- Hál' istennek. - jegyeztem meg könnyedén, teljes természetességgel, amire egy jóra való, érzékeny ember, minden bizonnyal felkapta volna a fejét, hogy mekkora egy suttyó vagyok. Na, hát ez van. A sittes megjegyzésére nem igazán volt reakcióm, ennek legfőbb oka az volt, hogy nem igazán értettem a célzásértékét. Sem pedofíliáért sem erőszakért, sem nő rablásért nem lehetne rám mutogatni, elvégre nem kiskorú, önszántából tart velem, és még ő is élvezni fogja. Kacc... Micsoda magabiztosság, csak bele ne szaladjak egy vasökölbe véletlen, amitől kapok egy sima hátraarcot. De egyelőre nem úgy fest, sőt... épp az ellenkezője történik ,aminek én kifejezetten örülök. Hiszen a kis ügyeskedésem a lábai között, és az ajkai felé talán elérték a kívánt hatást. Noha, így jobban belegondolva, totál ösztönös volt minden megmozdulásom, a tudatosság mögötte maximum annyiban merült ki, hogy kedvem is volt hozzá. És ami azt illeti... kifejezetten tovább tudta az érdeklődésemet feszíteni az, ahogy Dana energiái szinte körbe táncoltak. Tetszett, kétségtelen. - Tán máris hazavágysz? - értettem én az enyhe célzást, és megyek is, hogy a viharba ne mennék? De nem rohanunk sehova... Sőt. Szeretek kijátszani minden lépést, szóval, rilex kicsike, majd hazakísérlek. - Jön is! - már az előbbi kérdésemnél is felderengett ugyanez a szemtelen vigyor, ami most is még szám szegletébe villogott. - Viszont első körben, nem haza viszlek. - hajoltam előrébb kicsit, hogy ráfogjak a kezébe szorongatott üvegre, amivel együtt húztam magamhoz őt is. Bár nem erőszakosan, csak egy kisebb lendülettel, hogy mindenképp a karjaim közé forogjon. Apró 'mutatvány', de hatásos. Főleg mert így nem csak, hogy kikaphattam a kezéből az üveget, hogy jólesően meghúzzam, de még ő is itt volt a közelembe. Teljesen jó. - Mennyire szereted a kocsikat? - löktem le magam végül a párkányról, Dana háta mögött érkezve a padlóra. Ujjaim hirtelen kaptak a pulóverem aljára, ami most rajta fityegett, és egyetlen mozdulattal fel rántottam rajta a cipzárt, noha csak melltájék közepéig. Ajkaim füléhez hajoltak, és az sem zavart cseppet sem, hogy éppenséggel hozzá is érnek. - Mehetünk. - indítottam meg óvatosan lépteit, majd érkeztem is mellé. Az asztal mellett elhaladva még felmarkoltam a másik whiskyt is, aztán irány. Ideje itt hagyni ezt a bűzlő kocsmát. A parkolóhoz irányítottam magunkat, majd kipittyentve a Camaro-t, bevágódtam a vezetőüléshez. Igaz még félig kilógtam belőle, úgy pillantottam át a kocsi teteje fölött Danára. - Na, gyere. - nevettem fel halkan, majd amennyiben beült, úgy felbőgettem a motort, és némi gumi égetést követően, elhagytuk a Snows In Hell-t. Az iménti kijelentésemnek teret adva viszont valóban nem vittem egyből haza. Úgy gondoltam, ha már így alakult kicsit megmutatom neki milyen az illegális gyorsulás, főúton. És azon kívül is. - Remélem, csíped az ilyesmit. Zöldfülűeknek nem ajánlott! - pillantottam rá, folytonos vigyorral, ahogy egyre csak gyorsulni kezdtünk a hosszú egyenesben. - Tanácsos, ha bekapcsolod az övedet. - szólaltam még fel, és ha megtette, ha nem, a következő kanyart majdnem csupán két keréken vettem be. Nah igen, ez az én életem, legalábbis egy kis ízelítő belőle. És hogy őszinte legyek, az elmúlt hónapokban ezt rohadtul kihagytam, mekkora barom vagyok... - Szóval, mi a cím? - fékeztem le végül minek után elég időt szántam arra, hogy kiélvezzük az adrenalint, majd az egyik whiskys üvegért nyúlva meg is húztam annak tartalmát, míg a választ vártam.
Csak csalfán oldalt billentettem fejem, ahogy csillogó, hívogató tekintettel sandítottam felé. Ó, nem kell haza menni, nincsen semmi helyhez kötve, de tényleg nem lenne jó, ha a zsaruk megzavarnának bármit is... Gondolom, azt ő sem szeretné. - Nem? Akkor hova? - pislogok rájátszva kissé amúgy őszinte meglepettségemre, mert elképzelni nem tudom, hogy mire gondolhat. Azért remélem nem a Chenába híván dobni vagy elföldelni a hullámat valahol az erdőben... Nem tűnik olyan gyilkolászós alkatnak, de mint tudjuk, a legédesebb arc takarhatja a legnagyobb veszélyforrást. Engedelmesen lépek közelebb, elengedve az üveget és aprót szusszanok, míg ő kortyol. Közelsége, energiái táncot járnak bőrömön, összefonódva és versengve az enyéimmel. - Megvagyok velük. - vonok vállat, nem kezdve el részletezni, hogy a... hát haverjaim, bár mióta van a farkas dolog, eléggé hanyagoltam a társaságukat, érthető okokból... Szóval az emberi haverjaim nagy része illegális versenyzik a tuningolt kocsijaikkal időnként a városhatárban és nem egyszer fordultam már meg ott én is. Ahogy mögém érkezik, kedvem lenne megfordulni, szemeibe tekinteni játszva, ám nem hagy erre lehetőséget. Közelebb lép, szinte beborít, átölel karjaival, ahogy előre nyúlva felhúzza a cipzárt a felsőjén. Aprót szusszanok, hasfalam finoman beleremeg a közelségébe. Ahogy megindít, még hátra nyúlva felkaptam a whiskey-től bűzlő pulcsimat és azt magamhoz ölelve, mielőtt véglet magunk mögött hagytuk volna ezt a helyet.
A parkolóban előre engedem, hagyom kibontakozni, főleg, mert ő tudja, melyik a saját kocsija... Mondjuk vicces lenne elkötni valami vadidegenét is, de úgy fest, csak emlékszik, melyik a sajátja. Ezt a verdát én se felejteném el könnyen, ami azt illeti! Nem is kell kétszer mondania, már ott ültem mellette az anyósülésen, halál kényelemben. - Azt hiszed, a verdád elég lesz, hogy hanyatt dobjam magam? - nevetek fel, szavaim őszintén és kíméletlenül csendülnek. - Hát hogy a fenébe ne bírnám, elég sűrűn jártam ki versenyekre is... Csodálom, hogy még nem futottunk össze ott. - tekintek Dustinra és kedvem lenne megkérdezni, hogy mióta él a városban, de... az már túl személyes lenne, épp csak egy lépésre attól, hogy megtudjam, hol lakik. Vagy a számát. Márpedig semmi ilyesmit nem akartam tudni róla, csak jól szerettem volna érezni magamat. Csak ez az este van nekünk. Az övemet kissé késve kapcsolom be, elsőre nem is sikerül, minek következtében kényszeredetten felkuncogok - kínomban. Ez ciki. Ennek ellenére közlöm a címet és igen... az tényleg a polgármester háza, ami elé hajtani fogunk.
Nyilván nem árultam el, hogy hova viszem. Egy kis kitérő amúgy is belefér, aztán haza viszem. Nem mintha marha nagyszabású terveim lettek volna, egyszerűen csak meg akartam hajtani a kocsit, ezzel együtt pedig megmutatni Danának milyen, ha egy farkas pörgeti a motort, nem egy hazárdírozó ember. - Nem hiszem. Ezzel csak haza viszlek. - mosolyodtam el, miközben kikanyarodtunk a kocsma parkolójából. - Egyébként sem szeretném, ha a kocsim miatt dobnád magad... hanyatt. - az előbbi arcjátékom kiszélesedett és valami sunyi vigyorrá alakult. Jól szórakozom, ez már biztos, főleg, hogy ebben az adok-kapok szójátékban egész jó partnert találtam. - Nem járok versenyekre. Az embereknek való. - jegyeztem meg egyszerűen, ahogy elkezdtem felgyorsítani. - Nyilván ezért nem találkoztunk. Én csak csinálom őket, és használom. Saját élvezetre, nem "erőfitogtatásra". - tény. Sose tudnék kimenni egy illegális gyorsulásra, és ott verni a nyálam, mint valami idétlen pincsi, aki a németjuhásznak keménykedik. Igaz, párszor már megfordult a fejemben, hogy kinézek, de csakis a nagyobb szabásúakra, nem ezekre a szaros ki összegyűlésekre egy eldugott zónában. Kell a francnak. Tovább gyorsítottam, kisebb szlalomozást hajtva végre aközött a négy-öt autó között, akik a főutat taposták. A Camaro újra és újra felsírt, a kerekek pedig úgy csikorogtak egy-egy kanyarba, hogy öröm volt hallani! Ezt írd meg Mozart...! Ehh... - És te, mivel foglalkozol? - kérdeztem mosolyogva, átpillantva Danára olykor. Azért kár lenne átrepülni egy tűzcsapon, szóval csak mértékkel. Nem tudom mennyi idő telt el, mire végül felhagytam az utakon való száguldozással, a patkákon való egyensúlyozással, vagy éppen a röptében az aszfaltnak mutatványaimmal, amiket igazából csak élvezetből csináltam, nem azért, mert hú_de_fain_gyerek_vagyok. - Szóval a polgármester háza? - vontam fel a szemöldökömet, ahogy közeledtünk az épület felé. Tekintetem ráfutott Danára, majd vissza az egyre közelebb érkező házra. Csak pár hónapja élek itt, de azért ezt a giccses kecót még felismerem. Újra a lányra emeltem íriszeimet. - Hmm... Itt laksz, vagy betörünk? - félmosolyra húztam számat, amolyan csenevészen. Csibész kölyök voltam mindig is, és valójában, ha netán betörni akarna, az sem zavarna. Feltéve, ha nincs itthon az öreg. Kár lenne egy ilyen estét, ezzel elszúrni... Leparkoltam a háztól pár méterre, egy kereszt utcában, majd még letoltam a torkomon egy jó nagy korty whiskyt. - Csak utánad. - intettem az ajtó felé, hogyha kiszáll, én követem. Elvégre, ha itt lakik, ő ismeri a járást, kár volna nekem hősködni, és előadni a nagyszerű Houdinis mutatványt. Itt vagyok, most nem vagyok itt. Látsz... most nem látsz... Ja, persze... Ahogy követtem egy pillanatra megtorpantam, kezemmel Danáé felé kapva, és bár sietősen, mégis finoman vontam magam felé. A lendület mindenesetre sok volt, így kicsit mindenképp összeütköztünk. Tekintetem az övébe szaladt, ajkaimon pedig egy fogvillantós vigyor jelent meg. - Annyira ne siess... - suttogtam csupán, ahogy egy pillanatra elemeltem róla tekintetem, újra felmérve az épületet. - Benn hagytam a whiskyt a kocsiba. - a vigyor még szélesebb lett a képemen, ahogy már az is szórakoztatott, hogy húzom az agyát egy kicsit. Aztán elengedtem... egyelőre.
A mai napot semmiképpen sem mondanám fárasztónak, ám annál eseménydúsabb volt. Miután reggel eljöttem otthonról, és ráhagytam a munkásokra a házat, hogy mindent tegyenek meg, amit a mai napra terveztünk, a bevásárló központ irányába vezetett az utam. Megint. Már kezdett olyan érzésem lenni, hogy állandóan oda járok, pedig annyira nem mániám az, hogy elköltsem a pénzemet. Eleget öltem bele a ház felújításába, nem hiányzott még az, hogy másra is elszórjam. Noha ruhára nem költöttem, két ecsetre, néhány festékre és új vásznakra, valamint néhány bútordarab megtekintésére már annál több időt és pénzt fordítottam. Ezt követően felpakoltam az élelmiszerek terén is, és vettem kínai kaját az étteremben. Úgy vonultam hát be a kocsmába, mint aki jól végezte dolgát. Határozottan az volt az érzésem, hogy tényleg jól végeztem! Két szatyorral egyensúlyoztam be. Az egyik az ebédet rejtette, a másik mindenféle apróságot, kezdve ceruzákkal és vázlatfüzettel, valamint apró, semmire nem való kis csecsebecséket is fel lehetett benne lelni. Miután az ablak mellé letelepedtem, és hazaszóltam, hogy bárki keresne otthon, itt fog megtalálni, abszolút sikerült kényelembe helyeznem magam. Immár semmi nem állhatott az ebédem útjába, amit ugyan Paullal terveztem elfogyasztani, de mivel őt nem találtam idebent, ezért egyedül kezdtem hozzá. Fél kezemmel a villával pakoltam a számba a tésztát, a másikkal pedig a szatyorban kotorásztam a füzet után. Szórakozottan kezdtem vonalakat húzogatni, amikkel a szomszédos asztalnál ülők kis táborát vázoltam fel. Közben az eddig pult mögött álló srác kihozta a whiskyvel ízesített teámat, én pedig óvatosan kortyoltam bele, hogy aztán újra belefeledkezhessek az alkotnivalóimba. Nem szoktam ugyan portrékat festeni, mindig az jön, amit éppen érzek belül, de szórakozásból gyakran örökítem meg az éppen látottakat. Most sem volt ez másként. Időnként felnéztem, hátha megérkezett már Paul, de miután már huszadjára sem miatta nyílt ki az ajtó, úgy döntöttem, hogy további felesleges időt nem szentelek annak, hogy vele legyek elfoglalva. Ha megérkezik, akkor majd úgyis észre fog venni, azért nem sok vörös hajú nő rohangál a vidéken, csak kiszúr majd. Ha pedig ez megtörténik, akkor csatlakozhat majd hozzám az evésben, és elmondhatja, hogy merre járt. Egyelőre azonban annyira koncentráltam, hogy a számmal csücsörítettem, és a kaját is hagytam elhűlni. Képes vagyok ám hidegen is megenni, ezen aztán tényleg nem szokott múlni, főleg nem ilyenkor, amikor valami sokkal jobb dolgom akad!
Azt hiszem nagyon ki fogok kapni... Na persze nem szó szerint, hanem átvitt értelemben. És - bár sosem vallanám be - most kivételesen teljesen jogosan, mert megszegtem a szavamat. Illetve nem tartottam magam ahhoz, amiben megegyeztünk Jessevel. Miután megérkeztünk ide, unszolásomra elmentünk vásárolni. Viszont azt kérte, vagyis inkább mondta, hogy most bírjam ki egy ideig anélkül, hogy pénzt költsek mindenféle - szerinte! - felesleges holmira. Persze nem osztom a véleményét, mert úgy vélem pénzt költeni valamire sosem felesleges, de ebben persze nem értünk egyet. Na, de most nem is ez a lényeg. Szégyellem, de végül nem bírtam ellenállni és engedelmeskedni jó uram akaratának, és betértem vásárolni megint. Mentségemre legyen mondva, hogy most kévetelesen nem ruhát vásároltam magamnak, és nem is cipőt, - pedig véleményem szerint abból sosem lehet elég - hanem egy üveg Chivast Jessenek, mert tudom, hogy szereti és nem mellékesen én is. Közeledik annak a napja, amikor beharapott. Minden évben megtartjuk annak a napnak az évfordulóját. Igazából én ragaszkodom hozzá, ő pedig nem ellenkezik. Az áruházban persze nem álltam meg, hogy ne nézzek szét. Nézelődni is kifejezetten szeretek, nem csak pénzt költeni. Miközben egy szép sálat szemrevételeztem, sikerült arrébb rúgnom valamit, ami hangos súrlódással csusszant messzebb, hála a kis csizmácskám orrának, na meg annak, hogy helyet változtattam. A hang irányába néztem, majd lehajoltam és felvettem egy kisméretű irattárcát, vagy irattokot. Körbenéztem magam körül, hátha valaki felkiált, hogy: "Héé, az az enyém!" vagy, hogy: "Jéé! Hát ezt elejtettem..." de mivel sehonnan sem jött ilyen, vagy még csak ehhez hasonló szöveg sem, hát vettem a bátorságot és belepillantottam. Egyrészt a kíváncsiság miatt, másrészt, mert vagyok olyan jó, hogyha módomban áll, akkor visszaszolgáltassam ezt a tulajdonosának. Ahogy kinyitottam, szinte azonnal sikerült megtudnom az iratkártya kupac tulajdonosának nevét és címét, és nem mellesleg minden más tök személyes adatát is. Egy ideig elfilózgattam azon, hogy dobjam-e postára, vagy személyesen vigyem-e el a tulajdonosának személyes plasztik kártyáit. Végül úgy döntöttem, hogy taxiba vágom magam és elmegyek arra a címre, ami a kártyákon szerepel, tanulva abból, hogy mostanában bármilyen szállítással foglalkozó céghez fordultam, minden esetben sikerült elhányniuk azt, amihez hozzáértem... Az üveg Chivast miután kifizettem, elsüllyesztettem a táskámban, majd az áruházból kiérve leintettem egy taxit és bemondtam a címet, ahová igyekszem. Szerencsére egész gyorsan odaértünk. Miután kifizettem a fuvart, betévelyegtem az iraton feltüntetett címre, de ott egy csomó munkáspasas fogadott azzal, hogy a tulaj nincs otthon, de ha keresné valaki, akkor megadta a hely nevét, ahol el lehet érni. Várakozón álltam egy darabig szemben azzal a kopasz és pocakosodó negyvenessel, aki szóba állt velem, hátha elárulja magától, hogy, de mégis mi az a hely és hol van, ahol a lakás tulaját utolérhetem, de a fickó csak nem szólalt meg újra. Nem tudom, lehet a várakozó tekintetem inkább üveges szemű merengésnek tűnhetett. Azt hiszem a tükör előtt még gyakorolnom kell a szuggeráló nézésemet... Így nem volt mit tenni, hát rákérdeztem, hogy akkor mégis merre van a hány méter, tehát, hol találom a lakás tulaját. Végre kaptam választ is, majd némi útbaigazítás kéréssel is megtoldottam kérdéseim sorát. Némi értetlenkedés és kézzel való mutogatás - ami egy kalimpálásnak is beillett részemről - sikerült végre megértenem, hogy merre kell mennem. Tudom sokat vagyok képes szerencsétlenkedni, mikor útbaigazítást kérek, de hát nőből vagyok, szóval senki ne várja tőlem, hogy könnyen eligazodjak, a térképet is csak úgy tudom használni, ha irányba állítom és aszerint forgatom, ahogyan én is haladok az utcán, úton. Újra nyakamba vettem a várost. de most gyalogszerrel, és miután kétszer rossz helyen fordultam le és kavarodtam el, végre sikerült megtalálnom a kocsmát. Nosza rajta, irány be, hátha sikerül végre megtalálnom ezt a bizonyos Lily McLain-t, merthogy az ő irataiba sikerült belebotlanom. Ahogy belépek körbenézek, maximum, ha a fényképes igazolványról nem sikerül megismernem a személyes kártyák tulajdonosát, akkor majd megkérdezem az egyik itt dolgozót, hátha ismeri a fent említett delikvenst. Erre azonban nem kerül sor, mert az ablak mellett üldögélő lány, aki épp az előtte lévő kínai kaját fogyasztotta, egészen kísértetiesen hasonlít a nálam lévő fényképes igazolványon mosolygó női alakra. Nekem se kell sokkal több, nekiindultam és az asztala mellett fékeztem le magam, majd a lányra mosolyogtam szélesen és barátságosan. - Helló. Bocs, hogy evés közben zavarlak meg, amúgy jó étvágyat! de találtam ma egy csomó személyes iratot vásárlás közben és az gyanú támadt bennem, hogy ezeknek te lehetsz a büszke tulajdonosuk. - és azzal leteszem elé a plasztikkártya kupacot. A hangom kedves és barátságos, szinte mindig ilyen, mert ez az alaptermészetem. - Először az itt szereplő címen jártam, de onnan ide irányítottak, és tekintve, hogy legalább kétszer vesztem el, amíg ideértem, őszintén remélem, hogy te vagy az, akié ezek. - és most elhallgatok, hogy válaszolni tudjon. Tényleg remélem, hogy megtaláltam jogos tulajdonosukat az iratoknak és nem épp most zavarok valakit, aki csak arra vágyott, hogy végre nyugiban lehessen és megehesse a kajáját mindenféle idétlen nőszemélyek - ez lennék én - alkalmatlankodása nélkül....
Van, amikor az ember annyira tudja magát unni, hogy a világon bárminek örülne. Én vagy látványosan szoktam csinálni, vagy valamivel elfoglalom magam, és kiélvezem, hogy semmi kötelező dolgom nincsen. Bár az én szakmámban amúgy sem vagyok sem munkaidőhöz, sem főnökhöz kötve, szóval oly mindegy, hogy mit csinálok. A művészek élete irigylésre méltó, én mondom! Már amikor az illető nem éppen halálos beteg… Ezen a gondolaton vidáman elmosolyodok, és egy hatalmas tésztahalmot tolok be a számba, amit aztán jóízűen rágni is kezdek. Ilyenkor annyira tudok koncentrálni, hogy majdnem lehetetlen kizökkenteni az általam végzett alkotási folyamatból. Szerintem az, aki valamit el akar érni az életben, az mindent így csinál. Felőlem akár a ház is a fejemre omolhatna, akkor sem hederítenék rá az egész robajra. Helyette csak suhanna tovább a ceruza vagy az ecset, éppen amivel dolgozok. Jelenleg ez a bizonyos eszköz ceruza volt, és sercegett egy kicsit a papíron, ami alatt a kemény asztallap és még rengeteg betöltésre váró üres felület volt. Tekintetem fel-felvillant azokra, akiket éppen rajzoltam, és idő közben kértem még egy finom bögre teát, ezúttal egy kicsit több whiskyvel. Nem vagyok alkoholista, szó sincs erről! Egyszerűen csak jól esik megtenni azt, amit meg szeretnék tenni. Ha megkívánom délben a whiskyt, akkor bizonyos, hogy inni is fogok belőle valamennyit. Ezt a jelenlegi példa is remekül tükrözhette, és amúgy sem gondoltam, hogy bármi hatása lenne az alkoholnak, hiszen ezzel arányosan ettem is rendesen, ami simán felszívhatta a gyomromba jutott mennyiséget. Ennek biztos tudatában újra a rajzomra koncentráltam, és a körvonalakból kezdett kialakulni valamiféle ábra, amiből már rá lehetett ismerni a férfiak kicsiny csoportjára, tőlem körülbelül két-két és fél méterre. Mire a fiatal nő mellém sétált, már nem tudom, hogy hány perc telt el úgy, hogy teljes odaadással dolgoztam. Se kép, se hang, ahogyan az lenni szokott általában. Kicsit még meg is rezzentem, úgy meglepődtem azon, hogy valaki egyáltalán hozzám szólt. Tekintetem csak lassan vándorolt fel rá, és amikor szembesültem vele, hogy egy hozzám hasonlóan vörös fürtű leányzó az illető, aki megszólított, szórakozottan elvigyorodtam. Azon a bárgyú módon, ahogyan akkor szoktam, amikor valamit félbeszakítanak. Egy ideig meg sem szólaltam, csak a vonásait tanulmányoztam. Valószínűleg komplett idiótának nézhetett szerencsétlen, de én már hozzászoktam az ilyesmihez. Sokszor én is annak érzem magamat, amikor nem találom a kocsim kulcsát, pedig ott van az orrom előtt, vagy tárva nyitva felejtem a kaput, mikor otthon sem vagyok. Nos, igen, ez vagyok én! - Büszkébb lennék, ha nem hagytam volna el őket… - szólaltam meg végre, miután szemrevételeztem az igazolványokat. – Még csak észre sem vettem, hogy eltűntek – ingattam a fejemet, és lemondóan sóhajtottam egyet. Ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. Komolyan. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam, és igazán hálás vagyok, hogy visszahoztad. Tényleg! – ezúttal már egészen normális emberi ábrázatom lett, mikor sikerült kellőképpen felélénkülnöm. – Nem sok kedvem lett volna a hivatalokban kivárni a sort, meg utánajárni mindenfélének – már attól rosszul voltam, hogy rágondoltam. – Egyébként is, egészen vállalható az a kép, biztosan nem sikerült volna még egyszer ilyen jól – nevettem fel jókedvűen, ahogy vetettem egy futó pillantást a személyimben mosolygó képre. Azt hiszem, hogy éppen másnapos voltam… vagy aznapos, ugyan mindegy. Tény, hogy nem a legfrissebb kép rólam, de úgy tűnik, hogy még viszonylag felismerhető állapotban vagyok. - Nem ülsz le hozzám? Kérsz valamit? – záporoztak máris a kérdéseim, mintha csak ezer éve ismerném, pedig a nevét sem tudtam. – Meghívlak, hálám jeléül! – jelentettem ki diadalittasan. Roppant elégedett voltam magammal, hogy egyáltalán eszembe jutott ez a gesztus, mert az sem lett volna újdonság, ha nem így történik. A szórakozottság mintapéldánya, hölgyeim és uraim!
Igazán, tényleg és őszintén remélem, hogy ez a kedves arcú, vörös lány lesz az, akinek az elveszett iratait megtaláltam, mert ha nem akkor bizony kissé bajban leszek. Na nem komolyban, vagy ilyesmi, de ha mellé trafáltam, akkor megzavartam valakit evés közben, akinek semmi köze az iratokhoz, vagy az én elborult ötletemhez, miszerint mások elveszett cuccait visszaszolgáltatom csakúgy, ráadásul még feleslegesen is tévedtem el annyiszor, mert így lehet mégiscsak postára kell adjam, vagy a pocakos munkás kezébe nyomni, akit a címen találtam és állítólag ott dolgozik, vagy be kell vigyem az egyik kapitányságra... Ami akkor azt jelenti, hogy szerveztem magamnak még egy felesleges kirándulást. Vagyis a kóricálásom nem felesleges, mert mindenképpen megkapja majd a tulajdonos az elveszett kincseit, csak én rohangásztam eredménytelenül, ha végül úgyis útra kell bocsássam az iratokat így, vagy úgy. - Ne haragudj, hogy rád ijesztettem, nem volt szándékomban. - láttam, hogy összerezzent a lány. Szegényre biztos ráhoztam a frászt. Sajnos nem tudom, hogyan kell finoman és kíméletesen odaállnom valaki elé. Nekem az valahogy nem megy... Amíg arra várok, hogy a lány válaszoljon nekem, addig a tekintetem arra a papírra téved, ami előtte hever és egy rajz van rajta. Nagyos is elismerően nézem a rajzot, mert eszméletlen jó szerintem. Már amennyire meg tudom ítélni a magam laikus módján. - Azta, te aztán tudsz rajzolni! - csúszik ki a számon. Már megint hamarabb beszéltem, mint gondolkoztam volna. - Bocs, hogy belenéztem abba, amin dolgozol. Rossz szokásom. - teszem még hozzá egy bocsánatkérő pillantással. - Jaj, ugyan már! Én örülök, hogy te vagy az és nem feleslegesen róttam az utcákat. Ne aggódj, ez simán megtörténik mással is. Szóval örülök, hogy végül meglettek. - mosolygok a lányra szélesen. Jó érzés, hogy valakinek szebbé tehettem a napját. - Elhiszem. Én is utálnám, ha minden igazolványomat újra kellene csináltatnom. - ami egyébként nagyon igaz. Kifejezetten irtózom, amikor újabb és újabb papírokat kell csináltatnunk. Főleg, hogy nem nyöghetem be majd százötven éve születtem. Azt hiszem dobnának is egy hátast, ha ezt adnám meg születési időnek. Vagy szimplán elmeháborodottnak néznének. Azt mondjuk amúgy is szoktak, szóval nem lenne újdonság, vagy ilyesmi... és erre a gondolatra majdnem fintorogtam egyet, de még időben fegyelmeztem meg a vonásaimat. Ciki lenne, ha látszólagos ok nélkül vágnék itt pofákat... - Dehogyisnem! Nagyon szívesen! - mondom neki nagyon is felvidulva. - Hálás lennék egy nagy pohár ír kávéért. - mondom lelkesen és már le is teszem magam a lánnyal szemben. kigombolom a kabátomat és magam mellé pakolom a táskámmal egyetemben. - Én már tudom, hogy téged Lilynek hívnak, és azt hiszem ideje nem is bemutatkoznom. Rose Anne McGregor vagyok, de röviden csak Rose, vagy Rosie, amelyik jobban tetszik. - teszem hozzá szélesen mosolyogva.
Észre sem vettem, hogy belenézett a készülő művembe. Sőt, ha már itt tartunk, nem is igazán mondhattam műnek, mert egyszerű vázlat volt, és az unalmat hívatott tovaűzni. Amikor alkotok, akkor teljes lelkesedéssel csinálom, és sokkal, de sokkal jobban. Azt hiszem, hogy Claire sem örült volna különösebben, ha meglátja ezt. Ettől még nem kizárt, hogy el tudta volna adni. Elég jó abban, amit csinál, ez tény. - Igen, azt mondják… - mosolyogva néztem fel rá, és ez annak is volt köszönhető, hogy ma jó kedvem volt. – Muszáj is, ha már ezzel keresem a kenyerem, nem? – azzal halkan felnevettem, és precízen félretettem a ceruzát. Nem vagyok egy pontos, vagy figyelmes ember, de amikor rajzolok vagy festek, akkor tényleg mindig nagyon odafigyelek. Olyankor valahogy teljesen kicserélnek, és a mozdulataim jól megfontoltak, és pontosak. Máskor bezzeg, képes lennék a házat is a saját fejemre omlasztani pusztán azzal, hogy elfelejtkezem valamiről. Példának okáért a tűzhelyről, mert volt már rá példa, hogy mire hazaértem New Yorkban, ott voltak a tűzoltók, mert bekapcsolt a füstjelzőm, és kiürítették az egész házat. Két hónapig mást sem csináltak a szomszédok, csak engem szidtak. - Semmi baj, bár ezt csak a saját szórakoztatásomra csinálom most – vontam meg a vállaimat. - Ma vettem ezt a vázlatfüzetet, mikor felfedeztem egy művészellátó boltot. Nem is gondoltam volna, hogy van itt ilyen, de kiderült, hogy tévedtem. Muszáj volt bemennem – magyaráztam neki lelkesen, és valahogy teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem, egyáltalán érdekli-e, amit mondok. Egyszerűen csak el akartam mesélni, és ebben akkor sem állíthatott volna meg, ha a feje tetejére áll. Bár ezt nyilván nem tudhatta, tekintve, hogy nem ismert engem. Jobban mondva a nevemen kívül nem tudott rólam semmit, én meg még annyit sem róla. - Szerintem ezeket a dolgokat senki sem szereti – hátradőltem kényelmesen a székemen, az asztal alatt pedig kinyújtottam a lábaimat. Vágyakozó pillantást vetettem a kajám maradékára, de rá kellett jönnöm, hogy hidegen talán már nem lenne olyan jó ötlet megenni. Az oké, hogy megmelegíthettem volna bármikor, mert tudták, hogy ki vagyok, de túl lusta voltam még ahhoz is, hogy felemeljem a fenekemet a székről. Valahogy a figyelmemet már sokkal inkább sikerült felkeltenie a megmentőmnek, mint annak, hogy ebédeljek. Paul most biztosan megszidna, ha itt lenne… Megörültem, mikor leült hozzám. Ezek szerint még nem sikerült teljesen kiakasztanom őt, és végre lett egy kis társaságom. Rászorultam már, hogy tudjak beszélgetni emberekkel. Ugyan nem engedek közel magamhoz könnyedén senkit, és nem vagyok egy nagyon emberközpontú valaki, de ettől függetlenül még szeretem, ha van kihez szólni, és akad ismerős, akit bármikor felhívhatok. Nos, jelenleg Alaszkában ilyen még nem akadt, és ha beszélni akartam a legjobb barátnőmmel, akkor sem tehettem meg akármikor, hiszen több időzónányi, és több ezer kilométer választott el tőle. Máris hiányzott, pedig annyira nem jöttem ide régen. - Hát, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy Paul tart-e itt ilyesmit – húztam el egy picit a számat. – Van itt a városban egy ír kocsma, ott lehet, hogy van, de azért tehetsz egy próbát, hátha mégis akad – biztattam mosolyogva, és intettem is a pult mögött lévő srácnak, akit név szerint is ismertem egyébként, hogy szeretnék rendelni. Mikor mellénk ér, megérdeklődöm, és meglepetésemre tényleg akad. Lehet, hogy érdemes lenne tüzetesebben is megvizsgálnom az itallapot legközelebb. Amint elment a srác, újra a vendégemnek szentelhettem a figyelmemet. – Akkor én Rosienak foglak szólítani, ha az megfelel. Engem meg nem igazán lehet becézni – nevettem fel egy kicsit szégyellősen. Nem is tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire. – Régóta élsz itt? Mert én nem, és még egyáltalán nem sikerült megszoknom ezt a hideget – cseverésztem tovább fesztelenül, mintha csak legjobb barátnők lennénk már ezer éve.
- Tényleg? Grafikus vagy? Vagy ilyesmi? Bocsi, nem igazán vagyok otthon a művész-világban...- remélem nem haragszik meg az "ilyesmi" kifejezésemért, tudom, kissé sután hangzott, de sajnos nem nagyon tudom, hogyha valaki szépen rajzol, akkor mi is lehet a szakmája. Lehet illusztrátor, vagy csak művész, aki a képeit próbálja eladni, de lehet, hogy dekorációkat tervez, vagy nem is tudom... Nézem, ahogy a ceruzáját félreteszi és rögtön leesik, hogy milyen nagy figyelemmel bánik vele, gondolom azért, mert ez nagyon fontos lehet számára. Van, amire én is nagyon oda tudok figyelni, van amire meg például egyáltalán nem. Mondjuk, ha épp a tökéletes cipőt keresem egy rucihoz, képes vagyok annyira a részletekre koncentrálni, hogy ugyanolyan árnyalatú legyen az áhított lábbeli, mint a ruha, de arra más kevésbé tudok figyelni, hogy egy bizonyos kereten belül maradjak, ha vásárlásról van szó. Jó jó, tudom, hogy ez így nem teljesen egészséges és keres, de könyörgöm, mindenkinek van valami hibbantsága, hát az enyém ez... - Művészellátó? Érdekesen hangzik, olyan üzletben még nem jártam. De azt hiszem ezen sürgősen változtatnom kell. - mosolygok a lányra szélesen, ha egy új üzletbe kell bemenni, naná, hogy abból nem maradhatok ki. Volt rá példa, hogy egy horgász ellátóban is találtam magamnak valamit. Egy pár cuki sárga horgász gumicsizmát... Jesse tök kiakadt, hogy hogyan tudok egy horgászboltban is találni magamnak valamit??! Hát így... - Na nem mintha én művész lennék, vagy ilyesmi... Csak érdekel, hogy milyen lehet egy ilyen üzlet. - teszem még hozzá némi magyarázatképpen, hogy miért is szeretnék egy ilyen boltba ellátogatni én is. - Ó, hát nem nagy szám pedig. Csak kávé és whisky kell bele, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni. Tudom kicsit még talán korán van alkoholizálni, de tudod nagyon átfagytam odakint, amíg eltévedtem idefelé jövet. Mondjuk nem kellett volna, hogy eltévedjek, de sajnos a tájékozódási képességeim nem a legjobbak... Tudom ciki... - fecsegek neki össze-vissza. Remélem nem tart majd alkoholistának a rendelésem miatt, de tényleg nagyon átfagytam és a forró tea önmagában kevés lenne most úgy érzem. Ahogy a srác ott terem mellettünk érdeklődve figyelem, hogy vajon megkapom-e a rendelésem, vagy valami más mellett kell-e majd döntenem. De szerencsémre tartanak belőle és ez nagy örömmel tölt el. - A Rosie tökéletes lesz. Hát a Lilyt tényleg nem nagyon lehet becézni... Jéé most tűnik fel, hogy mindkettőnket egy-egy virágról neveztek el. - jegyzem meg nevetve. Anyának is Lily volt a neve, de azt hiszem ezzel nem most hozakodom elő. Egy pillanatra felrémlik előttem anya arca és vörös haja. Azt mondták, hogy szakasztott mása vagyok. Régen nem gondoltam már rá. Az emlék amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szállt. - Nem, még csak most érkeztünk nem olyan régen. De szeretnénk itt letelepedni, hát majd meglátjuk, hogy úgy alakulnak-e a dolgaink. A hideg itt az tényleg nem semmi. Emlékeztet kicsit Izlandra, néhány éve jártunk ott és ami azt illeti az sem épp a meleg éghajlatáról híres... - magyarázok Lilynek bőszen. Lehet, hogy csak most találkoztunk, de mégis olyan, mintha száz éve ismernénk egymást. Azt persze nem tudom, hogy mitől olyan, de úgy érzem. És ez tök jó érzés!
- Vagy ilyesmi… – legyintettem egyet, és vidáman felnevettem. – Hidd el, hogy még azok sincsenek teljesen, akik azt hiszik magukról, vagy netán benne is dolgoznak – vontam meg a vállaimat, miközben szórakozottan kezdtem el a ceruzát forgatni az ujjaim között jobbra-balra. – Festő vagyok egyébként – jelentettem ki nagy büszkén. Ha jellemző lett volna rám az olyan viselkedés, akkor most éppen azzal dicsekednék neki, hogy mennyire elismert vagyok, és mennyi pénzt kerestem már, New York pedig a lábaim előtt hevert, mielőtt eljöttem onnan ide. - Ó, pontosan azt fogod találni, amit a neve is elárul. Tele van pakolva ceruzával, ecsetekkel, vásznakkal, meg ami még kellhet – magyaráztam félvállról. Nem azért, mert nem akartam vele megosztani, vagy valami ehhez hasonló indok, hanem engem egyszerűen már nem nyűgöztek le az ilyen helyek. – Csoda, hogy van itt egyáltalán ilyesmi. Nem gondoltam volna… - arcomra ismét vidámság költözött, mert azt hittem, hogy majd mindig Anchorageba kell átautóznom, és bevásárolnom kitudja, hogy mennyi időre. Paul biztosan nem engedett volna el egyedül, tekintve, hogy eltévedtem már akkor is, amikor jöttem ide. Attól még, hogy bejártam már egy útvonalat legalább ezerszer, még mindig képes voltam egyel hamarabb vagy esetleg később befordulni egy sarkon. Tudom, borzasztóan figyelmetlen vagyok, de a művészet átka a szórakozottság. - Viccelsz? – tört ki belőlem a nevetés, miután előadtam az idejövetelét, meg az okokat, hogy miért iszik máris alkoholt. Megemeltem a saját bögrémet, és felé emeltem. – Az én teám is fel van egy kicsit javítva – kuncogtam még mindig, és ha már így kéznél volt, hát bele is ittam. Jó nagy korty volt, csak azt felejtettem el, hogy a kajámmal ellentétben ez még elég meleg volt. Meg is égettem vele a számat és a nyelvemet is egyaránt, mire egyből grimaszolni kezdtem, meg legyezgetni magam, hátha attól jobb lesz. Nem lett jobb! – Fenébe! – csúszott ki a számon, aztán tüntetőleg messzebb is raktam magamtól a veszélyes italt. – Egyébként én is eltévedek állandóan, de nem találkoztam még olyannal, aki hozzám hasonlóan képtelen lenne tájékozódni – ennek a hírnek szívből örültem, mert legalább nem éreztem magam annyira bénának, mint amilyen egyébként tényleg voltam. Nem, nem béna! Szétszórt! - Tényleg! – én is vele együtt nevettem, és máris szimpatikusnak találtam, pedig alig ismerkedtem meg vele pár perce. Jól éreztem magam, és előre örültem, hogy ő is a város lakója volt, mert legalább volt egy nő, akivel szót érthettem. Igaz, hogy nem olyan volt, mint Claire, de hát még egy olyan ember egyébként sincs. Ő odafigyelt rám legalább úgy, mintha a második anyám lenne, míg Rosie pont olyannak tűnt eddig, amilyen én vagyok. Ő nem felügyelt volna a testi épségemre, hanem velem együtt törte volna össze magát, és ez tetszett. Tetszett, mert korábban nem volt egyetlen hozzám hasonló ismerősöm sem. Paul majd biztosan boldog lesz, ha elmesélem neki… - Mi ez a királyi többes? – kérdeztem kíváncsian. Nem arról voltam híres, hogy tapintatos vagy udvarias lennék, úgyhogy nem ártott, ha ehhez egyből hozzá is szokik így az elején. – Kivel jöttél? A családoddal? – lehetett ez akár férj, gyerekek, testvér, vagy netán szülők is. Oké, a gyerek talán korai lett volna, mert nagyjából velem egykorúnak saccoltam így ránézésre. Bár jobban belegondolva már nekem is simán lehetett volna gyerekem, ha az életem nem úgy alakul, ahogyan. – Már bocsi, hogy kíváncsiskodok, csak… - megvontam a vállaimat. Nem volt semmilyen csak. Kíváncsiskodtam, mert érdekelt, hogy kiről beszélt, illetve kikről, ha esetleg többen lennének.
Mosolyogva hallgattam a nevetését. Mindig is érdekesnek találtam őket és azt, hogy gyakran olyan nagyon más szemmel tudják látni a világot. Egyikük-másikuk tényleg lenyűgöző egyéniség. A művészellátót pedig mindenképpen megnézem majd, már csak a kíváncsiság miatt is. - Én sem, mondjuk én nem is kerestem művészellátót eddig még soha. - válaszolom, csak, hogy nem maradjak sután kuka. Szeretném majd mihamarabb felfedezni magamnak a várost, hogy tudjam mi merre hány méter. Nincs ebben semmi extra, csak nem árt, ha az ember lány tudja, hogyha kell neki valami, akkor hová is menjen. Addig meg marad a net, azon keresztül igyekszem felkutatni, hogyha szeretnék valamit, hogy az elérhető-e ebben a városban. Reményeim szerint jó eséllyel igen. Azért mégsem egy egy neve nincs kis koszfészekben vagyunk... A nevetésére és a kérdésére csak egy széles mosollyal feleltem. Nem akartam, hogy azt higgye zugalkoholista vagyok, vagy valami rosszabb, hogy már a kávémba is whiskyt akarok. Általában nem ezzel indítom a napot, de mint azt már említettem hideg van és jól el is tévedtem idefelé jövet. - Akkor egészségünkre! - emelem meg felé a kávémat, amikor már megkapom, főleg, hogy az ő teája sem éppen szűz. - Ebben a hidegben kell ez a kis lélek melegítő... - teszem még hozzá és belekortyolok a kávéba. Isteni finom, mint mindig. Hát igen, nagyon nagy gyengém ez a fajta kávé. A legyezgetős reakcióján elnevetem magam. - Én pont ugyanígy szoktam, amikor megégetem a számat! - magyarázom meg a vidulásom okát. - Gyakran figyelmetlenül iszok bele abba, ami forró, megégetem a szám, a nyelvem, és utána pont így legyezgetem magam, azt várva, hogy attól majd jobb lesz... - pedig nem. A minap is így jártam, mint Lily, nekiálltam repdesőset pantomimezni a kis kacsómmal és Jesse jól ki is nevetett miatta. Egyem a szívét... Jó persze, kb szinte azonnal rendbe is jöttem, de attól még kellemetlenül érintett, hogy megégettem magam a forró kávéval. - Ó, én is borzasztóan tájékozódom. - mesélem, mint egy mellékesen. Azt már persze nem teszem hozzá, hogy csak a városban. A természetben könnyebb, ott megyek az orrom után, és tulajdonképpen arra támaszkodva teljesen jól el is boldogulok. DE a város az egészen más tészta. Itt sajnos kevéssé tudok a szaglásomra hagyatkozni, nekem túl sok a zavaró illat és szag, szóval lazán eltévedek. Hát én már csak ilyen farkas vagyok... - A királyi többes Jesse, a párom miatt van. - mondom neki nevetve. - Ugyan, semmi gond. Én bocs, így belegondolva fura volt, hogy hirtelen többesszámban kezdtem el beszélni. Vele jöttem a városba, nekem ő a családom már régen. - meséltem neki tovább. - És veled mi a helyzet? Te a családoddal élsz itt? - kérdeztem vissza rögtön kíváncsiságból. - Már persze, ha nem titok a dolog. - tettem még hozzá gyorsan. Tiszteletben tartom persze, ha nem akar majd válaszolni erre.
- Ahogy mondod! – egyetértően böktem volna a kezemmel felé, de a bögre éppen abban volt, úgyhogy azt emeltem meg felé. Furcsa mozdulatra sikeredett, de a lényeg, hogy nem öntöttem őt telibe. Ha nem lett volna ilyen jó napom, akkor valószínűleg ez megtörténik, és kiosztott volna sárga földig, hogy én mégis mit képzelek magamról. Na, jó, talán nem, és engem sem kellett félteni, de talán ő másként van ezekkel a dolgokkal, mint én. Nálam ugyanis abszolút nem számított az sem, ha festékfoltok pettyezték valamelyik ruhadarabomat, mert teljesen hidegen hagyott a dolog. Ha nekem éppen ahhoz volt kedvem, hogy abba bújjak bele, akkor bizony ilyen apróságok nem tántoríthattak el a célomtól, amit kitűztem magam elé. Még ha ez csupán az öltözködésre vonatkozott is… - Komolyan? – kérdeztem nevetve, miután félretettem ugyebár a bögrét. Nem akartam ismét leforrázni magamat, és máris büszke lettem, hogy sikerült nem Rosiera borítanom a tea felét. Biztosan nagyon megégette volna őt is, főleg olyan mennyiségben. Hiszen én csak egy kortyot ittam, akkor viszont, ha ő rajta kötött volna ki egy része, biztos, hogy még kellemetlenebb érzés kerítette volna hatalmába. Igazán nem akartam, hogy ez a kezdődő kapcsolat ilyen hamar zátonyra jusson az én ügyetlenségem miatt. -… de nem jobb! – fejeztem be a félbehagyott mondatát kuncogva. Én is éppen szóvá akartam tenni, hogy mennyire nem értem semmit az effajta hűtőtechnikával, de úgy tűnt, hogy teljesen felesleges, mert ebben is egyet kellett értenem vele. - Akkor azt hiszem, hogy mi ketten jobban járunk, ha nem indulunk neki felfedezni Fairbankset! – mosolyogtam jókedvűen. A fejemben máris megjelent a kép, ahogyan a két vörös próbál rájönni, hogy mégis melyik saroknál kanyarodtak rossz irányba. Szerintem elég mulatságos lenne, pláne akkor, ha még telefonon sem sikerülne segítséget kérnünk. Vegyünk csak engem, én kapásból elhagyom azt a kis szerkezetet időnként, arról már nem is beszélve, hogyha nem így történik, akkor meg feltölteni felejtem el. Egyszerűen javíthatatlanul figyelmetlen teremtés vagyok, de a környezetem ehhez már régen hozzászokott. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez Rose esetében sem volt másként. Ezért találtam őt szinte az első pillanattól kezdve rokonszenvesnek. Nem idejött, és nekikezdett hegyi beszédet tartani arról, hogy lehetnék figyelmesebb is, hanem barátságosan közeledett hozzám. Az ilyesmit sokkal inkább tudtam értékelni. - Ó! – egyből felélénkülök, ahogyan szóba kerül a párja. Igazából elképzelni sem tudom, hogy egy ilyen szeleburdi nő mellé, mint amilyen ő is, vajon milyen férfi illik. Szerintem Paul meg én remek páros vagyunk, és valami egészen hasonlónak tudom elképzelni ezt a Jesse nevezetű férfit is. Biztosan ő is határozott típus, aki vigyázni tud az olyan hölgyeményekre, mint amilyenek mi is vagyunk. Oké, az tény, hogy én túlzottan határozott egyéniség vagyok, és olykor sikerül elnyomnom Pault, de az tény, hogy nagyon vigyáz rám, amikor csak teheti. Néha már zavaróan próbál megóvni még a széltől is, de már megszoktam. - Hát, mondhatni! – megvontam a vállaimat, aztán kicsit előrehajoltam, felkönyökölve az asztalra, hogy elérjem a nemrégiben száműzött bögrémet. – Van egy ikerbátyám, de mostanában igyekszem kerülni bizonyos okok miatt… - azt inkább nem tettem hozzá, hogy csak azért, mert beteg vagyok, és túlzásba vitte Phil az aggódást miattam. – Úgyhogy ide északra a gyerekkori barátom hívására érkeztem, aztán kiderült, hogy a sok év alatt egy kicsit tovább lépett a kapcsolatunk a barátságnál – mosolyodtam el, és máris hiányozni kezdett Paul. – Egyébként Paulé ez a hely! Igazából hozzá jöttem be, de úgy látszik, hogy most nincs itt. Ez is az ő ebédje, de ha gondolod, megeheted! – ajánlottam fel, a szatyromban lapuló kínais doboz felé bökve. Úgy sejtettem, hogy mivel az zárva volt, még langyos lehet, és nem hűlt el teljesen, mint az enyém.
- Aha, abszolút. Valahogy ösztönösen jön ez a mozdulat. - még mindig ott a letörölhetetlen mosoly az arcomon. Ahogy megégetem magam a forró kávémmal - mert jellemzően azzal járok így - késztetést érzek arra, hogy a kezemmel úgy hadonásszam, ahogy egy éppen repülni tanuló kis madárka csapdos a szárnyaival. Gondolom elég idiótán festhetek, mert Jesse rendszeresen kinevet újra és újra. Minden egyes alkalommal, ami megjegyzem, nem túl szép tőle. - Nem bizony. A legkevésbé sem. - helyeseltem és bólogattam is hozzá, mert tényleg semmit sem segít ez a hadonászás, de mire eljutok odáig, hogy tök fölöslegesen teszem ezt, addigra már rég lecsapkodtam a csillagokat is az égről, remélve, hogy ezzel majd nem fáj úgy az ajkam és a szám, amit megfürdettem némi forró löttyben. - Ó dehogyis nem! Nekilódulunk, jól elveszítjük magunkat útközben, aztán mire sikerül megtalálnunk magunkat, na meg persze azt is kieszelni, hogy merre kell visszafelé menni, vagy a kívánt cél elérni, addigra fel is fedeztük az egész várost! - oké, tudom, hogy a logikámban rengeteg baki van és némileg kivitelezhetetlen, mert mire visszakevergőznénk egy olyan pontjára a városnak, amit ismerünk is, lehet jégkockásra fagyunk. Mire elmondom a "gondosan kieszelt" tervemet a város felfedezését illetően, megint elnevetem magam. Ahogy megemlítem Jesse nevét, melegség járja át a szívemet, rajongom azért a férfiért. Azt hiszem a kettőnk kapcsolatára nagyon igaz az, hogy ő az ész, én pedig a szív. Ő megfontolt, összeszedett, aki félt, és óv, előre gondolkozik. Ezzel szemben én a benyomásokra hagyatkozom, teszem, ami épp eszembe jut, pillanatok alatt tudok egyik érzelemből a másikba átcsapni, és valljuk be, gyakran nem gondolom végig azt, hogy mit teszek és annak mik lehetnek a következményei. Jobb szeretek az érzéseimre hagyatkozni és hallgatni, mint a józan érvekre, és megyek a saját fejem után. - Értem. - egy finom mosollyá szelídült az eddigi vidult jó kedvem. A válaszából arra következtettem, hogy nem szívesen beszélne a testvéréről, amit nagyon is tiszteletben tartok. - Nekem nincs testvérem. - hogy ezt minek szúrtam közbe, nem tudom. Nem kérdezte és nem is lett volna fontos elárulnom, mégis úgy éreztem, tartozom ezzel az infóval, ha ő már megemlítette az ikertestvérét. Pontosabban nem volt testvérem, Vagyis addig biztosan nem, amíg otthon éltem. De azután, hogy tizenhat éves koromban apám elzavart otthonról, nem tudom, hogy hogyan alakult a szüleim élete. Szóval halvány fogalmam sincs, hogy később született-e testvérem vagy sem. Nem szerettem erre gondolni, így inkább tova is hessegettem azokat az emlékeimet, amik hirtelen felsejlettek bennem a családomról. - Akkor igazán szerencsés vagy, hogy a barátod lett a kedvesed. - jegyeztem meg kedvesen. - Már ha jól értettem, és az előbb erre céloztál azzal, hogy a kapcsolatotok tovább lépett a barátságnál. - fűztem hozzá még gyorsan, nehogy esetleg valamit félre értsek. - Tetszik ez a hely. Szóval gratula Paulnak. - ezelőtt még nem jártam itt, de most, hogy megemlítette, hogy a barátjáé a hely, kicsit jobban körbenéztem. Tényleg egészen hangulatos hely. - Ha nem bánod és Paul sem fogja, akkor köszönettel elfogadom. - kedves tőle, hogy felajánlotta, amúgy is terveztem, hogy beülök enni valahová később, mert ma még egyáltalán nem ettem semmit és azt hiszem kezdek megéhezni.
- Gondolod? – kérdeztem mosolyogva. – Tetszik ez a terv! – jelentettem ki teljes meggyőződéssel. Nem tehetek róla, vagyok olyan szórakozott, hogy én egy ilyenben simán benne legyek. Ami azt illeti, tényleg képes lennék elveszni csak úgy. Még olyan helyen is, amit egyébként ismerek, és aztán kilyukadni valami olyan helyen, amiről meg semmit nem tudok. Ha nem lennék egyedül ezen a kis felfedező úton, bizonyára sokkalta szórakoztatóbb lenne, mint egyedül bolyongani ebben a jeges városban. Reméltem, hogy hamarosan jön már a jobb idő, mert ha így haladunk, akkor rövid úton jégkockává fogok válni, és azt hiszem, hogy nem lennék valami szép látvány úgy. Na, meg Paul sem örülne különösebben, ha jól sejtem. - Néha azt kívánom, hogy bár nekem se lenne! – nevettem el magamat önkéntelenül is. Persze nem mondtam én komolyan, hiszen imádtam Philt, csak az utóbbi időben készített ki annyira, hogy már nem láttam más megoldást a problémára, minthogy fogjam magam, és szó nélkül lelépjek. Oké, Claire tudta, hogy hol talál meg, és csak remélhettem, hogy megtartja magának a titkot. Kár, hogy erre nem volt semmi garancia, hiszen előbb-utóbb úgyis keresni fog engem az én drága bátyám, és akkor nem lesz más választása, minthogy kikotyogja az információt. Elég meggyőző tud ám lenni, ha nagyon akar. Reméltem, hogy addig még elég sok időm van, mielőtt a barátnőm feladja a harcot, és elmond mindent a tartózkodási helyemről. Amikor azt mondta, hogy szerencsés vagyok, akkor néhány pillanat erejéig magamba szálltam. Tényleg az volnék? Paul miatt mindenképpen, de amiért idekerültem, és eljutottunk eddig, annak nagy ára volt. Túl nagy. Talán ugyanitt tartanánk akkor is, ha néhány évvel később kerültünk volna egy városba, vagy közel egymáshoz, de ezt már nem tudhatjuk meg. Akkor viszont lehet, hogy nem egy betegség miatt alakult volna így, hanem azért, mert így kell lennie. Ezek után soha nem lehettem biztos abban, hogy csak szánalomból van velem, meg azért, mert barátként túlságosan szeret, és jobbnak látja így a helyzetet, vagy azért, mert komolyak az érzései. Eddig ez eszembe sem jutott, és el sem hiszem, hogy egyáltalán megfogalmazódott bennem a gondolat, de már nem volt visszaút. A kétség felbukkant bennem, és terveztem is, hogy ezt megbeszélem vele. Figyelmeztetnem kell majd magamat, hogy ne számon kérő stílusban adjam elő, ahogyan szoktam általában, de akkor is meg kellett ezt beszélnem vele. - Igen, azt hiszem, tényleg szerencsés vagyok! – mondtam visszafogott mosollyal, de arról már nem beszéltem, hogy mi játszódott le bennem az elmúlt néhány másodpercben. – Igen, igen, jól értetted! – nevettem most már fel, és arcomra máris visszatért a vidámság, ami korábban is ott volt. – Bár még nagyon az elején vagyunk ennek. Mármint annak, hogy nem barátként nézünk egymásra, de… majdcsak alakul a dolog, nem? – kérdeztem egy kicsit elbizonytalanodva, és inkább beleittam a teámba, ami végre már kezdett meghűlni annyira, hogy ihassak is belőle normálisan. - Majd megmondom neki! – bólogattam egyetértően. Igaz, hogy Paul elmondása alapján én soha nem vettem volna meg ezt a helyet, de most már tényleg nem nézett ki olyan rosszul, mint amikor nem volt itt más, csak szemét meg romok. – Egyébként tényleg edd meg nyugodtan. Nem is tudja, hogy hoztam neki, mert meg akartam vele lepni. Ha viszont nincs itt, akkor lehet, hogy már amúgy is bekapott valamit valahol – vontam meg a vállaimat, és kivettem a szatyorból a dobozt. – Tessék, jó étvágyat! – mosolyogtam Rosiera, és előkotortam egy villát is, amit külön kértem az étteremben. – Vagy inkább pálcikával akarsz enni? – vetettem fel a dolgot. Az egy dolog, hogy én nagyon béna vagyok hozzá, de neki attól még mehet, nem? - És te mivel foglalkozol? - érdeklődtem mosolyogva. - Még meg sem kérdeztem... - jutott eszembe hirtelen, egy egészen kicsit bűntudatosan.
- Hát tervezésben nagy vagyok! - nevettem fel újra, már ha tervnek lehet azt nevezni, hogy majd jól elhagyjuk magunkat a városban. A "szőke"-ség új értelmet nyer, csak ezúttal vörösben. Azért egy pillanatra elképzelem és magam előtt látom a képet, ahogy a szerencsétlenkedünk egy sort a városban. A gondolat egész vicces, bár tartok attól, átélni nem lenne az... Én mindig szerettem volna egy testvért, de nem született. Vagyis nem tudok róla, hogy született volna. Addig legalábbis, ameddig otthon éltem. Azután, hogy apám elkergetett otthonról, nem tudom, hogy hogyan alakult az életük. Igazából még sosem gondolkoztam el rajta igazán, és tartok attól, hogy most sem fogok. Kicsit furcsa lenne, ha hirtelen megkukulnék, és a gondolataim, meg az emlékeim tengerébe merülnék. Talán majd egy más alkalommal, de nem most. Én a lovász inasával mentem mindenfelé, fára mászni, almát lopni, úszni. Nagyjából egyidősek voltunk, és nem mert ellent mondani az őrült ötleteimre. Azt hiszem ő volt gyerekkoromban a legjobb barátom. Az egyetlen barátom. Mégis, ma már nem tudom felidézni a vonásait, és egy ideje a neve sem ugrik már be. Ha jobban belegondolok, utoljára talán akkor gondoltam rá, amikor még Jessenek meséltem az életemről. Még mielőtt azzá tett volna, ami most vagyok. És az nem ma volt. Különös, hogy ennyi idő után eszembe jutott a gyerekkorom. És amilyen gyorsan jött az emlék és a gondolat, pont olyan gyorsan tova is szállt. Inkább minden figyelmemet Lilyre függesztettem. - Akkor jó. Ciki lenne, ha félreértettem volna. - jegyzem meg egy félmosollyal a kávém felett. Azért örülök, hogy eltaláltam, hogy mire is célzott. - De bizony! Szerintem az eleje a legjobb. Akkor még minden izgalmas és új. És igen, tudom ez mennyire sablonosan hangzott... - nem vagyok büszke arra, hogy csak ennyit tudtam hozzáfűzni, de legalább igazat mondtam, vagyis én tényleg azt gondolom, hogy z eleje nagyon nagyon jó, mert akkor még minden új. Persze nem azt mondom, hogy később rosszabb, egyszerűen akkor már máshogyan jó. - Mióta vagytok nem barátként együtt? - kicsit kacifántosan kérdeztem meg, de remélem, hogy értette így is, hogy mire akartam rákérdezni, puszta kíváncsiságból. - Ez esetben hálásan köszönöm. - elfogadtam a felajánlott kaját, ne maradjon már szegény gazdátlan, plusz nem volt okom arra, hogy ne tegyem. - Mindegy, hogy villa, vagy pálcika, bármelyik tökéletesen megfelel, - tudok pálcikával enni, és szeretek is. Valahogy sosem okozott különösebb gondot a pácika használata. - Hááát mikor mivel... - Mosolyogtam Lilyre miután kibontottam a kaját. Kicsit összetúrtam az ételt, de mielőtt belekóstoltam volna, folytattam a mondandómat. - Általában csapolásból, vagy felszolgálásból élek. - vonja meg a vállát. - Szeretek emberek között lenni, pörögni. - őszintén válaszoltam, mert ez teljesen igaz volt. Az már egy más kérdés, hogy az állandó költözések miatt volt még nagyon ideális az ilyen munka, plusz ehhez nem kellett végzettség eddig sehol sem. Közben belekóstoltam az ételbe. - Mmm... ez nagyon finom. Paul sajnálhatja, hogy kihagyta. - kedvesen szólaltam meg, miután lenyeltem a falatot, mert hát tele szájjal azért mégsem akartam beszélni.
- Annyira nem… - legyintettem egyet könnyed mozdulattal, miközben küldtem felé egy szórakozott, barátságosnak szánt mosolyt. – Igazából régen, amikor még kicsik voltunk, akkor nagyon sokan csúfoltak minket. Senki nem tudta elhinni, hogy mi tényleg csak barátok vagyunk – vontam meg a vállaimat, közben pedig megkavartam a teámat, ami félig már tényleg ki is hűlt. – Később aztán már inkább csak úgy tettünk, mintha azok volnánk. Legalábbis én, mert azt nem tudom, hogy benne mi játszódott le – nevettem el magam zavartan. – Azt hiszem, hogy nem volt merszem még magamnak sem bevallani, hogy ez már több, mint ami régen volt. Hogy már másként nézek rá… - néhány pillanatig csak bámultam magam elé, aztán szürkés íriszeimet felemeltem, hogy Rosiera nézhessek. Soha nem volt szokásom ennyire magamról beszélni, noha barátságos embernek tartom magamat alapjáraton is. Most azonban valamivel sikerült egyből megvennie a bizalmamat. Talán csak ennyire kétségbeesetten szükségem volt egy barátra… - Csakhogy ő nekem minden, csak nem új – nem bírtam ki, ismét felnevettem. – Túl régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy túl jó volt a viszonyunk, hogy mindent tudjak róla. A nőügyeit is beleértve – tettem hozzá, hogy ő is érthesse, pontosan mire is gondoltam. Igazából nem olyan volt valamit hallani meg elképzelni, mint átélni, de sok dologgal azért már tisztában voltam vele kapcsolatban, így nem okozhatott meglepetést. Ez az árnyoldala annak, ha az ember lánya olyanba szeret bele, akit talán saját magánál is jobban kiismert már. Nos, igen, az már egy másik gond, hogy én egyébként sokszor nem tudom, hogy mit miért is teszek. Vicces vagy nem, de ez van! - Öhm… - elgondolkodva bámultam az asztal lapját, miközben még a szemeim is elkeskenyedtek egy picit a koncentrálás miatt. – Hát, mióta itt vagyok. Mindössze két-három hónapja, ha minden igaz. Lehet, hogy még annyi se. Nekem sokszor teljesen másképp telik az idő – adtam magyarázatot arra, hogy miért vagyok ennyire dátumzavarban. Más nők egészen biztos, hogy piros betűs ünnepként könyvelték volna el azt a napot, amikor a régi titkos szerelmük végre beteljesül, én meg azt sem tudtam, hogy mikor történt. A velem szemben ülő Rosie egészen biztos, hogy komplett idiótának nézett, de nem tehetek róla, egyszerűen csak ilyen vagyok. Mikor elfogadta az általam felkínált ételt, teljesen megörültem. Egyrészt nem szerettem egyedül enni, másrészt pedig kitudja, hogy Paul mikorra érne ide. Ahhoz nem volt kedvem, hogy teljesen felesleges legyen az egész ügyeskedésem. Lehet, hogy meg kéne már tanulnom főzni, és azt többre értékelné, de féltem attól, hogy előbb gyújtanám fel az egész konyhát vagy hagynám a sütőben a húst, minthogy valami ehető kerüljön az asztalra. Ez elég szomorú volt, mert az anyám régen nagyon jól tudott főzni, de sajnos úgy látszik, hogy én nem örököltem eme isten adta tehetségét. - Hát, akkor tessék… - nyújtottam felé a kis papírzacskót, amiben a pálcikák lapultak. Mindig is csodáltam azokat, akik tudtak ezekkel bánni, mert számomra inkább volt varázspálca, mint evőeszköz. – Jó étvágyat! – mosolyogtam rá kedvesen, miközben én is a sajátom felé néztem vágyakozva. Egészen biztosra vettem, hogy már teljesen kihűlt, de kit érdekel? Magam elé vettem én is, és villával felszerelkezve elkezdtem bekebelezni a maradékomat is. – Ha én itt beállnék a pultba, valószínűleg több poharat törnék össze, mint amennyit a vendégeknek odaadok – vallottam be. Sok olyan dologban voltam ügyetlen, amiben a legtöbb ember feltalálta magát, ugyanakkor mások meg festeni nem tudtak, amiben én a magam részéről teljesen profinak számítottam. Erről árulkodtak a kiállítások, az újságcikkek és az eladott munkáim is. - Én meg olyan sok időre ki tudok kapcsolni, hogy még azt sem érzem, ha éhes vagyok – nevettem fel jókedvűen. – Nem való nekem sokáig emberek között lenni, félő, hogy nem fognám fel, amit mondanak. Tudod, mit mondanak a művészekről… - vontam vállat. Tényleg másik világban éltem és olyanokat megláttam, ami másnak láthatatlannak bizonyult, viszont megvoltak ennek az árnyoldalai is. Sokszor nem találtam fel magam a mindennapokban, de ez nekem soha nem okozott fejtörést. Mindig volt valaki körülöttem, aki elvégezte helyettem a feladatokat. - Örülök, hogy ízlik, és nem megy kárba – néztem rá a velem szemben ülő nőre. – Biztosan evett már valamit, úgyhogy miatta nem kell aggódni. Ha időben befut, amíg itt vagyunk, még be is mutatlak neki – vetettem fel az ötletet, ami számomra abszolút magától értetődő volt. – Egyébként itt dolgozol már valahol, vagy még nem is kerestél állást? – kíváncsiskodtam ártatlanul. Szerettem volna megismerni, ha már a véletlen így összehozott bennünket.
Érdeklődéssel hallgatom, ahogy elmeséli nekem, hogy a kedvesével eleinte csak barátok voltak. Egyáltalán nem untat a téma, nagyon is szívesen hallgatom a velem szemben ülő lányt. Valamiért már az első pillanattól kezdve szimpatikusnak találom, és nagyon élvezem a társaságát, meg a társalgást is. - Azt hiszem ezzel sokan vagyunk így. Mármint, hogy nem merünk önmagunknak sem bevallani... dolgokat. - és ezzel nem mondtam sok újdonságot, tudom. Egyszer talán majd én is elmesélhetem a mi történetünket Jessevel, de most még nem. Mi egy másik korszakban, egy másik időben találkoztunk, de ezt most nem mondhatom el. Így hát inkább hallgattam tovább Lilyt. - Mármint úgy értettem, hogy kapcsolatként, párként, a kedvesedként új. Vagy nem más most, hogy te vagy a "nőügye" és nem valaki más? - kérdeztem vissza és reméltem, hogy nem veszi bántónak a kérdést. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy még ha annyira jól is ismerték egymást, most, hogy már együtt vannak, az talán más megvilágításba helyezhet dolgokat, érzéseket. Persze nem tudhattam, csak vaktában "lövöldöztem". - És persze az is lehet édes, hogy jobban tudod mit szeret, mint ő maga... - nevettem fel most én. Velünk is van ilyen, én ebből indultam ki. - Ezt nagyon meg tudom érteni. Gyakran nekem is furcsa, ahogyan az idő telik és nem is olyan könnyű nyomon követni. - könnyedén feleltem és megint nevettem. Százötvenegy éves vagyok, nem csoda hát, ha pontosan értem, hogy az idő múlását nem is olyan könnyű kezelni. Én sem tudom, hogy Jesse és én mikortól voltunk egy pár. Eleinte csak éjjelente jött ritkán. Túl sok szó nem esett közöttünk. Fokozatosan váltak gyakoribbakká a találkáink és csak lassan alakult ki, hogy beszélgessünk is egymással. Főleg az ő részéről. Én már akkor is könnyen fecserésztem, ő viszont nem... Régen volt ez már. Az arcomon halvány mosoly árnyéka fut át. Régen nem idéztem már fel az első találkozásainkat Jessevel. - Ó, köszönöm szépen. - vettem át a papírzacskót és kihalásztam belőle a pálcikákat. Jó kedvűen mosolyogtam Lily azon mondatán, hogy ő csak összetörné a poharakat. - Kislány koromban nem az volt minden vágyam, hogy egy pult mögött dolgozzak, de így alakult. Viszont nagyon is megszerettem, mert nagyon sokféle emberrel hoz így össze a sors. Gyakran olyan mintha valamiféle pszichológus lennék, máskor meg pörgés és buli az egész. Nem mondom eleinte én is összetörtem ezt-azt munka közben, de ma már nem. Gondolom belejöttem. Vagy passz. - könnyedén fecsegtem. - Az nagyon kedves lenne tőled. Szeretném megismerni Pault, ha már ennyit beszéltünk róla. - és ez igaz volt teljesen. Szívesen ismerkedek, szerzek új barátokat, szóval nagyon is lelkesen álltam elébe a dolognak. - Még semmi konkrétat nem kerestem. Alig pár napja, hogy a városba érkeztünk, szóval még nem fogtam bele a meló keresésbe. - egyelőre még a falkával kapcsolatos dolgokat kellene tisztába tenni. Hogy egyáltalán itt maradunk-e, vagy sem. Aztán ha az megvan, akkor jöhet a meló keresés is. Vagy legalábbis ez volt a hevenyészett terv. - És te? Azt tudom, hogy művész vagy és, hogy pár hónapja élsz itt, de otthon alkotsz és dolgozol, vagy munkahelyen? - kíváncsiskodtam két falat étel között.
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Ma úgy döntöttem, kirúgok a hámból. Már nem voltam jó ideje bulizni, se inni, max otthon, ha vettem magamnak sört, meg a csavargásaim is kicsit alábbhagytak. És ma este éreztem úgy, hogy muszáj, csak azért is kimozdulok, és leszarom! Egy ujjatlan fekete pólót vettem magamra, csuklóimra egy-egy fekete szakadt kendő, öv, sötét kék farmer nadrág, oldalamon lánc, s fekete edző cipő, meg egy motoros kabát, hajamat pedig szabadon hagytam. Morrighant kizavarva a lakásból (még a végén, míg nem vagyok itthon, összepiszkítja a lakást, és amikor haza tántorgok, hanyatt vágódok az ürülékében), bezárva a házat, bepattantam a patrolba, majd gázt adva a kicsikének indultam ki a mocsárból a város éjszakai fényeinek. Végül, egy rock kocsma szerűségnél parkoltam le, ahol azért látni véltem némi életet. Na nem mintha ki lett volna halva az utca, sőt! Egyre inkább gyülekezni látszódtak a fiatalok, hogy induljanak bulizni. Talán még a végén vacsorára is lelek. Gonosz mosoly jelent meg arcomon, majd beléptem, a Snows in Hell ajtaján. Füstös, rock zenétől, csevegéstől hangos, alkohol szagtól kellemes levegő fogadott. Már voltak páran, de sikerült végül a pulthoz lépnem, s kérnem egy sört. Amint megkaptam a megrendelt piát, s fizettem, hátra kémleltem, hogy van-e itt olyan csoport, ahol esetleg akadhat hely. De az emberek helyett azonban a zene gépen akadt meg a szemem, s mosolyogva léptem oda a géphez. Néhány pénzérmét beledobtam, majd választottam néhány számot. Ma táncoljunk, kedves halandók. Táncoljatok a farkassal! Farkasom izgatottan figyelt körbe, tudta jól, hogy ha én bulizni megyek, akkor ott valami csini hölgy nyaka az ő állkapcsa alá szorul. Félig leengedtem pajzsom, hogy érzékeit még inkább kiengedhesse, s magába szívja a lüktető szívek, alkoholtól megrészegült vér áramok zaját. Ám ekkor hullámaimba valaki más hulláma kapcsolódott. De ahelyett, hogy most azzal foglalkoztam volna, mégis miféle bolhásba akadtam már megint, a szemem a hullámok tulajdonosára siklottak. Egy csinos, kissé gyermeki bájjal megáldott, szemrevaló nőstényördögön pihent meg pillantásom. Nem húztam fel a pajzsom, miért tettem volna? Letettem a gépre a kabátom, s a piám, majd mosolyogva léptem oda a nőhöz, s ha még nem vett volna észre, megkocogtattam a vállát. Ha felém fordult, mosolyogva nyújtottam felé a kezem. - Bocsásson meg, de elfogadna egy táncot egy holdra vonyítótól? Ha elfogadja, s kezét a kezembe teszi, gyengéden kivezetem a parkettre, ahol az emberek tekintetei ránk szegeződnek. Manapság nem "divat" táncra kérni senkit, de számomra ez nem nagy kunszt. Meg aztán, farkasok volnánk, és minket mióta érdekel, hogy az emberek mit gondolnak? Az sem érdekel, ha a nő esetleg nem tud táncolni, szemeim mindvégig az övéibe tekintenek, s mikor The Fianna Battle Song dallamai felcsendülnek, az ír táncosok egyszerű, követhető, de annál szebb lépéseivel, s mozdulataival vezetem a lányt. Derekára fonódik egyik kezem, de néha, hogy megpörgethessem, elengedem, vagy amikor épp ellépek tőle. Lendülettel, tűzzel, hevességgel mozdulok, a dallamok minden egyes porcikámat átjárják. Bulizni jöttem, hát akkor én bulizok.
Mostanában bosszantóan józan életet éltem, ami egyértelműen nem volt tartható állapot. Kezdtem úgy érezni, mintha nem is lennék önmagam, és nem igazán tetszett a dolog. Úgyhogy meló után visszamentem a szállodába, átöltöztem, és már indultam is, hogy nyakamba vegyem a várost. Egyedül, lévén barátnőkben én valahogy sosem bővelkedtem, jobban kijöttem a pasikkal… Inkább taxival mentem, mert be kell vallanom, még mindig nem szoktam meg az itteni időjárást, most meg már túlságosan hideg volt ilyen tájt a sétákhoz. Márpedig a szoknya, nejlonharisnya összeállítás előszeretettel enged szabad teret a hidegnek. Jah igen, én állat még csak nem is csizmát húztam, hanem magassarkút. Mondjuk, azt már megállapítottam pár hete, hogy tökéletesen hülye vagyok, úgyhogy ez nem újdonság. Egyébként is, sok mindent hajlandó vagyok feláldozni azért, hogy dögös legyek. Igen, még azt is elviselem, hogy befagyjon a hátsóm. Az ejtett vállú smaragdzöld tunika már közel sem volt olyan merész darab, mint a fekete minim, ugyanis mindig szentül meg voltam arról győződve, hogy vagy a dekoltázst villogtassuk, vagy a lábakat, a kettő együtt már túlzás, esetleg ízléstelen. Na jó, néha nem bántam, ha szinte ordít rólam, hogy bármire kapható vagyok, de újabban ez annyira azért nem volt igaz. Nem mintha nem bosszantott volna a dolog, de nem voltam benne biztos, hogy le kéne rúgnom magamról azt a kényelmes takarót, amibe sikerült becsomagolnom magam az utóbbi hónapokba, szóval nem kerestem a kiutat mindenáron a helyzetemből. Ez persze nem jelentette azt, hogy bulizni tilos volt… Azért esett erre a helyre a választásom, mert tudomásom szerint Castornak itt nincsen érdekeltsége, én meg valahogy nem akartam most attól tartani, hogy esetlegesen valamivel szégyent hozok rá, a bizalmára, akármi. Mondjuk, lehet kissé fel fogom húzni a dologgal, mert kétségkívül itt sem fog megvédeni, de úgysem tudta a kutya sem, hogy egy hangyányit is érdeklem, úgyhogy nem aggódtam ilyen téren. Ha valamiért én bajba fogok kerülni, az a nagy pofám, amit nem igazán tudok befogni sosem. Már túl voltam egy adag whiskyn, és épp a hátammal támasztottam a pultot, azt lesve, hogy melyik szerencsétlen agyára másszak rá ma este. Néha egész különös módon értelmeztem a szórakozást… A pajzsom nem volt teljesen felhúzva, eleve utáltam, hogy mindenki úgy rejtőzködik ebben a városban, mintha anélkül rögvest szörnyet halna. Így nem volt nehéz megéreznem a farkast a közelben, nem telt bele sok időbe, míg megleltem a tulajdonosát, s hamarosan viszonozhattam a pillantását, enyhén felvont szemöldökkel társulva. Igen, nagyjából az jöhetett le belőle, hogy na mi van? Lehet, hogy az arcom tükrözött némi bájt, de az holt biztos, hogy a nőstényördög jóval találóbb kifejezés a jellememet tekintve. Egész üdítő jelenség volt, hogy a hím nem zárkózott be, így, ugyan nem tudtam belőni a korát, de abban biztos voltam, hogy erősebb nálam. Nem mintha kifejezetten aggódtam volna emiatt, húztam már én ki a gyufát nála nagyobb halnál is. - Odavagyok a táncért, úgyhogy gondolkodás nélkül. Villantottam rá bűbájos mosolyomat, szent igaz, hogy az ártatlannak tetsző külső sokszor jól jött, megtévesztettem azokat, akik ártani akartak nekem, bár, nem túl sokáig, mert nem szokásom rejtegetni a fogam fehérjét. Abszolút nem zavart, hogy nem táncol senki más, nem az a fajta voltam, aki törődne ilyennel, sokkal inkább az, aki fittyet hány mindenki véleményére, és úgyis azt teszi, amihez kedve van. Könnyedén forogtam be előtte a parkettre, érezhetően nem idegen tőlem a tánc, s annak sokkalta művészibb kivitelezése, én nem egy mai szokványos diszkópatkány vagyok, amellett, hogy szeretek, tudok is táncolni, nem csak a hátsó, rázom, hátha beporoz valami kan… Smaragdjaim is mosolyogta, állva az idegen pillantását, s valamiért úgy éreztem, jól fogunk szórakozni. Elvégre, mégis mennyi esélye volt annak, hogy egy hozzám hasonlóan leszarom tablettán élő alakba fussak bele ma este? Hagyom, hogy vezessen, mozdulataim tökéletes párjai az övéinek. Akaratlanul is eszembe jut az az este Castorral az Orfeumban, de nem, ma akkor sem fogok rá gondolni, ha a fene fenét eszik is. Szórakozni akarok, önfeledten mulatni, s igen, táncolni, esetleg leinni magam csúnyán, tök mindegy volt. A lényeg, hogy érezzem jól magam. Egyelőre egészen remekül alakul a dolog. A fülbemászó dallamok egészen hamar kirángattak a valóság szövetéből, s mintha egy másik dimenzióba kerültem volna, feledkeztem bele a táncba a partneremmel. Minden mozdulatomból szenvedély sütött, melyek most inkább voltak elegánsak, mint erotikusak, hisz a dallamok ezt kívánták meg. - Imádom, ha egy pasi tud magával mit kezdeni a tánctéren. Jegyeztem meg, mert olyan ritka volt, bár szerencsésnek mondhattam magam, hogy nem ez az első ilyen eset, de azért mégsem mindennap lehet belefutni ilyen férfiakba.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Mosolyogva figyelem, ahogy megfordul előttem, s léptei, mozdulatai elárulják, hogy nem egy két bal lábas kispipit sikerült kifognom a bolhásabbik fajtából. Egyre nagyobb hévvel fordítom, azonban lépteimbe játékosság vegyül. Átkarolom, s forgok vele egy sort, majd újból elengedem, s csak figyelem, hogy mozgatja a csípőjét, s addig forogva járom körbe, pillantásommal minden egyes mozdulatát követem. Kezeimet a hátam mögött összefogom, de az újabb dallamokra, csak derekát átölelve tartom, s vezetem tovább. Mintha két gyermek együtt játszana. Azonban ez annál egy kicsivel komolyabb. Hullámaim, s Farkasom átölelik a másikat, azzal a lendülettel, amit a tánc okoz. S mire véget ér a dal, egy hirtelen mozdulattal nyomom magamhoz a derekánál fogva, s egy kissé megdöntöm, de biztonságban van, tartom, s nem engedem el. Néhány pillanat telik el, ám folytatódik a műsor, hiába kezdenek el tapsolni a körülöttünk állók. - Én meg azt szeretem, ha egy nő tud bánni a testével. - nézek a szemeibe, ahogy gyengéden kiegyenesedünk, s The Sheenearlahi Set dallamai felcsendülnek, elindulok mellette, de végig a derekán tartom a kezem. Minden egyes porcikám a lányra hangolódik, s a dalra, hullámaim vidáman lejtenek körülötte táncot, s fonódnak össze az övéivel. Illata az orromba kúszik, s az első erősebb dob dobbanást egy lábdobbanással kísérem. Kecsesek, de mégis erőteljesek a mozdulataim, s ahogy szaporábban kezd lüktetni a dal, akár az emberi szívverés, kurjantva kapom fel, s ragadom magammal, mintha semmi más nem számítana. A szemeibe pillantok, a körülöttünk tapsoló, s füttyögető halandók sem zavarják meg azt a harmóniát, s vad táncot, amit a nősténnyel lejtek. S az utolsó hangos ütemre felemelem a lányt, s megtartom. Tapsvihar a jutalmunk, kurjongatások, és elismerő füttyszó. De én csak a szemeivel törődök, s egy elégedett, vidám mosoly játszik az arcomon. Végül szép lassan leteszem a földre, s egy kissé megdöntöm a törzsem. - Köszönöm a táncot! Végre valaki, aki tud is. - kacsintok rá, ahogy kiegyenesedek. - Meghívhatlak esetleg egy italra is?
Játszani szeretek, így tőlem sem áll távol az a fajta pajkos játékosság, amit a hímben felfedezni vélek. Annál jobb, egyre inkább meggyőződöm róla, hogy nem egy savanyú alakba botlottam bele ma este, ami határozottan jó hír. Talán pont erre volt szükségem. Túl sok volt mostanában az életemben a komoly döntés, végre tényleg csak lazítani és szórakozni vágytam. Erről jut eszembe, hogy ki kellene próbálnom már a szálloda wellness részlegét is. No de, erre majd visszatérek „otthon”. Szeretem, ha néznek, sosem okozott gondot mások pillantásának kereszttüzében viselkedni, megmaradni természetesnek, nőiesnek, s nem válni önmagam karikatúrájává. A tánc pedig a véremben volt mindig is, de az éveim során volt alkalmam rengeteget hódolni eme szenvedélyemnek is, így minden modorosság, mi a halandóknak sokszor sajátja, kiveszett belőlem. Inkább ösztönösen mozogtam már, mintsem a memóriámból hívtam elő a különböző lépéseket. A farkasom mindig is komisz kis dög volt, most sem zavarja az idegen hím közelsége, az óvatosság nem volt a mi műfajunk, talán pontosan azért, mert sokkal jobban bírtuk a strapát, mint az átlag. A döntésnél, tekintettel arra, hogy tudom, nem fog a földhöz vágni, a jobb kezem elegánsan lendül, követve a döntés ívét, mi tökéletes lezárása is lehetne a mozdulatnak, de azért remélem, megpörget még párszor. A tapsot hallom ugyan, de nem érdekel, nem az elismerésért táncolok, hanem önmagam örömére. Talán ettől lesz több, hisz sugárzik rólam, hogy szeretem csinálni, s az energiáiból úgy érzem, a hím is így van ezzel. - Vétek volna elpazarolni a legkézenfekvőbb fegyverünket. Kacsintok pajkosan, talán tényleg úgy, ahogy egy kislány tenné, mi tagadás, szeretem magam jóval ártatlanabbnak eladni, mint amilyen vagyok, de a farkasok jó részét azért nem lehet ilyesmivel megvezetni. Az azonban egyértelmű, hogy jól érzem magam, hagyom, hogy sodorjon a pillanat, a testem szinte önálló életre kell, hagyva, vezesse a hím nyugodtan, mégis minden mozdulatom tökéletesen illik az övéhez, a dallamokhoz, az ütemes tapshoz, ugyan némely füttyszó élesebb a kelleténél a fejlettebb hallásomnak, de nem számít. Végre tényleg nem számít semmi, s ez az, amit a mozdulatokból is kiérzek, a pillanatok egyre gyorsabban kergetik egymást, valósággal elsodornak, bár talán inkább a hímre mondhatnám ezt. Felettébb kellemes érzés, ha valaki mellett nőnek lehet lenni, nem pedig azt kell bizonygatni, hogy én is megállom a helyem a mi kis világunkban. A kacajom a dobverés közé vegyül, smaragdjaim valósággal csillognak, tökéletesen belefeledkeztem a táncba, az idegen közelségébe, a szíve dobogása, a szeme színe, az illata, mind-mind elmémbe vésődik, hogy megőrizzem kevésbé vidám időkre. Az emelésre ezúttal a lábaim lendülnek hátra, kicsit távol tartom őket egymástól, úgy keresztezem, s miközben leenged, kezeim mintegy lezárva a kis táncukat, puhán, alig-alig érintve őt magát végigtáncolnak a pólóján, hogy aztán végül lassan megtalálják szokásos helyüket a testem mellett. - Papagáj ugyan nem vagyok, de csak ismételni tudnálak. Mosolygok szélesen, majd bólintok, italra, hát hogyne, bármikor. A tánc mellett az is nagy szenvedélyem, bár úgy sejtem, sokkal kevésbé lehetek büszke rá, bár, egyes helyeken azzal is lehet sikert elérni, ha az asztal alá iszom a legnagyobb csókákat. - Meg is sértődnék, ha nem tennéd. Aki így tud táncolni, azt szeretném egy kicsit jobban megismerni. Azzal még egy régi korokat idéző pukedlit eszközöltem a hím előtt, majd megfordultam, és ugyanezt megtettem a közönség felé is, akik még mindig egészen lelkesen tapsoltak. Csak mosolyogni tudtam a dolgon, de természetesen jól esett, legyezgette a hiúságomat. Végül elindultam a pult felé, s vélhetőleg a hím is jött utánam, vagy előttem, ha épp megelőzött. - Egyébként, Emma vagyok! Igazán örvendek. Micsoda megkönnyebbülés, hogy ezúttal még hazudnom sem kell. Nevettem fel röviden, mert bizony, én elég ritkán örülök bárkinek is úgy igazán, többnyire csak úgy teszek, az embereket könnyű átvágni. A farkasok esetében már más a helyzet, velük nem szokásom kerülgetni a forró kását. Minek? Úgyis hamar kiderülne, ha valami nem kerek.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
A teste tökéletesen simul, s passzol az enyémhez, mozdulatai, akár egy tükörképnek, maximálisan egyezik, illik az enyéimhez. Játék, élvezet, öröm, s csak a pillanat. Csak ez számít. Élni, és élvezni, szenvedéllyel, őrülettel, káosszal, s olyan hullámokkal, melyekben boldogan fürdök, ahogy érzékeim teljesen átölelik a lányt. Ahogy végig simít a mellkasomon, kellemes bizsergés fut végig rajtam, s halkan, elégedetten morgok a fülébe. Hajának illata, kezének puha érintése érzékinek hat, és mi tagadás, férfiból vagyok, de azt hiszem, tudja pontosan, mit és hogyan bánjon egy olyan fajta mocsok döggel, mint amilyen én is vagyok. És a legjobb az egészben, hogy mindketten tudjuk, hogy ezt élvezzük. Játék... kis veszélyes farkas játék. Farkasom komiszan simul a másikhoz, akárcsak a nőstény, ő is rosszban sántikál. Ne bízz benne, tépjed, harapjad, cibáld, sebezd, s véres táncot lejtve nevess. Fenevadak őrült táncát. Hehehe, akár még azt is eltudom képzelni, hogy estére láncra verve heverek majd az ágyában, ő pedig valami ezüsttel kezdi el simogatni a mellkasom. Kis boszorkány... Mélyen magamba szívtam az illatát, s aztán elhajoltam tőle, közben gyengéden simítottam végig a hátán, egy finom mozdulattal, hogy aztán végképp elengedjem. - Ha már fegyver, be kell valljam, engem felcsigáz, ahogy használod. - kacsintok rá mosolyogva. Tetszik, hogy ilyen kacér kislány, de persze érzem, hogy ez valamilyen szinten csak álca nála. Belül egy vérre éhes Fenevad lapul, s ki tudja még, milyen "sötét rejtelem". De miért ijednék meg? Hisz magam is ilyen szemétláda volnék. S egy hasonló lélekkel, mindig öröm összefutni. Fel kell fedezni az ilyen lelkeket. Minél mélyebbre hatolsz, annál jobb. Mindkét félnek. Igen... kétértelmű gondolat. - Köszönöm a dicséretet, de te sem panaszkodhatsz. - nézem mosolyogva, ahogy előadja magát, s tőlem is kap egy kis tapsot, hisz ilyenkor ez illendő. Látszott is rajta, hogy tetszik neki az effajta szereplés, de kinek nem esne jól? Micsoda bigére leltem! Mellé léptem, s így kísértem a pulthoz. Futólag végig simítottam a derekán, azután rendeltem egy-egy erősebb rövidet, s kis kísérőnek egy-egy sört. Ezután felé fordulva hallgattam bemutatkozását. - Az enyém Natan! Részemről az öröm! Hmm... most hogy így mondod, fura is, már rég használtam a valódi nevem. - széles mosoly jelenik meg az arcomon. Valóban jó érzés, hogy nem kell maszkot, idegen álarcot magamra öltenem. Nem mintha nehezemre esne, csupán jó néha "valódinak" lenni. Mikor kiteszik az itókákat elénk, a kis Jägermeisterrel teli pohárkát a lány felé emelem, egy koccintásra. - Nos, rád, és arra, hogy találkoztunk! Remélem, a bájos fegyvered még nem fogyott ki teljesen töltény ügyileg, mert szívesen lennék ma estére a céltáblád. - mosolygok rá kacéran, s ha összeütöttük poharainkat, egy pillantás alatt eltűnik a számban a tartalma. Ezután leteszem a poharat, rendelek újabb kettőt, s utána a lány szemeire pillantok. Mosolyogva figyelem szemeit. Ártatlan szörnyeteg. Nem igaz? Illata kellemesen csiklandozza érzékeim, hullámaiba csintalanul kapcsolódnak az enyéim. Végül gyengéden hajolok hozzá, alig pár centire van arcom az övétől. Egy pillanatra sem emelem el tekintetem az övéről. - Finom az illatod. - mondom mosolyogva, s ha nem húzódik el, egy finom csókot lehelek arcára. Néhány tincse csiklandozva esik az arcomba, s nagyon nagy kísértést érzek arra, hogy az ajkainál folytassam a csókot, de végül csak mosolyogva nézek rá, s egyenesedek ki. Persze, ezzel most nem azt akarom éreztetni vele, hogy egy kis ribancnak tartom, csupán így kedveskedek. Hisz egy tánccal, így elcsavarta a fejem. Tud valamit a csaj. Jó, azért a gyengébbik nem előtt szívesen borulok térdre. Melyik hozzám hasonló fasz nem? De ez a kis "csók" mondjuk úgy, talán kis kihívás is részemről. Meddig mehetek el? Mikor lépek át egy határt, hogy egy hatalmas pofon csattanjon a pofámon? Nem mintha azt várnám, csupán egészséges játék ez. Én játszok. Ameddig csak lehet. Mikor más, már komolyan venné a helyzetet, én akkor élvezem igazán a mókázást. Közben az újabb adag rövid is megérkezett. És még becsiccsentett állapotban sem vagyok! Hehehe... Talán úgy is mondhatnám, hogy ez egy kis jutalom azért, mert táncolt velem.
Az a morgás bizsergetően hat a véremre, mi tagadás, kellemes hallani, igen, mindig is szerettem ilyesmit kiváltani az ellenkező nemből, hisz kétségtelenül arra utal, hogy hatással vagyok rájuk. Márpedig egy nőnek kell a visszaigazolás. Nekem is. Mondhatni, állandóan. Nem mintha problémáim lennének az önértékelésemmel, de egyszerűen szeretem magam vonzónak és kívánatosnak érezni. A kis fekete odabenn behízelgő módon viselkedik, tökéletesen adja elő a sebezhető, ártatlan kis farkast, holott erről az esetünkben szó sincs. Még mit nem. Játszani azonban szeret, s mi sem természetesebb számára is, mint úgy váltogatni a maszkjait, mintha legalább ezer arca lenne. Talán van is. Mosolyom letörölhetetlen, s ennek őszintén örülök, kellett már egy ilyen este, vidámságom könnyedén simul bele a nyugalomba, mi mostanság rám telepedett, s hamar hullámokkal tarkítja. Igen, talán unatkoztam, elvégre, nagyon keveseket ismerek erre, és az a bosszantó, hogy néhány ismerős illat már kezd kikopni a városból. Sajnálni nem sajnálom, de azért örülnék, ha nem tűnne el mindenki, akit megismertem. Szemérmetlen pillantásommal fűszerezve csak mosolygom azon, hogy felcsigázza, miként is bánok azzal, ami megadatott. Számomra ez természetes, már nagyon rég ilyen vagyok a felszínen. A bájos kis céda, amit már volt alkalmam visszahallani itt is. Miért is kellene bármiben is visszafognom magam? Szeretem nagy kanállal habzsolni az életet, és ehhez egyáltalán nem tartozik az, hogy szerény tündérkirálylányt játszom, és szentnek mutatom magam. Még viccnek is rossz volna. - Panaszkodjanak a gyengék és az elégedetlenek. Én egyik sem vagyok. Az érintés jól esik, miért is ne esne, farkasok vagyunk, szeretjük az ilyesmit, sokkal inkább, mint anno halandóként. Egy-egy erősebb hím közelsége pedig különösen jól tud esni egy nősténynek, még akkor is, ha sokan ezt nem vallanák be. Példának okáért én sem, noha tudom, hogy azért rólam most lesír, hogy jól érzem magam. - Mármint, azt, amit a szüleidtől kaptál egykor? Nos… én arra már szinte nem is emlékszem. Féligazság csupán, inkább nem akarok rá emlékezni, meg arra a naiv fiatal nőszemélyre sem, aki két perc alatt belezuhant egy idegenbe, aki aztán ki tudja milyen elmebajtól vezérelve beharapta, majd ott hagyta a francba. Nem, én már rég nem az vagyok, aki halandóként voltam, és az égvilágon semmi nem maradt meg abból az életemből. Jobb is így. Ettől függetlenül valóban az vagyok, akinek mondom magam, és tényleg így szeretek a leginkább viselkedni, a szertelen, felelőtlen kis boszorkány tökéletesen illik hozzám. Koccintok vele, majd el is nevetem magam a mondandójára. Mondhatni, a fegyvertáram még nem örült ki, nagy hiba lenne, egy nőnek legyenek mindig tartalékai. - Micsoda feltételezés… igencsak nagy ostobaság volna az első pár percben elhasználni az összes puskaport nemde? Húha, úgy tűnik, találkoztam valakivel, aki pont olyan pofátlan, mint én, és nem rest dobálni azokat a magas labdákat. Valahogy egyszerűbb így, nem kell majd a föld alá süllyednem és átkoznom magam, hogy már megint nem tudom befogni a pofám. Smaragdszín íriszem gyakran találkoznak a hím lélektükreivel, játékos, szemtelen, önfeledt, ő is, én is, egészen tökéletes. Az alkohol nálam az ilyesmit csak fokozza, de nem csak a farkaslétem miatt, hanem a képességem révén is többet kell innom, hogy igazán beüssön, és a józan eszem (haha) végső határát is lerombolja bennem. Ritkán jön össze az ilyesmi. Már-már szemérmessé válik a bókra a mosolyom, az arcomat érő csók egészen meglep, az ilyesfajta bizalmaskodás számomra mindig súrol egyfajta határt, de szerencsére Natan nem lépi át azt, mert vannak dolgok, amiket nem teszek meg, már csak azon egyszerű oknál fogva sem, mert nem akarom megtudni, mi jön utána. Ilyen nálam a csók is. Nem szokásom, számomra csupán az érzelemmentes, kötöttségek nélküli szex játszik, mert az ilyen dolgoktól jobban félek, mint a haláltól… Elég sok mindent elcseszett bennem az, hogy a Teremtőm magába bolondított, aztán a sorsomra hagyott, akár egy sebesült, tehetetlen, értetlen kis őzgidát. Nem nézek rá, csak a feles poharat emelem meg újra, és húzom le, azt hiszem, nincs olyan pont az esetemben, aminek pofon lenne a jutalma. Farkasok közt elég nagy hülyeség egyébként is, jó eséllyel én szégyenülnék meg attól, hogy idő előtt elkapja a csuklómat, és röhög a képembe. Valahogy nem érezném jól magam eme lehetőségtől, egyszerűbb kellőképpen felhúzni, aztán itt hagyni. Igazán aljas, női módszer, de sosem játszottam tisztességes lapokkal. A jó kislányok pár sarokkal arrébb csucsukálnak az ágyikójukban ilyen tájt. Újabb feles, majd végül ismét ráemelem a pillantásom. - Hümm, ez már a harmadik. Nem egyről volt szó? Vigyorgok, de természetesen lehúzom, láthatólag nincsenek gondjaim az iszogatással, legyen szó bármiféle szeszről is. Detroitban nem is szerettek velem inni a pasik, mert sokakat aláztam ilyen téren. - Viszont, ha le akarsz itatni, arra még bőven gyúrni kell. Még a nyelvem is kiszökik a helyéről pofátlanul, hiába, nem szokásom visszafogni magam, de az vesse rám az első követ, aki szereti, ha meg kell tagadnia önmagát. Végül könnyedén felhuppanok az egyik bárszékre, rögvest keresztbe vetve a lábaim, mit sem törődve azzal, hogy így még több részletet teszek közszemlére a lábaimból. Én nem vagyok az a fajta, aki azért öltözik így, hogy utána vörösödhessen azon, hogy megnézik. Én pontosan azért teszem, hogy megnézzenek.
Kezdőlap
