- Gondolom... - mosolyodom el halványan, az utat pásztázva. Éljen a napszemüveg nyújtotta "védelem", talán kevésbé feltűnő a másik vizsgálódó tekintete számára így az a falatnyi keserűség, ami kiül benne. Nem épp a legrózsavirágosabb találka volt az a véletlen összefutás, amit produkálnom sikerült Olennél. Nem csoda, hogy összezavarta az egész. - Nem. - sandítok oldalra a pasasra nagy komolyan, de a képét látva kénytelen vagyok elvigyorodni. - Nem mintha ellenemre lenne, csak nem ágyasnak jelentkeznék, így hagy ne ez alapján döntsétek már el, hogy bevesztek-e! Báááár... - széles, szinte már kacér mosollyal fordulok vissza az útra tekintve. - Akkor simán bent lennék a falkában, azt hiszem. - Egó az van, sosem kellett a szomszédba mennem érte, főleg, mert Silas is hozott magával rendesen, én meg olyan vagyok, mint a négykézláb mászó kisgyerek e tekintetben: ragad rám a "kosz" mindenfelől. Arra, hogy kevés cuccot kellene róla lerántani felkacagok. Nevetésemben van valami gyermekien őszinte, mely mosolyra fakasztja a köröttem levőket is. Tenyeremmel oldalt nyúlok, hogy elkapjam a csuklóját, de a combjára sikerül ráfognom. Nem én vagyok az a lány, aki zavarba fog jönni ettől, az is biztos. Így is elértem, amit akartam: nem lebeg az a francos pokróc! - Fejezd ezt be, ha nem akarod, hogy az árokban kössünk ki! - fordulok felé egy pillanatra nevetős képpel. Fejcsóválok arra, hogy bánni fogom. Már most bánom talán... fene tudja. A következő kérdése inkább megéri a választ, míg erre csak egy somolygós mosoly a jussa. - Jönni egyedül jöttem, csak időközben utánam loholt egy hím a régi falkánkból. - A nyakamban lihegő őrzőről nem számolok be, az a mi ügyünk Silassal. Észre se veszik és már el is intéztük a pasast, nem nagy ügy! Legalábbis szeretném ezt elhinni magamnak. - A legutóbbi beszélgetésünkkor még ő is úgy volt, hogy hozzátok csapódna, de fene tudja, mit talált ki azóta az az idióta... - Szelíd mosolyom nem sokat árul el, de talán az igen, hogy a pasas utánam rohant Jerseyből idáig. Ja vagy nem említettem volna, hogy magam lennék Miss Jersey személyesen? Na jó, ez még viccnek is rossz volt. Lassan elérjük a várost, már szaporodnak az ipari települések, logisztikai központok és welcome in Fairbanks táblák az út mentén. - Az egyik faházban lakom fenn a síparadicsomban, de már nézelődtem a hosszabb távú lehetőségek között. Ez a Grandmore ugye nem a másik csapatban játszik? - Szép lenne, nem elég még nekem a Duncanes tartozás, kapnék a nyakamba egy "hoteles" főbérlőt is. Brrr...
Eléggé elkámpicsorodott ezen az Olen-dolgon, ahogy én láttam, és valahol sajnáltam. Ha én lennék fasírtban a testvéreimmel engem se vetne szét a nagy öröm. Bár ez nem törte meg az önbizalmát, legalábbis a következő, cseppet sem ártatlan megjegyzése erre utalt. - Nyugi, nem ez alapján dőlne el, ami a hálómban történik, az ott is marad - mondtam nagy komolyan. A nevetésétől a mosolyom szélesebb lett, hát még amikor a combomat tapizta! Oké, pokrócleállítás volt a cél, de ez akkor is jól jött ki - nekem. - A Mount Everest egy tenyérnyivel arrébb van - közöltem, mint egy jól nevelt GPS, legnemesebb testrészemre célozva félreérthetetlenül. Arc az nálam is volt, más kérdés, hogy szórakozásból, és az önfényezés negyedét sem hittem el valójában. De ha a helyzet adott volt, biz isten kihasználtam. - Te tudod - vontam vállat végül. - Még van körülbelül húsz perced, hogy meggondolod magad - tettem hozzá egykedvűnek szánt hangon, némiképp Victor fennkölt gőgjét utánozva, ami nálam inkább komikus, mint fegyelmező hatást váltott ki, eddigi tapasztalataim alapján. - Utána jó esetben több éved, ha csatlakozol - fordultam felé egy őszinte mosollyal. Szimpatikus volt, tetszett a stílusa, főleg az, hogy habár most találkoztunk először, remekül mégis remekül elvoltunk. Nem volt morc, magába zárkózó, idegesítő vagy buta, ráadásul felvett, kell ennél több ahhoz, hogy amennyire lehet elsőre kedvelni valakit, annyira kedveljem? Nem. Na ugye! - Hím? - kérdeztem vissza fancsali képpel, mint egy kiskölyök, akitől elvették a nyalókáját. - Milyen lelombozó... - Nagyon nagyot sóhajtottam, hogy a szélvédő is beleremegett és a három kismalac háza egyben elszállt. - Idős? És ami a lényeg: féltékeny típus? Kicsit szemét kérdések voltak, de Jenny meg Victor mellett akarva akaratlan is rám ragadnak az ilyen húzások. Az eddigi beszélgetés kellően könnyed volt, a lány pedig elég beszédes ahhoz, hogy ez a két kérdés egyben jóval többet is kihúzzon belőle. Persze az is lehet, hogy csak a lényegre fog szorítkozni, akkor se esek kétségbe, sőt, az talán még jobb lenne. Legalább megtudnám, mennyire fecsegős. nem tudom, minek örültem volna jobban... Jókedvűen felnevettem a Sakarira vonatkozó kérdésen. Shane-t se érte még az a "vád", hogy betolakodó lenne. - Nem, nem az én csapatomban játszik, úgyhogy ha tényleg mi vagyunk a cél, jó farkasnál vettél ki szállást. Csak fizesd rendesen a lakbért és jóban lesztek. Ha megorrolna rád, vigyél neki kakaót - adtam a tippet, azt viszont egyelőre nem mondtam el, hogy falkán belül még miért éri meg vele jóban lenni. Rangokat nem hintünk el csak úgy. - Van mobilod? Megadom a számom, ha a nagyfőnökék még nem tudnának dönteni, vagy fogadni téged. - Mentes voltam minden hátsó szándéktól. - Meg persze ha sürgősen látni akarnál, akkor se jön rosszul. - Csibészes vigyorra szaladt a szám. Nem is bántam, hogy semmi nem volt nálam, így legalább nem foghatta arra, hogy csak az elérhetőségére pályáztam. Valójában egy minimális bizalom volt a célom, és így ő döntheti el, mennyire kér esetleg majd a segítségemből. Én nem tudom "zaklatni", ő bármikor elérhet, hihetetlen, milyen lovagias tudtam lenni, csak Ryan fülébe ne jusson!
- Totál nyugodt vagyok! - nevetek fel könnyedén szavaira, majd ugye jön a pokrócos-tenyerelős akciónk, kinek mi a maga részéről, én pedig aprót nyelek a beszólására. Kedvem lenne a képébe vágni, hogy legfeljebb a pisai ferde torony lehet a lába közt, ahogy nézem, de könnyen segíthetek a problémán, ha a Mount Everest és egyéb csúcsok a vágyálmai. Mindössze azért nem kapja ezt Darren a képébe, mert tényleg szeretnék bekerülni a falkába és mert, lássuk be, ettől több kell, hogy valaki a bugyimba másszon. A látszat ellenére. Tenyerem pofátlanul szaladt feljebb combtövére, talán a lába közt leledző tagját is simogatón érintve és csak eztán engedtem vissza kezem a kormányra. - A bor is akkor jó, ha koros. Duruzsolj még egy kicsit, egészen élvezem. - Szélesedik ki mosolyom őszintén, szavam is annak hat és lám, a napszemüveget egy könnyű mozdulattal a kesztyűtartóba teszem, kissé lába közé (haha, nem úgy) nyúlva ez által, míg kinyitom-beteszem a szemcsit-becsukom. Beértünk a városba közben, már a sebességmérő sem mutat olyan eszméletlen számokat, mint az imént. Aprót biccentek csalfa mosollyal a költői kérdésre. Ha tudná, mennyire hím... Bár kétlem, hogy értékelné. - Idős. És erős. Mondhatni, többet osztottak nála izomra, mint észre. - Van valami nevetős, mégis szeretetteljes a szavaimban, ahogy Silasről beszélek, mégsem hat tinilányos ömlengésnek a dolog egyáltalán. Legkevésbé sem, főleg, mert a következő pillanatban akkorát fékeztem, hogy ha nem figyelt eléggé, izomból fejeli most meg a műszerfalat. Közel hajolok, szinte már pofátlanul közel, hogy az erdei földes-növényes illattal keveredő kanszaga a tudatomig hatol és fejbe csapdos részegítőn. - Amiről nem tud, az nem fáj neki, nem igaz? - szinte lehelem a másik felé a szavakat, oly közel van arca az enyémhez. Tekintetem leszalad ajkaira, majd negédes, csalfa mosollyal huppanok vissza a volán mögötti oldalra és mintha mi sem történt volna, indítom meg a verdát, hogy tovább haladjunk. Csak tudnám, minek kapkodom annyira pihegve a levegőt... A Shane-nel kapcsolatos jótanácsokra biccentek, a megjegyzésre pedig felkuncogok. Látni, mihamarabb, őt? El se engedem, lehet, ha így folytatja, ne húzzon már ilyen hülyeséggel! - Feltétlenül! Ha hátranyúlsz a táskámért, előszedem, valahol ott van benne. - bökök a hátsó ülések felé, épp csak arra sandítva, a gonoszkás mosolyt pedig, ha akarnám se tudnám rejtegetni. Na ezt hogy oldod meg, nagyfiú? Közben már a hegyet célzom meg és a síparadicsomot.
Enyhén felvontam a szemöldököm az incselkedő mozdulatra. Sajnos a pokróc túl durva és vastag, így csak leheletnyi nyomásváltozást éreztem. Van amihez ennyi is elég, van amihez nem, momentán nem voltam olyan kiéhezett, hogy ettől már haptákba vágja magát a kiskatona, de a pimaszság átjött! - Ez hízelgő - duruzsoltam(!), majd kicsit változtattam a testhelyzetemen, hogy el tudja tenni a napszemüvegét. A termet hátránya, nagyobb a helyigény. - Majd olvasok neked estimesét, hogy szépeket álmodj - szaladt kissé perverz vigyorra a szám. Ha egy kicsivel jobban elrévedtem volna a másik arcának tanulmányozásában - a napszemüveg nélkül másabb -, homlokkal csókoltam volna a műszerfalat a következő fékezésnél. A lendület így is megvolt, de sikerült féken tartanom. Örülök, hogy nem mentünk bele az említett hím férfiúi mivoltának vesézésébe, valahogy totál hidegen hagyott, szerencsére viszont, ami érdekelt, arra megkaptam a válaszokat. Kommentár nélkül hagytam a "több izom mint ész" dolgot, csupán egy tekintélyesebb sóhajt fűztem hozzá. Az ilyenekkel szoktam ritkán jól kijönni, de istenem, talán egyszer lesz kivétel! Talán... Egyszer... Valami azt súgta, hogy nem vele fog ez a változás kezdődni, de mindig szívesen tévedtem és csalódtam pozitívan. Ezen viszont nem volt több időm agyalni, "támadás" érkezett jobbról, légicsapás készülődött az én légvédelmi ütegeim viszont épp sziesztáztak. Lusta banda! A pokróc-simi sem érintett teljesen érzéketlenül - nem indultam be, de nem vagyok fából -, ez a sokat ígérő, sejtető hangszín, a közelsége, és a pillantás, ami egy másodperce a számra szökött elég ütős koktél volt. Az illatáról pedig még szót se ejtettem! Pedig az is megért egy misét: friss volt, nőies, hívogató. A legnagyobb kihívást az utóbbi jelentette. - Te ismered, nem én - feleltem esetlenül, a pillanat hatása alatt, egy hajszálnyival csökkentve a távolságot, hagyva, hogy némi sóvárgás érződjön, de csak egy pici, ami még a nem-tolakodó, inkább bókoló kategóriába tartozott. Visszaült. Kár... Szaporábban vette a levegőt, és mi tagadás, én is kedvet éreztem hozzá, hogy kicsit leengedjem az ablakot némi hűsítő reményében, de inkább próbáltam nem elárulni magam és felajánlottam a számom. - Direkt szívatsz? - nevettem fel a táska helyzete és a mosolya láttán. - Hát jó... ha mindenképp a hátsómat akarod magad mellett tudni... Kikapcsoltam az övem, fészkelődni kezdtem az ülésben, és amennyire a szűk hely engedte, görnyedve megfordultam és feltérdeltem rá. Popó az útnak mutatva. - Most szólok, nem vállalok felelősséget azért, ha lecsúszik a pokróc! - riszáltam a hátsó fertájam, majd megkaparintottam a táskát és odanyújtottam neki, utána visszaorigamiztam magam. Ezért nem járok én kocsival, mintha egy kis dobozban lennék. Mondjuk, amíg ilyen kellemes társasággal vagyok összezárva, szavam nincs!
Könnyed mozdulattal csuktam be a kalaptartót, ajkaim játékos, somolygós mosolyra húzódva hallgatták a másik szavait és még a normál, volán mögötti üléshelyzet előtt, valahol félúton felpillantottam Darrenre az esti mesés megszólalás hallatán. - Húha, micsoda ajánlat! – szélesedik ki mosolyom. Ami azt illeti, tagadhatatlanul olyan hangja van a pasasnak, amire bárki szívesen szenderedne álomba, de elnézve a testét… ki a franc akarna aludni mellette? Mondjuk, erre szimpátiát alapozni nem igazán lehet szerintem – sok az agyatlan szépfiú a világban -, szerencséje a mellettem ülő farkasnak, hogy a humorérzéke és az esze is úgy fest, a helyén van. Így meg aztán több mint tökély a csávókám. Tuti neki is van valami hülyesége, stiklije, amit képtelenség szeretni. Én pedig vagyok olyan elvetemült, hogy ilyesmi izgasson és megfogadjam, hogy ha bekerülök az őslakosok falkájába, akkor megpróbáljam kideríteni, mi is ez a dolog Mr. Pokrócos Félisten esetében. Hirtelen fékezek, ám a meglepettséget nem ezzel a megmozdulásommal sikerül kicsikarni, ahogy észlelem. Ajkaim szegletében csalfa, barátságosnak tetsző mosoly játszik, miközben tekintetem arcát fürkészi. - Igen. Én ismerem... – suttogva formálták ajkaim a szavakat, hisz ilyen közelségben minek kiabáljak? Közeledése egyszerre volt hízelgő és kiakasztó is. Hatalmas önfegyelmet, önuralmat kellett gyakorolnom, hogy ne essek azon nyomban neki a szó jó értelmében. Mi a fene van velem? Sosem voltam az, aki magára rángatja a kiéhezett szuka szerepét! Nem is igen volt hiányom a társas kapcsolatok ezen terén soha, ami azt illeti. A pasas… nem is ő, inkább a helyzet, igen az, volt ellenállhatatlanul hívogató. Hangos szusszanással dőltem vissza a terepjáró ülésébe, s minden idegszálam azon dolgozott, hogy szívverésem, lélegzetvételem száma a normál állapotba tornázódjon vissza. Oldalt sandítok Darrenre. Remélem nem tűnt fel neki… úgy fest, vagy mocsok jól titkolja. Az, hogy ő maga közönyös tudott bizonyos szinten maradni, csak még jobban gondolkozóba ejtett. Piszkált, izgatott és egyszerűen nem hagyott nyugtot. Bosszantott, ami azt illeti, szóval igen… direkt szívattam a táskával. Ennek ellenére jó kedélyűen és némileg könnyedebben nevettem fel a visszakérdezésén, miközben hegynek felfelé vettem az irányt a város centruma helyett. - Ugyan kérlek! Te akarod megadni a számod! – kuncogom és nem. Nem bírom ki, hogy mikor hátra hajol, a visszapillantóba sandítva ki ne hagyjam a pillanatot. Hülye lennék megállni, hogy ne lessem meg a hátsóját, ha már ennyire adott a helyzet! - Korán feljött ebben a hónapban a telihold… - jegyzem meg bujkáló mosollyal képemen és hangomban is. – Sportolsz valamit a farkas-edzésen kívül is? – szalad ki a kérdés önkéntelenül és mivel közben visszahuppan az ülésre, így jutalmul egy ártatlan(nak beállított) mosolyt kap tőlem. Tekintetem szinte már gyerekes fénnyel csillog, hogy fejbe kéne verni érte, mert máskülönben képtelen lennék abbahagyni Darren agyának húzását. Egyik kezemmel a táskába túrok, a telefont persze a legalján lelem meg és a másik farkas felé nyújtom. - Tessék! – lassan el is érjük egyébként a faházakat, de nem tudom, hogy ő meddig szándékozik menni, szóval érdeklődőn tekintek rá, miközben ő valószínűleg a számát adja meg. - Én idáig jöttem, de ha gondolod, tovább vihetlek! Szívemre venném, ha közszemérem sértésért vinnék be a formás hátsód vagy hasonló...
Valami azt súgta, hogy az estimese alatt ő is inkább mondjuk a Piroska és a farkas felnőttebb változatát értette. És ez jó! Élvezem a reakcióit, tetszik, hogy nem hagyja hidegen a közelségem, incselkedik velem, de mégsem közönséges. Szórakoztató, de nem szánalmas, márpedig jó néhány nő át tud esni a ló túloldalára, anélkül, hogy észrevenné, aztán csodálkozik, ha koppan. Mivel Yetta a jelek szerint nagyon is tudta, mit akar, meddig szeretne elmenni, valamilyen szinten rábíztam magam és hagytam, hogy játszott, mert ezt a játékot én is szerettem. Jó egérút volt. Szerencsém, hogy önfegyelem terén jól álltam, ja hevesebb vérmérsékletű lennék, már tuti felajzott pincsiként viselkedtem volna, ami azért... na, őrizzük a büszkeséget. Legalább látszatra. - El se merem képzelni, milyen tornamutatványokra vennél rá, ha mást kérek - mormoltam, miközben a hátrafordulással bajlódtam, és ebbe a mondatba azt értett bele, amit csak akart. A teliholdas megjegyzésre hangosan felnevettem, és kicsit megriszáltam a hátsóm, hogy akkor már ne csak úgy legyen az a telihold. - Ha ez számít - csatoltam be magam ismét -, ágytornázok. Természetesen teljesen véletlenül jött úgy ki a lépés, hogy az utolsó szónál felé hajoltam, hogy a seggem alatt eligazgassam a pokrócot. Így közelebb kerültem hozzá, nagy, ártatlan szemekkel néztem rá közvetlen közelről - igen, most én incselkedtem -, a szám azonban sokat sejtető, egyáltalán nem szűzies mosolyra húzódott. - Szeretem a fizikai igénybevételt - folytattam kíméletlenül -, ha érzem a testemen, hogy dolgozik, az az igazi... gyönyör. - Jött a mobil, amit trükközés nélkül vettem át. - Köszönöm! Minden további nélkül ültem vissza, és örültem, hogy a telefonnak szentelhettem a figyelmem, így könnyebb volt hideg várt tettetni. Igazság szerint ez már melegebb helyzet volt, örültem is, hogy olyan ledéren voltam öltözve. Izgatott voltam - nem, nem jöttem még izgalomba a szó szexuális értelmében -, és nagyon reméltem, hogy csatlakozhat majd hozzánk, mert röpke ismeretségünk után kifejezetten örültem volna, ha a falkatársamnak mondhatom. Szívem szakadna, ha végül valahogy betolakodó lenne, túl jól érzem magam vele. - Parancsolj! - adtam vissza a készüléket, benne immár teljes névvel és mobilszámmal. - Nem visznek el - nevettem jókedvűen. - Itt jó lesz nekem is. Kikapcsoltam az övet (hm, micsoda mocskos kis játékok kelléke lehetne ez a szíj), és kiszálltam, de mielőtt végleg leléptem volna, meg visszahajoltam a kocsi tetejébe kapaszkodva. - Ha lesz valami, megkereslek. - Shane a főbérlője, nem lesz nagy kunszt megtudni, melyik faház az övé. - Kösz a fuvart, és ha a fizetséget illetően meggondolnád magad - féloldalas mosolyra húztam a szám, de ebbe most több volt a baráti "keress, ha gáz van" gesztus, mint a "bújjunk ágyba, állati lesz!" felhívás -, akkor hívj nyugodtan. Ha nem volt más, betettem az ajtót, körbenéztem, hogy lát-e valaki, majd gyorsan átváltoztam, fogam közé kaptam a pokrócot és nekilódultam a hátralévő kis távnak. Innen már nem volt necces a dolog, csak a városon nem akartam átrohanni se bundás, se pucér alakban.
//Köszönöm szépen a játékot, a magam részéről nagyon-nagyon élveztem! //
Rohadtul untam magam, és semmi átlagos tevékenységhez nem volt kedvem, valahogy még ahhoz sem fűlött a fogam, hogy átmásszak a szomszédba Sakhoz, és bevedeljünk pár liter vodkát… Biztos a Telihold tehetett róla, mert bizony hamarosan teljes fényében fog tündökölni, nekem meg olyankor szokásom eltűnni az erdőben napokra. Nincs az a hatalom, ami engem ebben megállítson. Most viszont még emberi alakomban voltam kénytelen kihúzni legalább holnapig. Mit tagadjam, pocsék hangulatban voltam, ami igazság szerint nálam nem meglepő. Pacsit annak, aki látott már jó kedvemben. Nincsenek sokan… Kirángatom magam a tespedésből, belebújok a kedvenc farmeromba és egy világoskék, hosszú ujjú tunikába, amire valami marha fehérrel virágokat mázolt, csak tudnám, az ilyeneket ki találja ki. Szerintem szívnak közben… A fekete lapos talpú csizma és a bőrkabátom már sokkal inkább jellemezték határtalan jókedvemet. Bevágódtam a kocsimba, egyelőre cél nélkül, fogalmam sem volt, hova akarok menni, csak azt tudtam, hogy kell valami, ami felpezsdíti a vérem, és úgy érzem, hogy élek. 485 év után bizony végtelenül unalmas tud lenni a legtöbb dolog. Akkor jutott eszembe, hogy hallottam a többieket pusmogni Darren ma esti versenyéről, több se kellett, már arrafelé is vettem az irányt, pénz az úgyis volt nálam épp elég, és reméltem, hogy a dolog biztosít majd kellő adrenalint a számomra. Nem tartott sokáig, míg kiértem a városból, jó eséllyel amúgy sem lesz hosszú életű a dolog, általában mindig van valami begyöpösödött görény, aki állampolgári kötelességből betelefonál a rendőrségre. Az autópálya felhajtójánál keresztben állt valaki, nyilván nem véletlenül. Na, ahhoz most végképp nem volt kedvem, hogy egy marha a véremet szívja, azaz próbálja, de sajnos kénytelen voltam megállni. A vékony, hozzám képest igen alacsony suhanc vigyorogva sétált a kocsim mellé, mintha ő lenne itt a valaki. - Miben segíthetek, kislány? Fagyos tekintetem haragosan villant felé, szavakkal nem fejeztem ki, hogy milyen mélyre küldeném vissza az édes jó anyjába, de elképzeltem, jelenleg beértem ennyivel. Kinyújtottam a kezem, hogy a gallérjánál fogva rántsam oda magamhoz, és a képébe sziszegjek, még a legmérgesebb kígyó is megirigyelhetne isten bizony. Velem nem fog szórakozni egy ilyen kis csótány, ennél sokkal kevesebb türelmem volt. - Amekkora zseni vagy, biztos kitaláltad már, hogy versenyezni jöttem. - Fogalmam sincs, milyen versenyről beszélsz, szívi. Ekkor követte el azt a hibát, hogy a csuklómra fonta a girhes kezét, azt hittem, visszakézből pofán vágom, de valami értelme csak volt a dühkezelési tanfolyamnak, amibe belekényszerültem pár éve. Sajnos az emberek csontja túl gyorsan törik, ami általában nem érdekelt, de most ez a sehonnai majom a szórakozásom útjában állt, semmit sem oldott volna meg, ha eltöröm az állkapcsát. - Először is, vedd le rólam a kezed, de rohadt gyorsan, másodszor pedig ne nézz hülyének. Láttam, hogy levegőt vesz ahhoz, hogy ismét valami idiótaság szaladjon ki a száján, de kirántottam kecses kis kacsóm az ujjai közül, és az ajkára tettem az enyémet. - Kussolj már az isten szerelmére, a férfiak nyelvét nem a pofázásra találták ki. Löktem hátrább a mellkasánál fogva, jelezvén, hogy a továbbiakban rá aztán abszolút nem vagyok kíváncsi, és történetesen az mozgatott a legkevésbé, hogy épp a büdös ringyó szakkifejezést tátogta aranyhalakat megszégyenítő módon. - Szólj Darrennek, te faszkalap… Sóhajtottam fel végül, és kedvem lett volna kitépni az ostoba képéből a nyelvét, csak mert bőven többet pofázott, mint aminek az elviselésére én programozva vagyok egy embertől. Csakis az Ikkuma miatt nem csináltam nagyobb balhét, de ha még most sem hajlandó ugrani, akkor isten bizony beleverem a fejét a motorháztetőbe. Közben kiszálltam, hogy éteri magasságommal zavarba hozhassam, hátsómat pedig a bezáródó ajtónak döntöttem, jelezvén, én itt kívánok várni, amíg nem teszi, amit „kértem” tőle. Nagyjából fél perc múlva szitokszavakat köpködve maga előtt elindult, én meg elégedetten mosolyodtam el, amibe persze több volt a gúny, mint bármi egyéb.
- Na, jó, öregem, ebből elég! - Ryan minden kegyelem nélkül rántott ki a videójáték elől, pedig basszus, pont most lett volna meg a teljes szinkronizáció, de Ezio belezúgott a vízbe így fújhattam a száz százalékot! Annyira nem fair! Durcásan néztem fel rá, mire felnevetett, pontosabban kinevetett. - És akkor én vagyok a gyerekes, amikor így rá tudsz kattanni egy játékra. Teljes szinkronizáció felháborodás a részemről. - Drága öcsém, ez nem csak EGY játék! Ez... - Jó-jó, tudom, erre buzultok Jamesszel. - Erre már úgy néztem rá, mint aki tényleg képes lenne felképelni, de ő csak vigyorgott, mint a vadalma. - Egész nap ezt nyúzod, tudom, hogy hiányolod, de nem értem, hogy miért nem látogattad akkor meg? - Mert még nem tudok ugyanúgy a szemébe nézni - feleltem csendesen, majd felálltam a földről, ahova seggeltetett. - Idő van? - kérdeztem de már a bólintása előtt megindultam a fogashoz a dzsekimért. Belebújtam a bakancsomba, magamra kanyarítottam a dzsekim és Ryannel együtt elhagytam Farkaslakot.
Ez az este inkább kényszer volt, ha úgy tetszik, megerőszakoltam magam, hogy kimenjek a sztrádára a többeikkel. Tudtam, hogy kell a kimozdulás, mert csak így rázódhattam helyre teljesen, ha mindent visszatereltem az eredeti medrébe. Mire kiértünk, és újból ebben az ismerős, számomra vérpezsdítő közegben találtam magam, a kedvem is megjött mindehhez. Ennek ellenére ezúttal erővel kellett magam a korábbi baleset emlékétől távol tartanom. Annak a balesetnek az emlékétől, aminek az eredménye lett a beharapás. Nagyjából fél órája tarthatott az egész haddelhadd, mikor ismerős energiák távoli közeledtét éreztem. Hoppá-hoppá! Szám sarka megrándult, de nem mentem az érkező elé, csak összenéztem Ryannel. Nem kellett sok hozzá és rezegni kezdett a zsebemben a mobilom. A hajaaaj, Säde dühös lehet, ha ilyen sietve és ideges hangol közölték velem, hogy toljam a feljáróhoz a seggem. Toltam. Lépésről lépésre jobban éreztem a nőstény energiáit, s ahogy odaértem, finom mosolyra kúszott a szám - Sheila, micsoda meglepetés! - tártam szét a karjaim, mintha csak otthon, a lakásomban fogadnám. - És milyen kis visszafogott vagy - rebbent pillantásom egy szívdobbanásnyi időre a felügyelő nyikhajra, jelezve, hogy csodálom, még nem törte csontját szerencsétlennek. - Állj félre! - intettem fejemmel a srácnak, jelezve, hogy engedje csak fel szépen a nőt. Két pillanat múlva már szabad is volt előtte az út, én pedig beültem az anyósülésre, még ha nem is invitált. - Nem számítottam rá, hogy az Amarok egyik nagybecsű tagja is megtisztel minket - néztem a profiljára, s szám sarkában csibészes mosoly játszott. - Feszültnek tűnsz, csak nem Sakari tette tönkre a kedvenc hajsütőd? - Már ha volt olyanja. És igen, belőlük kinéztem a testvéri szeretet ilyetén megnyilvánulását.
Roppant mód titkolt szándékom volt, hogy némi életet verjek Darrenbe, noha ezt senkivel nem lettem volna hajlandó megosztani, tekintettel arra, hogy meg kell őriznem pokolian sötétlő hírnevemet. Viszont azt még én is beláttam vénségemre, hogy egy magába tespedt Ikkumával nem sokra megyünk, és jobb lesz, ha mihamarabb kimászik a gödörből, és akkor egyből lecsapunk három legyet, mert ha neki jó, akkor már James és Ashley is jobban van. Nem mintha ez már annyira érdekelt volna, de azért egy háború derekán rohadtul nem jön jól, ha magukba fordulnak a népek. Ez a sok okoskodás mára már le is terhelte rendesen az agyamat, ami azt illeti, nekem is jót tenne már valami, ami felráz a csipkerózsika álmomból, mert kicsit rozsdásnak érzem magam. Szerintem hamarosan keresek valakit, akinek mintát téphetek a bundájába, mert elég siralmas a helyzet. Szóval, ez a gyorsulósdi mára talán megoldja a problémámat, aztán még mindig átmehetek Sakhoz, hogy egy jó kis adok-kapok kedvéért felverjem édesded álmából. Egyébként is, még mindig szándékomban áll bebizonyítani, hogy szopja a nagyujját álmában. Az, amivel Darrent üdvözöltem, inkább volt fintor, mint mosoly, kérem, én nem szoktam mosolyogni, ezzel tökéletesen tisztában van ő is. Bárkit szívesen körberöhögök, ha úgy van, de hogy én mosolyogjak, az már merőben más téma. - Darren, ideje volt, már azt hittem, hogy az autóhoz fagy a hátsóm. Vontam fel a szemöldököm, majd a visszafogottságom említésér hallgatván a felügyelő srácra siklott a tekintetem, jó mélyen túrva érzelmeinek mocsarában. Istenem, hogy én mennyire imádtam, mikor így felpumpálom másban az ideget. A szíve határozottan hevesebben vert, és bizony, akármennyire is óhajtotta volna arroganciája alá rejteni a félelmét, átsejlett alóla, az én orromnak egyenesen büdös volt. Utáltam a halandókat. Hülyék voltak és gyengék, használhatatlanok. Nagyon ritka volt, hogy bármelyiket is többnek gondoljam egy értéktelen féregnél. - Úgy gondolod? Szerintem már így is a szívébe loptam magam. Horkanok fel, majd amolyan naugye stílusú bólintással pillantok ismét a csávóra, és részemről már meg is szűnt létezni. Így is sokkal több szót és pillantást pazaroltam rá, mint amennyit ér. Utána visszaültem a járgányomba, mit sem törődve azzal, hogy Darren hellyel kínálta magát, ez olyasmi, amit én is lazán megtennék, nem fogom kiverni miatta a hisztit. - Miért, az illegális autóversenyek világa tán csak Ikkumáknak való? Nagybecsű, hahh, mintha nem tudnánk Sakkal egyetemben, hogy a legtöbben vén csotrogányoknak tartanak bennünket. Ezért kell az a rohadt sok vodka is, legalább akkor kicsit kevesebb az ingerenciám arra, hogy vért ontsak. Sajnos, nem sokkal… - De, hogy utána feldugjam a seggébe. Szerintem ez valami perverzió nála, nem érdemes vele foglalkozni. Épp olyan abszurd volt a mondat, mint az, hogy engem érdekeljen egy hajsütővas sorsa, maximum elugrasztom valamelyik mihaszna kölyköt egy újért a helyi plázába, és meg van oldva a probléma. Na, nem mondom, hogy amúgy nem nézném meg Sak arcát a felvázolt helyzetben, de azért ez még kimaradt a repertoárból. - Amúgy, nem mintha te napfényes, madárcsicsergős jó kedvedben lennél… – Vontam vállat, miközben tovább hajtottam, jobbára arra, amerre irányítottak, vagy jónak láttam. - De azt hiszem, tényleg kell egy kis lazulás. – Vallottam be nagy nehezen. - Milyen a felhozatal? Rohadt rég szórakoztattam magam ilyesmivel, de ha kiröhögsz, ugyanúgy megkapod a magadét, mint ahogy Sak is megkapná. Ez részemről tök komoly volt, bárkit pofán vernék, ha rajtam szórakozna, a kedves ikertestvérem erre a legjobb példa. Nem pont így szándékoztam életet verni belé, annyi szent, bár, franc tudja, mi az, ami használna. Én ebben mocskosul béna voltam, az empátiát kifelejtették belőlem, egyedül azt tudtam, hogy mi a kötelességem, még ha nem is mindig fűlött hozzá a fogam.
- Akkor ne döntsd neki, drága Säde - vigyorogtam rá, de eszem ágába se volt vele gúnyolódni, vagy rajta szórakozni, egyszerűen csak volt némi jókedvem, s ennek hangot is adtam. - Hát, az biztos, hogy egy életre megjegyzett - ingattam a fejem, s bepattantam a járgányba. Egy cseppet se zavartattam magam, egyrészt mert a ranglétrán egy helyen voltunk, csak más titulusban, másrészt ő sose volt az a harmatos virágszál, aki elvárta, hogy tegyék neki a szépet és ódivatú lovagias szarságokkal fárasszák. Így én se fárasztottam, ugye milyen kis figyelmes vagyok? - Dehogy! Ha így lenne, egyedül maradnék, én meg társasági farkas vagyok - sandítottam rá. - Szóval örülök, hogy te is eljöttél. - Falkatársnak hogy a viharba ne örültem volna, Säde mellett pedig amúgy is jól szórakoztam, merje azt mondani valaki, hogy az idősebbeknek nincs humorérzéke! A hajsütő állítólagos sorsát hallva felnevettem. Na, ugye, hogy megmondtam! - Tiszta szerencse, hogy a kakaófüggősége ennél szelídebb perverzió. - Arcomról a vigyor letörölhetetlennek tűnt... Egészen addig, míg fel nem tűnt neki és szóvá nem tette, hogy én se vagyok mostanság éppenséggel a legjobb passzban. Ehh, öregszünk, hiába. Inkább kibámultam az oldalsó ablakon, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem, mert túl sok mindent lehetett leolvasni jelenleg az arcomról. Ja, ratyin voltam, még mindig, de sovány vigasz, hogy dolgoztam az ügyön. - Sose kockáztatnám a hajsütőd a seggemben - fordultam felé halálosan komolyan, mikor úgy ítéltem, hogy nagyjából rendeztem a vonásaimat. - Szorulás lenne a javából, arra pedig még nem vagyok felkészülve. - Komoly voltam, naná! Kiszálltam a kocsiból, megkerültem az elejét és ha Säde maradt a popóján, akkor lehajoltam az ablakhoz, a peremére könyököltem, úgy kezdtem magyarázni a felhozatalt. - Nem túl taktikásak, mert a pálya nyílegyenes, és nem kell kanyarokra meg szegélyekre figyelni, mint a városban. Szóval inkább a bivalyautósok vannak itt. Több lóerő, mint ész. - Közben a háttérben dübörgött a felbőgő motorhanggal vegyülő zene, de nem kiabáltam, a nőstény anélkül is tisztán hallott, ebben biztos voltam. - Elég, ha bedobsz valamit, amire nem számítanak és tiéd a pálya. Azt javaslom, a következő menetbe szállj be, ha akarsz, mert az utána lévőben már Ryan is indul. Nem ragoztam túl ezt a részt, Jenny és Ryan brutálisan jól vezetnek, amennyire én nem tudok, ők annyira igen. Szóval tényleg nem kicsik, de hát kell is, hogy nekünk is legyen bőven bevételünk, ha már családi vállalkozás. - Amúgy esélyes, hogy ez gyors este lesz, a zsaruknak zabszem lehet a seggükben, vagy én nem tudom, de nagyon cirkálnak. - Elpillantottam Nathalie felé, aki csak megrázta a fejét, jelezve, hogy most semmi gáz. Mielőtt Säde elé mentem, még vadul fülelt. Ilyen ez a... "meló". - Bár, titeket ismerve, Sakari kaján örömmel fogadná, ha egy estére lecsuknának. Fantasztikusak voltak, én mondom! De tényleg! Csíptem őket.
//Rettenetesen sajnálom, hogy ilyen sokat késtem vele, bocsánat! //
- Hát még én, remélem, kellőképp szórakoztat majd a dolog. Sandítottam rá, nem mintha tőle várnám, hogy szórakoztasson, egyszerűen neki azért lehetett némi képe arról, hogy milyen az, amikor a dögunalom elszakítja nálam a cérnát. Mostanában nagyon feszegetem önnön határaimat ilyen téren, jó lenne valami tényleg vérforraló. Remélem, átmenetileg beérem némi adrenalinnal, és nem akarom majd később megkeresni a kis fogadóbizottságomat, hogy kiéljem rajta szadista hajlamaimat. - Ne röhögtess, egy farkasnak a kakaófüggőség már eleve gáz… Arról mondjuk mélyen hallgattam, hogy én is nagyon bírtam ám a kakaót, de inkább megmaradt a dolog a saját kis lakásom óvó falai közt. Azt meg bárki joggal hihette, hogy azért az egyik kedvenc hobbim meglovasítani Sak készletét, vagy épp elsózni az aktuális adag kakaóját, hogy borsot törjek az orra alá. Így is volt, csak épp mellékesen szívesen ittam meg előle mindig. Vettem a lapot, nem akar a kínjairól beszélgetni, ami még jól is jött, mert én meg az ilyen lelki izékben pocsék voltam. Meghallgattam én bárkit, de általában olyan marhaságokon zakatolt a kicsi agyuk, hogy az én mélyenszántó elmémhez aligha juthatott el a probléma. Mondjuk, most épp sejtettem, mi állt a háttérben, de Darrent sokan szerették, majd megoldja a dolgait, ebben nem kételkedtem. - Hm, kár, pedig a segged megér egy misét. Vigyorodtam el, talán csak hogy eltereljem a gondolatokat az előbbi kellemetlen témáról. Az sem érdekelt, hogy a megjegyzésem határokat feszeget, azt azért tudtam, hogy Darren nem az a fajta, akivel szemben ezt nem engedhetném meg, bár még így is visszafogtam magam, hisz születhetett volna egészen más riposzt is a dologra. - Nyami, pont az eseteim… Mondhattam volna, hogy fekszik számomra a helyzet, de azért én rendelkeztem aggyal is, még ha szerettem is inkább erőből elintézni mindent. Mostanra némileg már átalakultak a nézeteim, de azért még mindig csak ritkán gondolkodtam előbb, minthogy üssek. Hahh, hevességem páratlan. - Dobjak be valamit, mi? Horkantam fel, de láthatólag kicsit kevésbé volt szar kedvem, mint általában. Igazság szerint úgy gondoltam, hogy anélkül is volt azért esélyem, hogy bármiféle rafinériához kelljen fordulnom. Persze, nem értem fel Ryannel és Jennyvel, de én is megálltam a helyem a volán mögött. - Igaz is, talán Ryant még nem kéne bepróbálnom. Körbe is pillantottam, hátha meglelem tekintetemmel a kis cukit, mert hát, édespofa volt na, már persze külsőleg, de az ugyebár sokszor megtévesztő, vehetjük alapul az én esetemet is. - Akkor beugrom a következő körbe… Nyomtam is a kezébe a beugrót, még ha nem is ő szedte, akkor is tudja, kinek kell továbbítani, arra meg biztosan rájött, hogy mindenki jobban jár, ha ő teszi ezt meg, nem pedig nekem kell még egy hülye halandóval cseverésznem, aminek már a gondolatától is felforr az agyvizem. - Hahh, biztos nem volt készséges otthon az asszony. Voltam kellőképpen gúnyos, a zsaruk is egy olyan réteg voltak, akiket nem csíptem, egyszerűen ostobábbak voltak a sokéves átlagnál, kevés olyat találtam köztük, akiben megcsillant volna akár csekélyke értelem is. - Sakari meg röhögjön csak, lesz alkalmam még nekem is szívni a vérét. Egyébként is, kinek nem árt a hűsölés? Börtönben úgyis rég voltam. Egyébként is, nagyjából két perc alatt kinn lennék, de még abban sem voltam biztos, hogy ezek a marhák el tudtak volna kapni, úgyhogy jó eséllyel még berángatni sem tudnának a rácsok közé, az ott tartásról már ne is beszéljünk. Megvan ezeknek a gyenge pontjuk.... - Van valaki, aki az ellenfele lehet Ryannek? Kérdezem némi kíváncsisággal fűszerezett hangon, elvégre, nagyjából az az arc lehet az egyetlen, aki említésre méltó az egész társaságban. - Jah, egyébként, ezt már kérdezni akartam… Nem szívás úgy szervezni ilyeneket, hogy nem tudsz vezetni? – Ezt komolyan sose értettem, és már kijárt neki, hogy egy kicsit rángassam az idegeit a témával.
//Semmi gond, de azért, remélem, most hamarabb kapok választ. //
- Wow! - néztem rá kissé elnyílt szemmel. - Ilyen bókot se kaptam még tőled - somolyogtam a hátsómra tett megjegyzésén. - Van akit a két szép szeméért imádnak, engem a seggemért. - Ezen azért jót mulattam, hízelgő volt, s kicsit talán zavarba ejtő, ha nem fogom fel játékként. - Majd ha nagyon szeretnéd, megfoghatod - biztosítottam komolykodva, de a tekintetem elárulta, hogy hülyültem. Bár, ha komolyan veszi az ajánlatot nem hiszem, hogy felháborodnék, ha letapizná a popóm. Meg akartam szabadul egy időre minden lelki- és falkaszarságtól, úgyhogy ezen az estén csak akkor akartam tényleg némi komolyságot erőltetni magamra, ha muszáj volt. Egyébként meg el akartam engedni magam egy kicsit - nem annyira, mint anno Jamesszel az O'Connorsban, elég annak a fele is. - Bedobhatsz, amíg nem okozol balesetet szinte bármi megengedett. A legutóbbi után szigorítottunk, aki bukik, komolyabban ütközik a másikkal, annak szelávi. Nem kell még egy halálos baleset, így is bökjük a zsaruk csőrét, nem hiányzik, hogy bizonyítékuk meg alapjuk legyen jobban beleütni az orrukat a dolgunkba. Szeretem a békességet - ingattam a fejem, de ezt neki nem kellett mondanom. Köztudottan amíg csak lehet, kerülöm a konfliktust, az emberi hatóságokkal meg pláne - nincs időm velük piszmogni az a fene nagy helyzet. Kiszálltam és átvettem a pénzt, majd biccentettem a következő körre, és gondolatban megüzentem az öcskösnek, hogy ha a mostaniak lefutottak, készülhet indítani az újabbat. - Hát nézd, amennyire zabszemezett seggűek ma, előfordulhat, hogy pucolás lesz a vége - vigyorogtam. Ez neki plusz izgalom, nekünk bevételkiesés, de még mindig jobb, mint amikor nekünk kellett kifizetni Yettát, mert egyszerűen jött, látott, tarolt. Az a nő... Ellenfele Ryannek? - Jennyn kívül... - kiegyenesedtem és a sokaságot pásztáztam a tekintetemmel, pillantásom pedig rövidesen ráakadt a keresett pasasra. - Dylan - intettem fejemmel az említett felé. - Egyszerű ember, de félelmetesen jók a reflexei, gyorsan kapcsol, és a fejét se dísznek hordja. Rá nem árt odafigyelni. - Meg mertem kockáztatni, hogy beharapni is megérné, de a tehetségfelfedezés és pesztrálás már nem az én gondom-bajom lesz, ha ugyan bekövetkezik, tökéletesen elég nekem Ashley. - Ha tudnék vezetni se versenyeznék. Még bundával vádolnának. - Ami így is van azért a tesóknak hála, ha rosszul áll a "ház" szénája, akkor jönnek ők és visszanyernek annyit, hogy jól érezzük magunkat. - Szóval nem, nem szívás, így is évezem a hangulatot és ezt az adrenalindoppingot, ennyi pedig bőven elég nekem. Amolyan élet apró örömei. Láttam, hogy Ryan indításhoz készül, Säde-nek természetesen fenn volt tartva a hely, mire megpaskoltam a kocsija tetejét és elléptem tőle.
És éljenek a rend éber őrei! Alighogy Ryan elindította őket, már jött is Nat duruzsoló hangja a fejembe: a fakabátok jönnek. Juhé... - Tipli van emberek, aki nem akar a kapitányságon éjszakázni, húzzon innen, de villámgyorsan! ~ Säde, beleszartak a palacsintába, de másfajta versenyed még lehet! Ezt azt hiszem jobban fogja élvezni, mint a sima egyenes-úton-gyosrulunk módit.
- Mindennek eljön a maga ideje. Vigyorodtam el, azért, akadtak olyanok, akikkel egészen könnyen megtaláltam a közös hangot, még ha egy szem komoly szó sem hangzott el köztünk. Néha még nekem sem esett nehezemre szórakoztatónak lenni, főleg, ha épp el óhajtottam engedni a bennem növekvő feszültséget. Nos, ez sokszor nem sikerült, de most valahogy nem ragaszkodtam hozzá annyira, talán mert imádtam vezetni. Meg Darren is azok közé tartozott, akiket könnyebben elviseltem. - Hú, vigyázz az ilyen ajánlatokkal. Elfojtok egy röhögést, szívből remélem, hogy vágja, közel sem gondolom komolyan, nem mintha nem tenném meg szívesen, egyszerűen valahogy nem ilyen jellegű volt a kapcsolatunk. Ha nagyon rá kellett volna erőltetnem bármilyen sablonos jelzőt, inkább sorolnám az öcsike kategóriába, ami már önmagában is elég komikus, de ha egyszer túlságosan vén voltam. Nem is, mindenki más volt hajmeresztően fiatal. Ettől függetlenül, ki tudja, lehet még egyszer lecsekkolom az említett testrészt. Ami azt illeti, hamar leesett, hogy a komoly témákat kerüljük, részemről benne voltam, úgyis túl sok volt mostanában a rinyából, kész felüdülés, ha valaki inkább szórakozni akar. - Ez esetben kénytelen leszek visszafogni magam. Pislogtam már-már megtévesztően ártatlanul, elvégre, én hajlamos vagyok túllőni a célon általában minden tekintetben. Nem, én nem szerettem a békességet, a káosz izgalmasabb volt. Jó, jó, ha itt nem lenne békesség, nem lennének versenyek sem, úgyhogy ha ezt vesszük, kénytelen voltam elviselni a dolgot. Mondjuk, ami az embereket illette, velük valóban jobb volt kerülni a konfliktust, de ezt inkább nem is emlegettem, köztudott volt, hogy pillanatok alatt mentek el otthonról, ha a halandók ostobasága került terítékre. - Remek, legalább azt megvárhatnák, míg én lefutom a körömet. Húztam el a számat, de amilyen az én szerencsém, ezt bizony süthetem, noha előlük menekülni is izgi, és még tán tétje is van, sőt, határozottan élvezném, ha Sakot felhívhatnám hajnalba, hogy tegye le értem az óvadékot. Haha, tuti hagyna benn rohadni, amilyen kis tetű. - Na, majd megnézem magamnak ezt a Dylant. Darren értékelése azt sugallta, hogy az illető egy azon kevesek közül, akikben még én is találok valami értékelhetőt. Meg aztán, bár ezt nem hangoztattam, akartam egy kis idiótát magam mellé. Már kölyköt. Mittudoménminek. Talán csak én is meghülyültem vénségemre, mint Sak. Mindenesetre egyre többet foglalkoztatott a kérdés, és biztos voltam benne, hogy ha megtalálom a megfelelő alanyt, akkor nem fogok habozni. Igazából, eme újdonsült agylövésemről még a bátyám sem tudott, de úgy voltam vele, hogy amíg nincs célszemély, addig fölösleges erre szót pazarolni. - Pedig hidd el, rohadt jó dolog, nem feltétlenül kell versenyezni, de én nem hagynám le a palettáról a vezetést. Tovább azonban nem győzködtem, majd ha akar, tesz az ügy érdekében, ha meg nem, akkor úgyis hiába mondanám. Végül, mikor Darren megpaskolja a motorháztetőt, besorolok a helyemre, egy kacsintást megeresztve Ryan felé. Egyszer majd bekóstolom őt is, már verseny tekintetében, de ahhoz még nem ártott fejlődnöm valamicskét, egyelőre csak az esélytelen nyugalmával állhatnék ki ellene. Azonban még el sem indultunk, már hallottam is az Ikkuma hangját a fejemben. - Hogy pusztulnának meg… Morogtam egész hangosan, bár jó eséllyel a környezetemben nem hallotta senki, főleg hogy egyre több motor morgott fel, és kezdtek elpárologni az emberek. ~Meg tudsz lépni, vagy szedjelek fel?~ Kérdeztem, s a válasz függvényében fordultam vissza Darrenért, vagy tapostam a gázba. Azt mondjuk letojtam, ha a rendszámomat meglátták a zsernyákok, hamis volt, nem vagyok hülye, hogy a bejegyzettel mászkáljak ilyen helyeken. Egyébként hajlamos vagyok a városon belül is állat módjára közlekedni, úgyhogy többnyire ez díszeleg a kocsimon. Még így is vártam annyit, hogy engem kiszúrjanak, mert hát, valljuk be, adrenalinra vágytam, s igen csúnyán felkopna az állam, ha most ez elmaradna. Nem jó túl gyorsan lelépni, abban nincs semmi izgi. Ki tudja, talán páran még csatlakoznak ehhez az elképzeléshez, de ha nem, hát én akkor is jól fogok szórakozni…
Ez a nap is ugyanolyannak ígérkezett, mint a többi. Munka, munka és munka. Duplaműszak a kávézóban, hogy a lehető legkésőbbi időpontban indulhassak haza. Sohasem szerettem ezt. Veszett sötétség, alig látni néhány embert és én minden kis zajtól megrémülök, hiába játszottam annyit számítógépes játékokkal. A való életet nem űberelik. Az utolsó simításokat végeztem a kávézóban, kivittem a szemetet és úgy terveztem, hogy ma már vissza sem egyek az épületbe. Szóval a kávézó melletti sötét sikátorba mentem a konténerekhez. Undorodva emeltem fel a tetejét, hogy belehajítsam a kezemben szorongatott zacskót. A fedő nagy csattanással esett vissza a helyére, míg a kezemből próbáltam kiporolni azt a mérhetetlen undort, amit a szemét kidobása okozott. Hiába, mondhatni úri leány vagyok, de már kezdek hozzászokni. Ennyi idő után ideje lenne. De mindegy is. Ami undorító az undorító. Fordulnék is a sikátor kijárata felé, hogy mehessek tovább dolgomra, hiszen a táskám már a vállamon csüng és a lakásom csak rám vár. Meg az ágyam... A drága ágyam, istenem de fáradt vagyok. Szóval mennék én elfelé innen, de szinte a semmiből előkerült alak állja az utam. Jó, félős vagyok, de a mosoly nem fagy le az arcomról. - Hé! Mizujs? - kérdezem a sráctól, akinek eléggé karakteres arcvonásai vannak. Kissé rémisztő, sőt, nagyon! Az arckifejezéséből arra következtetek, hogy nem társalogni jött hozzám. - Ide a táskáddal, liba! - mondta visszafogott, mégis erőteljes hangon. Ekkor pattintott ki a kezéből egy kést. Az én szemeim megteltek rémülettel és csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem igaz. Az ilyenek mindig a filmekben és a könyvekben történnek meg! De nem a valós életben, főleg nem velem. Ez kizárt! Ő közelíteni kezdett felém, én meg a világ legtagadóbb szavát ismételgettem változó hangsúlyokkal. Igazából észre se vettem, hogy csak az elmémben szólalt-e meg vagy hangosan ki is mondtam. Hátráltam, ameddig csak a lábam engedte, könnyek gyűltek a szemembe a félelemtől. Nem létezik, hogy ez velem történjen meg. Abban a táskában sok minden van, ami fontos nekem. De a lényeg: pénz van benne, amit ha nem kapok meg, sok minden úszott az életemben. Ki tudja... Nem fogom tudni kifizetni az albérletem. Utcára kerülök. És akkor mi lesz velem? Sohasem leszek híres művész. - Ne! - kiáltottam könnyek között, begörnyedve, ahogy a táskám a mellkasomhoz szorítottam. A hátam falnak ütközött, a kopaszra nyírt csávó meg a vállaim is nekipréselte. Olyan közel került az arcom az övéhez, hogy levegőt venni si elfelejtettem. Az a mérhetetlen gonoszság, amit a barna szemek mögött láttam... A sötétséggel társulva körülfontak és megszüntették a külvilágot, szinte megfojtott. Itt fogok meghalni. Nem akartam odaadni neki a táskát, ő pedig mi más tehetett volna, mint belém szúrta a kést és elragadta a táskám. A fájdalmat először nem is éreztem, csak a nyomást, ahogy a penge belém hatol, majd eltűnik. És akkor megjelent az igazi kín. Hatalmas pontként kezdődött, majd gyűrűzött föl benne, mindenhová. Térdre rogytam a fájdalomtól, nem tudtam magam tartani, teljesen az érzés hatása alá kerültem, semmi más nem létezett. Itt fogok meghalni, és semmit nem értem el az életben... - ilyen-féle gondolatokat taszított háttérbe a kín, amit a nyirkos, mocskos földön vonagolva próbáltam túlélni. Ki akartam nyújtani a kezem a Hold felé, az ég felé, a csillagok felé, hátha magukhoz ragadnak és megvédenek, de a látóterem sarkain lévő feketeség egyre kezdett bekúszni és már éreztem is. Éreztem, hogy itt a vég, hogy ilyen fiatalon kell mindent feladnom. Már csak az utolsó könnyeim folytak le az arcomon, én meg nyitott szájjal, bugyogó véremben fetrengtem a földön. Vége van... Game over.
Szükségem volt időre, térre. Nem tudtam mihez fogok, vagy egyáltalán mihez akarok kezdeni, azt viszont tudtam, hogy a Northlake-féle energia/illat-egyvelegtől kicsit szeretnék távol maradni, ha lehet. Csak amíg tisztázok magamban egyet s mást. Nem véletlenül választottam hát Ryan és Jenny helyett Alex-et útitársamul ma estére. Azt hiszem, neki is jót fog tenni egy kis kimozdulás, na meg remekül kiegészítjük egymást: ő a hallgatag és én, a beszédes. Egyszerű farmert és fekete pántos felsőt viselek, hajam kiengedve borítja vállaimat és unottan dőlök a pultnak, támaszkodva. - Legalább a banda jól játszik! - Jegyzem meg Alexnek a színpad felé bökve. Az mellékes, hogy közönségük nem nagyon van. Talán a város nem túl nyitott az "egyetemista suttyók" muzsikájára... pedig még a Wonderwall-t is lenyomták az imént egy igencsak klassz átdolgozásban! Na mindegy. Megadóan kortyolok az italomba és az üres poharat hangos koppanással helyezem a pultra. - Ha vége, lépünk? - sandítok Alex felé, hiszen látom rajta, hogy őt sem igazán dobja fel a vasárnapi matinét idéző kocsmai hangulat.
... A távozásunkkor elsüt egy suta poént a hím, én pedig nevetve bokszolok finoman a vállába, ahogy kilépünk a kocsma ajtaján. Ekkor halljuk meg a kiáltozást, belső farkasom pedig füleit hegyezve ugrik vigyázzba, minden apró rezzenést igyekezve felmérni. Ennek következtében a mellékutcából egy kirohanó pasi majdnem fellök, még szerencse, hogy időben vissza tudok Alex mellé lépni. - Gyökér! - morranok, de a következő pillanatban már érzem és realizálom a vér szagát a ruháján. Azt is, hogy nem az ő vére. Elkerekedő tekintettel pillantok a mellettem állóra, s hacsak nem tart vissza erőnek erejével, bizony én rángatom a vér szagát követve befelé a sikátorba. - Láttuk a fickót, hívd a zsarukat! - Mondom loholás közben, ezzel együtt pedig elérkezünk oda, ahol a földön szinte már félholtan, talán ájulás közeli állapotban Mei hever. - Hasztakurva. - Szalad ki akaratlanul is a számon, ahogy levetem magamat térdre mellé és igyekszem a nyaki ütőerét kitapintani. - Még él, bár alig... - szusszanok némileg megnyugodva, de továbbra is aggódó hangon és úgy is tekintek fel Alexre, hogy pillantásom azt üzeni: Mi a szart csináljunk most?! Csak nem hagyhatom, hogy meghaljon!
Mostanában kapós vagyok, ha valaki messzebbre megy, vagy elutazik. Lehet, ez a karmám, vagy a tököm tudja, az tuti, hogy most Yetta talált meg, hogy tartsak vele. Na jó, annyira nem kellett unszolni, nekem is jót tesz most, ha nem a négy falat bámulom éppen, és rágódok azon, hogy a tesóim miért hagytak itt egy szó nélkül, így. Aminek örülhetek, hogy Yetta nem hagy szenvedni, hanem elhúz valami banda koncertjére. Hogy mit játszanak? Azt én meg nem tudnám mondani, de a közönség számát nézve hát ebből sem lesz vacsora. Olyan fapofával nézem a színpadon szenvedőket... higgyék el, mi is szenvedünk, csak itt lent, és csak a bödön jeges kávém az egyetlen vigasz, mert azt úgy szorítom, mintha az alvós macim lenne vagy a kisautóm. El nem engedem. Nekem kérem szépen rohadt botfülem van, de hogy a hamis hangokat még én is hallom, na az biztos. Halláskárosult leszek ismét, ha ezt nem fejezik be gyorsan. -Végül is. Yetta szerint jól játszanak, ahaaaaa, tök jól kergetőznek a színpadon, ez már csak akkor lenne hatásosabb, ha lejönnének, és mindenki mindenkit kergetne. A nézők az előadókat azért, hogy hagyják abba, ők meg a közönséget azért, mert így soha nem érjük utol egymást. És jön a megváltóóóó, azaz Yetta, aki megkérdezi, hogy lelépünk-e? -Le. Nem kell nagyon győzködni, megyek én már most is, és nagyon de nagyon remélem, hogy az a cuki fiú ott a színpadon rájön, hogy végeeee. Én azért mutatom neki, a nyakam előtt elhúzott kézzel, hogy ennyi elég volt ebből a remekműből, köszönjük szépen a részvételt. Siralmas a kínálat, hát ha ebből kellene jól laknom, akkor éhen döglök.
-Szeretném holnap is. Ennyire futja tőlem, megviselt az előadás, nem tehetek róla, hát na. Nem szoktam hozzá az ilyen népművelő showkhoz. El vagyok maradva. Vállba bokszol, én meg elröhögöm magam, aztán valamit figyelek, és kivételesen magyarázni kezdek Yetta felé, mire beszól. -Levesbe? Mégis mi másért emlegetné a gyökér szót? Értetlen fej egészen a vér szagáig, ezerrel lövök ki a sikátor irányába. A vacsora tálalva. Yetta viszont nem éhes, na ne már. -Tutkó kurva? De félig halott. Tekintek le az előttünk fekvő lányra. Mit tudom én, hogy milyen mesterséget űz, nekem aztán nyóc. Még meleg, fincsi husi, tudom, hogy a nyakánál a legjobb falat, na de ennyire feltűnően csinálni? Nekem kérem szépen lenne ötletem, hogy mit tegyünk, de Yetta tekintete... röhögni kezdek rajta. -Gratulálunk, kislánya született. Mégis mit kezdjen, ha ennyire oda van az emberért? Na mit? Marja meg, de hogy Darren kitér amaradék hitéből is, azt én már előre borítékolom. Én is így kezdtem, azaz nem, de na, viszont friss az emlék. Amikor beharaptam Laut, hát ő is így feküdt a földön. -Deja vu Azzal a különbséggel, hogy akkor mér Raven állt felettem, én meg térdeltem. Már magán a képen is vigyorgok mint a tejbetök, és meg kell emésztenem, más vacsora után kell néznem. Nem itt fogok harcolni egy haldokló teste felett, hogy ehessek. Csak egy kicsit. Ilyen iciri picirit, legalább hadd kóstoljam meg, vagy valami, de az nem jó, mert ha én kóstolom, akkor... á-á, egy kölyökkel is van elég bajom, nem vagyok én apának való. A lányra mutatok, hát hajrá Yetta, tiéd a lehetőség, megnyerte, hadd vigye.
Nehezemre esett a légzés, hörögtem is rendesen. Vér ízét éreztem a számban, de nem tudtam vele foglalkozni. Minden figyelmem a békesség kötötte le és a sötétség, ahogy magába húz és kezdi elfedni a látóterem. Szinte érezni sem éreztem túl sok mindent, képtelen voltam a fájdalomra figyelni. Életemben is az volt az egyik mottóm, hogyha szarul vagyok, tereljem el a figyelmem. Nem egy éjszakát töltöttem rosszulléttel a lelki problémáim miatt. Olyankor az volt a legegyszerűbb, ha elővettem egy könyvet és olvastam, amíg el nem fáradtak a szemeim annyira, hogy ne bírjam őket nyitva tartani. Most pedig, hogy a fájdalomról tereljem el a figyelmem a csillagokat bámultam és azon kattogtam, hogy milyen érzés lesz végleg elmenni. Vagy ki tudja, lehet, hogy már meg is bírnék mozdulni és kikelni a testemből, hogy szellem-képben róhassam az utcákat. De olyan jól fekszem, nem akarok megmozdulni. Időzöm itt még egy kicsikét, hátha ki tudok olvasni valamit a csillagokból. Hangokat hallottam, de nem törődtem vele, a város közepében vagyunk, talán nem csoda, ha emberek járkálnak erre. Ez akkor kezdett zavarni, mikor egy arc eltakarta előlem az éjszakai égboltot. Anya? Anyám arca nézett le rám, de nem aggódott nem tűnt szomorúnak attól, hogy látja a lányát haldokolni. Úgy nézett le rám, mintha azt várta volna el tőlem, hogy minimum odaadom a táskám annak a fickónak, de még inkább megvédem magam. Fene tudja, elcsábítom vagy valami. Aztán anyám arca köddé foszlott, mintha a szél fújta volna el és valaki teljesen más állt mögötte. De őt nem ismertem. De a jelenléte visszarántott a valóságba, miután kezét a nyakamra helyezte. Újra felhördültem, beszédre képtelenül, ahogy ezzel az egésszel visszatért belém a kín is. Nem hagynak meghalni... Nem? Nem tudom kivenni, hogy mit mondanak, képtelen vagyok koncentrálni rá. De a szemem ugrál és észreveszem, hogy ez a lány, aki az imént anyám arcát öltötte magára, nincs egyedül. Egy fiú is van vele, akinek felfelé görbül a szája. Nevet. Rajtam nevet? Látnak engem, ez biztos, de én nem tudok semmit sem csinálni. Ennyire komikus látvány lehetek? Milyen szánalmas.
- Honnan tudnám, hogy mi? Idióta... - Morrantam Alex felé, akinek a megjegyzésén máskor lehet, jót röhögtem volna, viszont így hogy "de félig halott" az illető, akiről szó van, valahogy nem olyan nevetséges a dolog fekvése, akár ember, akár farkas, akár szűzmária. - Nekem teljesen mindegy. - Gratulálok, dr. Watson. Erre én is rájöttem. - Már, hogy félig halott a csaj. Alig ver az ütőere az ujjaim alatt. Lassú, erőtlen ritmust diktál a szíve, míg az enyém lassan olyan tempóban verdes, hogy felrepül a mellkasomból a torkomba, ha így fojtatja. Alex röhögése rátesz egy lapáttal. A képem előbb duzzogósba vált, mint az óvodásé, akitől most vette el az erősebb az uzsonnáját, majd meglepettbe pár pillanatig, ahogy eljutnak a szavainak mögöttes tartalmai hozzám, végül pedig hevesen tiltakozóvá. Egy színész megirigyelné ezt a rövid idő alatt lefutott hangulatváltozást tőlem, komolyan. - Mi?! A-aa, esélytelen, hogy én...! Azt se tudom, hogyan kell csinálni! - Mintha olyan macerás lenne beleharapni bármibe is... Hülye vagy, te nő. Heves tiltakozásomban felpattanok, hogy Alex mellé hátráljak kissé. Erre ez az észlény nekiáll mutogatni, én pedig felnyögök és vállaim megereszkednek kissé. A következő pillanatban megragadom a felsőm szélét és nemes egyszerűséggel átbújtatom a fejemen az egészet, levetem és melltartóstól a hím kezébe nyomom a drága ruhát. - Fogjad. - Nem voltam sosem szívbajos a meztelenkedést illetően, ha meg valaki ide merne merészkedni rajtunk kívül, biztos vagyok benne, hogy Alex hatványozottan küldené el a búsba (Jó esetben. Rosszabban egyszerűen megenné, ahogy érzem energiái felől.) a szerencsétlent. A nadrágomat nem sajnálom, de a felsőm ma volt rajtam először, a melltartó meg márkás, szóval... hagyjuk a divatot, az nem segít ezen a lányon! Két pillanaton belül hófehér bundás, sárga szemű valómban állok Alex mellett, nyüsszenve pillantva fel rá, jelezve bizonytalanságomat a dolgot illetően. Akarom én ezt? Nem tudom, amit viszont biztosra tudok: nem szeretném, ha a csaj meghalna, de mire a mentő kiér, tuti megpurcan itt nekünk.
Lassan, szimatolón közeledem a haldokló felé. Így, farkasként ezerszer élénkebben tódul orromba vérének fiatal üdesége, a fájdalmának energiái pedig szinte táncba hívnak. Harapj belém, tépd a húsom... - Muszáj állkapcsomat megfeszítve minden erőmet összeszedni ahhoz, hogy ne akarjam az életét venni. Hiszen arra készülök, hogy egy újat adok neki, a rohadt életbe is! Odaérve hozzá megszaglászom, farkasom ismerkedik az idegen illatokkal a vér átható aromáján túl: a ruhája, bőrének illatával, samponja virágos harmóniájával. Közben azon kattogok, hogy véletlenül sem ártsak neki. Pedig olyan csábító lenne a bordái közé marni, vagy ott, ahol a kés a törékeny kis testébe hatolt, mint vajba szokott... Mégis végül úgy döntök, a vállát választom: talán kevéssé fog fájni számára ha magához tér. Halkan rezignáló morgással vájnak fogaim a vállába és abban a pillanatban a hűvös levegő mintha kissé felkavarodna köröttünk. A farkasom energiái táncra kelnek vele együtt, hogy végül Mei-nél leljenek nyugalmat, elterülve benne, zsigereit átjárva. A farkasom előre tör, mohón és mégis tudatosan a lány felé, hogy egy darabot kiharapva képzeletben magából az immáron a lányt éltesse - mentse meg a biztos haláltól. Eleresztem és mohón nyalom le a vért a ruhájáról, válláról majd elégedetten veszem tudomásul, hogy bár nagyon lassan, de a regenerálódás beindult nála, így szerencsére nem fog már sokáig vérezni. Sem a válla, sem pedig a szúrt sebe. A vére pofámat színezi, ahogy füleimet lecsapva, kissé zavartan tekintek hátra Alexre. És most?
-Hasztakurva... Ismétlem meg azt, amit Yetta mondott, mégis mire kellett volna gondolnom? Sikátorban van, nőstény, elrohant egy hím, akkor meg? Honnan tudjam, itt mik a szokások? És ha pénzt keresett? Na ugye? Idióta vagyok, tudom én azt, nem kell rá emlékeztetni, de jelen esetben ő aggódik, én meg nem vágom, miért. Ez itt előttünk egy ember, a legfőbb táplálékforrás, ahogy tanultam Richardtól. Akkor miért aggódnék azon, hogy éppen elvérezni készül? Tartsam oda a műanyag poharat, ami még mindig a kezemben van, vagy mi? -Jó, Sherlock. Hát tőlem ne várjon sokat, én nem tudok újraéleszteni, sem ellátni, csak nagyjából, ahogy Taznál láttam, de most nincs piros tetejű üveg sem, sem a hatalmas női táska, amiben minden van. Az ingemet meg most nem óhajtom elpazarolni, ha nem baj. Cigit tudok adni, az Willnek is bevált. -De. Meg akarja menteni, akkor meg? Harapni tud, nem? Most mutassam meg, mit kell csinálni? Felvonom a szemöldökömet, és amikor Yetta mellém araszol, visszatolom az emberéhez. Tessék, ott van. Én vacsiznék, ő menteni akar, akkor hajrá, mert ha sokat szerencsétlenkedik, mire döntésre jut, a préda elvérzik, és nem csak félholt lesz. Vigyorgok, amikor rászánja magát, és vetkőzni kezd. Nem rajta, nem azért, mert hú, most vetkőzik egy nőstény, hanem azért, mert végre sikerült eldöntenie, mit akar. -Fogom. Mi mást tehetnék? Ha most erre járna valaki, és meglátná a nagy ölebet, az embert meg engem a ruhákkal, na sosem magyaráznám ki a helyzetet. Főleg így a melltartóval a halom tetején. Haladni kéne, haladni, mert az idő fogy, az ember vére is, meg az élete is, erre megint elbizonytalanodik. A lányra mutatok, most tegye meg, vagy húzzunk el innen a fenébe, mert a tökölődés sehová nem vezet. Amint elindul utolsó útjára, fellélegzek... előbb-utóbb visszajutunk a hegyre, csak győzzem kivárni. Azt hiszem, ettől azért enyhén szólva is határozottabb voltam ott a Királyok völgyében, ezért amikor Yetta végre harap, még meg is tapsolom. Csodálatos, akkor végeztünk, fogja a kölykét és húzás, mielőtt erre jár valaki, nem kell senki nézelődőnek, bár figyeltem eddig is, hogy senki ne zavarjon. Most mi van? Engem néz és tőlem várja, hogy mi a következő lépés? Na azt tudom, a saját tapasztalatom után, és ezt bölcsen meg is osztom vele, miközben megpaskolom a fejét. -És most bepánikolunk. Lévén az ott már egy farkas, és a hirtelen ötletek mindig ezt hozzák ki belőlünk. Mert ez az volt, megint, mint nekem Afrikában, és a forgatókönyv szerint, majd jön a betojás attól, hogy akkor pátyolgatni kell egy ilyen törpét, mikor azt sem tudjuk, hogyan kell. Itt állunk egy újszülött farkas felett a sikátor kellős közepén, családi idill, valaki fotózzon le, a széles vigyorom illik hozzá. Most örömködni kéne, de mégis minek? Gyarapodott a falka, Darren a plafonon lesz, Yetta is olyan anya típus, mint én apában. Tökéletes. Majd vak vezet világtalant, a hülye kérdésekkel meg a főnököt traktáljuk, már ha lecsillapodik, és nem azonnal torokra megy. Tehát két lehetőség van, megvacsorázunk, vagy megpróbálunk gondolkodni, és nem itt ácsorogni, megvárni, míg egy négylábú bolhás kezd el csaholni nekünk. Bár akkor elvihetjük innen, mint kutyát, nem jó ötlet? Kínomban leülök melléjük, és végigsimítok Yetta fején. Ez van kislány, anya lettél, de akkor vissza kéne jutni innen Faribanksbe, tehát megyek a kocsiért. Annyira már tudok vezetni, hogy ne az első kanyarban törjem össze.
Túltettem magam anyám képén, aki nem siratta meg a haldokló lányát lányát. Amúgy is úgy tűnik, mintha csak odaképzeltem volna, mivel a szél elfújta az arcát és valaki teljesen más állt helyette felettem. Hozzámért és én ezen nem tudtam túltenni magam. Ezzel visszarántott az életbe, ahol újra belém nyilallt a fájdalom, és újra minden hang felerősödött. Majd ezek után zilálva a srácra tapasztottam a tekintetem, a ki a helyzet tragikusságával ellenben nagyon nem tűnt idevalónak, hiszen úgy nevetett, mintha valami vicceset látna. Ezért gondoltam, hogy nem látnak engem, hiszen az iménti nyugodtságom is olyan volt, mintha már nem is léteznék. De látnak, meg is érintenek. Még mindig élek? Újra a lányra nézek a könyörgő pillantásaimmal. Ha nem tud meggyógyítani egy másodpercen belül és ezzel együtt nem tudja az összes kínt megszüntetni bennem, akkor öljön meg! Az imént már olyan kellemesen éreztem magam, idejönnek és felkavarnak mindent. Lehet, hogy csak segíteni akarnak? Lehet? A lány elkezd levetkőzni, és én nem értem. Nincs annyira jó idő és egy sikátorban vagyunk. Hullagyalázók? Vagy csak hallucináltam és tényleg nem látnak engem és itt akarnak egymásnak esni? De az imént hozzámértek a srác pedig nem úgy néz ki, mint aki egy kis kefélésre készülne. Nem értem. És akkor egy hófehér farkas bukkan elő a semmiből. Megrémülök, a szemem tágra nyílnak. Vagy lehet, higy csak megint hallucinálok. Igen, ez lesz a megoldás. De ez nem logikus. Mit keres itt egy farkas, akkor is ha csak az elmémben létezik? Anyám megjelenése nem volt annyira meglepő, de soha semmi kapcsolatom nem volt farkasokkal. Inkább pingvineket, légyszi. Talán, ha nagyon erősen koncentrálok, akkor pingvinné alakul. Összeszorítom a szemeim. Pingvin, pingvint, legyél pingvin. Újra kinyitom a szemeim, a farkast keresem, vagy a pingvineket, de semmit sem látok. Vagy mégis. A szemem sarkában újra feltűnik az állat én meg legszívesebben vergődnék és őrjöngenék, olyan közel van hozzám. Te jó ég, bántani fog! Az imént késeltek meg, könyörgöm, még egy farkas is bántani akar? Ez nem képzelgés! Ez kurvára valódi, és kurvára meg fog enni!! És komolyan! Basszameg, beleharapott a vállamba! Mintha a légzésem kitisztult volna, vagy könnyebb lett volna, hiszen már úgy tudom kapkodni a levegőt (beszívom és kifújom - villámgyorsan), ahogyan fél perce még egyáltalán nem. Talán nyüszögök is fogalmam sincs. És egyre tágabbra nyitom a szemem, mivel ennek a rohadt fájdalomnak az ellenére szeretnék itt maradni, de a feketeség kétoldalt egyre közelebb kúszik egymáshoz. A farkas és a srác között kapkodom a tekintetem, segítséget várok tőlük, hogy megmentsenek vagy bármi. Könyörgöm. Így hirtelen minden felgyorsult. A légzésem, a szemem mozgása, és a sötétség bekebelezése. És itt szűnt meg létezni minden, a feneketlen feketeségbe zuhantam.
Hezitálok és minden porcikám tiltakozik a dolog ellen. Hogy Alex utasító hangneme vagy önnön gyengeségem végett váltok végül alakot, azt nem tudom... De tuti, hogy a szeszélyes, szentimentális szívem fog egyszer sírba tenni. Kérdő, értetlenkedő pillantására még a farkamat is csóválni kezdem bizakodón, hátha ő okosabb, mint én. Van durván negyven év előnye, na! Erre csak a bundámba túr hosszú ujjaival... Hát ez kibaszottul megnyugtató. Komolyan! Ahogy a lány megmozdul, idegesen rezzenek össze és kapom felé a fejemet. Jézusom, ez normális ilyenkor?! Farkasom ösztönösen szűköl, átérezve immáron a lányban szunnyadó kölyökfarkas minden fájdalmát. Nyomorult egy helyzet, hogy segítenék, de nem tudok. Innentől már az ő dolga, a szervezetéé, hogy mennyire barátkozik meg az új lakóval "odabent". Alexet pedig megajándékozom egy rögtönzött koncerttel, mely legalább olyan jól szól, mint az előbb bent a srácok. ~ Menj a kocsiért! ~ kérem, bár kissé talán hisztérikusan. Igen. MOST pánikolunk, kérem szépen.
Szerencsémre úgy terveztük, hogy vadászunk egyet a koncert után, így van váltás ruha a kocsiban, melybe Alex segít betenni – konkrétan ő teszi be a hátsó ülésre a lányt, míg én szerencsétlenkedek a ruhákkal, remegve kissé az idegességtől. Darren a plafonon lesz, de legalább nem magányosan, tekintve, hogy én már most is ott vagyok. Olen szintúgy gratulálni fog véleményem szerint és nem a jó értelemben. Apu… a beharapóm várható reakciója fanyar mosolyt csal az arcomra, ugyan akkor meg is nyugtat. Na, ő legalább csak tapsolni fog, mint Alex az imént, hozzátoldva egy „Sok szerencsét lányom, remélem, ugyan azt kapod vissza tőle, amit én kaptam anno tőled.” – Ez felérne egy átokkal. Komolyan! Ragaszkodom ahhoz, hogy én vezessek – de kivételesen nem azért, mert Alexnek nincs jogsija, hanem mert el kell kicsit az agyamat terelni a kétségbeesett gondolatokról. Csak az utat figyelem, a fákat, a fényeket és előre tekintek az elmémben is. Mi lesz most, hogyan csináljuk… hova vigyem, mit mondok az atanerknek, aki nem is az atanerkem igazán stb. - Túl nagy kérés lenne, hogy ne szólj Darrennek egyelőre a dologról? – Firtatom Alextől. Vezetési stílusomra egyébként nem lehet panasz, sőt! Sportosan, lendületesen veszem a kanyarokat, a sebességkorlátozást meghaladó tempóval – mégis biztonságban érzi magát mellettem ilyen sebességnél bárki, aki nem Darren Northlake. Nem a Farkaslak felé tartok, hanem a saját házamhoz.
// Részemről köszöntem A folytatás meg egyeztetés alatt! ^^ //
Yetta bennem bízik, nagyon jó, hát mit tudom én, hogy most mi van? Csak azt tudom neki mondani, amit én is átéltem, és nem jobb, ha most pánikol be, röpke 2 perc után, és nem egy hét után, mint én tettem? Na ugye, hogy ugye? Ha pedig megvolt a közös pánik, akkor viszont menni kéne, mert addig szép és jó, hogy nézzük itt a lassan magához térő bébifarkast, de na. --Üdv! Aztán mégis elájul, de hogy miért? Köszöntem neki, ez nem lehetett annyira rémes, vagy de? Ja, a vigyorom, arról már nem tehetek, hogy ezt is rémisztőnek találhatta, és inkább beadta a kulcsot, én rendes gyerek voltam baszki, még köszöntöttem is a világunkban, és barátságos voltam. Mit tett volna, ha vicsorgok? Kurva jól festek egy melltartóval a csomag tetején, aha, és ha erre jön valaki, akkor mit mondok? Átöltöztetem a földön fekvőt, vagy ezt a hófehér bundásat akarom az új kutyatrend szerint kicsinosítani? Yetta meg idegeskedik azért, mert a kicsi kölyke mozog. Mégis mit várt? Majd megdermed és szépen lassan kővé válik és szoborként visszük haza? Bólintok. -Ja. Teljesen normális, hogy egy újszülött mozog, vagy nem? Nem sokat láttam, de azok mind kapálóztak, meg ilyesmi. Na ez a farkaska is azt teszi, leszámítva azt az apróságot, hogy utána beájul és mégsem mozdul.Most rajtam a sor, hogy Yettára nézzek, és én kérdezzem meg, hogy ez így normális? Lau mozgott, úgy kellett megfogni, igaz, nem volt félholt állapotban amikor beharaptam, hát honnan tudjam én azt, hogy ez is vele jár, vagy extra felszerelés? Megyek a kocsiért, ja, de ahogy elindulok, vissza is fordulok. Egyrészt slusszkulcs nélkül maximum idetolom a járgányt, másrészt nem női ruhákkal a kezemben fogok vezetni, bármilyen hihetetlen, és ha esetleg Yetta fel szeretne öltözni, akkor sem árt, ha ott hagyom neki. Bááár, felőlem takarózhat a földön fekvővel is. A koncert fenomenális, máris jobban érzem magam, mert ezerszer jobban szólt, mint az a néhány kölyök ott a színpadon, de nem kezdek duettbe, most nem, csak lezárom. -Wruff.
Hatalmas siker, beteszem a sikátorba a kocsit úgy, hogy utána kénytelen vagyok a csomagtartón kimászni, mert az ajtónak nincs hely. Amíg Yetta öltözik, a bébiszőrcsomót pakolom be hátra, ami felér egy kész bűvészmutatvánnyal, főleg, hogy még nem változott át, így emberi alakban kell behajtogatnom a hátsó ülésre. Eggyel több vagy kevesebb sérülés... már olyan mindegy. Még a vállát is bekötözöm, aztán vagy jó, vagy nem, a lényeg, hogy van rajta valami, nem? A csomóm legalább szakszerű, ha más nem is. Ki mit fog szólni ahhoz, hogy Yetta anya lett? Ez egy nagyon jó kérdés, a főnök biztos, hogy Ikaroszt fog játszani, kérdés az, hogy kivel? A többiek meg... kit érdekelnek? Nem én vezetek, még jó, így esélyes, hogy nem állít meg minket senki. A kérdésére nemet intek a fejemmel, pontosan egyet, többet nem, mert még meghúzom a nyakamat. -Nem. Nem az én dolgom, hogy bejelentsem, gyarapodott a falka, hanem a nőstényé, mégis minek ugatnék bele? Gondolom nem egy hétig akar várni vele, hogy közölje, akkor meg? Majd megteszi ő, mint friss anyuka, addig meg meccsel egyet a lányával, mint én tettem Lauval. Megyek szerencsejátékozni, valahogy sejtettem, nem a lakhoz hajt majd, hanem egészen máshová. Segítek neki a törpét becipelni, aztán megköszönöm a programot, mert ez felejthetetlen élmény lesz az tuti, aztán lelécelek, vissza Lauhoz.
Kezdőlap
//
//
//
A folytatás meg egyeztetés alatt! ^^ //
