Kerestem, kutattam társamat a bajban, de nem leltem a városon belül. Testvéreim se látták jó ideje a jellegzetes rajzolatú bundást, falkáját hátra hagyott alfámat. Megtehettem volna, hogy újat fogadok magam mellé, lépteimet őrző és vigyázó fenevadat a fagyos vidéken járva, de miként ő kitartott mellettem halálomig, úgy én se cserélném el másikért, míg csak meg nem bizonyosodok róla, hogy valóban az örök vadászmezőket járja. Vadászoktól, túravezetőktől kérdezősködtem a farkasom után, s a nyomok afelé vezettek, a két város közötti erdőségekben látták fel-felbukkani őt (vagy egy csupán hasonlót); hát kitöltetlen óráimban a vidéket jártam, hol farkasként, hol járművel, hogy nyomára bukkanjak kedves Pikattimnak.
Egy ilyen alkalom ez is, az autópálya egyik lehajtójánál hagytam, kissé takarásban a fák által a bérelt kocsit, hogy gyalogosan vessem bele magamat az erdőbe. Energiáim a négyszázat verték épp csak alulról, ekképpen kutattam, kerestem, sőt... egyenesen hívtam magamhoz a terület farkasait, ám úgy fest, más vidéket jártnak éppen, mert egy se felelt hívásomra. Mi történhetett velük? Szétszéledtek volna, mikor alfájuk elhagyta a vidéket? Halálom volt, mi szétzilálta soraikat? Bajuk esett? - Megannyi kérdés, melyre a visszhang se felelhetett számomra a fák között haladva. De talán az illető, akinek a cipőit kiszúrtam egy sziklarakás tövébe rejtve látott valamit... Végül is, én ráérek megvárni, míg kivadássza magát! Az erdő kedves ismerősként vett körül, árnyai közt megszűnt idő és tér, hogy a sziklakövön ülő várakozásomban még szemhéjaimat is lehunytam talán kicsit. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mikor megéreztem a közeledő energiákat, melyek elől sem kedvem, sem okom nem volt titkolnom saját (ál)korom bundás lényének rezgéseit.
Az elmúlt hosszú órák lusta elégedettséget csempésztek a tagjaimba. A tejeskávé színű hatalmasság alakjában puhán lépkedtem célom felé. Két nap emberi ármánykodástól mentes, tökéletes közegben, farkasaim társaságában. Üdítőbb, mint egy jeges zuhany a nyár közepén. Aligha vágyom vissza, de minden egyes alkalommal rájövök, nem visz előrébb, ha megint farkasként élek heteket, hónapokat, mik aztán évekké duzzadva lopják el éveimet, egyúttal esélyemet a bosszút illetően. Nem tehettem, addig nem nyugodhatok. A ragadozó hím farkas példány lépéseit másodpercek leforgása alatt emberi lábak nyoma váltotta fel. Éreztem ugyan, hogy van valaki a közelben, de aligha zavartattam magam, nem járok tilosban, ezt tudtam jól, nem különösebben foglalkoztatott hát, hogy a közelben akad más hozzám hasonló is. Legalább nem fog sokkot kapni meztelenségem okán, hisz ha valami, hát a magyarázkodás bizonyosan nem hiányzik ezzel kapcsolatosan. Egyetlen röpke perc kellett csak, hogy a bájos kis barnára fusson tekintetem, ki tök véletlenül – hát persze – az én cuccaimtól egy köpésre ücsörgött a sziklán. A gond csak ott rejtőzött a képletben, hogy ezt a kisasszonyt nem ismertem, azaz ötletem sem akadt, miért van itt tulajdonképpen, de majdcsak eldalolja, nem igaz? - Élek a gyanúval, hogy nem véletlenül pont itt élvezed a nap gyengécske sugarait. – Ezen hónapokban aligha kellemes a melege, vagy épp szempilla pihentetően kellemes az idő, még a madarak sem csicseregnek. Igaz, a mi fajtánk határozottan nem nagy ellensége a hidegnek, de azért emberi alakban kevésbé viselhető az időjárás. Hát még pőrén. Éppen ezért a sziklarakáshoz lépve igyekszem magamra ölteni a cuccaimat, de aligha zavartatom magam, ha nem akar nézni, majd elfordítja a fejét, ha meg nézni akar… nos, kedves egészségére.
A közeledő energiáit megérezvén derűs mosoly szökött lágyan ajkaimra, s oldalt tekintve szándékoztam szemügyre venni a kövek tövében megbúvó ruházat tulajdonosát, ám mire kettőt pislogok, már emberi alakjában lépdel felém. Van valami finom büszkeség bennem, mi mellkasomra telepszik a gyermek önállósága láttán. Ez az, minek következtében rajta nyugtatom pillantásom szikrázó kékjét, s nem más. Bár el kell ismerni, nem rossz darab férfinak se. - Micsoda meglátások, kedves Watson... - Szélesedik mosolyom ahogy könnyed, halk kis kacaj szalad elő belőlem, s tekintetem az öltözőről az erdőre vándorol, farkasai után kutatva. Lehetséges volna, hogy valami oknál fogva nincsen neki? Ahhoz túlságosan kiegyensúlyozottnak tetszik, hogy így legyen, hát firtató a pillantásom, s ugyanígy energiáim is csalogató sugárként járnak körbe, mintha csak lámpafény volna az éjszakában, s éjjeli pillék a farkasok. - Az igazság az, hogy keresek valakit. Vagyis... elég sok mindent, rövid időn belül, de erről az illetőről az a hír járja, hogy errefelé látták nem is olyan rég. - Hiheti, hogy rá gondolok, ugyanakkor zavaró lehet, hogy nem teszek erre utaló jelet direktbe, tekintve, hogy valójában nem ő a célszemély, hanem egykori alfája falkámnak.
- Hiába, páratlan logikai érzék. – Némileg talán szemtelennek tűnhet az idetűzött kacsintás, de olyan lazán érkezik felőlem, hogy botorság lenne bárkinek felháborodnia rajta. Vagy éppen szerénytelenségemen. Ilyen vagyok, és nagyon régen volt már az az idő, amikor még megfelelni igyekeztem a környezetemnek. A kezdeti, elnyomás alatt töltött éveim épp elegek voltak erre. Ma már más idők járnak, hála az égnek. Tekintettel nevetésére, aligha hiszem, hogy túl komolyan venné akár magát, akár engem, ami jelenleg jól is jön. Könnyedén vonom fel szemöldökömet, ahogy megérzem a körbenyúló energiáit, nem engem hív, ebben biztos vagyok, ellenben csalhatatlanul tapad meg a bőrömön, némi libabőrt csalva rá. Nem kell túl sok, hogy rájöjjek, olyan, mint én, bár bevallom, sosem hittem, hogy ezt érezhetik a magunkfajták is. Ellenben a hátra parancsolt farkasaim még számomra is érezhető módon indulnak meg. Mi a franc? Erre azért bevallom, kissé dühösen kapom az irányukba a fejem, noha még nem bukkantak elő a fák közül, csupán közeledtek. - Szóval arra vagy kíváncsi, én láttam-e? Kicsit lehetnél pontosabb, talán segíteni is tudnék. – Nem hiszem, hogy rólam beszél, hisz még mindig keres, holott én már itt vagyok, meg aztán, soha életemben nem láttam, és annyira népszerű nyilván nem vagyok, hogy olyanok keressenek égre-földre, akiket nem ismerek. Alig telik el egy kurta perc, már elő is bújik a három delikvens, akik az életem részei, mióta a környékre érkeztem. A fenséges hím farkas, akit ő nagyon jól ismer, megáll ugyan mellettem, és a bundájába süppednek ujjaim, de érzem rajta, hogy menne. Hozzá. Miért? - Élek a gyanúval, hogy erősebb vagy, mint amilyennek mutatod magad. – Szúrom ide, lévén más ötletem nincs, minthogy erősebb lévén képes lehet felülírni az én hívásomat.
Felkaccanok könnyedén a másik szavai mellé párosuló gesztuson, nem úgy fest, hogy ellenemre van az efféle könnyed "kóstolgatás" - legalábbis nem akkor, ha jó a közeg, a partnerem hozzá. A farkasok jelenlétét, közeledését érezve lelkes fény költözik pillantásomba, s dühödt elégedetlenkedése láttán a hímnek, el kell nyomjak egy kikívánkozó mosolyt, melynek íve még így is megül gonosz kis kelta tündéreket idéző bájjal ajkaim szegletében. - Egy farkast keresek, aki Fairbanks irányából érkezett erre a vidékre. Megtermett, fiatal hím, cirmos bundával. Ha szeretnéd, mutathatok emlékképet is róla ... - Ejtem el a lehetőséget, sejtve, hogy nem igazán lophattam magam bizalmának eme körébe még magamat az eddigi belépőmmel, s azzal sem adok hozzá sok kedvet, hogy 'fejébe engedjen', hogy farkasait csalom magunk felé, azok pedig bizalmatlanul bár, de engednek az ősi hívásnak. A triumvirátusban megpillantom őt, az emlegetett társat, Pikattit. Láttára egyszerre szorul el szívem és telik meg lelkes örömmel. Utolsó leszel ezen a néven, kedves jószág... - Ezt is a páratlan logikai érzéked súgja? - Tekintek fel a hímre pár pillanat erejéig, majd ellökve magam a sziklától pattanok talpra, hogy felé, illetve farkasom felé lépve tenyerem invitálóan nyújtsam a hím iránt, ki legalább oly kezes bárányként simul az apró ujjak érintésébe, mint tette azt az imént a férfitenyér kapcsán. - Mondjuk, lehet benne valami. Apádnak, ha jól emlékszem, kicsit több idő kellett, míg lekattant számára ez az infó. - Pedig akkor még annyira nem is titkoltam kilétemet, ha valakit istenesen bizalmamba fogadtam. - Én haraptam be. Technikailag rokonok vagyunk, ami azt illeti. - A matekpéldát az egész mögött koromat illetően pedig oldja meg magának, ha érdekli. Egy hölgytől ilyesmit amúgy se illik meg kérdezni! - Igaz, jómagam a hölgy megnevezéstől igencsak messze álltam, egyedül külsőm szolgálna rá erre.
A hozzászólást Tessa N. Walsh összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 07, 2017 9:48 am-kor.
- Nem szükséges, egészen véletlenül ismerek egy ilyen farkast. - Szökken némi súly a véletlenül szóra, aligha hinném, hogy mindez az volna, de egyelőre nem forszírozom, minek is tenném, túl komolyan kevés dolgot vagyok hajlandó venni, miután mindent eloroztak tőlem, ami fontos volt. Igaz, a mellém szegődő farkasok pont ebbe a kategóriába esnek. Azt ellenben köszönöm, de nem szándékozom élvezni, hogy idegenek a fejembe lövelljenek mindenféle emlékeket. Megvagyok a sajátjaimmal, néha még soknak is bizonyulnak. Túl gyakran, ez a csúfos igazság. - Nem, ezt sokkal inkább a lelkem. - Minek tagadnám? Mindig szorosabb kapcsolat fűz a farkasokhoz a nyomomban, mint talán kellene, de nekem így jó. Szeretem, és épp úgy megóvom őket, miként ők engem, ha úgy hozza a szükség. Valamiért fontos volt a hím, és az elejétől fogva tudtam, hogy fontosabb mint a többi, csak éppen a miértje volt megfejthetetlen a számomra. Még most is a sötétben tapogatózom, de mintha csoszognék a megfejtés irányába. Lassan, ám biztosan. - Apámnak? - Vonom fel a szemöldököm, markáns karjaim egy könnyed mozdulattal zárnak be, ahogy összefonom őket mellkasom előtt. Ez kezd érdekesebb lenni, mint amit a reggel suttogott, mikor kicsalt az ágyból. Az információ súlya valósággal mellbe vág, a hitetlenkedés párharcot vív vonásaimon a halovány derűvel, mi felüti a fejét szám szegletében. - Te lennél az? Mondanom sem kell, csuda jól tartod magad. - Nehéz magamévá tennem a tényt, hogy ő volna atyám teremtője, az, akit életem más mederbe terelője olyannyira keresett és hiányolt évszázadokon át. Méregetem, a pajzsom mögül kikandikáló energiáim egy része kutakodva feszül az övének, és kétségem sincs afelől, hogy képtelenség volna bekúsznom mögé, meg sem próbálom. Az elbizakodottság sosem volt részem, bármily forrófejűnek hatok néha, tökéletesen meggondolom a lépéseimet mindenkor. - Sajnálom, hogy nem érhette meg a viszontlátásodat. Sokáig keresett, évszázadokat élt le itt, hátha… Fairbanksben temették el. - A kölyke volt, de őszintén, arra is tennék, ha nem érdekelné, engem érdekel, arról beszélünk, akinek hála új lehetőséget kaptam, aki kiemelt a korai halál felettem lebegő mocskából, akinek hála az vagyok, aki itt áll most a rajongásig imádott és tisztelt anyja előtt. Elképeszt ez a gondolat, nehéz beszélnem, nézem, magamba iszom a lehetetlenül fiatal vonásokat, és van bennem a szokástól eltérően némi kisfiús bátortalanság, aminek okán még csak közeledni sem mernék, holott ez valóban nem jellemző rám.
Aprót bólintok finoman kötözködő, majdhogynem kacér kérdésemre adott válaszát hallva. - Bölcs döntés, bízni az ösztöneidben. - Mindig vallottam, s vallom mai napig, hogy ember farkasa társ és nem holmi szimbiózisban élő pióca. Tudja, mi a jó neki - nekünk, ekképp nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mit ösztönei súgnak meg számunkra. Az állati énünk ezen képessége sokkalta fejlettebb, elemibb erővel bíróbb, mint emberi felünk megérzései. A visszakérdezésre aprót biccentve vártam ki, míg átmegy a ritka hajzatú kobakjába az infó, s kiszélesedik kissé mosolyom nyílt rákérdezése kapcsán. Mellé toldott megjegyzése egyenesen röpketeg nevetést csal elő belőlem. - A csomagolás nem minden, de köszönöm a bókot. Örülök, hogy megismerhetlek, kedves...? - Kezemet is nyújtom felé, semmi hivatalos nincs a gesztusban, sokkal inkább gyermekien könnyed, nyíltan őszinte lelkesedés az újdonsült ismeretség kapcsán. Még a nevét se tudom... Teremtők gyöngye vagyok, komolyan. De gáz. Érzem érdeklődő, kutató energiáit és mint macska játszik az egérrel, anyafarkas a kölykével, úgy engedek pajzsomon, s vonom fel ismét orra előtt, ha túl messzire menne. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem, s kíváncsisága is kedvemre való. Életrevaló egy utód, az már biztos. - Csakugyan? Én is sajnálom és... köszönöm, ha lehet ezt mondani. - Ígéretet nem teszek ugyan, de szavaim mögött ott ül kimondatlanul, hogy meglátogatom sírját, ha lehetőségem adódik rá. - Milyen élete volt? Vannak vérvonal testvéreid?- Érdeklődöm kicsit, miközben Pikatti csak-csak odasompolyog hozzám, s kezembe csíp figyelmeztetően: vele foglalkozzak, ne a másik hímmel.
Bólintok, nem adom elő nagy mellénnyel, hogy van már mögöttem ez-az. Mindenki mögött van, s abból, amit belőle érzek, előtte sokkal több, miként én azt felfoghatnám. Nem gondolok bele, egyszerűen nem akarok. Próbálom kilökni a fejemből a tényt, hogy szinte játékos könnyedséggel vonzza magához a farkasaimat, és bár odabenn megfeszülve ugranék, mégsem teszem. Sokszor megtanultam már életem során, hogy többet ésszel, mint a forró fejemmel. Az önmérséklet fontos dolog, nekem jutott abból is, még ha alapvetően könnyen lobbanok be, miként a gyufa vége teszi, ha szikrát kap. - Én is így sejtem. Elijah Naveen Harper. S te lennél? - A régi nevére bevallom, már nem emlékszem, mármint arra, miként atyám ismerte, rég volt, több mint két évszázada elhagytam ezeket a földeket, mert én meg akartam ismerni a világot, Teremtőm ellenben maradt, hátha visszatér az, aki oly kedves volt a szívének. Visszatért, csak éppen késő. Méretes tenyerem elnyeli az apró, fehér kacsót, tán csak egy lehelettel tartom tovább, mint illő volna, de az vesse rám az első követ, aki nem hajlik meg azon lélek előtt, kit mindig csak méltatott a részéről legmélyebben tisztelt. Szórakozik velem, hamar kiszúróm, könnyed mosoly köszön vissza szám szegletéből, végül abbahagyom, nem akarok egész nap csiki-csukizni, azt már így is leszűrtem, hogy gyakorlatilag esélyem sincs keresztülverekedni magam rajta. Nem vagyok a fölösleges tettek híve, és most nem célom átjutni egy erős pajzson, önfejűen nekiszaladni, miként talán egy ostoba kölyök tenné. Rég nem vagyok az. Kölyök… tulajdonképpen sosem voltam, az én kezemben négy évesen már ásó és kapa volt, délben a nap égette a bőröm a földeken, ajkaim kiszáradva könyörögtek minden csepp vízért. Sosem voltam felhőtlen, magának bármit megengedő kölyök. Biccentek, valahogy morbidnak találnám a Teremtőm sírhelyét illetően a szívesen szót kiejteni a számon. Tudom, hogyha az Öreg látja, akkor most hálás nekem, amiért ezt elmondtam, s ennyi tökéletesen elég. - Őszintén megvallva, nem tudom. 1800-ig nem voltak, de talán utána haraphatott be mást, mikor én elindultam világot látni. Szerette ezt a helyet, s végül itt is ragadt. A falka hamar az élete szerves részévé vált. Előtte sokat vándoroltunk, sehol sem maradtunk huzamosabb ideig, de talán azért, mert a fejében mindig Fairbanks volt a cél. Boldog volt, elégedett, csak hiányoztál neki. Sokat beszélt rólad, de istenemre mondom, nem ilyennek festett le... - Azt nem mondom, hogy amilyen bölcsnek hittem, olyan rútúl elbánt velem végül, nem árulta el soha, hogy bosszúszomjas korcsot hoz a fejemre, ki az ő bűnét akarja majd rajtam megtorolni. Nem mocskolom a nevét senki előtt, sosem tettem. Az ő keresztjét én cipelem tovább, mint minden egyéb, ez is apáról fiúra száll. Úgy hiszem, ez így fair. - Ismer téged. - Nem kérdés, ugyanakkor belém költözik a komorság, mert ha valakit, hát őt nem akarnám elveszíteni, de tudom, hogy vannak erők, amikkel nem dacolhatok. Erősebbek mindünknél akadnak... legalábbis én ebben hiszek.
Aprót bólintok nevére, ajkaimon pedig kiszélesedik a szelíd mosoly, mikor az enyémet firtatja. Könnyű lenne elébe dobnom jelenleg viselt nevemet, mégis valami belső késztetés nem engedi a játékot, olybá érzem, megérdemli az igazat, ha másért nem, hát Pikattiért cserébe mindenképpen. Hogy a farkas választotta-e őt, vagy ő lelte a farkasban meg a társat, számomra oly mindegy. Minden mindegy már, hamarosan földi utam véget ér. Egyedül feladatom beteljesítése mozgat csupán idelent már. - Sokan és sok néven ismertek már az évszázadok során, de hogy ki vagyok valójában, azt csak kevesen tudhatták. A nevem Nagojut. A legelső farkasok lánya vagyok, egyike a tizenhárom vérvonal alapítóinak. Tudományos, őrző körökben a nulladik idomárként is hivatkoznak rám. Igazán örülök, hogy megismerhetlek, Elijah. - Ha eddig nem kapta el férfiasan hatalmas tenyerét, most finoman fogok rá a törékenynek tetsző sajátommal ujjaira, kiszélesedő mosolyom könnyedsége pedig nem tulajdonít az elhangzottaknak mélyebb érzelmet, mintha azt közöltem volna, hogy én vagyok a csaj a szomszédból, akinél mindig idegesítően hangosan szól a zene. Mikor teremtőjéről ejt szót, akkor árnyalódik csupán, kissé csüggedtté válón arcomon a mosoly, s bár rá tekintek, mintha nem őt látnám, hanem az atyját, annak vonásait, szavát keresve vérében. Mindeközben pedig engedek a pajzson, engedek a fiatal farkasnak, sőt, elébe megyek energiáimmal ölelve körbe szeretetteljes üdvözléssel. Otthon, család, külön és mégis közös múlt. - Ezeket a remélem számára nem idegen érzéseket hordozzák évszázados energiáim, miként hordozták atyjái is a terület, a város iránt érzett ragaszkodásában. - Hozzám tartozik. - Pontosítok szavaira a farkas kapcsán, miközben annak bundájába túrnak a finom kis női ujjak. - Pontosabban, hozzám tartozott egy évvel ez előttig. - Tekintek fel Pikattiról a férfira szelíd elismeréssel és köszönettel pillantásomban. - Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Kérlek ne téveszd szem elől akkor se, ha már én nem leszek! - Nem fog tűrni társat, s fiatal kora ellenére alfa pozíciót se vív ki már magának. Talán még az is meglehet, magányosan, egyedül élné le hátralevő éveit... magammal akartam vinni a túlsó síkra, ám úgy látom, hogy eme hímben társra lelt, olyanra, aki kiérdemelte már a hűségét. Ezt pedig a legnagyobb vétek volna elszakítanom.
Könnyedén pattanok fel a szikláról, s mit sem törődve azzal, hogy ruháimat kosz szennyezi, nem gondolva a társasággal, ereszkedem térdre a bundás jószág előtt, tenyereim közé fogva fejét, hogy homlokunkat egymásnak döntve suttogjak ősi, varázsszerűen hangzó nehéz szavakat neki. Mintha csak értené, elégedetlenkedőn nyüsszen, végét morgással torlva meg. Farka idegesen jár jobbra-balra, hátrálna, de nem eresztem. Addig nem, míg csókot nem nyomtam a fejére búcsúzóul. Értetlenül hátrál, én pedig felegyenesedve Elijah felé küldök egy keserédes mosolyt. - A neve Pikatti. - Nem búcsúzom, egyészen egyszerűen fordulok sarkon, s fel se fogja talán Elijah mindazt a kegyet, minek tudója lett az elmúlt percekben, már farkasként szaladok tova a fák között. Nem marad utánam más, csak a meseszerű emlék és farkasom bundájának ősi múltat, sötétben elsuttogott legendákat idéző tónusa...
// Elnézést, hogy így elhúztam, hogy ez már záró lett, de remélem így is élvezhető volt! Mert én minden mondatát szerettem ennek a játéknak. :$ <3//
Kezdőlap
