Egyre többször érzem úgy, hogy meg kell állnom. Nem számolok már idővel, nem törődök sebekkel, csak hajt előre a makacs Vaskovic-vérem és a szabadság illata, számban keveredve tulajdon vérem fémes ízével. Erdő, tisztás, erdő, sziklás, erdő... A patakot elhagyva jószerével a vak világba rohantam bele, egészen addig, míg a főút betonsávja fel nem bukkant a fák között. Azt követtem hát szakadatlan, hol újult erővel koptatva karmaimat a sziklás talajon, hol alig vonszolva magamat a sűrű aljnövényzet között. Anchorage kellemesen nyugalmas állomás lesz, amíg kissé összeszedem magam és kitalálom, mi a fasz legyen, merre tovább.
Szépen lassan folyik össze idő és tér, a sebek újra és újra felszakadnak, ahogy sietős, határozott tempót diktálok. Ha lenne út közben egy kocsma, benzinkút, telefonfülke ... a kibaszott yeti is megtenné, ha lenne kocsija! Már nem járok messze, ez sarkall kitartásra, de elhúz a busa nagy farkasfejem, rosszul lépek és tulajdon lábamban esek el. Zihálva veszem a levegőt, ha nem lennénk ennyire északon még tikkadnék is a nyári napsütésben. Valahogy így festhet a partra vetett hal is, mint én, csak kevéssé csatakosan, felismerhetetlenül véresen és sérülésekkel teli - elég csak az ezüstrács okozta leszántott oldalamat venni, Sura további kedvességeinek még be nem gyógyult maradványairól nem szólva. Ez annyira lehangolóan szánalmas... És olyan elcseszettül nem érdekel! Fejem a hideg földre hanyatlik az útszéli árokban, simán döglött nagyvadnak nézhetne bárki, aki kicsit is kiszúr a mocsárszín, remekül rejtő bundából a főúton elsuhanva. Jó ez most. Nincs már messze Anchorage. Csak egy kicsit... egy egészen kicsit hagy pihenjek.
Az van, hogy bírom a vezetést, szóval, ha olyan van, hogy lerokkan a nyomorult sofőr, akkor inkább én pattanok autóba, minthogy mással intéztessem, legalább kiszellőztetem a fejemet. Kibaszottul fel vagyok baszva ugyanis, és jobb mindenkinek, ha nem vagyok emberek között. Az biztos, hogy a nagy kaporszakállú be volt szívva, amikor ezeket a balfasz Corvinokat teremtette, mert két ekkora vadbarmot még nem hordott a hátán a föld. Kíváncsi vagyok, a tükrök sikítva törnek-e el, ha beléjük mernek még ugyan nézni. Visszafelé tartok már, amikor a farkasom nem túl diszkréten oldalba rúg mentálisan, hogy leszek szíves odafigyelni, mert van valami, amit látnunk kéne. Jól van már, baszki, a türelem az smafu? Valami csóka ott vergődik az út szélén. Öcsém, ez is beszívott, elég egy gyökér, aki két pillanatra félrenéz, máris tökéletes lesz kerékmintának. Leparkolok már mögötte, hogy megnézzem, aztán valahol a kiszállás és az első megtett két lépésem között tudatosul is bennem, hogy én ezt a faszit ismerem. Azt a büdös… - Na te aztán kurva szarul nézel ki, öregem. Nyitok így, mert miért is ne, képen azért nem röhögöm, mert csórikám tényleg úgy fest, mint akin átnyargalt egy ezüst tankcsorda, vagy valami hasonló marhaság. Gondolom benyalta a tutit Fairbanksben, megy ez a magunk fajtának, én holt biztos, hogy többet be nem teszem oda a lábam. Egyszer volt Budán kutyavásár. - Mázlid van, hogy szállítmányért voltam. Kérsz valami szeszt? Inkább inni, mint fertőtleníteni, utóbbit ki nem szarja le nálunk? Közben felnyalábolom a földről, ha kell, pofán is vágom párszor, mert ez a hülye be ne ájuljon itt nekem, még a végén előpattan a bestia, aztán baszhatjuk mindketten, de nagyon. Igyekszem beorigamizni a hátsó ülésre, szerencsére üres, aztán ha választ nem kaptam, hát a mellehúsára pakolok az első üveget, ami a kezembe akadt, még ki is nyitom neki, ha látom, hogy balfaszkodik, ne mondja azt, hogy nem vagyok kedves.
Fogalmam sincs, honnét a retekből támadt az a fantasztikus ötletem, hogy nekem vissza kell változnom emberi alakomba. Talán a nudizós stopposok táborát szándékoztam volna erősíteni, mikor meghallottam az elhaladó autók kerekének zaját és agyamra ment a benzinszag. Vagy egyszerűen csak meguntam, hogy úgy fekszem ott az útszélen, mint valami szőrös, döglött szivacs. Szóval fájdalmas szisszenések közepette megváltam a bundás felemtől, s két lábra tápászkodva fel indultam meg az út felé. A kimerültség, a sebek és úgy egyáltalán az elmúlt időszak azonban kivett belőlem annyit, hogy rohadtul ne a lábam elé tekintgessek. Meg is lett az eredménye, ahogy eltaknyoltam a tökig érő aljnövényzetben, mikor kifelé másztam volna az árokból. Asztakurvaédesjóistenitneki! Oldalamhoz kapok, a bőrtelen hús égő fájdalma idegeimben lüktet. Lehet, mégiscsak itt kellene megrohadni, ahol vagyok?
Ismerős szagok, ismerős energiák, ismerős az a pofázmány is, ami elállja a napot hunyorgó pillantásom elől, ahogy fölébem hajol. Hála a jó égnek, nem csókért. Ki is verném a fogait a szájából menten. - Jobb, mintha fordítva lenne.... - Szar kurvaként. Éérteeed... Szavaimmal együtt homokot köpök, legalábbis olybá érzem. Porzik a belem, az hét szentség, erre még rángat is ez a kis buzeráns itt engem. Elégedetlenül morranok fel, ő meg elegánsan lök rajtam, hogy háttal érkezem a kocsi hátsó ülésére. Épp csak annyi időm van, hogy feltornásszam magam valami félig ülő helyzetbe, már rám is vágta az ajtót. Nem kérdezek és kezdek el akadékoskodni, mert ekkora mázlim is csak nekem lehet az életben, hogy pont ez a szerencsétlen állt meg az út mentén. Tök mindegy, merre tart, abban biztos vagyok, hogy nem vissza a városba, innét meg már nyert ügy az egész. - Miva' ? - Bukik ki belőlem a roppant magas kulturáltságról árulkodó kérdés, mert fel se fogom, mit vakerál itt össze-meg vissza. Erre kapok egy üveget a kezembe és még ki is nyitotta nekem ez a töki. Hát én... olyan boldog vagyok, hogy félszavakból is megértjük egymást, moj prijatelj ! Ki is ül valami idiótán elégedett mosoly képemre, miután meghúztam az italt és az nem folyt ki az oldalamon egyúttal.
A szavaira felröhögök, olyan szarul nem lehet, egyem a zúzáját, ha bír poénkodni, szóval nem létező aggodalmam utolsó kis morzsácskái is elszállnak. Minket amúgy is rohadt kemény fából faragtak, mit nekünk némi bőrbéli hiányosság, oda se neki. - Ez kétségtelen, bottal sem piszkálnálak meg, ha kurva lennél. Nem mintha amúgy kurváznék, megy az nekem anyagi juttatások nélkül is, de jól hangzott, és szeretem jártatni a pofám, főleg, ha mások vérét szívhatom. Cserébe tán majd kiveri a fogaimat, ha felépül, de már jólesne némi adok-kapok, még a végén elpuhulok. Megöltem azt a a vörös némbert a Vörös Holdon, de az nem volt kunszt, túl sokat járt a szája, ráadásul az én bőrömbe, és még egy tisztességes sérülést sem bírt okozni. Azért annyit elért, hogy pár hétig abba a koszfészekbe basszam a rezet, nem is volt kellemes, mindenféle helyi nagyarc látogatókkal, akik hozzá mernek érni a motoromhoz. - Kussolj már bazdmeg. Mit akarsz, hogy tegyelek be? Nem vagyok kibaszott Harry Potter, hogy lebegtesselek. Nem díjazom a morgolódását, örüljön, hogy nem hagyom itt aszalódni, meg rohadni a napon. Biztos épületes látvány és élmény lenne bárki számára, de azért ettől megmentem a világot. Éljen Goran Marković. Tudom, istentelenül szerény vagyok. Szerencséje, hogy abbahagyja a pattogást, mert ha felidegesít, kívül tágasabb lesz neki, úgysem vagyok köszönőviszonyban sem a lelkiismeret furdalással. Ám erről nincs szó, maradhat ott, ahol van, az meg nekem már mindegy, hogy fekszik, vagy ül, ahogy kényelmesebb. - Jelenleg azt hiszem pármillióval kevesebb agysejted a szokásosnál, de sebaj, majd regenerálódnak. Azzal megkapja az üveget, szlopáljon csak, nos, víz az nincs, alig negyed órája ittam ki az utolsó cseppet, de most szerintem jobban fog jönni a szesz, hátha bekábul tőle, és tompul a fájdalom. Már csak azt kellene kitalálnom, hova a túróba vigyem, mert haza nem, összevérzi nekem a kanapémat. Szerintem kap egy csinos motelszobát, csalogassa csendben a sebeit. Amíg ilyen szar állapotban van, a Pit közelébe sem viszem, de épp elég egy hely ággyal és zuhannyal, aztán majd kezd magával, amit akar, nem az anyja vagyok, hogy pátyolgassam, nem is menne. Mindenesetre szó nélkül indítok, és inkább nem pofázok, mert az eddigiek alapján értelmesnek ható kommunikációra nem számíthatok, ami meg nem megy, azt ugye ne erőltessük. Nincs olyan messze már Anchorage. - Amúgy… mi a rák történt? Csak nem bírom ki, hogy ennyit meg ne kérdezzek, vagy válaszol, vagy nem, nem kell haverkodnunk, csak mert felszedtem az út szélén, régen sem voltunk épp puszipajtások.
- Lelkembe gázolsz, moj prijatelj! - Kapnék a szívemhez roppant drámaian, ha nem fájna mindenem úgy, mint akin áthajtott valami úthenger és még vissza is tolatott rá. Legalább kétszer. Ráadásul az is korlátoz szabad mozgásomban, hogy az ismerős úgy gondolja, kicsit átveszi az irányítást a testem fizikai útja felett. Szólnék a megjegyzésére, felemelem mutatóujjamat is, de végül, mint az internetes mém, leengedem megadóan, minden szó nélkül. Hagyjuk, tökös, ennyit igazán elnézhetek neked, ha már épp a kocsidba igyekszel betuszkolni, nem igaz? - Nagyon örvendetes, hogy ennyire tisztában vagy az értelmi képességeimmel, Goran, de értékelném, ha a motor járna és nem a pofád. - Jegyzem meg csendesen morgó, állatias éllel vegyített hangon. Nem, nincs kedvem most ezen humorizálni, pedig alapjáraton tény, hogy könnyebb eset vagyok ilyen téren, mint bátyám, az a kőfejű. Ezzel úgy fest, sikerül is mindenféle felesleges társalgási körnek elejét vennem, mert percekig csak néma kussban ülünk, én az elsuhanó tájat, hős megmentőm - haha - meg a főutat szemlélve. - Tartottam a hátam a bátyám szarjáért az őrzőknél, az történt. - Horkanok fel fejemet csóválva. - Ez valami kurva ősi és öreg, haver. Egy nőstény! - Köpöm a szavakat, mintha már ez önmagában sértés lenne fajunkra nézve. - Nem tudom, honnét szalajtották a mágiahasználó kis gecik, de... fogalmazzunk úgy, hogy már mindent tud megboldogult Felkelőnk vérvonaláról, amit csak ki tudott préselni belőlem. - Sejtheti, hogy nem szép szavakkal tette ezt, mert beszédes voltom nem a saját vérvonalam titkának kiadására szorítkozik.
- Mivan, tán érzelgősre vertek? Azt nem mondom, hogy hülyébbre, mert van, aminél nincs alább, de azért ez meglep, még akkor is, ha csak szórakozik az egészen, bár komolyan nem vágom, mit erőlködik, ha már ennyire rusnyán fest, pihenjen inkább, aztán majd csacsogunk akkor, ha nem akar elájulni minden bokor mellett. Egy időbe biztos bele fog telni, míg helyrerázódik, de megdögleni nem fog, az a lényeg, még a végén engem venne elő az a barom Zé, hogy hagytam meghalni az öcsikéjét. - Süket is lettél, haver? Már megyünk. És… Raymond. Értékelném, ha nem köpködnéd tele a valódi nevemmel a környéket. Remélem, ezt nem kell különösképpen ecsetelnem, sem itt, sem Fairbanksben nem nyílt titok ez, csak ők ketten tudják, és örvendenék neki, ha ez így is maradna. Vígan szelem már az utat, de biztos túl nagy szerelem lett a szesz ahhoz hirtelen, hogy észrevegye. Nem hibáztatom, már azon is csodálkoznék, ha kilátna a szétvert pofájából. - Fasza. Közlöm irodalmi stílusban kifejezve magam, még szép, hogy Zé arról elfelejtett tájékoztatni, hogy milyen szarba tenyerelt, csak arról hadovált, hogy vagy vele megyek, vagy kinyír, aztán azóta is várom, hogy nagy romantikusan közölhessem, menjünk a faszba… csak nincs kinek. - Elég szar érzés lehet, hogy egy nőstény csinált ki ennyire. Persze, hogy nem bírom ki, hogy ne szívjam ezzel egy kicsit a vérét, mert tény és való, hogy ez olyasmi, amit elég nehéz feldolgozni a magunkfajtáknak, a nők nem igazán lényegesek, nekem is csak egyre jók, amúgy nem sokra tartom őket. - Tényleg ennyire brutálisan erős? Elhúzott szájjal nézek hátra rá a visszapillantóból, és nem bírom felfogni, hogy valaki annyira képes volt megszorongatni, hogy mindent kitálaljon. Kurvára nem áll össze, de nem biztos, hogy most kell ezzel zaklatnom. Mindenesetre az már biztos, hogy eztán a vérvonalunk nem lesz akkora meglepetés a fairbanksi csürhének, ami határozottan nem jön jól, de ez van. Legalább tudjuk, hogy el kellene kerülni a helyet. Akkor sem értem. Inkább pusztult volna meg, ki nem néztem belőle, hogy bármiért is elárulja bárkinek a legnagyobb fegyvertényt, ami a kezünkben van. Vagy csak túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a sorok között olvassak, ami ciki, ha ő viszont nincs eléggé szétverve hozzá.
Bólogatok, mint az a bizonyos kutya a kalaptartón, bár nem, arról csak az a gyökér Tacskó ugrik be, akinek szintén jövök egy képbeveréssel, ha már a bátyám volt olyan balfasz, hogy nem tette el végleg láb alól a kis házi kremónkban. - Raymond, aha, zsírkirály. - Csókolok az üveg szájára egy nagyobb korty közepette. - Lehet, nekem se ártana valami... új. - De az igazság az, hogy nagyobb bajom is akad most ennél, s ha akarnám, se tudnám csökevényes és aktuálisan alkoholba áztatott agytekervényeimet megerőltetni, hogy épkézláb névvel rukkoljak elő. - Nem is tudtam, hogy errefelé esz a fene. Mi a rákot művelsz te itt északon? - Firtatom most először mutatva a hozzá intézett szavakon túl valamiféle jelet arra, hogy nem csak testileg vagyok itt a kocsiban, de fejben is elértem a szituációba. Felpillantok ugyanis, a visszapillantóból szemlélve a régen látott havert. - Zé tudott rólad? - Ez még egy lényegi kérdés az ittlétét illetően, lássuk be. Hangom is a kezdeti érdeklődő éllel ellentétben finoman komollyá, ércessé válik, ahogy a bátyámra kitérek a témázásban. Aztán meg hőn szeretett troll-királynőnkre... - Nah... előre figyeljél inkább pöcsös, mert én meg majd téged csinállak ki, ha összekapartam kicsit is magam! - Morranok felé, de nem tudom hibáztatni azért, hogy elevenembe tapos és még forog is rajta kicsit fél lábon. Én se tennék máshogy fordított esetben, ami azt illeti, ezt a szétkapást pedig még lehet, be is váltom, ha nem tudja, hol a határ a szívózásban. Kérdésére nem felelek azonnal, de elcsípve a pillantását aprót biccentek, katonás tömörséggel. Ha pedig nem zár ki, akkor a vezetés mellé némi moziélmény jár neki részemről. A hölggyel való első találkozásom azon részletéből adok ízelítőt számára, mikor a békés - haha - csevegésünk adok-kapokká fajult. Habár nem sebezhetetlen és osztottam is szép számmal a luvnyát ahelyett, hogy a testvéreim hollétéről, a vérvonalunk titkáról csevegtem volna - pedig kérdezgetett, ó, de még hogy érdeklődött! - az könnyedén lejöhet Goran számára is a képekből, hogy a gyógyulásának üteme többszöröse még egy erőteljes 400 körülinek is. Jószerivel meg se sebeztem igazán, már ép volt minden tagja!
Még jó, hogy nem emlegeti a kis csikaszt, mert nekem az életével lóg, amiért átbaszott. De ez olyasmi, amiről nem pofázok senkinek, bízom benne, hogy egyszer eljön majd az én időm, és tényleg behajthatom rajta a dolgot. - Ha abba a koszfészekbe vágják a nevedet, akkor mindenképpen. Hatalmasságos imádatomat egyáltalán nem élvezi az a hely, nem véletlen, hogy ilyen csodás róla a véleményem, az is biztos, hogy valamiért még oda kellene mennem valaha, elugrasztanék valami fiatalabb farkast, még ha utána tartoznék is neki. - Már úgy nyolc éve itt élek. Megöltem a budapesti Alfát, szökésben vagyok, ha úgy tetszik, hallottam pletykákat, hogy erre láttak valami szőke ribancot, aki engem keresett, már az eredeti nevemen, de eltűnt, szóval valószínűleg már megtaláltak. Nem vagyok rest elhúzni a számat, a helyzet az, hogy nem örültem a dolognak, és az sem kizárt, hogy jön majd még olyan, akinek a fejemet kell visszavinnie. - Ja, januárban találkoztunk. Akart valamit, aztán most tudja a franc, hol eszi a fene. Szerintem részegen fetreng valami árokban azóta is. Jogom ugyan semmi nem lenne pálcát törni felette, hiszen én magam is ittas vagyok majd minden este, bár nappal azért mellőzöm az ilyesmit. - Vigyázz a pofádra, vén trotty, mert a végén még nem hagyom, hogy összekapard magad. Nem komázom, ha akkor fenyegetőzik valaki, amikor épp a seggét mentem, és kinézem belőle, hogy megtenné, nyilván nem értékelném, pár évet azért még lehúznék. A képek láttán kicsit azért lassítok, mert nincs túl sok kedvem felcsavarodni egy fára, nem tudnám megmagyarázni az autók mellett, hogy mit keres az a horrorfilmekbe illő pofázmányú alak a hátsó ülésen. - Mi a faszom? Hát ezt hogy az anyjába csinálja? Nem vagyok egy berezelős fajta, de némileg azért lesápadok a gyógyulásának ütemén. Ez kurvára lehetetlen. - Nem bunyóznék ezzel a boszorkánnyal, az hétszentség... Még mindig nehezemre esik elhinni, amit láttam. Azt azonban vágom, hogy ilyen képeket nem lehet igaztalan formában mások elméjébe lökni.
- Csak egy álnevet, de már az is bőven sok. - Szusszantam halkan rezignáló morgás közepette. Mert persze, mi sem volt egyszerűbb, mint álnevekről elnevezni a céget is... Mondjuk maga az ötlet nem volt rossz, csak franc se számolt vele, hogy a buli kissé elszabadul, ami bátyám türelmének fogytát illeti. Valahol nem tudom hibáztatni érte és mégis torkát szegném, ha előttem állna. Nem segít ezen a tény, hogy tudott Goran ittlétéről és találkoztak is, de lógva hagyom a dolgot, mert ez már igazán csak kettőnkre tartozik, haverkodás ide vagy oda. Arra ellenben felröhögök két korty között, hogy valami luvnyát szalajtottak a nyakára a vérvonal-rokonnak. - Hol élnek ezek?! Már-már szinte sértés rád nézve...! - Fejemet csóválom szemmel láthatóan jól szórakozva a képen, mennyire alábecsülik Gorant az otthoniak, hogy valami szöszivel akarják kiszúrni a szemét. Röhej az egész, ahogy van, jobb kedvre is derülök menten általa. (Így, hogy úgy fest, sínen vannak a dolgaim jelen pillanatban.) Legyintek csupán a másik morgós visszafelé elsütött fenyegetésére. Igazán tudhatná, hogy nem tud vele rám ijeszteni vagy úgy egyáltalán meghatni. Ha ez a szíve vágya, jöjjön csak! Nem fogok kihátrálni, ha beledöglök sem, s azt kell mondjam, nemesebb halál lenne ez így, mint egy pince mélyén megrohadni. Szóval kifogásom ellene nem sok. S ha már pince, témázásunk az őskövületre is kitér, emlékképek sora pereg a másik fejében, melyek hihetőségét növeli a hitetlenkedés közepette, hogy azokkal még én sem tudok hazudni. - Troll és kurvára vén. Ami még nem is lenne olyan meredek, max bizonyíték arra, hogy ötszáz után is van élet... Sokkal jobban zavar, hogy a korával arányosan nem gyengébb, hanem úgy tűnik, csak erősebb és erősebb lett. - Persze, a titkát nem adta ki a rohadék nőszemély. - Inkább arról regélj, mit kell tudni erről az Anchorage-ról. - Ha már nem akar balhét szemmel láthatóan, ennyit talán - mondom talán - meg tudok tenni neki így első körben, hogy odafigyelek, kikbe ne kössek.
Valóban, én nem mutatkoztam be senkinek Fairbanksben, de már ott van az a két kis pöcs, akik valamelyest ismernek, és a falka tagjai. Emiatt némileg már aggódom, de nem fogok picsogni rajta, majd akkor aggódom miatta, ha eljön az ideje. - Röhögtem is rajta, mikor a fülembe jutott, de elnyelte a föld, biztos megijedt tőle, hogy lekerül róla a bugyi. Tudom én, ki lehetett az, és azt is, hogy nem adtam volna könnyen a bőröm, bármennyire is bika a kicsike, maximum holtan rángathatott volna vissza arra a penészdombra. Mindenesetre a probléma magától megoldódott, az ilyeneket szeretem, nincs belőle fejfájás. Nem is megijeszteni akarom, tudhatja, mint ahogy én is róla, hogy sem viccelni, sem fenyegetőzni nem szoktam ilyenekkel, inkább ígérek. Neki nem szívesen verném szét a pofáját, de van az a pont, amikor már kurvára mindegy nekem is. Most még a közelében sem vagyunk, nem forr fel annyira gyorsan az agyvizem, mint az elmeroggyant bátyjának, vagy épp neki, ha már itt tartunk. - Ez egyszerűen elképesztő. Még úgy is nehezen hiszem el, hogy látom, baszki. Vakarom meg a tarkóm vezetés közben, szerencse, hogy nem nagy a forgalom, lehet, már nekihajtottam volna valakinek. Elképzelhetetlennek tartottam mindig is ekkora erőt, a legidősebbek, akiket volt szerencsém vagy épp szerencsétlenségem ismerni, már mins kezdtek leépülni a korral. Remélem, én ezen pont előtt megdöglöm. - Farkasok Svájca, így emlegetik, itt senki sem fog csesztetni, amíg nem hagysz magad után túl nagy szart, vagy akarsz csoportosulást verbuválni. Hét éve itt élek, lassan nyolc, elvagyok, és élvezem, hogy nem ugatnak bele az életembe. Mindenki maga intézi az ügyeit. Röviden és tömören. - Az viszont tuti, hogy most mondtál még egy okot, amiért kurvára ne akarjam újra betenni a lábam arra a helyre. Kajak nem bírom felfogni. Közben el is hagyjuk az Anchorage kezdetét jelző táblácskát.
Nevetve hallgatom a nyakára küldött ribanccal kapcsolatosakat, ez a magyar falka is világ életében annyira a helyzet magaslatán volt, hogy ihaj! Nem baj, nekünk jó volt akkor és ott a Kárpátok bölcsőjében, mikor apánk mellett kellett felnőnünk, meg akkor is, mikor a hiányát (vagy inkább az iránta érzett elkötelezettségünket) ki kellett adnunk magunkból. Sej, régi szép idők. - Fogalmam sincs még, mivel vagy hogyan, de... - Lassan ingatom meg fejem. Ismer, mint a saját pöcsét, pontosan tudhatja, hogy nem fogom ennyiben hagyni ezt a fajta hozzáállást, amit az a némber tanúsított irányomba. A falkáról már ne is beszéljünk, azokkal kellene kezdeni, - amilyen nyomorultak, megváltás lenne nekik, ha valaki szétkergetné őket innét a picsába. Prüszkölős röhögés rázza vállam a "Farkasok Svájca" kifejezésre. - És te komolyan kibírod itt, mint valami kertvárosi díszbuzi? - Vetem közbe felsorolásába félig-meddig még komolyan is rácsodálkozva a tényre. Nem épp a nyugalom szigete fajtánk, ami azt illeti, ezt ő sem vitathatja el. - Nyughass már! Azok után, amit mondtál, ha ide is tolja a képét az a lotyó, kellően közfelháborodást fog kelteni, ha parádézik. - Arról meg, hogy ne a négy fal között tegye, halál lazán gondoskodom én majd, erre mérget vehet bárki, ám amint elhagyjuk a táblát, kezd szűk lenni a hátsó fertálya az autónak számomra. Jó dolog a szívesség, de csak ha nem te vagy adós vele, a világért se nyújtanám túl a dolgot hát, mert visszafelé nem én vagyok az irgalmas szamaritánus, az is ziher. - Csak dobj ki valahol, onnantól már megoldom magamnak! - Paskolom meg vállát ép kezemmel, majdhogynem a "semmiből" nyúlva oda, lévén mögötte helyezkedek el közvetlenül.
- Tudom, tudom, jöhet az édes bosszú. Ezt jó alaposan meg kell tervezni, amilyen bika erős a szuka, meg nem ártana, ha előkerülne hozzá a hülye bátyád is. Kérdés sem merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy segíteni fogok neki, mert olyan hülye nem lehet, hogy egyedül próbálkozzon. Belém viszont szorult annyi bajtársiassá, hogy nyújtsam azt a segítő mancsot. Ha félrelöki, egészségére, de szerintem többen nagyobb esélyünk lenne, és a látottak alapján még úgysem mondhatnám épp biztosra a dolgot. - Jobb, mint odaát, rosszul vagyok már a szaguktól is, a falka gondolatától is hánynom kell. Soha többet, ez fix, egyetlen falka közelébe sem, elég volt, még sok is, amit korábban kaptam, ahhoz épp eléggé, hogy egy életre megutáljam a csoportosulásokat. Én bírom itt, van balhé is bőven, de a szarról nem most fogok kiselőadást tartani. Itt is vannak olyanok, akik nem tudnak megülni a seggükön, érzésem szerint most lettek egyel többen. - Az fix, nem lenne sokáig maradása. Ó, ha tudnám… Mindenesetre nem számol be mindenről az issumatar, így képtelen vagyok levonni a megfelelő következtetéseket, ami jelen esetben nagyon is kár. - Az lesz, öt perc, bírd ki, idd egy kicsit kedvesebbre magad. Nem vagyok rest felröhögni, hamar kilyukadunk a városközpontba, jól ismerem már a járást, innen pláne pillanatok alatt ott vagyunk a motelbe, ahol is nincs más teendőm, mint leparkolni, és kivágódni a járgányból. - Maradj a seggeden még egy kicsit, inkább én veszek ki neked szobát. Ilyen fizimiskával nekem ne riogasson senkit, minden jóérzésű lélek szívrohamot kapna, ami ugyan engem hidegen hagy, de az őrzők nem örvendenének neki. Raymond Caldwell névre kérem a szobát, ismerős vagyok erre, jártam már párszor itt egy-egy nővel, a hotelbe, olyan puccos helyre nem viszek én senkit, ha meg az ő kecója nem jó, marad ez. A sajátomba nő nem jön, épp elég volt a sütibaba. Amint egy hétre leperkáltam a költségeket, már húzok is vissza a kulccsal, és az aktuális földszinti lyukhoz navigálom a kocsit. - Egy hét a ház ajándéka, addig csak megoldod. Raymond Caldwell néven van a szoba, ha kellek, a Pitben megtalálsz. Részemről ez volna a könnyes búcsú, illetőleg, ha szükséges, akkor besegítem, de bízom benne, hogy annyira sikerült összeszednie magát, hogy nem kell összeborulósat játszanunk. Így vagy úgy, de amint zárult mögötte az ajtó, már húztam is, nekem még dolgom volt ma éjszaka…
Bólogatok csendesen a szavaira a tervezés kapcsán, bár igazából felében kétkedek már egy jó ideje, de azt hiszem, jelenleg tényleg nem tehetek többet, minthogy kivárásra játszok - legalább addig, míg a beleim nem akarnak az oldalamon keresztül távozni. Afelől nincs kétségem, hogy Goran benne lenne a dologban, de ami a bátyámat illeti... majd az idő eldönti. Nem ez a nőstény az egyetlen hír, ami végett eldobhatja majd az agyát, úgy vélem. Hagyom a gondolkodást másra, az újdonsült városról kérdezek inkább és felmutatom hüvelykujjamat széles - kín - vigyorral tekintve a visszapillantóba, mikor arra kér a farkastársam, igyam kedvesebbre magam. Meglesz pöcsös, ne aggódjál! Azért, mikor lassítunk valahol, ő meg lelép, nem bírom ki, hogy - némi vígjátékba illő jelenetet követően - le ne tekerjem az ablaküveget és a levegőbe ne szagoljak, energiáimat nem eresztve ezúttal szélnek, csupán alkoholgőzös szagomat, mely olyan idegen volt Anchorage számára, mint a városé nekem. - Jó gyerek vagy te... Ray. - Gügyögöm szinte szórakozottan felé, pofátlan vigyorral, ahogy a visszaérkező kisegít a kocsiból és belök valami egyszobásba. Semmi kifogásom nincs a helyzet ellen, hülye lennék reklamálni, na meg amúgy is minimál stílushoz vagyok szokva, már ez a párna-takaró kombó is ott az ágyon merőben több luxus, mint ami az utóbbi hónapokban kijutott nekem. Talán a kaját fogom egyedül hiányolni, meglepően jól főzött az a lotyó, kár, hogy az étvágyamat is elvette előtte... Még intek felé az ágyon hasalva, morgok valami istenhozzádot, de remélhetőleg az elkövetkező időszakban nem sűrűn látjuk majd egymás pofázmányát.
// Részemről is köszi, tökös! Ez meg a ráadás szám. //
Kilógtam a hotelből, pontosabban elsunnyogtam anélkül, hogy hatszor körbekérdeztem volna mindenkit, hogy mi a kispöcsömet tehetek ugyan értük, mert én vagyok a boldogság kék madara. Meg a jó édes anyukájuk is, nem? Tisztában voltam a helyzetemmel, a mázlifaktorommal, hogy az ég világon semmi jogom bármin is kaffognom - épp ezért nem is tettem nyilvánosan és jártam minimum félig felhúzott pajzzsal. Bár senkit nem kellett volna meglepnie, hogy gyűlölök Omega lenni. Én nem tudom, Verth, vagy Vreth, vagy Vader hogyan bírta és elvileg még élvezte is, de ez... Meghunyászkodás, nyugton maradás, néma engedelmeskedés és még a kölykök is fölöttem állnak. Az, hogy mindez Castorra milyen fényt vethet, inkább hagyjuk. Biztosan kétfélét, egyikbe büszkén gondoltam bele, a másiktól pedig legszívesebben tényleg hat láb mélyen lennék a föld alatt. Akárhogy is, szükségem volt egy kis fejszellőztetésre, így a motoromra pattanva húztam el a csíkot, mielőtt bárki a nyakamba varrhatott volna egy újabb talpmasszázst vagy manikűrt. Több szakmában leszek lassan jártas, mint amennyi egészséges. Olyan túlképzettségem lesz, hogy ihaj! Az éjfekete bestiát viszont ugyanúgy nem vigasztalta, mint engem. Csak ki akart törni, megszabadulni mindettől kis időre, hogy ne kelljen úgy éreznie, a farka lassan odanő a lába közé, annyiszor kell maga alá csapnia. Undorító. Megalázó. Rosszul vagyok tőle. Minden haragos gondolattal nagyobb gázt adtam, és jóval túllépve a sebességhatárt zúgtam ki a városból, leszarva, hogy bemértek-e vagy sem. Omega voltam, nem csóró, majd kifizetem a büntetést. A város határán kívül álltam meg egy pihenőhelyen, ott szálltam le a motorról, dobtam félre a bukósisakot és indultam meg viharos hangulatomban trappolva az erdő belseje felé. Indulatosan szedtem le magamról a ruháimat, gyűrtem őket türelmetlen gombócba és vágtam őket egy fa odvába, farkasom elégedetlensége vetekedett az enyémmel, így amikor eljött az idő, szabályosan kirobbant belőlem. Rohantam, ahogy csak bírtam, minden cseppet felhasználva abból, amit a Castortól kapott farkasból ki lehet sajtolni. Energiáim fortyogó lávaként örvénylettek körülöttem, vérvörös szemem leölhető után kutatott. Nem az éhség, hanem a puszta ölés kedvéért, mert máson úgysem igen élhettem ki magam.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Éjfekete bestiámmal cikázunk a fák között, élvezve a gyorsaságunkat, ahogy a levegő a bundánkat simogatja, ahogy az erdő állatai riadva röppennek arrébb utunkból, fel sem fogva, hogy mi közelíti meg őket és hagyja le végül. Ez most nem a vadászatról szól, csak arról, hogy mozgunk, futunk, gyorsak vagyunk, mert megtehetjük, mert nincs más, aki képes lenne rá rajtunk kívül. Szándékosan tagadjuk, hogy az Idegen is el tudja bitorolni azt, ami csak a minénk. Az aljnövényzetet felmarja a mancsunk, ahogy a futás közben a földről veszünk lendületet. Gyorsabbak vagyunk, mint egy farkas, gyorsabbak, mint egy villám, mert mi vagyunk A Villám. A világ pedig szépen lassan lelassul mögöttünk, ahogy képtelen a nyomunkba érni... Csak akkor lassítunk, amikor ismerős energiákba botlunk. Halad ő is valamerre, így irányt módosítunk és utána eredünk. Régóta akarok vele szót váltani, mert szégyent hozott a véremre. Nem érdekel a falkabelügy, az nem tartozik rám. Az viszont nagyon is, hogy egy villám ne merjen az utolsó lenni, soha sehol. Ennél undorítóbb vétség kevés van a szememben. Egy villám ne képviselje a legalját egy falkának, ne alázza meg magát és főként ne mocskolja be a vérét azzal, hogy a leggyorsabbak egyikeként utolsónak számítson. Ne merjen ilyet tenni... Megállok, amíg vetkőzik és vált. Hagyok neki ennyit mielőtt engedném, hogy fagyos energiáink egy lavinát is megszégyenítő förgeteggel mossák el az ő fortyogó láváját. Nekirugaszkodunk és a kirobbanó ágyúgolyó hozzánk képest pusztán egy pillanatba fagyott fotó lehetne. Mancsaink mellette érnek földet, mielőtt felé kapnánk eltátott pofánkkal és saját gyorsaságunkat kihasználva, agyarainkat rázárjuk a testére ott, ahol érjük. Elrántjuk a saját lendületünkkel, hogy aztán együtt guruljunk tovább a már fagyos talajon. Hátsó lábainkkal elrugaszkodunk, hogy mancsokra érkezve álljunk vele szemben, mire képes talpra állni. Mély torokhangunk morgunk, éjfekete szemgolyónk alakjára tapad. Nem szólalok meg, nem állok le trécselni - most még -, lássam, hogy tényleg a legalja-e a véremnek, vagy van egyetlen halvány apró ok, amiért ne akarjam kitagadni azért, hogy az utolsó merészel lenni bármiben is. Egy. Villám. Ne. Merjen. Utolsó. Lenni. Soha! Újra nekiindulunk bestiámmal, szemből és ha nem lesz hajlandó bármit is tenni, akkor kegyetlenül fogjuk elsodorni megint. Mivel arra vagyok kíváncsi, hogy mit tud - azon túl, hogy szégyent hoz a vérére - visszaveszek az erőmből és gyorsaságomból. Lássuk mihez kezd...
Berobban a tudatomba, farkasom érzékeibe az egyszer "látott" energia, a fagyos förgeteg, ami sokkal hatalmasabb a miénknél. Odakapni sincs időm a fejemet - csak váltani hagy, s épp azért, mert tudom, hogy épp kegyet gyakorol, dühös vagyok, mint akinek szánalomból alamizsnát osztanak. Belém mar, hamarabb, mint ahogy bármit is reagálhatnék, elsodor a lendülete, hogy aztán együtt essünk, boruljunk, én pedig koncként legyek arrébb vetve. A legutolsó kóbor, aki ennyire nyilvánvalóan fölém kerekedett, aki játszi könnyedséggel tehetett velem, amit akart, mert hatalmában, erejében állt, az Rusnyapofa volt. Az érzés borzongatóan hasonló, a fekete bestia pedig ismeri, mert már ő is találkozott benne. Belém olvad, vagy elnyel engem, teljesen mindegy, de az adrenalin játszi könnyedséggel olvaszt egybe minket, a kihívás az élni akarás úgy lökődik a felszínre, mintha valamiféle második pajzs, vagy képesség lenne. Tök mindegy, mi történik, hogy hányszor harapnak át, hogy milyen a farkasom, mert én magam vagyok a farkas és bármennyire legyen elbaszott az érzés: akkor vagyok a leginkább élő, amikor érzem, hogy megint közelebb araszolt egy lépéssel a halál. A veszély. Az, mihez tudom, hogy kevés vagyok és aminek már csak azért sem vagyok hajlandó magam megadni. Nem egy kóbornak, nem annak, akit csak egyszer láttam. Amint földet érek, egyből felpattanok és vicsorogva fordulok felé, tekintetem lángol. Nincs kérdésem, leszarom, minek rontott rám, hogy mit akar tőlem pontosan. Kitérek az útjából - ha valóban úgy és annyira fogja vissza magát -, majd minden habozás nélkül támadok, rontok neki és a finomkodást mellőzve egyből nyaka oldala, torka a cél. Belé akarok marni azon a helyen, olyan helyen, ahol engem is földre kényszerítenek, még azok is, akik gyengébbek nálam, mert kibaszottul nincs jogom ellenkezni. De egy kóbor... elegem van belőlük. A saját öcsémet látom bennük, ezen keresztül pedig a sorozatosan elbaszott döntéseimet, amik idáig vezettek. Nekik nem tartozok engedelmességgel, lesunyt füllel, behúzott farokkal, ők nem állnak felettem. Torokra megyek és sikerrel járok, vére íze a számba ömlik, teljesen mindegy, mennyi ideig, mekkora mennyiség, épp elég löketet ad, szemem vöröse villan a hasonló színű nedűre. Nem tudom, mit finomkodik, de őszintén szólva leszarom, ha visszafogja magát, tegye. Dühít, de meglesz a böjtje, ha rajtam múlik. Nem azért kerültem legalulra, mert satnyán teljesítek a harcban és könyörületes módon mindenkit magam elé engedtem. Lófaszt. Ha elhajít, levet magáról, én készen állok a következő rohamra, akár ő jön, akár én lódulok neki. Ha hagyja, hogy még tépjem, nem kímélem, épp elég mocsok dolgot követtem már el ahhoz, hogy ne tudjon alkalom adtán meghatni: egy kóborral kevesebb lett ez a világ.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Míg az ő tekintete vörösben lángol, addig a miénk a feneketlen, jeges mélységet tükrözi vissza. Neki ugrunk - visszafogva magunkat, hogy teszteljük -, és legalább van benne annyi, hogy félre ugorjon. Földet érünk, megfordulunk és így kapjuk a támadást. Elkapja a nyakunkat, agyarai a húsunkba vájnak. Lehet, hogy mégsem annyira reménytelen eset, mint azt még mindig gondoljuk róla?! Nem sok farkas van, aki kóstolhatta vérünket, amelynek a szaga azonnal az orrunkba száll. És bár valahol szép húzásnak tartjuk, egyúttal sértőnek is. Egy Omega ne higgye, hogy alkalmas lehet szembe szállni a Jégviharral. És mégis, ha képesek lennénk ebben az alakunkban vigyorogni, akkor megtennénk, de nem örömünkben, mert elkapott minket. Hanem, mert úgy érezzük, talán van némi értelme harcolnunk a hímmel. Talán... Egyetlen hatalmas és gyors rántással szabadulunk meg tőle, azzal nem törődve, hogy esetleg a pofájában maradnak belőlünk darabok. Nem engedjük, hogy továbbra is rajtunk lógjunk. Felé csapunk még egyet, mielőtt eltávolodhatna tőlünk, most azonban leplezetlen sebességgel, mert vér vért kíván. Karmaim hasítják, ahol hasítják, a seb azonban nem nagyobb, mint amit ő is okozott nekünk. Egyelőre beérjük ennyivel... Nem kell várnia ránk, újra nekilódulunk - kevésbé visszafogva magunkat, mint az imént, de még mindig távolságot tartva az átlagos négy évszázadosnak mutatott hím erejéből, amelynek beállítjuk magunkat általában -, ezúttal a pofája felé kapva agyarainkkal, mellső mancsaink pedig a két oldala után nyúlnak, hogy karmainkat mélyesszük belé. Ha nem képes kitérni, hát kegyetlen módon hajítjuk arrébb és rontunk rá megint, meg sem várva, hogy feltápászkodjon.
Viszem a húst, ami a számban maradt, mert nem csak karcolgatni akartam agyaraimmal, így amikor kirántotta magát a szorításomból, bizony szereztem némi cafatot. Fűtött a hév, munkált az adrenalin, eszelősen pumpálta a vért ereimben. Ez az, ami nem hagy hátrálni, ami vadul öleltet át velem mindent, ami a határhoz sodor, ahonnan szárazon röhögve, szinte tébolyultan táncolunk vissza. Élek, ilyenkor csak igazán, ezért nem bánnám soha egy pillanatig sem, ha harc közben hullanék el. Vagy ha nem, hát legyen a Teremtőm a bírám, ahogy a tetőn is azzá vált. Nem érdekel, mi sérti, mi nem, ha így érez, ne hagyja, hogy megkarcoljam, de ha kíváncsi valamire, tessék, itt vagyok. És jön, támad, vérem-húsom veszi, ahogy én az övét, egyenlő mértékben, mégis vehemensebben, de már kapok felé, akkor is, ha csak levegőt harapok ezúttal, mert jóval gyorsabb nálam. Morgásom, vicsorgásom szüntelen, minden idegszálammal rá koncentrálok, ugrásra készen, hogy kitérjek vagy támadjak. Teljesen más ez a harc, mint amiben valaha részem volt eddig, mert tudom, hogy könnyedén leteríthetne, mégsem teszi, mégis hagy nekem esélyt, ami bosszant, de ki is használom, amikor csak esélyem nyílik rá. A sebesség az úr, a reflexek, akkor is, amikor megint támad, s érzem, hogy ez gyorsabb, mint a korábbi, feljebb tornázta a limitet, ami már túlmutat az én erőmön. Ennek ellenére meg sem fordul a fejemben a feladás, vagy a kegyelemért való kuncsorgás. Pont időben kapcsolok, bár érzem, nem sokon múlt a dolog, kiélezettebb, ő is többet ad bele, sokkal jobban kell figyelnem, mégis... hagyom a hév és az ösztön vigyen, ne a tiszta tudat. Amint kitértem, már fordultam, kaptam is utána, hogy ahogyan az előbb ő akarta elkapni pofám-oldalam, úgy most én indítsak támadást, ugyanezen szándékkal, pontosan oda mérve mindent, ahova az előbb ő szánta nekem.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Most vagy a szerencse áll az oldalán vagy a szellemek kegyeltje, hogy amikor lehetőséget adok rá, akkor vagy kitér vagy pont betalál, nekem. Így viszont csak még jobban feldühít, hogy akkor miért megszégyenítője vérének, miért vált a falkája legaljává, a vérem bemocskolójává?! Ennyire nem értékelné, hogy kicsoda, a létét, a bundását - amelyet egyáltalán nem érdemel meg -, mégis úgy ragaszkodik hozzá, mintha számítana neki. Még idejében kitér a csapásunk elől, hogy aztán tükörmásunkként támadjon vissza, pofátlanul leutánozva minket. Nem térünk ki, nem félünk tőle, hát nekilódulunk mi is, hogy a kettőnk lendülete és ereje összecsapjon. Ha tud, belénk mar, mi mindenesetre ez alkalommal esélyt sem hagyunk arra, hogy kicsússzon agyaraink közül. Durván marunk a vállára és rántjuk meg olyan erővel, hogy le ne tépjük, de biztosan kiugrasszuk a helyéről és elhajítjuk, olyan gyorsasággal és lendülettel, hogy földet vagy fát érjen, tőlünk messzebb, ez alkalommal sem törődve azzal, ha darabot harap belőlünk és viszi magával. Nyugtot nem hagyunk neki, utána ugrunk, immáron vissza nem fogva több száz éves ősi erőnket és energiáinkat és nem engedjük neki, hogy felkeljen. Belemarunk a pofájába egyetlen csapással a saját gyorsaságunkkal és hagyjuk, hadd nehezedjen rá jeges és haragtól zubogó energiánk. ~ Szégyene vagy a családunknak, Duncan. ~ köpöm elméjébe a szavakat. Nem kell tudnia, hogy ki is vagyok pontosan, rokon és kész, ami talán ennyiből neki is leesik. ~ Szégyene vagy apádnak. ~ nem érdekel, hogy felméri-e ezt ésszel vagy sem. Tudja, hallja, érezze. ~ De leginkább szégyene vagy a villámoknak, te farkasok utolsója. ~ elönt az undor vele kapcsolatban. Azonban, nem hagyom figyelmen kívül, amit ma láttam és tapasztaltam tőle. Vérünk még mindig szivárog onnan, ahonnan darabokat hasított ki belőlünk. Fiatal, de legalább képes a vérvonala adta lehetőségeket használni. ~ Ha mást nem is, de legalább a farkasoddal képes vagy többet kezdeni, minthogy hagyd magad seggbe kúratni. Tudd, hogy ez az egyetlen oka annak, hogy ma életben maradsz. ~ egyelőre. Ami nem nagy érdem a szememben, de a semminél talán több.
Röhögnék, ha tudnám, min filózik, mert ugyanez a kör tekereg másokban is velem kapcsolatban, de még bennem is. Farkasnak jó vagyok, embernek nem, és igazából talán ez az oka annak, hogy idáig jutottam, mert minden szar, ami jött, azért volt, mert a megmaradt emberségemet próbáltam használni. Minden alkalommal kiderült, hogy hiba volt, mégsem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire elbasztak. Egyszer talán belátom és felhagyok a felesleges erőlködéssel, vagy tényleg ez visz a sírba, fasz se tudja. Kitérek, hogy aztán pofátlan módon támadjak vissza, másolva őt, a pofájába dörgölve, hogy ez az Omega nem egy satnya kezesbárány. Nekem lendül, összecsapunk, s egyből oldalába marok, amilyen erősen csak tudok, hogy amikor rákap vállamra és messzire hajít, ismét vihessek magammal belőle egy darabot, mintha valami kibaszott szuvenír-gyűjtő lennék. Érzem, hogy kiugrasztotta a vállam, hogy nem tudom rendesen használni azt a mellső lábam, ám ezt épphogy elkönyvelem, már jön is, hogy elkapjon, nem spórolva - az én szemszögemből - a sebességgel. De nem ez dermeszt meg, hanem a rám zúduló energiafolyam, ami alatt szinte fuldoklok, kiguvadt szemmel, lihegve kapkodva levegő után. Túl sok, túl nagy, honnan lehet ennyi? Zúgásként ér mindemellett a hangja. A hang, ami sokszor ismételt szavakat visszhangzott, hogy lassan kántálássá álljon össze minden ilyen szöveg a fejemben, karöltve Misháéval, Castoréval. Nem. Nem. ~ Nem ~ morgom gondolatban, miközben forr bennem a harag. Fogalma nincs semmiről, egy ilyen pedig ne ítéljen el, mert tőle nem fogadom el. ~ Nem. Vagyok. Szégyen ~ mondtam jól tagoltan még a fojtogató energiák és leszorító fizikai ereje mellett is, és ha tehettem volna, megrázom magam. Eleget hallgattam ezt, a tiltakozásom viszont nem annak szólt, hogy beleuntam, fáraszt, hanem annak, hogy eszemben sincs továbbra is kudarcnak elkönyvelni magam, mert az fog megölni, az fog szégyent hozni, az ejt végső sebet a Teremtőm tekintélyén. Voltam már magasan, előkelő, tekintélyt parancsoló helyen és lezuhantam, amilyen mélyre csak lehet, bejárva mindent, amit egy falkán belül be lehet. Leráztam a félelmet, már ismerem az egészet, már nem tud gúzsba kötni a félsz, hogy talán elbukok, mert ahogy egyszer feljutottam, hogy viharként forgattam fel és zúztam össze magam körül mindent, úgy vissza is fogok menni oda, ahova tartozok. A bizalmasi körbe. ~ Megparancsolta ~ teszem még hozzá, egészen halkan, de nem kevésbé eltökélten. Megmondta, hogy csináljam végig, kiadta az utasítást, mint Alfa, mint Teremtő, és ahogy évekkel ezelőtt egy főhajtás és egy "igenis" volt a válasz, valamint az elvégzett munka, úgy ezúttal sem lesz másképp. Nyugton maradtam. Kiugrott vállal öngyilkosság lett volna pattognom, tudom, mi az a pont, ahonnantól a puszta hülyeség következik, s bármennyire is rühelltem, de most vártam.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Az oldalunkból is elvesz, fekete szőrünk hull ezer felé, vérünk cseppjei úgyszintén. Arrébb vágjuk, megunva az eddigi játékot. Amit kellett, azt láttuk, a harc értelmetlen tovább nyújtása és a tökölés pedig nem vall ránk. Ideje hát véget vetnünk ennek az egésznek. ~ Akkor mi vagy Duncan? ~ mordulok rá. Ő miként is definiálja saját magát, amikor a falka legaljára taszították? Mégis mi, ha nem szégyen?! Ellépek tőle, csupán energiáim súlyát hagyom rajta. Az életben maradást kivívta. Egyelőre. Véleményem szerint olcsón megúszta, viszont a büntetésének kérdése ebből a szempontból nem rám tartozik. Nem vagyok a Teremtője és nem vagyok az Alfája. Ugyanakkor sértő, hogy a saját leszármazottam az utolsók után kullog. Visszahúzom évszázados energiáim, hagyva, hogy felkeljen, ha van benne annyi. ~ Azt mondod, nem vagy szégyen. Hát legyen. ~ egyelőre az, később pedig majd meglátjuk. ~ Vagy a vakszerencse áll melletted vagy tényleg megérdemled az életed, bár kétségtelenül szereted azt lehugyozni saját magad. ~ más különben melyik farkas kerül a legszégyenteljesebb szerepkörbe?! És ezt nem foghatja a fiatalságára... ~ Új számodra vagy sem, de te és én egy család vagyunk. Tisztelem Atyádat és Ő is Engem. Beleszólok a család életébe, mert beleszólhatok. ~ azt pedig nem kell tudnia, hogy azért, mert Castor megengedi nekem vagy mert nincs más választása. Én nem kötöm az orrára melyik igaz és ezzel együtt nem ásom alá az alfája tekintélyét. ~ Bizonyítsd, hogy nem vagy szégyen. Atyádnak úgy, ahogy megparancsolta, a falkádnak úgy, hogy a talpuk alá valóként teszed, amit kell. Nekem pedig úgy, hogy kéthetente találkozunk. Dacolhatsz velem, ha akarsz, bár arra talán magad is rájöttél már, hogy felesleges volna. Segíthetek, mert egy család vagyunk vagy eltiporhatlak, mert szégyent hoztál rámnk. ~ látok benne lehetőséget, de a második esélyben nem feltétlen hiszek. Viszont én is megkaptam, miután elbuktam. Lássuk vajon ő méltó lesz-e rá. Tulajdonképpen kizárólag tőle függ. Arra pedig a lehető legnagyobb ívben teszek, hogy esetleg sértőnek találja-e, amiért idegenként én is elvárok tőle valamit. De talán hallotta már a mondást, miszerint erősebb kutya - jelen esetben farkas - baszik.
Most erre mit mondjak? Hogy a szerencsétlenebb mázlista? Mert valahol az vagyok, ilyen-olyan összegumbancolódott események folyamán, amik félig a magam érdeme, félig a jó élet tudja, kié/mié. Volt egy olyan viszketeg érzésem, mintha vizsgáztattak volna, s abból, hogy abbamaradtak a támadások, hogy felhagyott az ereje ide-oda szabályozgatásával, azt vettem le, hogy végeztünk. Az eredményben már nem voltam ennyire biztos, de hétszentség, hogy nem kérdezek rá, csak fújok egyet, ha már lihegni kényszerülök. Amint szűnik a nyomás, mocorogni kezdek. Nem tudok ehhez az egészhez jó pofát vágni, ami nem meglepő - nem értem, mi van. A jelent, ezt a harcot és hogy vége, azt valahol igen, de nincs meg a nagy egész, ami annyiból zavart, hogy ha már meg vagyok tépve, legalább tudjam, hogy ehhez neki hirtelen honnan lett jogosítványa azon túl, hogy nyilvánvalóan erősebb nálam. Felkeltem, a rossz vállamat próbálgattam. Első dolgom lesz visszaváltozva a helyére ugrasztani. Rám hagyja a nem-vagyok-szégyen kört, bár valami azt súgja, hogy kurvára nem hisz ebben, ami hidegen hagy, nem neki kell elhinnie, nem neki kell bizonyítanom. Hiszem én kis hülye még kis ideig. Elhúztam a szám, mert ebben a lehugyozásban valahol tényleg igazat kellett adnom neki. ~ Csodás ~ fűzöm a rokoni viszonyhoz repesve örülő kis szívem csoffadt kommentárját. Nem, egyáltalán nem vagyok boldog a hírtől, és gőzerővel próbálom kiszagolni a hazugságot, amire sajna nem lelek rá. Kurva élet. Észlelem a megfogalmazás diplomatikusságát, amitől rosszul vagyok, mert ingoványos terepet jelöl, ahol egyáltalán nem biztos, hogy az van nyeregben, akinek én - mondjuk így - drukkolok. Baromi jó. De ezzel elérte, hogy most már komolyan és feszülten figyeljem minden egyes szavát és ne próbáljak közbevágni. Remek, bizonyítgatok ide meg oda, és kétheti... ~ Hogy mi? ~ pislogtam párat, pedig tökéletesen értettem minden szót, nem vagyok gyengeelméjű. ~ Most komolyan korrepetálásra kell járnom? ~ Csak hogy biztosan értsük egymást és hogy jól értem: ennek a "rokonnak" tényleg joga van ahhoz, hogy így le-lenyúljon. Oké, nem vagyok épp pótolhatatlan státuszban falka szinten, aláírom és talán lehetnek hálásabb, meg szórhatnék köré virágszirmokat, de ez... ~ Mától számítva két hét a következő alkalom? Sikerült valamilyen szinten ráülnie a pofámra. Elbaszott egy helyzetben vagyok, vagyunk, gőzöm nincs, ha ilyesmi megtörténhet. Ezzel párhuzamosan pedig kismillió kérdés tódult fel bennem, de a nyakamat tenném rá, hogy úgyse felelne, max majd ha bizonyítottam valamit még. Szóval csak azért se kérdeztem. Mindazonáltal a dac mellett volt bennem némi megadás is. Nem akartam Castornak keresztbe tenni azzal, hogy beleszarok ebbe a... viszonyba, kapcsolatba, rokonságba? Arról nem is beszélve, hogy messze nem voltam vita-pozícióban.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
~ Az majd még kiderül. ~ morgom elméjébe, mert egyelőre még nem eldöntött tény, hogy mennyire csodás vagy sem a fennálló rokonság közöttünk. Egyelőre annyit elért, hogy nem akarom kitagadni a vérvonalamból a szégyen miatt, amivel bemocskolta azt. Egyelőre. ~ Ha így akarod nevezni, akkor tedd azt, a lényegen nem változtat. ~ korrepetálás, randevú, edzés, tesztelés, felkészítés... bánom is én minek hívja, nem is érdekel. Az viszont igen, hogy minden második héten a tiszteletét tegye nálam és nagyon ajánlom neki, hogy ne késsen egyszer sem. Az pedig nagyon remélem, meg sem a fordul a fejében, hogy lemondja vagy csak egyszerűen ne jöjjön el. Nem akarja ő kivívni a haragomat... ~ Igen. Az időpontot és a helyet tudatni fogom veled később. És jobban jársz, ha nem keresel kifogást vagy kibúvót a találkozó alól. ~ gondolom nem kell neki barokkos körmondatokban elmagyaráznom, hogy igen könnyedén utol fogom tudni érni, hogy megkapja az üzenetemet. ~ Addig pedig... Atyád tudja a számom vagy az MMWben megtalálsz. ~ bár nem feltételezem, hogy nagyon keresni akarnál, de ez nem számít most. Hacsak nem ad okot a maradásra, akkor a magam részéről távozom a fák sűrűje felé, vissza sem nézve rá. Castorral már nem találkozunk kéthetente, hát most átveszi a helyét a fia. A különbség azonban az, hogy míg az egyikre büszke vagyok, addig a másik szégyent hozott Önmagára, a Teremtőjére és Rám is. Tényleg nem sokon múlt, hogy ma este a bundása nélkül térjen haza. Mert farkasként legalább annyit bizonyított, hogy alkalmas villámnak és van helye a vérvonalamban. Az viszont továbbra sem tetszik, hogy csupán utolsóként...
//ha nem volna más, akkor köszöntem a lehetőséget //
Kezdőlap
//
Ez meg a ráadás szám. //
//
