Nem, nem Anchorageban jártam, olyan messze azért nem mentem el. Csak volt némi dolgom azon az útvonalon, ami miatt meg kellett tennem jó néhány mérföldet, még az autópályán is. Mostanra már elég hideg volt ráadásul ahhoz, hogy nyomnom kelljen a fűtést a kocsiban ezerrel, úgyhogy kellemes meleg volt, még a kabátomat is hátradobtam az ülésre, mellettem pedig a táskám és a mókás sapkám pihent. Remekül éreztem magam, szerettem vezetni és a zene is elég hangos volt ahhoz, hogy énekelhessek kedvemre, elnyomva ezzel az esetleges menetzajt és a többi kocsi hangját. Jó kedvem volt, mert sikerült elintézni az ügyet, ami miatt el kellett hagynom Fairbanks ismerős légkörét. Tudtam, hogy hamarosan el fog érkezni a város felé vezető kijárat, és amikor ez megtörtént, szerencsére eléggé figyelmes voltam ahhoz, hogy ne hajtsak tovább. Annak rendje és módja szerint egy kicsit lelassítottam, indexeltem, majd ráhajtottam a kivezető szakaszra. Innentől kezdve már nem is volt olyan messze az otthonom, kényelmes tempóban haladhattam tovább. Rajtam kívül alig lézengett errefelé ezen a kései, sötét órán egy-egy autós, és a legtöbben így is szemből jöttek, Fairbanks irányába pedig alig néhányan haladtak előttem, azoknak is csak a távolban pirosló lámpáikat láttam. Jól volt ez így. Csak én, a sötét, és Ray Charles egyik melankolikus dallama, amit a rádió esti műsorában éppen sugároztak. Úgy tűnt, hogy a mai este remek lesz, még a hó sem kezdett esni, esőfelhőknek nyoma sem volt. Egy-kettőre otthon leszek, ezt biztosra vettem. Tovább dudorászva haladtam az úton, automatikusan kerülgetve az időnként felbukkanó kátyúkat. Mellettem az erdő sávja éppen olyan sötét volt, mint maga a felettem húzódó éjszakai égbolt. Csupán a hold vékony sarlójának ezüstös fénye adott némi útmutatást, meg a lámpáim messzire hatoló sugarai, amelyek előttem megvilágították az esetleges akadályokat. Nagyon reméltem, hogy semmilyen állat nem akar majd éppen ma este öngyilkos merényletet elkövetni. Bánta volna szegény kocsim, azt pedig az érzékeny kis lelkem. - Jó estét, kedves éjszakai baglyok! – recsegett a műsorvezető hangja a rádióból, mire egy kicsit lentebb halkítottam a masinát. – Reméljük, hogy mindenki felkészült az egyre csökkenő hőmérsékletre. Aki most kiteszi a lábát, az jól öltözzön fel, az éjszaka folyamán még mínuszokra is lehet számítani. És most jöjjön valami olyan, ami melengeti a szívünket. Igen, mi más is lehetne, mint a szerelem! – duruzsolta tovább, mire én újra fentebb vettem a hangerőt. - Helyes! – dünnyögtem magam elé. – Ennél jobb ötleted nem is lehetett volna, haver! – jelentettem ki, mintha hallaná, pedig nagyon jól tudtam, hogy ennek elég kicsi az esélye. Maximum, ha betelefonálnék, de ennek még kevesebb volt a valószínűsége. Közben felhangzottak a Foreigner, Waiting for a girl like you című számának első akkordjai. Aláfestőnek tökéletesnek bizonyult, kicsit még el is bódított. Olyannyira, hogy félig az utat figyeltem, félig pedig a táskámban kezdtem el kotorászni, a telefonom után.
- Ó, hogy az a jó élet! Csapok a kormányra, amikor hallom, hogy a motorban eldurran valami. Ismét. Fogalmam sincsen, hogy hányadik alkalommal csinálja ezt, de már rohadtul idegesítő. Eddig csak félévente, ha egyszer bemondta az unalmast, de ezek a problémák havi szintűek lettek, míg most már szinte hetente jelentkeznek. Az eszem megáll! Tényleg kellene vennem egy új autót. De hát ezt annyira imádom, nem szeretném lecserélni, mondhatom az egyetlen olyan dolog, ami a szívemhez nőtt. Sóhaj kél ajkaimról, ahogyan a leállósávba gurulok, arra még pont van időm. Kiszállva egy gyors ellenőrzést végzek, de ez a probléma már nem olyan, amit én magam is meg tudok csinálni. Újabb kis káromkodások közepette csapom le a motorháztetőt és ülök vissza volán mögé, hogy előhalásszam a telefonomat a kabátom zsebéből. Egyből tárcsázom az autómentőt, már van tuti fuvarosom, pedig alig pár hónapja érkeztem a városba. A vonal azonban még csak létre sem jön.. A picsába, itt még térerő sincsen! Lehunyom a szemem, pár mély levegő, nem, nem fogom szétzúzni se a mobilom, se a kocsim utasterét. Fő a nyugalom. Viszont fogalmam sincsen, hogy mi a fenét csináljak. A kesztyűtartóba nyúlok, egy kicsiny flaskát húzok elő onnan, nagyot húzok belőle; egyrészt kiváló feszültségoldó, másrészt pedig rohadt hideg van! Így, hogy a kocsim leállt, a fűtés sem működik, én pedig egyáltalán nem készültem éjszakázásra. Imádom, ahogy az égetett szesz átmelengeti szinte minden porcikámat.. erre van most nagy szükségem. Kilövöm a rádiót is – szerencsére ez működik anélkül is, hogy a motor brummogna – amiben az egyik kedvenc számom szólt. - Oké, akkor ideje indulni. Ismét mély levegőt veszek, kihúzom a kocsi kulcsot és a kabátom zsebébe süllyesztem, a pénztárcám is ott lapul, másra nincsen szükségem. Ja, dehogynem, nagyon is van! Kiszállva a kocsiból a csomagtartóhoz slattyogok, amiből sporttáska és jó pár üveg whiskey kerül elő. Hogy mégis miért van ennyi alkohol a kocsimban? Most voltam bevásárló körúton, általában nagyobb tételben vásárolok, ez alól a mostani sem kivétel. Három nagyobbacska üveg kerül a tatyóba, hülye lennék ennyit itt hagyni, mert hiába zárom be a járművet, azért mégis.. Egyszerű farmerom szárait a bakancsomba tömködtem, bőrkabátom cipzárját is felhúzom, vállamra kapom a táskát és irány! Egyenest az autópálya mentén. Az olykor-olykor mellettem elhúzó autóknál azért bepróbálkozok, bár hiába stoppolok, egyik sem áll meg. Olyan jellemző. Hogy miért nem váltok alakot, hogy gyorsabban hazaérjek? Magam sem tudom, egyszerűen most sétálni van kedvem, a hűvös levegő felfrissít és legalább a fejem is kiszellőztethetem; úgysem árt. Az első üveg kerül a kezembe, sajnos hidegebb van mint gondoltam, leheletem fehér pamacsként kavarog a levegőben, mielőtt teljesen elenyészne. Csavarom a kupakot, jöhet az első korty.. ahh, máris jobb. Fogalmam sincsen, mennyi ideje kutyagolok az út mentén, de az biztos, hogy a fairbanksi leágazásnál már lesétáltam, sőt, tovább is. Itt még kevesebb az autó, nekem pedig nagy szükségem lenne már rá, hogy valaki megálljon és felvegyen. Hiába ittam már meg szinte teljesen az első üveget – Úristen, bepusziltam egy egész üveget! – érzem, hogy a lábaim már szétfagytak, főleg a lábujjaim.. azt pedig iszonyatosan utálom. Egyetlen korty maradt csupán az üvegben, noha még egészen biztosnak érzem a lépteim, bár a kezdeti morcosságom már teljesen odavan. Mókás, ahogyan arra gondolok, a sziluettem tökéletesen beleveszik a sötétségbe, mekkora poén lenne már így egy gyerek elé ugrani, vagy akárki elé.. biztosan a szívbajt hoznám rájuk. Felhorkantok – ugyan minek figyelnék a nőiesebb formulákra, amikor senki nem hall – a számból előtörő fehér pamacsok érdekes táncot lejtenek az arcom előtt. Milyen érdekes. Ezt eddig soha nem vettem észre, pedig baromira gyönyörű! - I walk this empty street, on the Boulevard of Broken Dreams, where the city sleeps and I'm the only one and I walk alone, I walk alone, I walk aloooooone.. Tökéletesen szól a hangom, az előbbi Green Day szám egyik sorát énekelem, mely tökéletesen passzol a jelenlegi szar helyzetemhez. Milyen ironikus.. A dalt azonban egy már oly`régóta várt jelenség szakítja félbe; kár, pedig nagyszerű volt az előadás. Hátam mögött egy autó fényszórójának eleinte apró, majd egyre terjedő kettős pöttye jelenik meg, az én legnagyobb örömömre. Ám azt már nem hagyhatom, hogy stoppolással kockáztassam meg a dolgot, mert megállni úgysem fog, drasztikusabb módszerekhez kell fordulnom. Igen, a fejemben felmerülő ötlet tökéletes lesz. Amint kellőképpen közel ér hozzám a járgány, olyan tíz méterre, ledobom a táskám az út szélére, majd váratlanul ugrok elő a semmiből, egyik kezemben a már majdnem üres üveggel, másikat pedig tenyeremet emelve nyújtom magam elé. - Megállni! Mint egy cseszett rendőrfilmben, amikor a nyomozók szépen elveszik valakinek a kocsiját. Én persze nem akarom elvenni, csak be akarok szállni, de ha azt akarom, hogy megálljon, akkor meg kell mutassam magam. A baj csak az, hogy ez most kurvára nem úgy néz ki, mint a rendőrfilmekben. A kocsi csak jön és jön, nem akar megállni. Gondolatban indítom útjára utolsó szavaimat, hátha farkas vagy őrző csücsül odabent, bár őszintén szólva nem is ez az első célom, csak annyira lesokkolódtam, hogy ajkaim nem is nyilnak. ~ Bassza meeeeg! Ennyi és kész. Bumm, reccs, csitt-csatt, bár a becsapódás attól is függ, milyen gyorsan gázolt el a bent ülő akárki. Az üveget szorítom meg, mint egyetlen kapaszkodóm, bár ez jelen pillanatban semmit sem ér.. Jó vagyok, igen, meg lehet tapsolni. Így hát a földet érés pillanatában robban az is milliónyi darabra szét, én meg terülök el a földön, panaszosan nyögve, mint egy szomorú boci. Aranyos hasonlat, ha nem hasítana minden porcikámba a kínzó fájdalom, még nevetnék is magamon.. De így, a picsába is, még azt is érzem, ahogyan az aszfalt felsérti az arcom és elszakítja a ruháim. Hát ez pompás.. Nem szerettem volna felnyalni az aszfaltot.. nem is értem, hogy azokban a hülye filmekben miért megy a zsernyákoknak ez a dolog olyan könnyen. Csalás, bunda van a dologban, az tuti fix!
Azt hittem, hogy teljesen eseménytelen, laza kis utam lesz hazafelé. Hogy miből gondoltam ezt, miért ringattam magam ebbe a tévképzetbe, fogalmam sincs. Olyan, hogy gördülékenyen menjen valami az én esetemben, igencsak ritka esemény volt. Most is csodálkoztam volna, ha épségben, normális időben hazaérek, de minekután nem várt otthon senki az állatokon kívül, így nem volt okom jobban sietni, mint az indokolt lett volna. Ebből adódott az is, hogy nem hajtottam valami gyorsan, kiváltképpen azért nem, mert éppen a táskámban kotorásztam ugyebár. A legtöbb baleset pedig ilyenkor szokott megtörténni a gyanútlan áldozatokkal, de most miért is állt volna fent ez a veszély? Az előbb még egyetlen másik kocsi sem volt a közelemben az úton, minden teljes sötétségbe borult. Honnan a francból kellett volna tudnom, hogy majd hirtelen valami hibbant tyúk pár másodpercen belül kiáll elém az út közepére? Sehonnan. Éppen ezért következett be mégiscsak azután a bizonyos néhány másodperc után. Mire fellestem a műszerfal fölött, egyenesen a szélvédőn át a külvilág felé, már csak azt láttam, hogy a kocsi orrához közel, egy ember alakja rajzolódott ki. TÚL KÖZEL! Hirtelen annyira megijedtem, hogy azon nyomban felültem, még fel is sikítottam a nagy rémüldözés közepette, ahogyan éppen a szemem sarkából látva a sziluettet, elrántottam a kormányt. Tekintve, hogy nem volt a tempóm túl gyors, és még viszonylag időben is érzékeltem a problémát, ezért csak a kocsi elejének éppen az oldala kapta telibe a nőt, de úgy látszik, hogy ez is bőven elég volt ahhoz, hogy megtörténjen a baj. A kerekek csikorogva álltak meg, ahogyan beletapostam a fékbe, méghozzá tövig. A kocsi annak rendje és módja szerint szépen keresztbe állt az út közepén, én pedig a sapkámat a kezembe véve, úgy vágódtam ki, mint valami ágyúgolyó. Miközben szaladni kezdtem a földön fekvő áldozatom felé, addig a fejembe húztam a sapkámat, amitől úgy nézhettem ki, mint Minnie egér, vagy legalábbis egy Teddy maci, csak női kiadásban. Édes mindegy, röhejesen festettem, ez a lényeg. Én, a komoly rendőr, és két idétlen fülecske a sapkám tetején. Még arról is elfelejtkeztem, hogy a kabátomat magamra kapjam. Két másodpercen belül már ott térdeltem a hideg aszfalton a nő mellett, és igyekeztem ellenőrizni az életjeleit, bár lehet, hogy felesleges volt, tekintve a belőle szűrődő hangokat. - Úristen! Úristen! – jajveszékeltem eszeveszetten, miközben igyekeztem stabil helyzetbe fektetni a sérültemet. Hogy lehetek ennyire bamba? Na, igen, pontosan az ilye esetekből születnek a hasonló balesetek. Bár az nem rémlett, hogy az útról letértem volna, úgyhogy egészen biztosan ő állt elém. Ez most komoly?! Míg ezek a gondolatok lejátszódtak a fejemben, kicsit felhúztam a szemhéjait, hogy ellenőrizni tudjam a pupilláit. – Hé, hölgyem! Hallja, amit mondok? – kérdeztem meg tagoltan, érthetően. Nagyon igyekeztem nyugodt maradni, habár majd’ kiugrottam a bőrömből. Ez egyszerűen hihetetlen! Ilyen nem történhet meg velem! – Fel tud kelni? – kérdeztem, miközben a pulzusát is ellenőriztem, és csak ezt követően tűnt fel, amikor már én is kezdtem megnyugodni, hogy nem egyszerű embert ütöttem el. Ez némiképp tovább fokozta azt a folyamatot, amely során megnyugtattam saját magam, mert ez azt jelentette, hogy kutya baja sem lesz holnapra. Ezen kívül pedig, még mindig meg tudtam őt gyógyítani, ha arra lenne szüksége. – Segítsek felkelni? – kérdezősködtem tovább, holott még semmire nem kaptam választ.
Látom, hogy félrerántja a kormányt, de késő.. mert akkor is elüt. ELÜTÖTTEK! Ezt nem tudom felfogni. És nem, még véletlenül sem merül fel bennem olyan gondolat, hogy én lennék a hibás, bakker, hát nem néz a szeme elé?! Mindegy is, ezen most nem pattogok, mert elcsapott. Nem bírom felfogni.. A kocsi orrának az oldala kap telibe, én pedig szépen lepattanok a motorháztetőről, széttörik az üveg, én meg valahogy úgy repülök egy egészen icipicit, hogy az oldalamra esek, arcom egyik oldalával nyalva végig a betont, még azt is érzem, ahogyan az apró kavicsok felszántják a bőröm és beleragadnak a friss sebbe. Juhéé. De ami a legrosszabb, hogy az üvegben még volt egy korty! Az utolsó korty odalett, bakker, ez a legszomorúbb az egészben. Az kit érdekel, hogy lesz pár óráig egy-két lila foltom és most még fáj egy kicsit.. úgy minden porcikám. Magasról teszek rá, de a pia odalett! Még mázli, hogy ledobtam a táskámat az út szélére, mielőtt a kocsi elé léptem volna. Ha az a másik két üveg is összetörik én esküszöm kiheréltem volna a csajt. Vagyis.. ez fizikai képtelenség, de valami hasonlóan kellemetlen dolgot műveltem volna vele. Nyögéseim még akkor sem csendesülnek, amikor már hallom a jajveszékelését, továbbra is játszom a pórul járt bocit, mert miért is ne, néha jó másféle állat szerepét felvenni. Stabil helyzetbe fektet, hagyom, had érjen hozzám. Normál esetben ez eszméletlenül zavarna, de most olyan szinten munkálkodik bennem az az egy üveg pia és a fejem is úgy bevertem, hogy erre nem akarok reagálni. Lusta vagyok. - Mi lenne, ha nem ordibálnál..? Nyögöm, a szemeim továbbra is csukva, ám ez fontos dolog. Hallom amit mond, lévén itt térdepel mellettem és amúgy sem vagyok süket, sőt. Azt pedig még ebben a bódult állapotban is észleltem, hogy durván tagolja és artikulálja a szavakat. Egek, hibbantnak néz? Ekkor nyitom csak fel a szemem, lassan, mintha most ébrednék egy álomból. - Hé.. Kicsit nehezen megy a fókuszálás, eléggé beverhettem a fejem, agyam pedig alapból tompa volt az italtól, így az első, amit észreveszek, az a két bolyhos kis fülecske. Bakker, egy mese elevenedik meg előttem. - Atyaég, csak nem Maci Laci gázolt el?! Te jó ég! Vagyis a női kiadása. Bár akkor inkább Maci Ani.. Ehhez mit szólsz? Vigyorodom el, miközben kezem emelem – ami nem mellesleg szintén felhorzsolódott kissé és apró kavicskák ragadtak itt is a kevés friss vérbe – hogy megtapogathassam a sapka egyik fülét, ajkaimon továbbra is ott az a vigyor; én nagyon jól szórakozom. - Miért akarnék felállni? Olyan kényelmes itt.. Nem szeretnéd kipróbálni? Tapicskolom meg magam mellett a talajt, feküdjön csak ide mellém, próbálja ki, rettentő kényelmes. Viszont kezemmel pontosan beletapperolok a szilánkokba. - Aúcs.. Egyáltalán nem fájdalmas a megszólalás, csupán inkább csodálkozó.. Bakker, az üvegszilánkok. De legalább valamilyen szinten sterilek voltak, hiszen a tömény szesz fertőtlenít. Fejem elé emelem a kezem és úgy szemlélem a pár mini szilánkot, ami a bőrömbe fúródott; egyáltalán nem érzem a fájdalmat, a látvány viszont szép, ahogy aprócska kis cseppekben megjelenik a saját vérem. - Nincs nálad véletlenül egy tonhalas szendvics? Siklanak szemeim a másikra. Igen, eszméletlenül megkívántam és szükségem volna valami kajára. Vagy egy sajtburger. Vagy egy pizza. Nyami, máris összefutott a számban a nyál.
Azt sem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak, amikor már a kedves áldozatom mellett térdeltem az aszfalton. Tudtam ám magamról, hogy elég figyelmetlen és kelekótya tudok lenni, erre senkinek sem kellett figyelmeztetnie. De ilyen eset még velem sem fordult elő soha, talán ezért is rémültem meg annyira. Hogyan is lehetne kezelni másként egy ilyen helyzetet? Valószínűleg nem egy olyan vezető lett volna, aki hasonló esetben simán tovább hajt, de én nem ezek közé tartoztam. Rendőrként eszem ágában sem lett volna ilyet tenni, hiszen mi szoktuk keresni azokat, akik ilyen lelketlenek. Aggódó tekintetem a vonásait kutatta, hátha látok rajta valamiféle reakciót azon túl, hogy a fájdalomtól időnként felnyögött. Szerintem ezért nem leszek képes elégszer elnézést kérni, pedig jobban belegondolva nem is az én hibám volt, hiszen ki számít arra, hogy a vaksötétben az út mellől hirtelen elé lép egy félőrült öngyilkosjelölt? Na, ugye, hogy senki! - Elnézést! – dünnyögtem magam elé. Miért nem volt velem Abigail éppen? Ő sokkal jobban értett ahhoz, hogy hogyan kellett felmérni egy sérült ember állapotát. Nekem csak halvány fogalmaim voltak a gyógyászatról és arról, hogy miként láthatok el valakit, aki mellettem szenvedett el valamilyen balesetet. Azért innentől kezdve már én sem akartam a magázódás ridegségéhez nyúlni, amúgy sem illett hozzám, ezért is örültem neki, hogy ő egyből letegezett, még ha eddig nem is nagyon nézett rám. Mondjuk, jobban belegondolva biztosan sokkal idősebb volt nálam, úgyhogy talán nyugodtan meg is tehette ezt az apróságot. Amint kinyitotta a szemeit, valamiféle kisebb kőszikla esett le a szívemről hatalmas robajjal. Máris jobban éreztem magamat, amiért jelét adta annak, hogy jelen vagy itt agyilag. Ez már haladás, vagy nem? Legalább agyi károsodása nem valószínű, hogy lett, maximum lesz egy nagy dudor a fején és annyi. Legalábbis mertem remélni, hogy annál súlyosabbat nem fogok nála megállapítani. Talán még orvoshoz is felesleges lenne menni… - Nem a legjobb – ráztam meg a fejemet, ajkaimon még egy halovány mosoly is megjelent és leültem hátra a sarkaimra. – A nevem Mandy – mutatkoztam be, még a szemeimet is forgattam kicsit, mert a szavai most már tényleg meggyőztek arról, hogy nem olyan komoly a baj, mint azt első ijedtségemben láttam. – És örülök, hogy ilyen vicces kedvedben vagy, mert akkor legalább nincs nagy baj a fejedben – ezt inkább lehet, hogy jobb lett volna, ha nem mondom, de már mindegy volt. Gyakran előfordult velem, hogy kísértettem a sorsot, hiszen a félelemérzet valahogy kimaradt a gyári kódolásomból. Sohasem hiányzott különösebben, ha jobban belegondolok. Ha morcos lesz, hát így járt, legalább többet nem fog kiugrani csak úgy spontán senki elé. - Nana! Csak óvatosan, ne koszolj össze! – szóltam rá, közben megpróbáltam hátrább is hajolni, de minek töröm magam egyáltalán? Egy farkas úgyis azt teszi, amit csak akar. Mivel nem tudtam egyelőre, hogy pontosan mennyi idős példánnyal is hozott össze a sors, így jobbnak láttam, ha nem nagyon erősködök vele. Úgysem lenne sok esélyem, nem vagyok egy kiköpött Rambo. Vagy G.I. Jane, tök mindegy! – Mert az út közepén vagyunk, és ha valaki nem vesz észre bennünket, akkor nekünk annyi – világosítottam fel én, mint az ész. Azt már én sem tudom, hogy miért próbáltam meg ésszerűen és logikát keresve beszélni olyan valakivel, aki láthatóan ittas állapotban volt és jó nagy ütés érte a fejét. Ez az Mandy, hajrá! Ettől függetlenül, még magamat is megleptem azzal, hogy lefeküdtem mellé a földre. Vagyok elég őrült hozzá, ehhez kétség sem férhet. Bár sajnáltam a szép új rózsaszín pulcsimat, de arrébb rugdosva a szilánkokat, odafeküdtem közvetlenül mellé az aszfaltra, és felé fordítottam a tekintetemet. Abban bíztam, hogy így végre majd komolyan vesz, hogy egy szintbe kerültünk. Kész röhej, még hogy pont ettől vegyen komolyan! - Szerintem ne nagyon tapogatózz itt, még a végén összevagdosod magad még jobban – figyelmeztettem anyáskodóan, ahogyan az tőlem megszokható volt. – Egyébként nincs nálam semmi ennivaló, de mit szólnál hozzá, ha összekaparnánk téged és vennénk valami kaját? – dobtam be az ötletet nagy okosan.
- Oké, így elnézem. Na így már tökéletes, hogy visszafogott a hangerősségből, sokkal kellemesebb így társalogni valakivel. Amúgy is elég éles a hallásom, most ráadásul közel is van a hölgyemény és nem kell, hogy sipítozzon a fülembe. Naná, hogy letegezem, utálok magázódni, olyan rideg és merev, ráadásul jelen pillanatban meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen formában szólítsam meg a nőt. - Miért nem tetszik? Kámpicsorodom el, nem értem, miért nem tetszik neki a dolog, amikor szerintem baromira jól hangzik. De hát ha neki nem jön be.. A neve hallatán viszont újabb gondolatok indulnak el a fejemben és nem is vagyok rest megosztani vele. - Ha a Maci Ani nem tetszett, akkor más név szükségeltetik.. Mondjuuuuk, Mandy maci.. Hű, ez jó lesz. Vagy inkább Brumi Mandy? Nem! Inkább Brumandy.. Hű, na, csak hogy lásd, milyen kegyes vagyok, még azt is megengedem, hogy válassz ezek közül. Bájosan mosolygok rá, most aztán tényleg baromira kedves voltam, még választási lehetőséget is adtam neki, ami tőlem aztán tényleg rohadtul nagy tett, mert ritkán van ilyen, legyen szó a legapróbb dologról is. - Ó, és az én nevem Ade.. Sarah. Igen, ez az! Még emlékszem rá, ez jó jel, az azonban kevésbé, hogy először születési nevemen szerettem volna bemutatkozni. Sebaj, kijavítottam és ha a nőnek van esze, akkor nem kérdez rá a dologra. Bár az már úgyis a múlt egy jelentéktelen darabkája, nem számít ki voltam akkor, így túl nagy baj úgysem lenne belőle. - Ne legyél abban olyan biztos.. Megpróbálok megmozdulni, de csak egy nyögés marad belőle, túlságosan fájnak még a porcikáim, kell egy kis idő, hogy a regenerálódás meginduljon, de érzem, már nem kell sok. Egyáltalán nem zavar, hogy ilyen kijelentést kaptam tőle, sőt! Végre valaki, aki képes kimondani, hogy mit gondol, nem pedig egy beszari, gyáva alak, aki azért ferdíti el a valós gondolatait, mert fél a következményektől. Normális esetben lehet, hogy harapnék érte, de így.. eszem ágában sincs. Azt pedig nem tagadom – legalábbis ilyen állapotban – hogy nincsen velem minden rendben, nagyon is jól tudom, mennyire zakkant tudok lenni olykor. De ez titok. Vagyis egy része csak volt. - Ne félj már, mackókám, nem vagyok leprás! Vigyorodom el, lehet mégiscsak félős, hogyha egy kis kosztol megretten, pedig most tényleg nem vagyok olyan retkes. És különben is, csak a sapkájának a bojtját szerettem volna megfogni, valóban ott vannak-e, vagy csak én hallucinálom őket oda. - Annyi, meg egy bambi. Kuncogok magamban, ám mégis egyértelmű, hogy Mandy szavainak súlyossága közel sem jutott el az agyamig. Az út közepén fekszem. Na és? Nem érdekel jelen pillanatban, mert baromira kényelmes. Az viszont meglep, hogy a csajszi is lefekszik mellém, nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen bátor. - Bakker, az előbb nyivákoltál azért, mert meg akartam fogni a sapidat, most meg lefekszel a földre? A koszos betonra, amit nap, mint nap megannyi kerék tapod, amire kóbor kutyák és őzek ürítik beleik tartalmát? Ejjha, érdekes egy csajszi vagy.. Forgatom meg még a szemeimet is, ezzel is jelezve, hogy nem értem. Na igen, most aztán világos, miért mondják mindig azt a férfiak, hogy a nőkön nem lehet kiigazodni, mert tényleg nem lehet! - Kit érdekel? Úgyis tök hamar begyógyul. A rohadt élet.. Mi a francot mondtam? Bakker, ez eddig még soha nem fordult elő, ez baromira égő, egy mód van arra, hogy könnyítsek a lelkemen - igen, nekem is van olyan. ~ Mondd, hogy Őrző vagy, mondd, hogy Őrző vagy.. ~ Eresztem le kissé a pajzsom, hogy a gondolataim el tudjam küldeni a nőnek. Ha a kívánt csoportba tartozik, akkor nincsen semmi gond, mert úgyis tudja, hogy gyors a regenerációnk, ha pedig nem oda tartozik, akkor valami jó kis mesével kell előállnom, ami lehet nem lesz akkora gond.. Csakis akkor gömbölyítem tovább a beszélgetés fonalát, ha ez a kérdés tisztázódott. - Ez egy nagyon jó ötlet. Kaphatok sajtburgert, anyuci maci? Vigyorodom el, jó szélesen, ahogyan az előbbi anyáskodására utalok. Bár tonhalas szendviccsel is beérném, de lehet jelen pillanatban a kérdésben feltett kaját könnyebb beszerezni.
- Nem is tudom. Lehet, hogy azért, mert nem így hívnak – vontam meg a vállaimat, miközben rámosolyogtam félig-meddig. Látszott rajta, hogy már igencsak felöntött a garatra, ezt tagadni sem lehetett volna. Én azért remekül szórakoztam ezen, még ha nem is volt a legjobb ötlet, hogy esetleg felbőszítsem őt, akár egy kicsit is. Nem volna éppen életbiztosítás, ez tény, de én sosem féltem túlzottan, kivéve a horrorfilmeken, ami azért kicsit vicces, de ez van. Mint azt már annyiszor említettem, belőlem kimaradt az egészséges félelemérzet, ami segíthetett volna az életben maradáshoz. Nem mintha nem éltem volna most is elég jól… - Jól van, ha annyira ragaszkodsz ahhoz, hogy át szeretnél engem keresztelni, akkor maradjunk a Mandy macinál. Oké így? – forgattam kicsit a szemeimet, mert az jutott eszembe, hogy másként úgysem szabadulhatok meg ettől a témától, így viszont egészen rövidre zárhattam, a lehető leghamarabb. Teljesen elégedett voltam hát magammal, miközben ott kuporogtam a fekvő nő mellett, és még mindig fogalmam sem volt arról, hogyan szólítsam őt. Legalábbis az elkövetkező tíz másodpercig még, mert akkor ugyanis elárulta nekem a nevét. Úgy sejtettem, hogy először az igazi csúszott ki kis híján a száján, majd az, amit most használt. Ezen egy pillanatig sem akadtam fent, mert az volt a normális, ha egy hasonlóan idős farkasnak volt már több neve is. Nem ő lett volna az első, és bizonyára nem is az utolsó. Nem véletlenül voltak feljegyezve nálunk az itt lévő farkasok álnevei sem. - Azt én is látom, hogy nem vagy leprás, kedves Sarah! – szólítottam ezúttal már az általa megadott néven. – Viszont annak sem örülnék, ha nem tudnám kimosni a véres, koszos kezed után a sapkámat. De ha nagyon akarod, hát fogd csak meg! – egyeztem végül bele, miközben ajkaimon kicsúszott egy hosszú, lemondó sóhaj. Ebből a helyzetből már biztosan nem fogok jól kijönni, de hálás lettem volna azért, ha ennek a kis balesetnek nem kerítünk majd nagyobb feneket. Mielőtt megmutathatná valakinek a sérüléseit, amelyek igazolnák az általa elmondottakat, már úgysem látszana egyetlen karcolás sem rajta. - Mondták már – mosolyodtam el, miután végre egy szintbe kerültünk. Így már én is jobban éreztem magam, hiába volt koszos és hideg az alattunk végigfutó beton. Fejemet felé fordítottam, és úgy pislogtam rá, mintha csak most nézhetném meg magamnak jobban. Most már semmi kétségem nem volt afelől, hogy igencsak ittas állapotban járkált itt az út közepén. – Igen? – kérdeztem felvont szemöldökkel, kicsit homlokráncolva, miután elszólta magát. Kacérkodtam ugyan a gondolattal, hogy majd megjátszom, hogy teljesen kiakadtam meg minden egyéb, és egyáltalán nem is vagyok őrző, de végül nem fárasztottam magam annyira. Úgy gondoltam, hogy a hölgyemény kóbor lehet, és nagyon reméltem azt is, hogy senki olyannal nem állt kapcsolatban, akinek nem kéne tudnia arról, hogy őrző vagyok. - És ha azt mondom, hogy őrző vagyok, akkor jobban érzed magad? – kérdeztem teljesen lazán, majd meglepett pillantást vetettem rá ismét. – Ezt te csináltad? – nyíltak el ajkaim a csodálkozástól. – Biztosan csak álmodom. És egyáltalán mi az, hogy őrző? – ráncoltam még mindig a homlokomat, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy mi ez az egész. Igazából azonban nagyon jól tudtam, és csak pár percet hagytam neki arra, hogy ez neki is leessen majd. - Igen, lehet sajtburger is, ha feltápászkodsz innen. Na, gyere! – közben én felültem, majd fel is álltam, és ha engedte, akkor megfogtam a kezét, hogy felhúzhassam a földről. Talán nagy erőlködésbe kellett kezdenem, ha magától nem méltóztatott eleget tenni esetleg a kérésemnek. – És egyébként vicceltem! – vigyorodtam el, amikor megpróbáltam felhúzni őt nagy lelkesen. Persze, hogy vicceltem, és reméltem, hogy leesett neki, hogy az őrzőséggel kapcsolatos megjegyzésre utaltam most.
- Na jó, megértelek, én is utálom, ha becéznek. Sóhajtok fel végül, ha ennyire nem szeretné, akkor oké, legyen, most az egyszer engedek, ma már úgyis olyan sok kegyességet mutattam az irányába, ami tőlem eszméletlenül furcsa, úgyhogy ennyi már meg sem fog kottyanni. Tessék, a sok piának mindig megvan a hátránya, túl sokat beszél az ember lánya, majdnem elmondtam a születésemkor kapott nevemet. Egyetlen álnevet használok, a mostani és a születési nevemet is azért kellett elhagynom, mert félő volt, hogy engem is megkeresnek, hogy a falkám, a családom, az öcsém után küldenek. Amúgy is teljesen új életet kezdtem, dukált hozzá egy ilyen szépséges új név is, amit a kicsi kölyköm választott ráadásul. Megkapom az engedélyt a sapka megfogására, de szavak, a hosszú sóhaj.. Nem, egyáltalán nem tetszik. Lekonyul arcomról a vigyor, úgy nézek a másikra. Nem, az ilyen ajándék már nem is édes, mint a kisgyerek, aki annyira szeretne valamit, de az anyukája minduntalan azt mondja, nem lehet, míg végül odáig fajul a dolog, hogy az ideges szülő rávágja, hogy oké, legyen úgy, ahogyan a kisgyerek akarja. Na igen, ez az a pont, amikor inkább a fiú is bánatosan elkullog a szobájába és hagyja inkább a csudába az egészet. Én is elkullognék, ha meg tudnám tenni, de sajna nem megy és be kell lássam, hogy szükségem van a nőre, mert innen csak nagy nehezen fogok tudni feltápászkodni. Na jó, valószínűleg nem lenne olyan vészes a dolog, hiszen azért annyit nem ittam. Még. Vagyis.. ittam eleget, de szerencsére jól bírom az alkoholt. Végül Mandy lefekszik mellém, amit óriási csodálkozással veszek tudomásul, azok után, hogy eleinte nem akarta megengedni, hogy megfogjam a sapiját.. Oké, ő tudja, én nem szólok bele a dologba, de végül eltűnik a csodálkozó kifejezés az arcomról és mosolyra görbülnek ajkaim. - Akkor nem lehet újdonság. Majd elkottyantok egy fontos kis információt, bakker.. az ital teljesen lerombolja a kontrollomat és tessék, olybá tűnik, hogy nem egy őrzőt fogtam ki. Gratulálok Sarah, ezt rohadt jól megcsináltad. - Igen, tutira csak álmodsz, fogalmam sincsen, hogy miről beszélsz, hiszen nem csináltam semmit. Adjuk az ártatlant, aki nem tud semmiről, még a szemöldököm is felhúzom, totál értetlen arckifejezést vágva, hogy egy mukkot sem értek abból, amit nekem mond. Talán ez a legkézenfekvőbb és legelőnyösebb megoldás, ez még össze is jöhet. - Megígéred? Teszem fel a kérdést, összeszűkített tekintettel, de ajkaimon mosoly játszik, miközben elfogadom a felém nyújtott kezet és hagyom, had állítson talpra. Amikor már ismét állok, megkapaszkodom a vállában és le is hunyom kicsit a szemem. - Tyű, a mindenit, de forog a világ! Igen, elég erősen kell kapaszkodjak, nehogy ismét a földön kössek ki, de végül normalizálódik a helyzet és én sem szeretnék szorosabb kapcsolatba lépni a betonnal. Ekkor jelenti ki, hogy az előbb viccelt. Viccelt? Mégis miben? Már éppen tenném fel neki a kérdést, sajna kicsit lassan kattognak az agytekervényeim, amikor is leesik a dolog… Hallotta a szavaimat, amiket gondolatban küldtem át neki, ó, én marha! A frászt hozta rám, bakker. Hatalmas kő esik le a szívemről, vagy hogyan szokták ezt mondani.. - Ó, Mandy mackókám, ezért még megfizetsz! Emelem fel egyik kezem mutatóujját, hogy ezzel is hangsúlyt adjak a szavaimnak, de az arcomon uralkodó érzés.. bakker, be kell ismerjem, nagyon jó tréfa volt, egészen rám hozta a frászt. Azt meg, hogy mivel büntetem.. még kitalálom, noha van már egy kis halovány fogalmam. Apropó, erről jut eszembe. - A táskám.. Valahol ott eldobtam, azt itt nem hagyom! Meg is indulok érte, furcsa mód még egészen biztosnak tűnnek a lépteim, csak a lehajolással lesz gond.. milyen mázli, hogy pont ott van mellettem a szalagkorlát, így abban meg tudok kapaszkodni. Felmarkolva a táskát, pedig el is indulok vissza Mandy felé, csak néha lépek kicsit félre, egyébként tök prímán vagyok. - Mehetünk, asszem kész is vagyok.
Azt már most láttam, hogy nem lesz egyszerű feladat felkaparni ezt a hölgyeményt az aszfaltról, pontosan ezért bíztam abban, hogyha melléfekszek, akkor majd felgyorsul valamelyest a folyamat, mert úgy látja majd, hogy én is itt vagyok vele. Mármint úgy értve, hogy egy szinten vagyok itt vele, ugyanolyan szórakozottan, mint ő. Oké, az tény volt, hogy nekem ehhez az állapothoz nem kellett annyit innom, mint neki, úgyhogy egy pont az én javamra, hogy így mondjam. Amikor elszólta magát, egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy kihagyjak egy ilyen magas labdát. Ráadásul, még az sem esett le neki, hogy teljesen nyugodt hangszínen ismételtem el azt, amit a fejembe küldött, és még csak meg sem rendültem rajta. Látszott, hogy az alkohol teljesen eltompította a józan gondolkodását, mert ez egyből szemet szúrt volna neki normális esetben, legalábbis szerintem. Persze nem lehettem biztos benne, hiszen nem ismertem ezt a nőt. Eddig. Most viszont már semmi nem akadályozhatott meg abban, hogy egy kicsit beszélgessek vele, megtudjak róla ezt-azt, meg ilyen apróságok. Szerettem ismerkedni világéletemben, és szerencsére a nyíltságomnak hála ez soha nem is okozott nekem nehézségeket. Kenneth bezzeg egy időben borzalmasan zárkózott volt, de most, mint akit kicseréltek. Talán a gyász tette ezt egykori mentoromnál anno, vagy nem is tudom. A lényeg, hogy mostanra már helyrejött és éppen olyan közvetlenné vált, mint én magam. Talán majd felhívom később, és elmesélem neki ezt a kissé bizarr, de mindenekelőtt mulatságos történetet. Ez is csak velem eshetett meg egyébként… - Egy szavadat sem hiszem! – mosolyogtam rá, miután oldalra fordítottam a fejemet és közvetlenül az arcába sikerült így néznem. Engem ez egy pillanatig sem zavart, míg más talán rosszul lenne a túlzott közelségtől és a leplezetlen bámulástól. Félreértés ne essék, nem vonzódtam hozzá, vagy effélék, egyszerűen csak kíváncsi voltam és szerettem magamnak megnézni az idegeneket. Meg az ismerősöket is, ha már itt tartunk. – Hogy kapsz sajtburgert? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy arra értette-e azt, hogy megígérem. Megígértem én szívesen bármit egyébként, elég szavatartó embernek ismert a környezetem. Amint a kezem megszorította az övét, úgy éreztem, hogy végre tényleg sínen vagyunk és meglesz ez a talpra állítás, ami eleinte ugyebár nem tűnt a legegyszerűbb feladatnak. Ehhez hozzájárult természetesen az is, hogy nem kérette magát immár, hanem próbált nekem valamilyen szinten segíteni. Legalább azzal, hogy nem nehezítette a helyzetet. - Na, már állsz is, látod? – vigyorodtam el elégedetten, és még azt is hagytam, hogy megkapaszkodjon bennem. Kicsit erősen szorított, de szerencsére nem voltam olyan törékeny, mint amilyennek első pillantásra tűntem általában. – Ezzel kiérdemelted azt a sajtburgert, akármennyit szeretnél is! – jelentettem ki, ezzel pedig azt hiszem, hogy most már tényleg megígértem neki, hogy fog kapni valami szilárdat is. Épp eleget ivott mára. – Csak a vacsorádat fogom fizetni, semmi mást – ajkaim még fentebb görbültek, már ha az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Remekül szórakoztam, még ha nem is volt a legfényesebb éppen a helyzetünk. Még attól sem sértődtem meg, hogy bemutatott nekem, pedig az ilyesmit alapesetben nem viseltem ám túl jól. - Idehozzam? – ajánlottam fel nagylelkűen, de mire kimondtam ezt az egyetlen szót, Sarahnak már hűlt helye volt. Csupán félrebillentett fejjel figyeltem végig minden egyes mozdulatát, és alig bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam, amikor kis híján elesett. – Csodás! – jelentettem ki, miután meglett a táska, és végre ismét egymás mellett voltunk. Azért oldalról kicsit megtámogattam, olyan biztos, ami biztos alapon, de különösebb közreműködésre nem volt szükség. – Dobd be hátra az ülésre, aztán ülj be, és mehetünk is. Menni fog? – kérdeztem meg azért, mert ha nem, akkor segítek én szívesen. Inkább, minthogy véletlenül nagy erővel csapódjon a kocsim oldalába és behorpassza!
- Pedig jobban tennéd. Hunyorgok rá és hiába válik így baljóslatúvá a tekintetem, az ajkaimon továbbra is ott a vigyor, ami egyértelműen azt sugallja, hogy csak viccelődöm. Hiába próbálnék komoly arcot vágni, jelen helyzetben kétlem, hogy sok sikerrel járnék, elvégre ennek az egész helyzetnek a komikussága megakadályozza, hogy levakarjam a vigyort a képemről. Igen, most még élvezem a dolgot, majd holnap fogom verni a fejem a falba, hogy mekkora idiótát csináltam magamból – már persze ha fogok emlékezni a dolgokra. - Azt. Igen, nekem most sajtburger kell, egyelőre semmi más, no jó, persze a táskámban lévő két üveg pia is vonzóan hangzik, de azokkal egyelőre más tervem van, főleg, hogy Mandy bejelenti, hogy csak poénkodott, a kívánságom valóra vált és tényleg egy őrzővel csapattam el magam. Úgyhogy meg is van a kis büntetésem, de ezt majd idővel, miután megkaptam a megígért falatokat, mert félő, hogyha a nő megtudja, mit tervezek vele, még fogja magát és itt hagy. Bár azt nem tudom, mennyire bevállalós, de jobb biztosra menni. Persze én sem azt akarom, hogy raboljon ki, vagy gyújtson fel egy házat, tiszta szórakozás, móka és kaland lesz a dolog. Úgyhogy indulni is kellene. - Jól van, ezt tutira nem felejtem. Vigyorgok rá szélesen, ha már megígérte, hogy annyit kapok, amennyit csak szeretnék. Mert ugyebár mondanám neki, hogy szavát ne feledje, de minek tegyem meg, amikor én emlékezni fogok? És majd figyelmeztetem, ha kell. Bár valószínűleg nem fogunk túl messzire menni, de biztos, ami biztos. - Óhó, nem is kell mást fizetned, édeske, ne aggódj. Ennél sokkal élvezetesebb lesz, amit kitaláltam neked. Mosolygok még rá, kissé talán pimaszul, de tekintetem és arckifejezésem arra utal, nem csak én fogom élvezni a dolgot, hanem ő is. Nem kell, nem is válaszolok a kérdésre, majd én idehozom, annyira azért nem vagyok részeg, hogy ennyit ne tudjak megtenni. Habár a végén kapaszkodni kell, de bakker, te kipróbáltad már, milyen érzés, amikor lehajolsz és úgy érzed, hogy minden véred a fejedbe folyik? Nem? Akkor meg próbáld ki, rettentő rossz érzés, nem véletlenül fogtam meg a szalagkorlátot, az kellett volna, hogy szépen átbucskázzak rajta. A táskával bandukolok vissza, meg is kapom az instrukciókat, csak bólintok a kérdésre, naná, hogy menni fog! Kinyitom a hátsó ajtót, bedobom a táskát, persze csak óvatosan, mert már csak az kellene, hogy szépen összetörjem a benne lévő hatalmas értéket. Csukom az ajtót, egyik kezem persze végig a kocsi tetejének peremén, nem szeretnék a járgánynak vágódni, minden okés, úgyhogy nyitom is az anyósülés ajtaját, szépen óvatosan ülök be, nem kell itt pattogni és ha Mandy is beszállt, akkor szólalok meg. - No, irány a sajtburgerjeimért!
Jól éreztem magam egyébként, és akár még hasznos is lehetett ez az új ismeretség. Noha nem tudtam, hogy Sarah pontosan kiféle, vagy miféle, azért mégiscsak farkas volt, sejtéseim szerint pedig nem is olyan fiatal. Persze erről még nem igazán győződtem meg, de idővel talán majd ki fog derülni. Ha pedig nem, akkor is ki tudom deríteni, ha nagyon akarom. Bár azt hiszem, hogy annyira mégsem számított most. - Megbeszéltük! – vágtam rá egyből, amikor közölte, hogy nem fogja elfelejteni, hogy mit ígértem neki. Én sem voltam ám az a fajta, aki megfelejtkezett az adott szaváról, mondjuk ő ezt még nem tudhatta, hiszen egy kicsit sem ismert. Annyit tudhatott meg rólam egyelőre, hogy lehet velem bolondozni, és nem vagyok egy karót nyelt valaki. Az lenne a vég, ha azzá válnék, egyszerűen ezt elképzelni sem tudtam, pedig lehetséges volt. Láttam én már tőlem fiatalabb, befásult őrzőket is. Én bezzeg olyan laza tudtam lenni, mintha nem több évtizeddel ezelőtt születtem volna, hanem mondjuk a kilencvenes évek elején valamikor. Jó is lenne néha, de azért szerettem a kellő tapasztalatomat is. Közben azért sikerült Sarahnak begyűjtenie az elkóborolt táskáját, amiben még nem teljesen tudtam, hogy mi lapulhat, de arra már rájöttem, hogy neki nagyon fontos volt. Mondjuk, nyilván én sem hagynám csak úgy magam mögött a holmimat, ha egyszer már táskába tettem. Történhetne bármi, ez akkor sem következne be, szóval kitelt az időmből, hogy megvárjam őt. A lassú tempóval és az imbolygó léptekkel együtt, a szavát pedig továbbra sem vettem komolyan, jobban mondva értettem én a tréfát. Tudtam, hogy nem beszél komolyan, úgyhogy nem is értettem félre, amit mondott. Csupán kíváncsiság ébredezett bennem, hogy vajon mire gondolhat, semmi más. - Igyekezz, kezdek fázni! – sürgettem meg egy picit, de addigra már szerencsére visszaért a kocsihoz, és be is tette hátra a cuccát. Ennek megörülve már ültem is be a volán mögé, és alig két pillanattal később már ő is behuppant mellém az anyósülésre. Mivel nem állítottam le a motort, így azzal most nem kellett bajlódni, úgyhogy csak simán bekötöttem magam, és egyesbe tettem a váltót. – Okés, akkor öveket becsatolni, mert indulunk! – jelentettem be szinte már ünnepélyesen, miközben oldalra néztem az utasomra, áldozatomra, vagy ami csak tetszik. A kocsit végre újra a saját sávomba kormányoztam, és már célba is vettem a várost. Még mindig nem nagyon jött se velünk szembe, se mögöttünk másik autó, de ez nem is baj. Máskülönben nem nagyon fért volna bele a kis közjátékunk ott az út közepén. - Akkor megállunk az egyik McDonald’snál. Az jó lesz? – érdeklődtem újra csevegő hangnemben, mintha a gázolás meg sem történt volna. – Vagy esetleg máshonnan szeretnéd azt a sajtburgert? – pillantottam rá újra féloldalasan.
- Ne sürgess, hékás, mert megharaplak! Igen, ennél jobbat ki sem tudtam volna találni, de hát na.. mivel fenyegetőzzön a farkas leánya? Harapdálással, hát naná, mivel mással? Nagyot tudok ám harapni, bár nem szeretném most megmutatni, mert.. mert be kell ismerjem magamnak, Mandy egyre szimpatikusabbnak tűnik. Azt mondjuk nem állítom, hogy józanul is ilyen kedvesen és szépen tudnánk csevegni egymással, de ha már adott a helyzet, akkor amondó vagyok, ki kell élvezni. Valószínűleg úgysem fogok szinte semmire sem emlékezni. No de ez majd holnap kiderül. Végül a táska is és én is a kocsiban kötünk ki, megadom a jelszót az indulásra, Mandy pedig kiadja a vezérszót. Indulhatunk, éljeen! Bár persze előtte kicsit szerencsétlenkedek a biztonsági övvel, de sikerül az is, még időben kontrolálom magam, hogy nem tépni kell, hanem csak lazán húzni, akkor jönni is fog. Ja, az lett volna szép, ha kiszakítom az egészet a helyéről. Na akkor tuti ugrik a sajtburgerem, azt pedig nem szeretném. - Tökéletes a Meki. Bólintok, miközben résnyire lehúzom az ablakot. Persze megkérdem tőle, hogy zavarja-e, ilyenkor, amikor nem vagyok egészen a tudatomnál, egészen normális és kedves is tudok lenni, meglepő módon. Kell egy kis friss levegő, amúgy is, így sokkal élvezetesebb, ha a hideg menetszél az arcodba csap. Igen, én ezt is élvezem, amúgy is lángol a fejem. - Mennyire bírod a piát? Teszem fel neki a kérdést, csak úgy bamm, bele a közepébe a dolgoknak, elvégre nem árt tájékozódni kicsit, hiszen ha jól bírja, akkor lehet másmilyen módszert kell választanom a „bosszúmhoz”. De bízom a legjobbakban és mégiscsak két üveg pihen még a tatyóban. Nekem is elég volt egy, pedig én aztán durván jól bírom az alkoholt és oké, hogy viszonylag kicsi kiszerelés, de akkor is. - Ott vagyunk már? Vigyorgok rá, noha nem is igazán érdekel a válasz, csak bosszantom, mert tök jól esik. Tutira látta a Shrek-et, azt mindenki látta, vagy ha nem is, ez a kis intermezzo tuti nem ismeretlen előtte sem. Szóval csak vigyorgok rá, az iázás persze ki van zárva, bár lehet hamarosan nekiállok a számmal is pukkantgatni, ahogyan azt szamár is csinálta a filmben.
Hangosan felnevettem a fenyegetőzés hallatán, amelyet egy pillanatig sem vettem komolyan egyébként. Nem járna túl jól, ha megharapna, és különben sem volt rajtam sok hús, úgyhogy nem lettem volna valami finom falat. Persze mindezt már nem mondtam ki, jobb, ha nem keltem fel az érdeklődését, még a végén tényleg kedvet kapna ahhoz, hogy megszopogassa a csontjaimat. Nem örültem volna neki, ugyanis már túlságosan hozzám nőttek ahhoz, hogy csak így megváljak tőlük. Egyébként pedig, úgy éreztem, hogy minden jogom megvolt ahhoz, hogy sürgessem. Igaz, hogy az én hibámból történt – szerintem még mindig nem csak abból! – a baleset, de az én autómmal akartunk haladni a továbbiakban, és különben is, tényleg fáztam! Biccentettem a válaszát követően, jelezve ezzel, hogy értettem. Máris jobban éreztem magam, hogy bent ültünk, és nem odakint ácsorogtunk a hidegben. Az addig oké, hogy őt fűtötte az alkohol, de az én kabátom idebent maradt, és egy szál pulóverben voltam kénytelen ácsorogni, meg még az aszfaltra is lefeküdni. Ostobaság volt a részemről, talán meg is fáztam, de nem baj. A lényeg, hogy minden rendben volt most már mind a kettőnkkel. - Lehet, hogy én is eszek veled! – közöltem vele is az idő közben megszületett döntésemet. Nem mintha olyan fontos lett volna, vagy annyira érdekelte volna, de ez meg engem nem érdekelt, méghozzá egy cseppet sem. Ha már meghívtam vacsorára, hát az volt a legkevesebb, hogy meghallgatott, vagy nem? Pár percig még úgyis egészen biztosan össze leszünk mi ketten zárva, bár ez ellen nekem egyetlen kifogásom sem akadt. Jó társaságnak bizonyult, és a jó társaságot mindenki szereti, aki nem teljesen antiszociális. Rám meg mindenféle jelzőt lehetett volna aggatni, csak ezt az egyet nem. Még személyes sértésnek is venném. - Tessék? – kérdeztem kissé értetlenül, felvont szemöldökkel. – Nem tudom, hogy jön ez most ide… - tényleg nem nagyon tudtam összerakni, de amíg arra vártam, hogy reagáljon, egy kicsit fentebb csavartam a fűtést, a lehúzott ablak miatt. Tudtam, hogy így nem ért túl sokat, és talán még inkább le fogja húzni, de semmi baj. Azért az én oldalamon teljesen jó volt most a klíma, ha már odakint teljesen átfagytam. Talán nem ártana majd egy forró csokoládét is vennem, vagy egy kávét. Igaz, hogy a mekiben kapható kis koffeinadagokat nem nagyon lehetett igazi kávénak nevezni, de a semminél jobb volt még az is. - Egyébként nem szoktam sűrűn inni – tettem még hozzá, hogy el ne felejtsek neki válaszolni. – Mit tervezel, hm? – ráncoltam a homlokomat kissé gondterhelten. Nem nagyon bírtam az alkoholt, de azt korántsem gondoltam volna, hogy ez ennyire látszik rajtam. Oké, azért valamennyit meg bírtam inni, de szerintem a nyomába sem érhettem egy farkasnak. Sajnos az én regenerációs képességeim nem voltak ám olyan fejlettek, mint az övéik. Néha irigyeltem is érte őket, de tényleg csak nagyon néha! Szerencsére nagyobb sérülést még sohasem kellett elszenvednem. - Mindjárt! – válaszoltam ismét, aztán néhány pillanatra még felé is fordítottam a fejemet, aminek köszönhetően láthatta az ajkaimon végigfutó mosolyt is. – De ha azt fogod játszani, amit Szamár, akkor betömöm a szádat valamivel! – nem mondtam ám komolyan én sem, mint ahogyan ő sem szánta fenyegetésnek, hogy megharap. – Nézd, már ott is a sárga M! – böktem ujjammal a város határában lévő gyorsétteremre. Ez volt a legközelebbi, ami útba is esett, hogy aztán a házam felé kanyarodhassunk majd. Alig öt perc múlva máris mi következtünk az autós résznél. Eszem ágában sem volt kiszállni, bemenni, hogy aztán újra beszállhassak. Nem, ez volt a legkényelmesebb megoldás, amit csak találhattunk. - Na, döntsd el, hogy mennyit kérsz! Mindjárt mi jövünk!– szóltam rá, miközben a pénztárcám után kutattam, hátra nyújtott kézzel. A táskám ugyanis indulás előtt a hátsó ülésre lett száműzve, érthető okokból.
Úgy tűnik nem vagyok túl hatásos a megfélemlítések terén, mert Mandy hangosan felnevet, amikor megfenyegetem. Pompás. Jó, tény, hogy nem gondoltam komolyan, de bakker, tényleg nem voltam ijesztő? Elszomorít a dolog. Na jó, nem emiatt fogok itt elkámpicsorodni, inkább haladjunk. - Ahogy gondolod. Vonom meg a vállam, ez tényleg nem rajtam múlik, eszik, ha szeretne, én igazándiból örülök neki, hogy nem egyedül kell burkolnom, bár azzal sem lett volna túl nagy gond. Az viszont érdekesebb, hogy értetlenül néz rám és még a szemöldökét is felvonja. Szélesen vigyorodom el. - Nagyon kis cuki ez az arckifejezésed. Igen, kis híján kitör belőlem a nevetés, mert tényleg jól szórakozom a leányzón, tetszik, nagyon tetszik, jó autó elé ugrottam ki. Mikor azonban rákérdez, mit is tervezek, megcsóválom a fejem, még cicegek is mellé. - Ne is reménykedj, még nem tudod meg. Nem szokott sűrűn inni, ezt megjegyzem magamnak. Persze ez még nem jelenti egyből azt, hogy nem is bírja az italt, mert vannak, aki ritkán isznak, akkor viszont vödörszámla vedelnek és semmi bajuk. Szóval igazándiból nem jutok közelebb a válaszomhoz, de sebaj, hamarosan úgyis kiderül a dolog. - Na, ez a fenyegetés pont annyira volt hatásos, mint az enyém az előbb. Nevetek ezúttal én is, mert tényleg vicces, amikor valaki fenyegetőzni próbál, de nem igazán megy neki a dolog. Én is így festhettem az előbb, igaz? A fejem viszont egyből felkapom, amikor is megemlíti, hogy már ott van a sárga M betű. - Juhéé! Már szinte érzem a finom sajtburger ízét a számban. Umm, nyami! Egy cseppet sem tiltakozom az ellen, hogy az autós részhez gurulunk, beülni nekem sem lenne kedvem, lehet nem járnék túl jól azzal, ha sokan így látnának. Hm, vajon mennyit is szeretnék kérni? - Farkas éhes vagyok.. Miután elhagyják a szavak az ajkaim, jövök rá, mit is mondtam valójában, kitör belőlem a nevetés, szerencsére hamar moderálom magam és még időben válaszolok is neki. - Szóval.. legyen mondjuk öt, tuti, ami tuti, nehogy éhen maradjak. Lehet az öt kicsit sok lesz, de sebaj. Majd valahogyan meghálálom neki a dolgot, meghívom majd viszont egy vacsira, vagy mit tudom én, kitalálok majd valamit. De muszáj a kaja, egyszerűen szükségem van rá. Úgyhogy leadtam a rendelést, ismét visszafordulok a nyitott ablak felé, miközben egyik kezem ujjaival halkan dobolok az ablaknyílás alsó részén.
- Köszi! – automatikusan mondtam, mert nem tudtam, hogy sértésnek vegyem vagy bóknak azt, hogy cuki az arckifejezésem. Még majdnem kísértésbe is estem, hogy belenézzek a visszapillantóba, hátha akkor rájövök, hogy mi volt olyan nagyon cuki rajtam. Én nem tartottam magam annak, egy ilyen helyzetben meg pláne nem. Valami miatt azonban tényleg nem féltem ettől a nősténytől, mert nem éreztem fenyegetve magam. Meg sem fordult a fejemben, hogy később majd széttép puszta szórakozásból, mert akkor azt már az úton is megtehette volna, ahol rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt. Lehet, hogy napokig észre sem vennék a hiányomat, bár ebben azért erősen kételkedtem. Jobban mondva, szerettem volna kételkedni. Minden ember szereti azt gondolni magáról, hogy nélkülözhetetlen, vagy nem? - Valahogy pontosan erre a válaszra számítottam! – sóhajtottam egyet végül, beletörődően. Tényleg kíváncsi voltam, de bármit is tervezett, szinte esélyem sem volt arra, hogy beavasson még az előtt, ami előtt ő azt gondolná, hogy eljött az ideje. Márpedig azt már korábban is megbeszéltük, hogy az evésnek volt itt az aktualitása, majd utána gondolkozhatok tovább, hogy miért volt ő arra kíváncsi, hogy én mennyire bírom az alkoholt. Azért voltak sejtéseim, és cseppet sem tetszett, de ugyanakkor mégiscsak hajlottam rá. Már idejét sem tudtam, hogy mikor lazítottam egy kicsit úgy igazán. Akár a legjobbat is ki lehetett hozni ebből a helyzetből. - Gondoltam, de azért megpróbáltam. Amúgy sem lenne semmi, amit a szádba tömhetnék, leszámítva a sapkámat. De azt inkább nem bántanám! – vigyorodtam el immár szélesen, mert elképzeltem, hogy az egyik fülecskéül szolgáló bojtot beledugnám a szájába. Valószínűleg a látvány vicces lenne, ő viszont annál morcosabb. A végén még tényleg sikerülne felbosszantanom, aztán csak leshetnék. Nem, nem akartam felesleges kockázatot vállalni, mert öngyilkos hajlamaim azért szerencsére még nem voltak. Egyértelműnek tűnt, hogy adott esetben nem tudnék vele elbánni, hiába volt fegyver nálam mindig. Amennyire idősnek gondoltam, abból kiindulva épp csak megcsiklandozná egy golyó. Közben el is értük a McDonald’s-ot, én szépen beálltam a kocsik sorába, ahogyan azt kell. Szerencsére két ablaknál is volt kiszolgálás, így viszonylag gyorsan ment a sor, és végre mi kerültünk sorra, ezért is sürgettem egy picit, hogy találja ki, mit is szeretne. - Azért, ha lehet, próbáld meg nem megenni azt, aki majd ideadja a zacskót az ablak mögül, oké? Azt hiszem, hogy egyikünkre sem vetne túl jó fényt, és amúgy is sok ember lenne, akinek az emlékeit törölnöm kéne, a kamera felvételét már nem is számítva… - magyaráztam teljesen komoly arckifejezést öltve magamra, de azért a végén mégiscsak rámosolyogtam. Tudtam én, hogy csak úgy kicsúszott a száján, és eszébe sem jutott hasonlót tenni. Illetve reméltem, hogy nem jutott eszembe, mert egyébként fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi járt a fejében. Nem ismertem még annyira, sőt, semennyire sem ismertem őt, ha már itt tartunk. - Vettem! – biccentettem, aztán amikor az előttünk lévő utolsó autó is kigördült, végre én fékezhettem le a kis ablak mellett. – Helló! Első körben kérnénk öt sajtburgert! – adtam le Sarah rendelését, aztán oldalra néztem rá. – Sült krumpli vagy kóla nem kell? – érdeklődtem. Ha már lúd, hát legyen kövér! Attól függően, hogy mit válaszolt, azt is kértem, vagy éppen nem kértem. – Nekem pedig lesz egy McChicken menü, kólával! – ezennel már csak annyi dolgunk volt, hogy én előkotorjam a pénztárcámat, valamint megvárjuk, hogy kiadják nekünk a vacsoránkat. - Mit szólnál, ha nálam megennénk, és aztán megnézném, hogy nincs-e komoly baja a fejednek? – kérdeztem, míg odabent sürgölődtek, hogy belepakoljanak a zacskókba mindent, amit kértünk. Lehet, hogy teljesen megőrültem, amiért egy idegen farkast képes lennék beengedni az otthonomba, de sajnálatos módon a félelemérzet belőlem valahogy hiányzott. Néha ez éppen akkora átok volt, amekkora áldás bizonyos helyzetekben.
Egyáltalán nem szántam sértésnek a megjegyzést, csupán megemlítettem, hogy nagyon kis cuki az arca, amikor ilyen értetlen arcot vág. Azt már senki ne kérdezze, miért gondolom így, ez így van és kész, jobb, ha senki nem kérdőjelez meg. Nem fordult meg még a fejemben sem, hogy széttépném, pusztán szórakozásból. Igen, az igaz, hogy képes lennék ilyesmire, de egészen megkedveltem Mandyt, be kell ismerjem magamnak. - Akkor miért kérdezted meg? Teszem fel a kérdést pimaszul, de csupán cukkolom vele, nem is kell sok, hogy széles vigyorra húzódjanak ajkaim. Belőlem ugyan ki nem szedi, hogy mit is tervezek, akkor mégis hogyan lenne meglepetés a dolog? Pont ez a jó benne, hogy csak akkor tudja meg a dolgot, amikor is elmondom neki, az pedig még kicsit odébb van. Először enni kell, mert éhen halok. - Ne mááár.. Komolyan kinézed belőlem, hogy képes vagyok ilyesmire? Lekonyul a szám, kicsit közelebb hajolok a nőhöz, hatalmasra nyitom a szemeim és még a szempilláim is megrebegtetem. Na, erre az arcra mondja valaki, hogy gyilkos hajlamú nőt takar! Na jó, már maga a gondolat is röhögésre késztet, elég nehéz meg is állni a dolgot, de türtőztetem magam, inkább csak felhorkantok és visszadőlök a helyemre. Hát no, nem tehetek róla, hogy alapjáratom simán lerí az arcomról, hogy szeretek húst csócsálni, legyen szó bármiféléről. - Jól van, mami, kibírom még egy ideig. Már útban van a kaja, nem kell sokat várnom, úgyhogy képes vagyok türtőztetni magamat még egy kicsit. Le is adom Mandynek a rendelésem, nem vagyok kispályás, de amikor megkérdezi, kérek-e még krumplit, vagy kólát, akkor elgondolkodom egy pillanatra, majd elmosolyodom. - Pompás ötlet! Jöhet mindkettő. Vidul fel az arcom ismét, majd türelmesen várok. Az alkohol gyorsan ürül a szervezetemből, hiszen a farkasoknak elég gyors az anyagcseréjük, szóval szükségem lesz majd még az italra, de úgyis Mandyvel együtt, ha megvacsoráztunk. - A fejemnek nem hiszem, hogy van bármi baja is, de ha nagyon szeretnéd, megnézheted. Az ötlet pedig ismét tetszik, menjünk csak hozzád, nekem tökéletes. Elmosolyodom, tetszik a felvetés, semmi rosszat nem akarok és ki sem fogom használni, hogy megtudom, hol is lakik. Nagyon vonzó a dolog, le is csapok hát rá, már csak a kaja kell, aztán remélem nem lakik túl messze és ha megvacsoráztunk, jöhet is a kis meglepetésem! És végül, de nem utolsó sorban.. kezdődhet a banzáj!
Lassan 60 órája nem csuktam álomra a szemhéjaimat. Nem azért, mert a tetoválás fájdalma ébren tartott, sokkal inkább az, amit jelent. És persze az, hogy mindennek milyen hozományai lesznek a közeljövő tekintetében. Amikor a gép landolt Anchorage-ben, kértem egy taxit. Csak hogy ezzel is lassítsam a várható érkezést, mert szeretném minél inkább elodázni a szembesülést. A találkozásokat... Csak az el-elsuhanó, havas fákat figyelem néma csendben, rezzenéztelenül, mintha csak egy vágóhídra szánt tenyészállat lennék, akinek egyre erőteljesebb görcs áll a gyomrába, mert érzi, mennyire sebesen közelít a halálhoz. A hegyeim... A havam. Mindenem. És mégis, teljesen idegen. A taxis visszapillantóján egy neonzöld hajú, rusnya gumibaba fityeg, a huppanóknál tompán koppan neki a szélvédő belsejének. És én... csak sóhajtozom, néha a hajamba túrok, akár egy első bálozó.
Messze, a távolban kirajzolódnak az éjszakai ködön át Fairbanks, az otthonom fényei. Nem tudok nyelni. Túl gyors ez tempó, de ha ennél is lassabban haladunk az autópályán, akkor belénk rohannak, vagy megbüntet egy rendőr... - Húzódjon félre... legyen szíves! Kizökkentem, talán azt gondolja, hányni fogok. Nos, az könnyen lehet, de azt csak én tudom, hogy nem a monoton autóút teszi, hanem a feszültség a gyomromban. Még arra sem fordítok különösebb gondot, hogy egy Illúzióval átvágjam, mint Evergreenben a motel tulajdonosát. Lassan és ráérősen, látszólag precizen számolom le neki a borsos összeget, amiért idáig elhozott. - Innentől megoldom. Biztosítom a kérdésére, miszerint elment-e az eszem, hogy az autópálya leállósávjában akarom megtenni a hátra levő kilométereket. Kiszállok, a csomagtartóhoz lépek és felnyitom a csomagtartót. Egyetlen, fekete gurulósbőröndöt hoztam csupán, ennyiben van benne az életem. Már, aminek nem jutott hely a koponyám falai között.
Többen dudálnak, ahogy elsuhannak mellettem. Egy kamionos félrehúzódik, és megkérdezi, hogy felvegyen-e, de én csak a fejemet csóválom, és tipegek tovább a leállósávban. Húzom magam után a bőröndöt. Aztán... Ahogy a város hangyányi pontjai póknagyságúra nőnek, a tetoválásom zsibbasztó és monoton fájdalma megszűnik létezni. Eltűnt. Megtorpanok. Akár vissza is mehetnék. Elkerekedett szemekkel és eltátott szájjal fordulok meg és lépek vissza. Amint a mágikus határvonalon túl lépek, a tetoválás megint fájni kezd, de mintha valamivel erősebb lenne, mint eddig volt. Visszamegyek, elmúlik megint. Előre-hátra lépdelek, mintha táncolnék, és a fájdalom minden egyes alkalommal erősebben mar a húsomba, és egyre kívánatosabb a Fairbanks nyújtotta enyhülés. Fogalmam sincs, hogy meddig szórakozom ezzel, de még mindig sokkal jobbnak tűnik kettőt előre-kettőt hátra tánclépésekkel feszegetni a határaimat, mint végleg túllépni rajtuk és visszatérni a szülőföldemre, ahova... Ahova egykoron mindennél jobban vissza akartam térni a családommal, és ahonnan most leszívesebben messzire menekülnék.
Amikor az ember azért riasztják, mert valami figura esőtáncot jár az autópálya leállósávjában, akkor kedve lenne föltárcsázni az első pszichiátert, akit talál, kiküldeni, aztán visszahívni a központot, hogy a problémát megoldottuk, fickó meg ment a legelső gyogyóba. Talán azért nem csinálom ezt, mert egyébként halálra unom magam. Mindenki olyan baromira ideges emiatt a vérvonal-eltűnős eset miatt, és ami azt illeti, én sem vagy kifejezetten nyugodt. De legalább recskázás helyett unalmas pillanataimban Eska köpönyegét próbálom húzogatni, de a siker még elenyészőbb, mint az előbb említett tevékenységnél. Komolyan mondom, szar dolog öregnek lenni. Most ide bedobhatnék egy tanulságot, hogy ha az ember jót akar magának, háromszáz és négyszáz között megmurdál valahol, de mivel a terveim között szerepel megérni azt a nyomorult ötszázat, így nem teszem. Lefékezek Esőember mellett, persze rossz sávban, de hol érdekel az engem? Az első dudáló baromnak csak rámutatok a kocsi villogójára, ő dudál még egyet, beint, én meg nézem, ahogy elhajt. Aztán sóhajtok, előveszem a jelvényem, és azt fölmutatva közeledek a fickó felé. Pajzsom sehol, mivel alapvetően Eskával szoktam kombinálni, az Öregasszony meg faszán magamra hagyott. Na, hol is tartottam? Ja, jelvény. Húbakker, hogy a müzli-szeletemet a kocsiban hagytam, pedig most lehet, rám férne az egyik. – Csodáljuk a kilátást? – kérdezem tőle emelt hangon, hogy biztosan meghallja a sok kocsi között. kezem sehol nincs a fegyverem közelében, miért is lenne? A fickó nem tűnik fenyegetőnek, azon meg, hogy esetleg megzizzent szerencsétlen, én nem tudok csodálkozni. Épeszű ember ziher, hogy nem jön Alaszkába, de főleg a belső területeire, meg a világnak ebbe a segglyukába. lehet, hogy innen származnak a vérfarkasok, legalábbis egyesek nagyon így tartják, de esküszöm, választhattak volna valami trópusi helyet is. Mondjuk Madagaszkárt. Aztán riszálnánk így is, úgy is, szürcsölve a kellemes koktélokat. Jót tenne az öreg csontjaimnak. Na, ne felejtsük el, hogy miért vagyunk itt, azok a farkasok, akik egykor itt éltek, úgyis hullák már. Viszont van itt egy fickó, aki igenis mai csirkének tűnik. – Segíthetek valamiben, uram?
Megannyi autó dudál és suhan el mellettem, nem is foglalkozom azzal, hogy egy újabb lassít le mellettem, hogy végül megálljon, és a benne ülő alak feltétlenül fontosnak érezze, hogy hozzám szóljon. Az sokkal kevésbé lep meg, hogy farkas, mint az, hogy egy rendőrautóban foglal helyet. Elképesztő, hol tartunk, hol tart a világ... Megtorpanok, kint. A tetoválás mardos, éget, mintha ezer tűvel szúrkálnák a lapockámat, de ez legalább visszatart attól, hogy meggondolatlanságot csináljak. Felszegem a fejem, elsőnek a város fényeit szemrevételezem, aztán a kocsiban ülő alakot. Öreg, érzem - és furcsa, de... Nem tudom megmondani róla, kinek a Gyermeke. Ettől egy pillanatra néma zavar foglal helyet a homlokom barázdáin, de végül nagy sóhajjal közelebb sétálok a kocsihoz, a bal kezemet pedig hetykén a tetőre támasztom és kicsit lehajolok, hogy felveehessem vele a szemkontaktust, a szintkülönbség ellenére is. - Ami azt illeti, eléggé döntésképtelen vagyok. Pompás, épp csak beteszem a lábam a városba (aztán azonnal ki), máris fent kell akadnom valakinek a hálóján. Hogy ez pont egy farkas, és pont egy rendőr, az meg már csak a hihetetlen szerencsémnek köszönhető. - Kaptam egy munkát errefelé, de egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy okos dolog elvállalnom. Ezért toporgok itt. Egy gyors és igazán komolytalan félmosolyra rándul a szám, aztán meglapogatom a kocsit ott, ahol eddig támasztottam, majd visszamegyek a bőröndömhöz. A tetoválás fájdalma újra elhal. - Segíteni akar? Menjen haza. Ki tudja, talán befut egy családon belüli erőszak, vagy egy betöréses rablás. Cseppet megrántom a vállam, és belekapaszkodok a bőrönd foggantyújába. Az orromból felszökő pára elhomályosítja a város látképét, de minden esetre... Lassan, de biztosan tovább indulok felé.
Hát, Esőember legalább megmozdul és befejezi a táncikálást. Oké, mondjuk lehetne rosszabb is a dolog, járhatná a táncát mondjuk pucéran. Azt hiszi az ember, hogy olyan csak a mesékben van, de várjon addig, amíg a vérfarkasok döbbenetes alkoholmennyiség elfogyasztása után kilépnek az utcára. Kár, hogy abból az estéből nem emlékszem semmire, meg Finnországban történt, de teljesen pucéran ébredtem egy befagyott tó közepén. Aimée persze le is videózott, szóval az egész balettelőadást megnézhettem újra. Azóta is fölhozza, amikor csak lehetősége adódik rá. Végighallgatom a fickó panaszát, aztán csak elmormolok úgy magamban, agyban egy káromkodást. Nincsen nekem bajom a döntésképtelen emberekkel, én is túl sokáig agyaltam azon, hogy megegyem-e az oposszumot, avagy se, aztán végül csak eltűnt az a rohadt dög. Most aztán sosem lesz meg a bosszúm azért a darab oposszumszarért, amit a szeleteim között találtam. Igénytelen vagyok, de nem ennyire, kérem szépen. – Hát, uram, nem mondom meg magának, hogy vállalja-e el a munkát, avagy se – mondom. Hangom nyugodt, egyszínű, alapvetően mindig ilyen. Nem vagyok monoton, csak nem veszem a fáradtságot, hogy változtassam. Most miért, majdnem ötszáz évet húztam le egy lusta, tohonya döggel, aki képes volt oldalra dőlve elaludni egy csatamező kellős közepén. – Nincs is rosszabb annál, mint amikor az ember rosszul dönt, aztán kap a nyakába egy házsártos főnököt. Vagy egy olyan társat, aki mellett egy jéghegy közepe is melegebb lenne, mint a kocsi. Viszont itt kint sem maradhat, érti, főleg nem az út mellet. Ha gondolja szerzek sátrat, vagy elfurikázom a legközelebbi motelig a másik irányba, asszem az út mentén van is pár jó hely. Legalábbis nem ébred az ember patkányokkal, út menti fogadóknál már az is jó dolog… Már megint elvesztem a saját szövegelésemben. Felsóhajtok a következő szavaira, és ahogy visszamegy a batyujáért, én is teszek pár lépést. De kellene most egy epres szelet, jézusom… Gondolom Esőembernél nincsen egy sem. – Egyrészt: Nincs otthonom. Egy régi tanítványomnál csövezek éppen, már amikor megtűr – megvonom a vállam. – Másrészt meg nem vagyunk olyan kevesen. Harmadrészt meg, nem akarom megsérteni, de nem maga hívta a segélyhívót, hogy valaki az út mellett ácsorog, szóval nem nagyon tudok elmenni. De szívesen segítek, ha gondolja, mondom, elviszem, ahová akarja, hátra sem kell ülnie, addig meg mesélhet erről a melóról, hátha döntésre tudunk jutni.
Nem mondja? Kedves tőle, hogy nem kíván beleszólni a silány - ámbár jelenleg elég frusztráltnak tűnő - életem folyamába. Rossz döntés: pipa. Házsártos főnök: pipa. Jéghegy közepénél melegebb társak: elképzelhető, sőt, úgy vélem szintén pipa. Felsóhajtok, újfent. Nincs kenyeremre az, hogy megpróbál terelgetni, mint egy elkószált bárányt, ámbár az eltökéltsége és a kitartása, a felelősségteljes hozzáállása mégis dicséretre méltó. De milyen kár, hogy ettől még nem kívánok szaporábban a város szívébe érni. - Ó, higgye el - az út mellett sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint bárhol máshol. Főleg arra, ott! Mutatok el a hegyek felé, amik az éjszaka feketéjébe olvadnak. Én sem látom őket igazán, csak a szürke fellegeket, de mégis. Röpke, pillanatnyi illúzióval segítem rá ezt a furcsa rendőr-szerzetet arra, hogy úgy tűnjön számára, mintha a hófödte hegycsúcsok a lábai előtt hevernének. Mintha a holdfény reflektorként világítaná meg a gerinceket és a lankákat. Mégis, igyekszem nem elkalandozni, és a realitáshoz közel lebegtetni az álomképet. Tanítványánál lakik? Szóval a kölykénél, értem. Zavar, hogy rébuszokban beszél, úgyhogy leeresztem a pajzsom annyira, hogy egy "egyszerű" 350-400 év körüli kóbor hímet érzékelhessen, és mindent tudó, cinkos mosolyra húzom a számat. Közben pedig rádöbbenek, hogy amíg ezzel a hímmel ütöm el az időmet, addig is, telik az idő... - Így már mindjárt kényelmesebb. - tekergetem meg a nyakam, és felsőbbrendű hanyagsággal adom a kezébe a poggyászomat, majd beszállok az anyósülésre - Valami van ebben a városban, de nem tudom, hogy mi. Nyugtalanít, tudja? Én alapvetően rendszerető és békés ordasként működöm - működtem, egészen 10 évvel ezelőttig - és nem tudom, mire számíthatok. Semmi kedvem túl sok hozzám hasonlóval találkozni. Nem kötöm be magam, legfeljebb csak akkor, hogyha felszólít, de akkor is vetek rá egy amolyan furcsán kérdő tekintetet, utalva arra, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan. - Hogy is mondta, a tanítványa megtűri? A kölyke, ha jól tévedek... Sérti a fülemet ez a fajta beszéd. Sajnálom magát. A tarkómat finoman az ülés fejtámlájának ütöm, és inkább a pasast bámulom a város helyett. A hangom szürke, unottan cseng és mégis kegyetlenül őszinte, hiába nincs mögötte direkt bántó szándék. - Mennyi a minimális sebesség? Megtenné, hogy annyira lassan megy, amennyire csak lehet? Már a T-modellben is azt hittem, szélütést kapok. Vagy csak újabb kifogás arra, hogy csigatempóban haladva vonuljak a szülőföldemre. És ahogy ez megtörténik, a tetoválásom égése teljesen megszűnik, és talán a férfi is érezheti, hogy valami megváltozott (amiről én nem tudok).
– Áh, szóval tart a síeléstől? – Most mégis mire gondoljak, hát a hegyekre mutat, könyörgöm. Vagy hóból akar bungalót építeni, vagy síelni tervez. Vagy lehet, hogy a várost érti a dolog alatt, de én aztán nem fogok barkóbát játszani itt, az ziher. Aztán olyasmi történik, amire nem számítok. Húanyám, mi a fene… Már megint ittam, mielőtt munkába jöttem, és elfeledkeztem róla? Az mondjuk manapság egyre gyakrabban esik meg, basszus. Valaki jöjjön rá, repülök, mint a kiskacsa, amikor az anyja seggbe rúgja. Vagy az a madár? Bagoly? Áh, tudja a fene. Hát, az energiái alapján legalább értem már, miért ennyire furcsa figura ez a pasas. Közel négyszáz évet lehúzni ezen a sárgolyón kikezdi az ember idegeit, én már tudom, az agyamból így az ötszázhoz közeledve semmi nem maradt. Nem mintha hiányolnám, a gondolkodás úgyis mindig hátrány volt, de ebben a városban nem árt, ha résen van az ember. Arra, amit mond, kicsit elvigyorodok. Nem igazán félek attól, hogy papírforma szerint erősebb nálam, de hát jó gyereknek tűnik, minek kezdene keménykedni itt az út mellett? – Van valami ebben a városban? – kérdezem. – Pár dolgot nem talál itt, az ziher, mégpedig megmondom, mit: nyugalmat, békét meg rendet. Eddig volt két falkánk, most már van egy, amekkorát nem hittem, hogy egyhamar látok, pedig nem ma jöttem már elő. Ez a hely eddig egy lőporos hordó volt, most meg szerintem a pofánkba fog robbanni az egész. Szóval ha nem akar sok hozzánk hasonlóval találkozni, ajánlom, hogy tényleg menjen innen… Itt lassan kitesszük a populáció negyedét szerintem. Jó, hát költői túlzások, ki haragudna rám miattuk? Lényeg az, hogy sokan vagyunk, és ez a tömörülés baromira nem tetszik nekem. Az ember ne játsszon azzal, amit nem ért… A kisfiúk biztos ezért fogdossák annyit a farkukat, hogy későbbre meglegyen a megértés. Na, de vissza, előkerült Aimée is. Közben azért indítok, hogy a város felé guruljunk szépen, lassan. Nekem sem sietős a dolgom, élvezem a nyugalmat, és nem akarok túl hamar visszaérni. Ebben a pöcsfagyasztó hidegben furikázni a városban valódi élvezet… – A kölyköm? Nem, nem a kölyköm – ráztam meg a fejem. Nem tudom, mennyit mondhatok el, mégiscsak egy vadidegen farkas, de hát el kell oszlatnom az akaratlanul is Aimée becsületén ejtett foltot. – Régebben mentor voltam, őt pedig még emberként is ismertem. Azóta is jó a kapcsolatunk, ő hívott föl, hogy jöjjek ide, én meg jöttem. Csak nem kedveli, ha az ember összetöri a piát, hogy tesztelje, Unalaq ott van-e még… – Hatvanöt a maximum – mondom. – Ha túl lassan megyünk, majd rám hívják az egyik kollégámat, ne aggódjon. Addig meg gurulunk szépen – elvigyorodtam. Kedveltem ezt a fickót ennyi után. Kellemesen zárkózott. Szóval ideje némi információt megtudni, hogy normálisan is el tudjam helyezni. – Na, de meséljen maga is. Önt honnan ette ide az a Sors nevű marha?
Természetesen. Orvosi eset vagyok, dührohamot kapok, akárhányszor meglátok egy pár sílécet. Túlságosan életuntnak tűnik nekem ez a hím, "normális" férfi nem vetemedik ilyesfajta gondolatokra, főleg nem rendőri tisztségben. De ez egyáltalán nem zavar, mindenkinek kijár egy apró őrület, ha túl akar élni ebben a világban. Én nem akarok, mégis be vagyok kattanva. Mondták már, hogy az élet igazságtalan? Nem felelek a kérdésére, csak legyintek - felejtsük el. A téli sportokról való társalgás nem az én asztalom, és különben is, amikor utoljára jártam ott fent, legfeljebb letépkedett fakérgeken csúszhattunk volna lefelé. Látom, hogy megdöbben az illúzión. Megszoktam már, így egyáltalán nem csal mosolyt az arcomra, vagy éppen elégedettséget a szívembe az eredmény. Ez így stílszerű, ez így helyes. Addig örüljön, amíg nem kap ennél valami sokkal-sokkal emészthetetlenebb álomképet.
Aztán mesélni kezd. A gerincem úgy feszül egyenessé, mintha valaki kerékbe akarna törni. Szinte érzem, hogy a pupilláim kitágulnak, ahogy az egyre kellemetlenebb információk a hallójáratomba rágják magukat. Kis terület, sok farkas. Két falkából egy nagy. Vérfürdőgyanús. De mégis, hogy a fenébe tette be ide a lábát még egy falka? Mi történt a szülőföldemmel?! Nem tudom, hogy hirtelen miért izgat ez ennyire, hiszen olyan messzire menekülnék innen, amennyire csak tudok. De mégis... A veszélyérzet, az atyai aggodalom ott lobod a szívembe, és ez az az érzés, ami meggátol abban, hogy kiugorjak a járműből, és ez késztetett gyermeteg táncolgatásra az út szélén. Beszívom a levegőt, és sokáig a tüdőm ketrecében tartom. - Soha nem lesz vége, igaz...? - költői kérdés, a homlokom koppan az ablaküvegen - Sosem tudunk enélkül élni... - nyögöm lemondóan, és szerintem lassan egészen biztos, hogy drogosnak fog elkönyvelni ez a fickó - Maga szerint tényleg erre teremtették a farkasokat? Hogy vég nélkül öljék egymást és az embereket? Ki a maga őse? Megtehetném, hogy kutakodok kicsit, de nem teszem, mert nincs se kedvem, se energiám. Mégis, olyan magabiztossággal kérdezem meg, mintha magától értetődőnek venném, hogy el fogja árulni. Az elmúlt 10 évben csak akkor érintkeztem másokkal, ha feltétlenül muszáj volt, elszoktam kissé a szociális normáktól, valamint a szerepem eljátszásától. Odáig rendben van, hogy nem fedem fel magam, az már megint egy más kérdés, hogy alkalmanként azt hiszem, másoknak is minden annyira egyértelmű, mint nekem. Összeráncolom a szemöldököm, és újra felé kapom a tekintetem. - Ho-hogy érti, hogy Unalaq ott van-e még...? Úgy ejtem ki a nő nevét, mintha egy régi szerelmem volna, akit rettegek viszont látni, és akinek a neve említésétől is szeretnék megsemmisülni. Ezek szerint már itt van? Miért pont ő? Erősen kétlem, hogy értékelné, hogy a nyakába borulva zokogok neki arról, hogy mennyire utálok mindent. - Alabamából... - felelem szárazon a kérdésére, hiszen az előtte Indiában töltött éveimre még csak gondolni sem akarok - Kreatív-felelős voltam egy cégnél, ami most erre is terjeszkedni kíván. - darálom a most rögtönzött szöveget úgy, mintha ez a világ legunalmasabb témája lenne - Ezért vagyok itt. De azok alapján, amit mesélt azt hiszem, hogy nem lesz túlságosan egyszerű az ittlétem. Maga hogy viseli? Melyik falkát gazdagítja?
Na, ezzel a faszival sincsen minden rendben. Még én is észreveszem, ahogy megfeszül, pedig én valószínűleg csak speeddel tudom elérni egy normális ember sebességét. Viszont a szavai hallatán fölvonom a szemöldököm. Hát ezt meg mi lelte? Pedro, basszus te vagy az? de baromi gyorsan felnőttél, te gyerek… Áh, biztosan nem, ez a fickó még két fokkal normálisabbnak tűnik, mint a zakkant kölyök. Egy ideig azért emésztem, amit mondott, főleg a kérdéseket a végén. A válasz marhára egyértelműnek tűnik, de ha ötszáz év alatt valamit megtanultam, akkor azt biztosan, hogy semmi sem egyszerű a világon. – Szerintem nem – mondom végül. Az őszinteség a lényeg, meg amúgy is, a fickó fura, akkor én is megoszthatom a magam nézeteit. – A természetünkben van a vérengzés, de ugyanúgy vagyunk emberek, ahogy vadállatok. Szóval vissza kell tudnunk fogni. De hallja, maga jól kijönne Pedróval, a gyerek is folyton ilyesmiket kérdezett. Mondjuk ő szobafilozófus, de részegen egész vicces. Egyébként meg az agyamra ment… – Eska – felelem. Mindig úgy képzeltem el az ősöm, mint egy öregasszonyt azokból a fura japán rajzfilmekből. Pici meg ártalmatlannak tűnik, de merje csak az ember feldühíteni, máris átmegy diótörőbe, az illető meg szopránba. Szóval kedveltem, de ha szembejött velem egy kicsi, japán mamóka az utcán, kellőképpen kikerültem. Én, Benjamin, aki fél a naptól, amikor elfogynak az epres müzli-szeletek meg a japán öregasszonyoktól. Hát, annyi biztos, hogy nem vagyok normális. Apropó… Átnyúlok a kesztyűtartóhoz, előveszek két szeletet, aztán felé nyújtom az egyiket. – Kér? – Ja. Egyszer csak úgy döntött az összes nagy öreg, hogy itt hagynak minket. Eska bundakabátja nem jött, amikor kellett volna, a regenerálódás nem működött azoknál, akik Surától származnak, Unalaq leszármazottai meg nem voltak többé ügyesek – megvontam a vállam. – Azért elég rémisztő volt, hogy megvalljam. De maga miért beszél úgy, mint aki szellemet látott? Lehet, hogy lassú vagyok, meg enyhén szólva idióta, de ez azért feltűnik. Ennyi idősen az ember farkasa már tudjon normálisan megfigyelni dolgokat, könyörgöm… Az oké, hogy a kölykökkel szemben a normálishoz képest elnéző voltam, de ha egy öreg farkas ment át zakkantba, akkor azt kevésbé viseltem jól. Mondja ezt az, aki a múltkor megpróbált fejen állva belepisálni egy szökőkútba. Fényes nappal. – Ha ez segít, szerintem egyikünké sem lesz az. Egyébként meg egyiket sem gazdagítom, magányos vagyok. Ha az ember megélt annyit, mint én, a magány már egészen a barátjává válik – mosolyodtam el egy kicsit. – És hol tervez megszállni?
Kezdőlap
