-ra nézek és mosolygok, de nem túl őszintén, inkább zavarosan. Itt a lehetőség, hogy szétnézzen fönt. Nem kell megkérdezni, hogy mehet-e. Ha Annie ekkora barátja a családnak, akkor biztos aludt már Danielnél vagy töltött időt a szobájában. Szóval a párom körülnéz, én pedig készen állok, hogy lefegyverezzem a mamát, mikor megindul. Ez egy lehetőség, de Nia dönthet máshogy is. Bezárhatjuk az öregasszonyt, leüthetjük. Én jobban örülnék, ha nem kéne. Eddig is sok nyomot hagytunk bennük és nem jó, ha emlékeznek ránk. Kérdő ábrázattal nézek a fantomképrajzolóra, hogy ő mit szeretne. Ha túlságosan is fél egyedül elmenni és engem itthagyni, akkor megoldjuk máshogy. Megbeszéltük, hogy nem hagyom egyedül, de most egy ellenséggel kevesebb van. Mindenesetre nélküle nem döntök.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Mikor Stephen magához int, elindulok felé. Egyetlen lépésre telik csupán, mert Lucille ráripakodik. Szét akar minket választani, világos.
Előkerülnek a szerszámok. Megrémít a látványuk. Ezek azt hiszem nem csak a sütéshez kellenek. Remélem nem minket akar kifilézni velük. És az a borzasztó gyerekdal… még mindig ott visszhangzik a fülemben. A „Mary Had a Little Lamb” már sok humoros feldolgozást megélt, de ez, ez nem az. Kifordult elme kellett legyen, aki ezt ilyenre írta át. Lucillére gyanakszom. Elképzelem, ahogy a kicsi Daniel fülébe ilyeneket sugdosott esténként elalvás előtt. Kész rémálom ez a ház.
A néni kérdése meglep. Itt a remek alkalom szétnézni a házban, ugyanakkor nem szeretném Stephent egyedül hagyni. A mama most tette ki közszemlére a kínzóeszközeit…
- Inkább segítek feltakarítani. – ajánlom fel kedves, szelíd hangon. Addig is húzom az időt, és nem veszítem szem elől Stephent. Az ő tekintetét keresem. Tanácstalan vagyok. Nem magamért félek, érte aggódom. Ketten könnyebben legyűrjük a pszichó nyanyót, ha valami szemétségre vetemedne.
- Nem kell! Menj pihenni, Annie! – förmed rám keményen Lucille a szerszámok fölül, majd a tűzhelyhez fordul ügyködni.
Csak állok a konyhában, és Stephent nézem. Ha megpróbálnék odamenni hozzá, az öregasszony tuti nekem esne. Most légy okos, Domokos!
A padlón heverő whiskys üveggel szemezek. Egy ötlet kezd kibontakozni előttem. Szép lassan. Az erőszak ugyan a hozzá nem értő ember végső próbálkozása, de amíg a néne itt pattog, meg sem mozdulhatunk.
Most pont háttal áll nekem. Felkaphatnám az üveget, és bumm a fejbe. Nem éppen sportszerű, de az sem, ha összerugdosom.
Figyelem, hogy nem néz-e. Nem. Dolgozik a tűzhelynél. Nyírbálja a csirkéjét, miközben mondogatja egyre azt az abberált dalocskát. Sérti a fülemet is.
- Nem mész, Annie? – érdeklődik, de rám sem néz. Tudja, hogy még ott vagyok, és türelmetlen. Kivégzéshez készülődik.
- De, mindjárt, Lucille. – magyarázom, és összeszedem magam, hogy megtegyem az első két lépést az üveg felé. A pulcsim ujját közben lehúzom a kezemre. Stephen tisztán értheti mit tervezek.
Pár lépésnyire van még tőlem az az üveg. Csak fel kell kapnom a nyakánál fogva, eldugnom a hátam mögé, aztán odalopózom a mama mögé, és…
Ekkor váratlanul dobogást hallok az emeletről. A szemeim a mennyezetre ugranak, de az arcomat nem emelem fel. Rövid ideig tartott a trappolás. Mintha valaki szaladgált volna odafönt a fejünk fölött. Csönd lett. Levegőt sem mertem venni, füleltem.
Stephenre nézek. Ki lehet még itt? Ő is biztosan hallotta a zajt.
- Patkányok. – morogja Lucille.
Egyre durvábban jár a keze a csirkén. Hallom, ahogy nyesi a húst, és az elszakad. Én ezzel a nővel nem hagyom kettesben Stephent. Esélytelen. A gyerekverset meg egyre erőteljesebben kántálja, mint valami megszállott.
Megint jött a dobogás, de most másként. Ritmusa volt. Három rövid, három hosszú és újabb három rövid dobbantást hallottam. Pár másodpercnyi szünet után megint dobolta valaki odafentről az üzenetet. Ököllel verte a padlót, vagy lábbal, nem tudom, de gyengécskén hatott.
Jézusom, ez az SOS! Tágra nyílt szemekkel nézek Stephenre. Ezek valakit bezártak. Mi folyik itt???
Ekkor fordul meg az öregasszony, és mered egyenesen rám, majd Stephenre. Őt hosszan bámulja, a szemei vérben forognak.
- Annie is velem marad! – üvölt rá Stephenre torka szakadtából, és a nagykéssel a kezében megiramodik felé. Teljesen elvakítja a gyűlölet.
Már leszarom az üveget.
Ugyan jóval messzebb állok a nénétől, mint Stephen, de a nyanya felé lendülök, hogy még időben odaérjek. Kilátásba helyezek egy elegáns és könnyed lábsöprést. Azzal nem okoznék benne kárt, de a földre küldeném.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Azt hiszem, Nia is rájött, mi készül. A félelem növekszik benne. Tele van csírákkal és minél tovább itt vagyunk, annál több fog kirügyezni, majd kivirágozni. A pánikot nem akarom elérni, de úgy kell megnyugtatnom, hogy én magam se bukjak le. Azért csinálom ezt az egészet, azért vagyok itt, mert egy vérfarkas nyomait akarom eltüntetni. Információk kellenek és már elég sokat kaptunk, de még többet szerezhetünk. Lucille-től már nem, ő bezárta a kommunikációs csatornáját. Amit elárul, az már csak a saját őrületének mélysége, ami egész érdekes, de van fontosabb dolgunk.
Nem ezt vártam. Nia ittmarad egy alibiindokkal. Ránézek és a tekintetemben nem azt láthatja, hogy örülök. Ő lesz nagyobb bajban, ha a csirke után a mi feldolgozásunkra is vágyik a dilinyós nagyi. Emlékszem, volt egy film Kathleen Turnerrel, ahol a nagymama baltás gyilkos volt és nagyon sokáig nem derült ki róla. Lucille-nek is megvannak a trükkjei. Hány turistát intéztek el? És mit csináltak velük? Megették őket? Vagy amíg velük élt, Daniel csinálhatott azokkal, amit akart? Ezt még nem ártana tudni például. A mama erős egyéniség, fizikailag mindenképpen. Szellemileg nincs a toppon, de tud úgy parancsolni, hogy egy jóérzésű ember összecsinálja magát. Mikor Nia rámnéz, a kezemmel mutatom a stoptáblát, hogy ne jöjjön ide, maradjon inkább jó messze. Lucille nagyon rákapott a gyerekdalra, ezzel dobja fel a készülődést. Azért a csirke is sorrakerül, nem kizárólag a mi tiszteletünkre szedte elő a szerszámait. Ebből a szaggatott párbeszédből összecsapás lesz. Érzem, hogy a mama dühös, feltartják, bosszantják és nyilván Nia ennek a tárgya. Támadó vágyat nem érzek, csak valami eltökéltséget. Mondtam én, a főznivaló csirkét ugyanúgy intézi el, mint a látogató embert. A párom közben egy pulóverrel akar egy whiskey-s üveget fegyvernek használni. Én rázom a fejem, hogy nem jó ötlet. Ki fog csúszni a kezéből. Dobogás? Mást nem éreztem odafönt, a lépcső aljától, csak a két öreg szagát. Az öreglány rögtön mond egy irdatlan nagy baromságot. Ha neki Nia Annie, hiheti, hogy ezek patkányok, de nem hiszi. Én érzem, hogy hazudik. Akkor viszont van egy szemtanúnk. Mi leszünk a hősök, ha megmentjük, de én nem hős akarok lenni. Hanem egy titokban működő Kangunart akarok maradni, de erre nincs esélyem, ha a dobogó ember meglát. Azt is meg kell ölni úgy „véletlenül”. A csirke szeletelése egyre vadabb, Lucille-ben nő a dühfaktor, egyre jobban virágzik, terebélyesedik és hozzá a gyerekdal. Ez az a pillanat, mikor az utolsó adagot töltjük a pohárba és közel a kicsordulás. Fentről szabályos dobogás jön. A nemzetközi jelzést adták le. Hallja a hangot, de be van kötve a szája. Különben kiabálna, sikítana, aki ott fent raboskodik. Esetleg kivágták a nyelvét, azt is el tudom képzelni. Simán. Erő pedig nem sok van benne. Nia félelme szárbaszökken és rámnéz, de most jön a mama igazi arca. Érzem, hogy elszállt a mérlegelés, most kényszerhelyzet van. Mint a sarokba szorított vadállat. Mikor megfordul, a szemei ugyanezt árulják el. Annie-t kiabálja, de felém indul. Felkészülök, gyorsan felveszem a kellő pózta és elkapom a csuklóját, kitekerem balra az asztal felé és beleállítom a kést fába. Lucille visít, mint a disznó és a baljával próbál támadni. Azt is elkapom és a saját kezével verem állcsúcson, majd hátralököm. Kihasználom a helyzetet és Nia-ra kiabálok:
- Maradj mögöttem!
A mama felkapja a konyhai ollót és megcsattogtatja, közben vigyorog. Érzem, hogy nem koncentrál. Sebességben messze lemarad, még az emberi kondimtól is. Kihasználom a helyzeti előnyt és kifordulok balra, majd az asztalra támaszkodva felugrom és páros lábbal pofánrúgom jó erősen. Utána talpraérkezek alapállásban. Szükségtelen. Nagyot repült, lefejelte a konyhapultot és eléroskadt. A csirke belepottyan az ölébe és kész, nyugalom van. Lucille ott ül eszméletlenül. Hátranézek és Nia-hoz szólok:
- Nem nyugodott volna, amíg állunk. Gyerünk! - mondom és ha megbeszéljük, ki mit néz meg, akkor aszerint el is indulok.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Szót fogadok Stephennek, és mögötte maradok, nem hősködök, de résen léve figyelem az események alakulását, ha úgy adódik, besegítsek. Ám erre nincs szükség. Gyönyörű, amit Stephen művel. Látszik, hogy nem most kezdte a francia-boxot. Szépen mozog, lendületesen, erőteljesen, mégis könnyedén. Testrészeinek az összhangja olyan, akár egy tökéletesen megkomponált zenemű. A lábmunkája sem kutya! Egy öregasszony lett megrugdosva, de lenyűgözött Stephen pillanatnyi ízelítője a harctudásából.
- Szép volt, szívem! – mondom elismerően, szinte rikkantom, miután Lucille eszméletlenül a padlóra roskad. Bár nem volt vészhelyzet, de az a szívem erősen odakívánkozott.
- Másban is ilyen jó vagy? - vigyorgok Stephenre. Meg kell hagyni, nem semmi a fickó.
- Nincs annyi időnk, hogy mindent együtt fésüljünk át. Ketté kell válnunk. Én megnézem azt a morzézó patkányt az emeleten. – mondom, miközben elhúzom a zsebemből a fürdőszoba lábtörlője alól elcsent kulcsot, és Stephen felé nyújtom. – Nem biztos, hogy akarom látni mi van amögött az ajtó mögött, amelyiket ez nyitja. Rossz előérzetem van. Megtennéd, hogy…lecsekkolod? – pislogok fel hatalmas, kérlelő szemekkel Stephenre. Neki acélból vannak az idegei az enyémekhez képest. Ha csúnyaság van odabent, én elhányom magam, az tutifix.
Találjon Stephen bármit a szerencsés 3-as ajtó mögött, bízom benne, hogy megossza velem, miután itt végzünk.
- Zsepit ne felejts el használni, okés?
Közben eszembe jutott még ez-az, amit fontosnak éreztem megbeszélni. Gyorsan pörgött a nyelvem. Minden perc számított.
- Tudsz fényképezni a telefonoddal? Ha nem, kiszaladok az enyémért, a kocsiban hagytam. Kifelémenet meg még eldugom a puskát a bejárat mellől, a biztonság kedvéért. Nehogy meglepődjünk, míg kutakodunk a házban. Jah, még egy apróság… - vigyorodok el halványan, egész jó mosoly a helyzethez képest.
– Kérlek, mondd, hogy visszapöccintetted a DLS-t? Megfordulnék a kocsival az út felé. Hátha „nyilall a lábunk”....... Találkozzunk itt a konyha előtt. Aki előbb végez, az rajtuk tartja a szemét. - biccentek a fejemmel a két kómás öreg felé.
Stephen válaszainak a fényében, és persze ha odaadja a slusszkulcsot, már rohanok is a dolgomra, mint a szélvész.
Én nem akarok az öregek megkötözésével vacakolni, az most olyan macerás. Bár tény és való, kényelmes és biztonságos megoldás volna. A konyhaajtóban nincs kulcs, úgyhogy nem lehet bezárni őket. Sajnos. Abban bízom, hamar megtaláljuk amiért jöttünk, és lelécelhetünk mielőtt ez a két őrült magához tér.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Gyorsan kellett reagálnom, úgyhogy Nia-ra nem figyeltem különösebben. A hátam mögé került, ott jó helyen is volt, biztonságban. Igen, amit itt bemutattam, az egy profi savaterúgás volt, szabályos, sokat gyakorolt és szerintem szépnek is mondható a mozgássor. Nia-t lenyűgöztem ezzel, legalábbis azt érzékelem benne. Árad belőle az elismerés és hangot is ad neki. Mintha benne maradt volna a szerepben. Szívem? Kidőlt mindkét öreg, most már nem kell játszanunk. Bár ki tudja, ki az, akit fent rejtegetnek? A néni eleget szívta a vérünket és Nia biztos hálás, hogy megoldottam a helyzetet. A kérdésére meglepődöm. Az ilyenekkel általában a legkellemesebb mozgási tevékenységre célozgatnak (kinek mi az, embere válogatja, de többnyire a dugás), de nem hinném, hogy Nia erre gondol. Pont most, ebben a helyzetben, nem, kizárt. Én se így reagálok, de azért rávigyorgok a dícséretnek örülve és immáron teljesen nyugodt hangon:
- Akad még, amiben jó vagyok, igen.
Nia már ki is találja a folytatást, én pedig bólintok. Most már nyugodtan szétválhatunk. Átveszem tőle a kulcsot és egy apróságot még megjegyzek:
- Azért vigyázz, hátha valami elmebeteg családtagot zártak el. Nem lepődnék meg... Persze, megnézem, hova való.
Aztán vagy tudtára adom vagy nem. Attól függ, mit találok. Kulcsot cserélünk, mert enyém a kis vaskulcs a fürdőszobaszőnyeg alól, Nia pedig megkapja az indítót, hogy bíbelődhessen a Roverrel. Odaadom neki és közben még válaszolok a feltett kérdésekre. Most már nyugodtan csinálhatunk bármit, nem kell aggódni, nagy terveket szőni. A rúgásomtól jó ideig nem tér magához a mama, Arthur meg ki tudja, mennyi ideig lesz „távol” ennyi gyógyszertől, amire bepiált? Miénk a kecó. A telefonomat megpaskolom, itt van a zsebemben, oké, nem esett ki.
- Az enyém nem olyan, külön fényképezőgépet hoztam. Kiveheted a zsákomból, azzal biztos jobb képek készülnek. Fekete Nikon táskában van.
Egy kirándulás örömteli emlékei, amiket megörökítünk. Ja. A zsebkendőt előkészítem. Most, hogy mondja, eszembe jut letörölni az asztalt ott, ahol rátenyereltem. Gyorsan cselekedtem, úgyhogy csak körülbelül van meg, de inkább körbetörlöm az egészet ott, ahol nagyjából támaszkodhattam. Kifelé menet meg majd teszek egy kört a fészerben a szerszámoknál. És utána becsukom az ajtót, mert nem szabad nyitva hagyni. Arthur bácsi megmondta. Megvannak a berögzött szokásaik, én megigazodni fogok, hogy a látszatot fenntartsam. Indulnék is, de Nia még mosolyogva mond valamit. Ez eszembe se jutott, de jó, hogy megkérdezi. Megkönnyebbült mosollyal rázom a fejemet:
- Semmi gond. Amíg piszkálódtam a kocsiban, ezt helyretettem. Pöccre beindul. Rendben, itt lesz a gyülekezőhely.
Még utánanézek, ahogy elfut. Remek nő, nem csak külsőleg. Szerintem egy főnyeremény, ha talál magának olyat, aki felér hozzá. Mert intellektuálisan kihívás, az biztos, nem eszi meg az ócska dumákat és tutira nem kellenek neki agyatlan, kigyúrt állatok. Esetleg néha, egy-egy alkalomra. Én viszont teszem a dolgomat. Tudom, mit nyit a kulcs, kiszagoltam, de meg kéne nézni azt a szobát is, ahonnan Arthur kijött. Nem hívott ki senkit az autómentőktől, ebben biztos vagyok, de szólhatott még valami hasonlóan degenerált rokonnak, hogy jöjjön segíteni. Átmegyek oda, lábbal betolom az ajtót és egy nappalit találok. A bejárat felett óriási amerikai lobogó. Hazafias pszichopaták, biztos nagyon büszkék voltak a fiukra, mikor bevonult. Van egy nagy tévé, régebbi típusú, de működőképes. A kábel be van húzva, akkor ezek előfizetők valahol. Vagy ügyesen lopják a szolgáltatást... Egy nagy vaskályha fűti be a helyiséget, mellette fatároló láda pár kisebb darab fával. A tűz lobog, a kályha oldala vörösödik. Szóval ez adta a füstöt. Egy rongyos kanapé, piros bőrborítással, két faszék egészen szép, macskákat ábrázoló, barna-fehér színű szövéssel a támlán. Képek a falon, családi fotók, kisebbek-nagyobbak, de mind bekeretezve. Ennek magadták a módját és sokat jelent nekik a család, ez tiszta. Néhány nagyobb szekrény, újságtartó, könyvespolc. Megnézem, miket olvasnak. Klasszikus irodalom és modern ponyvaregények. Shakespeare és Victor Hugo mellett Danielle Steel-könyvek, a Harry Potter-sorozat, Twilight. Úgy néznek ki, amik voltak is kézben. Kíváncsi vagyok, mennyit érthettek ezekből. Nem teljesen hülyék, de azért nehéz elképzelni, hogy több köteten keresztül is felfogják a történéseket. Tudományos könyveket nem látok, csak szépirodalom van. Újságok közül Time magazin, hírlapok, Cosmopolitan. Lucille és a csajos újság. Elég nehéz társítani... Körbejárom a szobát, amiből hátrafelé vezet egy kis, üveges ajtó is. Onnan csak kinézek és van még egy marhaistálló, egyszerű faépület, onnan bőgnek a tehenek. Csirkék szaladgálnak az udvaron, teljesen szabadon. Hátrébb kertkaput látok. Telefon sehol, oké, akkor az öreg csak kamuzott, nem lesz társaságunk.
Itt is érzek idegen szagokat, de csak gyengén. Követem őket és az egyik szekrényhez vezetnek. Megfogom a gombot a zsebkendővel és kinyitom. A mágneszár pattan, bent pedig pénztársákat, iratokat telefonokat találok meg egy napszemüveget. Nia a nyakamba fog ugrani, ha ezt elmondom. Keresek egy zacskót vagy szatyrot. Van is egy édességeszacskó, abba belekotrom az egészet és elhozom.
Egy naplót is találok, rajta keresztbetett ceruzával. "Arthur Lawrence megemlékezései" Megnézzük. Határozott, férfias betűket látok és a szagnyomok alapján az öregé.
„Daniel nagyon hiányzik nekünk. Elhoztam azt a gyereket Lucille-nek és azóta egy kicsit nyugodtabb. Fiunkká fogadtuk, mindent megadunk neki. Teddy-macit, kirakós játékot, csokit. Ha Daniel visszajön Annie-vel, majd megkapja a gyereket.”
Remek! Nagyon informatív és ez csak a mai bejegyzés. Keresek régebbieket is, zsebkendővel fogva lapozom a kis könyvet. Az öreg nem sokat írt, napra pontosan havi egyszer. Két éve kezdte el, Daniel visszatérésével kezdődik, mikor megtudták, hogy mégis él.
„Feltámadt a halálból, ahogy az anyja is. A harapás csodákra képes. Én is kértem Melissa-t, de nem engedte. Drága kislányom, mennyire szerettem! Sok éve már, hogy egy erősebb széttépte.”
Lapozgatok még tovább és kiderül, hogy Danielt az anyja harapta be és nevelte, együtt mentek vadászni a környező erdőkbe, főleg a hegyekbe. Ezért nézegetett oda Arthur! Szóval ott élhet egy kisebb állomány. Lehet, hogy fel kéne majd derítenem, de akkor ezt a naplót el kell tüntetnem. Nia nem láthatja. Bár...sokkal jobb, ha valamit mégis adok neki. Gyorsan átfutom és kitépem a túlságosan árulkodó oldalakat, a többit is megszaggatom egy kicsit és majd odanyomom Lucille kezét rá, hogy ő volt. Van itt egy olló, azzal hasogatom meg a lapokat, persze ezt is zsepivel fogom. Nagyon sok oldal van, aminek semmi értelme, de akad történet Peggy-ről, éjszakai álmokról, a kapcsolatáról Lucille-lel és néhány látogatóról is esik szó. Az öreg ma írt, úgyhogy egy hétig biztos nem keresi a naplóját. Párocskám boldog lesz. Majd azt mondom, nyitva volt a szekrény ajtaja és megláttam. Nem kell tudnia, mennyi mindent ki tudok én szagolni...
A kitépett lapok a nadrágzsebembe vannak gyűrve jó mélyen, a naplót berakom ide a zacskóba. A szekrényt visszazárom. Most jöhet a hármas szoba. Kirohanok innen, mert azért sietni is kell. Figyelek, hogy Nia merre jár. Ha még messze, akkor betérek a konyhába, kiveszem a zacskóból a naplót és Lucille kezével összetapiztatom, majd visszateszem. Utána felkapom a zacskót és a hármas szoba ajtajához futok.
Belepróbálom a kulcsot és működik is. Az ajtót nyitvahagyom, de kiveszem belőle a kulcsot. Hideg, fűtetlen helyiség, koszos, penészes zöldesszürke falakkal és egy hatalmas asztallal, amin vérfoltok vannak. Emberi hús és vér szaga lengi be az egészet. A kapcsoló itt is szemben van. Fényt csinálok, amit egy fentről lelógatott energiatakarékos izzó biztosít. Búra nincs, ez itt a mészárszék, csak semmi luxus. Két óriási, embermagasságú hűtőt látok plusz egy fagyasztót a jobb oldalon, baloldalt pedig zöldségesládákat és egy polcsort rajta mindenféle szerszámmal. Bordafeszítő, kések, tégelyek, befőttesüvegek. Zsebkendő a kézbe, a ládát nyitom ki először és egy félbevágott nőt látok benne, a bőrétől meg van fosztva. Az izomszöveteket látni és több helyen a csontokat is, például a bordáknál. A szíve nincs a helyén, ott egy lyuk tátong, elvágott bordákkal. A szeme nincs lecsukva, pont arra irányul a tekintete, aki épp kinytja a ládát. A vér odafagyott a láda aljára. Visszacsukom, mert Nia frászt kap, ha ezt így meglátja. A hűtőben is hasonlókra számítok. Először az ajtó felé esőt nyitom ki. Tele van húsdarabokkal, belső szervekkel, kézzel, de még egy fejet is látok. Természetesen ezek is megnyúzott részek. Lucille megmondta, hogy NEM SZABAD bőrrel együtt feldolgozni a húst. Be kell látnom, hogy nem semmi tapasztalat ez a mai, pedig én már láttam cifra dolgokat. Van még tejesüveg, hűtött sörök, sütemények, házi készítésű szörpök, mustár és egyéb üveges fűszerek, tojás, stb. Kannibalizmussal egészítik ki a táplálkozásukat. Túltesznek a farkasokon, azt hiszem, ez nyilvánvaló. Még hagymás vért is találok. Nem tudom, mennyire jó ötlet, hogy Nia ide bejöjjön. Nem örülnék, ha ájultan kéne cipelnem, de ha kell, megteszem.
Ami a legfontosabb, hogy érzem Daniel szagát, lentről, az asztal alól, de nagyon-nagyon gyengén. Szőnyeg van az asztal alatt. Sehol máshol a helyiségben, csak ott. Dísznek jó lenne, de szerintem több annál. Behajolok oda és megnézem. Egyszerű, hullámos, zöld-fehér mintéjú szőttes és nem ebből jön az unoka szaga. Ezen csak az öregeké van. Elpiszkálom a lábammal és találok egy fém csapóajtót. Kulcsra van zárva. Egy vérfarkasnak ez is csak annyit jelent, hogy ha nem akar, akkor nem töri ki. Búvóhely lehetett, ahol rejtegették a halottat. A kulcsnak itt kell lennie. Kizárt, hogy máshol tartják. Körülnézek, de nem találom sehol. A szagokból nehéz megmondani, hol lehet. A csapóajtón is gyenge a szag, hetek óta nem nyúltak hozzá. Kezd összeállni a kép. Daniel megunta és elszökött. Azóta ez zárva van. Talán ha leszűröm a régebbi szagokra, úgy megtalálom. A zöldségek friss szaga elég erős. Közelebb hajolok, nézelődök és a karalábé mögött érzek egy régebbi szagot, ami hasonló a csapóajtóéhoz. Egy kicsit hordoz magában Danielből is. Szétrugdosom a zöldségeket és mögöttük ott virít a kis alumíniumkulcs, ovális tollal. Megfogom a zsebkendővel és felveszem. Eltolom az asztalt, teljesen félre, hogy le tudjak menni. Kinyitom a csapóajtó zárát és utána a kulccsal fel is tudom emelni. Lépcső vezet le a nagy sötétségbe. Reméltem is, hogy nem létra, mert azon nehéz lenne zsepivel lemenni. Ott már tényleg vannak patkányok, férgek és egyéb élősködők, ezt innen is érzem, de élő ember biztosan nincs, ahogy farkas sincs. A halottak szaga viszont átjárja a helyet. Azoké, akiknek az iratait megtaláltam. A zacskót felteszem az asztalra és elindulok lefelé. Telefonnal világítok, ami elég gyenge, de ez lesz az álca. Én, mint ember, nem láthatok a sötétben tökéletesen. Már a lépcsőn is van vér és néhány emberi foszlány, de lent még több. Messzebbre vezet egy járat innen egyenesen, de balra is van egy. A lépcsőtől jobbra találok egy alaprajzot. Kész labirintus, nagy szerencse, hogy le van rajzolva. Daniel szaga régi, pár hetes, nagyjából egyezik azzal, amikor feltűnt Fairbanks-ben, az öregeké is ugyanilyen régi. Emberek nyomait érzem a különböző járatokban is. Szerintem belökték ide őket és hagyták, hogy Daniel játsszon velük, majd megölje őket. A végén a maradékot felhozták és elrakták vacsorára. A takarítás viszont elmaradt, úgyhogy a hely bűzlik, olyan, mint egy kiforgatott sír. Én bírom az ilyesmit, de fejbe kellene csapnia. Fel is megyek innen köhécselve, hátha Nia már közeledik. Ha ideér, akkor hozzászólok:
- Kéne valami maszk vagy akármi, mert ott lent egy kész temető van.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Mielőtt elrohannék, és elválnának útjaink Stephennel a házban, mélyen a szemébe nézek.
- Vigyázz magadra! Itt találkozunk. – mondtam, s ezzel végigrobogtam a folyosón a kijárat felé.
A puskát lekaptam a helyéről, pulcsiba rejtett kezeimben tartottam, és kirohantam vele a ház mögé, ott tettem le. A lényeg, hogy ne legyen kéznél az öregnek, ha keresné. A ház mögé meg nem nagyon jön, ha meg is akarna kergetni minket, de ilyeneket ne inkább tervezzen.
Nem voltam rest felkapaszkodni az épület mellett parkoló traktorra sem. Mindvégig a kezeimre volt húzva a pulcsim. Már jól kinyúladtak az ujjai, de nem baj, nem akarok sehol nyomot hagyni.
Szerencsém volt. Az ajtaja nyitva fogadott. Az utastérben az várt, amiben reménykedtem. Az indítókulcs ott fityegett a helyén. Kikaptam, lemásztam a gépóriásról, és jó messzire elhajítottam a kulcsát. Valahol a fűben landolt. Mire az öreg a pótkulcsot megkeresi, addigra bottal ütheti a nyomunkat. A Rover úgyis gyorsabb, de Arthur ne ugráljon inkább.
A traktortól rohantam tovább, mint a mérgezett egér. Roverbe be, fordulás a menekülés irányába, Stephen fényképezőjét kivadásztam a sporttáskájából, és uzsgyi vissza a házba, mint akit ágyúból lőttek ki.
Az emeletet céloztam meg. A folyosón végigrohanva sem felejtettem el benézni a konyhába. A két defektes öreg még mindig ugyanabban a pózban kómázott, mint ahogy hagytuk őket. Arthur az asztalra fekve horkolt, Lucille pedig eszméletlenül ült a padlón a konyhaszekrény előtt.
Az emeletre vezető lépcsőfokokat kettesével szedtem.
Idefönt három fehér ajtót találtam. Egy nyílt balra, egy jobbra, egy pedig a folyosó végén volt. Az lehetett a padlás. Odarohantam, és a zsepivel lenyomtam a kilincset. Nem moccant. Zárva volt. Továbbálltam és óvatosan benyitottam jobbra. Nehogy valaki rám vesse magát, csak belöktem az ajtót, nem dugtam be a nyíláson a fejem, a folyosón maradtam. Csak egy egyszerű hálószoba képe tárult elém, tipikus öregszagot árasztott.
- Hahó! Van itt valaki? – kérdezem hangosabban a normál hangerőmnél. Ha gyilkos, úgysem árulja el, ha meg bajban van, jelezhet.
Épp be akartam lépni a félhomályban derengő helyiségbe, amikor meghallottam elkopogni az SOS-t. Nagyon tompán lehetett hallani. A hátam mögül jött. Megpördültem, és szembe néztem a balra nyíló ajtóval. Kívülről csukták be, és a zárban ott virított a kulcs.
A kopogtatás ismét megütötte a fülem. Elfordítottam a kulcsot, és a zár fémesen kattant egyet. Az ajtót belöktem, de nem mentem be azonnal, míg meg nem láttam egészben, hogy ez egy gyerekszoba. A többi helyiséghez képest itt tökéletes tisztaság uralkodott, valóban. Lucille is megmondta. Szóval ez lehetett Daniel egykori gyerekszobája. Helyben vagyok. Beléptem, és kutakodni kezdtem azonnal.
A falhoz tolt ágy le volt takarva egy kék kockás pléddel. Össze volt gyűrve az ágynemű, valaki aludt rajta. Az ágy mellett fiókos éjjeliszekrény pihent. Kihúztam mind a három fiókját. Fésűt, zoknikat, körömvágó ollót, néhány kisebb, hiányos játékautót, nagyon elhasznált, koszos plüssfigurát, és egy mesekönyvet találtam bennük. Naná, hogy a Bambi volt az.
Az ágy végében egy nagyon régi hintaszék ácsorgott, benne egy öreg, gombszemű mackóval. A szemközti falba volt beépítve a gardrób, mellette állt egy polc, rajta játékokkal, ütött kopott kisautókkal, repülőkkel, tankokkal, ezer éves katonafigurákkal, amikről lemállott a festék is. Elképesztő, minden ragyogott a tisztaságtól, a polc sem volt poros. Az ablakon besütött a gyér nappali fény a rá aggatott világoskék függönyön keresztül. A mennyezetről búra alakú lámpa lógott.
A polchoz léptem. A legtetjén egy díszesen faragott kis dobozka árválkodott. Egy gyerek nem érné el, legfeljebb székről. Levettem, és felnyitottam. Nagyon régi, megsárgult fotók lapultak benne, néhány borítékkal alattuk. Belemarkoltam, és kivettem őket. Az egyik képen egy hosszú, barna hajú mosolygós kislány játszott egy kisfiúval az udvaron. Labdáztak. Megfordítottam a képet. Kék tollal ezt írták rá: Annie és Daniel. A másik fényképen is Daniel szerepelt, körülbelül húszéves lehetett ekkor, egy szép, érett, de fiatal nőt karolt át rajta. Megfordítottam a fotót. Ezt írták rá: „Anya csak egy van.”
Anya? Hm… De hisz két éves volt, mikor meghaltak a szülei. Fura…
A rongyosra hajtogatott borítékok szerelmes leveleket rejtettek. Annie írta őket, rajta volt a neve és a címe. Gyorsan átfutottam csak a borítékokat, de nem akartam itt időzni ezekkel a dolgokkal, majd a kocsiban nyugodtan hazafelé menet. Becsúsztattam a képeket és a leveleket a farmerom farzsebébe.
Épp gyömöszköltem magamba, amit találtam, amikor ismét meghallottam a kopogtatást.
A szekrényből jött. Kinyitottam. A szárnyai nyikorogtak, ahogy kihúztam őket. Az arcom megnyúlt az elképedéstől.
Egy hatéves forma fiúcska hevert csecsemőpózban a mélyén.
Istenem…
Letérdeltem a szőnyegre. A ruhaakasztók lágyan megpendültek, ahogy félresöpörtem a kezemmel a felaggatott holmikat, és behajoltam a kisfiúért. Reszketett, az arca mészfehér volt, a szemei körül sötét karikák ültek. Ahogy felnyitotta őket, akkor láttam meg, milyen beesettek, és vörösek a szeme fehérjét átszövő vérerek sűrű hálójától.
Rövid, barna haja ápolt volt, sima és fésült. Régi, bolyhos kötött pulóvert viselt és egy elnyűtt farmernadrágot.  A ruha pont az ő mérete volt, de az volt az érzésem, hogy ezek egyáltalán nem a saját holmijai. Lábacskáján csíkos zoknit viselt.
- Szia! – suttogtam halkan, ahogy ott ücsörögtem a sarkaimon a szekrény előtt. Gyengéden megérintettem a vállát, nehogy megijedjen.
- Tessa vagyok... Rendőr.  – ez a legjobb szerintem, amit ilyenkor egy rémült kisgyereknek mondhattam. - Nincs semmi baj…
A kisfiú erőtlenül nyöszörgött. Felemelte a fejét a kezéről, és megkísérelt feltápászkodni.
Furcsa volt, ahogy rám nézett azokkal a tűzvörös szemeivel. A hangomat követte. Mintha nem is látna, de mégis rám meredt a rebbenő pillák alól.
- Anyu… apu… Haza szeretnék menni.
- Jól van, kincsem, hazamegyünk. – beszéltem hozzá olyan lágyan, ahogy csak tudtam. Szerettem volna megnyugtatni a hangommal. – Mi a neved?
- Mitchell Pennington…
- jól van, Mitch, gyere, most kiveszlek innen. – alá nyúltam a hóna alá. Kis teste mintha ki lett volna hűlve. Az ölembe vontam. Gyengécske ujjaival megkapaszkodott a karomban és engedett a húzásnak.
Megsimogattam a homlokát, s félretűrtem egy kósza tincset onnan az ujjam hegyével.
- Tudod mióta vagy itt?
- Azt… azt hiszem… néhány hete… - nagyon halkan beszélt. – A tónál voltunk apuékkal. A focilabdám beröpült a fák közé és jött egy bácsi.
A kezemmel intettem a kisfiú arca előtt. A szeme sem rebbent, csak nézett előre mereven. Kezdett összeállni a kép. Lawrencék elrabolták valahonnan, bezárták ide és Danielként nevelték. Az ő elrablása egybeesik azzal az időintervallummal, hogy Daniel felbukkant Fairbanksben.
Ó, te jó ég! Ez egyre bonyolultabb!
A kisfiú nem tűnt soványnak. Szerintem Lucille etette, játékai is voltak, és nem volt a külseje sem elhanyagolva. A tetejében még látott is az elrablásakor.
Gőzerővel zakatolt az agyam… Az a rengeteg gyógyszer odalent már szinte természetellenes látvány. Szerintem begyógyszerezték, aztán megvakult tőlük.
- Visszajön a gonosz néni! Vissza! Lucille. – rebegte, és láttam a könnyeket összegyűlni azokban a halálosan megrettent szemekben. Kedvem lett volna vele sírni, de visszafogtam a könnyeim. A szívemet mintha satuba fogták volna, úgy facsarták a vad érzelmek. Gyűlölet, undor, sajnálat, szeretet, minden egyszerre kapott el.
- Nem jön vissza, ne aggódj. Majd jól ellátom a baját, ha mégis. Hol laksz?
- Fairbanksben. És te?
- Én is. – duruzslom mosolyogva.
- De jó!...Tessa…
- Igen? – kérdeztem, és felemelkedtem vele a földről. Karjait erősen a nyakam köré fonta.
- Hangokat hallottam, és azért kopogtam… Lucille megtiltotta, azt mondta bezár a pincébe, ha rossz leszek.
- Jól tetted, Mitch, nagyon ügyes voltál. – mosolyogtam bájos kis arcába.
Az ölemben a gyerekkel távoztam a szobából. Fejecskéjét a vállamra hajtotta, lábaival erősen összekulcsolta a derekam.
Nem az én gyerekem, de forrongott bennem egy anyaoroszlán dühe.
Leértem a földszintre. Stephent nem láttam sehol, viszont a titokzatos 3-as ajtó most tárva nyitva fogadott. Irdatlan bűz csapta meg az orrom, ami onnan bentről áradt. Tömény, vegytiszta halálszag volt. A gyomrom megfordult, a lépteimet megszaporáztam és eltűztem onnan, be sem pillantottam mi van ott, csak mentem egyenesen ki az udvarra.
- Figyelj, Mitch, beteszlek az autóm hátsó ülésére. Rendben? Ez egy naaaaagy fekete Range Rover, itt biztonságban leszel.
A kocsihoz érve kinyitottam a hátsó ajtót fél kézzel és behajoltam, hogy lerámoljam az ülésről a táskáinkat. Helyet csináltam Mitchnek, majd befektettem oda. A kabátomat ráterítettem. Alaposan megigazgattam rajta.
- Vissza kell mennem a házba, de mindjárt jövök. okés?
- Ne menj, ne hagyj itt! Kérlek! Tessa, nem akarok egyedül maradni, félek!
- Bent van a barátom, Pete. Megkeresem, és máris indulunk. Nem lesz semmi baj. – ezt már nem tudom hányszor mondtam el ma, de azt hiszem ezzel a mantrával magamat is meg akartam nyugtatni.
- Sietek, Mitch! – ezzel megsimítottam az arcát, és becsaptam az ajtót. A Rover pittyent, innentől se ki, se be. Kintről láttam, ahogy a kisfiú méginkább beleburkolózik a kabátomba, és a feje búbjáig magára húzza. Hatalmasat sóhajtottam. Szegény kisgyerkőc. Micsoda trauma lehet ez neki!
Nem tudom, hogy a mérgezés okozta vakság gyógyítható-e valamilyen orvosi beavatkozással, minden esetre nagyon remélem, hogy igen.
Visszarohantam a házba, mint egy eszelős, úgy száguldottam. Stephent még mindig nem láttam a folyosón. Az ebédlőnél lassítottam. Benéztem. Az öregek még mindig dencéztek. Nagyon helyes! A hátamat az ajtófélfának döntöttem, a karjaimat keresztbe fontam a mellkasomon. Innen egyszerre láttam a folyosót, és a konyhát. Én értem ide elsőnek, de nem bírtam sokáig a tétlenséget. Bementem a konyhába. eszembe ötlött ez-az. Többek közt a nagytakarítás.
Felkaptam egy konyharuhát a mosogató mellől, és elzártam vele a gáztűzhelyt, mielőtt még az egekbe robbanna minden, miután elhúztunk. Lucille ugyanis nekiállt „főzni”, és úgy maradt. Az asztalt is áttörölgettem ott, ahol Stephent láttam kapaszkodni benne. Lesikálta ő is, de biztos, ami biztos. Ahogy ezzel megvoltam, a rongyot visszaakasztottam a helyére.
Lucille mellé kellett lépnem. Figyeltem, nem mozdul-e, de nem. Teljesen ki volt ütve. Stephen fényképezőjével készítettem pár képet a konyhaszekrényben tárolt töménytelen gyógyszermennyiségről. A képeken jól látható miféle durva szereket használnak, ráadásul annyit, amennyi egy hadseregnek is elég. Ezek erre rendezkedtek be. Embereket rabolnak, elkábítják őket, aztán… Nem csoda, hogy Daniel is defektes. Hozta magával a családból. Erre nevelték. A hadsereg csak az utolsó csepp volt a pohárban nála.
Ekkor meghallottam Stephen hangját a folyosón. Nem tudtam elképzelni mit csinál már ennyi ideig. Arra meg nem vitt rá a lélek, hogy bemenjek a 3-as ajtón. Az a rohadó hússzag árulkodó volt. Már értem mi zavart egész végig.
Kiléptem a konyhából.
- Itt vagyok. – mosolyogtam Stephenre és odafutottam hozzá. – TEMETŐ???!!! – erre a varázsszóra elsápadtam. A színskála összes eleme végigvonult az arcomon. Tiltakozón megráztam a fejem. Nem, szó sem lehet róla. Hat lóval sem vontatnak oda le.
- A kocsiban meg egy kisfiú. Mitch. – feleltem. – Ne aggódj, vak, nem láthat téged. Begyógyszerezték. – magyarázom idegesen, de ez az ideg az ajtón túlról áradó szagoknak szól, és a tudatnak, hogy mi van odalent.
- Még Pete van és Tessa. Pszichóék elrabolták valami tóról, ahol kirándultak a szüleivel. Ő morzézott Daniel szobájából, és találtam ott pár dolgot, ami érdekelhet. Leveleket és fényképeket. Jah, és az öreg traktorját is leszereltem, a konyhát meg átsikáltam még egyszer. – mindenféléről beszéltem, csak ne kelljen a 3-as szobáról és annak rejtelmeiről.
- Tessék, itt a fényképeződ. – nyújtottam át Stephennek, vagyis helyesebben a kezébe nyomtam elég határozottan. Ezt váltja ki belőlem a temető gondolata, ez van.
- A gyógyszereket lekaptam vele.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Milyen kedves, hogy még egyszer figyelmeztet. Ő is sejti, hogy lehetnek még meglepetések.
Ahogy a naplóban olvasom a dolgokat, még nem gondolom át teljesen. A fenti részt Nia kapta meg felderítésre, úgyhogy én a lentire koncentrálok. Nem gondolom tovább se azt, hogy milyen körülmények között élhet az elrabolt gyerek, se azt, hogy mi lesz, ha lehozza ide. Egyszemtanú és ha kicsi gyerek, nem nagyon lehet meggyőzni, hogy ne beszéljen. De egyelőre ezt későbbre tolom és kutatok. Amikor a pincéből feljövök, már érzem Nia szagát és hamarosan meg is látom. Idefut hozzám, én meg rázom a fejemet. Nem mosolygok rá, ezek után nem kéne. Inkább kifújom a levegőt és elmondom neki bővebben, amit láttam. Érzem, hogy már a temető említésére elöntik legrosszabb érzések. Holttestekre számít, vérre és már ez is elborzasztja, de amit látna, attól talán be is ájulna. Ő is rázza a fejét, hogy nem jön.
Nem...ez rosszabb. A temetőben megadják a végtisztességet. Ezek a szerencsétlenek semmit nem kaptak belőle – mondom olyan hangon, ami tényleg megdöbbentségről árulkodik. Ránézek, nagyon komolyan beszélek és a vállára teszem a kezeimet:
- Lent a pincében iszonyú a bűz. Vér van mindenfelé, holttestek szerintem nincsenek, de a hűtő meg a fagyasztó tele van darabokkal. Szerintem lent haltak meg és a maradványokat felhozták. Bújtatták Danielt és vittek neki „áldozatokat”. Mint az ókorban, komolyan mondom! Ez valami rettenet...
Egész eddig nem akasztott ki semmi. Se az öregek zavart viselkedése, se az, hogy mit találhatunk, de még a közvetlen életveszély sem. Határozottan viselkedtem, mivel ez mind olyan dolog volt, amivel egy erős, felkészült ember megbirkózhat. Most viszont megtaláltam a lehető legrosszabbat és előadom, hogy ez már nekem is sok. Hitelesen tudom eljátszani. A szaglásom ugyebár kitűnő és ha a többhetes hullák szagára gondolok, nem nehéz kellemetlen állapotba kerülni. Meghallgatom, miket talált ott fent. A gyerek, akiről szó van a naplóban. Szóval már elvitte a kocsiig és lesz egy útitársunk. Ennek egyáltalán nem örülök. Hazaúton meg akartam volna beszélni vele a dolgokat, de így nem lehet. Találkoznunk kell utána még egyszer. Meglep, hogy arra is gondolt, hogy ne lásson meg engem a gyerek. Tényleg nagyra értékeli a segítségemet és nem akar belekeverni. Begyógyszerezés. Szóval így csinálták. A napóban biztos le van írva, de nem olvastam végig. Jó hosszú bejegyzések vannak benne és csak vérfarkasos részekre koncentráltam. Bólogatok a dologra és most mondom el a másik felfedezést.
- Tudom. - Itt tartok egy kis hatásszünetet, majd folytatom. - A nappaliban nyitva volt egy kis szekrény és megtaláltam az áldozatok holmijait. És ami talán még fontosabb, az öreg naplóját. Danielt akarták pótolni Mitch-csel. Azt írja benne, hogy „mindent megadnak neki” és hogy ha az unoka visszajön Annie-vel, akkor megkapja a gyereket. Nia, ezek emberáldozatokat rendeznek! - fejezem be már kissé eszelősebb, ingerült hangon. Nem fogom vele megijeszteni, de érezheti, hogy ez szívenütött. Még a nevet is elrontom.
Köszi! - veszem át a fotómasinát nem túl vidáman. - Akkor mindent lefényképezek bent és utána irány a legközelebbi rendőrség, ugye? Le kell adnunk a gyereket, hogy mielőbb hazakerüljön.
Egy rövid ideig még ott állok, majd leteszem a gépet és egy nagyobb konyharuhát kapok fel. Összehajtom és az arcomra tekerem, hátul pedig megkötöm. Ezzel a fejemen indulok el és Nia-nak csak jelzem az orrom felhúzásával és az előtte való legyezgetéssel, hogy borzasztó szagok vannak ott. Ha más nincs, nem állít meg, nem esik össze a hallottaktól, akkor megint beveszem magam a hentesszobába. Kinyitom a hűtőt, a lábammal megtartom az ajtaját, nehogy visszacsukódjon és fényképezek. Mindent megörökítek, ami emberi. Nagy hűtő és sok minden van benne, úgyhogy legalább 5-6 kép készül. A másikkal eljátszom ugyanezt. Azt is láthatják majd, hogy a megnyúzott emberi kéz mellett úgy áll az almáspités dobozka, mintha ugyanaz a kategória lenne. Lawrence-éknek az is volt, azt hiszem. Egy gyomorvizsgálatot majd el lehetne rajtuk végeztetni, ha le lesznek fülelve. A fagyasztót felnyitom, de a tartalmáról csak egy képet csinálok. Egy fél ember van benne, az elfér egyetlen fotón is. Utána kijövök és háttal a szobának nekidőlök a falnak. Nia-ra nézek kimerült, segítségkérő tekintettel és megtörlöm a homlokomat. Egy normális, jóérzésű ember nem képes ennyi mindent csak úgy lefényképezgetni, én pedig ilyen embert játszom. Nagy sóhaj a magamra kötözött konyharuha mögül, aztán visszamegyek. Irány a pince! A kapcsoló persze itt is messze van. Nem tudom, miért építették így. A lépcsőn lemegyek, de ha hallom, hogy Nia mégis jön kíváncsiskodni, akkor óvatosabban lépek, mint aki alig lát. A szobából leszűrődő fény a lépcsősor közepéig elég. Mikor leérek, a szemközti falon felkapcsolom a villanyt. A vér elborítja a kövezett padlót, de még a falon is van. Elnyújtott kéznyomok, menekülő áldozatoké. A szagnyomokat követem és bemegyek a többi folyosóra is. A maradványok nagy része el van tüntetve, de ahol találok kisebb nyomokat, ott fényképeket készítek. Téglafal az egész, nincs beburkolva, látni a maltert is. Vannak kisebb helyiségek faajtóval, de mind lakatra van zárva. Nem állok neki kulcsokat keresni. A szagok alapján ott festékek vannak, vegyszerek, rég használt dolgok, amikről a két öreg szaga árad. Az egyik folyosó végén látok egy betört ajtót, ahonnan fény jön. Na, ez érdekes, ugyanis napfényt látok, nem mesterséges fényt. Belépek a széttört lécek között és látom, hogy fent van egy vágott nyílás. Szóval Daniel megunta a kiszolgálást és itt távozott. Semmibe nem került volna neki félrelökni a papit és a mamit, mikor lejöttek takarítani, mégis más utat választott. Mint a motelben, ott sem sétált ki, hanem az ablakot választotta. Rejtőzés, félelem. Egy vérfarkas, aki nem vállalja magát. Egy igazi bekattant elme. Még ezt is lefényképezem, aztán visszamegyek. Kattintok egyet a pince térképére is. Ha jönnek a rendőrök, vihetik a kinyomtatott tervrajzot, hogy ne tévedjenek el. Igen figyelmes vagyok. Ezután villany leó, felmegyek és kilépek a szobából. A konyhához haladva nem szólok Nia-hoz, csak a kezébe nyomom a Nikont, aztán leoldom a kötést magamról és mérgesen bevágom egy lavórba a rongyot és a mosogatóba emelem az edényt, hogy megtöltsem vízzel.
- Ez kész! Az a pince egy labirintus és minden részén láttam nyomokat. Ez egy elmebeteg hajtóvadászat volt ott lent! És egy gyengébb borítású részen kivágta a plafont, ott szökött ki Daniel.
Rázom a fejemet és felszívom magamat. A vízzel megtöltött lavórt beteszem az asztal alá. Tuti nem fognak emlékezni arra, hogy nem volt itt.
- Zárjunk, szívem! Vagy izé, Nia. Nem, Tessa... - mondom zaklatottan, hogy mielőtt távozunk, vissza kell állítani az eredeti állapotokat. Így is teszek, zsebkendő elő és megint megyek a hármas szobába. Először a csapóajtót hajtom le és kulcsra zárom. A kulcs vissza karalábék mögé és a zöldségeket elrendezem, lábbal a helyükre hengergetem őket. Visszahúzom a szőnyeget, szabályosan, ahogy volt, fölé az asztalt. Felveszem a zacskót a perdöntő bizonyítékokkal és itt is lekapcsolom a villanyt, majd kimegyek és bezárom a mészárszéket. Megállok a folyosón és Nia-ra nézek óriásit sóhajtva.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

- Áldozatok?... Még több?... – elcsuklik a hangom. Elhallgatok.
Az ajkaim enyhén szétnyílnak, ahogy Stephent hallgatom. Csak bámulok az arcába meredten, úgy nézek rá, mint akinél se kép, se hang. Lassan, egyesével csöpögnek le a tudatomba ezek a szörnyű súllyal bíró szavak, amiket használ.
Aztán kioldódok ebből a zombiállapotból, pislogok egyet, és újfent megrázom a fejem. Itt a levegőben terjedhet valami, mert majd egy percre úgy lefagytam, mint a papa a kerítésnél.
- Oké, Step…. Pete, felfogtam, világos… - nyögöm ki nagy nehezen. Örülök, hogy Stephen magas, erős alakja kitakarta előlem a nyitott ajtót, így nem láttam meg a fagyasztókat sem.
Üvöltött Stephenről a szörnyülködés, és a borzadás. Ha egy ilyen lelkiekben és fizikailag is edzett férfit így megviselnek a látottak, akkor el tudom képzelni, mi van odalent.
Behunyom a szemem egy pillanatra. Megdörzsölöm őket, ahogy a hüvelyk- és a mutatóujjamat összecsippentem rajtuk.
Stephen tovább ecseteli mire bukkant, a baritonja felerősödik. Egyre ingerültebben beszél.
Elfog az enyhe remegés. Az arcomra kiül a riadtság, amibe fáradtság is vegyül. Alig várom, hogy elmehessünk innen. Haza. Ez a hely maga a pokol. Két szenilis vénember mekkora mocskot képes csinálni, el sem hiszem! Még az állatokat is többre tartom náluk. Az állatokat tisztelem, őket nem. Ez lenne az ember? Ilyen rettenetes, szívtelen szörny?
Hatalmas sóhaj duzzasztja meg a mellkasom. Kell némi idő, hogy észhez térjek, összeszedjem a gondolataimat és persze magam.
Mikor Stephen felajánlja, hogy mindent lefotóz, hálásan rámosolygok.
- Nagyon sok kerékcserével és ingyen autómosással jövök neked ezért. – duruzsolom, tudom, nem ebben méri. Próbálom elütni a körénk gyűrűző történések élét, és próbálok érzelmileg helyrezökkenni. Igazság szerint nem csak azért vagyok hálás, mert helyettem megy le abba a fertőbe. Stephen mindvégig vigyázott rám, míg itt voltunk és rengeteget segített. Megmentette az életemet. Az lényegtelen, hogy nem zsaru. Az sem érdekel már, milyen célok vezérlik ebben az ügyben. Ha nem is önzetlenül segített, én akkoris hálás vagyok mindenért.
- Az adósod vagyok. – mondom ezt elszántan és őszintén. Arra jutottam, bármilyen szívességet kérhet cserébe, megteszem. A tudtára is fogom adni, amint minden elcsitul, és lesz egy kis nyugi. Tartozom neki, és nem leszek rest viszonozni szükséghelyzetben.
Most kész kihívásként élem meg koordinálni a gondolataimat úgy, hogy értelmes mondandó kerekedjen belőlük, de azért sikerül.
- Ez az anchorage-i rendőrség körzete. Névtelenül felhívom őket, hogy jöjjenek ki, fegyverrel, vagy beszélek a hadnagyommal, hogy értesítse ő őket. Mire ideérnek, mi már hazafelé tartunk az autópályán. Mitchet magunkkal visszük Fairbanks-be, ott lakik. Öh… - megvakarom a homlokom, ahogy járnak a fogaskerekek a fejemben. – Te visszamész a hotelba, én meg húzom a csíkot a rendőrségre Mitch-csel és a bizonyítékokkal. Egy szóval sem foglak megemlíteni, ne aggódj. A hadnagy ismeri a fajtám… nem fogja meglepni, hogy magánakcióba kezdtem. Pete, te nem is létezel. – mosolygok fel Stephen szemébe. Nem létezik. Őt ki kell találni.
Igen, nem ártana megbeszélni jópár dolgot hazáig, de a kis potyautasra egyikünk sem számított.
- A kocsiban majd virágnyelven költünk Mitch előtt. Oké? Szerintem aludni fog különben is, vagy odaadom neki a lejátszómat, hadd hallgasson zenét.
Figyelem Stephent, visszamegy a henteldébe. Ahogy halad befelé a helyiségbe, meglátom a nagy fagyasztóládákat.
- Eltüntetem a nyomokat a szerszámokról! – kiáltom Stephen után elég hangosan. Biztosan meghallotta.
Míg ő fényképeket készít a mészárszékről, addig kisietek a fészerbe. Nem nyúlok semmihez, de megjegyeztem, hogy melyik szerszámokat használta a szerelésnél. Gondosan áttörölgetem őket a ládával együtt. Közben meg-megtapogatom a zsebem, hogy a fényképek és a levelek megvannak-e, nem ejtettem-e el őket bent, vagy az udvaron. Erre különösen figyelek!
Behajtom a fészer ajtaját, hogy mindent úgy hagyjunk, ahogy eredetileg volt. Stephen is tuti így tenne. Mondania sem kell.
Mielőtt visszamennék őrt állni a folyosóra, még bekukkantok a Rover szélvédőjén. Mocorgást látok. Mitch fészkelődik a kabátom alatt, de a fejéről még mindig nem húzta le.
- Ne ijedj meg, Mitch, csak én vagyok, Tessa. – ezzel kinyitom az anyósülés felőli ajtót, és kipakolok a zsebeimből a kesztyűtartóba. Nem akarok semmit sem elhagyni a nagy rohanásban. Mindent ellenőrzök, hogy meglegyen. A levelek, és a fényképek, oké.
- Azt hittem már nem is jössz vissza. – bukkant ki Mitch buksija a puffasztott kabát barlangjából.
Elnevettem magam.
- Dehogy nem! Megígértem.
- Megyünk haza?
- Igen, mindjárt.
- Az előbb is ezt mondtad. – a gyerkőc felszökkenő, követelőző hangszínén jót vidultam. Kihallottam belőle a durcás sértődést.
- Jól van! Értem én, hogy szeretnél otthon lenni. Csak egyetlen percet kérek, jó? Bizonyítékokat kell gyűjteni, hogy a rendőrségen elmondhassuk milyen rossz ez a néni és ez a bácsi.
- Majd én elmondom! Te is ott leszel velem?
- Ott leszek, kalózbecsületszó!... Figyelj csak, pöttöm, emlékszel Pete-re?
- A barátodra, akit említettél? Igen.
- Oké… Tudod... ő igazából nem lehetne itt velem. Csak segíteni jött, hogy elkapjuk a rossz embereket.
- A hallgatásomnak ára van! – vigyorgott rám élénken. Vagyis inkább a hangom irányába. Mert nem a szemembe nézett.
- Nocsak! Milyen rafkós kis kölyök vagy te.
- Azt szeretnéd, hogy ne áruljam el, hogy ő is itt volt?
- Igen, azt. Ő nem rendőr, hanem autószerelő. És a rendőrök, nem szeretik, ha mások végzik el a munkájukat.
- Olyanok, akik nem rendőrök?
- Igen. Csak én voltam itt, oké?
A Mitch felsóhajtott, úgy tett, mint aki alaposan meggondolja.
- Rendben, megígérem. Kalózbecsületszó!
Aranyos kis kölyök. Megnevettet. El tudom képzelni a szülei mennyire örülnek majd, ha meglátják. Már a kisgyerekért érdemes volt ezt az őrületet végigcsinálni.
Bemászok az anyósülésre.
- Nem vagy éhes, vagy szomjas? Van nálam szendvics és jeges tea.
Mitch szaporán bólogatott. Talán nem is sejti, hogy odabent az ételét altatóval meg nyugtatókkal fűszerezték. Ha tudna róla, lehet el sem fogadná tőlem az ennivalót.
Hátrahajoltam a két ülés közt. A sporttáskámból előhalásztam az üdítőt és a mindenfélével megpakolt sajtos stanglit.
Mitch felült, a kabátom az ölébe csúszott.
- Csokim is van ám! – vallottam be vigyorogva, mire világtalan szemei boldogan felragyogtak.
- Milyen?
- Snickers.
- Azt én is nagyon szeretem!
- Okés, vettem, főnök!
Kirámoltam a csokit is a tatyómból, aztán mindent Mitch ölébe tettem a keze alá. Ujjacskáival ügyesen kitapogatta mi-micsoda és hol nyitható. Valamennyire hozzászokhatott a vaksághoz, bár jobban örülnék, ha visszanyerné a látását.
Rendeltem az égiektől egy csodát.
- Mitch, kicsit itt hagylak, rendben? De komolyan sietni fogok vissza!
A kis potyautas teli szájjal bólogatott. Naná, hogy a csokit kezdte elsőként majszolni. Elkapott egy kellemes, melengető érzés, hogy inkább megtartom Mitchet magamnak. Jah, aztán lehetnék Lucille cellatársa valamelyik sárgaházban. Elvigyorodtam az orrom alatt. Micsoda egy nap!
A mobilomat magamhoz vettem. Zéró térerő. Majd akkor tudok telefonálni, amikor kiérünk az autópályára.
Visszamentem a házba. Meglestem öregéket, ki voltak bukva teljesen, de még lélegeztek. Stephen jól helyre tette az öreglányt. Valahogy nem sajnálom érte.
A 3-as ajtó mellett háttal a falnak dőltem. A mennyezetet kezdtem el bámulni. Alig értem vissza, Stephen már fel is bukkant a borzalmak mélyéről.
Mellém dől a falnak, veri a veríték a homlokát. Rendes tőle, hogy elvégzi a piszkos munkát. De én be se jutnék azon az ajtón. A küszöbön ájulnék el, úgy érzem. Erre visszarobog folytatni a szörnyű mészárlások fotodokumentálását.
Ezzel a konyharuhával az arcán olyan, mint egy bandita. Ezen el kell mosolyodnom. Már nem látja, mert lent jár a pincében.
Nagyon örülök neki, amikor ismét felbukkan. Elveszem tőle a gépet, és követem a konyhába. Közben ecseteli Daniel szökését. Legalább alakul a kirakós és jó nyomon vagyunk. Mi sem csodálatosabb ennél!
- Egy csatát megnyertünk. – címzek egy mosolyt Stephennek. Jók voltunk, bár még közel sincs vége. Danielt el kell kapni, és az nem lesz gyerekjáték. Sőt, az idő is sürget. Akármikor lecsaphat.
Miközben Stephen a nevemet találgatja, fáradtan rávigyorgok.
- Szivem, Nia, Tessa, Annie, Peggy… én már mindenre hallgatok, Mr. James. Tiplizzünk.
Stephan nagyot sóhajt, én meg a tenyeremmel finoman megpaskolom a hátát.
- Ez szép kör volt. Rekordidőt futottunk. Reggelig terveztünk, nem? – somolygok haloványan.
Daniel szobáját nyitva hagytam. Annyira sürgős volt a távozás, annyira csak az lebegett a szemem előtt, hogy ki kell innen juttatnom Mitchet, hogy be sem zártam az ajtót. Nem baj. Ha Lucille felfedezi a hiányt, annál nagyobb agybajt úgysem kaphat, mint amekkora eleve van neki. Bár, vacsoraosztásnál, ígyis-úgyis rádöbbenne, Daniel nincs többé. Így járt.
- A kocsi indulásra kész. – mondom, miközben a kijárat felé haladunk, és Stephenre pillantok. – Megvettem az utasunk hallgatását. Azt hiszem… Egy Snickersembe került.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Lehet, hogy ezekkel az információkkal szembesülve a vállára tett kezem nem megnyugtatást jelent Nia-nak, hanem súlyt és terhet. El is veszem onnan gyorsan, ahogy látszik rajta, hogy leblokkol. Szinte minden negatív érzelem végigmegy benne, de elnyomja őket mélyre és összeszedi magát. Erős nő. A mai nap nagyon megviselte, de nem omlott össze. Ahogy folytatom, megint megrendül. Retteg, gondolom, átéli magában, mit kaphattak itt azok, akiket Lawrence-ék odavetettek Danielnek. A műsort megkajálta a közönség, oké. Egy mosolyra mégis futja és a hálára is, plusz ígéretekre. Élhetnék ezzel és szoktam is üzletelni ilyen kis szívességekkel, de ez most nem az a pillanat. A hálájába valami lemondás, érdektelenség vegyül. Nagyon kikészítették az események és olyat mond, amit utólag szerintem meg fog bánni. Nem is kapok az alkalmon, hanem ennyit mondok neki próbálva nyugodtabb hangot megütni és a fejemet rázva:
- Ne hamarkodd el! Ezt még ki kell hevernünk, utána visszatérhetünk rá.
Mikor elmondja a terveket, figyelmesen hallgatom. Elhúzom a számat. Nia elintézi az ügyet a zsarukkal, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy a gyereket helyretenné. A figyelmessége, hogy még az én részemet is megtervezi, úgy, hogy szóba se kerüljek és az ígéret, hogy falazni fog nekem, értékelendő. És még azt is kitalálja, hogy a kocsiban megbeszéljük a dolgokat úgy, hogy a gyerek ne halljon rémes történeteket. Már az is épp elég neki, amit itt átélt. Annyira megtömték gyógyszerrel, hogy elment a látása. Miután végighallgatom, egy mosolyt kipréselek magamból és gondterhelten, de viszonylag kedvesen szólok:
- Hihetetlen vagy, hogy még ezek után is így meg tudsz tervezni mindent. Tökéletes így, köszönöm!
Ahogy indulok le a vesztőhelyre, még hallom, hogy a szerszámokat is le fogja törölni. Volt ideje megfigyelni őket, sokat bíbelődtem az autóval. Szerintem amúgy se fog ott senki kutatni. Ebben az ügyben nem szerszámokkal fognak foglalkozni a zsaruk. Mindenesetre időt nyerünk, ha nem nekem kell odarohanni, hanem Nia megcsinálja, amíg én lent vagyok. Tényleg megnyertem a bizalmát és az elismerését. Igen, itt egymásra voltunk utalva és azt hiszem, én tettem a dolgomat. Ha nem is hibátlanul, de a szándék végig egyértelmű lehetett neki. Hallom, hogy elfut és legközelebb csak akkor találkozunk, mikor kijövök szusszanni egyet. Még mindig azt érzem, mennyire hálás, hogy megcsinálom helyette a piszkos munkát, szembenézek a rettenettel. Nem is mondunk semmit egymásnak, csak összenézünk és én megint megyek a dolgomra. Amikor végleg feljövök és átadom a gépet, a mosolyát megpróbálom viszonozni. Nem lesz ez nagyon őszinte, csak egy olyan ember kényszeredett mosolya, aki épp most nézett végig egy pincényi hullát és emberi maradványt, de erősnek akar mutatkozni. A név elrontását ő megtoldja még egy viccel is. Erre már kap egy rendes mosolyt és el is indulok mellette. Megpaskolja a hátamat. Az érintéseket eddig én kezdeményeztem és a színjáték meg az összecsiszolódás eszközei voltak. Most viszont nem játszunk. Az öregek ott döglenek a konyhában, a gyerek a kocsiban van. Ez a hátbaveregetés igazi, őszinte biztatás és köszönetnyilvánítás. Nem is hagyom ki, hogy válaszoljak neki.
- Hát igen, sok mindent elterveztünk, de ezzel nem tudtunk számolni. Lawrence-ékre nincs képlet... Igazából én annyit vártam, hogy talán megtudjuk, hova tart Daniel és a gyerekkorából találunk vagy hallunk ezt-azt. Egy egész mészárszékre nem számítottam. Az biztos, hogy ezt a hírt nagyítóval nézem majd az újságban. Kíváncsi vagyok, hogy írják meg.
Daniel nem fog örülni, ha találkozik ezzel a hírrel. A szülőkből kiindulva itt még tűzharc és késelés is lehet, ha a rendőrök érkezésére már ébren lesznek. Ezek nem adják fel és nem fogják fel majd, hogy nincs esélyük. Daniel, Annie, Peggy meg Mr. James fog a szemük előtt lebegni, aztán még le lesznek lőve a végén. Ami nekem a legjobb. Én csak a zacskót hozom a bizonyítékokkal, mást nem nyúlok le. A Snickers-es trükk miatt rámosolygok Nia-ra. Eszembe jut még valami.
- Majdnem elfelejtettem! A kulcsot vissza kell tenni a szőnyeg alá. Egy pillanat és jövök.
Visszarohanok és elrendezem ezt az apróságot. Ha Lawrence-ék megtudnák, hogy jártunk ott, eltüntetnének minden nyomot. Most már csakazértis kiszúrok velük, hiába vannak fényképek és napló a birtokunkban, kapjanak csak meglepetést a pofájukba. A nagyképű öreg és a bolond nője elég bosszantóak voltak számomra. Majd szépen megnyugszanak. A konyha felmosva, az asztal letakarítva. Szebb, mint amikor idejöttünk. A "pót-Danielt" elvittük, meg az áldozatok cuccait is, bár ezutóbbit talán nem nézegetik olyan sűrűn. Nem tudom, mit fognak gondolni. Lerobbantunk, bementünk, megtámadtak, fejberúgtam, elmentünk a "lerobbant" kocsival. Végülis meg lehet magyarázni. Meghallottuk az SOS-jelzést és a támadás is amellett szólt, hogy itt valaki segítségre szorul. Mi pedig segítettünk, a kocsi pedig csak átmeneti hibát produkált, aztán szerencsénk volt és újra beindult. Ez még a két dilinyósnak is felfogható történet és remélem is, hogy nem mondanak többet a zsaruknak. A vallomásukat azért átolvasnám, ha fog ilyen készülni... Mikor a kulcsot visszarejtem oda, ahol Nia találta az elmondása szerint, visszafutok hozzá. Távolodunk a háztól, vége a borzalmaknak, most már lehet kissé feloldottabban beszélni és viselkedni.
- Jól van. Tényleg nagyon figyelmes vagy. Ja, a fényképezőgép... Elviheted és nyugodtan hívasd elő a képeket, de olyannal, aki nem jelent fel és nem ájul el attól, amit látni fog. A kapitányságon meg tudod oldani? Nem részletezem, láttam, hogy mennyire megviselt, amit eddig mondtam. A napló nem olyan részletes ebben a témában, viszont sok minden van benne, Peggy-től Danielig. Le kell adni, ez egyértelmű, de ha „véletlenül” tudsz szerezni egy scannelt példányt, engem nagyon érdekelne, mi ezeknek az embereknek a története. És nem mellékesen Danielről is sok mindent megtudhatunk.
Lassan kiérünk innen és mikor egy csirke elszalad mellettünk, megint eszembe jut a konyhai jelenet. Úgy tartotta a kést, mint Vercengetorix a kivont kardját. Csak nem egy római katona feje volt rajta, hanem egy levágott, megkopasztott, kivéreztetett baromfi. Aztán a bőr eltávolítása. Meg a dédelgetés az asztalnál. Az eszelős darabolás az idióta gyerekdallal. Nekem ezek a történet legbizarrabb elemei, nem a hullák. És az első benyomás, mikor jött a debella véres kezekkel, üres fejjel. Nem semmi. Erre nekem is azt kell mondanom, hogy nem semmi. A kapunál vagyunk, mikor újra Nia-hoz szólok már nem ideges, de nem is vidám, inkább aggódó hangon:
- Akkor tulajdonképpen megcsináltuk. Mitch bemegy a kapitányságra, kap ruhát, ételt, amíg megjönnek a szülei. Ide kijön a yard és elrendezi a két öreget, az áldozatok családja értesül arról, mi történt, Annie lakását pedig megfigyelik a rendőrök és elkaphatják Danielt. Szóval elviekben kész vagyunk, mégis... Azt érzem, hogy nehéz ezt most csak úgy rábízni a hatóságra. Nem mondom, hogy mi jobbak vagyunk együtt, de a mai nap után azt érzem, hogy szeretném én kézre keríteni ezt a „drága” unokát és behúzni neki egy nagyot, mielőtt rácsok mögé kerül.
Ha Nia nyitja a kocsit és már beszállunk, akkor megnézem a gyereket magamnak és ráköszönök. Megpróbálok vidám és kedves lenni:
- Szia Mitch! Hamarosan újra láthatod a szüleidet...
A szám elé kapom a kezemet. Ez egy vak gyerek, nem kellett volna ezt mondanom. Nem kéri ki magának, de én kijavítom magam, kicsit halkabban beszélve:
- Hamarosan újra a szüleiddel lehetsz.
Látom, hogy Mitch bólogat, de nem mond semmit. Szerintem azt hiszi, hogy nem is beszélget hozzám, ha hallgatnia kell rólam. Az ő élettörténetét érdemes lesz talán követni. Elrablás, megvakítás, átnevelés. Még ha csak alig egy hónap volt, ebben a korban épp elég ahhoz, hogy lelki roncs legyen egy életre. Ma csupa olyan emberrel találkoztam, akit valamilyen szinten érdekesnek találtam, ez pedig nálam nagyon ritka. Ezért én is hálás vagyok Nia-nak. Nagy élmény ez a mai nap és még nincs is vége. Én automatikusan a kormányhoz ülök. Nia-ra nézek:
- Ugye nincs ellenvetésed, hogy ha visszafelé is én vezetek?
Igazából nem is fogadok el tőle ilyet, ha ellenkezik. Eleve fáradtan jött, itt pedig olyanokkal szembesült, amik után nem bíznék rá egy többórás autóutat. A kulcs viszont még nála van.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

- Jól van. Ez az ajánlat ott lesz az asztalon. – bólintok Stephen felé mosolyogva. Ő nem tudja, de szavatartó ember vagyok.
Hallgatom Stephent kifelé menet. A mosolya kedves, és nem művi.
- Teljesen másmilyennek képzeltem el Lawrencéket. Bogarasaknak, de szórakoztatóan bogarasnak, mint a hollywoodi vígjátékokban. Brútusznál reménykedtem csak igazán. Ilyenek fel sem merültek bennem. Jól megleptek. Ha lesz időm, regényt fogok írni ebből a kalandtúrából. Amolyan élménybeszámolóval vegyített pszichoanalitikus tanulmányt. Pete… - nézek egy cinkos somolygással rá. – Mi többet tudunk az egészről, mint amennyit az újságok megírnak majd.
Elgondolkodtam. Hm…
- Szerintem jobb lenne, ha titokban tartanák Lawrencék bukását. Ha kiszivárog az ügy, és az újságokban napvilágot lát egy cikk, Daniel meg olvassa, hááát… a helyében nagyon mérges lennék, és vendettába fognék. Gyorsítanék a tempómon, hogy minél több emberrel végezhessek. Egy cikk nem jönne most jól. Daniel kiesne a ritmusából, megzavarná.
Óh! Stephennek eszébe jutott a fürdőből elcsent kulcs. Én már el is felejtettem. Örültem, hogy végre elhagyjuk a házat. Precíz fickó.
- Kösz a gépet, vigyázok rá, ééés véletlenül nem gond másolatot szerezni a naplóról. – nevetek röviden. Szóval meglesz, amit kér. Ez a legkevesebb.
Megkönnyebbülök, mikor Stephen felhozza, jobb lenne, ha mi találnánk meg előbb Danielt. Ugyanerre gondoltam, hogy vigyük végig az ügyet, ha már elkezdtük, csak nem mertem előhozakodni vele, elvégre neki sem feladata egy őrült gyilkos levadászása. Viszont ránézésre is hatékonyabbak vagyunk, mint bármelyik bűnelhárító szervezet.
- Ennyire már ismerhetnél. – vigyorgok Stephenre. Olyan igazi hamiskártyásan. - Benne vagyok. A rendőrség megkapja a bizonyítékokat, hadd gondolkodjanak fölötte. Mi úgyis gyorsabban megtaláljuk Danielt, már ismerjük, ráhangolódtunk, szinte benne éltünk az életében, hacsak pár óráig is. Majd tálaljuk a végeredményt.
A rendőrség megkap minden segítséget és eszközt, hogy előállítsa a bűnöst, ám velük szinkronban mi is akcióba lépünk, csak más módon. Több szem többet lát alapon így van ez jól.
Közben a Roverhez érünk.
Csak vigyorgok azon, ahogy Stephen a szája elé kapja a kezét. Szerintem Mitch nem vette magára az elszólást. Okos kölyök. Morzézni is eszébe jutott, pedig milyen kába volt. Valahonnan megtanulta hogyan kell leadni a jeleket.
A Snickers már sehol nem volt. A szendvicset szorongatva bólogatott. Szemeit kimeresztette Stephen hangjára. Szerintem próbált arcot társítani a mély baritonhoz.
Átdobom Stephennek a slusszkulcsot a kocsi fölött.
- Egy isten vagy. Köszönöm! – sóhajtom megkönnyebbülve, szélesen mosolyogva. Ami a szívemen, az a számon. Ez van.
Nem vártam el, hogy hazának is ő vezessen. Rengeteget tett ma. Nagyon sok bátorságot és erőt meríthettem belőle. Ha ő nincs mellettem, biztosan nem élem túl ezt a napot.
Elég határozottan lépett a volán mellé, én meg automatikusan az anyósülés felé orientálódtam. És ha már így rákérdezett, elfogadom a kedvességét. Be kell valljam magamnak, fáradt vagyok. Nem fizikailag, inkább szellemileg és lelkileg. Lehet figyelni sem tudnék kellően, úgy cikáznak a gondolataim az új élmények körül. Úgyhogy inkább nem kockáztatok.
Ahogy látom Stephenen, úgysem engedne vezetni.
Bevettem magam a Roverba.
- Nah, prücsök? Megvagy? – fordulok hátra Mitch-hez. – Megyünk haza. Ő Pete. Pete, ő Mitch. - mutatom be őket egymásnak.
Látom a gyerkőcön, hogy megkönnyebbül a hangom hallatán, és feltűnt, hogy nem mer Stepenhez szólni.
- Pete-tól nem kell tartanod, ő igazi jófiú.  – magyarázom vigyorogva.
- Szia Pete! - köszön Mitch kissé bátortalanul, aztán ismét hozzám beszél. - Tessa, Pete hogy néz ki? Nem árulom el! Tudod! A kalózok betartják, amit egyszer megígérnek.
- Hm… - elgondolkodtam mit mondjak, hogyan írjam le Stephent. – Jól van… Ismered a Halálos iramban filmeket?
- Húúú! Azok tök jók! Viccelsz, Tessa? Mindet láttam! A 7. rész a kedvencem.
- Szuper, prücsök! Nah, akkor azt is tudod ki az a Jason Statham. – bakker, hazudok egy vak gyereknek. Ezért a pokolra fogok jutni. Ja, nem, már előzőleg megjártam, úgyhogy nem büntethetnek meg az égiek. Előre törlesztettem.
– Magas, kopasz, borostás fickó, mindekit-megverek ábrázattal. Pete pont úgy néz ki.
Igyekeztem olyan külsővel felruházni a kamu autószerelőt, akihez még passzol is a „szinkron hang”.
Mitch arcán szétterül egy vidám, boldog mosoly. El tudom képzelni mi játszódhat le benne. Együtt utazik az egyik kedvenc, izmos, bátor akcióhősével, aki jött, és kimentette ebből a bolondok házából. Szerintem ez a képzet megnyugtatja, és már nem fél Stephentől, meg attól sem, hogy innentől bárki bánthatja. Hisz itt van vele Jason Statham, aki jól ellátja az ellen baját.
Meg aztán, ha mégis elkottyintaná magát Huston hadnagynál Pete-ről - ugye milyen a gyereknyelv… - teljesen más leírást ad majd.
Ha Stephen indít, és elgurulunk végre, a Rover kerekei verebeknek való port hánynak fel a bekötőúton.
Hatalmasat sóhajtok, és az üléstámlának döntöm a fejem. A Visszapillantóban látom hogyan zsugorodik össze a farm mögöttünk.
Pár perc kell, hogy összekaparjam az eszem, és szusszanjak kicsit, legalábbis addig, míg ki nem érünk az autópályára.
Szerintem Stephen sem bánja, ha néhány percig csönd van.

[ Rocky & Nia – Egy rém rendes család ]

Olyan, mintha Nia szívből mondaná, hogy leköteleztem, teljes meggyőződéssel, örök elhatározással állítja, de szerintem nem árt figyelembevenni az aktuális lelkiállapotát. Ennyiben hagyom a dolgot, nem vitatkozom vele, nem is fogadom el hangzatosan. Továbblépek. Az elképzelései egész pozitívak voltak, úgyhogy Lawrence-ék alulmúltak minden várakozást. Hát igen. Ne mtudom, ki lett volna az a csúcspszichológus, aki ezt pontosan előre tudta volna. Szerintem lehetetlen volt annyi információból erre számítani. A Brútusznál egy könnyed mosolyt megengedek magamnak és kiegészítem.
- Igen, ott nagyon reménykedtem, hogy nem fogod elröhögni magadat. A könyvespolcuk egyébként tele van irodalmi klasszikusokkal, de még a Twilightot is láttam ott, meg a Harry Potter sorozatot. Nem csomagolt állapotban, hanem úgy néztek ki a kötetek, mintha forgatták volna őket. Tessa, ha megírod ezt a mai napot, egy tiszteletpéldányra igényt tartanék – mondom Nia-nak nem viccesen, hanem komolyan. Tényleg elolvasnám, hogy élte meg és hogy csinálta végig ezt a napot. Mert végigcsinálta és rezgett a léc, de kitartott. A sajtóval kapcsolatos aggodalma jogos. Teljesen jogos. Ha rajta múlna, biztos semmi nem lenne kiszivárogtatva innen, de az újságírók ügyesek...
- Ez igaz – mondom elgondolkozva. - Gondolom, a rendőröknek megmondod, hogy az ügy szempontjából fontos a diszkréció, de lehet, hogy valaki nem tudja tartani a száját. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy Daniel még több embert mészárolna le ott, ahol van. Lent tartották a pincében. Nem tudom, hogy bántak vele, annyira nem olvastam bele a naplóba. Visszavárták, de hogy ő is vissza akar térni, szerintem az nem garantált. Én úgy érzem, nem találja a helyét a világban. Itt nem maradt meg, a családi otthonban. Annie nem tudom, mire számíthat tőle. Azt viszont tudja, hogy a nyomában vannak. Én menekülő életformát képzelek el hozzá. Még az se biztos, hogy a híreket egyáltalán figyeli.
Arra a naplóra igazán kíváncsi leszek. Nia regényt ír, én meg kitanulom a demencia és társai tüneteit két gyakorló félbolondtól. A vigyorát díjazom és egy jóleső mosollyal viszonzom. Épp ezt akartam elérni, hogy kézben tarthassam az ügyet. Persze vele együtt, mert kellenek a kapcsolatai és a belsős szakértelme. Magáénak érzi, engem pedig elfogadott társnak, úgyhogy sínen vagyok. Ha tényleg megtaláljuk és szemtől szemben fogunk vele állni, abból viszont még sok minden lehet. Farkasként kell elintéznem úgy viszont nem hagyhatok szemtanúkat. Nagyon furcsa, de kezdem azt érezni, hogy ha ez bekövetkezik, Nia-nak jobb lenne távolmaradnia. Ne haljon ott meg! Igen, elérte ezt nálam. Ebben az ügyben szükségem van rá, de még többet is látok benne. Egy hasznos kapcsolat lehet ő, ha a gyanú látszatát végig el tudom kerülni. És még ezen is túl lehetne menni, de oda már nem akarok. Az mocsaras terület, veszélyes...
Az elszólásomat és a reakciómat Nia megmosolyogja. Ő beszélt eddig ezzel a gyerekkel és biztos hamar leszűrte, amit le lehetett. Én viszont először látom. Zűrzavar, félelem uralkodik a gyermek lelkében, de ott van a bizalom is, főleg Nia irányába. Ahogy beszélnek, feltűnik, hogy a nő milyen oldottan és kedvesen tud hozzászólni. Ez működik nála. Ha valamit csinálni kell, ha kényszerhelyzet van, akkor nem pánikol be. Nagyon hasznos tulajdonság, talpraesettség, lélekjelenlét. Sokkal több van benne, mint egy fantomképrajzolóban. Elégedetten vigyorgok, ahogy hallgatom őket. Elrendezi nekem a dolgokat, sokkal jobban, mint ahogy én ismeretlenül tudnám. A női ráhatás, hát igen. Prücsök. Halálos iramban. Jason Statham. Erre már el is nevetem magam egy kis, könnyed kacajjal. Nem kiröhögés ez, hanem a filmszereplő jut eszembe. Én is láttam és baromira nem az a karakter vagyok. Nagyon ügyesen álcáz, virágnyelven, ahogy mondta. Ezt a kalózosdit nem igazán értem, biztos valami olyanra utal, amit korábban említett Mitch-nek. Lényegtelen is. A gyerek most már vidáman köszön nekem. Felépült a bizalom és még tisztel is, mert szerinte úgy nézek ki, mint az egyik kedvenc hőse. Nem is fontos ehhez hozzászólnom, csupán egy kiegészítést.
- De nem verek ám meg mindenkit, Mitch! Csak a rossz embereket, akik bántanak másokat és őket is csak akkor, ha nincs más megoldás – Nia-ra nézek egy sanda mosollyal és a szemeimben egyben köszönetmondás is van. Törleszt, folyamatosan törleszt az adósságból. Mikor átadja a kulcsot, cserébe én odaadom a zacskót a bizonyítékokkal. Egy nagyobb édességeszacskó ez és benne vannak az iratok, telefonok, egyebek, amiket Lawrence-ék begyűjtöttek az áldozatoktól. Hagyom, hadd pihenjen és csak akkor szólalok meg, mikor már érzem, hogy ellazult és kedve van egy kicsit beszélni.
- Ebben van a napló is. Ha gondolod, belenézhetsz már útközben. Szerinted hogy csinálták? Hol vannak például a kocsik?
Direkt csak ennyit mondok. Hullákról nem beszélek a gyerek előtt. Nia elég értelmes ahhoz, hogy félszavakból is megértsük egymást ilyen rövid ismeretség után. Nekem meg áldás is, ha nem kell sokat beszélni. Aztán ha már beérünk a városhoz közelebbi részre, ahol lesz térerő, akkor riaszthatja a zsarukat. Ki kell találni, hogyan tovább. Annie címét lenyomozzuk és meglesz Daniel célja, az eddigiek alapján pedig az útvonalát is biztosan összerakjuk. Lehet, hogy hazavárta Irakból, de mivel a katona helyett csak a halálhíre jött meg, azóta összeállhatott mással. Olaj a tűzre, ha így van és ha Daniel ezt meg is tudja... Nia talán talált valamit erről odafent, de majd csak később állok elő vele. Az út még hosszú és sok mindenen keresztülment, ami megrázta. Amikor úgy érzi, be fog indulni az agya és megered a nyelve. Közös a célunk. Félig-meddig közös.