Szerinte nem? Ha lenne nálam jegyzetfüzet, minden bizonnyal feljegyeznék könnyek közt vergődve egy hatalmas piros pontot ennek a hímnek, de így marad a szívem mélyén fellibbenő, apró boldogságfoszlány. Na persze nem azért, mert egyet ért velem. Hanem azért, mert nem csak én lehetek ennyire naiv ezen a világon. Illetve nem, már nem vagyok az, de az voltam, az ő korában meg aztán pláne. Megveregetném a vállát, és közölném vele, hogy ne aggódjon, lesz ennél még sokkal rosszabb is, de nem akarom elvenni tőle a nyalókáját. Még nem. - Ha maga mondja.... Bár első hallásra egy terrierre asszociáltam ebből a névből. - közlöm vele merengve - Én nem vagyok filozófus. Ami azt illeti, gondolkodni is utálok, egy idő után jobb nélküle. Eska nevének említésére apró mosoly csúszik a szám szegletébe, amit talán nem vesz észre, hiszen vezet, az utat kell nézze, bár meg kell hagyni, hála Teremtőmnek, nem száguldunk úgy, mint az autóversenyzők. A dohányfüst, Eska köde... Mennyire szeretném kölcsön venni tőle, és magamra tekerni az elkövetkező néhányszáz esztendőre... - Biztos jól jön a munkájához. Ismertem már tőle eredő farkasokat, mindig tele vannak meglepetésekkel... Éppen csak kimondom, erre az orrom alá tol egy müzliszeletet. Nézzenek oda... Némi habozás után elveszem az egyiket, de nem bontom ki, csak szorongatom, és fogalmam sincs, miért van erre szükségem. Egy egyszerű müzliszelet megnyugtató érintésére a tenyeremben. A következő néhány mondata... Egész egyszerűen letaglóz. Na persze nem az, ahogy rólunk beszél, hallottam én már ennél sokkal cifrábbakat is, hanem az, hogy... Ami történt. És valahol meg kellene hatnia, hogy találkoztam valakivel, aki élő személyként beszél rólunk, ennek boldogítania kellene, elégedettséggel kellene, hogy eltöltsön, de... Na most már aztán valóban megáll a kérdése, hogy miért nézek úgy, mint aki szellemet lát. Ó, bár csak szellemet látnék, bár én magam is szellemként ülnék ebben az elátkozott fémkalickában... Az lehetetlen. - mondom neki olyan szilárd meggyőződéssel, mintha azt jelenteném ki, hogy a nap keleten ébred - Álljon meg! Parancsolok rá, talán kicsit erélyesebben is, mint kellene. Ha nem teljesíti a kérésemet, akkor a keményebb eszközökhöz folyamodok. - Tupilek nevére, azt mondtam, hogy álljon meg! Nem jellemzőek rám az efféle kiborulások, de ez a hír most rosszul érintett. A második parancsommal egy időben erőszakosan vetem rá magam a hím elméjére, hogy azt lássa, amint egy teljesen kibelezett őz és fekszik előttünk az úton, és a párja, egy hatalmas szarvasbika pont elénk ugrik az útra...
Ha sikerül valahogy kikászálódnom az autóból, egyenesen oda lépek hozzá, és lassanként lilás árnyalatba forduló szemekkel szabadítom rá az energiáim egy részét. - Használja! A képességét... Rejtőzzön el, bújjon el, azt akarom, hogy használja. Mi nem hagyunk el senkit. Mi azért ragadtunk ezen a förtelmes sárgolyón, hogy másokat szolgáljunk, hát hogy jön bárki ahhoz, hogy azt feltételezze, hogy csak úgy eltűnünk? Én megtenném, ha tudnám, de még mennyire, hogy megtenném, de képtelen vagyok rá, ez bosszant, erre pedig most itt van velem valaki, aki azt állítja, hogy ez lehetséges. És én be fogom neki bizonyítani, hogy téved.
– Terrier? – Nem bírom ki, föl kell nevetnek. Elképzeltem Pedrót lógó fülekkel, meg nyáladzó pofával – mondjuk az áll, amikor Esmeraldát stíröli –, és a látvány letaglózott. – Nem, farkaskölyök a srác, velünk élt egy ideig. Arra, amit a gondolkodásról mond, csak megvonom a vállam. Én aztán biztosan megértem a dolgot, a gondolkodás nekem sem éppen az asztalom. Általában hagyom magam sodródni az árral, mert mire végiggondolom a dolgokat, már el is múltak, akkor meg minek agyalni rajtuk? Mondjuk ez olyan dolgokhoz tud vezetni, mint a nyilvános vizelés vádja, meg az alkudozás, hogy ugyan, ne vigyenek már be csak azért, mert teljesen pucéron futkorásztam a városban, lengetve a francia zászlót és teli torokból, üvöltve énekeltem a francia himnuszt. De szerintem ezt nem kellene valaki olyannak az orrára kötnöm, akivel éppen csak most találkoztam. – Szerintem az idő, amikor én meglepetéseket tartogattam, már eljárt – felelem. nem vagyok szomorú emiatt, miért lennék? Az élet megy tovább, és a farkasoknak is meg kell öregedniük szépen, lassan. Én örülök, hogy valamivel több időt kaptam, és annak is, hogy legalább tisztességben vénülhettem meg, anélkül, hogy elvadultam volna, mint amit néhányakon látok. Most már csak a fél évezredet akarom megélni, utána történhet, aminek történnie kell, engem nem fog zavarni. Na, azt látom, hogy valami nagyon nem tetszik neki abban, amit mondok. Olybá tűnik a többieknél ez a változás nem állt be, csak itt nálunk… Legalábbis ez a magyarázat, amire én gondolni tudok jelen pillanatban. Eh, rebellis ifjúság, minek ennyire felpörögni? Csak nem attól tart, hogy ha belépünk a városba, akkor az ő képessége is odalesz? Éppen átszólnék neki, hogy nyugodjon már meg, nem lesz semmi gáz, legfeljebb annyi, hogy egy kicsit több előnye lesz a többiekkel szemben, amikor az elmémben megjelenő képtől dobok egy hátast. Szemem sem rebben, ahogy félrerántom a kormányt, és nem is lenne semmi gond, ha nem sikerülne megcsúsznunk egy jégfolton. A szarvasbika a kocsi hátuljától kap egy olyan seggrepacsit, hogy valószínűleg ő lesz az első a holdon, én meg masszívan kurvaanyázom az anyatermészetet a fejemben, amiért pont most másztak rá ezek a dögök az autópályára. Hátunk mögül már hallok némi dühös dudálást, a fickó meg kiugrik az anyósülésről. Hát kurvajó… Megyek utána én is, nem hagyhatom, hogy magában kóboroljon, főleg egy ilyen kétszemélyes magánszám után, amiért már tuti valaki betelefonált valahova. Remélem, nem az őrsre, mert Miss. Jéghegy biztosan nem örülne nekem. – Ha magát megnyugtatja – mondom. Nyugalmamból még mindig nem zökkentett ki, még az sem, hogy a fickó olyan, mint egy adrenalinnal telepumpált, hiperaktív nyúl. Az viszont, hogy Eska bundakabátja az első adandó alkalommal érkezik, na az már eléri, hogy fölpattanjon a szemem és elmormoljak magamban egy erősebb káromkodást. Hitetlenkedve nézek a fickóra. – Hát, amikor kifelé jöttem, ez még nem volt itt…
Kanyargunk össze-vissza, a kocsi megcsúszik és a fantom-szarvasnak ütközik, majd kíméletlen fékcsikorgások közepette megállunk. És miközben dühtől elvakultan parancsolok rá a rendőrre, hogy márpedig használja a képességét, a mögöttünk haladó autósok elméjébe úsztatom, hogy nincs itt semmi látnivaló, itt sem vagyunk, haladjanak csak tovább minden probléma nélkül. Ezzel együtt a szarvas és az őz teteme megsemmisül a betonról. Látom az arcán a meglepettséget, a hangjában pedig azt, hogy valóban váratlanul érte, hogy Eska "visszatért" hozzá. Én pedig megköszörülöm a torkom, feszesen bólintok, és rájövök, hogy még mindig az epres müzlit szorongatom. A kabátom zsebébe süllyesztem, és megigazítom a galléromat egy hetyke mozdulattal. - Remek. - lépek közelebb hozzá - Mondtam magának, hogy ez... lehetetlen. Háromszor meglapogatom a vállát, aztán a kocsihoz vándorolok, és kiveszem a poggyászomat. - Ha tolni akarja, akkor sok szerencsét hozzá. Magam gyalogosan indulok tovább. Velem tart? Visszatértünk a kezdőponthoz. Én újfent a leállósávban tengődöm a gurulós bőrönddel, ő pedig talán a kocsiját választja. Ám az is meglehet, hogy belátja, mennyire fáradtságos és értelmetlen lépés lenne így cselekedni és társaságommá szegődik. - Az Elsők soha nem hagynak el senkit. Ezt jegyezze meg egy életre. - hogy azért szenvedünk még a halált is megjárva, hogy nekik jó legyen - Tanulatlan kölyökhöz méltó gondolkodás az ősöket ilyen gúnnyal illetni. Benyúlok a zsebembe, és kiveszek egy doboz cigarettát. A hím felé nyújtom, ezzel is viszonozva a korábbi müzlijét, ami a zsebemben pihen. Most, hogy ezt megbeszéltük, ideje rágyújtani. Ha kér, akkor tüzet is adok neki a benzines gyújtómmal, aztán a sajátomat is lángra lobbantom. - Akkor már mondjon valami jó hírt is. Biccentek felé az első slukk után, aztán vagy megvárom, amíg mondd valamit vagy egész egyszerűen elindulok tovább az autópályán.
Még mindig nehezen dolgozom föl a tényt, hogy Eska nagykabátja visszatért, mint egy elkóborolt palotapincsi. Állok, nézek, meg vagyok lepve, ami azért nálam meglehetősen szokatlan, az meg főleg, hogy ki is mutatom ezt. De gyorsan összekapom magam, harapok egyet a müzli-szeletemből, aztán arcomra visszaköltözik a nyugalom kifejezése. Nem kell országnak-világnak tudnia, hogy történelmi pillanat esett meg, kérem szépen. – Hát, akár hiszi, akár nem, amikor kifelé jöttem, még nem volt itt – mondom. Nem akarom hergelni a pasast, mert látom, hogy tutira az Elsők nagy híve, lehet, valami fura szektának a tagja, akik szűz kislányokat és pár hónapos kölyköket áldoznak föl, vagy fene tudja, szóval nem kéne fölcseszni idegileg. De a másik lehetőség, hogy elaludtam, és most ébredtem föl, szóval… Alvajárásról már hallottam, alva vezetésről már jóval kevésbé. – De hát örülök, hogy visszajött, nem fogom én nézni az ajándék Eska fogát… Én is visszamegyek a kocsihoz, magamhoz veszem a kesztyűtartóból a müzli-szeleteimet, és az egyenruhám zsebébe pakolom őket. Nem ajánlom föl, hogy viszem a csomagját, mert hordár nem vagyok, de azért beszólok a központba, hogy a kocsi az út közepén döglik, küldjenek valakit, én meg megyek vissza gyalog. A diszpécsernek nem tetszik, de hát nekik a legtöbbször semmi sem tetszik. – Isten mentsen attól, hogy gúnyolódjak – vontam meg a vállamat. Oké, a fickó tuti, hogy szektás. Lehet, nem ártana figyelni egy darabig, kiket áldoznak föl legközelebb, de aztán elvetem az ötletet. Kevesen vagyok én ahhoz, meg lusta is, úgysem tudnék megfigyelni, még bealudnék valahol. – De esküszöm, arra, ami még hátravan, ezt megjegyeztem. Ha el is mennek, mindig visszajönnek. Olyanok, mint a bumeráng, vagy a macskák, de ezt inkább nem teszem szóvá. Valami azt súgja, gyors ütemben megégetnének, ha megtenném, az meg a fenének sem hiányzik. Szeretem a bundám, és hülyén néznék ki szénné égve… Meg nem vagyok hajlandó megdögleni a rohadt oposszum előtt, az biztos. A felém nyújtott cigarettát elfogadom. nem dohányzom valami gyakran, de hát ha felajánlják, vissza nem fogom utasítani. – Köszönöm – mondom. – Jó hírt? Hát, a müzli-szeletek leárazáson vannak a szupermarketben, a falka meg mostanában csendes. De szerintem addig, amíg a hozzám hasonlókat ki nem hajítják innen, füstölgő hátsóval. De aztán a fene tudja, most, hogy újra van képességem, talán el tudok bújni egy ideig. De nem lehet örökké rejtőzködni, szerintem az még magának Eskának sem menne. Szomorúan mondom, mert ha mennem kell, az annyit tesz, hogy itt hagyom Aimée-t, meg az egész bandát. Aminek meg nem örülök. kezdem megszokni ezt a helyet.
Ha nem lennék farkas, és ha nem tanultam volna ki, hogy miként kell észrevenni a hazugság csíráját, akkor egy szavát se hinném el. Mert ez teljességgel őrültség, lehetetlennek tűnő esemény, hogy az ősök képességei csak úgy eltűnnek. De így, hogy nem érzem rajta a hazugságot, még Eska palástján keresztül sem, nem tudok mit tenni vagy mit kezdeni a helyzettel. Nem akarom elhinni, de muszáj leszek. Az Eskás megjegyzésére már lendülne is a szabad kezem, hogy fejbe kólintsam, mert hát micsoda beszéd Eskát egy lóhoz, meg annak a fogához hasonlítani, de inkább csak a zsebem rejtekében szorítom ökölbe. - Jól teszi. Ennyivel le is rendezem az ügyet, aztán elindulok a csomagért, majd megkínálom cigarettával, amelyet elfogad. Tüzet is adok, aztán szórakozottan pöfékelem a sajátomat, próbálva ezzel is nyugtatni magam, valamint a háborgó szívverésemet. "Ha elmennek, mindig visszajönnek..." Ha lenne róla bármennyi fogalma, hogy ez mennyire igaz, talán nem dobálózna ilyenekkel a jelenlétemben. - Ebben biztos lehet. Azt hiszem, hogy akkor lennének igazán nagy gondjaink, ha már az Elsők is elhagynának minket. Persze megfordul a fejemben, hogy talán Alignak büntetése ez. Nem csodálkoznék rajta, ha odaátról ilyesmikkel büntetne minket és a leszármazottjainkat azért, amiért elárultuk őt... Megrázom a fejem, nem akarok Alignakra gondolni, most nem. A müzlis megjegyzésére finoman elmosolyodom - a nagy hahotázások korszaka már lejárt, sajnos be kell érje ennyivel. Az, hogy a falkák csendesek, nem feltétlenül jó hír, hiszen ez akár egy vihar előtti csendre is utalhat. Vajon hány utódom lehet errefelé? - Arra ne vegyen mérget. - jegyzem meg szórakozottan, amikor újfent Eskát veszi a szájára. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, még azt hinném, hogy a fickó szerelmes - Innen senkinek sem kellene menekülnie. Tudta, hogy állítólag ez az a föld, ahonnan származunk? Éppen ezért lehetne akár zarándokhely is, ha kicsit is érdekelné a farkasokat a tisztelet és az emlékezés. - mondjuk nekem nem vágyálmom, hogy egy Kilaun-oltárt csókolgasson bárki, de maradjunk annyiban: a testvéreim közül el tudok képzelni olyat, akinek ínyére lenne a dolog - Nem tudja véletlenül, hogy a hegyvidéket lakják-e farkasok? Talán túlságosan is értelmetlennek tűnhet a kérdésem, de a világban elég sokan preferálják a nagyobb városokba költözést, a kényelem miatt. Engem viszont rettentően érdekel, hogy élnek-e a konkrét szülőföldemen vagy csúfosan magára hagyták.
Na, hát kérem szépen, úgy tűnik ma még akár meg is úszhatom az élve föláldozást, ha jól keverem a kártyáimat. Márpedig jó kártyakeverő vagyok, egyszer meg is szedtem magam a dolgon, csak aztán egy város próbált meg elkapni és hülyére verni, szóval lehet, nem kellene eljátszanom ezt a szektás figurával. Akkor elég fiatalos voltam ahhoz, hogy leléceljek, ma már nem hiszem, hogy érdemes lenne kikezdenem egy nálam fiatalabb, és ennél fogva erősebb farkassal. Eh, csak úgy repülnek az évek, de valaki szólhatna, hogy merre, mert a végén még tökön szúrom magam a nagy röpködésük közepette. – Ahogy mondja, ahogy mondja – Én vagyok az egyetértés szobra, kérem szépen, csak az áldozati oltárt hagyjuk az ajtó mellett. Mondjuk ennek a dolognak egyre kevesebb értelme van, mert ajtó nincs a közelben, autókon kívül persze, de azért onnan előrántani egy áldozati oltárt az valódi mutatvány lenne, bakker. – Mondjuk az biztos, hogy volt itt nagy, össznépi becsinálás, amikor történt. Közben szívok egyet a cigiből. A legtöbb ember meg farkas stressz oldására használja, nekem meg nincs valami gyakran szükségem erre, mert hát a stressz az már vagy száz éve teljesen ismeretlen fogalom a számomra. De ha egy olyan fura figura ajánlja föl, akinek a haverjai kivághatják a májam és föláldozhatják valami sötét istenségnek, vagy fene tudja, minek, akkor lehet, nem árt kedvesnek, meg jó fejnek lenni vele. Szóval szívok, fújok, szívok, fújok, halálos nyugi minden, és érzem, hogy szépen, lassan belesüllyedek ismét a statikus nyugalom állapotába. Mondjuk a májam mehet, úgy edzett, hol megnő, hol zsugorodik. – Hát, nem tudom maga hogy van vele, de a legtöbb falka nem szereti a magányosokat a saját területén – megvontam a vállam. – Na, nem mintha az lenne életem tragédiája. Nem zarándokolni jöttem én ide, és amúgy is utaztam egész életemben. Ha menni kell, menni kell, de lehet, akkor elnézek valami melegebb, trópusi helyre, ahol az ember valaga nem fagy be minden alkalommal, amikor föltámad a szél. – A hegyvidéket? Tudomásom szerint az egyik falkának ott állt a bázisa, ebből tényleg nem csinálnak nagy titkot. Még „hegyieknek” is szokták főleg nevezni őket – vontam meg a vállam. Nem volt ez valami húdefontos információ, most meg már az egész nyamvadt város az övék. Cumi. Az alant elterülő város felé biccentek. – El kellene indulnunk, ha nem kívánunk stoppolni. Egyébként a nevem Benjamin. Magát hogy hívják?
Valami azt súgja, hogy a fickó tart tőlem, ami a lelkem sötét kis bugyraiban roppant elégtétellel tölt el. Tartson csak, mert most még pár percig egészen biztos vagyok abban, hogy kissé fentebb fogom hordani az orrom, míg képes leszek megemészteni az elhagyással kapcsolatos alantas rágalmait. És ha tudnám, hogy milyen gondolatok kavarognak a fejében rólam, akkor már csak azért is teremtenék egy áldozati oltárt, sőt, egy egész falkányi csuklyás fantomot, hogy még jobban rá tudjam hozni a fráaszt. De ezen információk hiányában pusztán idegesen szívom a cigarettát, ám minden levegőbe fújt füstfelhővel egyre könnyebbnek érzem a csontjaimra tapadó izmokat, amik eddig megfeszültek a hirtelen haragtól. Ebben persze az is segít, hogy bőszen egyetért velem, ami minden bizonnyal csak az én megnyugtatásomra szolgál, de attól még örülök neki. - Maga most akkor farkas vagy sakál? Hogy ennyire nem bírja a hideget. Heccelek vele kissé, ám a hanghordozásmból már kiérződik, hogy valamivel azért kellemesebb a hangulatom, mint eddig volt. Nem akarom beavatni abba, hogy én bezzeg éltem Afrikában is, és hogy ott hetekig meg akartam halni azért, mert képtelen voltam megszokni azt a mérhetetlen forróságot, és bármit megadtam volna azért, hogy itt legyek és gondtalan gyermekként pancsoljak a hóban, mint ahogyan régen. Az emléktől azért finom mosolyra húzódik a szám, de addig elfordítom tőle a fejem, hogy ne nagyon láthassa a dolgot. - A "hegyiek"? Milyen frappáns. Gondolom, akkor másik falka a várost lakja. Nos, ez kellemetlen. Sőt, nem csak kellemetlen, hanem roppantul veszélyes is. - gondolkozom el kissé, és azért eszembe jut, hogy ezek közt a hegyiek közt talán még mindig ott élnek az utódaink, bár ez minden bizonnyal kósza remény csupán - Kil.. Killian. Killian Kenway. - sóhajtok fel, mert majdnem Kilaunként mutatkoztam be a hímnek. Kezet nyújtok felé, mintha csak jelezni akarnám, hogy akkor mostantól tiszta lap - Örvendek. És kérem, bocsásson meg a gépkocsija miatt. Megtéríthetem valahogy? Egész normális és kedves valakinek tűnhetek most hirtelen. Ám a javaslatára idő közben bólintok, és elindulok a város felé, vele az oldalamon.
//Bocsi, hogy most, de nem szóltál és nem láttam, hogy írtál o.o //
– Előbbi öregebb kiadása – vigyorogtam szenvtelen. Na nem mintha bármi bajom lenne a korommal, tapasztalat, meg őszülő haj, két igen komoly előny, amikor mosolyogva próbálok némi akciót szerezni az epres müzli-szeleteimre, mert tudom, hogy a pultos csaj vonzódik az őszülő férfiakhoz. Hiába, mindig az élet napos oldalát kell nézni. Azért annak örülök, hogy a fickó hangulata kellemesebb, így hátha nem végzem a mai napot egy oltárra fölszögezve valahol a város alatt. – Egyébként meg nem azt mondtam, hogy nem bírom a hideget. De hát a Mediterráneum területéről jöttem eredetileg, az meg nem arról híres, hogy milyen hideg ott a tél. – Kérdéses, mennyire beszélhetünk immár „másik” falkáról. Úgy tudom, újév környékén volt valami csihi-puhi, meg némi balhé, aztán úgy döntöttek, jó nekik együtt – vonom meg a vállam. Igazából jobban foglalkoztat az egész, mint ahogy az kitűnhet a szavaimból, de addig minek tennék bármit, amíg ilyen keveset tudok? Nem hiszem, hogy bárki különösebben foglalkozna egy öreg farkassal, aki legszívesebben vagy a verandán ül és a müzli-szeletét majszolja, vagy a TV előtt, és latin szappanoperákat néz. Azért elcseszett egy világ kell ahhoz, hogy ez fenyegetőnek tűnjön bárkinek… – Ugyan, semmi gond, Mr. Kenway… Állami tulajdon, majd megtérítik ők, ha óhajtják saját maguknak. Szerencsére nem róhatják föl a koccanást ezeken a jeges utakon, meg hát mégiscsak elénk ugrott az idióta vadvilág is. – Ismételt vállvonás következik, miközben szívok egyet a cigiből. Komolyan, ha ez még jobb lenyugtat, van rá esély, hogy a tél végeztével, és a hó elolvadásával párhuzamosan engem ki kell majd ásni. Vagy az, vagy lecsorgok szépen a városba. Ahogy elindulunk a város felé, azért kissé megkönnyebbülök. Már egy ideje nem volt részem ennyi, nagy izgalomban – nem mintha különösebben hiányzott volna –, és most már elkönyveltem magamban, hogy hátha megúszom a nálam száz évvel fiatalabbaknál még megszokott bicepszmutogatást. Valahogy sosem volt az ínyemre az ilyesféle magamutogatás, de szerencsére új ismerősöm, Killian nem tűnt domináns fajtának. Ennek örültem. Mindig nehéz nyugodtan ülni, ha az ember közelében valaki bűzlik a tesztoszterontól. Közben azért eszembe jut, hogy el kéne ütni valamivel az időt, mint tettük szerencsétlen állattal nemrégiben. – És meséljen, Mr. Kenway, honnan jött? – Ha a Karib-tengerről, hát én besírok. Igen, attól, hogy öreg vagyok, még ismerem az ilyesmit. Reklámokból.
Öregebb? Mégis mennyit nyom? Négyszázat? Kérdezek vissza némileg heccelődve vele, amit valószínűleg ő majd úgy fog fel, hogy ki sem nézném belőle, hogy ennyit megért, vagy el sem hiszem, hogy ennyit egyáltalán meg lehet élni. Holott egész egyszerűen az számomra mulattató, hogy öregnek képzeli magát, és közben fogalma sincs, hogy egy nyolcszáz év felettivel van dolga. - Most hogy mondja, valóban olasz arcélei vannak. Teszem hozzá mellékesen, a mediterrán területből kiindulva, de ez az állítás akkor is igaz marad, ha éppenséggel kiderül, hogy spanyol vagy portugál, esetleg más, mediterránnak mondott föld szülötte. Bezzeg én, amikor Afrikába kerültem, nem bírtam megmaradni a forróságtól. Bármit megadtam volna szülőföldem ölelő, fagyos vidékeiért. Amit a falkák közti bizonytalan helyzetről mond, csak egy bólintással és egy vállvonással nyugtázom, mintha annyira nem is érdekelne a dolog, közben pedig egyre bizonytalanabbá válik az az elképzelés, miszerint miattuk kellett visszajönnöm. Ha egyesültek, akkor valószínűleg békére is leltek. Vagy fognak, legalább is. Majdnem elárulom magam egy mosollyal, amikor az elénk toppanó vadvilágról beszél. De inkább lehajtom a fejem, nézem a cipőm orrát addig, amíg túl nem teszem magam azon, hogy ennyire az illúzióm hatása alá került. Nos... igen. Nem hogy a gyomrunkba ugrottak volna közvetlenül, nem igaz? Fojtom bele a szélesedő vigyort inkább egy olcsó poénba, és magam is szívok egyet a cigarettából. - Erről-arról... - húzom kissé az időt a válaszadással - Mint már említettem, eddig Alabamában éltem. De megfordultam csaknem az összes amerikai államban, német földeken, sőt - Indiába és Afrikába is sikerült eljutnom. Szolgáltam a világháborúk idején is... - talán egyszerűbb lett volna elmondani, hogy merre nem jártam - De eredendően itt születtem, ebben a városban. Zárom le végül a gyors felsorolást, és kíváncsi vagyok arra, hogy miként fog reagálni rá. Főleg az utolsó taktusra.
– Közelebb az ötöshöz – vonom meg a vállam. Hiába, nem vagyok fiatal csirke, de valahol mélyen erre büszke is vagyok. Kell egyfajta elhatározás ahhoz, hogy az ember ne ölesse meg magát kettőszáz és négyszáz között. Na, nem mintha nem próbálkoztam volna becsülettel megdögleni egy időben, ezt elismerem, de azóta meg… Nos, változnak a prioritások. Mondjuk ágyban, párnák közt meghalni szerintem még nem sikerült vérfarkasnak ebben a világban, szóval akár még sikeres is lehetek valamiben. – Közelebb volt a spanyolokhoz, ahol születtem. Valahol félúton – mondom vigyorogva. Nem mondom, hogy rossz visszagondolni az otthonra, amit kétszer hagytam el az életem során. Valahogyan mindkétszer fordulópontnak tekintettem, és sosem bántam meg igazán hogy visszatértem, vagy bármit, amit ott tettem. Mondjuk az fel sem tűnik, hogy én itt fecsegek magamról, meg kitárulkozom, mint valami szatír a játszótéren, ő meg alig-alig mond el dolgokat. Ezek az ifjak… Mindig olyan szégyellősek. – Akár át is sülhettek volna útközben, az sem lett volna rossz – nevetek fel. Kedvelem ezt a figurát. Lehet, hogy egy őrült szektás, és ha leég a város, valószínűleg a haverjaival fogják énekelni az Elsőkhöz címzett dalokat a lángoló Főtér körül, de legalább volt humora. Az minden őrült szektást elviselhetőbbé tesz egy kicsit. Mondjuk úgy beszélek ezekről a szektásokról, mintha nem én építenék éppen az epres müzli-szeletnek címzett szobrot valahol a pincében. Aztán meg csak hallgatom a válaszát. Érdekel, hogy mennyi lehet igaz a sztorijából, de nem érzékelem, hogy bármi is hazugság lenne, így aztán úgy döntök, elhiszem a szavait. Nem tudok meg túl sok mindent, de ahhoz éppen eleget, hogy tudjam, baktatótársam meglehetősen sokat utazott. Fene, többet látott a világból, mint én magam. Bár, kérdés, hogy Európát mennyire ismeri. Szerintem nincs túl sok olyan falka az Öreg Kontinensen, ahol ne lenne ismerősöm, tekintetbe véve, hogy az 1700-as évek elejei populáció felével összebalhéztam már. – Szóval, minden körbe-körbe rohangál, igaz? – kérdezem. – És ha már így állunk, hadd legyek az első, aki üdvözli itthon, Mr. Kenway. Van rokona még ebben a városban? Miközben beszélek, elérünk egy kanyart, ahonnan már egyenes út vezet a városba. Innen már látni is, tökéletesen. Az első házak talán nincsenek is messze, csak pár száz méterre. Bár nekem nem az otthonom a város, és túl hideg, hogy valaha is másként gondoljak rá, mint a természet emberekkel telepakolt fagyasztószekrényére, de mégis megkedveltem. Hozzánő az ember szívéhez, azt hiszem.
Majdnem ötszáz éves? Milyen szemtelenül ifjú... De nem baj, legalább valamelyest kapok némi visszaigazolást, amolyan tükörképet arról, hogy én miként tűnhetek fel mások szemében olyankor, amikor a koromra panaszkodom. Már persze az igazi, valós életkoromra. Benjaminnel ellentétben engem elkerültek az olyasféle dolgok, mint a fizikai leépülés, amiért azért hálás is vagyok. Egy ilyen mocsok élet mellé még leépülés is...? Akkor komolyan elgondolkodnék azon, hogy valóban megölöm magam, és nem érdekel, hogy esetleg újra éledek. Egyik életből a másikba zuhannék. Egyszer a világnak is vége lesz, nem? Talán sokkal hamarabb, mint a mi életünknek... - Csak nem francia? - pillantok rá felvont szemöldökkel - Meglepő. Mert ebben az esetben eléggé megkopott a fellengzős, sznob kimértsége. Veheti ezt akár bóknak is. Abba pedig inkább bele sem szeretnék gondolni, hogy a francia néphez oly szorosan kötődő... khm, szenvedély vajon mennyire kopott le róla az évszázadok múlásával. Nem vagyok szakavatott, de láttam és hallottam ezt-azt. A vigyorát én is vigyorral hálálom meg, bár ez fele annyira sem őszinte részemről, mint az övé lehet, ennek ellenére szerintem nem fog belőle kiszúrni semmit. - Magam inkább angolosan preferálom a vadhúst. Utalok arra, hogy nem feltétlenül szolgálna örömömre, hogy a repülő hús átsül, és ne adja Tupilek, még sóban-borban is hempereg, mielőtt a számba talál. A körbe-körbe megjegyzésre tudat alatt viszketni kezd a lapockám. Gyűlölöm a kört, mint geometriai alakzatot. És mint szimbólumot is, és mindent, amit képvisel. De valahol talán jó. Itt születtem, itt kezdődött minden, talán itt is lehet vége. Ez a gondolat pedig egészen felvillanyoz. Bár ne kérdezett volna rá a rokoni kapcsolatokra... Ennyit a pillanatnyi derűről. - Köszönöm, Benjamin, nagyon kedves. - biccentek még az üdvözlése kapcsán - Tudja, a családját nem válogathatja meg az ember. Eddig mindent megtettem, hogy elkerüljem őket, de félek, ez most nem fog sikerülni. Előfordulhat, hogy belefutok néhány...testvérembe. Ne is kérdezze, a Teremtőnk megszállottan kölyök-mániás volt. Azt persze nem fogom az orrára kötni, hogy pontosan hányan vagyunk, mert a végén még elkezd gondolkozni, a gondolkodó farkasok pedig roppantul veszélyesek. Legalább is nagyon kényelmetlen helyzetbe tudnak hozni, a kényelmetlen helyzetekre pedig az elmúlt évtizedben nem épp a legjobban reagáltam. Ha valami túl nehéz volt, megoldottam egy gerinckitépéssel vagy egy agyvérzésig fokozott Rémálommal. Azt hiszem, hogy sajnálnám, ha Benjamin máris erre a sorsra jutna. A város fényei már egyre közelebb tetszenek, még néhány perc és sikeresen megérkezünk, é pedig újra szeretnék visszafordulni, de úgy... Tényleg, és igazán. Azt hiszem, hogy ideje feltennem egy majdhogynem létfontosságú kérdést. - Nem tud esetleg egy félreeső motelt, közel a főúthoz? Mert ha már jobb a helyismerete a mai korban, akkor ezt ki is akarom használni.
Az Aréna számomra remek ötletnek tűnik. Valahol igen is élvezem, hogy a kölykök félnek, tartanak a dologtól. Pedig ha tudnák, hogy ez mennyire nem róluk szól... Ez a kapcsolatépítésekről szól, de mivel a Falka tagjai érintettek benne, így nagyobb eséllyel várhatom el a részvételt, mintha egy hokimeccsre osztogatnék ingyen belépőjegyeket. Mindettől függetlenül én is érintett vagyok a dologban, hiszen Norina az én utódom. Duncan kicsit kilépett már a korból ahhoz, hogy részt vegyen, de őszintén szólva nem is bánom. Talán majd szervezek egy második fordulót, ahova bárki szabadon nevezhet. Nem vagyok hajlandó a lányom felkészítését másra bízni. Meglehet, hogy a fél karja miatt nem ő fog győztesen kikerülni a párviadalból, ettől függetlenül én elvárom, hogy tanuljon meg a hátrányával is küzdeni, és ne futamodjon meg soha. Ha erre képes, az én szememben már nyert. És mivel én vagyok az Alfa, így a szavamnak létjogosultsága van. - Ne vedd ezt olyan komolyan, Nori. - mondom neki nyersen és félvállról, ahogy az erdőben baktatunk - Ha nem nyersz, akkor mégis mi van? Semmi. A Falka azért Falka, hogy bármikor megharcolhass a posztodért, nem kell hozzá házibulit is szervezni. Ha felépülsz, nyugodt szívvel feltépheted a torkát a mostani győztesnek. Feltéve, ha nem te leszel az. Meglehet, hogy szar motivációs beszédeket tartok, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy itt majd egy egész világ fog összedőlni csak azért, mert most épp hátránnyal indul. Én viszont hiszek benne, tudom, hogy okos, van agya, amit jól képes használni, és tapasztalatból mondom, hogy ez sokszor többet ér egy hiányzó kéznél. - Mivel az állóképességed nagyon jó, és már egy medvével is felvetted a harcot, most egészen más taktikákat fogunk megbeszélni. - egyszer csak megtorpanok, ledobom a földre a kezemben tartott sporttáskát, és ide-oda lépve, a vérvonalam sebességét kihasználva cikázok körülötte, ahogy beszélek - Órákig tudnám csinálni. Mit gondolsz, mennyire hamar adja fel egy kölyök agya a koncentrációt? Mennyire hamar fogod felhergelni az ellenfeledet, ha semmit nem teszel, csak eltáncolsz előle? A saját hülyeségükbe fognak belepusztulni. És ha kellően elfáradnak, három manccsal is eltörheted a gerincüket. Olyan természetességgel és vidámsággal beszélek a dologról, mint más az időjárásról. A mozgást még mindig nem hagyom abba, körbe-körbe cikázok a Kölyköm körül. - Mit gondolsz, ölni fogsz? Teszem fel a kérdést hasonló természetességgel, és kíváncsi vagyok, mikor unja meg, hogy a bolondját járatom vele az állandó mozgásommal.
Jó ideje a viadalon jár az esze, különböző taktikákat igyekszik kidolgozni, amik nem ütköznek a leírt szabályokba, és mégis nyugodtan használhatja őket, mert nem tiltottak. Az edzésekkel nem állt le, az alapjai megvannak, és Calebnek hála bírja a strapát. A karja nem az igazi, a fele még sehol, és nem is lesz meg, így mást kell kitalálnia, olyat, amivel nem szenved hátrányt, és ez bizony akkor is a stratégia, nem egyéb. Boldognak nem boldog, szeretett volna egészségesen odaállni, és hogy senki ne nevethesse ki az apját. -Minden egyes feladatot komolyan kell venni, akármi legyen az. Ha reálisan nézem az esélyeket, akkor... akkor talán a döntő meglehet, de azt a Leonardot nem hiszem, hogy le tudom győzni, most még nem. A bajom az, hogy szinte minden be van tiltva, pedig lettek volna ötleteim. Félvállról még egy ilyen kölyök küzdelmet sem vesz, nem hogy mást, erre viszont most különösen készül. Meddig juthat, nem tudni, ha rögtön Leonarddal kerül szembe, akkor semerre, nagy valószínűséggel, de azért akkor sem adja könnyen magát. -Csak az marad. Ki kell találnom, hogy hogyan tudom pótolni azt, ami nincs. Az ellenfeleim biztos, hogy a sérült rész felől akarnak majd támadni, hiszen kínálja magát, mondván ott védtelenebb vagyok. A vérvonalát már gyakorolja ezerrel, na de ez a sebesség, ez még neki is sok, amit Castor mutat be. A végén elneveti magát. -Hamar. Ha nem is éppen erre gondoltam, de arra igen, hogy folyamatosan mozgok, és ez a minimum. Jelenleg a lendületet is ki tudom használni, ha megindul a másik. Félrelépni, és azonnal "visszaszúrni". Farkasalakban kevesebb az esélyem, ha mehetne a félhumanoid alak, akkor jobb lenne, de sebaj. Az egyensúlyozást már gyakoroltam, hogy így se tudjanak könnyen feldönteni, és ne higgyék, hogy azért, mert 3 lábon állok, akkor máris vesztettem. Most azt hiszem, előny lesz a vérvonal, és igen, az nincs kikötve, hogy nem lehet használni. Pimasz vigyorral les Castorra, Natannel már beszélt erről, élet-halál harcra készül, nem egyébre, így a kérdésre bólint. Mivel az apja ide-oda cikázik, egy idő után csak arra koncentrál, hogy mikor kerül hozzá vészes közelségbe. Nem mintha esélye lenne megállítani, de azért ugrásra készen várakozik. -Ha úgy hozza a szükség, igen. Nem, nincs lelkiismeretfurdalásom. Az embernél sem volt, sőt... fura, de élveztem. Úgy fogok odaállni, hogy ne legyen kérdés az ellenfélnek sem, hogy egyáltalán nem riadok vissza az öléstől sem. Talán kemény szavak ezek a szájából, de ha laza nyugodtsággal képes volt egy ember életét kioltani, és egy másodpercre sem bizonytalanodott el, akkor nincs miről beszélni. Igen, ölni fog, ha kell, és hogy ez elhiszi-e az ellenfele? A fellépésen sok múlik, ezt megtanulta nagyon hamar, az egyetlen bökkenő az, hogy ezt neki megjátszania sem kell. Igazság szerint ezért imádja ezt a farkasát, mert alapból benne van, hogy csak egy maradhat talpon, menni akar, és harcolni, az sem zavarja, hogy nem ép. -Tudod, egyetlen dolgot szeretnék elkerülni, mégpedig azt, hogy rajtad nevessen mindenki, ezért fogok küzdeni, lássák, így is megállom a helyemet. Egy darabig még vár, végül beszáll a játékba, azaz megpróbálja lekövetni az apja minden mozdulatát. Nem ám megunná, nem, véletlenül sem, inkább mókázik. Gyakorolni jó, és kell is. A taktikán gondolkodik, és megfordítja a helyzetet. Mindenki onnan jön majd, ahol sérült. Ő nem, ha valaki sérült, egészen mást fog tenni, ha pedig nem sérült, akkor sem azt hozza, amire számítanak.
Kissé felnevetek a megszólalására. Persze nem azért, mert nem értek egyet a véleményével, ennél sokkal drámaibb oka van a jó kedvemnek. - Ez az én feladatom Norina. Úgy formálom, ahogy akarom. És különben is, még jó, hogy be van tiltva az eszközhasználat. Annál szánalmasabbat nem tudnék elképzelni, minthogy egy farkas nem a saját testét használja fel mások ellen. Na jó, a pénzét, a hatalmát és a befolyását leszámítva persze. Megtűröm a fegyvereket a falkában, de akkor sem többek a szememben szükséges rossznál. Az a farkas, aki képtelen önerőből megállni a lábán, számomra nem ér semmit. Megint örülök, hogy jár az agya, ez jó, teljesen jó. És éppen azért nem szóltam előbb neki a dologról, hogy ne kényelmesedjen el. - Úgy döntöttem, hogy bármelyik alak használható lesz. Sokkal érdekesebb, hogy ki mit hoz ki magából ilyen feltételek mellett. És persze, hogy ki képes egyáltalán eldönteni, miként akar fellépni. Hogy lebecsülöm-e az új tagokat? Talán. De csak azért, mert én pontosan tudom, hogy mit várok el, és azt is pontosan tudom, hogy az eddigi hegyi falka rosszul volt a módszereimtől és a hírnevemtől. Ebből pedig csak az következhet, hogy nem követeltek meg annyit, mint én és a falka többi tagja. Előfordul, majd megszokják. Valószínűleg nem láthatja az arcomon a sebességem miatt azt, hogy elégedett fény csillan a szemeimben a hozzáállására, de ez talán nem is baj. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen, amikor úgy érezheti, hogy a saját útját járja, hogy hosszú pórázon van, pedig ennek ellenére mondhatni minden lépéséről tudok. Csak amíg nincs vele problémám, addig nem fogok beleszólni. - Ezt már szeretem. A kiállásodban pedig a farkasod is segíteni fog, hidd el. Ragadozó vagy Nori, természetes dolog, hogy szeretsz ölni. Igazság szerint ezt csak azért mondom, mert valamit mondanom kell. Szerintem neki már nincs szüksége ilyen sekélyes magyarázatokra, csak nem szeretném, ha túl sokáig furcsának találná. Nincs ebben a világon semmi különös és borzasztóan örülök, hogy nem sápítozik a téma kapcsán, tényleg. Nem felelek neki egyből. Hagyom, hogy beszálljon a játékba, kerülgetjük egymást, én eddig egyre többször próbálok úgy suhanni, hogy az útjában legyek, hogy ki kelljen kerülnie, időben kapcsolva lefékeznie vagy irányt váltania. - Aki rajtam nevet, halott. - jegyzem meg egyszerűen - Ha nem állnál ki, az lenne az igazi szégyen. Én ezzel is azt fogom üzenni a falkának, hogy az én kölyköm képes megállni a sarat, és nem egy elkényeztetett hercegkisasszony, aki a sebei miatt kényszerpihenőn van. Lefogadom, nem kinevetni fognak, hanem egyenesen kegyetlennek tartani azért, mert ennek teszlek ki. Hirtelen megállok úgy, hogy lehetőség szerint Nori a mellkasomnak ütközzön. Ráfogok a vállára, lehajolok a táskáért, és megindulok ki az autópálya felé. - És hogy erre alapot is adjak, mész a mély vízbe. Feszes tempót igyekszem diktálni egészen addig, amíg az elsuhanó autók közelébe nem érünk. Ott aztán csípőre tett kézzel hagyok némi időt arra, hogy elgondolkozzon a helyzeten. - Háromszor oda-vissza. A helyzet az, hogy vagy még ennél is jobban lesérülsz, vagy megcsinálod. Akkor viszont a világért sem kell aggódnod az Aréna miatt. Persze az is benne van a pakliban, hogy összehozunk egy jó kis tömegbalesetet, de azt hiszem, hogy vagyok olyan pozícióban, hogy ezzel most ne foglalkozzak. Erősnek és diadalittasnak érzem magam, úgy érzem, bármit megtehetek. És a kölykeim is, az enyéim is. Mit számít néhány emberi élet, amikor miénk a város?
Elgondolkodik, ha sikerül megvalósítania az elképzeléseit, akkor okozhat kellemetlen meglepetést, és az első, amit mindenképpen meg kell szereznie, az az irányítás, még ha nem is úgy fest majd a dolog. Az ártatlan ábrázatával és bájos mosolyával bárkit képes megtéveszteni, akkor ezt is ki kell aknáznia. -Ezzel nem értek egyet. Egy felderítő nem díjbirkózó, tehét használnia kell a fejét, ha tőle sokkal erősebbel kerül össze. Jó, nem asztallábra gondolok, de sok egyéb van, amit be lehet vetni. A fegyvereket szeretem, de azért az sunyi módszer. Megvonja a vállát, tudja, hogy a végrehajtóknakés a testőröknek is vannak fegyverei, de az más tészta, nekik lehet. Ő sokkal jobban élvezi a kisebb verekedéseket, és amióta medvével is találkozott, még lelkesebb. A bivalyokkal meg amúgy is van elszámolnivalója. -Tényleg? De jó. Boldog vigyorral nyugtázza, ilyet is lehet, persze ott fog eldőlni az, mit érdemes választani, de ha saját magára figyel, akkor mindenképpen a félhumanoid az, amire alapoznia kell. A lába erős, ugrani és rugaszkodni tud, ez pedig kelleni fog, ahogyan sok más is. Improvizálni szeret, az aktuális helyzet szüli úgyis a megoldásokat. ]-Azt sejtem, annyira büszke a tartása, annyira ellentmondást nem tűrő... nem is tudom, miért... de imádom. Akkor nem gondolkodtam, nem is nagyon foglalkoztatott a dolog, még akkor sem, amikor Brad mondta, mi lesz a feladat. Alig vártam, de az meglepett, hogy ennyire könnyedén vettem. Semmi mást nem láttam benne, csak a prédát. Az ellenfeleimben is azt fogom. Nevetve néz az apjára, azaz oda, ahol még a jó előbb volt... oké, nem kísérletezik azzal, hogy kövesse a tekintetével. Amióta emberre ment, azóta minden egyes helyzetet elemez, hogy adott körülmények között hogyan lehet leteríteni a zsákmányt. Még az Upperben is foglalkozott vele, és annyi, de annyi kínálkozó lehetőség lehetett volna. Vidáman csatlakozik a mókázáshoz, és élvezi a nehezítést is, bár vannak pillanatok, amikor súrolja az apját, mert sajnos még nem olyan gyors, mint ő, de mindent megtesz, hogy elkerülje a karambolt. -Akkor jó. Tudod, hogy ha cafatokban vagyok, akkor is kiállok, mert szeretek küzdeni. Meg szeretném mutatni Calebnek is, hogy megérte a rengeteg munka, illetve az ideje, amit rám áldozott. Sérülten is edzettem, törötten, mankóval is, mert nem volt olyan, hogy nem, tehát ez a viadal is olyan lesz. Hééé, sosem voltam elkényeztetett királykisasszony. Aki pedig kegyetlennek tart emiatt, az nem való farkasok közé. A gyenge elhullik. Egyszerűen imád harcolni, lehet, fiúnak kellett volna születnie, de erről már lecsúszott, most nőstényként fog bizonyítani. Amit emberként hozott magával, az is jó alap volt, de kevés, sokkal de sokkal többre volt itt szükség, és ezért mindent meg is tett, tesz is. A kis "kergetőzés" egészen addig tart, amíg végül győz a kor és a tapasztalat, azaz simán felkenődik Castor mellkasára. Majdnem jó volt, csak úgy fél méterrel arrébb kellett volna. A mély víz hallatán elvigyorodik, újabb kihívás, ami veszélyes, és a veszély az jó, mert nő az adrenalin, ezáltal a teljesítőképesség. Az autók láttán nem kell lángésznek lennie, hogy tudja, mi a feladat. Vagy elüti az autókat, vagy sértetlenül ér át a túloldalra, más lehetőség nincs. -Ha kivasalnak, akkor biztosan nem, de ígérd meg, hogy a betegágyon is betolsz a küzdőtérre. Egyébként ez tetszik. Ha tömegkarambolt okoznék, akkor bocs érte, deeee... ezzel nem számolok. A farkasa izgatottan mozgolódni kezd, most olyan összhangban kell összedolgozniuk, ahogyan csak lehet. Egymást segítve megcsinálják, csak a kellő pillanatokat kell kivárni. Az ütemet figyeli, az autók sebességét, és számol. Mindent pontosan kell végrehajtania, de felkészülni arra is, hogy ha ugrani kell, akkor az nagy ugrás lesz. -Akkor megyek is. Szia! Még mielőtt elindulna, néhány ugrást ejt meg az út szélén az erdő felé, a magasságot és a hosszt lövi be, aztán máris az autópálya szélén áll. Vicdelődni akarna, akkor menne, amikor még valahol Szibériában vannak a kocsik, na de abban mi a kihívás? Ha jó volt a számítása, akkor nem okozhat galibát, és nem graffity lesz belőle az út kellős közepén. Kivár, majd hirtelen elindul, és úgy rongyol át a túloldalra, ahogyan kell, a dudálásra meg oda sem figyel. Egy pipa, de nem bízhatja el magát, mindegyiket úgy kell végrehajtania, mintha az lenne az első. A visszafelé rohanást is úgy hajtja végre, mint az elsőt, nem hősködik feleslegesen, most a gyorsaságát akarja gyakorolni. A második oda szakasznál saját magának nehezít, egy ütemet kivár, akkor indul el, hogy most derüljön ki, ha nem megy valami, ne később. A másik oldalra átér, de az a kürt... igen, ugrania kellett, hogy ne a kocsi alatt kössön ki, de így sokkal jobban élvezi, saját magát is teszteli. Visszafelé ugyanígy tesz, ugyanazt az egy ütemet csúsztatja, a végén egy nagy ugrás, hatalmas dudálás, és elméletileg siker. A harmadik kör jön, és ugyan szeret hazárdírozni, de nem fél karral fogja megtenni, hiszen azzal nem tudja úgy hajtani magát, mint egyébként. Legyen meg a feladat, érezzen rá a sebességre, és gyakoroljon, ez a cél. Nagy levegő, ismét kivárás, és rohanás, ugrás, duda, káromkodás, gurulás és máris talpon van. Van még hova fejlődnie, de azért azt nem mondhatja senki, hogy nagyon gáz lenne. A visszaút van hátra, nem lankad a figyelme, koncentrál, csak az autókat figyeli, semmi mást. A megfelelő pillanatra vár, és amikor úgy érzi megint, eljött, már rohan is visszafelé. Ismét ugrik, nem sokon múlik, hogy kivasalják, de sebaj, az esés és a gurulás már lassan sablonos, de nem számít, ez mind nem számít. -Lehet még egy negyediket is? Mindig rpakolt az edzéseire is, reménykedve les Castorra, csak egyet, csak még egyet, hogy ne szakadjon meg a sorozat. Persze ha az apjának más tervei vannak, akkor lemond róla, de szemmel láthatóan nagyon is élvezte ezt az őrült cikázást.
Igazság szerint még annyira sem veszem a fáradtságot, hogy felsóhajtsak, amikor Nori belekezd abba, hogy miért nem ért velem egyet. Nem kezdem el neki magyarázni a bizonyítványomat, mert nincs miért - ettől függetlenül most egyáltalán nem abból az aspektusból közelíti meg a témát, amelyikből én szemlélem. Most a versenyről van szó, két farkas test-a-test elleni küzdelméről, nem pedig olyan speciális helyzetekről, ami bármiféle titulusbeli megkülönböztetést igényelne. - Nem vagy Felderítő. Egy Kölyök vagy. Száz év múlva újratárgyaljuk a kérdéskört, addig nem vagyok hajlandó vitatkozni veled. Nem áll szándékomban kimondottan tüskésnek lenni, mégis bennem van a tőlem olyan jól megszokott arrogáns stílus, amiért olyan sokan szeretnek. És milyen jó, hogy edzett acél van a szívem helyén, mert nem veszem magamra mások csalódottságát. Mondanám, hogy örülök, hogy örül, de csak apás beletörődéssel nyugtázom a vigyorát. Legalább neki jó. Nekem meg végső soron teljesen mindegy. - Tudom, hogy furcsa pont tőlem ilyet hallanod, minden esetre jobb, ha mindenek előtt megtanulod tisztelni azt, akivel harcolsz. Sokat öltem már, nálam sokkal jobb természetű farkasokat, de a feltétlen... Feljebbvalóság és a prédaként tekintés csak a végső fázis egy küzdelemben. Egy normális küzdelemben. - hangsúlyozom, mielőtt azt hinné, hogy minden olyan farkast tisztelek, akit megregulázok, mert akkor nagyon téved. Voltaképpen az olyanokra gondolok, akik valamelyest egy súlycsoportban vannak velem. Felsejlik a pillanat, amikor Vincent testét tartottam a karjaimban, de gyorsan el is hessegetem a képet, mert nem akarom, hogy a gyerek lássa rajtam a fátyolos gondolatok jelenlétét - Az Arénának még mindig nem a gyilkolás a célja, de ahogy a kúsza pletykákat elcsíptem, ezt sokan nem így látják. Ez nem ugyan az, mint az emberölés, itt a falkatársaidról van szó, akiket alapesetben nem ölünk halomra, csak ha ez a jussuk. Nagyon nagy szavak ezek egy egy éves kölyök szájából. Mondhatnám, hogy ezért nem is lehetnek igazak, de nem tudok vele vitatkozni. Nem is akarok. Büszke vagyok arra, hogy így látja a világot, amibe belecsöppent, de rengeteget kell még tanulnia. Nem csak fizikai szinten, hanem fejben is. De ez a mai nap nem arra való, hogy megosszam vele, hogy pontosan mit és hogyan kell egy falka vezetésével kapcsolatban tenni, hogy a gyengének is lehet haszna, és hogy az is lehet gyenge, aki maga a legnagyobb pofonokat képes osztani. A Bestia motiváló morranással helyesel és egyben buzdítja a kicsit arra, hogy cselezzen, mozogjon ő is olyan sebesen, ahogyan én teszem. Aztán persze véget ér a játék, már sokkal komolyabb feladatokkal kell foglalkozzunk. - Betollak? Dehogy tollak be. Doblak. Mosolyodom el egészen gonosz-barátságosan. A tömegkarambol ténye nem igazán zavar, most, hogy nincs, aki szövetkezzen az Őrzőkkel ellenem, úgy érzem, hogy bármit megtehetünk, ez is belefér. Az elköszönésére intek egyet, aztán figyelem, hogy mit alkot. Nem csalódom, valahol reméltem, hogy ez nem fog neki túl nagy gondot okozni. Karba tett kézzel, a dudálásokat meg sem hallva, masszív bástyaként figyelem a mozgását, és amikor épségben megérkezik, a dicséret egy halovány foltját sem kapja tőlem. A hallgatásom a legnagyobb dicséret, amit most kaphat. A kérdésére megrázom a fejem. - Az túlságosan könnyű lenne. - megmozgatom kissé a fejemet, mintha bemelegítenék - Ha jók a becsléseim, nagyjából egy mérföldnyire vagyunk a lehajtósávtól. Én futok veled párhuzamosan az út mentén, te pedig a forgalommal szemben. Ha túlságosan könnyű lenne, fél úton megállunk, aztán normál farkasban folytatod, ha akarod, megyek veled. Így már sokkalta esélyesebb a tömegkarambol, de továbbra sem feltétlenül érdekel, plusz ha látom, hogy nagy a baj, oldalról még mindig van némi esélyem bevágódni az útra, és tenni valamit azért, hogy minél kisebb mértékű károk keletkezzenek.
Nem osztja az apja véleményét, hiszen nem mindenki születik harcosnak, vagy nem mindenki alkalmas rá, de tényleg kölyök, vagyis az ő egy évével aztán olyan sokat biztos nem élt meg, hogy ez itt fontos legyen. 100 év... annyit tud várni, abba nem szakad bele, addig meg vígan gyakorolhat, edzhet és erősödhet, valamint tovább szórakozhat azzal, mit és miként tud kijátszani úgy, hogy közben nem lépi át a határokat. -Tiszta szerencse. Abba belehaltam volna, ha úgy kell felkelnem ma reggel, hogy kimaradt pár évtized az életemből. Élvezi a kölyöklétet, és lehet, ez nem teljesen megszokott, de akkor is így van. Nem könnyű, hiszen nem az, mert ki szereti, ha napi szinten falba építik? Senki. Mégis szereti, mert a céljaiért küzd, és így egészen más az egész. Olyan lehetőségeket kapott, amit hülye lenne nem megtanulni és kihasználni, szerinte csak az siránkozik, aki tök alkalmatlan farkasnak. Bármennyire is kemény az első pár év, lehet élvezni, hiszen a sok-sok munka megtérül, észrevehető a fejlődés nyoma, és csak ez a fontos. Aztán az apja mond valamit, amire lassan, de bólint. Egészen más szemszögből nézte eddig az előtte álló küzdelmeket, és bizony kiderül, hogy majdnem el is szúrta ezzel az egészet. -Hm... igazad van. Ha nem tisztelem azt, akivel harcolok, akkor nem lennék más, mint egy felfuvalkodott, öntelt hólyag, aki arra sem érdemes, hogy egyáltalán emberszámba vegyék. Nem vacsorázni megyünk, hanem küzdeni egymással, és a legelesettebb okozhatja a legnagyobb meglepetést. Volt egy elképzelése a viadalról, kb. olyan, mint a régi gladiátorok mérkőzései, ahol többnyire az egyik fél holtan végezte még akkor is, ha testvér vívott a testvérrel. Most viszont rá kell döbbennie, hogy tévúton járt, itt nem az a cél, hogy azért is öljön, hanem az, hogy azt mutassa meg, tud küzdeni, nem fakad sírva azért, mert nem ép, tud élni a lehetőséggel, tudja becsülni a pillanatot, az ellenfelét, akár a legyőzöttet, és tudja azt, mikor jön el az a pillanat, amikor akár saját magának kell azt mondania, elismeri a másik győzelmét. Szégyent csak akkor hozhat, ha ezekkel szembe megy. Maga elé mered, aztán Castorra. Lehet, nem ismeri még eléggé az apját, de nála a rutin és a tapasztalat, és nem, egyáltalán nem mond hülyeséget. Azért hálás, hogy nem barokk körmondatokban magyaráz, de párban simán helyére tudja tenni a dolgokat. -Tudod miért? Azért, mert sokaknak akad nézeteltérésük, és azt hiszik, hogy azt akkor majd itt kell rendezni... azt hiszem. Tehát van bennük félsz. Ma másodszor mondom azt, hogy igazad van. Ez egy viadal, nem egyéb, a végsőkig meg csak akkor szabad elmenni, ha a másik fél annyira begőzöl, hogy a saját életed veszélyben forog, és nem tudod másként megállítani, deeee... akkor is inkább elkerülendő. Aki nem tud megálljt parancsolni, az semmivel sem erősebb és jobb a többinél, hanem gyenge. Bólint, ezekből az mondatokból sokkal több információt kapott, mintha litániát tartottak volna neki, sok dolog a helyére került, és bizony nem keveset át is értékelt. Mitől lenne jó akkor, ha képtelen lenne féken tartani az indulatokat? Ezt gyakorolták, ezzel kezdték, és ha váltás is volt, akkor is tudnia kell, hol a határ. Ha pedig saját maga úgy vélekedik, simán prédaként tekint bárkire, miért is várná el, hogy őt másként szemléljék? Ráadásul abban a pillanatban válik a falka egyik leggyengébb tagjává. A mókázást akkor is kedveli, ha nem éppen ez a célja, és a világért sem maradna ki belőle. A sebessége ugyan látványosan lassabb, de véletlenül sem adná fel. -Jó, de akkor legyél szíves úgy célozz, hogy a másikra essek. A karambolon már csak mosolyog, lesz ez jobb is, nem mindig fog felkenődni az apjára, csak még egy darabig. Aztán jön a vidám rohangálás, autók között, elől, át rajtuk, teljesen mindegy, csak az számít, hogy minél gyorsabban tudja megoldani. Amíg nincs csattanás, addig nincs baj, és sajnos van olyan lökött, hogy még élvezze is. Naná, hiszen normális körülmények között ezt nem lehetne megtenni, na de ki mondta, hogy ő kedveli azokat? Miután végzett, a negyedikre készül, ami végül elmarad, de egy sokkal izgalmasabb feladat következik. Fusson szemben a forgalommal, ez mekkora buli. -A káromkodásokra majd ne figyelj, sok lesz belőle, viszont legalább nem kell megjátszanom azt, hogy nem vagyok komplett. Ismét bólint, az oké, hogy emberként fut, de igen, szeretné kipróbálni, mennyire boldogul farkasként, hiszen az az igazi kihívás. Persze előbb tudja teljesíteni így, majd utána lehet szó bármi másról. Megnyugtató érzés, hogy Castor bízik benne és simán be meri vágni egy ilyen kihívásba is, ez sokat jelent neki, és olyan vigyorral az arcán surran be középre, hogy csak na. Nem sokáig húzza a felkészülést, egy nagy levegő, és akkor mehet is. Azért megvárja, hogy ne egy autó elé ugorjon ki azonnal, de amint lehet, belép középre és rohanni kezd. Koncentrálnia kell, figyelni mindenre, a saját mozdulataira és az autókra is, hiszen nem mindegy, hogy tudja kerülni, hogyan tudja átugrani őket. Elbukja, akkor lesz autómatrica a motorháztetőn, na de nem ez a célja. Mindent belead, és megint el kell ismernie, hogy az apjának van igaza. Így is merész dolog, de nem az igazi, sokkal nehezebbnek gondolta, és saját magán is meglepődik nyargalás közben.
Nem akartam Stephent rosszkor zavarni, esetleg egy meeting kellős közepén rátörni, úgyhogy dobtam neki egy kurta, de annál sürgősebb SMS-t, amiben ennyi állt: „Cosa Nostra”. Ebből már érthette, hogy keresi a maffia, és azt is, miért. Hehe. Vissza is hívott, én pedig ledaráltam a fejleményeket. Egy kicsit mélyebbre kellett ásni a hadsereg adatbázisában. A Stephennel köttetett titkos paktum után elköhintettem magam a rendőrségen. A fiúk neki is álltak bogarászni az információk végtelen szénakazlában, ám én sem bíztam semmit a véletlenre. Én is kutakodni kezdtem a titkosított adathalmok között. Csak a megfelelő műszaki zseni heckert kell ismerni ugyebár. A rendőrséget finoman nyomra vezettem ugyan, de épp csak annyira, nehogy előttem találják meg, amire nekem van szükségem. Mindenképp előttük akartam járni egy lépéssel. Rászolgáltak erre. Sumák banda. Megmondtam; utálom, ha hülyének néznek. Bilibe lóg a keze annak, aki mégis próbálkozik! A Sparky nyakörvén talált nyálmintáról szóló laborjelentést megváltoztatták… A nagy francokat, egyenesen meghamisították. Mire másodszor ránéztem volna a biztonság kedvéért, valaki más is hozzáfért. Megint a medve viszi el a balhét, mondván, hogy az újabb vizsgálatok egyértelműen medvenyálat mutattak ki. Mi ez? Nem ismerik az állatokat? Melyik feketepiacon vették a diplomájukat? Döntsék már el, hogy ember, medve, vagy mi? Kísérteties... A szövetségiek keze lenne a dologban? Nem kizárt. Most már csak ezért is nyitva tartom a szemem. Itt valami nem kóser. Tudtam én, hogy ez lesz. Megint párolgásnak indulnak a bizonyítékok, és jelentések íródnak át. Maguktól… Persze. Én meg Mary Poppins vagyok. Csak az a baj, hogy így már nem tudom a sorozatgyilkosra bizonyítani, hogy ő bántotta Sparkyt. Többé már nincs mivel összevetnem a mintát, ha szereznék tőle akár egy hajszálat is. Szóval ez a kedves, névtelen hecker barátom bejuttatott a rendszerbe, ahol csendben elszörfözgettem. (Cserébe valahonnan, nem is tudom honnan, mindig időben értesül a rendőri razziákról. Örülök, hogy ennyivel beéri, mert nem szexelnék vele, akkor inkább nem kell infó.). Azt hittem majd kifolyik a szemem a helyéről, és már majdnem feladtam, amikor… KA-CHING! Stephen közreműködésének hála sikerült leszűkítenünk a keresési kört, így a közösen kiötlött elméleti paraméterek alapján kutakodtam. Úgy néz ki, bejött. A lényeg:Daniel Lawrence. 1983.02.26. Anchorage, Alaszka – 2012.04.14. Szuleimán Bek, Észak-Irak. Katona volt. Két éve halt meg egy iraki bevetésen. Szerintem viszont nagyon is él. Biztos, hogy nem hullazsákban jött haza. Az adatai mellett ott volt egy csinos mellkép róla. A szemei… WOW! Van bennük valami ijesztően eszelős titokzatosság. Szóval ezt a gyilkos tekintetet rejtegeti a napszemüveg alatt. Kinyomtattam az adatlapját. Összevetettem ezt a fiatalabb képét a rajzommal. Félelmetes a hasonlóság. Csakis ő lehet az. Istenem! Majd kiugrott a szívem a helyéről, a kezem is vadul remegni kezdett. Csoda, hogy helyesen be tudtam pötyögni a Cosa Nostra-t. Azt hittem rosszul leszek, mire Stephen visszahívott. A szüleit korán elvesztette, és a nagyszülei nevelték a semmi közepén egy farmon. Lucille és Arthur Lawrence. Még élnek, és a farm is áll több órányi autókázásra Fairbankstől. A rendőrség megkapta a szükséges segítséget, nem hátráltatom őket, de nem is akarom, hogy beleköpjenek a levesembe. Szándékosan nem toltam eléjük a fényképét meg a fantomképet. Idővel ők is ráakadnak Daniel aktájára. Idővel… Addigra én már hazafelé tartok a cuki nagyszülők farmjáról. Így is túlteljesítettem az elvárásaikat. Törjék csak a fejüket hogyan gyilkolászhat egy halott. Előbb felhajtom ezt a kergét, mint ők. Aztán lecsaphatnak rá. Na, ebbe a részébe már nem szeretnék belefolyni. Egészségtelen elfoglaltságnak tartom.
***
A kislány nagy járgánnyal - egy fekete Range Rover társaságában - várakozott a hotel parkolójában. Stephennel ide beszéltük meg a találkát reggel 8-ra. Olyan izgatott voltam, hogy egész éjjel fent kuvikkoltam és forgolódtam az ágyamban. Egyre az lüktetett az agyamban, hogy megyünk terepre nyomozni. A farmra. Stephennel összedobtuk a telefonban az akciót: egy eltévedt turista pár leszünk, akik elfáradtak a naaaagy-nagy utazásban. Az öregeknek majd megesik rajtunk a szíve, és befogadnak minket egy éjszakára. Így fogunk ott szaglászni. Háttal a Rover oldalának dőlve álldogáltam, zsebre vágott kezekkel. Talán látszott a szemeimen a kialvatlanság. Legalább meggyőzően alakítom a fáradt turistát. Ha Stephen felbukkant, köszönésként jó reggelt kívántam, és leeresztettem a karjaimat. - A Dodge jól állt magán. Gondoltam ezzel is jól mutat majd, Dr. Watson. – vigyorogtam az érkező férfire kajánul, és ha odaért, átnyújtottam neki a slusszkulcsot. Jelzés értékű gesztus volt. Előzőleg megegyeztünk, én hozom a kocsit, ő vezet. Ergo átadtam a stafétabotot, innentől övé a pálya. Több technikai oka is volt, hogy a garázsban unatkozó Roverre esett a választásom: 1. Terepre tervezték 2. Két külön kocsival menni feltűnő és felesleges. Ráadásul mindkettőnkét azonnal felismerik a kollégáim, ha meglátnak velük. 3. Igazi maffiózó verda (Értsd: pasisabb, mint Tűzbogár) 4. Tűzbogár még mindig pikkel Stephenre, amiért kinevette a neve miatt (igazából ez a legfőbb oka, amiért a Rovert hoztam) Apámnak jelenleg nem hiányzik. New Yorkban van dolga az öreg Jensennek, viszont engedélyt adott a használatára. Ennyiből rendes kislány voltam, és elkértem. Persze egy tök kamu indokkal, nem ám azzal, hogy egy zakkant sorozatgyilkos nindzsa családját akarom meglátogatni. Az „Apámé. Oszt’?” táblát most azért nem tettem ki a hátsó szélvédőre, pedig nagy volt a kísértés. Normál körülmények közt kirakom. Előfordult már, hogy máskor is elvittem egy körre ezt az acélszörnyet. Például míg Tűzbogár szervizben volt. De erről Tűzbogárnak fogalma sincs. Sosem árultam el neki, hogy képes voltam az ő távolléte alatt másik kocsiba ülni, olyan kis érzékeny. A mostani alkalomról tud, a beleegyezését adta, mert megérti a helyzet súlyosságát. Megkerültem a Rovert. Beszálltam az anyósülésre, és indulásra készen magamra csatoltam a kocsit. Ha Stephen hozott magával sporttáskát, a csomagtartóba, de hátra is beteheti az ülésre az enyém mellé. Szupi! Megyünk "kirándulni"! (Csak be ne kerüljön ez a legendás utolsó mondatok közé.) Elintéztem pár nap betegszabit. Odabent úgy tudják mától táppénzen vagyok.
Nia egyedi módon oldotta meg az értesítést. Egyből az olasz maffiára hivatkozott és még el is mosolyodtam erre, mikor olvastam az SMS-t. Még ott a padon nagyon ügyesen megoldotta a szám elmentését. Hiába, az én kezem sosem fog úgy járni a telefonon, mint a mai huszas-harmincasoké. És pláne nem úgy, mint a tizenéveseké, aki szinte már mobiltelefonnal születnek. Emlékezett a GPS-es esetemre, ami félig-meddig volt csak színjáték, a mobilommal viszont pont úgy pötyögtem, ahogy tudtam. Gondolom, nem bírta kivárni. Mindenesetre gyanú nélkül váltunk el, sőt hálás volt nekem. Abszolút pozitív dolgokat éreztem benne, meg mellette persze egy kis távolságtartást. Puszipajtások azért nem lettünk és nyilván nem felejti el az első találkozásunkat sem. Ha Tűzbogár kinevetése okozott ilyen nagy traumát a lelkében, az elég gáz szerintem. De nem hinném, hogy csak arról van szó. Betekintést nyújthattam a gondolatmeneteimbe és noha én az ügyre koncentráltam, az első esettel összevetve tudhatja, hogy amit én el akarok érni, azt elérem és óvatos velem. Az együttműködésünk sikeres volt, hiszen megtudtam, mit kell mondani az Őrzőknek. A takarításért cserébe mindig kapnak tőlem egy kis eszenciát és így egálban vagyunk. Pár szőrszálat tudok nélkülözni. Érdekelt, hogy mire jutott a nő, úgyhogy amint tehettem, rá is csörögtem. Csak úgy repültek a szájából a szavak, gyorsan elmondta, amit kiderített. Megvoltak a kellő kapcsolatai és többet megtudott, mint amennyit egy fantomképrajzolónak lehetne. Ebben biztos vagyok. A laborjelentés át lett írva. Pipa, a lényeg megvan. Nia gyanújára már senki nem fog adni, ha a vizsgálati eredményekben más áll. Ügyesek ezek. Értetlenkedtem egy sort, hogy miért nem az van ott, hogy az előző vizsgálat téves volt és ez a jó megállapítás. Úgyhogy annyit mondtam rá, fura így, hogy teljesen eltüntették és valami nem stimmel, de én se értem, mi lehet. Szerintem jó terelőszöveg, egyáltalán nem gyanús. Igazából nem tudtam, hogy fogják csinálni, átírják vagy csak semmisnek veszik az előzőt, úgyhogy kicsit tényleg meglepődtem. Nyugtattam egy kicsit Nia-t, hogy nem ez a lényeg, a gyilkos így is előkerülhet. Annyira fel akarja menteni azt a nem létező medvét. Értem én a lényeget, hogy valami összeesküvést sejt a háttérben, még izgibb sztorit, de nem pont így adja elő. Ami még fontosabb, úgy néz ki, hogy a nő megtalálta a vérfarkast, aki hivatalosan nem is él. Memorizáltam az adatokat, amikről vérfarkas esetében feltételeztem magamban azt is, hogy úgy valódiak, mint Stephen Chesterton adatai. Ott vannak a kellő adatbázisokban, de messze nem biztos, hogy tényleg 83-ban indult a története. Katonának állt árvagyerek, aki a háború egyik iraki áldozata lett elvileg. Egyértelmű volt, hogy az élő rokonait, a nagyszüleit le kell csekkolni. A biztonság kedvéért szóltam az Őrzőknek is, mielőtt útnak indultunk. Nia-val megbeszéltük, hol találkozunk és a kerettörténetet is. Tudtam, hogy nem játszhatom túl a szerepemet. Nem kellen értenem egy másik személy tökéletes előadásához. De neki sem. Szóval sokat fogok hallgatni, de amit mondok és kérdezek, az mind célzott lesz. Nem számítottam arra, hogy ott találjuk Lawrence-t. Szerintem észak felé tart, bár nem értem, hogy miért, mit akar ott. A kiindulási pontja viszont meglehet és ha így van, a hely tele lesz a szagnyomaival. Mi pedig turisták leszünk, akik Anchorage-nek tartanak. Az a hely jó menedék a farkasoknak, az is lehet, hogy ott harapták be Lawrence-t.
Szóval ott voltam a parkolóban a megbeszélt időpontban. Én elég rugalmasan tudom szervezni a dolgaimat. Főállásban Kangunart vagyok, az ilyen kiruccanások gyakoriak nálam. Bár egy civil emberrel még nem voltam ilyenen. Nia pont úgy állt a másik kocsi mellett, mint legutóbb Tűzbogár mellett, mikor engem várt. Fáradtnak látszott és éreztem is rajta, hogy nem túl kipihent. Bunkóság lett volna megjegyezni, hogy látszik, végigizgulta az éjszakát és az is lehet, hogy mással izgulta végig, egész más miatt. Ettől még megemlíthettem volna, de nem játszadozni jöttem. Efelett lovagiasan átléptem és én is köszöntöttem: - Jó reggelt, Nia! Köszönöm, igyekszem majd helytállni. Remélem, mindent becsomagolt a "nagy" túrára! - mondtam neki egy ócska poénnal és rá is mosolyogtam kedvesen. Azért kíváncsi leszek, mennyire szedjük szét egymást az úton. Nem kéne, de lehet, hogy lesz rá példa. Én nem fogom erőltetni, az biztos. A megbeszéltek szerint hoztam én is zsákot váltóruhával, hideg élelemmel, meleg teával töltött kulaccsal, víznek való flakonokkal, zseblámpával, tisztálkodószerekkel, borotvával, fésűvel, hajzselével, mert a style-nak vidéken is meg kell maradnia, olvasnivalóval az unalmasabb részekre, fényképezőgéppel (ami véletlenül bizonyítékokat is megörökíthet akár és biztos vagyok benne, hogy ilyennel Nia is készült). Meg persze egy autóstérkép. Biztos van GPS is, de azt meghagyom Nia-nak. Sportos öltözékben jöttem, egy könnyű, fehér ingben, világoszöld széldzsekiben, világoskék farmerben és fekete bakancsban. Még egy napszemüveget is hoztam, de az csak a nyakamban lógott most. A kulcsot átvettem és a zsákomat bedobtam a hátsó ülésre a másik mellé, úgy, hogy ne essen le útközben. A kocsit megvizsgáltam, nehogy kellemetlen meglepetés érjen, bár bíztam abban, hogy a nő nem egy ócskavasat bérelt ki. Mindent rendben találtam és beszálltam a sofőrülésre. Megvártam, amíg a nő is kényelmesen elhelyezkedik és mikor minden oké volt, akkor indítottam be a kocsit. Ahogy kézbevettem a kormányt, végignéztem a belső téren és motorháztetőn még egyszer, majd Nia-hoz szóltam, de már a kiparkolással foglalatoskodtam. - Szép nagy járgányt talált. Biztos fogja bírni a strapát. Egyébként csinált már ilyet, hogy kiadta magát valaki másnak? Nekem ez nagyon új élmény lesz! - mondtam és az arckifejezésemben izgalmat vegyítettem megspékelve egy kicsit aggódó hangsúllyal. Csak egy kicsit, mert még nem vagyunk ott. Majd akkor fogok többet produkálni, mikor közeledünk. Viszont ahogy kiérünk a parkolóból és áthaladunk a városon, lassan kikanyarodva az autópályára, beszélek hozzá, ahogy magabiztosan irányítom a járművet. A telefonnal bénázok, de vezetni tudok, ahogy minden mást is, amit egy tapasztaltabb sofőr. - Vajon miért lett halottnak nyilvánítva, mikor él és virul? Kicsit olyan ez, mintha titkosügynököt csináltak volna belőle. És talán ezzel él vissza? Arra számít, hogy elnézik neki, cserébe a szolgálatért? Bár ez talán túl filmes elképzelés. Maga szerint a farmon erről is megtudunk valamit? Nem nézek rá, hiszen vezetek és figyelnem kell, de a benti visszapillantóban azért rá-rátekintgetek az arcára. Amikor a benzinkútnál láttam, igazából reménykedtem, hogy valahogy beehetem magam mellé, a nyomozásba, csak megijedtem, hogy túl sokra megy a bilétával. Végül mégiscsak összejött, amit akartam. Mindenki jól jár. Mi ketten legalábbis biztosan. A pályán már egyszerűbb a dolgom. A nagyobb kanyaroknál jobban figyelek, de amúgy ez nem nehéz. Néha van egy-egy sofőr, aki siet és előzni akar. Azokat el is engedem. Hajtom a Rovert, de nem nyaktörő sebességel. Nem hiszem, hogy azon a kis időn múlna minden, amit gyorshajtással megspórolnánk. Az meg pláne nem hiányzik, hogy elkapjon a traffipax és a zsaruknak kelljen magyarázkodni, mit keresek egy fantomképrajzoló mellett véletlenül pont arrafelé tartva, amerre nekik is menni kéne, csak "elfelejtettünk" szólni. Nem-nem. Szépen, nyugodtan, fontolva haladunk a cél felé. Pont, ahogy szeretem. Azt se bánom, hogy itt van velem ez a nő. Ő választotta, hogy párt játszunk, pedig lehettünk volna nagybácsi és unokahúg is. Ebből még adódhatnak fura, sőt (neki) kellemetlen helyzetek. Visszaélni nem fogok vele, de nem lesz olyan nehéz eljátszani a kedvesét. Jól néz ki, ezt már megállapítottam. Teljesen reális lesz. Az ő alakításától egy kicsit tartok. Más megfigyelni, megérteni és más előadni a megfelelő gesztusokat. Bizalmat szavazok neki, azért vagyok itt. Ha mégis elcseszi és baj lesz, megoldom valahogy, ebbenbiztos vagyok, de utána engem többet nem lát. És mehet Micimackókat rajzolgatni...
Örültem, hogy Stephen vezet. És jól is csinálja. A Rover szinte duruzsolt, és csak úgy siklott az úton az irányítása alatt. Legalább nézelődhettem, és nyugodtan csaponghattak a gondolataim mindenfelé. A kupámat az ülés fejtámlájának támasztottam. - Nekem is ez az első. – mosolyodtam el, aztán a mellettünk rohanó tájról Stephenre pillantottam. Sejtettem mi járhat ezek után a fejében. – Amiatt ne pánikoljon, hogy elszúrom, profi simlis vagyok. Bármi adódik, megoldom. Erre mérget vehet. Jah. Családi vonás. Ezt a hajlamot apámtól örököltem, és nem haragszom érte. Hogy miért lett halott a srác, arra csak megvontam a vállam. Ötletem nem volt, mi folyik itt. - Lehet, hogy tetszhalott volt, aztán becsomagolták. Mikor magához tért, kihasználta a lehetőséget, hogy tévesen halottnak nyilvánították, és megpattant. – elvigyorodtam, közben megráztam a fejem, mintha saját magamat akarnám lebeszélni erről az elképzelésről. Hát, az biztos, az ilyen fura dolgok nem mindennaposak. Pont úgy gyártjuk az elméleteket, mint anno a padon. Deja vu érzésem lett tőle. - Nem tudom mire számítsak a farmon, – vallottam be. – de bízom benne, hogy a kérdéseinkre végre választ kapunk. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz egyszerű kijátszani a nagyszülőket. Nem írom le őket, csak azért mert 70 fölöttiek. Ha Stephen azt hitte, hogy verbálisan szétcincálom ilyen-olyan csipkelődéssel, akkor most mellényúlt. Nekem még ehhez túl korán van. Majd ha átesek a fáradtságom holtpontján, elemembe leszek. De akkor is inkább értelmes dolgokba akarom feccölni az energiám. - Gondolkodott az álnevén és az álfoglalkozásán? – tudakoltam. Én biztos nem az igazi nevemen fogok bemutatkozni Lawrencéknek. Hosszú az út odáig. Van pár órám kitalálni milyen név hangozna jól. A foglalkozásom megvan: mesekönyveket illusztrálok. Kivételesen. Majd előadom mennyire szeretem a gyerekeket meg az állatokat. Az öregek mindig vevők az ilyesmire. Meg kell őket puhítani valahogy. Mikor Stephen a telefonban javasolta az apa-lánya felállást, levert a víz, hogy nem nevethettem. Nem mertem, hátha megint megsértődik. Ebben a szcenárióban infantilizálódnom kellett volna. Na, még mit nem. Meghalnék, ha papának kéne szólítanom. Ott visítanék a röhögéstől a nagyszülők előtt. - Zavarja, ha bekapcsolom a rádiót, Mr. Chesterton? – érdeklődtem. Ő a sofőr, ő vezet, és nem akarom ráerőltetni a zenét. Ha Stephen nem bánta, akkor benyomtam a rádiót. Egy olyan állomásra tekertem, amin lehetőleg keveset dumálnak a műsorvezetők, és mindenféle számot játszanak. Nem bömböltettem. Azt csak akkor szoktam, ha egyedül vagyok. Olyankor a saját hangomat is kieresztem, amivel szerintem vallatni lehetne, mert komoly fizikai fájdalmat képes okozni egy-egy rosszul kiválasztott frekvencia. Szeretem a zenét, az mindig felturbózza a hangulatomat, és a végén a kótyagosságom is elpárolog tőle. Én is hoztam magammal olvasni valót. Stephen Kingtől a Bilincsben-t. Az úton biztosan nem veszem elő, inkább csak szemlélem a tájat, hallgatom a zenét, és beszélgetek Stephennel, ha úgy látom, hogy arra van igénye.
Éreztem, hogy Nia el tud lazulni, amíg vezetek. Meg volt könnyebbülve. Az jutott eszembe, hogy talán hagyni kéne inkább aludni. Az út elég hosszú lesz és legalább egyszer meg kell állnunk közben. De egy kis bevezető beszélgetés nem árthat, nameg van pár dolog, amit mindenképp egyeztetni kell majd. Ezek egy részét rábízom. Ne nekem jusson eszembe egy tökéletes fedőtörténet minden részletre kiterjedően. Mikor mondja, hogy profi, elmosolyodom. Bízik magában, érzem. Remélem, hogy nem alaptalanul. Aztán jönnek a tippelgetések. Tetszhalott. Hátrahajtom a fejem, emelt szemöldökökkel és kissé félrehajtva. Hallottam már ilyet, de azért nehéz elképzelni, hogy csak úgy kisétáljon és senki ne vegye észre. Biztosat nem tudunk, úgyhogy ez is egy lehetőség. A farkas vérvonalát sem ismerem, de nem hiszem, hogy ő is Eskától lenne. Akkor nem hagyott volna annyi nyomot sem, amennyibe belefutottunk. Melyik lehet vajon? Regenerálódó? Vagy gyors? Ez például megmagyarázná, miért sikerült zaj nélkül elintézni Sparky-t és a sofőrt is. Nia-ban is érzem a bizonytalanságot, de arra gondolok, hogy tegnap is így kezdtük. Most pedig a célszemély egykori otthona felé tartunk, mert nem féltünk megosztani egymással az ötleteket és meg is van az eredmény. Szóval csak ötleteljünk megint. Mondok is erre valamit: - Én az útján gondolkodom még mindig. Délről jött Fairbanks-be és észak felé tart, ezt láttuk, ugye? Hová tarthat? Talán van valami hely, amit régről ismer. Vezetek tovább és most egy kicsit belassulunk, mert jobbról elénkkanyarodott egy kamion. Az ilyet megelőzni nagyon kockázatos, úgyhogy inkább kivárom, amíg majd lefordul. Addig araszolunk mögötte. Közben eszembe jut valami. - A halála körülményeit ismerjük? Ha például több katonával együtt halt meg és úgy van, ahogy maga gondolja, hogy tetszhalott volt, akkor halottak között ébredhetett, akár mindenféle megcsonkított test között. Lehet, hogy az égett bele a fejébe és emiatt kezdte el a rémtetteit. Mindenesetre az biztos, hogy a nagyszülőknél a korábbi életkörülményeiről biztos megtudhatunk valamit. Ha jobban megértjük, talán találunk valamit, ami a mostani céljára utal. Talán még gyerekkori rajzok is lesznek ott. Nia, maga ért a rajzok elemzéséhez is? - kérdezem a nőt. Most, hogy ez a monstrum előttünk megy, rá is nézek, mert kicsit könnyebb dolgom van. Csak egy pillanatra lesek a szemébe, aztán megint az utat figyelem. Azt mondta, nem tanulta iskolarendszerben, de ettől még érthet az elemzéshez is. Elég okos és talán rájön valamire. A hullás teória meg szerintem egész jól hangzik. Nem vérfarkasos és akár lehet is benne valami. És a nagyszülők vajon milyenek? Ha Lawrence volt otthon a halálhír után, akkor már biztos nincsenek összeomolva. Esetleg zavartak lehetnek, de az is lehet, hogy felveti őket az öröm. Gondolom, először megkapták a kiértesítést, hogy az unoka hősi halott lett. Aztán mégis beállított. És vajon tudják, hogy ez az egész titok? Vagy csak kísértetnek gondolták és elüldözték? Számtalan lehetőség van. Ez jó, hogy Nia nem írja le a 70 év fölöttieket. Ha tudná, hogy én mennyivel múltam 70! Jól van, felveti az egyik legfontosabb dolgot. Kit is játszunk valójában? - Igen, én autószerelőt "alakítok" majd. A néven még nem gondolkodtam, de legyen mondjuk... Pete. Pete Johnson. Maga ki lesz? - kérdezem egy mosollyal. Igen, ha először játszik ilyet az ember, akkor ez nagyon izgalmas. Ezt játszom el és megy is. A nevet tényleg most találtam ki. Az autószerelést meg elő tudom adni, mert mikor baj volt a kocsival, mindig sikerült megjegyeznem és megértenem, amit a szakik mondtak. Nem csak kereket cseréltem már, hanem bütyköltem ezt-azt a motorházban is, a műszerfalon vagy benne, az alvázon. Ha nem egy profi autószerelő mondjuk a papa, akkor nem lesz gond. Amúgy is voltam én már sok minden. Katona, bányász, fogadós, kereskedő. 314 év alatt sok minden ragad a vérfarkasra... Aztán lesznek még más témák is, amiket meg kell beszélni, de majd szép lassan adagolom, kivéve, ha Nia áll elő ezekkel. Ötletem van bőven. Mikor a nő rádiózni akar, közömbösen bólintok. - Ez most egy nyugodt szakasz, amíg ez a hegyomlás előttünk vonszolja magát. Addig nyugodtan. Érzem rajta, hogy fáradt, de törekszik. Talán erre kell a zene. Én nem szoktam zenét hallgatni a kocsiban, legfeljebb ha parkolok, várakozok. Akkor is inkább olyan adót keresek, ahol hírek, riportok, értelmesebb műsorok mennek. Nia még fiatal, lelkes, biztos szereti az ilyen partyzenéket. Hallgassa csak, én majd kikapcsolok addig és nézem az utat, meg gondolkozok. Ha beszélgetünk, akkor persze partner vagyok, de alhat is, bár ezt nem mondom neki. Biztos nem azért kell neki a rádió, hogy álomba ringassa...
- Ettől félek én is. Hogy tart valahova. Nem hagyhatja el a várost. Még az előtt le kell kapcsolni, hogy dobbantana. Minden részletet nem volt alkalmam ledarálni a telefonba. Most bepótolhattam. Stephenből csak úgy áradtak a jobbnál-jobb kérdések. El kell ismernem, ez a fickó nagyon toppon van. Ezt a padon ülve is nyugtáztam már. - Öt katonai terepjáróból álló konvoj járőrözött Szuleimán Bek városának egyik legjelentősebb útvonalán. Az elöl haladó dzsipet eltalálta egy páncéltörő gránát, de ez nem tett benne nagy kárt, viszont megálljt parancsolt Danielék szakaszának. Az út két szélén rozsdás, korhadó autók sorakoztak. Olyan gyorsan ütöttek rajtuk, hogy arra sem maradt idejük, hogy tüzelésre kész állapotba hozzák a fegyvereiket. Aztán a következő pillanatban autóba rejtett bomba robbant a terepjáró mellett, amelyben Daniel is utazott. Több tengerészgyalogos társa is életét vesztette akkor. Szóval beletrafált, Mr. Chesterton. Íme, a gyilkos, aki újra és újra átéli azt a napot. Félek, ha jobban megismerem, még a végén el kezdem sajnálni a fiút. Egy kicsit elmerültem a háborús jelenetben, ahogy elmeséltem Stephennek. Micsoda bátorság kell ehhez a hivatáshoz. Ezek a férfiak sosem tudhatják mikor futnak aknára azzal a kocsival, amiben ülnek, vagy mikor lövik le őket. Azzal a tudattal mennek a harcmezőre, hogy bizonytalan a visszatérésük. Hatalmasat sóhajtottam, aztán ezzel útjára engedtem azt a nyomasztó érzést, ami egy percre a mellkasomba férkőzött. - Ha már megrajzolom, amit látok, hallok, és érzek, szerintem a kész képek mondanivalójának a tolmácsolása is megy, csak meg kell fordítani a folyamatot. Olyan, mint dekódolni egy titkos üzenetet. Gyerekjáték, Mr. Chesterton, „beszélem a nyelvet”. – mondtam ezt sejtelmesen mosolyogva. Tény, hogy én a rajzoláshoz szoktam, nem a műelemzéshez, de ez utóbbi sem lehet bonyolultabb egy művészléleknek. Engem meg még sújt az empátia átka is. Nem gyakran hagyom el Fairbankst, és kihasználom a lehetőséget, hogy utazhatok, nézelődhetek. Nem szeretnék aludni. Engem nem zavar a kamion, sem a lassabb tempó, és a sebesség sem riaszt. A sofőr ül a volánnál, ő érzi a kocsit, ő méri fel a lehetőségeket. Nem dumálok bele. Azt én is rühelleném, ha valaki belemagyarázna abba, én hogy vezetek. Stephen vezetési stílusára amúgy sem panaszkodhatom. Nekem tetszik. - Rendben. – mosolyogtam rá az álneve hallatán. – Szóval Pete. Örvendek. Tessa Greenberg, mesekönyv-illusztrátor. – vigyorogtam, és közben memorizáltam a társam új személyazonosságát. - Bambi és Micimackó álmomban se jöjjön elő többet, ha végzünk a farmon. Ahhoz képest, hogy párt fogunk alakítani, semmit sem tudunk egymásról. Hm. Ha ezt végigcsináljuk, eredményre jutunk, és még életben is maradunk közben, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy űbereljük a profikat. Nem fogom aláaknázni a missziónkat azzal, hogy Stephen idegein csellózzak. Nem ez a cél. Elég komoly dolgok forognak kockán. - Én majd rákattanok a nagymamira. A papit magára bízom. Lehet még ő is szolgált valahol. – mondtam, miközben kikapcsoltam a biztonságiövet. Melegem volt. Ki szerettem volna bújni a kabátomból. Ügyesen levedlettem, aztán összehajtottam és száműztem a hátsó ülésen lévő sporttáskámra. Sötétkék sztreccs farmeromat vastag, barna öv fogta a derekamra. Fölül fekete garbót viseltem. A hajamat szinte mindig kiengedve hordtam, ahogy most is. Stephen már a benzinkútnál is láthatta, hogy nem az a seprűnyél alkat lány vagyok, aki az aszketikus diétáknak köszönheti a formáját, hanem sokkal inkább a sportnak, a rendszeres edzéseknek, mert minden izom és forma a helyén van rajtam. Éljen a capoeira! - Érdekelne, két nyugger hogyan boldogul egy farmon egyedül. – halk nevetést hallattam. – Már csak ezért sem becsülöm őket alá. Lehet, ez a titokzatos elmebaj végigvonul az egész famílián, aztán kihoz belőlük ezt-azt. A rádió halkan duruzsolt. A lábfejem dobolni kezdte a ritmust, ahogy felcsendült Bryan Adamstől a Tonight in Babylon. Egyik kedvenc számom. Egyből remekül érzem tőle magam. - Ha sikerül benyalnunk magunkat Lawrencéknél, gondolom faggatóznak majd, hogy hol ismerkedtünk meg, meg effélék. - heherésztem. - Szerintem mondjuk az igazat.... biléta nélkül. Egy éve a benzinkútnál, kerékcsere stb, stb. Még hitelesek is maradunk.
Bólogatok, ahogy Nia mondja, hogy Lawrence nem hagyhatja el a várost. Fairbanks az én területem, ott kell elkapnom. Most is kijövök ugyan a városból, de úgy, hogy tudom, nem itt lesz. Sokkal nehezebbé válna a keresés, ha tényleg lelép a pasas. Úgy látszik, telibetaláltam a "halálát". Ha Irak, akkor nem volt nehéz ilyesmire asszociálni. És még mi, vérfarkasok vagyunk brutálisak. Öt autónyi katonát öltek ott meg. Az viszont nem lesz jó nekünk, ha Nia sajnálkozik. Beleérez a dolgokba, de az ítélőképességét még elfüggönyözheti a sajnálat. Velem ez már régóta nem történik meg. Egy kis helyeseléssel nyugtázom. Nem akarok nagyon belemenni, mert ez félig politika is és arra nincs szükség, hogy ezen összekülönbözzünk. - Nem semmi. Ha belegondolok, milyen lehet visszatérni a halálból... Nem, ez olyan dolog, ami túlmutat rajtunk. Fogalmam sincs, mit élhetett át, de még az is lehet, hogy valami eltorzult küldetéstudattal jött vissza. Mondjuk, hogy a hazáján bosszulja meg, amiért odaküldték. Erről persze se Katie nem tehet, se Dalton, se Sparky. Újabb teória, de szerintem elfér a többi mellett - mondom és ránézek Nia-ra a tükrön keresztül. Remélem, nem fogalmaztam túl erősen, ha esetleg ez érzékeny téma is neki. Az iraki szerepvállaláson óriásiakat lehet vitatkozni, én pedig nem akarok, fölösleges erőpocsékolás lenne. Az az érzésem, hogy nem is lesz itt vita. Árad belőle az aggodalom és az együttérzés. Ha elvakult ellenzője lenne a dolognak, akkor nem sajnálná ennyire a katonáinkat. Nem lesz itt gond. Az a sóhaj most nagyon mélyről jött. Rá is nézek, hogy mi van vele, ekkor már mesél a rajzolásról. Elismerően bólogatok. Lehet, hogy szükség lesz erre a tudományra, amit én nem igazán tudok megfogni. A szavak mögé tudok látni, az érzéseket is nehéz előlem elrejteni, de hogy ki hogy húzza vonalakat és mi mit jelent egy rajzon, ahhoz nem értek. Pedig érdekes dolgok ezek. Csak úgy hobbiból érdekelne. Az ügyeim többnyire nem rajzolgató farkasokkal meg egyebekkel kapcsolatosak, úgyhogy sosem voltam ilyesmire rászorulva. Érzem, hogy Nia milyen jól elvan itt. Nem feszeng, csak nézelődik. Illetve nem Nia. Tessa Greenberg, aki Nia legnagyobb rémálmát valósította meg: mesekönyveket rajzolgat. Úgy érzem, most már belefér egy kisebb vicc. Úgyis párocskát kell játszanunk, fel kell egy kicsit oldódni. - Szóval valójában magának lenne büntetés a Bambi? - kérdezem tőle azt sejtetve, hogy én képes lennék végignézni. Képes is volnék rá, csak abszolút nem érdekel. Legfeljebb elemezném, hogy miként hat a gyerekekre, esetleg a felnőttekre, mivel fogja meg őket. Megnézném, mit üzen. Így a legpocsékabb filmet is el tudnám viselni. Bólogatok, ahogy kiosztja a szerepeket. Ez logikus is, amit mond. Érhet még minket meglepetés, mert Nia-ra rákattanhat az öregúr, ha olyan típus. Bízom benne, hogy megoldja. Simán le fogja szerelni. Engem is leszerelt, pedig nem olyan korban vagyok. Látszólag. Nézem, ahogy vetkőzik. Nem akad be semmibe, ahogy megszabadul a kabátjától. Semmi panasza nem lehet annak, aki valójában a párja. Ahogy így elnézem, nem túl sokáig vizslatva, hibátlan az alakja és van is rajta mit fogni. Melege van. Igen, van egy kis fűtés a kocsiban. Majd én is megszabadulok a dzsekimtől, de csak akkor, ha megállunk. Vezetés közben nem öltözködünk. Hallottam már ilyen balesetekről, mikor csak az inget akarta kigombolni a pali, aztán pont nem volt a keze a kormányon, mikor kellett volna reagálni. A nyuggeres megjegyzés egy kicsit meglep. Nem tudom, hogy általában nem tiszteli nagyon az öregeket vagy csak ennek az őrültnek a nevelőit. Modern lány. Én ugyan nem kérem ki, nem az a kategória vagyok, akit ez sértene. Meg amúgy se szoktam játszani a sértődőst. Ha valaki nagyon akadályoz, nem a hiszti a megoldás. Amit sejt róluk, azzal viszont érdemes foglalkozni. - Az ilyen vidéki öregek elég jó formában tudnak maradni. Még 70 évesen is felmásznak a padláslétrára, kaszálnak, tehenet fejnek, stb. Hogy tőlük hozta-e a defektjét, az majd kiderül. Arról van adat, hogy haltak meg a szülei? Azért ez is sok mindent elront egy gyereknél - mondom neki az újabb kérdésemet. Kezdi beleélni magát a zenébe. Érzem, hogy még jobban felpörög. A lábacskája dobolása nem zavar, amíg véletlenül nem segít nyomni a gázt. Arra meg biztos figyel. Hallgatom a terveit, de csak részben értek velük egyet. - Én azt mondanám, hogy ne vigyük túlzásba. Inkább legyen két hónap. Mikor még nem tudjuk, hogy a másik a végén nyomja a fogkrémes tubust vagy a közepén. A benzinkutas megismerkedés az teljesen jó ötlet. És... - kezdem egy kicsit hunyorítva a szemeimmel és összehúzva a szemöldökeimet. A számat már előbb kinyitom, de egy kicsit várok azzal, amit mondani fogok. - Az út még hosszú. Megpróbáljuk gyakorolni a neveket, meg a tegeződést? Nekem sokat segítene, ha nem ott kéne először csinálni. Mit szólsz, Tessa, szívem? Ennél a pontnál elröhögöm magam. Attól, hogy általában nem sokra értékelem a humort és vígjátékokat sose nézek, értem, mi a lényege, hogy működik és művelni is tudom. Többnyire a régi tapasztalatokból kiindulva, mert volt olyan idő, amikor ez még érdekelt. Szóval ez egy vicces szituáció, még ha hasznos is. Aztán meg kell beszélni pár szokást, amit úgy fogunk csinálni, ahogy megbeszéljük. Én a love story mély elmesélését nem erőltetném egy idegen pár előtt, de ha megkérdezik, persze, készen kell állnunk rá.
Kezdőlap
