Nia kitalált történeteinek a hihetősége szerintem az egyszerűségükben rejlik. Megtalálja a legkönnyebb magyarázatokat, a legkézenfekvőbb alibiket. Nős pasi. Hogy később ezért mit kap, otthoni fejmosást vagy épp dícséretet Shonte-tól, az szerintem nem is érdekli. Majd azt kimagyarázza, mindent megold. Ügyes kis csaj. Amíg elmegy pisilni, én itt melózok és gondolkozom. Aztán mikor minden kész és Nia is bent ül a kocsiban, repesztünk a pályán. Nem hajtom meg túlságosan, de azért igyekszem. Nia egyre fáradtabbnak tűnik, mégsem nyugszik. Most a leveleket veszi elő. Én közben nagyon figyelek az útra, mert jobbra a leágazásnál több autó is elmegy. A kamionok persze itt maradnak, éljen a csigatempó... Csak akkor nézek rá a levelekre, mikor már a monstrumok mögött haladunk. Nia pedig meg is fejti a titkot. Én már tudom, a naplóban volt szó róla. Szerintem már fáradok, mert azt hittem, hogy ezt tisztáztuk, de akkor elfelejtettem volna elmondani? Lehet. A vezetést még megcsinálom rutinból, de aztán kell egy nagy alvás vagy legalábbis szellemi felfrissülés, úgy érzem. Bőszen bólogatok és mivel most nem kell egyfolytában figyelni az utat, rá is tudok nézni Nia-ra: Ezt nem mondtam volna? A napló végén az volt, hogy várják vissza Danielt Annie-vel. Bocs, szerintem még a látottak hatása alatt voltam, mikor összefoglaltam és ezt kifelejthettem. Mikori a levél? Még az eltűnése előtti és olvashatta? Persze, szólj oda mindenképp! Nia izgatott és félti azt a családot. Annie elvileg kívülálló, de ha sok időt töltött ezekkel, rá is ragadhatott valami. Mindegy, figyeljék, de mi is résen leszünk. Annie Treston. A hadnaggyal már csak egy rövid közjáték volt és utána a leglényegibb kérdés: hol van most az emberünk vagy farkasunk? Nia-ra néztem, sóhajtottam egyet és azt tudtam mondani, amit még a szálloda előtt okoskodtunk ki: Egyelőre nincs jobb ötletem, mint az a három hely, amit mondtunk. Ha ezzel a címmel is összevetjük, akkor talán tovább szűkül a kör. Látom, hogy mennyire fáradt, úgyhogy rámosolygok és még megnyugtatom, hogy pihenhet egy kicsit: - Hosszú napod volt és ez az út is hosszú lesz még – mutatok a kamionokra, amik biztosan szintén Fairbanks-be mennek, különben már lekanyarodtak volna. - Aludj nyugodtan! Szólni fogok, ha megérkeztünk és a többit holnap megbeszéljük telefonon, jó? Ha nem alszik, akkor még beszélgethettünk mindenféléről, nem csak erről az ügyről, bár én jobban örülnék, ha pihenne és nem kellene csacsogni hazafelé menet. Úgyis kitettem ma magamért...
Az igazság az, hogy az Aurora megnyitója már jóval édesebb Álomba ringatott, mint azt valaha is remélhettem volna. Ha soha nem nyitottunk volna ki, már akkor is megérte volna csupán arra az egy estére beengedni mindenkit. Egy helyen látni a családom tagjait olyan csoda, ami egy évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt. Család. Vér és szellem, testvér és szerelem. Még Sangilak is eljött, és tudom, hogy ez önmagában akkor is óriási dolog lett volna, ha át sem lépi a küszöböt. Ha kint állt volna falnak vetett háttal, akkor is tudom, hogy valamit jelentett számára. Minden boldogságnak ára van, és én nem tudom, hogy mikor kell majd törlesztenem ezt a számlát. A természet, az élet, a világ egyensúlya borul fel, ha a mérleg két oldalában eltér a mennyiség. A szívem mélyén valóban rettegek attól, hogy meddig tarthat ez az állapot, és mikor hasít Jégviharként a pillanatba a veszteség. Hogy miként csúszik ki ujjaim közül a jelen hihetetlen Illúziója. És még Yee is egyenesben van. Annabelle jót tesz neki, és ha már az én boldogságomon átok ül, legalább az övé maradjon olyan tiszta, mint amilyen a lelke és a tettei. És bár a bolt rosszabbul teljesít, mint vártam volna, úgy gondolom, hogy ezért mégis megérte. Ezen felül még több vendégem is akadt, mint ahány pezsgőspoharat kikészítettünk. Ami egyszerre töltött el boldogsággal, és némi bosszúsággal is, de azt az estét igazán kár lett volna elrontanom. Találkozóra invitáltam hát Tiguaqot, és ahelyett, hogy taxit fogtam volna, gyalog indultam el az Anchorage-be vezető autópálya melletti végtelen erdőségben. Ilyenkor örülök annak, hogy a határ, ami a szülőföldemhez köt, nem holmi emberi mérce szerint lett kialakítva. Hónom alatt a növénygyűjteményt szorítom finoman, ahogy ráérős léptekkel kémlelem a ritkásan haladó gépjárműveket, és feltételezem, hogy megint az a Brian fogja elhozni őt. Nem tudom, hogy miért van rossz érzésem ezzel kapcsolatban.
- Nekem akkor se tetszik. – Hallottam, ahogy tenyerét végighúzta borostás állán. Úgy sercentek az erős szőrszálak, ahogy a forró parázs szokott, mikor leöntöm vízzel. Felsóhajtottam. Éreztem Brian-en, hogy ideges… még a rádiót se kapcsolta be, pedig szeret zenét hallgatni vezetés közben. Pár órája indultunk el a Brian által bérelt autóval. Egyedül akartam jönni, stoppal… de hallani se akart róla. Amióta megtudta, hogy rátaláltam a teremtőmre… ideges lesz, akárhányszor csak szóba kerül. Ha nem ismerném annyira jól, akkor azt gondolnám, hogy szimplán féltékeny… mint hím a hímre… de tudom, hogy nem erről van szó. Félt, egyszerűen. Félt, és szerintem haragszik is Kilaun-ra, de ezt még eddig nem mondta ki. Nem mintha szükséges lenne. - Egész eddig nem volt az életed része. Ő hagyott el, és nem törte össze magát azért, hogy felkutasson. Mióta meg véletlenül összeakadtatok, már másodszor rángat kénye kedvére. Te meg ugrasz, mintha… - A kuplung és a pedál feljajdult, ahogy mérgében durván rátaposott, és nagyobb sebességre váltott. - Ne legyél igazságtalan. Nem tudhatod, miken ment keresztül az elmúlt századokban. Kérlek, tedd félre az előítéleteidet. Te nem vagy ilyen, Brian. – Oldalra nyúltam, megérintettem a kuplungon nyugvó kezét. - Igazad van, tényleg nem tudom. De azt tudom, hogy te miken mentél keresztül. Tudom, milyen régóta kerested már, de legalább arra vehetné a fáradtságot, hogy ő látogat meg, ha már látni akar, nem pedig téged ugráltat. – Halántékomat a hideg üvegnek döntöttem, úgy hallgattam a dühöngését. - A kedvemért… kérlek… hagyd ezt kettőnkre. Mindketten nagyon fontosak vagytok nekem, és nem szeretném, ha ismeretlenül elítélnéd őt. Tedd félre a miattam érzett ellenérzéseidet irányába. Kérlek. – Egy ideje már leengedtem félig a pajzsomat, hogy az energiáimat kiterjesztve érzékelhessem az út környékén levőket. - Megjöttünk. – Közöltem önkéntelenül elmosolyodva. - Kicsit tovább kell mennem, nem messze innen van egy pihenő… ott tudom letenni a kocsit. – Pillantott a táblákra az út mentén, ami közül az egyik jelezte az autópálya menti pihenőt. Kihúzódott a szélső sávba, majd pár perccel később megálltunk. Halandók jelenlétét érzékeltem csak a közelben, és az erdő illatát, amikor kiszálltam a kocsiból. Megigazítottam a sapkámat, és összehúztam magamon barna irhakabátomat. - Köszönöm, hogy elhoztál. – Megöleltem Briant. - Utálom, ha stoppolsz. – Felelte, majd elengedett. - Bemegyek, iszok egy kávét… veszek valami újságot. Meg ilyesmi. – A könyvesbolt megnyitóján is odakint várt, és most se veti fel, hogy esetleg elkísérne, hogy megismerje a teremtőmet. Egy kicsit bánt, mert úgy érzem, hogy egyáltalán nem kíváncsi rá, bár amilyen hangulatban van most, talán nem is ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy bemutassam őket egymásnak. - Rendben. – Érintettem meg finoman a vállát, majd elindultam arra, amerről érzékeltem Kilaun-t. Egy idő után elfogyott talpam alól a betonút, felváltotta a hó, és az avar. Tenyereimmel futólag érintettem meg a fák törzsét, a durva kérget… a megkövült gyantafolyásokat, a lombjait lehullatott rezgő ágú bokrokat. Fülig érő mosoly ült ki a hideg által pirospozsgásra csípett arcomra, amikor megéreztem apám illatát. - Úgy örülök, hogy felhívtál! – Tártam szét a karjaimat, és ha megengedte, akkor odaérve hozzá… átöleltem. Farkasom is előre nyomakodott kicsit, hogy a húsbörtönön át atyjához dörgölőzhessen, így üdvözölve őt ismételten.
Érzem és hallom, melyik az a pillanat, amikor elsuhanunk egymás mellett. Apró jelzés tőlem, mégis tudom, hogy eljut hozzá, és könnyűszerrel meg fog találni. A társát is érzem, nyugtalan energiák adnak jelt az ittlétéről, de egyelőre nem sok jelentőséget tulajdonítok a dolognak. A farkasommal együtt eresztem el a fülem mellett. Léptek nesze, erősödő illatok jelzik néhány perc múlva Tiguaq közeledtét. Amikor kellően közel érzem magamhoz, megállok. Bevárom a nőstényt ahelyett, hogy közvetlenül elébe sietnék. Szótlanul ölelem vissza, de csak fél kézzel, hiszen a másikban a növénygyűjteményes könyvet fogom. A farkas is üdvözli a kölykét, de van az egész helyzetben valamiféle ridegség, apró, alig észrevehető: jelenléte talán éppen ezért olyan idegőrlő, mert Tiguaq abban sem lehet biztos, hogy valóban érzi-e elégedetlenségem megnyilvánulását. - Ezt nálam felejtetted. - nyújtom végül felé a könyvet - Illett volna korábban visszaadnom, de a megnyitón kissé kiment a fejemből. Ha átveszi, úgy még valamivel tovább időzik ujjam a borítón. Mintha nehéz volna elszakadni tőle, holott nem is a sajátom. Amint rájövök vágyódásom eredetére, úgy rántom zsebre a kezeimet, mintha tiltott kincsek elől akarnám visszafogni magam. - Phillipet azóta sem láttam. - jegyzem meg mintegy mellékes információként - Úgy vélem, kissé megijesztetted. Hagyok némi szünetet, hátha megosztja velem a véleményét a történtekkel kapcsolatban. Talán abban sem lehet biztos, hogy pontosan mire is gondolok. - Fél évezred. Fél évezred telt el, és úgy viselkedsz, mint egy gyerek. - szavaim súlya ellenére hangomban nem csendül sem vád, sem indulat - Más időket élünk. Nem dobálózhatsz csak úgy a nevemmel, mint hajdanán. Elmondhatatlanul örülök, hogy rátaláltál az unokádra, de a döntés arról, hogy beavatom-e a teljes történetbe... Engem illet. Illetett volna... Azt gondolhatnánk, hogy ennyi évszázad alatt megtanulhatta volna, hogy egy egyszerű ember nevével is milyen borzasztóan vissza lehet élni, pláne egy olyanéval, mint én. Nem hibáztatom érte. Megértem, talán... Ha a jelenlétem régi időkbe repíti vissza úgy, ahogy néha engem is, nem tudok rá haragudni. Azonban létem egy része sértett, és ezt a csorbát mindenképpen ki kívánja köszörülni.
Valami más volt, mint ezelőtt. Nem voltam benne teljesen biztos. Az is lehet, hogy csak a Brian-el való vitánk nyomta rá a hangulatomra a bélyegét, és bemagyarázom magamnak a dolgot. Kezem lecsúszott apám karján, megérintettem a kezében nyugvó gyűjteményt, és elmosolyodtam. - Akkor ott hagytam el. Köszönöm, hogy megőrizted nekem! – Simítottam végig a jól ismert borítón. Napokkal később vettem csak észre, hogy eltűnt. Nem találtam a táskámban, felforgattam az albérletet is, de ott se találtam sehol. Még Brian-hez is átkopogtattam… de ő se emlékezett rá mikor látta nálam utoljára. - Kevés dolgot viszek magammal, ha költözünk, de ezt nagyon sajnáltam, amikor azt hittem, hogy elveszett. – Vallottam be. Két bőröndbe belefér az egész életem. Azt hiszem, a mai világban ezt kevesen mondhatják el magukról. Nem téptem ki Kilaun kezéből, amikor éreztem, hogy kicsit tovább fogja, mint az indokolt lenne. A gyermeki lényem, ami újra megelevenedett, mióta ismét találkoztunk… a szíve mélyén azt remélte, hogy azért nem akarja elengedni, mert az enyém… rám emlékezteti, amikor megérinti, vagy belelapoz. Megvártam, hogy saját maga engedje el, s csak azután szorítottam a kabátomhoz, szívem tájékán egy mosollyal az arcomon, ami aztán rögtön le is fagyott, amint Philipet szóba hozta. A kölyök egy kicsit valóban bátortalan… de én inkább izgatottan izgágának nevezném a megnyitó utáni állapotát, annyira el volt varázsolódva a történtektől. Megijedt volna? Őszinte aggodalom ült ki az arcomra. Nem beszéltem vele azóta… remélem nem történt vele semmi!? - Egy kicsit valóban bátortalan még, de nem tűnt ijedten, amikor elbúcsúztunk egymástól. Nem is értem… - A gondterheltség ráncok formájában ült ki a homlokomra. - Gondolod, hogy direkt kerülne? – El nem tudom képzelni, milyen oka lenne rá. Talán… talán a falka megtiltotta neki? Remélem nem sodortam bajba, hiszen olyan sokan voltunk ott… falkaszagot pedig csak néhányukon éreztem rajta kívül. Nicholas száma megvan. Talán fel kellene hívnom, és Philip után érdeklődnöm. Ezután olyan következik, amire egyáltalán nem számítottam. Talán még a nyakam is behúzom a vállaim közé, olyan váratlanul ér a feddése. - Én... – Zavartan nyeltem egyet, mert fogalmam sincs, mi rosszat tettem. Nem vagyok az a fajta, aki direkt módon akarná kihúzni a gyufát bárkinél… a teremtőmnél meg főleg nem, akiért ha kell, akár tűzbe is mennék. Apám ezután magyarázatot ad, de én továbbra is úgy állok előtte, mint aki megsüketült volna. A hallásommal semmi probléma, egyszerűen csak nem találom a szavakat a hallottakra. - Fel se merült bennem, hogy ebből bármi probléma lehetne. Én csak annyira boldog voltam, hogy rátaláltam. Ráadásul tudja, hol van Asami. Mindketten a Fairbanksi falkához tartoznak, én pedig megígértem neked… - Csuklott el a hangom, miközben próbáltam visszatartani kikívánkozó könnyeimet. - Én csak örömet szerettem volna szerezni mindkettőtöknek. – Tettem hozzá halkan. Annyira régóta vágytam már rá, hogy újra a közelemben tudjam… annyira régóta vágyok arra a családi légkörre, ami gyerekkoromban vett körül, s azt szeretném, ha mindannyian együtt lehetnénk. - Igazad van apám. Tényleg gyerekes vagyok. Gyerekes ábrándokat hajszolok még mindig. – Bukik ki belőlem, és megerednek a könnycsatornáim is. Örömömben, hogy ismét rátaláltam… már a reptér felé menet legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy végre megtaláltam őt. - Sajnálom, hogy csalódást okoztam. – Nem voltak üresek a szavaim. Farkasom nyüszögve húzta össze magát, fejét behúzta mancsai közé, farkát pedig becsapta a fara alá. Nem akartunk rosszat. A jó szándék vezérelt minket. Visszacsinálnám, ha lehetne… de sajnos már nem lehet.
Teljes mértékben meg tudom érteni a holmikkal kapcsolatos hozzáállását. Én semmit, de tényleg semmit nem hordtam magammal soha, ami kellett, azt általában a képességem alkalmazásával szereztem meg magamnak. Amióta azonban újra rátaláltam Abigailre és Yee-re, meg kell próbálnom alkalmazkodni a társadalmi elvárásokhoz. Ma már én is vinnék magammal néhány emléket. - Igazán szép gyűjtemény. De tudod Tiguaq, azok a dolgok, amik igazán összetartoznak, mindig visszatalálnak egymáshoz. A mondandóm alatt összefűzöm az ujjaimat a mellkasom előtt, szimbolizálva ezzel az összetartozást. Nem hagyom el a gesztikulációmat, akkor sem, ha tudom, hogy esetében semmi szükség ilyesmire. De soha nem kivételeztem vele, sem pedig a jelenlétében, és ezt a szokásomat ma is tartom. - Mégis hogy ne lenne ijedt. - jelentem ki erőteljesebb hangnemben - Mennyi idős? Harminc? Negyven? - nem várok választ a kérdésre egészen pontosan - Talán még azt sem értette meg teljesen, mit jelent farkasnak lenni. Arról nem is beszélve, hogy a vérem eleve... érzékenyebb az ingerekre, de ezt te pontosan tudod. A világért sem nagyzolnék, de a farkasok közt mesék és legendák keringenek rólam, sokan azt is megkérdőjelezik, hogy léteztem-e egyáltalán. Nem csak én, hanem mindannyian. Hogy a vérvonalak alapítói, egyáltalán a nagy Tupilek és Alignak igazak voltak-e vagy csupán a természet kifacsart termékei vagyunk-e mi, farkasok. Ez az a helyzet, amiben egyszerűen nem lágyulhatok el. Szeretem a kölykömet, hogy ne szeretném, de legyen bármilyen bántott vagy megalkuvó, újabb leckét kell megtanítanom neki. Olyan leckét, amire régen nem volt szükség. Azóta más idők járnak, és akár tetszik, akár nem: mindannyian alkalmazkodni kényszerülünk az új játékszabályokhoz. Amikor sírni kezd, érzem a késztetést, hogy megöleljem, de rideg falat húzok kettőnk közé. Mert erős vagyok ahhoz, hogy megtegyem. - Ahogy te is elvesztettél engem, úgy a világtól is elszakadtam, lányom. A kilétemről csupán az tudhat, akit én arra érdemesnek találok. Te köztük vagy. Azok, akik ott voltak a könyvesboltban, azok. De feltételezem, hogy az a kedves úriember is remekül tájékozott velem kapcsolatban, és most már egy olyan kölyök is, akiről a nevén kívül nem tudok semmit. Megváltoztam, Tiguaq. És ha bárki... - lépek közelebb hozzá, hogy az álla alá nyúlva felemeljem a fejét - ...bárki veszélyezteti az én, és ezáltal a családom biztonságát... Az meghal. És én fogom megölni. Ha kell, hát legyen az a saját leszármazottam. Legyen akár ő, vagy Keelut. De bennük bízhatok, de egy sokadik leszármazottamról ezt nem mondhatom el. Sem erről a Brianről. Sem senkiről, akit nem ismerek személyesen. Nem kérem ki a véleményét arról, hogy szerinte bízhatunk-e a Philip nevű kölyökben, mert erről majd én magam fogok megbizonyosodni. - Legyen ez egy figyelmeztetés a jövőre nézve. Ne félj, nem foglak bántani. Bizonyítékul lentebb eresztem a pajzsom, átengedve rajta a krémszín Első farkas büszke lépteit, aki megközelíti a kölykét, és bár ő maga is feddő távolságtartást prezentál a kisebb előtt, mégsem fenyegető vagy agresszív.
- Tudom. Én csak tizenegy voltam, amikor… - Nem, a világért se akarok vádló lenni, nem akarok szemrehányást tenni, amiért két év után magamra hagyott… ott hagyott, ahol én féltem, ahol úgy bántak velem, ahogy nem kívánom azt egyetlen kölyöknek sem. Soha nem akartam senkiben se lelkiismeret furdalást kelteni, vagy szánalmat… sajnálatot, amiért nem látok, de pont én vagyok az, akinek az ilyet nem kell megmagyarázni. Philip lényegében már felnőtt volt, amikor farkassá lett. Asami mellette volt sokkal hosszabban, ráadásul egy olyan falkában hagyta őt, amelyik láthatóan sokkal jobban bánik vele, ahogy velem bántak. Lehet nem értette meg még teljesen, hogy mit jelent vérfarkasnak lenni… de biztosan több fogalma van róla, mint nekem annak idején. Nem hátrálok el, amikor közelebb lép hozzám. Tudom, hogy nem lenne értelme, hiszen pár méter távolság őt nem akadályozhatná meg abban, hogy azt tegye, amit tenni akar. Amikor az államért nyúlva megemeli a fejem, forró könnycseppjeim az államról a kezére csordulnak át. Megijedek, de nem azért, mert a saját életemet félteném. Hallhatja ő is, ahogy én is hallom saját szívem felgyorsuló ritmusának zörejét. - Brian 285 éve mellettem van apám. Soha nem tenne olyat, amivel árthatna nekem… Ő tanított meg írni… ő tanított meg olvasni… felneveltünk egy gyereket, akit együtt veszítettünk el, és megmutatta nekem úgy a világot, ahogy te… vagy bármilyen más látó látja. Nincs olyan dolog, amit ne tudna rólam, apám. Ő olyan nekem, mint egy testvér… ő… csak félt engem, mert fontos vagyok neki. Nem adna ki senkinek, mert azzal nekem is ártana… Igen, tudja, hogy ki vagy… de kérlek, ne bántsd őt ezért. Csak azért ellenséges, mert tart attól, hogy fájdalmat fogsz okozni nekem. Kérlek... – Vannak helyzetek, amikor nem szégyen a könyörgés, és ezt a helyzetet olyannak érzem. Brian nagyon sokat jelent nekem. Noha volt pár év, amit külön töltöttünk… amikor külön utakon jártunk, de ő az egyetlen biztos pont az életemben lassan már száz éve. Rajta, és Philipen kívül nem tudja senki, hogy ismét ráleltem. Asaminak sokat meséltem róla annak idején… nem volt másom róla, csak az emlékeim, amiket jól esett megosztanom, beszélni róla, mert akkor egy kicsit úgy éreztem, hogy megelevenedik, élővé válik… mintha ott ült volna mellettem, és a tenyerét a vállamra helyezte volna. - Csak Brian és Philip tud rólad tőlem, hogy te vagy az Álmodó, másnak nem mondtam el, és nem is fogom. Kérlek, ne bántsd őket azért, mert én hibáztam. Inkább engem büntess. – Brian soha nem játszotta el a bizalmam, érte bátran tűzbe mennék. Philipet tény, hogy nem ismerem annyira, de bízok a kölyköm választásában… abban, hogy egy felelőtlen embert nem harapott volna be. Nem tudnám megbocsájtani magamnak soha, ha miattam esne bántódása Briannek, Philipnek… vagy bárki másnak ezért. - Nem félek attól, hogy bántanál. – Fonom hideg ujjaimat a csuklója köré. Farkasom lapos kúszásban közelíti meg atyját. Noha nem lát, de fejét bűntudattól terhesen leszegi, s nyüsszögve próbál mind közelebb… közelebb húzódni, hogy orrát… s ezzel pofáját atyja mellső lábai közé tolja… majd az oldalára dőlve elfeküdjön előtte… így kínálva fel sebezhető hasát, és a nyakát. - Én csak attól félek, hogy megint eltűnsz… - Rázkódnak meg a vállaim. A fizikai fájdalom elmúlik. A sebek begyógyulnak, hacsak valakinek nem veszik el az életét… de nincs rosszabb a lelket mardosó bizonytalanságnál. A tudatnál, hogy a világban ott van valaki, akit szeretünk, aki hiányzik… de nem tudjuk, merre keressük. Nem akarom őt újra elveszíteni.
- Ahonnan mi jöttünk, ott tizenegy évesnek lenni nem azt jelenti, mint ma, ebben az elcsökevényesedett, kényelmes világban. - oktatom ki kissé - Arról nem is beszélve, hogy a mi hitvilágunkban ez nem volt kimondottan különös esemény. Szellemek, ártóak és gonoszak ott léteztek a mindennapjainkban. Az erdő szelének suttogásában, a jég repedésének kiáltásában, állatokban, sziklákban, a levegőben... Nem tudok hitelt adni a szavainak. Türelmes vagyok, eltűröm a védőbeszédet, mert ehhez minden joga megvan. Ó, ha tudná, hogy neki mennyivel több mindenhez joga van velem szemben, mint bárki másnak. Különleges a szívemnek, mindig is az marad, de a legszebb ajándék is csak úgy marad ép, ha vigyázunk rá. És én éppen ezt teszem. Nem kívánom neki, hogy két szék közé szoruljon, azt azonban mindennél erőteljesebb joggal elvárom, hogy én legyek számára az első, akkor is, ha csupán most találkoztunk újra. - Ebben az esetben mondd meg neki, hogy az ő léte nevetségesen kevés ahhoz, hogy ne ártsak neked, ha éppen ahhoz van kedvem. - szögezem le, ámbár soha nem bántanám Tiguaqot csak azért, mert máson épp nem tudom kiélni veszett dühömet. Apa vagyok, nem diktátor. És nem tetszik, hogy valaki más miatt könyörög, az én vérem ne tegye ezt. Nem várom el tőle, semmi szükség rá, sőt, egyenesen hiábavaló. Hiszen ha túl messzire megy ez a Brian a kéretlen védelmezésben, a sorsa így is, úgy is megpecsételődött - Ha fontos neked, értesd meg vele, hogy nem viselem jól a kimondatlan fenyegetéseket. Semmi joga ahhoz, hogy ellenőrizgessen, téged pedig semmi joga nincs esetlen kölyökként kezelni, aki még egy döntést is képtelen önállóan meghozni. Öt évszázad, a Szellemekre, Tiguaq. Ha oka lenne félteni, már rég nem lennél életben. És bár indulatos vagyok, az utolsó mondatom nem több, mint színtiszta elismerés. Elismerése annak az erőnek és kitartásnak, ami benne lakozik, amivel túl tudott élni akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna egy segítő kézre, és ő mégis egyedül volt. Szinte gyerekként. Felmordulok. Hosszan, elnyújtottan. Reszket a kezem, és aztán meg is lendül. Egy erőteljes pofon suhan át a megfagyott levegőn. - Ezt nem miattuk kaptad. Ezt azért kaptad, mert ostobaságokért könyörögsz. - hiszen azt büntetek, akit én jónak látok. És egyébként is érzem, hogy számára az volna a legnagyobb büntetés, ha nekik ártanék, az mélyebb sebeket vágna benne, mint ezer pofon, amit tőlem kap - Ha könyörögni akarsz, akkor könyörögj Briannek azért, hogy változtassa meg a hozzám való viszonyulását. Nem akarom bántani. Ezt sem akartam, jobban nem is kívánom. Már ezért is elmondhatatlanul pocsékul érzem magam. Felsóhajtok. - Figyelj rám, Tiguaq. - próbálok valamivel kedvesebb, törődőbb hangszínt megütni ezúttal - Nem tudom, hogy miért és meddig kell itt maradnom. De megesküszöm neked... hallod? Megesküszöm, hogy ha csak a legkisebb lehetőséget is meghagyják számomra a Szellemek, tudni fogsz róla, hogy miért és hova kell elmennem. Nem akarok menni. Minden sejtem tiltakozik a távozás gondolatára, de soha nem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban csap le ránk a felsőbb akarat, hogy mikor kell mennünk... Vagy éppen meghalnunk.
"Hide your face forever Dream and search forever Night and night you feel nothing There's no way outside of my land"
Ez a világ már valóban nem olyan, mint az, amiben én nevelkedtem. Nem szólok vissza, mert ebben igaza van atyámnak. Ettől függetlenül én hiszek abban, hogy Asami nem pakolt volna ekkora terhet Philip-re, ha úgy gondolta volna, hogy nem birkózik meg vele. Legalábbis én nem úgy neveltem őt. Ha tartotta magát azokhoz a dolgokhoz, amikre én tanítottam őt hajdanán, akkor bízok az ítélőképességében, és abban, hogy Philip bármennyire is legyen félénk… nem ostoba. Remélem nagyon, hogy csak a munka temette maga alá, és a próbák… és nem történt vele semmi. Bármikor eltud érni, ha akar. Ha atyámmal lezárul ez a beszélgetésünk, első dolgom lesz felhívni őt, mielőtt még visszamennék Brian-hez. - Tisztában van ezzel. – Ezért is félt annyira. Ha valakit szeretünk, azt féltjük még akkor is, ha tud magára vigyázni. Féltjük, mert nem akarjuk elveszíteni azt, ami fontos nekünk. - Nem kezel esetlen kölyökként, csak megszokta, hogy vigyázunk egymásra, és hogy őszinték lehetünk egymással. Nem rejti véka alá a véleményét, én pedig megengedem neki, mert elég régóta vagyunk már részei egymás életének. Meghallgatom, de nem jelenti azt, hogy úgy is cselekednék. Önálló személyiség ő is, ahogy én is. Nem parancsolunk egymásnak. – Felsóhajtok. Öt évszázad. Annyi… annyi mindent történt velem ez idő alatt, s még csak a töredékéről tud atyám. Vajon lesz-e valaha annyi időnk, hogy mindent elmesélhessünk egymásnak, ami ezalatt történt velünk? - Te magad mondtad atyám, hogyha bárki veszélyezteti a biztonságodat, vagy a családod biztonságát, az meghal. Te is félted a családodat, mert szereted a családodat… és ő is félti. Neki én vagyok a családja. Nem tilthatom meg neki, hogy aggódjon értem. A lélek sérülékeny atyám, még ötszáz évesen is. – A vérvonal képességem lehetővé teszi, hogy még ilyen idősen is meg tudjam magam védeni, ha valaki fizikálisan ártani akarna nekem. A fizikális fájdalomtól kevésbé félek. Az Omegaként töltött időszakom megtanította elviselni a fizikális bántalmakat. Lelkileg bántani csak azok tudnak, akik közel állnak hozzánk, akiket szeretünk… és Brian ettől félt engem. Amikor Nicole meghalt tizenhárom éve, a szívem egy része is vele halt. A gyász és a bánat szülte kavargó energiáim szinte elviselhetetlenné tették azt, hogy bárkit is elviseljek a közelemben. Nehezen tettem túl magam a dolgon, már ha túltettem egyáltalán. Azóta minden évben, szeptember 11-én elvonulok. Teljesen egyedül töltöm azt a napot. Csak én, és a gondolataim… az emlékeim. Mély érzésű vagyok. Nagyon mélyen kötődtem a törzsemhez, a szüleimhez… Kilaunhoz, aztán Asamihoz… a szerelmemhez Indiában, akit magam mögött kellett hagynom a saját biztonsága érdekében, amikor Brian-t megmentettem. Nem akarja, hogy elveszítsem… hogy kiöljék a lelkemből azt, ami olyan különlegessé tesz. Már azelőtt megérzem a pofon szelét, mielőtt hideg tenyere az arcomon csattanna. Nem térek ki az ütés elől, noha képes lennék rá... de hiszek abban, hogy atyám nem emelne rám kezet, ha nem lenne jó oka rá. Pár másodpercig érzem, ahogy az ütése nyomán zsibbad a bőröm. Azt nem láthatom, hogy ujjai nyomai jól kirajzolódva meg is maradnak vörösen. Ha ember lennék, valószínűleg jó pár napig magamon hordoznám az ütése nyomát, így viszont pár másodperc múltán nyomtalanul eltűnik. - Biztos vagyok benne, hogy ha személyesen megismeritek egymást, megváltozik a véleménye. – És nem csak egy nemtörődöm apát vél látni Kilaunban, aki két év után odadobta a kölykét egy falkának, anélkül, hogy megbizonyosodott volna, hogy jó helyen hagyja-e. - Rendben. – Törlöm le a könnyeimet az arcomról. Nincs okom kételkedni a szavában, hiszen nem ígért nekem soha semmi olyat, amit ne tartott volna be, pláne nem esküdött meg még semmire, soha. Komolyan veszem a szavait.
Egyre többször érzem úgy, hogy meg kell állnom. Nem számolok már idővel, nem törődök sebekkel, csak hajt előre a makacs Vaskovic-vérem és a szabadság illata, számban keveredve tulajdon vérem fémes ízével. Erdő, tisztás, erdő, sziklás, erdő... A patakot elhagyva jószerével a vak világba rohantam bele, egészen addig, míg a főút betonsávja fel nem bukkant a fák között. Azt követtem hát szakadatlan, hol újult erővel koptatva karmaimat a sziklás talajon, hol alig vonszolva magamat a sűrű aljnövényzet között. Anchorage kellemesen nyugalmas állomás lesz, amíg kissé összeszedem magam és kitalálom, mi a fasz legyen, merre tovább.
Szépen lassan folyik össze idő és tér, a sebek újra és újra felszakadnak, ahogy sietős, határozott tempót diktálok. Ha lenne út közben egy kocsma, benzinkút, telefonfülke ... a kibaszott yeti is megtenné, ha lenne kocsija! Már nem járok messze, ez sarkall kitartásra, de elhúz a busa nagy farkasfejem, rosszul lépek és tulajdon lábamban esek el. Zihálva veszem a levegőt, ha nem lennénk ennyire északon még tikkadnék is a nyári napsütésben. Valahogy így festhet a partra vetett hal is, mint én, csak kevéssé csatakosan, felismerhetetlenül véresen és sérülésekkel teli - elég csak az ezüstrács okozta leszántott oldalamat venni, Sura további kedvességeinek még be nem gyógyult maradványairól nem szólva. Ez annyira lehangolóan szánalmas... És olyan elcseszettül nem érdekel! Fejem a hideg földre hanyatlik az útszéli árokban, simán döglött nagyvadnak nézhetne bárki, aki kicsit is kiszúr a mocsárszín, remekül rejtő bundából a főúton elsuhanva. Jó ez most. Nincs már messze Anchorage. Csak egy kicsit... egy egészen kicsit hagy pihenjek.
Az van, hogy bírom a vezetést, szóval, ha olyan van, hogy lerokkan a nyomorult sofőr, akkor inkább én pattanok autóba, minthogy mással intéztessem, legalább kiszellőztetem a fejemet. Kibaszottul fel vagyok baszva ugyanis, és jobb mindenkinek, ha nem vagyok emberek között. Az biztos, hogy a nagy kaporszakállú be volt szívva, amikor ezeket a balfasz Corvinokat teremtette, mert két ekkora vadbarmot még nem hordott a hátán a föld. Kíváncsi vagyok, a tükrök sikítva törnek-e el, ha beléjük mernek még ugyan nézni. Visszafelé tartok már, amikor a farkasom nem túl diszkréten oldalba rúg mentálisan, hogy leszek szíves odafigyelni, mert van valami, amit látnunk kéne. Jól van már, baszki, a türelem az smafu? Valami csóka ott vergődik az út szélén. Öcsém, ez is beszívott, elég egy gyökér, aki két pillanatra félrenéz, máris tökéletes lesz kerékmintának. Leparkolok már mögötte, hogy megnézzem, aztán valahol a kiszállás és az első megtett két lépésem között tudatosul is bennem, hogy én ezt a faszit ismerem. Azt a büdös… - Na te aztán kurva szarul nézel ki, öregem. Nyitok így, mert miért is ne, képen azért nem röhögöm, mert csórikám tényleg úgy fest, mint akin átnyargalt egy ezüst tankcsorda, vagy valami hasonló marhaság. Gondolom benyalta a tutit Fairbanksben, megy ez a magunk fajtának, én holt biztos, hogy többet be nem teszem oda a lábam. Egyszer volt Budán kutyavásár. - Mázlid van, hogy szállítmányért voltam. Kérsz valami szeszt? Inkább inni, mint fertőtleníteni, utóbbit ki nem szarja le nálunk? Közben felnyalábolom a földről, ha kell, pofán is vágom párszor, mert ez a hülye be ne ájuljon itt nekem, még a végén előpattan a bestia, aztán baszhatjuk mindketten, de nagyon. Igyekszem beorigamizni a hátsó ülésre, szerencsére üres, aztán ha választ nem kaptam, hát a mellehúsára pakolok az első üveget, ami a kezembe akadt, még ki is nyitom neki, ha látom, hogy balfaszkodik, ne mondja azt, hogy nem vagyok kedves.
Fogalmam sincs, honnét a retekből támadt az a fantasztikus ötletem, hogy nekem vissza kell változnom emberi alakomba. Talán a nudizós stopposok táborát szándékoztam volna erősíteni, mikor meghallottam az elhaladó autók kerekének zaját és agyamra ment a benzinszag. Vagy egyszerűen csak meguntam, hogy úgy fekszem ott az útszélen, mint valami szőrös, döglött szivacs. Szóval fájdalmas szisszenések közepette megváltam a bundás felemtől, s két lábra tápászkodva fel indultam meg az út felé. A kimerültség, a sebek és úgy egyáltalán az elmúlt időszak azonban kivett belőlem annyit, hogy rohadtul ne a lábam elé tekintgessek. Meg is lett az eredménye, ahogy eltaknyoltam a tökig érő aljnövényzetben, mikor kifelé másztam volna az árokból. Asztakurvaédesjóistenitneki! Oldalamhoz kapok, a bőrtelen hús égő fájdalma idegeimben lüktet. Lehet, mégiscsak itt kellene megrohadni, ahol vagyok?
Ismerős szagok, ismerős energiák, ismerős az a pofázmány is, ami elállja a napot hunyorgó pillantásom elől, ahogy fölébem hajol. Hála a jó égnek, nem csókért. Ki is verném a fogait a szájából menten. - Jobb, mintha fordítva lenne.... - Szar kurvaként. Éérteeed... Szavaimmal együtt homokot köpök, legalábbis olybá érzem. Porzik a belem, az hét szentség, erre még rángat is ez a kis buzeráns itt engem. Elégedetlenül morranok fel, ő meg elegánsan lök rajtam, hogy háttal érkezem a kocsi hátsó ülésére. Épp csak annyi időm van, hogy feltornásszam magam valami félig ülő helyzetbe, már rám is vágta az ajtót. Nem kérdezek és kezdek el akadékoskodni, mert ekkora mázlim is csak nekem lehet az életben, hogy pont ez a szerencsétlen állt meg az út mentén. Tök mindegy, merre tart, abban biztos vagyok, hogy nem vissza a városba, innét meg már nyert ügy az egész. - Miva' ? - Bukik ki belőlem a roppant magas kulturáltságról árulkodó kérdés, mert fel se fogom, mit vakerál itt össze-meg vissza. Erre kapok egy üveget a kezembe és még ki is nyitotta nekem ez a töki. Hát én... olyan boldog vagyok, hogy félszavakból is megértjük egymást, moj prijatelj ! Ki is ül valami idiótán elégedett mosoly képemre, miután meghúztam az italt és az nem folyt ki az oldalamon egyúttal.
A szavaira felröhögök, olyan szarul nem lehet, egyem a zúzáját, ha bír poénkodni, szóval nem létező aggodalmam utolsó kis morzsácskái is elszállnak. Minket amúgy is rohadt kemény fából faragtak, mit nekünk némi bőrbéli hiányosság, oda se neki. - Ez kétségtelen, bottal sem piszkálnálak meg, ha kurva lennél. Nem mintha amúgy kurváznék, megy az nekem anyagi juttatások nélkül is, de jól hangzott, és szeretem jártatni a pofám, főleg, ha mások vérét szívhatom. Cserébe tán majd kiveri a fogaimat, ha felépül, de már jólesne némi adok-kapok, még a végén elpuhulok. Megöltem azt a a vörös némbert a Vörös Holdon, de az nem volt kunszt, túl sokat járt a szája, ráadásul az én bőrömbe, és még egy tisztességes sérülést sem bírt okozni. Azért annyit elért, hogy pár hétig abba a koszfészekbe basszam a rezet, nem is volt kellemes, mindenféle helyi nagyarc látogatókkal, akik hozzá mernek érni a motoromhoz. - Kussolj már bazdmeg. Mit akarsz, hogy tegyelek be? Nem vagyok kibaszott Harry Potter, hogy lebegtesselek. Nem díjazom a morgolódását, örüljön, hogy nem hagyom itt aszalódni, meg rohadni a napon. Biztos épületes látvány és élmény lenne bárki számára, de azért ettől megmentem a világot. Éljen Goran Marković. Tudom, istentelenül szerény vagyok. Szerencséje, hogy abbahagyja a pattogást, mert ha felidegesít, kívül tágasabb lesz neki, úgysem vagyok köszönőviszonyban sem a lelkiismeret furdalással. Ám erről nincs szó, maradhat ott, ahol van, az meg nekem már mindegy, hogy fekszik, vagy ül, ahogy kényelmesebb. - Jelenleg azt hiszem pármillióval kevesebb agysejted a szokásosnál, de sebaj, majd regenerálódnak. Azzal megkapja az üveget, szlopáljon csak, nos, víz az nincs, alig negyed órája ittam ki az utolsó cseppet, de most szerintem jobban fog jönni a szesz, hátha bekábul tőle, és tompul a fájdalom. Már csak azt kellene kitalálnom, hova a túróba vigyem, mert haza nem, összevérzi nekem a kanapémat. Szerintem kap egy csinos motelszobát, csalogassa csendben a sebeit. Amíg ilyen szar állapotban van, a Pit közelébe sem viszem, de épp elég egy hely ággyal és zuhannyal, aztán majd kezd magával, amit akar, nem az anyja vagyok, hogy pátyolgassam, nem is menne. Mindenesetre szó nélkül indítok, és inkább nem pofázok, mert az eddigiek alapján értelmesnek ható kommunikációra nem számíthatok, ami meg nem megy, azt ugye ne erőltessük. Nincs olyan messze már Anchorage. - Amúgy… mi a rák történt? Csak nem bírom ki, hogy ennyit meg ne kérdezzek, vagy válaszol, vagy nem, nem kell haverkodnunk, csak mert felszedtem az út szélén, régen sem voltunk épp puszipajtások.
- Lelkembe gázolsz, moj prijatelj! - Kapnék a szívemhez roppant drámaian, ha nem fájna mindenem úgy, mint akin áthajtott valami úthenger és még vissza is tolatott rá. Legalább kétszer. Ráadásul az is korlátoz szabad mozgásomban, hogy az ismerős úgy gondolja, kicsit átveszi az irányítást a testem fizikai útja felett. Szólnék a megjegyzésére, felemelem mutatóujjamat is, de végül, mint az internetes mém, leengedem megadóan, minden szó nélkül. Hagyjuk, tökös, ennyit igazán elnézhetek neked, ha már épp a kocsidba igyekszel betuszkolni, nem igaz? - Nagyon örvendetes, hogy ennyire tisztában vagy az értelmi képességeimmel, Goran, de értékelném, ha a motor járna és nem a pofád. - Jegyzem meg csendesen morgó, állatias éllel vegyített hangon. Nem, nincs kedvem most ezen humorizálni, pedig alapjáraton tény, hogy könnyebb eset vagyok ilyen téren, mint bátyám, az a kőfejű. Ezzel úgy fest, sikerül is mindenféle felesleges társalgási körnek elejét vennem, mert percekig csak néma kussban ülünk, én az elsuhanó tájat, hős megmentőm - haha - meg a főutat szemlélve. - Tartottam a hátam a bátyám szarjáért az őrzőknél, az történt. - Horkanok fel fejemet csóválva. - Ez valami kurva ősi és öreg, haver. Egy nőstény! - Köpöm a szavakat, mintha már ez önmagában sértés lenne fajunkra nézve. - Nem tudom, honnét szalajtották a mágiahasználó kis gecik, de... fogalmazzunk úgy, hogy már mindent tud megboldogult Felkelőnk vérvonaláról, amit csak ki tudott préselni belőlem. - Sejtheti, hogy nem szép szavakkal tette ezt, mert beszédes voltom nem a saját vérvonalam titkának kiadására szorítkozik.
- Mivan, tán érzelgősre vertek? Azt nem mondom, hogy hülyébbre, mert van, aminél nincs alább, de azért ez meglep, még akkor is, ha csak szórakozik az egészen, bár komolyan nem vágom, mit erőlködik, ha már ennyire rusnyán fest, pihenjen inkább, aztán majd csacsogunk akkor, ha nem akar elájulni minden bokor mellett. Egy időbe biztos bele fog telni, míg helyrerázódik, de megdögleni nem fog, az a lényeg, még a végén engem venne elő az a barom Zé, hogy hagytam meghalni az öcsikéjét. - Süket is lettél, haver? Már megyünk. És… Raymond. Értékelném, ha nem köpködnéd tele a valódi nevemmel a környéket. Remélem, ezt nem kell különösképpen ecsetelnem, sem itt, sem Fairbanksben nem nyílt titok ez, csak ők ketten tudják, és örvendenék neki, ha ez így is maradna. Vígan szelem már az utat, de biztos túl nagy szerelem lett a szesz ahhoz hirtelen, hogy észrevegye. Nem hibáztatom, már azon is csodálkoznék, ha kilátna a szétvert pofájából. - Fasza. Közlöm irodalmi stílusban kifejezve magam, még szép, hogy Zé arról elfelejtett tájékoztatni, hogy milyen szarba tenyerelt, csak arról hadovált, hogy vagy vele megyek, vagy kinyír, aztán azóta is várom, hogy nagy romantikusan közölhessem, menjünk a faszba… csak nincs kinek. - Elég szar érzés lehet, hogy egy nőstény csinált ki ennyire. Persze, hogy nem bírom ki, hogy ne szívjam ezzel egy kicsit a vérét, mert tény és való, hogy ez olyasmi, amit elég nehéz feldolgozni a magunkfajtáknak, a nők nem igazán lényegesek, nekem is csak egyre jók, amúgy nem sokra tartom őket. - Tényleg ennyire brutálisan erős? Elhúzott szájjal nézek hátra rá a visszapillantóból, és nem bírom felfogni, hogy valaki annyira képes volt megszorongatni, hogy mindent kitálaljon. Kurvára nem áll össze, de nem biztos, hogy most kell ezzel zaklatnom. Mindenesetre az már biztos, hogy eztán a vérvonalunk nem lesz akkora meglepetés a fairbanksi csürhének, ami határozottan nem jön jól, de ez van. Legalább tudjuk, hogy el kellene kerülni a helyet. Akkor sem értem. Inkább pusztult volna meg, ki nem néztem belőle, hogy bármiért is elárulja bárkinek a legnagyobb fegyvertényt, ami a kezünkben van. Vagy csak túl fáradt vagyok ahhoz, hogy a sorok között olvassak, ami ciki, ha ő viszont nincs eléggé szétverve hozzá.
Bólogatok, mint az a bizonyos kutya a kalaptartón, bár nem, arról csak az a gyökér Tacskó ugrik be, akinek szintén jövök egy képbeveréssel, ha már a bátyám volt olyan balfasz, hogy nem tette el végleg láb alól a kis házi kremónkban. - Raymond, aha, zsírkirály. - Csókolok az üveg szájára egy nagyobb korty közepette. - Lehet, nekem se ártana valami... új. - De az igazság az, hogy nagyobb bajom is akad most ennél, s ha akarnám, se tudnám csökevényes és aktuálisan alkoholba áztatott agytekervényeimet megerőltetni, hogy épkézláb névvel rukkoljak elő. - Nem is tudtam, hogy errefelé esz a fene. Mi a rákot művelsz te itt északon? - Firtatom most először mutatva a hozzá intézett szavakon túl valamiféle jelet arra, hogy nem csak testileg vagyok itt a kocsiban, de fejben is elértem a szituációba. Felpillantok ugyanis, a visszapillantóból szemlélve a régen látott havert. - Zé tudott rólad? - Ez még egy lényegi kérdés az ittlétét illetően, lássuk be. Hangom is a kezdeti érdeklődő éllel ellentétben finoman komollyá, ércessé válik, ahogy a bátyámra kitérek a témázásban. Aztán meg hőn szeretett troll-királynőnkre... - Nah... előre figyeljél inkább pöcsös, mert én meg majd téged csinállak ki, ha összekapartam kicsit is magam! - Morranok felé, de nem tudom hibáztatni azért, hogy elevenembe tapos és még forog is rajta kicsit fél lábon. Én se tennék máshogy fordított esetben, ami azt illeti, ezt a szétkapást pedig még lehet, be is váltom, ha nem tudja, hol a határ a szívózásban. Kérdésére nem felelek azonnal, de elcsípve a pillantását aprót biccentek, katonás tömörséggel. Ha pedig nem zár ki, akkor a vezetés mellé némi moziélmény jár neki részemről. A hölggyel való első találkozásom azon részletéből adok ízelítőt számára, mikor a békés - haha - csevegésünk adok-kapokká fajult. Habár nem sebezhetetlen és osztottam is szép számmal a luvnyát ahelyett, hogy a testvéreim hollétéről, a vérvonalunk titkáról csevegtem volna - pedig kérdezgetett, ó, de még hogy érdeklődött! - az könnyedén lejöhet Goran számára is a képekből, hogy a gyógyulásának üteme többszöröse még egy erőteljes 400 körülinek is. Jószerivel meg se sebeztem igazán, már ép volt minden tagja!
Még jó, hogy nem emlegeti a kis csikaszt, mert nekem az életével lóg, amiért átbaszott. De ez olyasmi, amiről nem pofázok senkinek, bízom benne, hogy egyszer eljön majd az én időm, és tényleg behajthatom rajta a dolgot. - Ha abba a koszfészekbe vágják a nevedet, akkor mindenképpen. Hatalmasságos imádatomat egyáltalán nem élvezi az a hely, nem véletlen, hogy ilyen csodás róla a véleményem, az is biztos, hogy valamiért még oda kellene mennem valaha, elugrasztanék valami fiatalabb farkast, még ha utána tartoznék is neki. - Már úgy nyolc éve itt élek. Megöltem a budapesti Alfát, szökésben vagyok, ha úgy tetszik, hallottam pletykákat, hogy erre láttak valami szőke ribancot, aki engem keresett, már az eredeti nevemen, de eltűnt, szóval valószínűleg már megtaláltak. Nem vagyok rest elhúzni a számat, a helyzet az, hogy nem örültem a dolognak, és az sem kizárt, hogy jön majd még olyan, akinek a fejemet kell visszavinnie. - Ja, januárban találkoztunk. Akart valamit, aztán most tudja a franc, hol eszi a fene. Szerintem részegen fetreng valami árokban azóta is. Jogom ugyan semmi nem lenne pálcát törni felette, hiszen én magam is ittas vagyok majd minden este, bár nappal azért mellőzöm az ilyesmit. - Vigyázz a pofádra, vén trotty, mert a végén még nem hagyom, hogy összekapard magad. Nem komázom, ha akkor fenyegetőzik valaki, amikor épp a seggét mentem, és kinézem belőle, hogy megtenné, nyilván nem értékelném, pár évet azért még lehúznék. A képek láttán kicsit azért lassítok, mert nincs túl sok kedvem felcsavarodni egy fára, nem tudnám megmagyarázni az autók mellett, hogy mit keres az a horrorfilmekbe illő pofázmányú alak a hátsó ülésen. - Mi a faszom? Hát ezt hogy az anyjába csinálja? Nem vagyok egy berezelős fajta, de némileg azért lesápadok a gyógyulásának ütemén. Ez kurvára lehetetlen. - Nem bunyóznék ezzel a boszorkánnyal, az hétszentség... Még mindig nehezemre esik elhinni, amit láttam. Azt azonban vágom, hogy ilyen képeket nem lehet igaztalan formában mások elméjébe lökni.
- Csak egy álnevet, de már az is bőven sok. - Szusszantam halkan rezignáló morgás közepette. Mert persze, mi sem volt egyszerűbb, mint álnevekről elnevezni a céget is... Mondjuk maga az ötlet nem volt rossz, csak franc se számolt vele, hogy a buli kissé elszabadul, ami bátyám türelmének fogytát illeti. Valahol nem tudom hibáztatni érte és mégis torkát szegném, ha előttem állna. Nem segít ezen a tény, hogy tudott Goran ittlétéről és találkoztak is, de lógva hagyom a dolgot, mert ez már igazán csak kettőnkre tartozik, haverkodás ide vagy oda. Arra ellenben felröhögök két korty között, hogy valami luvnyát szalajtottak a nyakára a vérvonal-rokonnak. - Hol élnek ezek?! Már-már szinte sértés rád nézve...! - Fejemet csóválom szemmel láthatóan jól szórakozva a képen, mennyire alábecsülik Gorant az otthoniak, hogy valami szöszivel akarják kiszúrni a szemét. Röhej az egész, ahogy van, jobb kedvre is derülök menten általa. (Így, hogy úgy fest, sínen vannak a dolgaim jelen pillanatban.) Legyintek csupán a másik morgós visszafelé elsütött fenyegetésére. Igazán tudhatná, hogy nem tud vele rám ijeszteni vagy úgy egyáltalán meghatni. Ha ez a szíve vágya, jöjjön csak! Nem fogok kihátrálni, ha beledöglök sem, s azt kell mondjam, nemesebb halál lenne ez így, mint egy pince mélyén megrohadni. Szóval kifogásom ellene nem sok. S ha már pince, témázásunk az őskövületre is kitér, emlékképek sora pereg a másik fejében, melyek hihetőségét növeli a hitetlenkedés közepette, hogy azokkal még én sem tudok hazudni. - Troll és kurvára vén. Ami még nem is lenne olyan meredek, max bizonyíték arra, hogy ötszáz után is van élet... Sokkal jobban zavar, hogy a korával arányosan nem gyengébb, hanem úgy tűnik, csak erősebb és erősebb lett. - Persze, a titkát nem adta ki a rohadék nőszemély. - Inkább arról regélj, mit kell tudni erről az Anchorage-ról. - Ha már nem akar balhét szemmel láthatóan, ennyit talán - mondom talán - meg tudok tenni neki így első körben, hogy odafigyelek, kikbe ne kössek.
Valóban, én nem mutatkoztam be senkinek Fairbanksben, de már ott van az a két kis pöcs, akik valamelyest ismernek, és a falka tagjai. Emiatt némileg már aggódom, de nem fogok picsogni rajta, majd akkor aggódom miatta, ha eljön az ideje. - Röhögtem is rajta, mikor a fülembe jutott, de elnyelte a föld, biztos megijedt tőle, hogy lekerül róla a bugyi. Tudom én, ki lehetett az, és azt is, hogy nem adtam volna könnyen a bőröm, bármennyire is bika a kicsike, maximum holtan rángathatott volna vissza arra a penészdombra. Mindenesetre a probléma magától megoldódott, az ilyeneket szeretem, nincs belőle fejfájás. Nem is megijeszteni akarom, tudhatja, mint ahogy én is róla, hogy sem viccelni, sem fenyegetőzni nem szoktam ilyenekkel, inkább ígérek. Neki nem szívesen verném szét a pofáját, de van az a pont, amikor már kurvára mindegy nekem is. Most még a közelében sem vagyunk, nem forr fel annyira gyorsan az agyvizem, mint az elmeroggyant bátyjának, vagy épp neki, ha már itt tartunk. - Ez egyszerűen elképesztő. Még úgy is nehezen hiszem el, hogy látom, baszki. Vakarom meg a tarkóm vezetés közben, szerencse, hogy nem nagy a forgalom, lehet, már nekihajtottam volna valakinek. Elképzelhetetlennek tartottam mindig is ekkora erőt, a legidősebbek, akiket volt szerencsém vagy épp szerencsétlenségem ismerni, már mins kezdtek leépülni a korral. Remélem, én ezen pont előtt megdöglöm. - Farkasok Svájca, így emlegetik, itt senki sem fog csesztetni, amíg nem hagysz magad után túl nagy szart, vagy akarsz csoportosulást verbuválni. Hét éve itt élek, lassan nyolc, elvagyok, és élvezem, hogy nem ugatnak bele az életembe. Mindenki maga intézi az ügyeit. Röviden és tömören. - Az viszont tuti, hogy most mondtál még egy okot, amiért kurvára ne akarjam újra betenni a lábam arra a helyre. Kajak nem bírom felfogni. Közben el is hagyjuk az Anchorage kezdetét jelző táblácskát.
Nevetve hallgatom a nyakára küldött ribanccal kapcsolatosakat, ez a magyar falka is világ életében annyira a helyzet magaslatán volt, hogy ihaj! Nem baj, nekünk jó volt akkor és ott a Kárpátok bölcsőjében, mikor apánk mellett kellett felnőnünk, meg akkor is, mikor a hiányát (vagy inkább az iránta érzett elkötelezettségünket) ki kellett adnunk magunkból. Sej, régi szép idők. - Fogalmam sincs még, mivel vagy hogyan, de... - Lassan ingatom meg fejem. Ismer, mint a saját pöcsét, pontosan tudhatja, hogy nem fogom ennyiben hagyni ezt a fajta hozzáállást, amit az a némber tanúsított irányomba. A falkáról már ne is beszéljünk, azokkal kellene kezdeni, - amilyen nyomorultak, megváltás lenne nekik, ha valaki szétkergetné őket innét a picsába. Prüszkölős röhögés rázza vállam a "Farkasok Svájca" kifejezésre. - És te komolyan kibírod itt, mint valami kertvárosi díszbuzi? - Vetem közbe felsorolásába félig-meddig még komolyan is rácsodálkozva a tényre. Nem épp a nyugalom szigete fajtánk, ami azt illeti, ezt ő sem vitathatja el. - Nyughass már! Azok után, amit mondtál, ha ide is tolja a képét az a lotyó, kellően közfelháborodást fog kelteni, ha parádézik. - Arról meg, hogy ne a négy fal között tegye, halál lazán gondoskodom én majd, erre mérget vehet bárki, ám amint elhagyjuk a táblát, kezd szűk lenni a hátsó fertálya az autónak számomra. Jó dolog a szívesség, de csak ha nem te vagy adós vele, a világért se nyújtanám túl a dolgot hát, mert visszafelé nem én vagyok az irgalmas szamaritánus, az is ziher. - Csak dobj ki valahol, onnantól már megoldom magamnak! - Paskolom meg vállát ép kezemmel, majdhogynem a "semmiből" nyúlva oda, lévén mögötte helyezkedek el közvetlenül.
- Tudom, tudom, jöhet az édes bosszú. Ezt jó alaposan meg kell tervezni, amilyen bika erős a szuka, meg nem ártana, ha előkerülne hozzá a hülye bátyád is. Kérdés sem merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy segíteni fogok neki, mert olyan hülye nem lehet, hogy egyedül próbálkozzon. Belém viszont szorult annyi bajtársiassá, hogy nyújtsam azt a segítő mancsot. Ha félrelöki, egészségére, de szerintem többen nagyobb esélyünk lenne, és a látottak alapján még úgysem mondhatnám épp biztosra a dolgot. - Jobb, mint odaát, rosszul vagyok már a szaguktól is, a falka gondolatától is hánynom kell. Soha többet, ez fix, egyetlen falka közelébe sem, elég volt, még sok is, amit korábban kaptam, ahhoz épp eléggé, hogy egy életre megutáljam a csoportosulásokat. Én bírom itt, van balhé is bőven, de a szarról nem most fogok kiselőadást tartani. Itt is vannak olyanok, akik nem tudnak megülni a seggükön, érzésem szerint most lettek egyel többen. - Az fix, nem lenne sokáig maradása. Ó, ha tudnám… Mindenesetre nem számol be mindenről az issumatar, így képtelen vagyok levonni a megfelelő következtetéseket, ami jelen esetben nagyon is kár. - Az lesz, öt perc, bírd ki, idd egy kicsit kedvesebbre magad. Nem vagyok rest felröhögni, hamar kilyukadunk a városközpontba, jól ismerem már a járást, innen pláne pillanatok alatt ott vagyunk a motelbe, ahol is nincs más teendőm, mint leparkolni, és kivágódni a járgányból. - Maradj a seggeden még egy kicsit, inkább én veszek ki neked szobát. Ilyen fizimiskával nekem ne riogasson senkit, minden jóérzésű lélek szívrohamot kapna, ami ugyan engem hidegen hagy, de az őrzők nem örvendenének neki. Raymond Caldwell névre kérem a szobát, ismerős vagyok erre, jártam már párszor itt egy-egy nővel, a hotelbe, olyan puccos helyre nem viszek én senkit, ha meg az ő kecója nem jó, marad ez. A sajátomba nő nem jön, épp elég volt a sütibaba. Amint egy hétre leperkáltam a költségeket, már húzok is vissza a kulccsal, és az aktuális földszinti lyukhoz navigálom a kocsit. - Egy hét a ház ajándéka, addig csak megoldod. Raymond Caldwell néven van a szoba, ha kellek, a Pitben megtalálsz. Részemről ez volna a könnyes búcsú, illetőleg, ha szükséges, akkor besegítem, de bízom benne, hogy annyira sikerült összeszednie magát, hogy nem kell összeborulósat játszanunk. Így vagy úgy, de amint zárult mögötte az ajtó, már húztam is, nekem még dolgom volt ma éjszaka…
Bólogatok csendesen a szavaira a tervezés kapcsán, bár igazából felében kétkedek már egy jó ideje, de azt hiszem, jelenleg tényleg nem tehetek többet, minthogy kivárásra játszok - legalább addig, míg a beleim nem akarnak az oldalamon keresztül távozni. Afelől nincs kétségem, hogy Goran benne lenne a dologban, de ami a bátyámat illeti... majd az idő eldönti. Nem ez a nőstény az egyetlen hír, ami végett eldobhatja majd az agyát, úgy vélem. Hagyom a gondolkodást másra, az újdonsült városról kérdezek inkább és felmutatom hüvelykujjamat széles - kín - vigyorral tekintve a visszapillantóba, mikor arra kér a farkastársam, igyam kedvesebbre magam. Meglesz pöcsös, ne aggódjál! Azért, mikor lassítunk valahol, ő meg lelép, nem bírom ki, hogy - némi vígjátékba illő jelenetet követően - le ne tekerjem az ablaküveget és a levegőbe ne szagoljak, energiáimat nem eresztve ezúttal szélnek, csupán alkoholgőzös szagomat, mely olyan idegen volt Anchorage számára, mint a városé nekem. - Jó gyerek vagy te... Ray. - Gügyögöm szinte szórakozottan felé, pofátlan vigyorral, ahogy a visszaérkező kisegít a kocsiból és belök valami egyszobásba. Semmi kifogásom nincs a helyzet ellen, hülye lennék reklamálni, na meg amúgy is minimál stílushoz vagyok szokva, már ez a párna-takaró kombó is ott az ágyon merőben több luxus, mint ami az utóbbi hónapokban kijutott nekem. Talán a kaját fogom egyedül hiányolni, meglepően jól főzött az a lotyó, kár, hogy az étvágyamat is elvette előtte... Még intek felé az ágyon hasalva, morgok valami istenhozzádot, de remélhetőleg az elkövetkező időszakban nem sűrűn látjuk majd egymás pofázmányát.
// Részemről is köszi, tökös! Ez meg a ráadás szám. //
Kezdőlap
//
Ez meg a ráadás szám. //
