Délután négy múlt harminchárom perccel a kvarcóra szerint, ami két percet siet. Húsz perce ért be a busz, tizennyolc perce nézelődöm egyszerű turistaként a rég nem látott otthon új külsejét fixírozva és két perccel ezelőtt hallottam a mellettem elhaladó asszonyok susmusát. A farkas szóra hegyeztem fülem és lassítottam lépteimen, hogy kihallhassam a részleteket. Egyikőjük férje az imént szúrta ki Fairbanksbe jövet a piros lámpánál az ordasszürke jövevényt, ami az épületek között lavírozott egy fiatal nőt követve. Csak követte, nem támadt rá. „Persze, biztos csak egy husky volt. Ismered Ralphot...” Többeket is érintett a hívás? Elementáris erővel mart a lapockámba a sürgető érzés, míg a többi alkalommal barátságosabb jelzéssel bosszantottak a Szellemek. Az elképzelés nagyon is helyén való lenne ennek fényében, de hogy igaz-e az imént elhangzott és ezáltal alátámasztja az első ízben logikusnak tűnő elméletet.. később fogom elintézni a szállást, az időmbe belefér utána járni a dolognak.
Se taxi, se tömegközlekedés. Az elmúlt öt év hiányát most pótoltam az ide való úttal, amit a buszon töltöttem. Az elkövetkezendő öt szintén négykeréktől mentes lesz. A főút mentén haladtam a külkerület felé. Ha minden igaz a környéken kell lennie a furcsa párosnak, valószínűleg a házak sűrűjében, hol nem szúrható ki azonnal a jelenlétük. Az egyik keskeny mellékutcán haladok beljebb, mikor a felkerekedő szél jellegzetesen markáns illatot hoz magával, ami egyáltalán nem a házi kedvencek sajátossága. Egy pillanatra megtorpanok a saroknál, hogy a nyugodt utcán végigtekintsek poroszkál-e erre bárki fia borja, mielőtt a lassú módszer helyett a megszokotthoz folyamodnék. Az utolsó másodpercben azonban feleslegessé válik a további kutakodás, egy távolabb lévő épületnél kikandikáló lomposra figyelek fel, majd kitűnik egy hátsó láb is.. végül annak párja hátrálás közben. Most már nem kétséges. Csak egy valaki lehet az és mindjárt elkaphatom, mint az általam kinevezett fogadóbizottságom. - Látom nem hallgat a szép szóra. - bököm ki vérszegény üdvözlés gyanánt, amit egy ugyanilyen félmosoly(szerűség) kísér a képemen. Gondolatban jobban foglalkoztat vajon miért kellünk ide ennyien és ez sokat nyom a viszontlátás élményére. Kétlem a „családegyesítés” a feladatunk, ám amíg ez kiderül.. ő most itt van előttem.
Mindig is édesnek találtam azt a fajta egészséges kíváncsiságot, amivel a természetben élő farkasok adóztak irányomba, miután egy-egy városban letelepedtem. Nem volt ez másképpen itt, egykori szülőföldemen sem. Szinte azonnal, ahogy kimentem az erdőre, megtaláltak a négylábú vadak. Volt azonban közöttük egy, akit még a város autós-zajos közege sem riasztott, mondhatni, egy rajongó fanatizmusával követett mindenhová tegnap óta, amerre csak mentem. Talán nem kellett volna megosztani vele a reggelimből a bacon-t, de utólag már könnyen okos az ember lánya...
Egyszerű farmert viselek, könnyedebb kabátkához sálat és sapit - így igyekszem nyomomban az említett "hódolóval" az erdő irányába. Az embereket próbálom kerülgetni, akárcsak a feltűnést, ami a lábaim mellett poroszkálóval jár, bár ez (sajnos) nem jön össze teljesen. Hallom, ahogy össze-összesúgnak mögöttem, s minden erőmmel azon vagyok, hogy ne foglalkozzak velük. Suttogásuk arra késztet, hogy sietősebbre fogjam lépteimet, elveszve a házak között. Egyetlen hirtelen mozdulat keretében perdültem szemközt követőmmel. Bizony, most ütött a leszámolás vagy legalábbis a kioktatás órája...! Azazhogy ütött volna, ha nem érzékelem egykori farkastestvérem közeledtét és hallom meg a hangot, mely idegen attól az embertől, aki az emlékeimben Tipvigutként él. Elszántan oktató tekintetemet hirtelen emelem fel a négylábúról a kétlábúra, s a határozottság menten meginog pillantásomban, vonásaimon. Még ajkaim is elnyílnak kissé meglepettségemben. - Tip... - Meredten tekintek rá, elfeledkezve minden másról egy pillanatra. Egészen addig, míg a farkaskoma kettőnk között bele nem "erőszakoskodik" a jelenetbe azzal, hogy bizalmatlanul méregeti a hímet. - Nem igazán. - jegyzem meg kissé fejcsóválva és igyekezve összekaparni a megilletődöttségből magamat. - Mióta követsz? - firtatom kissé oldalt fordítva fejemet, ahogy kék tekintetemmel idegen vonásait fürkészem.
Ahogy előttem áll és ismét átjár az az intenzív érzés, ami egykor minden napos volt számunkra egymás jelenlétében egészen nosztalgikussá avanzsál. Legutoljára Londonban találkoztam „testvérrel”, ami máris megzavar egy pillanatra abban, hogy a közöttünk lévő bundást figyelmen kívül hagyva lépjek közelebb Nagihoz. Végül a helyemen maradok, kurta biccentéssel erősítem meg a más szájából régóta nem hallott nevem. - Manapság csak Zach. - érdekes íze van a bemutatkozásnak, de hiába ismerjük egymás évszázadok óta, a múlt és a jelen között eltelt idő ismét idegenekké változtatott minket. A köszöntés után, pedig ez következik az etikai kódex szerint, végül a „hogy s mint?” és „merre jártál?” típusú kérdések. A szóban forgó jószágra nézek és fesztelenül vágom le a kettőnk közti távolságot. Éppen csak annyira figyelek rá, hogy fogai ne érhessék a ruha anyagát amennyiben nem vél szimpatikusnak. Figyelmemet portyázó társamra irányítom. - A követni szó valahol negatív hatással bír.. különben kerestelek. A városban elcsíptem pár információt, amik rád terelték a gyanút, de nem gondoltam volna valóban téged lellek itt egy flúgossal. - ahogyan azt sem nem egyedüliként lettem hivatva. Kivételesen kiül arcomra, hogy nagyban forognak a fogas kerekek a koponya négy fala között. Ha ő és én itt vagyunk, nagy esélyt látok rá, hogy ez nem a véletlen műve.. a mi fogalomtárunkban különben sem szerepel ez a kifejezés. - Csak te vagy itt.. ? - teszem fel a nyilvánvaló kérdést, ami a többiek jelenlétére vonatkozik. Az érkezésem óta ő a legelső vérvonalalapító, akibe belebotlottam és tudatában annak, hogy nem siettem a feladat elvégzésének érdekében, sanszosan ő rá adnám a voksom tájékozottság terén. A kezdeti, talán még most is tartó meglepődöttségéből adódóan azonban más téren is magáénak tudhatja a szavazatomat, ha a szimatom nem csal. Lépést kezdeményezek oldalra és fejemmel bökök a szabad útra. - Közben indítványozok egy sétát a kis barátod miatt, a közeli kutyaházak úgyis kicsik számára. - menet közben megvitathatunk mindent, ami az eszünkbe jut.. csak az a kérdés a tengernyi sorban álló közül melyiket nyögjük ki hamarabb. Az eddig ismeretlen (és emiatt szokatlan) külsőn most először nézek végig, gondolatban próbálom felidézni az eredeti testet, amolyan összehasonlítási alap gyanánt, de márcsak homályosan él bennem a kép. A szituáció alapjaiban pont olyan, mint annó Londonban Eskával.. a hideg futkos tőle a hátamon, hiába már-már tényszerű a „reinkarnációnk”.
- Zach, mint Zachariah? Nem igazán voltál sosem az a próféta típus, de majd igyekszem észben tartani az új nevedet. - Húzódik félsódéros, szinte már pimasznak is nevezhető mosoly ajkaimra. A feltételezésekkel ellentétben ez az első, ami beugrik és nem pedig az, hogy rákérdezzek honnét jött, merre járt, miket tapasztalt és látott. Ennyi, meg a név jelentése: akiről az Úr megemlékezik. - Az én, vagyis a jelenlegi formám neve egyébként Mallory. - Fűzöm hozzá szelíd, halk szóval. Ahogy felém lép, a farkas bizalmatlanul morog ugyan, de támadni nem támad. Nyilván érzi, hogy nem vagyok fenyegetett helyzetben - és azt is, hogy ő húzná a rövidebbet Tipivel szemben. - Flúgos... ez tetszik. Szerintem megtartjuk! - Nevetősen túrok a bundás szőrébe, mikor mellém oldalaz kíváncsian, nem akarva kimaradni a dolgokból. Vagy csak azt nem csípi, hogy a másik farkas is a figyelmemre pályázik. Cöhh. Hímek... - Nem, a többiekkel is összefutottam sorra a városban, de egyikőjük sem keresett ennyire célirányosan, mint te. - Szúrok be játékosan, noha kétségtelenül jól esik a gesztus részéről, ezt tagadnom se lehet. Nem is tudnám talán, pedig azért nyolcszáz év rajtam is "fogott valamit", már nem vagyok az a nyílt tekintetű, őszinte lány, akit egykoron olyan könnyű volt zavarba hozni egy-két jól irányzott mondattal és elérni, hogy estig elő se kerüljön utána az erdőből. Az indítványozásra aprót biccentek és meg is indítom lépteinket arrafelé, remélve, hogy követ. Az "eb" úgysem tágít mellőlem, amilyen szemtelen, azt hiszem... esély sincs rá, hogy elhagyjuk, mondhatni! - Kilaunnal és Biisaival futottam össze először, de nem tudtak semmit az ittlétünk okáról vagy, hogy miért izzott fel a tetoválás. Ahogy sem Annakpok, sem pedig Eska, de még Sura sem, pedig benne bíztam! Jaj, képzeld, Annakpok... legutoljára még férfi testet birtokolt, mikor San Francisco-ban véletlenül összefutottam vele, most meg nő. De még milyen nő, banyek! Totál irigy vagyok, hogy még neki is ilyen jó test jutott... - Ciccenek nevetősen csóválva meg fejemet, miközben beszélek, majd egy óvatlan pillanatban oldalt sandítok és észlelem Tip fürkésző tekintetét, amint éppen engem szemlél. - Ne nézz így! - "Nyaffanok" nevetősen, kissé talán ki is pirulva ezzel együtt és szőke hajzuhatagomat az arcom elé fésülöm, mintha el tudnék rejtőzni mögé a másik elől.
Mosolyodom el kedélyes fújtatás közben, mint akit találat ért az imént. - Csak az amerikai változata. - a rövid megjegyzés elismervénynek számít, ami a megmosolyogtatásért cserébe jár. Határozottan feldereng az érzés, ami a régi csapat hiányát hajszolja, miközben nyilvánvaló mennyire nagy változásokon estünk át, de ennek nem kell feltétlen így megmutatkoznia... Minden esetre a hajborzolás ötletét elhessintem, a féltékeny ordaskoma a végén személyes sértésnek venné kiszemeltjének elorzását. - Mallory.. - ízlelgetem a nevet gondolkodón. - ..ismertem egy ilyen nevű nőt, kérlek mondd, hogy nem a név ragadványa és nem vált tradícióvá, hogy nyolc órán át tekergeted az egyik hajtincsed, miközben egy számot dúdolgatsz újra s újra? - sandítok le rá reménykedőn. - Ő is pont szőke volt. - teszem hozzá, mintha elengedhetetlen információról lenne szó az összkép megkapásának érdekében és egyben okként is, miért tettem fel a látszólag inkább kedvre derítő kérdést. De, hogy igaz-e vagy csak fikció... Zsebre dugott kezekkel figyelem a 'gyermek elnevezésének pillanatát, ki megnyugodhat; nem fogom megcirógatni a bundáját. Keresztapja sem leszek. - Csak ő ne tartsa meg a szokását, hogy idáig bemerészkedik utánad. Pláne, ha még a városban is van a szállásod. - pislantok le a szóban forgóra, ki talán megérzi, hogy őmiatta mozog fel s alá az állkapcsom. Mélybarnáimban kérdő fény sejlik fel, fogalmam sincs hogyan működik ez a képesség Naginál, vonzza a farkasokat, mint sajt az egeret.. ? Hümmentéssel konstatálom a tényt, mi szerint, hallomásból, mindenki jelen van Fairbanks-ban. - Fogalmam sem volt róla, hogy nem csak én lettem idehívva.. a rád illeszthető leírás felkeltette annyira a figyelmem. Utána kellett járnom valóban kedves ismerős tanyázik-e a világ ezen féltekén vagy csak bolondok az emberek.. - vallok színt. A nosztalgia egyedül nem az igazi, pláne nekünk, a valódi magányos farkasoknak. - Arra viszont egyáltalán nem gondoltam mindannyiónkat ide parancsoltak. - a túloldalára sorolok be, hogy jobbról s balról fogjuk közre Flúgossal a szőkeséget, kivel a könnyedebb beszélgetés egy amolyan szia-hello-múlt-héten-láttalak-utoljára-szóval-hogy-vagy jelleget öltött eddig a pontig. Eska nevének említését megjegyzem magamban, ha eszembe is jutott, valójában csak most tudatosult bennem, amit hogy hová is tegyek fejben.. fogalmam sincs. A fürkészésben is kicsit elmerülök ennek következtében, ez feltűnővé is válik a nyaffanásra feleszmélve. - Ugyan már. - emelem meg a kezem és jön el mégis az a bizonyos borzolás. - Azt ne mondd, ennyi idő alatt sikerült megszoknod a mostani külsőmet. Különben a sajátoddal mi a baj? Legalább hugis maradtál és megtehetem azt, amit az előbb is. - bólintok a teóriámra ártatlanul, majd költözik arcomra egy vigyorféle. Direkt kajánra formálva.
Felnevetek az idegen nő rövid jellemzésén, majd csibészes fényű mosollyal tekinetek fel farkastestvéremre. - Szeretnéd? - Ezen ne múljon, mindig is igyekeztem jó testvére lenni a többieknek a magam egyszerű módján és azt hiszem, ez egy olyan dolog, ami sosem fog változni - lehetek akármilyen küllemű, rangú testben. Ahogy a két fiú szemrevételezi egymást, az igazán megható, s valóban, a farkas mintha értené, hogy róla van szó... ugyanakkor biztos azt gondolja, dicsérjük, már csak azért is, mert következő szavaimra sem mozdul el mellőlem, holott nem sok jóval kecsegtet számára mondandóm: - Nem fog, nyugi, de ha mégis, majd hozzád küldöm, szórakoztasson téged! Némi határozott ráhatás után egyébként a legnagyobb fenevad is tudja, hol a helye. Csak éreztetni kell velük, ki is a főnök, ez mindennek a nyitja! - Életvezetési tippek a la Nagojut... Haha, lehetne ez egy vicc nyitópoénja is akár. Sosem vonzott a vezetői szerep, sőt, a hatalom és annak hajszolása kifejezetten taszított. Minden jel arra utal, hogy szolgálni születtem erre a világra - a szó legkevésbé sem negatív értelmében - és nem uralkodni. Kezdve azzal, hogy nő vagyok és nem férfi. Hogy a jellememből fakadóan hallgatok, háttérből rendezem a dolgokat... hogy hűséges társként, mint farkasaim engem, követem a szívemnek kedveseket, kiállok mellettük, értük, ha úgy hozza a Sors. És lám mégis, mekkora hatalom az én képességem. Talán azért szánták nekem a Teremtő Szellemek, mert tudták, jó kezekben lesz. Nem tudom. Jó kezekben van egyáltalán? - Egyébként egy kis bérlakásom van egyelőre, de esélyesen az erdősáv közelében keresek majd valami kényelmesebb házat, pontosan az ilyen... incidensek miatt. - Tekintek le az immáron értetlenül fejét forgató vadra, majd onnét fel Tipire. - Neked van már hol laknod? - Firtatom érdeklődőn, hiszen ki tudja mikor jöhet jól egy ilyen információ. Egyébként is megnyugtató/megnyugtató lenne a tudat, hogy jó helye van-e és mennyire elérhető közelségben. Nem mintha én lennék az éjszaka közepén másikra rátörés királya! Azt inkább belőle nézném ki. - Pedig így történt és senki sem tudja ennek az okát. Bár most, hogy mondod... lehet, egyetlen valaki miatt vagyunk itt, csak a tetoválás kapcsoltsága miatt mindenkinél bejelzett. - merengek el kissé, majd elhúzom a számat. - Fúh, de nem lennék az a valaki. A többiek biztosan elagyalnák kicsit, ha kiderülne, hogy a világ másik feléről valami személyes butaság miatt lettek iderángatva. - Talán még én is bemorculnék kicsit, bár a dolgokat ellensúlyozandó: imádott földemen, szeretett hazámban lehetek, megtudtam, hogy a testvéreim nem halottak, s ezzel együtt azt, hogy a halál nem a vég, csupán egy állapot - melyet azért nem szeretnék most és azonnal megismerni, sőt, jobb lenne minél később - és láthatom testvéreimet újra, hallhatom hangjukat, történeteiket. A hajborzolásra elfintorodom, mely jelen külsőmben inkább hat aranyosnak, semmint rosszallónak (s pláne nem fenyegetőnek). - Nem sikerült, épp ez az! - Szusszanok, s ahogy elérjük az erdősávot, már kissé megenyhülve söpröm hátra szőke tincseimet és úgy tekintek a hímre. - Nézlek és tudom, hogy te vagy, de... de mégsem te! Ráadásul kár tagadni, hogy pofátlanul jóképű ez a test, amid van. - Azt, hogy anno mennyire volt jóképű és mennyire nem, nem tisztem megítélni. Így utólag azt mondanám, akkor sem volt oka már panaszra, ugyanakkor lássuk be, mindennel foglalkoztam gyerek fejjel, csak a fiúkkal nem igazán. - Pont ez az! Hol van az előírva, hogy hugisnak kell lennem?! - Tárom szét a karjaimat, én, az örökös elégedetlen. - És ha én szeretnék egyszer olyan kellemes színű bőrt, mint amilyen Surának jutott? Hollószín hajat és mondjuk némi magasságot? Nőiesen kacér vonásokat a kislányos helyett? - Kijutott ezekből egykoron, nem lenne okom panaszra, de látva, hogy a többieknek mi jutott ki, azért kicsit elfogott az irigység. Komolyan, mintha kifutóra válogattak volna össze bennünket - őket - anno Tupilek és Alignak.
- Máris a halálomat vágyod álnok perszóna? - sandítok rá a szemem sarkából és játszok rá hangommal mennyire mélyen érint a gondolattal történő játszadozás, hát még annak kinyilvánítása. Tőrét forgatja a szívemben, miről jobb, ha mindenki azt hiszi nem hagytam el az évszázadok folyamán valamelyik bokorban. Torokköszörüléssel fogadom a jótanácsot vagy épp a bébiszitteri felhívást. - Csakmert rosszul viselkedne ne büntesd velem, kérlek. - már-már kérlelőn ráncolódik szemöldököm is a mondat megformálását követően. - Futni tud egyedül is. - az erőltetett kocogástól, ami az elkövetkezendő időkben rám vár egyszerre ráz ki a hideg és kap el a méla undor, hogy mindezt a pórók érdekében kell tennem. Vagy a sajátoméban, nézőpont kérdése és hogy akarom-e magam jobb színben feltüntetni. Most őszinte kíváncsisággal vizslatom a szöszi farkaslányt és majd` egyszerre kezdünk bele egy kérdésbe, de időben becsukom a számat, udvariasan átadva az elsőbbséget. - Igazság szerint most jöttem és nem néztem utána szálláshelynek. Hotel biztos van, ideiglenes megoldásnak tökéletes. - vonom meg a vállam hanyagul. Előbb-utóbb feltűnik egy erre járó magányos a helyieknek, a rejtőzködés nincs a terveim között, csak jobb, ha ők botlanak belém és nem fordítva. - Amúgy.. A kutyákat nem vonzod? - bököm ki, aminek pár másodperccel ezelőtt is hangot akartam adni. A szelidített bundások megsokasodtak, a régi időkhöz képest legalábbis és igen közel áll egymáshoz a kettő: miért is ne lenne lehetséges? Mondandóját ízlelgetve hümmentek a teóriára.. - Nem látom nagy valószínűségét annak, hogy a Szellemek berozsdásodtak volna. Ha valakit agyalni kellene: ők a probléma forrása. - semmi fenyegtés nincs részemről a számukra, csak tényszerű közlést eszközöltem (mondjuk a kettő mondhatni egyenlő), megosztottam a véleményemet Nagival: vagy osztja vagy nem. A komorba hajló hangulatom szőnyeg alá sepri a számomra lányosnak ható téma. Kérdőn görbül felfelé a szám, bátorítva rá: sorolja gondjait. Először csak megremeg a vállam, másodjára elfojtom a kikívánkozó nevetést, harmadszorra kedélyes sóhajtásba torkollik a próbálkozásom. - Nem rajtam múlott, ahogy esetedben sem rajtad. Lehet következő váltásodkor egy igazi Pocahontas leszel. - veregetem hátba biztatóan és csusszan vissza a kabát zsebeibe a kezem. A külsőségekről pont mi tudjuk a legjobban mennyire mellékes dolgok. - Másfelől, ha belegondolsz: ennek a szöszke lánynak is megvannak a maga előnyei. Bőséggel akad. - bököm könyékkel oldalba. Fogalmam sincs melyik a városból leghamarabb kivezető út, csak az erdőillatot követem, ha Naginak nem kalauzol.
Jót derülök Tipi mókázásain, s ha nem ismerném kegyetlen, gyerekes tréfáit, még azt is merném mondani, szeretnivaló a farkastestvér. Talán épp ezek a hibák teszik azzá. Fogalmam sincs, de az tiszta sor, hogy hiányzott a társaságból az életvidám feje. Aprókat bólogatok a lakhatással kapcsolatos gondolatokra, majd felnevetve bokszolok a vállaiba az őszinte kérdés kapcsán. - Hülye. - Ciccenek, s igyekezve lépést tartani vele - holott nyilván ő az, aki még így is visszafogja magát sebesség terén - érdemben is felelek a kérdésére: - Nem vonzom őket, nyilván, mert jóval távolabb állnak a természettől ma már, mint a farkasok. Ugyan úgy reagálnak rám, mint bármelyikőnkre, ha megérzik rajta, miféle. Legfeljebb kevésbé támadó viselkedést mutatnak irányomba a nagyobb fajtájú ebek is, nem hajtva falkavezérségre. - Sosem készült ebből statisztika, így nem tudom biztosra mondani, noha lehet tényleg van benne valami: egy kutya se ugrott még nekem, mert fenyegetve érezte volna magát a jelenlétemben, míg számos farkastársat ismerek, akinél ez megtörtént. Vagy a vérvonalat érezhetik, vagy a koromat. Hüm... le kellene egyszer valakikkel tesztelni ezt! - Úgy gondolod? Ez esetben lehet, az őrzőket kellene felkeresni vagy egy anernerket, aki kapcsolatba tud lépni velük. Hátha neked van igazad. Sőt, igazából eddig ez az első olyan ötlet, amit hallok, amivel haladni lehet valamerre. - Mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Még ha nem is állok teljes hát és mellszélességgel a véleménye mellé, nem vagyok elutasító sem. Ez is egy opció, amit nem tehetünk félre, hiszen működhet. Ami pedig működhet, azt érdemes megpróbálni, hacsak valakinek nincs biztosabb, jobb teóriája erre az egészre, ami velünk történik. Sorolom életem szentimentális nyűgjeit, ő pedig csak kinevet. Arcom kissé "felfújom", mint valami jóllakott hörcsög, úgy festhetek ezen duzzogós képpel, miközben gyorsabban szedem lábaimat. Olyan messze van ez az erdősáv... Persze, ál-duzzogásom nem tart sokáig, amint oldalba bök, kipukkan az egész egy kacaj formájában, mint valami lufi. - Hja... eljátszhatom a kríp kis tizenévest bármelyik horrorfilmből vele, mert fene se nézné ki belőlem, hogy egy vérvonal feje lennék. És nem is vesznek komolyan, amíg idáig nem fajulnak a dolgok, sok esetben, ami azért nem kellemes, elhiheted. Nem szívesen bántom a miéinket. - Senkit sem igazából. Elérve az erdőt igyekszem kellemesebb témák felé terelni a társalgásunkat, hogy idővel teret engedjünk a bennünk lakozó vadaknak is, belevetve magunkat az erdő sűrű fái közé...
A mai napig rosszul vagyok ha arra gondolok, az idei Vörös Hold alatti találka után hány napig, hétig kellett nyugton maradnom a seggemen, egy helyben pihenve, hacsak nem akartam, hogy kedvenc gyógyítóm a fejemre koppintson érte… Nem is akartam tönkre tenni a munkáját, bár nagy volt a kísértés, ha az én fejem felett gyülekeznek a felhők, akkor legalább más is had „élvezze” a dolgot – a baj csak az, hogy ha Faye munkáját hátráltattam volna, azzal csak a saját helyzetemen rontok, meghosszabbítva a kényszerpihenőmet, így aztán jó kislány módjára szót fogadtam neki, és csak néztem egyik filmet a másik után. Azt hiszem, életemben nem láttam korábban annyi filmet, mint akkor… Mindenesetre miután áldását adta rá, már húztam is kifelé a csíkot a szabadba, négylábú, nyerítő kis pajtásaim közé, hogy újra átveszem a vezetést a lovarda háza táján, és ne csak ágyból utasítgassam a segédeimet és önkéntes farkastársaimat. Mit ne mondjak, kellett hozzá pár hónap, hogy visszaálljon a rend, és ez idő alatt még csak kikapcsolódni sem nagyon volt időm, leszámítva persze a szokásos vadászatokat. Épp itt az ideje! Máskor lepasszoltam volna Masát a Farkaslakba, hogy valaki tartsa rajta fél szemét, mielőtt még valami bajba keveredne, ám lévén, hogy már késő délután volt én meg ki tudja, mikorra érek haza… Nem sok kedvem volt az éjszaka közepén még elkocsikázni érte, az erdőt megkerülve, és azt sem díjaztam volna, ha éjnek évadján egyedül kószál a rengetegben, így aztán megengedtem neki, hogy maradjon. Megeskettem, hogy idegennek nem nyit ajtót, ismerősnek sem feltétlen, majd a fejét megpaskolva, beleugrottam a tornacipőimbe, és a város felé vettem az irányt, hogy egy laza kocogással bemelegítsek. Szükségem lesz rá, terveim szerint holnapra minden izmomat átmozgatom… Régen Kemiben egész sokat parkouroztam a kölykökkel, még úgy is, hogy Benji még 50 méteren se bírt lépést tartani velünk – na igen, korral jár… szar ügy, ha az embernek becsípődik a dereka kerítés-átugrás közben, de mit lehet tenni? Nevetni rajta, mert minden vicces, amíg nem velünk történik, aztán tovább sprintelni, hogy az ember felkapaszkodjon az első épület teraszáig, tovább mászva a tetőig, hogy aztán madár módjára „repüljünk” egyik háztetőről a másikig. Most sem volt másképp, mire elértem a város szélét, kocogás közben megálltam elvégezni pár bemelegítő gyakorlatot, majd a házak közé érve kicsit gyorsítottam a tempómon… nem a kertvárosban kéne ilyet játszani, abban nem sok kihívás lenne, így aztán a belváros felé vettem az irányt, ahol a több emeletes épületek jóval nagyobb kihívást jelentettek, mint néhány drótfonatos kerítés felett átlendülni. A járókelőkkel annyira nem foglalkozok, jobban lefoglalja őket, hogy hazafelé siessenek a munkahelyükről és vacsorára otthon legyenek, meg egyébként is… alig jut eszébe néhánynak, hogy esetleg felfelé is nézzen… Miután elértem a belvárost és megmásztam néhány épületet, az egyik erkélyen pihentem meg pár percre, gyönyörködve a kilátásban, hogy aztán újra a mélybe vessem magam, és az erkély szélét elkapva huppanjak le az alattam lévő fém lépcsőre, hogy onnan egy garázssor lapos tetején landolva sprinteljek egy rövidet a következő ugráshoz, továbblendülve a szomszéd épületre…
Jó ideje a városban vagyunk már, ennek ellenére mégsem fedeztem még fel minden zegzugát, pedig talán fontos lett volna. Amúgy is érdekelt, hogy mit hol találok meg, így hát a mai estét szemeltem ki arra, hogy körbejárjak egy kicsit. Nem terveztem semmi extrát, sokkal inkább szerettem volna beolvadni a tömegbe – már ha ilyen kései órán van olyan egyáltalán -, így az elegánsabb holmikat ezúttal otthon hagytam, sötét tincseimre pedig még a kapucnit is felhúztam. Már csak azért is, mert elég hűvös volt, és talán feltűnő lett volna, hogy egy hozzám hasonló, viszonylag vékonynak látszó nő egyáltalán nem didereg ilyen időjárás mellett. Egyébként azért is esett a választásom a belvárosra, mert a külső területeket már felfedeztem, a városon kívülieket pedig már akkor is jobban ismertem, mint a tenyeremet, amikor megérkeztem ide négyszáz év múltán. Nos, igen, a környezet azért nem változik annyit, még akkor sem, ha felhúznak mellé egy várost. A régi helyek ugyanúgy megmaradtak, és akkor ennek nagyon örültem, szinte elzárkóztam a betondzsungel elől, mostanra viszont egészen felkeltette az érdeklődésemet. Éppen úgy, ahogyan a leszármazottaim is, akikhez még alig volt szerencsém. Arra gondoltam, ha bejövök a sűrűn lakott területekre, akkor hátha véletlenül belefutok egy-kettőbe. Vagy legalábbis nagyobb esélyem volt rá, mintha az erdőben baktatok órák hosszat. A számításaim meglepően hamar be is jöttek. Nem tudtam, hogy hol van a farkas, nem láttam őt, de az energiáit messziről felismerte az enyém, hiszen hozzánk tartozott. Ajkaimon meg is jelent egy elégedett mosoly, a kíváncsiság pedig újult erővel ébredt fel bennem. Csak nagyjából határoltam be, hogy melyik irányba kell mennem ahhoz, hogy az útjaink keresztezzék egymást, de hamarosan már nem egyszerűen csak éreztem a farkasa energiáit, hanem láttam is a női alakot. Szerettem a női leszármazottaimat, valahogy sokkal közelebb álltak a szívemhez, mint a hímek, de szerintem ezért senki nem hibáztathatott volna, ha egy kicsit is ismert, hiszen ez olyan jellemző volt rám. A mai fiatalok már biztos, hogy nem tudták, de a Testvéreim talán tisztában voltak a bennem feszülő feministákkal való szimpatizálással. Egy halovány mosoly meg is jelent a szám szegletében, de csak addig, míg nem láttam, hogy miként ugrál egyik épületről a másikra. Két kezem ökölbe szorult a zsebeimben, szemöldököm pedig megugrott. Nem mondhatnám, hogy nem mozgott ügyesen, de ez el is várható attól, aki az én vérvonalamba tartozik. Az viszont, hogy ennyire közszemlére teszi mindezt, már egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, a pillanatnyi futó elismerés ellenére sem. - Fogalmam sincs, hogy mikor korcsosult el annyira a magunkfajta, hogy rühes macska módjára ugrál egyik házról a másikra, az éjszaka leple alatt… - szavaimban már nyoma sem volt annak az elismerésnek, ami az előbb még a fejemben fogant meg. Helyette némi bosszúság érződött ki, és elégedetlenség. Egyébként csak akkor szólaltam meg, amikor pont hozzám közel haladt el. Valószínűleg már ő is megérzett engem, bár a szél nem pont felé fújta a szagot, ennyi előnyöm talán volt. A pajzsomat is felhúztam ráadásul, méghozzá annyira, hogy a tettetett korom, azaz a háromszáz felét mutassa, mintha egy annyi idős farkasnak lenne felhúzva a pajzsa. Nem akartam feltűnést kelteni, és egyelőre még nem is nagyon tudtak szerintem a jelenlétemről, nem úgy, mint Suráról. Vele kapcsolatban viszont napra kész értesüléseim voltak. A kapucnimat még mindig nem húztam le, így csupán az orrom hegye és az ajkaim mozgása látszódhatott fel a tetőre, főleg, hogy kicsit még le is volt hajtva a fejem. Az akcentus jellegzetessé tett, de a női alakon és hangon kívül más ismertetőjegyemet egyelőre nem láthatta. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miként fog reagálni egy ilyen típusú közeledésre egy idegentől, ez ugyanis beszédes tud lenni. Én pedig tesztelni akartam végre az enyéimet is, ha már így elhúzódott a találkozás. Te jó ég, kilenc hónap!
Nem tagadom, meglepett a kommentár. Ahogy meghallottam, épp egy erkély szélén lógtam, így aztán elengedve lehuppantam az alattam lévő garázsok tetejére, hogy néhány lépést közelítve szemrevételezzem, ki merészel kritizálni. Mi a fene, csak nem féltékenységet hallok ki a hangjaiból? Még valahol meg is értem, irigyelhetik is mások a tudásomat, csinálja utánam, aki tudja! -Rühes macskát még nem láttam így ugrálni, sőt, egészségeset sem gyakran, egyébként meg nem tudom, mi vele a probléma. Ha nézett az elmúlt 1-2 évtizedben televíziót, akkor tudhatná, hogy manapság milyen felkapott ez a sportág parkour. Ha meg nem… hol élt eddig? Valami isten háta mögötti tanyán? -kérdezem én, aki szintén egy isten háta mögötti tanyán él, de úgy se kell tudnia… legalább nem vagyok úgy lemaradva a korral, mint ő. Méltatlankodva megcsóváltam a fejem, majd ráérősen nyújtózkodtam egyet, kicsit pihentetve, nyújtva az ízületeimet, majd a garázs szélére is sétáltam, hogy leguggolva nézzek szemet a másik nősténnyel. Nem volt ismerős. Igaz, a széljárás neki kedvezett, de miután már többször is részt vettem a falkával közös vadászaton, ha csak látásból is, de már ismertem a többieket ennyi idő után. Akkor meg mit pattog itt nekem ilyen fiatalként? A helyében inkább lapítanék. -Mi járatban van erre felé? Csak nem valami golfversenyt vagy hasonló puccos eseményt szervezett a város, aztán amiatt? Mert egyébként nem valami nagy turista paradicsom a város… -érdeklődtem, mert amennyire vonzottak az ilyen lazább megmérettetések, az ilyen arisztokratikus, kifinomult úri sportoktól annyira irtóztam. Inkább egy darts, bowling, vagy hasonló verseny, mint kis golfos egyenruhában totyorászni a pályán, egy labdát hajkurászva. -Amúgy, ha elfogad egy tanácsot… ha hosszabb időre szándékozik maradni, akkor nem árt, ha egy fokkal barátságosabb hangot üt meg a helyiekkel… tudja, milyen ez a mai világ, amit adsz, azt kapod vissza. –jegyeztem meg pimaszul, igaz, annyira nem vettem magamra az előbbi beszólását, sőt… azóta már rég felülkerekedett rajta a kíváncsiság, hogy mégis mi járatban lehet.
Nem volt nehéz rájönnöm, hogy megleptem, de talán, ha annyi idős lettem volna, mint ő, akkor én is hasonlóképpen reagálnék egy ilyen megszólalásra. Nos, szerettem a látványos belépőket, hogy úgy mondjam, ez pedig szerintem határozottan az volt. Valahol magamban remekül mulattam ezen, de a külvilág számára ebből semmi nem volt érzékelhető. Főleg azért, mert a fél arcomat amúgy is takarta a kapucni, ahogyan lefelé fordítottam a tekintetem. Nem volt szükségem arra, hogy lássam most már, mert pontosan tudtam, hogy néz ki, milyen az illata, milyenek a mozdulatai. Akárhol felismertem volna, és most már a farkasa miatt is. - Annál egy kicsit jobb helyen – feleltem tömören, és lényegre törően. Tudtam, hogy nem azért kérdezi, mert ténylegesen ki szeretné deríteni, hanem egyszerűen csak kóstolgatott. Nem mondhatnám, hogy különösebben értékeltem az ilyesmit, még azokban az esetekben sem, amikor a beszélgetőpartnerem nem tudhatta, hogy kivel áll szemben. Ó, ostoba gyermek, hát honnan is tudhatta volna? Már a vele egyidős egyedek is azt képzelik, hogy övék a világ, és a régiek, akiknek köszönhetik a létüket, mind csupán mese. Vajon van, aki kitalált alakoknak titulál minket? Ezen eddig még sohasem gondolkoztam el alaposabban. - Nem méltó hozzánk. Még gyakorlásnak sem! – de, egyébként remek ötlet volt, egyszerűen csak fel akartam piszkálni. Korántsem vagyok olyan begyöpösödött és szűklátókörű, mint amilyennek most mutatni akartam magam. Érzékeltem a mozdulatait, el tudtam képzelni, ahogyan odasétált hozzám közelítve a tető széléhez, de még mindig nem néztem fel, így csupán az orrom hegyével nézhetett farkasszemet, valamint a meg-megmozduló ajkaimmal, amikor szóra nyitottam a számat. A hangom érces volt, kicsit mély, de határozott, mint mindig, megspékelve az akcentussal és a tipikus arisztokrata beszédstílussal. Őt elnézve szinte fogadni mertem volna rá, hogy lenéz a származás miatt, amit sejteni vélt. Nem baj, jó ez így! Egyelőre… - Nem hiszem, hogy túlzottan sok köze lenne hozzá, hogy mit keresek itt! – hárítottam máris a kérdést, még mindig zsebre dugott kezekkel. A viselkedésem a fellengzősség ellenére talán azt üzente, hogy meghunyászkodtam, pedig dominanciám erősebb volt, mint bármelyik másik nőstényé, beleértve az elsőket is. A testbeszéd azonban olyan remekül korrigálható és megjátszható, hogy az valami fenséges! – Ha ennyire kritizálja ezt a helyet, akkor miért van itt? Úgy tűnik a nagyváros jobban illik magához… - miért is ne cseveghetnénk? A tesztelés mellett szerettem volna megismerni is a leszármazottaimat, nem egyszerűen csak szemrevételezni őket. - Valóban? – nevettem fel jókedvűen. – Milyen bölcs, ez igazán nagyon aranyos! – állapítottam meg, szinte kedvem lett volna tapsolni is mellé. – Mondja, gyakran üti bele azt a kis csinos orrát mások dolgába? – hangom érdeklődő volt, közben pedig végre felemeltem a fejemet annyira, hogy láthassa az arcom többi részét is. Moha zöld szemeim még a sötét és a kapucni árnyéka ellenére is élesen villantak meg egy pillanatra. – Nem jó tulajdonság! – adtam ki ciccegő hangot, a fejemet rázva. – Kilenc hónap elég hosszú idő? Ugyanis január óta vagyok a városban, mégsem tűnt még fel senkinek – tártam szét a két kezemet. – Úgyhogy, ha ön is elfogad tőlem egy tanácsot, vigyázzon, hogy kivel hogy beszél, amíg nem tudja, hogy kivel áll szemben! Túlságosan felvágták a nyelvét, mondták már? – vontam fel finoman ívelt sötét szemöldököm. Nem volt kérdés, inkább afféle ténymegállapítás.
-Aha, vagy úgy… -méregettem tovább a nőstényt, hátha a szél esetleg meglebbenti a kapucniját és láttatni engedi az arcát. Nem tetszett ez a beszólogatós stílus, pláne, egy fiatalabbtól… Mondjuk egy idősebbtől sem repestem volna érte, csak akkor legalább értettem volna, miért érzi magát annyira nyeregben. De így… Ennyire ki akar kapni, hogy idegen terepen keménykedik egy falkataggal, vagy van valami titkos fegyvere, amiről nem tudok? Fegyver… nem valami borsspray vagy hasonló, mert tény, hogy hatásos, de könyörgöm, milyen alja vérfarkas vetemedne ilyen megoldásokra, amikor mi magunk is egész jó „fegyverek” vagyunk? -Szóval nem méltó… Akkor legyen már oly kedves és árulja el nekem, mi lenne számunkra a méltó? Akár gyakorlásnak? -huppantam le guggolásból a fenekemre, a garázs szélére, ha már így belemerültünk a társalgásba- Egy tálva Martinivel egyensúlyozzak valami elegáns partin, átverekedve magam a tömegen, és ha sikerült, buksisimit kapok? Vagy talán sálakat kötöget? - pillantottam a nyaka körül pihenő rózsaszín darab után. Nem vagyunk egyformák, nekem ez az edzésmód feküdt, lehet, hogy ő meg kézimunkával edzi a képességét… Bánom is én! Egyelőre még maradtam fent, még ha nem is tudatosult bennem, de élveztem, hogy legalább ezzel is kifejezhetem, hogy erőviszonyokat tekintve fölötte állok. -Érdeklődni azért lehet, nem? -kérdeztem vissza vállat vonva, ha pedig nem ennyire felvágott nyelvvel hárította volna a kérdésemet, talán még én is minden gond nélkül feleltem volna az övére. Így viszont én is csak egy, az övéhez hasonlóan informatív válasszal tudtam le a dolgot - Mondjuk mert a magánügyeim ide kötnek? -vigyorodtam el, azt meg hülye lettem volna megosztani vele, hogy ez mit takar… a falkát, a lovardát, a kölykömet, a bátyámat… aki igazából már nem is köt ide, csak az, amit hátra hagyott nekem, Lascar… akiben a mai napig nem vagyok biztos, hogy tényleg a közelben lófrál, vagy sem, mert hiába mondta Théo, ezeddig még nem volt szerencsém a gazemberhez… Pedig mióta gyűjtögetem a csigát a bienvenue-vacsorájához! -Hmm… az attól függ. -feleltem elmerengve a kérdésén, még az államat megtámasztva úgy is tettem, mint ha nagyon gondolkoznom kéne a dolgom, pedig egy frászokat. Ez éltetett. -Megesik néha napján. Attól függ, kik azok a bizonyos „mások”, meg mennyire érdekesek a dolgaik. – Ha kiderülne, hogy golfklub helyett azért van itt, hogy gobelin-mintákat cserélgessen a rég nem látott barátnőivel… hát, kétlem, hogy sokáig érdeklődnék a dolgai után. -Lehet, de meg kell hagyni, hogy izgalmas! -nevettem fel halkan - [color=deeppink]És amúgy is, vannak sokkal rosszabb tulajdonságok is a kíváncsiságnál. Amikor említi, hogy mióta van itt, elismerően bólintok rá… Hát, azt hittem, jobbak a felderítőink, de ha már így áll a helyzet, akkor tisztelettel adózok a nő teljesítménye előtt. -Wow, az már valami. Fogadok, kiskorában is mindig maga volt a bújócska győztese, mi? Csak nehogy egyszer úgy elbújjon, hogy hiába vár, csak a csontvázát találják. -utalok „a tavalyi bújócska győztese” témájú szakállas viccre, amikor pedig még jó tanácsot is kapok tőle, meghatottan csapom össze a két kezem magam előtt. -Merci beaucoup. -feleltem tettetett meghatottsággal, közben pedig önkéntelenül is eszembe jutott a korábbi gondolatom… ha fiatalabb is, valami oka biztos van, hogy így kinyílt a csipája. Talán köze van a polgármesterhez? Nem, hiszem, arról csak tudnánk, meg amúgy is, a lánya velünk játszik egy csapatban… Akkor Castor valami elveszett húgocskája? Áh… vér szerinti testvérnek kissé harmatos lenne, és a vérvonal-testvéri kapcsolatot sem tartom valószínűnek… Akkor meg mégis ki a búbánat lehet? -Egy párszor… -legyintettem a kérdésére - Megesik az ilyesmi, nem? Senki sem tökéletes. Maga sem, mielőtt tévhitekbe ringatná magát. –igaz, annyira nem ismerem pár perces ismeretségünknek köszönhetően, de ha csak a szemtelenségét nézzük… biztos akad még bőven a „bájos” tulajdonságaiból. -Na de ne csak a szánkat jártassuk! Ha olyan jó, mint hiszi… -kezdtem bele, majd a garázs széléről elrugaszkodva leugrottam a földre, nem sokkal a nő előtt földet érve, hogy aztán közelebb lépjek hozzá – most már tényleg kíváncsi voltam rá, milyen az arca, ilyen vastag bőrrel - Lássuk, mit tud. Versenyezzünk! -dobtam be az ajánlatomat magabiztosan, igaz, attól még nem voltam teljesen meggyőződve, hogy pontosan miben mérkőzzünk meg, ha már úgy leszólta a parkourt… de ha olyan okos, akkor mondjuk ajánlani is tud helyette valamit nem igaz?
Sohasem szerettem, ha ennyire méregettek, márpedig most éreztem magamon a tekintetét, még csak látnom sem kellett. Jó, valahol érthető volt, biztosan én is ezt tettem volna a helyében, de én megtehetem. Én bármit megtehetek, míg ő hozzám képest csupán egy tudatlan gyermek, akinek, annak is örülnie kéne, hogy egyáltalán foglakozom vele néhány szó erejéig. Más mit meg nem adna azért, ha találkozhatna a vérvonala alapítójával, nem? - Sajnálatos módon nem vagyok hozzá elég kedves – mosolyodtam el lenézően, ezt még láthatta a kapucnitól függetlenül is. – Majd egyszer talán megmutatom… - fűztem még hozzá, a pimaszságára pedig felvontam az árnyékban a szemöldökömet ismét. Hihetetlen, hogy mit meg nem enged magával még egy fiatalabbal szemben is. Tisztelniük kellene egymás a vérvonalam tagjainak, nem pedig kóstolgatni. Rendben, én megtehetem, de az más. Őt viszont nagyon gyorsan helyre kellett tenni, amíg nem üti meg a bokáját más miatt. Ha egy másik Elsővel találkozott volna, már biztosan nem lenne bokája sem, amit megüssön. Talán hajnalra sem lesz, ha így folytatja. - Semmi köze hozzá, hogy mivel töltöm a szabadidőmet. Ha olvasna újságot, akkor viszont tisztában lenne vele – igen, ugyanis télen a fesztiválra faragtam néhány jégszobrot. A képem is benne volt az újságban, de egyelőre elnéztem neki, hiszen nem fedtem fel előtte a vonásaimat egyelőre. Egyszerűen nem láttam értelmét, amíg ki nem érdemli egy kicsit jobban, hogy több figyelmet szenteljek neki. – Csak nem mindegy, hogy kitől érdeklődik – hárítottam egyből, azt pedig egyenesen elengedtem a fülem mellett, amit válaszolt. Szóra se méltó, ez egyértelmű volt a részemről azzal, hogy szinte semmibe vettem a megnyilvánulásait bizonyos esetekben. Az ő érdekében tettem csupán, hogy ne járjon el még az előtt a kezem, mielőtt meggondolhatnám. Lehet, hogy utólag megbánnám, bár egy kis leckéztetés sohasem árt. - Addig örüljön, amíg nem kerül miatta akkora bajba, hogy nem tud kimászni belőle – ez egyszerű figyelmeztetés volt, nem több. – Nem, én kiskoromban egészen mással foglaltam el magam. Az egyik testvérem viszont elég jó volt a bújócskában mindig is. Talán még találkozni fog vele, ha marad még egy darabig… - utaltam Eskára, és ezúttal elmosolyodtam, bár nem amiatt, amit mondott. Inkább az emlékek miatt, amik az eszembe ötlöttek hirtelen. – Mint mondtam, jobb lesz, ha fékezi a nyelvét! – figyelmeztettem ezúttal komolyabban. Türelmes vagyok én, türelmesebb a leszármazottaimmal az átlagnál, de attól még ez is véget ér egyszer. Mégpedig esetemben nem is olyan sok idő múlva, ha így folytatja. - Szóval francia… jártam arra sok évvel ezelőtt – jegyeztem meg mintegy mellékesen a köszönete hallatán. – Ó, én tökéletesen tisztában vagyok magammal és a képességeimmel, emiatt cseppet se féljen! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, mintha valami abszolút mellékes témáról beszélgetnénk éppen. – Majd az után vonjon le messzemenő következtetéseket, ha megismert. Mert meg fog, higgye el! – ajkaimon sunyi mosoly jelent meg, miközben megigazgattam a lehúzott kapucnit a nyakamnál hátul. - Nem hiszem, kedves! Én tudom! – szemeim acélosan villantak meg, figyelmeztetően. Farkasom úgy morrant rá a farkasára, hogy tudja, hol a helye. Valószínűleg számára roppant röhejes jelenet lehetett volna, de a farkasomat nem fogom fiatalabbnak láttatni, mint amilyen. Ő nem álcázza magát, még ha az energiák nem is összeegyeztethetőek a viselkedésével. Soha nem fogok meghunyászkodni. Senki előtt sem, főleg nem egy háromszáz éves kölyök előtt. - Azt hittem, már sohasem jut eszedbe… Kölyök! – a szót úgy hangsúlyoztam ki, olyan kioktatóan, amennyire csak egy hozzám hasonló tudott beszélni, szinte észre sem vettem, hogy átváltottam tegezésre. A kabátomat gyors mozdulattal cipzáraztam ki, könnyedén szabadulva meg tőle. Egyszerűen csak ledobtam magam mellé a földre, így pedig most már szemtől-szembe nézhetett velem ténylegesen is. Nem vagyok törékeny alkat annyira, sokkal inkább sugárzott belőlem minden testemben a határozottság, egyfajta felsőbbségesség. – Ó, és ha még egyszer az engedélyem nélkül jössz az intim szférámba, kétszer is meggondolod majd legközelebb, hogy hogyan kezelsz egy idegent! – közöltem nemes egyszerűséggel. – Lássuk, mennyire vagy jó! De figyelmeztetlek, én sosem veszítek! – csaptam össze a két kezemet, aztán olyan könnyed mozdulattal szökkentem fel arra a tetőre, ahonnan nemrég ő lemászott, akár egy tornász. – Indulj meg! Én majd követlek! – mutattam előre. – Idősebbeké az elsőbbség – kis híján elnevettem magam. Egyébként látni akartam még néhány mozdulatot, mert nem volt kétségem afelől, hogy le tudnám utánozni már az alapján is, amit eddig láttam, de még kicsit nézni akartam. Utána úgyis tökéletesen le fogom tükrözni.
Zavarja, hogy méregetem? Ó, ha tudná… ha én tudnám, hogy kivel is állok szemben, az biztos, hogy olyan tekintettel merednék rá, hogy az is elbújhatna mellettem, aki reggel a kontaktlencse-folyadékot felcserélte a pillanatragasztóval… Így azonban, tudatlanként marad a kíváncsi vizslatás, méregetés, a tükörtojás-tekintet pedig még várat magára. -Ó de kár! -biggyesztettem le a szám szálát csalódottan, de amikor megjegyezte, hogy egyszer, talááán megmutatja, figyelmeztetően emeltem fel a mutatóujjam - Ezt megjegyeztem! Amúgy meg képzelem… Ha zöld lesz a fű, kék az ég, süt a napocska, pillangók röpdösnek a virágos rét felett, amin pufók kis vérfarkasok-kölykök békésen játszanak a pöttyös hátú őzgidákkal… –azaz az eddigiek alapján valamikor sohanapján kiskedden? -Pardon! -emeltem fel megadóan a kezeimet, sőt, még csendben el is nevettem magam mellé… nézzenek csak oda! Hogy kinyílt valakinek a csipája fiatalabb révén. - Túl messze lakok a várostól, nem hajlandóak kihozni az újságot. -vontam vállat, mert melyik munkáltató merné bevállalni, hogy azon az erdei úton át ideig kiküldi hajnalban szerencsétlen újságkihordó gyereket? Na ugye… Ezek szerint újságíró? Vagy riporter? Esetleg keresztrejtvény készítő? bár az ő nevüket nem szokták feltüntetni az újságban… -Bár ha olvasnék újságot, akkor sem szokta mennék vele, ha csak a nevét látom, miután azt sem tudom, hogy hívják. [/color]-ha meg nem a nevét kell tudnom, hanem a képét közölte az újság… Áh, sóherok azok, nem dobálóznak úgy a képekkel. A következő kukacoskodására meg nemes egyszerűséggel vállat vontam. Ahogy a következőre, meg azt azt követőre is. -Ó, hogy a testvére is itt van? Ha maga ennyi ideig itt élt úgy, hogy a falkának nem tűnt fel, akkor szerintem még ennyi idő kell ahhoz, hogy a bújócska-bajnok testvérét felfedezzük… Ő is ezt a bájos természetet örökölte? -csipkelődtem tovább, nem tehettem róla, ha már ennyire belelovalltuk magunkat mindketten… Innen már nehéz kimászni belőle. -Oui. -feleltem büszkén a megállapítására, mert milyen francia az, aki nem büszke a származására? -Ilyenkor elgondolkozok azon, hogy akad-e még olyan vérfarkas a földön, aki sosem fordult meg drága szülőhazámban… – Hogy kissé sok olyannal találkoztam mostanság aki megfordult franciahonban is? Lehet… Csak ha a falkát nézzük, akkor is akadnak szép számmal nem csak olyanok, akik megfordultak arra, de ott is születtek. -Óóó, csak győzzem kivárni! -vigyorodtam el szélesen, de ha ilyen sokáig kéreti még tovább, lehet, hogy innen megyek nyugdíjba is. Újabb burkolt fenyegetés, s ismét szóba kerül, hogy vigyázzak a nyelvemre… vigyázok én, azzal nincs baj, ennek hangot adva csettintettem is egyet vele, jelezve, még megvan. Még… Ahogy az ő farkasa morran rám, kedvem lenne hangosan felnevetni… Úgy néhány pillanatig, amikor elkezd feltűnni, hogy valahogy nincs rendben… hogy annak ellenére, hogy eddig ilyen fiatalnak tűnt a nő az energiái alapján, lehet, sőt… biztos, hogy idősebb ennél, s ez már egyből teljesen más fényben tűnteti fel a dolgokat, magyarázatot adva a magabiztosságára és a fennhéjázó stílusára. A morranást az én farkasom sem hagyja annyiban, azonban részéről már sokkal óvatosabb a jelzés, hisz jelenleg még mindkettőnknek erős képzavar áll fenn… Akkor mennyi is az annyi? Mielőtt azonban még túl nagy lenne a zavar, már le is csap a másik a kihívásomra, én pedig „szófogadó gyerekként” miközben nekivetkőzött, hátrébb léptem néhányat. -Jól van, mama, ne tessék úgy felfújni a dolgot! –öregítettem minden gond nélkül, mert ha már ő kölyközött le engem, azt hiszem, jobb ha megelőlegezek neki annyit, hogy felé billenjen a mérleg. Mint ha mondjuk a kölyke lehetnék… -Értettem, értettem, csak semmi idegeskedés! Ó, mon dieu, ha én ezt tudom… –pedig eddig tetszett, hogy milyen belevaló, talpraesett fiatal kölyökkel sodort össze a sors. A végén ki ne derüljön nekem, hogy valami megsavanyodott nyugdíjassal van dolgom, mert sírva fakadok… Remélem, azért az egészsége még jól szolgál, és nem kell lefújni a verseny félidőnél, csak mert becsípődik a dereka, vagy hasonló nyalánkság. -Csak szólj, ha nem bírod a tempót. Lást kivel van dolgod, jó fej leszek és bevárlak. -ez úgy is érvényes akkor is, ha idősebb, ha fiatalabb… Én meg búcsúzóul még bátorkodtam kacsintani egyet a nőnek, mielőtt lehagynám, majd meg se várva a hitetlenkedő arckifejezését vagy az újabb epés megjegyzést, már neki is iramodtam, hogy lendületet véve a garázs oldaláról elrugaszkodva felhúzzam magam azok lapos tetejére. Aztán, ahol abbahagytam, folytassam is tovább az esti programomat, egyik erkélyről, ház tetejéről a másikra ugrálva. Mindössze annyiban módosult a terv, hogy néhány háztömb után hátrapillantok, tényleg olyan jó-e a másik, mint mondja, vagy csak a szája olyan nagy.
Igazából tévedett, mert egyszer talán tényleg méltó lesz arra, hogy megmutassak neki bizonyos gyakorlatokat arra, hogy fejlessze a képességeit. Most azonban még határozottan nem érdemelt ki tőlem efféle kegyet, hogy úgy mondjam. Azt hiszem, hogy az én esetemben már igazán lehetett így fogalmazni, mert bármit megtehettem vele szemben. Akár azt is, hogy elvegyem a farkasát, megfosztva mindentől, amit eddig ismert, beleértve a hosszú élet lehetőségét is. Ennyire azonban még nem bőszített fel, de amennyire kedveltem a határozott és olykor kissé talán még pimasznak is nevezhető embereket, éppen annyira bosszantottak, ha velem szemben engedtek meg maguknak tiszteletlenséget. Márpedig ő kezdte a határokat feszegetni, az oroszlán bajszát pedig sohasem bölcs dolog meghúzgálni. Különösen akkor nem, ha az teljesen éber. - De gondolom azért internet még ott is van, és nem teljesen vonult el a világ elől… - vontam fel egyik szemöldökömet kérdőn. Ezt manapság elég nehezen tudtam volna elképzelni. Ráadásul, ha én ennyi idős korom ellenére képes vagyok nyomon követni és elfogadni az újdonságokat, akkor egy ennyivel fiatalabb egyed hogyne lenne? Amúgy is elég naprakésznek tűnt, nehezen hittem volna el, hogy elutasítja a modern technikát. Bár kétségkívül akadnak ilyen fajtársaink is, de én már csak a képességemből fakadóan sem tettem volna ilyet. Szűklátókörűségre vallana, én pedig határozottan nem vallottam magam annak. Csupán időnként egy kicsit keményfejűnek, de ez mindenkivel megesik. - Nem, egyik sem vagyok, de roppant elmés elgondolások – nem bóknak szántam, ezt az arcomról is könnyedén leolvashatta. Nem volt igazán sértő egyébként, csak azért könyveltem el mégis annak, mert egyrészt én művésznek vallottam magam, másrészt pedig a hangsúly nem tetszett, amivel a kérdést feltette. Láttam ám, hogy nem igazán vette magára mindazt, amit mondtam, pedig határozottan kellett volna. Azt hiszem, hogy nagyon előnyére válna, ha egy kicsit komolyabban venné a szavaimat. - Nem, ő még nálam is bájosabb… - igazából Eska tényleg az volt, de ezt neki nem kellett tudnia. Az érdekében pedig inkább elengedtem a fülem mellett a sértést, mielőtt még ki találnám tépni a nyelvét a szájából. Egyre erősebb késztetést éreztem rá, éppen ezért szorultak ökölbe a kezeim, hogy képes legyek uralkodni magamon. Az évszázadok során ezt legalább már egészen jól elsajátítottam, de még mindig voltak necces helyzetek. Például a mostani, de emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy csak tesztelem őt, és ha tudná, hogy ki vagyok, valószínűleg lenne annyi esze, hogy mutasson némi tiszteletet. Az áldott jó szívem… - Nem azt mondtam, hogy az országban voltam, csupán azon a vidéken – javítottam ki, és ezúttal ellenálltam a kísértésnek, hogy rákérdezzek a teremtője nevére. Eddig úgy tűnt, hogy jó döntést hozott, ahogyan az összes kölykömet intettem, de sohasem lehet tudni, hogy mi bukkan még a felszínre a rövid találkozónk alkalmával. – Úgy látom a farkasa jóval bölcsebb magánál! – jegyeztem meg, mintegy jót mulatva azon, hogy mennyivel óvatosabb lett a nőstény. Nagyon helyes, ő legalább érezte azt, amit kellett az én szürke fenevadammal szemben, még ha az emberi elme egyelőre nem is foghatta fel az intő jeleket. - Ezért még számolunk! – sziszegtem fenyegetően, összehúzott szemekkel, amikor lemamázott. Ez volt aztán a tiszteletlenség csúcsa. Ha nem lett volna jó hangulatom ma, akkor már biztos, hogy nem lenne mivel beszélnie. ~ Nem emlékszem, hogy megengedtem volna a tegeződést! ~ szavaim már csupán az elméjében szóltak, mivel még az előtt maga mögött hagyott, hogy reagálhattam volna. Az esetlegesen felhúzott pajzsát azonban olyan könnyedén döntöttem le és törtem át, mintha csupán papírból lett volna. Pontosan ezért hallhatta a kialakult távolság ellenére is olyan élesen azt, amit mondtam neki. ~ Adtam némi előnyt, hogy legyen egy kis esélyed, Kölyök! ~ ajkaimon most már megjelent az a sunyi, sanda mosoly, ami szokott, ha a győzelem biztos tudatában vagyok. Mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodtam utána. Nem kellett ám olyan sok idő, hogy utolérjem őt, ráadásul én nem is fáradtam ám ki olyan gyorsan, mint ahogyan ő fog majd. Mozdulataim kecsesek, tökéletesen megtervezettek voltak. Eleinte még lemásoltam pontosan az összes ugrást és megtett csavart, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy ráérezzek az ízére. Mire észbe kaphatott volna, hogy ellenőrizze hol vagyok, nemes egyszerűséggel beértem őt. Nem, egyelőre nem előztem meg, kíváncsi voltam mit lép egy ilyen helyzetben. Ajkaimon még mindig ott volt a magabiztos mosoly, a levegőt pedig alig szedtem gyorsabban, mint eddig.
-Van, az van… de tudja, hogy van ez a magunk fajtákkal, aki évszázadokig megvolt az összes műszaki ketyere meg találmány nélkül, nehéz megszoknia ezt a hirtelen jött nagy „elektronikus életet”. Még mindig jobb szeretek vadászni mint lovagolni, mint a gép előtt görnyedni, hogy internetezzek, bár tény, hogy tényleg akad pár praktikus dolog. -vontam vállat, lehet, hogy jópofa találmány, meg hasznos, meg minden, de akkor sem érzem akkora nagy égető szükségét, hogy minden csip-csup apró hírről naprakész legyek. Ami fontos, arról úgy is tudomást szerzek. A telefont például kimondottan díjaztam, sokat könnyített az ember mindennapjain. Arra, hogy a testvére bájosabb, csak elismerően bólintottam egyet. Gondolom, nő az illető, legalábbis az előttem álló szájából nehezen bírtam volna elképzelni, hogy „bájos” illetővel illeti egy férfi hozzátartozóját. Meg ha már itt tartunk… nem tudom elképzelni, hogy bármely öccse vagy bátyja bájos lenne. Inkább olyan keménykedős, mint ő… A kijavítására csak szótlanul bólintottam egyet, a következő megjegyzésére azonban kedvem támadt volna fintorogni… Valahogy azonban mégis erőt vettem magamon, és ellenálltam a kísértésnek. Nem tudom, valójában mennyivel bölcsebb a szőrmók, bár tény, hogy óvatosabb, mint én… talán épp ezért is jöttünk ki ilyen jól egymással – mindkettőnkben volt olyan, ami a másikból hiányzott, így egész szépen kiegészítettük egymást. A fenyegetésre viszont csak felvontam a szemöldököm… az az előbbi kis közjáték egész elbizonytalanított ahhoz, hogy most már én is óvatosabban álljak a történtekhez. Viszont nem szerettem a bizonytalanságot, és bosszantott a tény, hogy valamit titkol előlem a nő… ~Désolée… akarom mondani, bocsánat, hogy tegezni mertem.~ –üzentem vissza gondolatban, nem mint ha olyan sokat számítana az előbbi szópárbajaink után… de érdekelt is engem, inkább nekiiramodtam, hogy végre ne csak a szánk járjon, mozduljunk már valamerre! Pláne, hogy eredetileg is ezért indultam el otthonról… Ha csevegni akartam volna, átugrok a Farkaslakba. ~Milyen magabiztos szavak! ~ –reagáltam a szavaira, csak nehogy megüsse a bokáját… magas lóról esni is nagyobbat lehet, az egyszer biztos. Ha már ilyen nagylelkűnek bizonyult, hogy előnyt is kaptam, éltem is a lehetőséggel… nem fogtam vissza magam, mást nem, ha úgy lehagyom, hogy eltéved, vagy nem bírja tartani a lépést velem, akkor így járt, leráztam. Ha meg tudja… úgy is rég volt már részem egy jó kis szoros küzdelemben. Igaz, ennek ellenére azért még élt bennem a késztetés, hogy hátrapillantsak, vajon mennyire maradt le a szájhősnő? Putain… Ami azt illeti, nem nagyon, és csak egyre csökkent a köztünk lévő táv. Úgy látszik, jól éreztem, hogy valamit titkol előlem, és jó eséllyel tényleg idősebb lesz, mint én… hacsak nem ezt a sportot űzte egész életében korábban, de a szavai alapján ennek kevés esélyt adtam. Ahogy közeledett, eleinte csak gyorsítottam a tempómon, ám úgy tűnik, ez sem bizonyult elégnek. Mi a franc? Ahogy mellém ért, kénytelen voltam taktikát változtatni, így egy hirtelen mozdulattal ugrottam le a ház tetejéről, hogy két-három újabb ugrás után már az út aszfaltja visszhangozza a lépteim zaját. Itt aztán gyorsan be az egyik sikátorba, s ha már úgy tűnik, gyorsaságban nincs értelme felvennem a versenyt vele, inkább a hirtelen irányváltoztatásokra alapozok, hogy lerázzam, illetve az egyre bonyolultabb és bonyolultabb figurákra… Jöhetnek a szaltók, ugrás közben pördülések, és társaik! Hátha így sikerül visszanyernem az előnyömet, amit olyan csúnyán veszítettem el.
// juppííí ^^ köszi, nagyi, gratulálok hozzá! És milyen érzés, így, túl a 100-on? //
Inkább nem mondtam a modern technológiával kapcsolatosan semmit, mert ha neki nehéz volt megszoknia, akkor mit mondhattam volna én? Hiszen sokkal több évszázadot éltem le mindezek nélkül, és ez a néhány évtized már csak eltörpül amellett az idő mellett, amit összesen magam mögött tudhatok. Akkor is jó volt, de most sem idegenkedem különösebben. Engem mindig is érdekeltek az új dolgok, gyorsan is tanulok, bár nem véletlenül szerettem rábízni a személyi asszisztensemre ezeket a dolgokat. Persze egyedül is elboldogulok én, de talán néha a sok hasznossága ellenére még mindig idegenkedek a kütyüktől. Egyébként valahol egészen szórakoztatónak találtam azt a zavart, amely beállt nála a farkasom ismerkedő viselkedése miatt. Legalább most már nem volt olyan meggondolatlan, és azt sem volt nehéz kitalálnom, hogy egy egészen kicsit idegesítette a saját tájékozatlansága. Ezt mélyen meg tudtam érteni, hiszen hasonlóképpen éreztem volna a helyében én is. Szerintem egyáltalán nem vagyok gonosz amiatt, hogy mulatságosnak találtam ezt a szituációt, mivel egészen egyszerűen megtehetem. Ilyen magától értetődő a válasz. Miután megindultunk, az én érzékeim továbbra is nyitottak voltak mind felé, mind a körülöttünk lévő világra úgy általánosságban. Nem volt nehéz olvasnom az érzéseiben, a viselkedésében, vagy éppen a reakcióiban. Egész kis tanulmányt lehetett volna írni a benne végbemenő változásokról, ha egyáltalán lett volna érdekeltségem a témában. Sajnálatos módon azonban engem teljesen más dolgok érdekeltek, példának okáért az, hogy megfigyeljem a mozdulatait. Immár nem azért, hogy leutánozzam, hanem sokkal inkább úgy szemléltem őt, mint művész az alkotását. Természetesen nem véletlen a munkámmal való egyezés a hasonlatban! ~ Vigyázz, ha gyorsítasz, hamarabb fárasztod ki magadat, és a farkasodat is! ~ figyelmeztettem könnyed, csevegő hangon. Nem volt nehéz áthatolnom a pajzsán, bár eddig is kommunikáltunk mentálisan, úgyhogy ez most sem lehetett túlzottan feltűnő. Nevetős beszédem azért remekül érzékeltethette még számára is, hogy mennyire élvezem ezt a helyzetet, és mennyire nem megerőltető számomra ez a kis rögtönzött küzdelem kettőnk között. Legalább ő életrevaló leszármazottam, eddig amúgy sem nagyon találkoztam velük itt, de ha mindnyájan ilyenek lesznek, akkor összeteszem a két kezemet, hogy túl sok galibájukat nem kell helyrehoznom, ráadásul az enyéim megfogadták az utasításaimat annak idején a beharapásokkal kapcsolatban. Majd elválik, ha több hozzá hasonlóval is lesz szerencsém összefutni a jövőben. Könnyed, kecses mozdulatokkal követtem őt lefelé, már-már akrobatákat megszégyenítően szökkentem én is az aszfaltra. Kuncogásom immár lágy szellőként cirógathatta a füleit, miközben gyakorlott mozdulatokkal csökkentettem újra az épphogy kialakult távolságot. Kis híján pontosan ugyanazokat a figurákat produkáltam, amelyeket ő mutatott be az imént előttem. Nem volt nehéz, sem pedig megterhelő számomra, de ez csak természetes. Én magamban már azt a pillanatot vártam, amikor majd eléggé elfárad ahhoz, hogy feladja. Nagyon érdekelt, hogy hol van ennek a határa, de valami azt súgat, hogy nagyon lassan bár, de el fogjuk érni. Ám minél tovább húzódik, annál büszkébb leszek az egyelőre még névtelen lányra. ~ Nem rossz elgondolás a taktikázás, csak mindig lásd előre a célodat! ~ tovább osztogattam a kéretlen tanácsokat, mit sem törődve azzal, hogy igényt tart-e rá, vagy sem. Teljesen hidegen hagyott ez jelenleg engem, ajkaimon azonban feltűnt egy széles mosoly, miközben játszi könnyedséggel előztem meg. Nem hagytam le, csupán épphogy egy picit, hogy még láthassam az arcát. Mivel jó előre felmértem a terepet, ezért megkockáztattam azt, hogy háttal fordultam, úgy haladtam tovább, amíg el nem értem egy sikátorokat elválasztó kisebb kerítést. Nem mondhatnám, hogy túlzottan elfáradtam, bár most már én is kezdtem egy kicsit gyorsabban szedni a levegőt, de kétségbeesett fuldoklással még mindig nem lehetett vádolni. ~ Mi lesz, Kölyök? Érj utol! Tartsd a tempót! ~ szóltam rá feddőn, mintha a tanára lennék és nem csupán egy vetélytársa erre az estére.
~ Kac-kac. ~ –ha nem mondod, hülyén halok meg, de tényleg. Akármilyen hihetetlenül is hangzik, de majd’ 300 alatt sikerült megismernem a testem határait, hogy a fizika alapvető törvényeiről már ne is beszéljek… ha gyorsabban mozgok, előbb kifárasztom magam. Amennyire nyeregben éreztem magam a találkozásunk elején, most olyan hirtelen vált egyre feszültebbé és borongósabbá a hangulatom. Már eddig is élt bennem a gyanú, hogy a nőstény titkol valamit, de ahogy egyre inkább utolért és hozzá ilyen laza arroganciával csevegett, még tovább rontott a helyzeten. Nem is tudom, hogy melyik érzés volt bennem erősebb, a bizonyítani akarás, hogy csak azért is legyőzöm, a szégyen, hogy felsülök előtte, vagy a düh, amiért így lóvá tett… Úgy tűnik, akármennyire is igyekeztem, gyorsítottam, csináltam a látványosabbnál látványosabb szaltókat, pördüléseket, vetődéseket és figurákat, hiába… A további jó tanácsokkal se sokra megyek, látom én magam előtt a célomat, arról meg aztán végképp nem tehettem, hogy mint ha gondolatolvasó lenne, szinte már előre tisztában van a mozdulataimmal… Amikor utolért, csak csendben felmorrantam, de még volt ennem annyi büszkeség, hogy ennyitől ne adjam fel, sőt… még eddig még a vezetést sem voltam hajlandó átengedni neki, így aztán mindent beleadva hajráztam egyet, minden erőmmel azon munkálkodva, hogy ne maradjak le tőle – és már az se zavart, hogy látszólag sokkal jobban megizzaszt ez a könnyednek elkönyvelt kis futam, mint arra számítottam. Úgy tűnik azonban, esélytelen. A hamis kártyás, már a kezdetektől fogva az orromnál vezetett, én pedig hagytam, sőt… ilyen jó műsort szolgáltattam neki. De ha már ilyen nagyágyúval futottam össze – neadjisten, ha igaza lenne a korát illetve, akkor hívjuk inkább őstehetségnek – kíváncsi voltam, tud-e ő is valami újat mutatni nekem? ~ Ha ennyire jónak hiszed magad, akkor mutasd, mit tudsz! ~ -vágtam vissza, miután csak úgy dobálózott a kéretlen tanácsaival, arról nem is beszélve, hogy rég volt már, hogy engem bárki is lekölyközött volna, sértette is az önérzetemet rendesen, legalábbis ami a teljesítményt illeti… ha még a kinézetem kapcsán kaptam volna, akkor inkább vettem volna bóknak, hogy milyen jól tartom magam, így a 300-hoz közeledve is. ~ Vagy csak addig voltál olyan magabiztos, amikor a másikat kellett követni? Az már nem megy, hogy egyedül találj ki valamit? ~ –öntöttem egy kis olajt a tűzre, mert miért is ne? Mindig is imádtam a veszélyes játékokat. Ahogy elnézem, ez alól a másik sem kivétel…
Ismételten nem reagáltam arra, amit mondott, mert akár sértésnek is vehettem volna, hogy a segítő szándékom ennyire hidegen hagyja őt. Helyette előbb akartam egy kicsit megalázni azzal, hogy a kezdeti előny után jócskán lehagytam őt, majd végül úgy döntöttem, hogy inkább feszegetem egy kicsit a határait anélkül, hogy rossz érzéseket keltenék benne. Valószínűleg azt a leckét ma már így is sikerült neki megtanítanom, hogy jobb, ha nem becsül alá másokat. Lehet, hogy valaki mutatja magát valamennyi idősnek, de a tudása, vagy a valóság talán a közelében sincs. Én persze szándékosan akartam megtéveszteni, mert kíváncsi voltam, hogy mennyire nézi le a fiatalokat, vagy hogyan kezel egy efféle szituációt, ha kicsit nagyobb a szája a kölyöknek. Még úgy is, hogy ugye én nem kölyöknek tettettem magam, csupán fiatalabbnak nála. Attól még, hogy nincsenek olyan képességeim, mint Chulyinnak, nagyon is jól halottam a csendes morranását, amivel a nemtetszését fejezte ki. Ez egyből elnyerte a tetszésemet, az, hogy nem hagyja magát könnyedén és mindenekelőtt győzni akar. Méltó volt arra, hogy az enyémnek mondhassa magát, ezt pedig ki is fejeztem egy vidám nevetéssel. Nem mondom, hogy egyáltalán nem éreztem meg ezt a kis testmozgást, de egyáltalán nem fáradtam el annyira, mint amennyit belőle kivehetett a futkorászás és az akrobatikus elemek felvonultatása. Hagytam végül, hogy felvegye velem a tempót, jobban mondva én adtam meg a lehetőséget neki arra, hogy utolérjen. Nem akartam sárba tiporni a magabiztosságát, még ha úgy is tűnt. Csak arra akartam késztetni, hogy a kitartása mit se változzon a kezdeti elbizakodottsághoz képest, de ahogy elnéztem, nélkülem is jellemző volt rá. Valahol belül, a nagyon sok évvel ezelőtti önmagamra emlékeztetett. Azt nem tudtam eldönteni egyelőre, hogy ez most jó, avagy rossz, de határozottan hízelgőnek ítéltem meg. Jobban mondva ítéltem volna, ha nem rontja el a dicsérő gondolataimat azzal, hogy újra megpróbált provokálni. Onnantól kezdve, hogy megpróbált felbőszíteni, csak azt érte el, hogy fogjam magam, és valami légtornászokat is megszégyenítő mozdulattal kapaszkodjak fel egy éppen utunkba eső erkély szélére, majd landoljak nem sokkal előtte, egyenesen szembefordulva vele. Mivel nagyjából egyforma magassággal áldottak meg minket a Szellemek, ezért nem nagyon kellett felfelé néznie rám. Hiába, azért cirkuszba is megéri elmenni, és esetemben nem csak a szórakozás, hanem a tanulás céljából is. - Túl messzire mész! – figyelmeztettem vészjóslón, az amúgy is hűvös hőmérséklet a közvetlen közelünkben pedig esett még egy-két fokot. Dühtől fagyos energiáim úgy fonták körül, mint egy lassan köré tekeredő lepedő, de még nem fojtogatón, inkább csak kellemetlenül. Ha mérgesebb lettem volna, akkor valószínűleg nem viselné valami jól, de inkább csak bosszankodásnak tituláltam volna azt, amit éreztem. – Majd egyszer talán mutatok valami olyat, amit érdemes lesz neked is megtanulnod, egyelőre azonban nem érdemelted ki! – szigorúan néztem rá, zöld íriszeim időnként borostyános színben villantak meg, csakhogy én tökéletesen uraltam a farkasomat. Mi egyek voltunk, így esetemben nem annak volt a jele, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat, csupán hagytam, hogy időnként ő is kitekintsen a világra. Arról meg abszolút meg is felejtkeztem, hogy gyakorlatilag máris mutattam neki valamit a repertoáromból, mielőtt elé kerültem volna az utca hideg kövére. - Felesleges próbálkoznod azzal, hogy felhergelj, mert az is lehet, hogy te húzod a rövidebbet, ha eléred a célodat. Ne vágd magad alatt a fát feleslegesen, mert nem éri meg mindig kockáztatni. Ezúttal egészen biztos, hogy te húznád a rövidebbet, hidd el nekem! Nem tudod, hogy mire képes a másik, amíg nem láttad… - akár azt is az orra alá dörgölhettem volna, hogy hagytam, hogy fej-fej mellett haladjon velem, de nem tettem. Meghagytam egyelőre abban a hitben, hogy tényleg jól teljesített. Bár, ha nagyon szigorúan vesszük, akkor tényleg nem volt rossz a teljesítménye, csak én voltam sokkal jobb nála. Egy vele egykorút simán lepipált volna, de ezt el is vártam az enyéimtől. - Biztosíthatlak róla, hogy tökéletesen tisztában vagyok már hosszú évek óta azzal, hogy mire vagyok képes – ezzel utaltam arra, hogy a magabiztosságom még mindig köszöni szépen, jól van. – Követni pedig már rég nem vagyok hajlandó senkit, és ahogy emlékszem, elég hamar utol is értelek – ajkaim szegletében megjelent egy mosolykezdemény. Úgy sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni az, hogy megakasztottam a lendületében, ahogyan az sem, hogy a versenyzésünk akkor ért véget, amikor én úgy döntöttem. A kioktatásról meg már nem is beszélve, de ez van. Megtehettem vele szemben, és mindenféle rossz érzés nélkül meg is tettem. Igazság szerint tényleg csak neki szerettem volna jót azzal, hogy megpróbálok átadni valamiféle tanulságot a történtekkel kapcsolatban, de a fogékonysága már tőle függött teljesen.
Azt hiszem, nem kell hosszasan magyarázni, milyen szinten kezdett idegesíteni, bosszantani és kényelmetlenné válni ez az egész helyzet. Ahogy a nőstény könnyű szerrel lehagy én pedig hiába küzdök hogy utolérjem, már kezd érlelődni bennem a gondolat, hogy hátat fordítsak és egyszerűen lelépjek, de… nem! Már csak azért sem fogom megadni neki azt az elégtételt, hogy letört szarvval kullogok el. Azt már nem! Úgy tűnik a – számomra gúnyos – nevetést követően a nőstény ismét lassít a tempóján, bár az előbbi kis bemutató után erősen élt bennem a gyanú, hogy nem azért, mert fáradna. Inkább mert ő úgy akarja. Amikor egy hirtelen akrobatikát bemutatva előttem terem, egy szempillantás alatt torpanok meg, kíváncsi-döbbent tekintettel. A fenyegetését hallva azonban csak összevontam a szemöldököm, ahogy megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a baljóslatúan kavargó energiáit. Én megpróbáltam… A farkasom azonban most is okosabbnak bizonyult, lapítva próbált hátrálni, és minél messzebb kerülni az előttünk álló fenyegetéstől. -Rossz szokásom. -jegyeztem meg hűvösen a szavaira, de aztán csak szótlanul álltam a tekintetét. Ahogy az írisze borostyán színben villant, igaz, tudat alatt, de az én szemeim is hasonló színbe fordultak egy-egy pillanat erejére, utána pedig, ahogy a mondandója végére ért, erőt kellett vennem magamon, hogy ne vágjak a fejéhez néhány újabb sértést. Ne próbálkozzak azzal, hogy felhergelem? Valóban? Pedig neme úgy tűnt, már sikerült… -Rendben, győztél. Jobb voltál. Megtévesztettél.Megtanultam a leckét. -szűrtem a fogaim között- Akkor? Most boldog vagy? Vagy mégis mire megy ki ez az egész? Mit akarsz tőlem? -kérdeztem felvont tekintettel, miután rettentő önfegyelmet gyakorolva türtőztettem magam és úgy hallgattam végig a kioktatását, hogy egyszer sem szóltam közbe. Új rekord, gyerekek! Valahol bosszantott, egyrészt az, hogy megzavarta az esti kikapcsolódásomat… másfelől az, hogy bár egész élvezetesnek indult a verseny, szerintem már ő is tisztában van vele, hogy kettőnk közül jelenleg már maximum csak ő élvezi a helyzetet. Győzött, fölényesen, még a képembe is dörgöli az egészet. Mit akarhat még tőlem? Vagy ennyi volt, köszöntem, mehetek?
Sejtettem, hogy bosszantom, de fikarcnyit sem érdekelt a dolog. Az energiái és a viselkedése ugyanis pontosan ezekről árulkodott. Bíztam abban, hogy lesz annyi esze, hogy visszafogja magát, különben előállna az a helyzet, amikor kénytelen lennék őt egy kicsit helyre tenni. Nem túl durván, és nem is túl szétkapósan, de egy kis nevelés azért senkinek sem árt. Valószínűnek tartottam, hogy a korából fakadóan, már régen nem regulázta meg senki úgy isten igazából, és meglepő lehet, de nekem sem ez volt a célom. Ahogyan az sem, hogy megalázzam őt, még ha olykor-olykor úgy is tűnt a mai este folyamán. Én inkább csak tesztnek fogtam fel, aminek során nem csupán arra voltam kíváncsi, hogy mennyire képes használni a vérvonalunk adta előnyöket és képességeket, hanem arra is, hogy mentálisan mennyire stabil, hogyan kezeli a kicsit rázósabb szituációkat, meddig lehet elmenni nála. Mondhatjuk, hogy nem teljesített rosszul, ám a dicséreteket még mindig nem volt szokásom csak úgy osztogatni, különösebb ok nélkül. - Igen, ezt észrevettem, de ez nem olyan dolog, amin ne lehetne idővel és kemény munkával változtatni! – jelentettem ki olyan magától értetődően, mintha én lennék a mentora, vagy esetleg a teremtője, akinek a tisztje ezzel foglalkozni. Igazából, valahol úgy kezeltem minden utódomat, hogy azok hozzám tartoznak ilyen közelről. Még azokat is, akik egészen távol estek tőlem, már a vér tekintetében. Ha nem is viselkedtem velük úgy mindig, mint a gyerekeimmel, azért fontosak voltak nekem és felelősséget éreztem irántuk. Többek között azért is, hogy megtanulják mindazt, amivel életben maradhatnak hosszútávon is. Elnézve ezt a nőt, neki nem voltak ilyen problémái, viszont bármelyik másik testvéremmel is összeakadhatott volna, aki kevésbé kezelné őt finoman. - Ma petite français… - ingattam a fejemet mosolyogva, név híján pedig kénytelen voltam csak így nevezni őt, a magam tökéletes franciaságával. – Az eleve kérdés sem volt, hogy jobb vagyok-e. Az sem, hogy melyikünk fog győzni, hiszen egyértelmű volt – acélosan csillogó tekintetem le sem vettem róla, ami talán egészen különösnek hatott, az egyébként moha zöld íriszeimmel. – Az pedig, hogy valóban megtanultad-e a leckét, majd elválik idővel – vontam meg végül a vállaimat, de nem léptem el előle, és valahol azzal is elégedett voltam, hogy volt mersze még mindezek után is a szemembe nézni. Az ilyen nőket szeretem, akiket nem egyszerű elrettenteni. - Ha boldog nem is, de mondhatni elégedett vagyok – javítottam ki, ajkaimon pedig mosoly pihent, miként ő egyre inkább feszült lett. Nem azon mulattam, de az tény, hogy legalább igyekezett visszafogni magát, amikor rájött, hogy bölcsebben teszi velem szemben, ha kétszer is meggondolja a tetteit és a mondandóját is. – Még mindig nem jöttél rá? – kérdeztem kissé meglepetten, még a szemöldököm is megugrott alig láthatóan. – Kíváncsi voltam rá, hogy mit tudsz. Van még hová fejlődnöd, de egyáltalán nem rossz. Mennyit foglalkozol a képességeid javításával? – érdeklődtem kíváncsian, csevegő hangnemben. Egyáltalán nem törődtem most már azzal, hogy felbosszantottam és valószínűleg semmi kedve velem beszélgetni. - Hogy mit akarok? Jelenleg azt, hogy higgadj le, fújd ki magad, és aztán áruld el nekem, hogy ki volt a teremtőd! – szerintem semmi olyat nem kérdeztem tőle, amivel teljesen belegázoltam volna a magánéletébe, vagy akkora titok lenne. Előbb-utóbb úgyis rájönnék, de így egyszerűbb volna, és legalább tudnám, hogy melyik kölykömre legyek büszke azért, mert megfogadta az utasításaimat, és alaposan meggondolta, kinek ajándékoz oda egy darabot magából.
Hogy is tartja a mondást? Kutyából nem lesz szalonna? Egy farkasból sosem lesz bárány, akárhogy próbálkozik is? Igaz, nem tartottam lehetetlennek, hogy kineveljék belőlem eme rossz szokásomat, de ennyire ne legyünk drasztikusak… Az meg más kérdés, hogy akarok-e egyáltalán változtatni rajta… így is jól boldogultam, akkor meg minek? Tudom, elég kényelmes hozzáállás, de ha valamin változtatni kell, akkor már inkább a képességem fejlesztésére fordítom az időt, nem arra, hogy a személyiségemet változtassam meg. Csak azért, mert mások így jobbnak látják… Köszönöm, én jól érzem magam így, ahogy vagyok. Mindezek ellenére szótlanul fogadtam a nő megjegyzéseit… tanácsait, észrevételeit, hatalmas önuralomról számot téve, hogy a korábbiakkal ellentétben most egy visszaszólást sem kapott tőlem. Pedig lett volna mit, ó, még szép, hogy lett volna! Ahogy meghallottam az anyanyelvemen elhangzó szavakat, önkéntelenül is felkaptam a fejem, hogy aztán a folytatódó fejmosást hallgatva ismét alább hagyjon a lelkesedésem. Komolyan, kezdem úgy érezni magam, mint amikor annak idején valami orbitális nagy hülyeséget csináltam, aztán cserébe órákon át hallgathattam Benji fejmosását. Mon Dieu, mondd, hogy ez nem fog addig tartani! -Hurrá. -engedtem meg magamnak némi „együttérzést” a nő elégedettségével, de aztán már kaptam is tovább. Ó jajj nekem, miért is szólaltam meg… -Mindig, mindenkinek van hová fejlődni, n’est-ce pas?-kérdeztem vissza a megjegyzése hallatán, ezzel nagy újdonságot nem mondott. Bár, ha azt nézzük, hogy más letolást nem kaptam, legalább a képességem terén… némi büszkeséget éreztem. -Foglalkozok… -feleltem a kérdésére, mert jobb nem jutott eszembe… arra meg gondolom nem kíváncsi, hogy telik egy-egy napom, vagy hetem - Annyit nem, mint ha késdobáló, esetleg artista lennék egy cirkuszban, vagy katonának álltam volna, de ettől függetlenül napi szinten. Bár ha megnézzük, szerintem nincs olyan közülünk való, akinek ne jelentené a mindennapok részét… -hisz olyannyira az életünk részét képezi, az ügyesség, a kifinomultság, az egyensúly… -Van egy lovardánk. -osztottam meg vele, hogy kicsit konkrétabban is válaszoljak a kérdésére, mielőtt a végén még megint kifejezné nemtetszését neveletlen stílusom kapcsán - Ha ültél már valaha lovon, akkor azt hiszem, nem kell bővebben részleteznem, hogy milyen jó módja a képességünk finomításának. Korábban vadásztam… - meg régészkedtem, meg zenéltem, meg megannyi mást csináltam, amihez szintén nagy hasznát vehettem a képességemnek. Hát, ha ezt akarod… Egy lépést hátráltam, kissé oldalasan, de csak azért, hogy nekidőlve megtámaszkodhassak az egyik épület falának, miközben lassú szusszanással fújtam ki a levegőt. - Olivier de Rochechouart. -feleltem a kérdésére -Legalábbis én ezen a néven ismertem… Az igazi nevét sosem sikerült kiszednem belőle, pedig biztosra veszem, hogy nem született francia volt. Akkoriban még alig akadtak bevándorlók az országban. A Marseilles-ben lévő falka alfája volt hosszú időn keresztül, ha így többet mond. Tán ismeri? –kérdeztem vissza, hisz ha már annyira érdeklődő… én is lehetek kíváncsi, nem igaz?
Kezdőlap
<3 // 
//
