A műszakom alatt már a harmadik kiadós körömet róttam a szálloda épületében. Jó volt, hogy visszaállt a rendszer, már hiányzott ez. Sokaknak megterhelő és fárasztó a munka, én viszont imádok szolgálatba lenni. Oké lehet, hogy nem élvezném túlzottan egy pénztárgép mögött, vagy valami, de testőrként dolgozni kifejezetten jó. Minden érzéked kihegyezve, a környezetedre koncentrálsz, és remek alkalom arra, hogy gyakorold az egyszerre többfelé figyelést. Minimum száz éve vagyok testőr pozícióban, és még nem sikerült megunnom. Drake mellett más volt, ezt belátom, ott nem kellett ilyesmit csinálni, csak ha éppen a szárazföldön éjszakáztunk. De erre nem volt túl sokszor példa, talán három-négyhavonta 1-2 éjszaka, de volt, mikor jól alakultak a dolgaink, és csak élelemért álltunk meg néha a kikötőkben. Azt meg nem tartott egy napig se felpakolni. Castor mellett egészen más volt a helyzet, de ugyanúgy szerettem. A pajzsomat felhúztam, így igazság szerint senki meg nem mondaná, hogy éppen mennyire vagyok erős vagy idős, de azt mindenképpen érezné, hogy farkas vagyok. Ami azért jó, mert így én is érzem, hogy ki az és ki nem. Kipillantottam az ablakon, és a tekintetem elidőzött egy kézen fogva sétáló páron. Csak pislogtam utánuk egy ideig, aztán egy hülye vigyor kúszott az arcomra. Ejj, a szép emlékek... Mi is lenne velem nélkülük... Viszont a jókedvem pillanatokon belül eltűnt, ahogy megláttam a taxiból kiszálló kisasszonyt. A kard a hátán egy csöppet sem volt szimpi, meg úgy az egész megjelenése sem. Elindultam a bejárat felé rohamléptekben, mert nem kószált épp senki a lépcsőkön. A hallban újra normális tempót felvéve indultam a recepcióhoz, ahol már a megszeppent hölggyel társalgott a jövevény. Mély levegőt véve, szinte füttyentettem egyet. Nem egy fiatal példány volt, az biztos, na meg nem is rossz darab. Justin, az ajtóból már éppen indult, hogy megszólítsa, de intettem neki, hogy hagyja csak rám ezt. Egyből vette a lapot, nem akadékoskodott, így hát egy kedves mosollyal támaszkodtam egyik kezemmel a pultra, a nőstény felé fordulva. - Köszöntjük a Holiday Inn-ben, miben segíthetünk? - talán Castorral jött tárgyalni, bár nem tudok róla, hogy ma várna magányos példányokat, de nem meglepő, ha csak úgy betéved valaki.
~ Hmmm egészen gyors a kiszolgálás.... ~ Szerencsére nem várattak sokáig, mert hiába van többnyire birkatürelmem, azért jobb nem tesztelni meddig tart. Ahogy megéreztem a másik farkas szagát, szépen elbástyáztam magam. Ez tőlem új kunszt volt, nem voltam sokat farkasok között így csak a közelmúltban tanultam meg ezt, de ahhoz képest remekül ment. Jó mondjuk az is egy külön mese, hogy kinek mi számít közelmúltnak... Elképzeltem tehát az áthatolhatatlan acélt, a masszív tömeget és amögé zártam be a túlvilági energiáim. Jó, nem azt mondom, hogy így most hipp-hopp egyszerű halandónak néztem ki, de a félelmetes erő, ami a jó négyszáz esztendőm alatt valahonnan belém szivárgott már csak a pajzs mögött sistergett, mint egy kitörni készülő vihar. Aztán szépen komótosan végigmértem a másik farkast. Igazából nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beléjük futok, de úgy tűnik ez a város tényleg zsúfolásig tele van velük. Ahogy végigmértem a férfit csak annyi ugrott be róla: Harcos. Tudom fura, de mivel gyakorlatilag születésem óta folyamatosan harcolok megtanultam felismerni, hogy ki az, aki nem Barbie-zással keresi a kenyerét. Ennek ellenére a kezeim lazán lógattam a testem mellett, amikor közelebb sétáltam hozzá, de kardtávolságon kívülre. Nah nem mintha féltem volna, csak próbáltam nem fenyegető lenni, ami nem ment túl könnyen, de erről igazán nem én tehetek, egyszerűen megszokás. Kellemes nyugodt mosolyt öltöttem az arcomra, majd könnyeden megvontam a vállam. - Nos tudom, ez biztos meglepő errefelé, de egy szobát szeretnék kivenni, meg valami ennivaló is jól jönne, mert mindjárt éhen halok. - mosolyogtam továbbra is megnyerően. Föl kellett néznem rá, de nem olyan nyakkicsavarósan, alig öt centivel lehetett magasabb nálam. Ez harcban előny lett volna, de én jelenleg csak egy szobát akartam, habár ezt valahogy senki nem akarta megérteni... rejtély miért... Elvégre én olyan békés vagyok. Nah jó, a Browning súlyosan pihent a zsákomban, de mindenkinek kell egy házikedvenc... Kíváncsi voltam rá a másik farkas vajon mit fog reagálni erre az egész helyzetbe. Nem sokat mozogtam falka körökben, úgy is mondhatnánk vánlény voltam, ha a falkaságot vesszük. Soha nem voltam falkatag néhány évnél tovább és fajtársaimmal is csak elvétve találkoztam. Jó volt ez így, nem voltam túlságosan jó véleménnyel magunkról. Nem tudom a nevelésem teszi, vagy a száz év, amit azzal töltöttem, hogy másik farkasok vérében áztam, vagy próbáltam elkerülni, hogy kinyírjanak..
Már késő volt. Mire felhúzta a hölgy a páncélját, mindent kiolvastam belőle, amire szükségem volt. Nem is kellett nagyon koncentrálnom, egy ilyen idős nőstény energiái elég erősen lengik körbe, szerintem még a kert túlsó felében lévő farkas is érezné. Óvatlan lépés volt tőle, az már biztos. De ez vagy azt bizonyítja, hogy meg akarta mutatni magát, vagy azt, hogy segédfogalma sem volt, hogy itt farkasok tanyáznak. De hát mire van az orra akkor, ah nem erre? Lett volna kedvem elsütni egy-két ideillő poént, de a munkába nem ismertem tréfát eddig soha. Az hatalmas hiba lenne, és akár valaki életébe is kerülhet. Lehet, hogy nem pont ebben a szituációban, de ki tudja? Nem volt benne ezenkívül semmi fenyegető. Oké a kard a hátán, de azzal csak nem kaszabolni szándékozott. - Szobát? Minden további nélkül. - mosolyogtam tovább rendíthetetlenül, de közben minden mozdulatát éberen figyeltem. Az elővigyázatosság nemárt. Tény, hogy itt lapul a bakancsom szárába egy ezüstözött tőr, de az igazán semmit nem ér, éppen, hogy csak lelassítaná picit. Éreztem, hogy Justin feszült az ajtónál és be-be pislog, de egyelőre nem volt oka az idegességre. - Mindössze, csak annyit szeretnék kérni, hogy adja át a katanát és minden további fegyvert, ha van. Sajnálom, ez fontos óvintézkedés, biztos vagyok benne - nyomtam meg a 'biztos szót' - hogy ön ezt teljesen megérti. - Szemem sem rezzent, ami közben közöltem felé csekélyke igényeimet. Nem tudom, hogy mennyire van képben, de ő sem gondolhatja komolyan, hogy beengedem őt egy fedél alá az Alfával, mikor már önmagában is lehet, hogy le tudná nyomni? Hiszen biztosan képzett, ez már csak a beállásából is látszik na meg az a böhöm nagy kard egy szerencsétlen kezdő kezében annyit sem ér, mint egy fogpiszkáló, és ennélfogva kétlem, hogy magával cipelné ilyen látványosan.
Kicsit megnyugodtam, amikor felvillant előttem az esélye, hogy talán még ma este sikerül fedélhez jutnom a fejem fölé... - Ezt örömmel hallom. Már kezdtem azt hinni, hogy ez csupán egy álszálloda, és mindenki próbál rászedni, hogy aztán röhögve kirakjanak az utcára... - viccelődtem. Jó kedvem volt, szóval minek szívózzak? Ha egyszer berágok, azt észre fogják venni a népek. Ha feldühödök, akkor vér fog folyni, méghozzá nem kis mennyiségben. Jelenleg teljesen békés voltam. Öreg vagyok én már a pattogáshoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne feldühíteni... Sajnos a mondandója vége gyakorlatilag egy kijelentés volt, hogy nem, mindenképpen azt akarják, hogy éhen haljak és megfagyjak odakint... ~ Nah mondhatom szép kiszolgálás... ebbe a szállodába sem túl vendégcentrikusak... ~ Széttártam a karjaim, felettébb lemondóan és sajnálkozóan néztem rá. Erre nem tudtam mit mondani. A kard a mesterem hagyatéka volt, idősebb mint én, lassan négy és félszáz éves és még mindig borotvaéles és halálos. Nem fogom kiadni a kezemből, ez volt a lelkem gyakorlatilag... Tudom nevetségesen hangzik, de a kard nélkül oda volt a becsületkódexem is, azt pedig ne akarja látni senki, milyen az, amikor elveszítem a fejem... - Sajnálom, ez nem fog menni. a katana túl értékes hozzá, hogy átadjam, sajnálom. A többi cuccot viheted, ha utána visszakapom őket, de a kard marad. Több mint négyszáz éves és nem szívesen adnám valaki idegen kezébe a kicsikémet... - néztem rá továbbra is bocsánatkérően és diplomatikusan rá. A fegyvereket tényleg átadom, ha ez a mániája, de a katanát nem, azt nem. - Mellesleg van fegyverviselésim. - tettem hozzá csak úgy, nah nem mintha úgy gondoltam volna ez meggyőzi, de ki tudja... Hátha most jön a rózsaszín elefánt és lenyeli a nyelvét. Aztán csak néztem rá, nagy sötét bociszemekkel... Nah jó, körülbelül annyira voltak bociszemeim, mint egy Marsról jött hybrid-mutáns bocinak kétméteres agyarakkal... Ez van, ezt kell szeretni...
A szellemes megjegyzésére, csak egy mosolyt kap válaszul. Mondhatnám azt is, hogy nem, téved, csak a több évszázados hölgyeket, akik harc képzett gyilkosnak néznek ki, nem tartunk fenn szobát, maximum ezüst ketrecet a pincében. De ez lehet, hogy nem lenne túl udvarias és megfontolt válasz tőlem. Gondoltam, hogy nem fog örülni a hírnek, hogy megfosztom a játékszereitől, de sajna ilyen az élet, még akkor is,ha túllépted bőven a reális korhatárt. Nem mindig az van, amit te szeretnél. - Biztosíthatom róla, hogy én magam gondoskodok minden fegyver elhelyezéséről, és egy karcolás sem lesz rajtuk. De ez vonatkozik a kardra is. Az állásom úszna el, ha engedném besétálni, Hölgyem egy ilyen veszélyes fegyverrel. - néztem végig rajta újra - Távozásakor mindent visszaszolgáltatunk, és higgye el, nem használjuk egyiket sem. - Bár, őszintén szólva kipróbálnák egy ilyen idős kardot az biztos, mert tuti nem futok bele holnap is egy ilyen darabba. Na de ugyanez vonatkozik a tulajára is. - A fegyverviselési sajnos jelen helyzetben mit sem ér. Nem tudom mennyire tájékozott a városban jelenleg uralkodó helyzetről, de ön azzal mindenképpen veszélyesnek számít ahhoz, hogy szívesen lássuk itt. Ha az Alfával óhajt találkozni,megérdeklődöm tőle, hogy hajlandó-e Önnel találkozni, de erős a gyanúm, hogy oda sem engedhetem be fegyverrel. - Nem fogok kertelni, ez van és pont. Nagyon nem lehet szépíteni a dolgot, meg nem is akarom. A falka biztonsága az első. Nem kell ide balhé, van elég a másik banda miatt is. Ki tudja, lehet, hogy ők küldték, arra számítva, hogy óvatlanok leszünk, és engedjük besétálni mindenestül. Hát ha tényleg ez a helyzet, akkor benézték, de rendesen.
- Ne haragudj, de ez a kard hozzám tartozik. Hidd el, mindenki nagyon rosszul járna, ha nincs nálam... Én könnyedén letegeztem, azt hiszem már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ilyesmi ne nagyon érdekeljen. A másikat pedig valószínűleg nem fogja elhinni nekem, de én tényleg igazat mondtam. Évszázados tapasztalat, hogyha ez a kard kikerült a kezemből, akkor nagyon, de nagyon csúnya dolgok történnek... Most is éreztem, ahogy a fenevad felveti a fejét. Belülről kaparta a pajzsom, éreztem az éledező haragját és vérszomját... Mintha az erő, mintha az aurám gyűrűzni kezdett volna, ahogy a bestia szépen folyamatos ütközésekkel nekiszegült, hogy áttörje, hogy kitörjön erre a világra. Vettem egy mély levegőt, aztán még hármat... Nem igazán segített. Úgy döntöttem ennek a pajzs dolognak nincs értelme, ha belepasszírozom magam, úgy csak még rosszabb lesz a dolog. Leengedtem tehát a falakat, elképzeltem, ahogy semmivé foszlanak. Az energia szétáradt a teremben, táncot járt az én bőrömön is, mintha bele-belecsípne a húsomba a túlvilági erő. És továbbra is hullámzott, néha haraggyűrűk vegyültek az én nyugalmamba. Amikor kicsit összeszedtem magam és hátrább szorítottam a fenevadat, akkor folytattam csak. - Nos az igazság az, hogy fogalmam sincs erről a városról. Igazából nem is nagyon érdekelt, habár arra nem számítottam, hogy ennyi farkas van itt. Igazából mindössze egy szobát akarok. Ígérem nem fogom bántani az Alfáját, nincs vele semmi gondom, és semmi dolgom. Ha találkozni akar velem, felőlem lehet, én viszont csak egy szobát szeretnék. Akár oda is kísérhet és rám zárhatja az ajtót, vagy akár az ajtóban is aludhat, hogy nem szököm-e el, de a kardot akkor sem fogom odaadni. Amikor rájöttem, hogy ez így nem fog menni, vettem még egy mély levegőt és megpróbáltam más megvilágításból. - Ha ártani akarnék bárkinek is, már rég levágtam volna magát, meg a kis barátját is az ajtóban, meg az összes többi őrt. Én viszont nem akarok bántani senkit, higgye el, ha akarnám, nem várakoznék, hanem csinálnám. - mondtam teljes nyugalommal. Ellazultam az agyamban kellemes semmi ömlött el. Afféle meditációs állapot volt, amiből bármikor képes vagyok egy pillanat alatt ölni. H megtámad, meg fogom ölni. Ha nem érti meg elmegyek, de ha megpróbálja elvenni a kardom, azzal nagyon rosszul jár. Ne higgye senki, hogy alábecsülöm az ellenfelem, alaposan figyelek rá, de tisztában vagyok azzal, mire vagyok képes.
- De én attól tartok, hogy így is rosszul járhatunk... - többször nem fogom elmondani, vagy a kard landol itt a kezemben, vagy ő megy szépen. Nem vagyok papagáj. Éreztem a feltörekvő energiáit, amit annak tudtam be, hogy nem tetszik neki a helyzet. Így már nekem sem, sőt, mikor leengedte a pajzsát, a kezem is ökölbe szorult. Az én farkasom is kikivánkozott, össze akarta mérni az erejét, de több eszem volt nekem annál, hogy szabadjára engedjem. Percek alatt apró cafatokban végeznénk itt a szép perzsaszőnyegen. Most már a szálloda farkasainak nagy része vette ám a lapot, hogy van itt valaki, aki lehet, hogy jobbna járna ha elmenne, ennél fogva nem rémültem meg az egész szituációtól. Ennél látványosabb erődemonstrációkhoz is volt már szerencsém, több kell ahhoz, hogy felhúzzam a nyúlcipőt. Az én szörnyem is megnyugodott, és látszólag az övé is visszafogta magát, így hát most már teljes mértékben oda tudtam figyelni a szavaira. Ha farkasok akarnak megszállni, azzal nincs probléma soha... Már ha fegyvertelenek, de most elég tanácstalan voltam. Ha nem engedem be, akkor az ciki, hiszen beismerem, hogy tartunk tőle. Ha meg beengedem, és bekattan... Négyszáz fölött, már kitudja, hogy mik kattognak ott a rozsdásodó fogaskerekek között. - Tudja mit? - az előbbi lehetőség kellemetlenebbnek tűnt, már csak azért is, mert most semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak a gyengeséget - Ha kipakol ide minden egyebet, de tényleg mindent, akkor intézek magának egy szobát, illetve minden mást is amire szüksége van. Csak két kérésem lenne önfelé: A pajzsát ne húzza fel, míg itt van, és ha meggondolná magát kardügyileg, azonnal jelezze, hogy azt is elrakhassuk. - mosolyogtam újból, majd intettem, hogy jöjjön be velem a pult mögé, hiszen ott nem látja mindenki, hogy ha egy fegyverarzenál kerül ki a hölgy táskájából illetve ruhadarabjai alól. Furfangos a női agy, olyan helyekre is el tudják rejteni a tőröket, amikre mi férfiak, még csak nem is gondolnánk. - Viszont figyelmeztetem, hogy figyelni fogjuk magát, míg az épületen belül tartózkodik, és bízom abban, hogy nem rendez mészárlást, vagy ilyesmi, mert előre figyelmeztetem, hogy azt nem ússza meg. Bocsánat, de most az én felelősségem, szóval kénytelen vagyok figyelmeztetni. - egy nagy sóhajjal elszállt minden komolyság belőlem, felkúszott a jólmegszokott vigyorom, és hajbókolva egyet mutatkoztam be a nőnek - A nevem Aaron Holloway. Esetleg szabad megtudnom az ön becses nevét, Hölgyem?
Hosszasan ücsörögtem a szobámban, néztem a plafont, majd olvasgattam, aztán bepakoltam a tiszta ruhákat a szekrénybe, majd újra elfeküdtem az ágyon és ismét a falat kémleltem. Rettentően unalmas volt minden egyes perc, amit a hotelben töltöttem, mert Taran és Kellyn kívül nem sokakkal voltam olyan viszonyban, hogy nyugodtan tudjunk csevegni értelmes dolgokról. Bizonyára a többiekkel is lehetett volna fecserészni, de mindenki elfoglalt volt, munkába rohangáltak, vagy a jelenlegi káoszhangulat miatt voltak zsúfolt programok. Aggasztott a dolog, hogy kölyökként nem sok hasznomat vennék egy esetleges összecsapás során, attól is féltem, hogy mi lesz, ha majd összeeresztenek bennünket. Féltem az ismeretlentől, és az sem derített jobb kedvre, hogy mikor ellátogattam az edzőterembe, és próbálkoztam néhány gyakorlattal, az idősebbek pillanatok alatt a szőnyegre küldtek. El voltam keseredve kicsit, és az sem derített jobb kedvre, hogy eljárhattam dolgozni az Upperbe, hiszen nem tölthettem ott a nap huszonnégy óráját, hogy ne gondoljak a problémáimra. Lassan már kezdzem beleőrülni az unalomba, ezért úgy döntöttem, hogy felhagyok a csigaházzal, és végre, megpróbálok találni magamnak valami értelmes hobbit, keresek társaságot, hisz lassan már négy hónap telt el, mióta a városba kerültem, és azóta sajnos nem jutottam előrébb az ostoba félelmeim miatt, amik attól a pillanattól ragadtak rám, hogy farkassá váltam. Pedig milyen élénk és élettel teli csaj voltam korábban, de az valahogy eltűnt, vagy talán csak elhalványodott.Összeszedve magamat elindultam a szobámból, azzal a céllal, hogy odalent a recepciónál körbenézzek, hátha lesz valami program a hotelben, esetleg valami társasági rendezvény, ahová végre kiöltözhetek , és egy kicsit élvezhetem is az életet. Lesétálva a fogadótérbe azonnal kerestem a faliújságot, abban a reményben, hogy talán ilyesmivel is rendelkezik a hotel, és ide-oda sétálgattam, unottan nézelődtem. Közben megfigyeltem pár vendéget is, jó volt látni az örömmel belépő családokat és párokat. Sóhajtva sétáltam tovább, végre, találtam egy szórólap szerűséget, azt a kezembe vettem, majd leültem a fogatótérben és olvasgatni kezdtem.
Az elmúlt másfél napban nem nagyon álltam meg. Egyszer azért, hogy könnyítsek magamon, egyszer meg azért, hogy aludjak két-három órát, mert már közel álltam hozzá, hogy leforduljak a motorról. Az meg nem lett volna egy szép befejezés. Nem így terveztem véget vetni ennek a történetnek. Majd akkor, ha kitéptem Martinez fekete szívét, na majd akkor vége lesz és végre hátradőlhetek. De addig nincs megállás, addig még szét kell verni pár képet. És nagyon remélem, hogy az a szuka is az utamba kerül, mert vele is van elszámolnivalóm. Miközben a jéghideg, némely esetben csúszós és majdnem mindig omlásveszélyes Felső-Kanadai vagy éppen alaszkai utakon száguldottam, azért fűtött a gondolat, hogy hamarosan visszatérhetek a falkához. Hiányoztak már. Muszáj volt otthagynom őket egy rövid időre, de ez nem tette könnyebbé. Hiányzott Emily a fura szadizmusával, hiányzott Ash a folyamatos hablatyolásával, és Castor. Talán az Alfa a leginkább. Most pedig, amikor végre leparkolom az öreg benzinzabálót, csak megnézem a hotelt. Takaros. Bár nem tudom, mennyire tervezték arra, hogy valaki háborút viseljen belőle. Bár az Alfa már nem is egyszer demonstrálta, hogy jobb, ha nem vesszük készpénznek az esélyeket. Megrázom inkább a fejem és elindulok befelé. Már alig várom, hogy újra láthassam Maryt és találkozzak a többiekkel. Közben szeretnék vetni egy pillantást a mostani helyzetre is. Megállok az előtérben és végignézek a sok kisgyermekes családon, akik a karácsonyt ünnepelni jöttek össze, és elgondolkodok azon, vajon tudják-e, mibe is hozták a gyerekeiket. Persze, valószínűleg nem, a farkasok meg úgysem végeznek értelmetlen mészárlást, de elég egy még labilisabb kölyök, és elszabadul a pokol. Még egy kicsit jobban örülök is, hogy itt vagyok. Ha közbe kell lépni, akkor komolyabb veszteségek nélkül beavatkozhatok. Remélem. Kijöttem már a gyakorlatból, amióta csak embereken használtam a vérvonalam képességeit, így nem tudom, mi történne, ha megpróbálnám egy farkassal. Végül meglátok egy fiatal lányt üldögélni, és odamegyek hozzá. Út közben vigyorogva konstatálom, hogy farkasról van szó. Viszont sem az energiái nem ismerősek, sem az arca. Ezek szerint új. Ráadásul az energiái alapján kölyök. Remek. Ennél azért előrelátóbbnak ismertem meg az Alfát. Egy háborús, vagy éppen hidegháborús övezetben a leggyámoltalanabbakat felvenni ide… Remélem legalább annyi erősebbünk is van. Odamegyek hozzá. – Kisasszony, nem tudná megmondani, kivel kell beszélnem, hogy behozzák a csomagjaimat? – Jah, a két bőröndöt amiket a motor oldalára szíjaztam. Ruhák, könyvek, fegyverek, egyéb nyalánkságok.
Egy ideje már ott ücsörögtem a hallban, nem viseltem kirívó ruházatot, csupán egy farmer és egy kötött fehér, kötött pulcsi volt rajtam, lábaimat csizmák fedték. Ahogy lapozgattam a színes képekkel díszített programfüzetet, arra döbbentem rá, hogy ha lenne egy koncert, azon is jobb híjján egyedül tombolnék. Ismét csak arra döbbentem rá, hogy hiányzik Jake és az, hogy együtt főzzünk-bénázzunk össze valami vacsorát, vagy csak elmejünk kocogni, esetleg megnézzünk közösen egy filmet. Ez mind hiányzott, szívesen visszamentem volna az albérletembe, de jól tudtam, hogy Castorék rettentő dühösek lennének rám. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, s merengésemből csak az szakított félbe, hogy megéreztem egy farkas jelenlétét, egy olyan farkasét, akit korábban még nem láttam. Felemeltem a fejemet, tekintetemmel pásztáztam az előteret és hamar ki is szúrtam egy egészen jóvágású férfit, akire első ránézésre azt mondtam volna, hogy talán harminc éves lehet. Persze, farkasát érezve jól tudtam, hogy annál sokkal idősebb lehet. ~ Ez vajon ki lehet? ~ Nem akartam túl sokáig bámulni őt, nehogy rossz néven vegye, ezért visszapillantottam a fűzetbe és tovább lapozgattam azt, egészen addig, míg valaki meg nem szólított. Mikor újra felnéztem, ő állt előttem, az ismertlen pasas. - Helló - Széles mosoly kúszott az arcomra, felálltam ,hogy nagyjából egy magasságba kerüljek vele. - Azt hiszem, hogy a hordár fiúkat kellene megkérnie, úgy látom, épp most jött le az egyik lifttel. - Mosolyogva mutattam a liftek irányába, de mielőtt elsuhant volna, a kezemet nyújtottam felé. - Chantal vagyok, meglep, hogy eddig még nem találkoztunk itt. - Valóban furcsának tartottam ezt, de így legalább már ő is tudta, hogy én is érzem a farkasát. - Ha gondolja, szívesen körbevezethetem, elég nagy ez a hotel. Van már szobája is?- Érdeklődtem kíváncsian.
A kiscsaj csak akkor néz föl rám, amikor megállok előtte. Én magamban azt számolgatom, hogy ez hányszor lett volna elég arra, hogy megöljem. Ha puskám lenne akkor bizony jó párszor. Késsel… Hmm, ez már nehezebb ügy. Puszta kézzel viszont kétszer-háromszor, ez tuti. Megfognám a csini kis álla alatt, aztán hirtelen… reccs. Volt kölyök, nincs kölyök. Még eggyel kevesebb éhes száj a Főnöknek, akinek a helyére beléphetek. De nem lenne szabad ilyesmin filóznom. Eh, a hosszú egyedüllét kikészített, attól tartok. Jó lett volna legalább Maryt látni az elmúlt évben, de sajnos nem tehettem semmit sem az ügyben. Túl távol voltunk. – Ray Windslone – felelem, aztán két öles lépéssel ellépdelek a legközelebbi londinerig, elmagyarázom neki, hogy ha a motoron lévő két csomag háborítatlanul megérkezik a szobámba, akkor számíthat némi borravalóra. Azt nem fejtem ki, hogy ha bármi eltűnik, akkor a beleinél fogva húzom föl a zászlórúdra. Egyébként a Főnök sem tolerálná, ha az alkalmazottai lopkodnának a vendégektől, szóval ettől nem tartok igazán. Ha mégis megtörténik, hát esküszöm, tényleg kibelezem a kölyköt. Újabb két lépéssel máris visszatérek Chantal elé. – Ami azt illeti, csak most érkeztem – válaszolom. – Egyelőre az is megteszi, ha elkísér az Alfahím irodájáig. Beszélnem kell vele. Csak előtte hadd melegedjek fel, marha hosszú volt az út. Azzal le is ülök mellé és magam elé nézve meredek ki a fejemből. Hát, nem hittem volna, hogy egy nyavalyás kölyök lesz az első, akivel találkozom. Ráadásul nem is bántam volna, ha mondjuk Liu vagy Kelly kerül az utamba, őket ismerem. De ez a csaj… ő új. – Inkább arról meséljen nekem, mi történt itt az elmúlt időszakban. Érdekes kis hotel ez, érdekel a története. Ó, és természetesen az is, magácska mióta a lakója. Tessék, feldobtam az összes fontosabb kérdésem. Türelmetlenül várom rájuk a választ, és miközben élvezem az érzést, ahogy elfagyott ujjaim újra felolvadnak.
- Örvendek Ray - Rámosolyogtam a férfire, majd figyeltem, ahogy elsétált a londínerig, így volt alkalmam alaposabban is szemügyre venni őt. Jól nézett ki, látszott rajta, hogy nem az a típus, aki elhagyja magát és inkább sörhasat növeszt. Aki pedig azt hinné, hogy a nők nem csekkolják le a pasasokat hátulról, az nagyot tévedett. Ajkaimra egy apró mosoly is futott, majd gyorsan ki is vertem a gondolatokat a fejemből, hiába, négy hosszú hónap egyedüllét már teljesen kezdett kikészíteni. Miközben Ray elintézte a csomagjával kapcsolatos teendőket, addig én szépen visszaraktam a prospektust a helyére, úgy igazítottam, hogy tökéletesen passzoljanak az élek, majd hajszálaimat a füleim mögé söpörtem, és visszafordultam a recepció irányába, ahonnét már közeledett is az idegen. Kíváncsi voltam, hogy mégis ki lehet ő, abból, hogy idősebb farkas, le mertem volna fogadni, hogy néhány tagot biztosan ismer a hotelben. Már csak az volt a kérdés, hogy vajon kiket. ~Vajon mire gondolhat?~ Nem tudtam olvasni a fejében, de volt egy olyan megérzésem, hogy tisztában van azzal, mennyire kölyök vagyok még, s tulajdonképp nincs sok tapasztalatom a farlaslét terén. - Oh, szóval Castorhoz érkezett, rendben, szívesen elvezetem az irodájához.- Mosolyogtam kedvesen, már indultam volna, de úgy tűnt, a fickó kicsit még pihenne, ezért én is visszatelepedtem mellé, kezeimet a térdeimre helyeztem, majd kicsit felé fordultam. - Csak nyugodtan, időnk mint a tenger, honnan érkeztél?- Véletlenül letegeztem, és erre már csak akkor figyeltem fel, mikor kimondtam a mondatot. - Elnézést, csak jobban szeretem a tegeződést. - Jegyeztem meg gyorsan, s kíváncsian pillantottam a férfi szemeibe. Erőt sugárzott, a közelében azt éreztem, amit Duncan közelében is, s meg mertem volna esküdni rá, hogy magasabb pozíciót tölthet be a falkában. - Húha, jó nehéz kérdéssel indít - Elnevettem magam, mert őszintén szólva a hotel történetéről nem sokat tudtam. - Sajnos, a hotel történetéről nem sok információval szolgálhatok, de a jelenlegi helyzetről annál inkább. Most elég veszélyes a helyzet, mindenki feszült, a másik falka elveszítette a vezetőjét, és valószínűleg bosszút akarnak, de őszintén szólva erről sem tudok sok új információt mondani. Új vagyok és..*felsóhajtottam, mert ismét rám tört az érzés, hogy nem illek én ebbe a csapatba. - úgy érzem, hogy nem tudom felvenni a többiekkel a versenyt, nem tudok felzárkózni. Nem sok tapasztalattal rendelkezem még. - Vallottam be, majd hozzáfűztem. - Jó lenne, ha olyantól is tanulhatnék, aki át tudja adni a tudását nekem. - Felpillantottam a férfire, és válaszoltam az utolsó kérdésére is. - Egy hete lakom itt, és alig ismerek valakit, szóval külön öröm, hogy most érkezett Ray. Megkérdezhetem, hogy Ön mióta tagja a falkának és eddig merre élt? Ritkán tévednek erre más falkatagok. - Jegyeztem meg és közben eszembe jutott, hogy ihatnánk egy kávét is, ha már odalent ücsörgünk. - Nem kér egy kávét?-
El kell ismernem, szép kis hölgyike ez a kölyök. Ha nem lenne ennyire fiatal, valószínűleg még próbálkoznék is, de ekkora korkülönbségnél nem tudhatja az ember, hogy nem-e a saját, fene tudja hányadik ükunokájára mászik rá. Aztán én is kivájhatom a szemem, mint az a barom görög a színházban. Arra is Annabelle ráncigált el. Bár a felállás picit más lenne. Én lennék az, aki fellógatja magát és ő vájja ki a szemeit? Kár lenne értünk. Egyrészt valahogy módot kellene találnom rá, hogy síron túlról intézzem el Martinezt, másrészt meg mégiscsak kár lenne azokért a szemekért. Eh, elpuhulok, ha hosszú ideig nélkülöznöm kell a testi örömöket. Az elmúlt évet teljes egészében a hajtóvadászatnak szenteltem, és ez meg is látszik. – Megköszönném – felem egy biccentés kíséretében, mikor mondja, hogy elvezet a Főnökhöz. Ráérünk még, ha háromszázötven évet kihúzott az öreg, akkor csak kibír még pár percet. Amúgy sem vagyok pincsikutya, az az üzemmód csak akkor aktív, ha valaki parancsot ad. Szeretek utasításokat követni. Biztonságos dolog. Ha nekem kell döntenem, az már veszélyes. Mások élete múlik rajta. És mások törékenyek, nem olyan kemények, mint én. Túl könnyen meghalnak. Nem veszem magamra, amikor letegez. Ha szolgálatban lévő katonák vagyunk, akkor leordítom az összes szőrszálat a fejéről, de nem vagyunk azok. Csak két idegen farkas, akik találkoztak, és olybá tűnik, egy falkában fognak harcolni. Bár kétlem, hogy a kölyköket kiküldenék a mészárszékre. Taktikailag is rossz döntés lenne, ráadásul a jövő generációját nem így kellene elpocsékolni. De bízom benne, hogy az Öregnek megvan a magához való esze. – Onnan, ahonnan a többiek is – vontam meg a vállam. Erre tényleg nem akartam több szót vesztegetni. Bár remélem nem úgy értette, hogy merre jártam az eddigi életemben. Hosszú lenne felsorolni, ráadásul fájdalmas is. – Ne aggódj a tegeződés miatt. Egyszerűbb mindkettőnkének. A Hotel történetét úgy értettem, hogy mik történtek, mióta a többiek megérkeztek. De ne aggódj, legrosszabb esetben Castor eligazít. De az alapján, amit mondasz pont időben érkeztem. Elhallgatok. Az Öreg vagy valami beteges játékot játszik, vagy pedig végre valahára emberére talált. Bár szívesen megnézném azt, aki elérte, hogy Castor De Luca kezéből, ha egy pillanatra is, de kicsússzon az irányítás. legalábbis így értelmezem a lány szavait. Bár lehet, hogy már régen találkoztam vele. Csak egy akkora manipulátort ismerek széles e világon. Arcom vicsorba torzul. – Martinez… – suttogom halkan. Szinte biztos, hogy itt van. Igen, eddig csak gondoltam, most viszont már tudom. Aztán rádöbbenek, hogy társaságban vagyok, és fegyelmezem magam. Mikor már teljesen megnyugodtam biccentek felé. – Meglátjuk majd, mit tehetek. De előre szólok, nem vagyok Mentor. Megtaníthatlak hogyan élheted túl párharcban, és hogyan tudsz elég időt nyerni, ha olyan balszerencsés vagy, hogy erősebb ellenfeled küld eléd a sors. De ha mást is fejleszteni akarsz, akkor nem én vagyok az embered. – Számomra is öröm végre itt lenni – mondom, és ez igaz is. Nem csak azért, mert végre csatlakozhatok a falkához, hanem azért is, mert leszámolhatok végre Martinezzel, és talán azzal a szukával is. Részben a gondolatra, részben a kérdéseire válaszul elmosolyodok. – Chicagóból jöttem föl ide. És igen, a kávé jól esne.
- Nincs mit, úgy sincs jobb dolgom. - Széles mosoly kúszott az arcomra, s már azon kaptam magam, hogy új viselkedek, mint egy hülye fruska, aki összetalálkozott a kedvenc pop énekesével. Botrányos, hogy a magány miféle viselkedést tud kiváltani egy kölyökfarkasból. Visszafogtam a lelkesedésemet és a mosolyomból is visszavettem, nehogy szegény pasas megijedjen tőlem, majd röviden meséltem neki arról, amit én tudok a jelenlegi helyzetről. Tény, hogy nem sok információval tudtam neki szolgálni, de abban biztos voltam, hogy ha beszél az alfával, ő majd úgy is sokkal alaposabban beavatja őt a részletekbe, s ki tudja, holnap talán már én kérdezem Rayt a dolgok állásáról. - Áh, így már értem, ti akkor elég jól ismerhetitek egymást. Nekem még nincs itt túl sok barátom, nem olyan rég lettem tag, de azért igyekszem beilleszkedni. - Halványan elmosolyodtam, nem akartam a saját történetemmel untatni őt, valószínűleg úgy sem kíváncsi arra, hogy én hogyan csöppentem a városba, és miért lettem épp ezen falka "tulajdona". Közben nem vettem le a szemem a férfiről, és fel is tűnt, hogy motyog valamit, nem igazán tudtam mire vélni, ezért rá is kérdeztem: - Minden rendben van?- Mikor segítségét ajánlotta, figyelmesen végig hallgattam és örültem, hogy egyből lehetőséget kínál nekem, de tisztában voltam azzal, hogy neki nem lesz mindig ideje arra, hogy velem foglalkozzon, hisz nyilván, ha ideérkezett, akkor valószínűleg hívatták őt, és talán rengeteg feladat szakad majd a nyakába. - Ez mind nagyon jól hangzik - Lelkesedtem, láthatta rajtam, hogy mennyire jól esik már a lehetőség is, amit felajánlott. Nem akartam őt ennél is jobban lerohanni a segítségkéréssel, de tény, hogy nagyon örültem az ajánlatának. - Ezek, amiket elmondtál, mind sokat segítene nekem, és tényleg örülnék, ha lenne időd pár trükköt megmutatni. Van is egy gyakorlóterem itt a szállodában, ott ha mutatnál néhány párharcot, annak örülnék. - Rámosolyogtam, közben felálltam a székről. - És bocs, hogy így felhoztam neked ezt a témát, nem akartalak így elsőre lerohanni az érkezésed napján. Gyere, megmutatom, hogy merre vannak a szobák és az alfa irodáját is, közben pedig megisszuk a kávét, van itt egy jó kis étterem is. - Rákacsintottam, majd ha követett, akkor először elvittem kávézni, utána pedig megmutattam neki minden fontosabb helyiséget.
Mikor azt mondja, hogy nincs jobb dolga csak rámosolygok. Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy lenne mit csinálnia, de hálás vagyok azért, hogy inkább engem pesztrálgat. Főként úgy, hogy sejtem, nem az Alfa utasítására teszi. Közben hagyom, hogy az elmém szabadon fusson, és meg-megérintem az összes védtelen elmét, éppenhogycsak súrolva, keresve Mary tudatát, de nem lelem. Elszomorodok. A lányom nincs a hotelben. Egy pillanatig a legrosszabbra gondolok, de aztán megnyugtatom magam. nem kell egyből végletekbe menni, bármennyire szokásom is. Talán csak házon kívül tartózkodik, barátokkal elment valahová, vagy Castor egyszerűen kivonta a tűzvonalból. Ha ez utóbbi helyzet áll fent akkor még hálás is lehetek neki. – Nem mondanám, hogy jól ismerem. De ismerem valamennyire. Ez több, mint amiben sokunk reménykedhet. – Hát igen, Castor nem egyszerű eset. Évekbe telt, hogy valamennyire megismerjem, miután testőrré váltam. Addig meg esélyem sem volt. DE azt nem csodálom, hogy a kölykök nem ismerik. fene tudja, én rettenetesen féltem az Alfámtól. Most viszont… Most kitépném a fekete szívét. – Persze, minden rendben. Csak eszembe jutott egy régi ismerős. Ennyi. Nem ennyi, de ennyi az, amit tudnia kell. Mi a fenének terhelném le ezt a kislányt? Amúgy sem segíthet. Ebben nem. Egy csapatnyi, nagy és erős farkas, na ők tudnának segíteni, de egy kölyök semmiképp. – Remélem méltó leszek tanárnak. – Fene tudja, egy lányt már félig-meddig felneveltem. Igaz, tizenhat, de csak nem végeztem olyan szörnyű munkát vele. És a kiscsaj még lelkes is. Ez jó, a lelkesedés már fél siker. nem menti meg az embert a törött bordáktól, de legalább ad valamit, amiért fölállunk és továbbmegyünk. Az is fontos, nem? – Ugyan már, védtelen pillanatban sikerült elkapnod. Ezt sose szégyelld. Dávid is legyőzte Góliátot valahogy, nem? Szó nélkül állok fel és követem. hagyom egy picit előre menni, figyelem a ringatózó csípőjét, és közben azon gondolkodok, hogy ez azért már mégiscsak túlzás. nem lesz szép vége, ha így folytatom. //Köszönöm a játékot!//
Tökélesen unalmas nap, ami - bármennyire is azzal hitegetik az ember lányát a különböző idegenforgalmis sulikban - igenis előfordul. Mert nem minden nap a kihívás, ahol meg kell menteni az erkélyen csüngő gyerkőcöt, elrendezni a túlrendelt papírárut, vagy kézzel-lábbal mutogatni a csak japánul beszélő (hogyafenébejutottide?) szállóvendégeknek. Nem, ez az a nap, akikor az államat támasztva bámulok a pasziánszra, mert a facebook le van tiltva, és meg sem próbálok úgy tenni, látható lelkek híján, mintha az aurám is szivárványt hányó, ugráló csillámpóniktól lenne színes és vidám. Mert a szék, amin csücsülök, magas és kényelmetlen és úgy támasztom a fejem, mint a részeg a kocsmapultnál. A fekete kosztümfelső feszül a hátamon és a könyökömnél, az arcom kicsit elnyomva a tenyeremben, s ha valaki figyelne (tekintsünk el attól, hogy akkor nem ülnék így) láthaná, hogy lassan, de biztosan kerülök egyre laposabb és laposabb pózba. Az egyetlen szépség, amit lehet találni a jelenetben, azon kívül hogy ki vagyok pirosítva a sápadtság, meg alapozva a szem alatti mély karikáim miatt, az az, hogy a szőke haj szépen mutat a márványpulton. Mert az említett jelenségnek hála bizony egyre több kerül oda, a kirakatba. Ezen kívül még némi ütemes egérkatt-katt kasztanyetta aláfestőzenét produkálok az üres hallban.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, bár már megállapítottam, hogy csak a horrorfilmes napok kezdődnek úgy, mint a többi, de ez tényleg már csak szőrszálhasogatás. Ma is, mint szinte minden nap, van páciens, szerintem már ment egy körtelefon a helyi milfek között is, mert kétlem, hogy az összes a szálló lakója legyen. Tehát általában telt ház van nálam, így én kilenckor le is megyek a kis birodalmamba és onnan nem nagyon szoktam kidugni a képemet. Persze átvedlek az egyenruhába, ami a fehér szövetnadrágot és egy a hotel logóját magán viselő, fehér pólót jelent. Persze miért is ne akkor jönne a telefon, amikor már teljes harci díszben és kipakolás után vagyok, hogy a páciens nem tud jönni. Komolyan, még aludhattam volna... Mindenesetre be is jelölöm a hölgy nevét, hogy tudjam, ki az, akinek csak nagyon-nagyon sokára fog jutni újabb időpont. Végül pedig szépen kisomfordálok és kerítek magamnak egy kávéautomatát, van is egy a közelben, szóval bedobálom az aprót, benyomom a legolaszabb nevű gombot és várok. Mondjuk teljesen meg vagyok győződve róla, hogy ennek se lesz túl sok köze az olasz kávéhoz, majd akkor fogok igazit inni, ha hazautazok. Közben előveszem a telefonom, megnézem mennyi időm is szabadult fel és szépen megállapítom, hogy visszafeküdni már nem elég, de szétunni magam még tökéletes. A kávémat fújkodva indulok meg a recepció felé, nem sok vizet zavarok igazából a relatíve kihalt fogadótérben. Még úgyse nagyon beszélgettem ezzel a szöszivel. Egyébként oldalról támadok, így pont rálátok a monitorjára is. Még mielőtt magától is kiszúrná a jelenlétem, szólalok meg. - A kör hármas is mehet fel. - Mutatok a monitorra szabad kezemmel, ezt így most azonnal kiszúrtam. Aztán ha már ő is észrevett engem, akkor közelebb is lépek a pulthoz és átnyújtom rajta a kezemet, hogy valami kézfogásszerűt kezdeményezzek. Nem ismerem igazából a csajt, legalább is a köszönésen kívül nem volt hozzá túl sok szerencsém eddig. - Brody, vagy esetleg Brody, mindkettőt ugyanúgy szeretem. - És el is mosolyodok kissé. Igen, ilyen iszonyat jó a humorom kora reggel.
Biztos süket és vak lehetek, az új Helen Keller... Ennek bizonyára az az oka, hogy a monoton pixeltartalom mellett még egy hiperaktív óvodás is lemenne zenbe. Lassan a tálcán lévő óra figyelgetése is jobb tevékenységnek mutatkozik, mint a kártyapakolás, de ... nabasszus. Épp csak le nem csusszanok a székről erre a hirtelen orgánumra oldalról. Ha egy zakózást azért szerencsére nem is ejtek meg, de kellően össze kell rántanom magam, hogy emberi pózt vegyek fel. Mert méltóságteljesnek épp nem lehet nevezni, ahogy hirtelen az egérrel a kezemben kezdenék neki a blézer szárának lesimogatásába. Usb vasaló, vagy mifene... És erre mégcsak nem is egy mosolygós, bejelentkezni kívánó családapa jelenik meg a képben. Szép. Még jó hogy nem a főnök. De azért ennek a ténynek hála rendezem egy másodperc alatt a soraimat, és lám, még a mondandó is eljut a szürkeállományomba. Milyen kedves. Napsugarasan közlöm is: - Fuuuu... denemszeretem a kibic fajtádat. - igen, kissé ellentmondásos a tartalom a formával, engedtessék meg nekem. Kibicnek kuss a neve, de azért kicsit elhúzott szájjal pillantok az észrevehetetlen körhármasra. Fujj... Szóval most eldönthetném, hogy büszkeségemben direkt új leosztást kérjek, vagy... vagy mondjuk kezet is foghatok viccesBrodyval, akinek a patyolatságát már volt alkalmam párszor megfigyelni, ahogy le, vagy épp felgrasszált az elmúlt napokban. Igazából lehet nem tudja, hogy én tökéletesen tisztában vagyok a becsületes nevével, nameg személyével. Mert kérem nekem ez a dolgom itt. Nálam érdeklődnek elvégre a vendégek a mindenféle extra szolgáltatásról, és tadamm... itt a legújabb extra szolgáltatás a pult előtt. - Zoe. Nem vagyok háklis a Noonanre se... az igaz mondjuk, hogy nem szeretném ha Miss Noonanként hivatkoznának rám idebent, az olyan furán venné ki magát. Ennél már csak a Lady N. lenne rosszabb. - najó, most megsajnáltam szerencsétlen pasit, meg főleg magamat, hogy ha kibillentenek képes vagyok szófosni. Szóval inkább csak megrázom a fejem - Maradjunk abban, hogy Zoe. Van egyébként az irodában normális kávéfőző, nem kell a vendégek műanyagát elinni. - igen, most mégiscsak megindul az a kézrázás, nem ropogtatok, gyenge nő sem vagyok, és kivételesen új életfilozófiámnak és mérhetetlen unalmamnak hála még azt sem fogom vele éreztetni, hogy az intermezzo miatt inkább introvertált módba váltanék... Na, azért egy puha mosolyt én is meg tudok ejteni őszintén, minden kényszeredettség nélkül. De most ez itt a sok gyakorlat eredménye.
Csak kissé felszaladnak a szemöldökeim, ahogy látom, hogy gyorsan összekapja magát. Megfordult a fejemben, hogy okozok a feltűnésemmel némi meglepetést, de azért ekkorára nem számítottam, így a felvont szemöldök mellé egy mosoly is társul. Összességében véve azért humoros látvány, no. Amikor nehezményezi, hogy beleszólok a játékába, csak védekezőn emelem fel szabad kezemet, a másikat a kávé miatt csak kicsit emelem magasabbra. - Pardon. Csak ne bánts. Esküszöm, többet nem fordul elő. - Azért elég látványos, hogy az utolsó mondatnál a felemelt kezemen összekulcsolom a mutató és középső ujjamat. Persze amúgy továbbra is mosolygok, egy jókedvű megrovásnál azért több kell, hogy megilletődjek. Mindenesetre így elnézve, kívül esik a szőke sztereotípián, nem kell túl jó emberismerőnek lenni ahhoz, hogy az első pár szó után meg lehessen állapítani, ki hülye és ki nem annyira. Az elvárásaimhoz képest ez máris egy felüdülés. Jó, el kell ismernem, hogy nem nézek ki túl sokat a legtöbb emberből... hiszen csak emberek. Apró ráncok jelennek meg a szemöldökeim között, miközben beszél, de ez alapvetően nem a rosszallás jele nálam egyszerűen csak figyelek és próbálom követni. Ahhoz képest, hogy az imént még valahol az alvás határán volt, most egész aktívan be nem áll a szája. - Ezt most lefordítom neked úgy, ahogy a magam fajta kellemetlen alakok hallják: Kérlek szólíts Lady N-nek... légyszi, légyszi. - Mosolyom kiszélesedik, attól tartok mindenképp így kell szólítanom ezentúl. Szörnyű, hogy némelyek tényleg kifecsegik, hogy mi bosszantaná őket a legjobban és úgy gondolják, hogy a taplója nem fog élni vele. Pedig de. A kézfogásom amúgy a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető férfias, vagy akár erős kézszorításnak. Csak egy ilyen laza, formális izé. Emberek hátába töröm bele nap, mint nap az ujjaimat, ehhez még az én ízületeim se gyógyulnak elég hamar. Ha buzisnak tűnik, akkor ez van. A kávéfőzőt illetően letekintek a kezemben lévő műanyag pohárra, szemlátomást kissé elgondolkodtat, amit benne látok, majd tekintetemet körbejáratom és megindulok az első cserepes növény felé. - Akkor amondó vagyok, főzzünk egyet. Időm mint a tenger. - És ezzel bele is öntöm a műanyag kávémat a virágcserébe. Érdekel is engem, hogy ki lát és ki nem, nem fogom tartogatni. Arra, ami nem az enyém, valahogy sosem voltam akkora tekintettel és ez speciel nem az én gazom, még csak nem is tetszik. A koffeintől csak szebb lehet. A poharat meg a közeli kukába dobom. - Amúgy jól érzed itt magad? Pult, mosolygás, telefon, unalom... elég egyhangúnak tűnik. - Jegyzem meg csak úgy félvállról. Ha tényleg hoz nekem rendes kávét, akkor még a szülei felől is érdeklődök meg minden. Általában a társalgással nem szokott nagyobb problémám lenni, csak annak kell stimmelnie, hogy nekem legyen hozzá kedvem. Ja, meg hogy a másik ne bosszantson.
Kellemetlen, alak, nahát, milyen jó kis önreflexió itt első pillanatok egyikében. Lehet, hogy sokat szájalok, ha kibillentenek a tengernyi (haha) nyugalmamból, de nem fogom neki megadni a lehetőséget, hogy rajtam élvezkedjen. Persze a hirtelen jött nemtörődöm vállvonás azért von maga után némi színészi hiányosságokat, de a legtöbb ember úgyse figyeli meg ennyire a blöfföt. Közben hasonlóan felépített nyugalommal visszatérek a passziánsz agyfacsarónak épp nem nevezhető játékprogramjához. De csak addig, míg becsukom. Már a csudálatos beléptető program DOSos felületébe bámulhatunk bele mindketten, ám abba is csak addig, míg ki nem lövöm a monitort. Mert ha kávé, akkor kávé, de előtte persze megvárom, ahogy megszabadul a műanyag formájától. Szegény növény... aprón lebiggyedő szájszéllel figyelem az öntözését... Én is rá locsolom a kihült zöld teát, ami bizonyos kulturákban akár kényszerített kannibalizmusnak is minősülhetne. Miután Brody megszabadult minden csepptől, meg a pohártól, utána emelem rá a tekintetemet, és igyekszem nem láttatni, hogy olyan bambi az összképem első pillantásra, hogy a Disney életre szóló szerződéssel látna el rajzfilmdublőrként... nem, most a pókerarcgyakorlás jön. Nem engedjük elkanászodni az ilyen arcokat. - Nekem is rengeteg az időm... csak egy bökkenő van. - könyöklök fel a pultra, tenyeremben megtámasztott állal, meg a mondandóm nyomán kicsit felráncolt orrnyereggel tekintve rá - Nem biztos, hogy akarok adni, miutál elköpted, hogy kellemelten alak vagy, és sejtetted, hogy kellemetlenkednél a becses nevemmel. De alkukész vagyok, és nagyon kedves. Pultosmosoly be. Egyébként pedig nem kell itt átmenet, kis válvonással, rendesen szocializált leányzóként még a pedzegetett kérdésekre is válaszolok ezután, gördülékenyen. - Ó, nem annyira unalmas ám ez, csak vannak napok amikor jó, ha erre jár az új masszőr, lefoglalni az energiákat... És te? Élvezted a kétszázhetes szobából az osztrák hölgyet? Próbáltam neki finoman megmagyarázni, hogy a wellnesszrészlegen nem elvárás, hogy a vállát is lealapozózza. És bizonyos körökben ezt az arckifejezést, amit most produkálok titulálják "elégedett cicamosoly"-nak. Maximum még egy embernél nem leszek népszerű, eddig sem hívtak el sörözni, naés.
Érdeklődőn figyelem, hogy akkor vajon felpakolja-e a kör hármast a helyére, de csak bezárja a programot. Pedig most már kíváncsi lettem volna, hogy jó tippet adtam-e, de hát akkor mindegy. Azért, ahogy meglátom a DOS felületet, kissé elhúzom a számat, döbbenet, hogy volt időszak, amikor még ilyenen játszottam és még kezelni is tudtam. Persze csak felhasználói szinten, az alapvető érdeklődésem minden iránt, nem igazán szokott kitartani addig, míg valamibe mélyen is beleártom magam. Ugyebár miután megszabadulok a kávémtól, már tekintek is a lányra, arra várván, hogy meginvitál az irodába, vagy egyszerűen csak ő maga tűnik el, hogy feltegyen egy kávét... de nem így történik. Értetlen ábrázatomon felszaladnak a szemöldökeim, amikor valamiféle bökkenőt említ. Elég beszédes pofázmányom van, így nem kell felsőfokú nyelvvizsga, hogy olvasni lehessen róla. Amikor aztán fel is könyököl, megjelenik a képemen valami halvány, sokat sejtető mosoly... hogy mi is az a sok, amit sejtet, azt inkább meghagyom annak, aki látja is. Csak megjegyzem, hogy néztek már emiatt cukrosbácsinak, zaklatónak és még sok egyébnek is. Pedig ennyi izgalmat tán nem is rejt a mosolyom, vagy akár a becses személyem. Mindenesetre, ahogy befejezi szépen odasétálok én is a pulthoz Zoe-val szemben, kényelmes lassúsággal pakolom fel én is mindkét karomat, így azért jócskán leredukálva a távolságot kettőnk között. Nem akarom én megfélemlíteni, hiszen mosolygok. - A hozzám hasonló kellemetlen alakok továbbá alkudozni sem szoktak. Sokat rontana az imidzsünkön, ha megtennénk. De hogy lásd milyen rendes vagyok, meghallgatom, ha van ötleted mit kéne adnom a kávéért cserébe aztán esetleg mérlegelem. - Továbbra is marad a pofátlan mosoly és várakozó, rezzenéstelen tekintettel nézek a lányra. Nyilván nem elcsábítani akarom, de ha ő játszik, akkor én miért is ne mennék bele? Nem gondoltam volna, hogy meg kell harcolnom azért a bizonyos kávéért, de ha már így alakult, akkor igazából még tetszik is. Alapvetően nyitott vagyok az érdekesnek ígérkező társalgásokra. - Ó, nem ő volt az első, aki a teljes körű szolgáltatást félreértette, meg aztán egyébként sem volt az esetem... az alapozót pedig lemosattam vele, nem ma jöttem le a falvédőről. Neki is elment a kedve a bájolgástól, amikor szentségeltem egy sort, szóval legközelebb, majd nyomatékosíthatnád kicsit jobban is, mire is számítsanak. - Nem szemrehányás, hiszen továbbra is ott ül a szám szegletében az általános mosoly. Csak azért nem igénylem, hogy még élvezkedjen is azon, milyen elkényeztetett, kiéhezett bányarémekkel van dolgom, akik azt hiszik, hogy az olasz masszőr a gigolo fedőneve.
Látom a fején, hogy teljes értékű kiszolgálást várt volna, meg pultmosolyt, amire már csak a helyzetemből, és a kis arany névtáblácskámból predesztinálva vagyok. Hát pont ezért élvezet fordítottan arányos készséggel fordulni a helyi, jóképességű alkalmazottakhoz. Persze, nem kell ám alkalmatlanul gonoszkodó nőszemélynek hinni, nem vagyok én olyan fajta, bárki, bármit is képzel oda a szájmenésem mellé. Nem, én egyszerűen csak hajlandó vagyok mindenkit a saját szintje szerint kezelni. Szóval, ha viccesperverzfej-Brody így indított, hát ezt kapja vissza. Bizonyára bejön neki, azért bazsalyog úgy, hogy a gyengébb idegzetű hölgyek megállnának a növésben. Jobb helyeken egyébként emiatt, ha nem egy ideszakadt chicagoi izé lenne a nagyfőnök, akivel jó, ha egyszer beszéltem, hanem valami helyi nénje, simán bemószerolhatnám a pasit szexuális zaklatásért. Hihetetlen, hogy más szociopaták ezért évekig gyakorolnak tükör előtt, hogy aztán a széthúzott ballonkabát fölött tökéletes legyen az összkép. Ez meg csak így idecsapja. Hehh... Éééés ezzel éles kontrasztban tökélketes az alkalom számomra, hogy a bambitekintet-cicamosoly állat vagyok összképet tovább mélyítsem, amint a pasas elmosolyogja, hogy biza alkuképes. Reméltem is, bólintok rá. És azt is remélem, ilyen közelről azért nem látszik milyen veszélyes, több hetes fáradtságot hordoz a tekintetem. Az rontaná az összképet (delátszik). - Ó, pedig azt hittem egyértelmű volt. Tessék engem komolyan venni, nem rossz híremet kelteni, sem vicceskedni velem és jóban leszünk. Talán még kávézhatsz itt máskor is. Cápatartályban vagyunk, veszélyes ez a hely, az egyik kantinos csaj például meg akar ölni, mindig hajat tesz a rizspudingba... neked is elkellhetnek a szövetségesek. Természetesen a hótkomoly (haha) mondandóm közben nem marad el az összeszűkített szemrés, meg a hatásos visszafogott bólintás. Csak, hogy megmaradjon a fíling. Csak akkor remeg meg az ajkam, amikor a második emeleti nőstényállatról esik szó... jajj de udvariatlan gondolatban így nevezni, hajj de nem szégyellem magam érte. - Én eléggé nyomatékosítottam, anyanyelvén, sajátomon is, biztos te voltál, aki - csak azért emelem el az állam alól az egyik kacsómat, hogy megzongoráztassam az arca felé az ujjaimat - ... zavaros jeleket küldtél neki. Arról egyébiránt pedig végképp nem tehetek, hogy a bankkártyafedezet, és nem az iq-hányados alapján nevezünk ki egyeseket exkluzív vendégekké... Épp csak nem pislogok mellé ártatlanul, mosolyogva. Nembántok. Egyébként egy nagyobbacska szusszantással szakítom meg a csevej ezen részét, hogy megnoszogassam. - Na, hogy döntöttél, kéred ezzel az ízelítővel a kiváló szövetség-kávémat?
Az aranyos dolgok nagy támogatójaként egy szavam se lehet az állatkás kifejezés ellen, amit Zoe az arcára varázsol, nyilván az én kedvemért. Mármint erősen remélem, hogy az én mosolyom hatásának köszönhető, különben elveszteném a maradék önbizalmamat is. Úgyis megcsappant az utóbbi időben, de hát már én se vagyok fiatal száz éves, talán a korral jár. A szavait persze érdeklődőn hallgatom, be kell valljam, kimondottan kezd szórakoztatni a beszélgetés még ha egyelőre nem is nagyon tudom, hogy miért is jó neki, ha szívózhat velem. Mindenesetre rosszallóan megcsóválom a fejem a rizspudingos eset hallatán. Ez bizony valóban egy komoly hadüzenet az említett hölgy részéről. - Halál a némberre... Viszont ha jól értem, arra akarsz kilyukadni, hogy viselkedjek rendesen veled és akkor fedezel ebben a hidegháborús övezetben és még kávét is kapok. - Ismétlem el a saját szavaimra lefordítva a dolgot, valóban úgy festek, mint aki egy tényleges üzleti megbeszélést bonyolít. Még gesztikulálok is mellé, egyik kezemmel a pulton koppintok egyszer-egyszer, ahogy az alku mérlegének két nyelvét vázolom. Baromi ügyes vagyok abban, hogy komolytalan embereket is komolyan vegyek, még ha némi iróniával, vagy szarkazmussal is. Még hogy én küldtem volna kétértelmű jeleket annak a nőnek? Arcomra is kiül a felháborodásom, aminek azért nagy része azért megjátszott, ennyire azért nem gondolkozok drámaian ugyebár. Mondjuk amikor az orrom előtt mutogat, kicsit elhúzom a fejem, hogy aztán visszadőljek, amikor abbahagyja. - Ha szűrnénk az IQ-t, akkor már nyilván csődbe ment volna a hotel és egyébként meg senkinek nem küldök semmiféle jeleket. Olyan tiszták a szándékaim, mint egy tibeti szerzetesnek. A Dalai Láma hozzám képest Hugh Hefner. - Nagyon meggyőzően beszélek, bár magam sem hiszem el teljesen, amit mondok. Ugyan jelenleg valóban nem vet szét a szexuális túlfűtöttség és ehhez mérten tényleg nem szoktam jeleket küldeni, de jómagam is emberből lennék és mint ilyen... nos igen, szoktam ösztönösen... létezni. Biztos ez zavarja meg a nők receptorait, vagy farkasom, vagy mit tudom én. A végső kérdést azért jól megízlelgetem és megfontolom. Legalább is látványosan, távolba vesző tekintettel és gondolkodó ábrázattal, még azok a kis ráncok is megjelennek a szemöldökeim között. - Legyen, elfogadom. - Mondom végül újfent a leányzóra tekintve a pult fölött és ismét villantok egyet abból a bosszantóan nem ide illő mosolyból. Béke-pipa, szövetség-kávé, egyre megy. Egyre szimpatikusabb a csaj, szóval hagy örüljön a szöszi.