Talán valahol a belsőm próbált küzdeni az ellen, hogy valaki átvegye az irányítást a testem felett, ezért érzékelhettem még kezdetben, hogy valami nem stimmel. Sajnos annyira erős mentálisan én sem vagyok, hogy magával Alignakkal szálljak szembe a testem irányítása miatt, így csak hamar leereszkedik a köd az elmémre, és onnantól kezdve már egyáltalán nem vagyok tudatában annak, hogy lecsúszom a székről, és egy nagyobb szilánkkal a kezemben indulok meg a férfi felé. - Te vagy az, akiben a legnagyobbat csalódtam, Kaskae! – hangomban olyan megvetés csendül ki, mint talán még soha. Alapvetően is hasonló a stílusom, ám ez alkalommal még a szokottnál is több lenézés és düh csendült ki belőle. Ezt ő nem tudhatta, hiszen nem ismert. Senki sem ezen a helyen, ha már itt tartunk, legfeljebb a tévéből, vagy az újságok címlapjáról. Ez azonban nem érdekelte az elmémet bitorlót, csakis a bosszú, mely világosan látszott a szemeiben is. – Az, hogy te is áruló lettél! Behódoltál egy ostoba, hatalomra éhes kölyöknek, és követted őt az ostoba tettben. Megcsúfoltad mindazt, amiért érdemesnek találtattál a tömegből való kiemelésre. Pont te, a nagy Főnök! – irónia és gúny hallatszik a nevetésben, amely rekedtesen elhagyja a számat. - Szánalmas vagy! Elpuhultál és megöregedtél! – szánakozás is lehetne, ha valaki nagyon pozitív dolgot akarna belém látni, ám távolról sincs szó róla. Mindez színtiszta lenézés és elítélés. Ujjaimat ismét felsérti a szilánk, ahogyan féltett kincsként simogatom, miközben lépek felé. Nem érzem a fájdalmat, ez csupán a test gyengeségét hivatott jelezni, mely szánalmasan múlandó hozzánk képest. Hozzám képest! A Bénító varázslat szinte reflexszerűen jött, úgyhogy a hím lábai azon nyomban képtelenek a mozgásra, ha minden jól megy. Az általam birtokolt test ajkai kegyetlen mosolyra húzódnak, és mit sem törődik azzal, hogy ki látja, és mennyi civil van körülötte. Máris kezdenek zúgolódni körben, ezt távolról én is érzékelem, ám tekintetem csak és kizárólag erre az új testbe bújt, valamikor büszke törzsfőre függesztem. Gyilkos indulat az, amely ott van bennem, a bosszúvágy hívott életre újra, semmi más. - Mind meg fogjátok kapni a büntetéseteket! Egytől egyig! – mielőtt bármit is felelhetne, úgy lendülök felé nőies kecsességgel. Micsoda szerencse, hogy akárcsak az előző őrzőé, aki Unalaq ellenfele volt, úgy ez a test is elég harcedzett ahhoz, hogy könnyedén felvegye a versenyt az árulóval. A szilánk pengeként hasít az oldalába, amennyiben semmivel nem próbálkozik ellenem, és úgy tépem fel a bordái felé, mintha éppen ki akarnám filézni. A vér nedves folyamként árad a kezemre, el is feledtetve velem, hogy a vágás közben az én tenyeremet is alaposan felhasítja, kis híján csontig hatolóan. Micsoda szerencsés ez a helyzet, hogy a mágia is a rendelkezésemre áll, és ő nem tehet ellenem semmit. Még az új egyedi képességét sem tudja használni, hála a bénításnak, amely a lábait sújtja. Körbe sikoltozás és pánik tör ki, az én arcomon azonban elégedettség, eszelős öröm ül. Végre eljött hát a bosszúm ideje!
Jól sejtettem, hogy ez nem marad ennyiben, nem holmi átmeneti dühkitörésről van szó, hiszen az őrző egyenesen felém indul el, de a vonásai megváltoznak, nem emberiek, nem önmaga, hanem valami egészen más. Még ugrásra készen várom, tele van a szórakozóhely, talán nem kellene nagyobb balhét csinálni, hogy esetleg más is megsérüljön. A hangja hallatán és amit mond, már tudom, mi a helyzet, ez volt egy éve, erről beszéltek, csak most más a felállás. -A hibák azért vannak, hogy beismerjük őket, és soha többé ne kövessük el. Ami történt, megtörtént, a teher azóta is ott van. Egy felbőszült őrző lépdel felém, aki jelenleg nem is az, hanem maga Alignak. Hát eljött, hogy bosszút álljon mindenért, ezért kellettünk mi ide. Már minden világos, a baj az, hogy nem kettesben vagyunk, és nem ártana a kishölgy testét is életben tudni, már ha van rá mód. Jelenleg ez nehéz lesz, hiszen gyilkos szándékai vannak, fröcsög a gyűlölettől, amit valahol megértek,hiszen csalódott bennünk. -Mit ér az ellenszegülés akkor, ha a többség elindul? Vérfürdő lett volna, magad is tudod. Az érdekek nem engedték meg azt, hogy sok áldozattal járjon, beletörődni pedig nem bűn, még ha hiba is. A Törzs érdekét tartottam mindig is szem előtt, ezt nem tudja a fejemre olvasni. Ott és akkor kivitelezhetetlen volt az, amit ő akart, a többiek pedig döntöttek, Tupilek megpróbálta jobb belátásra bírni, kevés sikerrel. Lehet, azt várta, vele megyek a halálba, na de mégis hogyan, mikor az én Teremtőm Tupilek volt? Körbenézek a helyiségben, egyre többen fülelnek, bár sokat nem értenek a beszélgetésből, ám nem sérülhetnek meg, akármi történjék is. -Meglehet. Valaki ilyennek lát, valaki másnak. Nem állok meg a pultnál, kicsit előrébb lépek, kelleni fog a nagyobb mozgástér, mert Alignakot nem lehet megállítani, vérre szomjazik, és jelenleg az enyémre. Csodás kilátások, bár sejtettük, hogy a vihar előtti csendre érkeztünk. Egy pillantást vetek a szilánkra, melyet a kezében markol, nekem a poharam van egyelőre, és a fejem, amit vagy tudok használni, vagy nem. Ellépnék, de nem mozdulok, egyre jobb, nem elég, hogy Alignakkal állok szemben, de az őrző képességeket is birtokolja. A kezeim szabadok, ha más nem is, bár igen érdekesen mozognak. -Gondolod, hogy itt a legcélszerűbb? Az előbb tapasztalt gyorsaság a múlté, a saját képességeim nem tudom használni, de érzem, mire készül, és ha szerencsém van, akkor a szilánk ugyan belém szúródik, de sikerül megragadnom a kezét, hogy ne téphessen fel vele teljesen, és ha erőm engedi, felé toljam, magamtól el. A másik kezemet annyira emelem fel, hogy a szívemet és a torkomat védjem, már ha ennyi idő alatt sikerül, de a másik kezét el nem eresztem. -A haragod érthető, de miért rángatnál bele olyanokat, akik semmit nem vétettek? A megbocsátás nagyobb erő a gyűlöletnél, főleg, ha valaki vezekel érte, és megválogatja azt, hogy kik érdemesek az örökségre. Alignak mindig is heves volt, és tudom, most teljesen elborult elmével birtokolja az őrző testét, ami még veszélyesebbé teszi. Farkasként akkor is méltó halált halt, ha igen, csoportosan estek neki, és azt is tudja, hogy nem voltam a gyilkosai között, de mégis mit várt tőlem? Levetem magam a szikla tetejéről? Láthatta a szenvedést, ami azóta is megvan, legalábbis bennem igen.
- Tudod Kaskae, vannak olyan hibák is, amiket elég egyszer is elkövetni ahhoz, hogy azt ne lehessen megbocsájtani, és ne merüljön feledésbe! A legkevesebb hát, hogy a teher ott van. Ez a minimum, amit bevállalhatsz az életemért cserébe! – valószínűleg úgy tűnt, hogy nagyon magas lóról beszélek vele, de én voltam az egyetlen, aki ezt igazán megengedhette magának. Sőt, nekem kellett volna az egyetlennek lennem az összes farkas között, aki ilyesmire vetemedhet, hiszen a többiek tehetetlen csürhe voltak, semmi más! - Üres beszéd! – vágtam hozzá üvöltve, ahogyan próbált bölcselkedni. Éppen most? Éppen velem szemben, amikor ütött a bosszú órája? Nem most jöttem le a falvédőről ahhoz, hogy bedőljek ennek az ócska trükknek. Ugyanúgy vágyott a halálomra, ugyanúgy részese volt a lázadásnak és gyilkolásnak, éppen ezért ugyanúgy meg kell majd bűnhődnie, ahogyan mindenki másnak is. Ahogyan ők már megkapták a magukét. - Ostoba vagy, ha azt hiszed, hogy érdekelnek ezek a hitvány, semmirekellő életek! – karomat széttárva mutattam a tömeg felé. Egyáltalán nem érdekeltek, teljesen hidegen hagyott a sorsuk. Ha az kellett volna, hát levágom őket, mint a marhákat, csak hogy teljesen magamra vonhassam az áruló figyelmét. Hiszen erről szólt az egész, nemde? Figyeljen, aztán megkapja a jussát, ami már évszázadok óta kijárt neki. Így is túl sokat élt már le, többet, mint szabadott volna. Többet, mint amennyi nekem adatott meg, hála nekik! Micsoda arcátlanság! Ajkaim rideg mosolyra húzódtak, amikor láttam, hogy rádöbbent a varázslatra. Nem volt képes mozdulni, hiába szeretett volna, én pedig ennél nem is érezhettem volna jobban magam. Sem a fájdalom nem gátolt, sem más tényező. A nézőközönség már csak plusz ráadás volt, legalább nyilvánosan büntethettem meg egy engedetlen gyermeket. Egy fattyat, hogy szebben fejezzem ki magam, hiszen őt nem én tettem azzá, ami ma is. Az biztos, hogy én nem így tettem volna! Ugyan sikerül megfognia a kezemet, de különösebben nem érdekel, úgy hét centit már így is felhasítottam belőle, ha nem is sikerült teljesen a bordákig, ahogyan terveztem. Ahhoz elég nagy és elég mély sérülés ez, hogy ne bohóckodja el, ráadásul mielőtt még megkísérelné felém tolni, utoljára még egy kicsit bentebb nyomom. Egészen a hús, az izom alá, átvágva mindent, amit csak ér. Ez pedig, ha nem lenne elég, még egy kedves Sorvasztás varázslatot is ráküldök, hogy még véletlenül se kezdjen el a sebe gyógyulni. Nem érdekel a test sorsa, a próbálkozáson így felnevetek, és hagyom, hogy még inkább megvágja a tenyerét az eltolás miatt. - A megbocsátás ideje már régen lejárt! – vágtam vissza gyűlölettől csöpögő hangon, miközben rekedten felnevettem. Szemeimben eszelős fény gyulladt, és nem is nagyon látszott eltűnni. – Ez most a büntetésé! Te is éppen úgy fogsz bűnhődni, ahogyan a lányaidnak nevezett fattyak! Mind érdemtelennek bizonyultatok ekkora hatalomra, épp eleget néztem, hogy miként herdáljátok el és hozzátok létre az egyre szánalmasabb utódaitokat! – fröcsögtek a szavaim, undor ült meg az arcomon, ahogyan elhúztam a számat grimaszolva. A szilánk közben kiesik a kezemből, a padlón csattan-toccsan a vértől átitatott üvegdarab. Csupán most fedezem fel, hogy a derekamnál tőr lapul meg. Ügyes kislány, milyen felkészült! Az őrző harcosok amúgy sem nagyon járnak fegyver nélkül sehová, nekem pedig éppen kapóra jön. Lassú mozdulattal húzom elő, le sem véve tekintetemet a valószínűleg erősen vérző Kaskaeről. - Hmm… - mélyen szívom be a vére illatát, szinte összefut a nyál a számban, testemen pedig mámoros öröm lesz úrrá. – Ha nem hallgatsz el, kivágom a nyelvedet! Aztán folytatom a belső szerveiddel ott, ahol elkezdtem… - böktem a pengével a seb irányába, majd közelebb is léptem hozzá. Amennyiben nem akadályozza meg, úgy hagyom, hogy könnyedén belefúródjon oda, ahol az érdes, egyenetlen szélű szilánk megvágta. Ha ellenáll, akkor is megpróbálom megvágni, maximum nem úgy fog elsülni, ahogyan szeretném.
Hallgatom a fröcsögését, legszívesebben elmosolyodnék a szavain, hiszen a gyűlölettől nem lát, pedig ha valaki ő tudja, hogy az a teher is közrejátszott a saját halálomban, mikor feladtam mindent. -Már megtettem, és pontosan tudod, hogy megtettem. Tudom, milyen a halál, belemenkeültem, önként és dalolva, senki nem kényszerített rá, én akartam, én adtam fel, és mondtam azt, ebből a világból elég. Miután szétszéledtünk, egyikünk sem találta a helyét, vajon miért? Alignak pedig ezt is tudja, csak nem akarja elfogadni, és azt hiszi, hogy azzal, minket a másvilágra küld, mindent megold. Mit tesz? megöli az összes létező vérfarkast, hogy senkinek se legyen köze az ő nevéhez? Botorság lenne. Üres szavakkal vádol, holott látom a gyűlölettől izzó tekinteten keresztül is, hogy nem így vélekedik róluk. -Kinek mit jelentenek. Amikor a gyűlölet uralkodik el a szíveden, csak a bosszúd éltet, holott ha kicsit is kinyitnád a szemed, tudnád, hogy a halál nem old meg semmit. Azzal nem teljesedik be a bosszúd, és te magad is olyanná válsz, mint akiket éppen üldözöl. Te több vagy ennél, Alignak. A halál pillanatnyi állapot csupán, de egész életen át cipelni valamit, az ezerszer rosszabb, már maga a tudat is, amivel együtt élsz. Valóban azt hiszed, hogy ha most mészárolsz, megváltasz valamit? Elégtétel ideig-óráig? Én a helyedben roppant jól szórakoznék azon, amit a szellemek adnak vissza abból, amit ellenem tettek. Az az igazi szenvedés, nem pedig ez. Ó, nem, Alignak okosabb ennél, akkor is, ha jelenleg mindenkinek az életére tör. Csak egy kicsit kellene belegondolnia abba, mennyire meg tudja keseríteni a tudat, a halála az életünket, és ehelyett ő mit akar? Halálért halált. Meddig? Míg a következő testet meg nem kapjuk? Akkor újra jön majd, és újra megteszi? Érdekes játék, de így is lehet, csak időzítés kérdése, na de mi értelme annak, hogy megint várjunk pár száz évet, hogy mindenki együtt legyen? Ahogyan a civilekről nyilatkozik... még ha táplálékok is, hiszen nem akad olyan, ki ne tudná, milyen az emberi hús íze, de akik körülöttünk állnak alkoholgőzös fejjel, nem érdemlik meg, hogy belekeveredjenek ebbe az egészbe. -Elég szomorú, ha így gondolod. Ők nem ártottak neked, és ettől a te híred csak csorbát szenved, nem éppen az egekig emelődik, mint ahogyan száguld a csillagod. Csak mi tudjuk, mi történt, senki más, és a fiatalabbak tisztelnek. Még. Egykoron érdekelte a Törzs, a testvérei, az utódai, és még azok is, akik nem részesültek a kegyben. Talán döbbenten kellene állnom, hogy az az Alignak, akit én ismertem, most kegyetlen, sorozatgyilkossá avanzsálna, és éppen az én szemem előtt. Így is nagy a riadalom, hiszen látják, vérzek, közbelépni pedig nem mernek, nem itt kellene elintézni ezt az egészet. Akkor menjünk ki a Rituálék helyszínére, úgy, ahogy régen tettük, és ott fejezzük be ezt az egészet. Nem akarom elhinni, hogy ennyire hidegen hagyja az, hogy a belváros egyik legforgalmasabb szórakozóhelyén képes gyilkolni, ezzel tönkretéve egy őrző kishölgy életét is. -Így véled? Egy utódot sem tudsz mutatni, aki ne lenne érdemes arra, amit átadtam. Ne tégy úgy, mint aki nem tudja, hogy nekem van a legkevesebb. A lányaim akkor is a lányaim maradnak, akármit tesznek is, de az is az én terhem, hogyan kezelem a helyzeteket. Ki mit herdál el, nem az én tisztem megítélni, én csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de testvéreimet ismerve, nem hiszem, hogy bármelyikük is úgy osztogatta volna ezt az "ajándékot", hogy ne gondolta volna át, mit tesz igazán. A lányaim említésénél megkeményednek a vonásaim, mert lehet, ők is gyilkosok -melyikünk nem az?-, akkor is kedvesek a szívemnek. Az újabb varázslat ellen sem tudok sokat tenni, hiába az erőm, ez egészen más, mint a bénítása. Hazudnék, ha azt mondanám, jó érzés, ahogyan érzem, élve rohadok, és egyáltalán nem fájdalmas, de amíg állok, kitartok, és nem engedem, hogy Alignak figyelme az itt lévők felé forduljon. -Beszennyeznéd a nevedet, és abban a pillanatban semmivel sem lennél másabb azoknál, akiket most a pokolba kívánsz küldeni. A méltóságomat nem dobnám el csak úgy a helyedben. Talán szerencsém van, hogy a kezem még mindig ott pihen, mint ahol a jó előbb fogtam az övét, és lehet, a penge belém szúródik, de meg tudom fogni a csuklóját, hogy ne hatolhasson mélyen, éppen csak a felszínt sértse, ahol már úgyis mindegy. A mozgásom lassabb, de az erőm nem csökkent, vasmarokkal tartom a csuklóját, hiszen akármennyire elborult az elméje, az őrzőt védenem kell, de őt magát is. A becsületén nem eshet csorba, akkor sem, ha éppen a halálom órája ütött. Akármi történjék is, az utódok soha nem tudhatják meg, hogy ki volt az valójában, akinek ezeket a kínos perceket köszönhették. Őrizzék meg úgy a tudatukban, mint Alignak, aki egész farkasnemzedéket tudhat az utódaiként.
Mást sem hallottam, minthogy folyamatosan beszélt, és beszélt, és beszélt. Legszívesebben most azonnal vágtam volna szájon, hátha elérek vele valamit, de más terveim voltak. Másként szerettem volna elhallgattatni, és ha nem hallgat rám, csupán akkor folyamodni még drasztikusabb lépésekhez ennek érdekében. Feltett szándékom lett volna lassan megölni, élvezve a szenvedését elnyújtani, de nem adatott meg, hogy kiélvezzem a helyzetet. Csupán annyi, ami alatt könnyedén eltehettem láb alól az árulót. - Elég volt a beszédből, Kaskae! – hangom ostorként csattant még a nő hangján is, a levegő szinte megfagyott körülöttem. A világos, aranyló íriszek most szinte elfeketedtek a bennük megülő gyűlölettől, miként összeszűkültek a szemeim. – Nem beszélgetni jöttem, hanem azért, hogy megfizessetek mindnyájan azért, amit tettetek! – fogtam rövidre, miután elmondtam a sorvasztó varázslatot. Éreztem a szenvedést, szinte kedvem támadt volna megtölteni vele egy medencét és csak lubickolni benne naphosszat. Milyen kár, hogy nem volt lehetőségem arra, hogy egész napra itt ragadjak ebben a csinos kis testben. Tevékenyebben tölthettem volna ki a bosszúmat rajtuk, mint ebben a formában, de még így sem volt ám olyan rossz, vagy reménytelen a helyzet. - Nem csak az utódait nem érdemesek rá, fogd már fel, te ostoba! – úgy rivalltam rá, hogy attól akár a csillárok is megremeghettek volna a plafonon, ha nem éppen egy őrző nőt választok ki erre a feladatra. – Te magad sem érdemled meg azt, amit kaptál! – ennél egyértelműbb már igazán nem tudtam volna lenni, ezt ő is beláthatta. Szinte a szájába rágtam, miközben ujjaim máris a tőrt szorongatták, amit hátulról sikerült előhúznom. Legalább az őrzők nem voltak olyan haszontalanok, mint az a tömegnyi csürhe, akik a nézőközönségünknek szegődtek. - Soha nem lehetsz olyan, mint én, hogy a helyemben érezd magad. Az idő eljött, itt már nincs helye könyörületnek. Pontosan azt fogjátok kapni, amit megérdemeltek! Amit ti hoztatok a saját fejetekre. Nem kívánok másabb lenni hát veletek, mint amilyenek ti voltatok velem! – azzal a tőr ténylegesen is beléhasított, hiába fogta meg a csuklómat. A hasának azt a részét, ahol sikerült újabb sebet ejtenem rajta, valószínűleg most elkezdte marni az ezüst, mire ajkaimon elégedett, széles mosoly futott végig. Kiváló! Látni akartam, ahogyan grimasszá torzul az arca a fájdalomtól, miként a penge égeti a húsát. Igaz, hogy a jobb kezem már valamelyest sérült a szilánkkal való közelebbi ismeretség miatt, ennek ellenére kezeimen megjelentek az ezüsttel bevont karmok. Szabad kezemmel pontosan abba a sebbe marok bele, amire már ráküldtem a sorvasztást is, majd egészen addig hasítom fel - hacsak nem tud egyszerre még arra is figyelni -, ahol belevágtam az előbb a tőrt. Nem leszek kíméletes, mivel ők sem kegyelmeztek nekem. Mind egyszerre jöttek ellenem, megalázva ezzel. Egyik sem volt elég erős és bátor ahhoz, hogy egyedül álljon ki ellenem, csakis együtt. - Gyávák vagytok mind! – hörögtem undorral vegyes utálattal, az elemi kapocs varázslattal pedig addig kezdtem el hevíteni a testhőmérsékletét, amíg majd elviselhetetlennek nem érzi a forróságot, ami belőle árad, áramoltatva a környezetébe is.
Alignakot ennyire ostobának még sosem láttam, most teszi tönkre a saját renoméját, azt, amit az utódai eddig tiszteltek benne, de ez már nem az én problémám, hanem az övé. Kár, hogy így tékozolja el azt, amit fel tudott mutatni eddig, ám ezzel valahogy most nem foglalkozom. -Igazad van, akkor távolról kell végignézned majd a halálomat, ahogyan én is. A sorvasztása ellenére sem adom meg magam, ha legalább a civilek ki tudnak menekülni, máris nyert ügyem van, utána már csak arra kell figyelnem, hogy az őrzőben eszébe se jusson kárt tenni. -A jelenlegi viselkedéseddel te magad sem. Nem arra emlékeztetsz, akit megismertem. Bizony így áll a helyzet, az, amikkel vagdalkozik, az, amiket tesz, pont arra mutatnak rá, hogy a többieknek mégis igazuk volt akkor, amikor végeztek vele. Ugyan nem vettem részt a gyilkolásban személyesen, és azt tettem, amit szem előtt kellett tartanom, de ha emiatt a szemében áruló vagyok, büszkén vállalom. Ahogy a kishölgy szemeibe pillantok, Alignakot látom, aki cseppet sem érdemesebb erre az ajándékra, mint mi magunk, még akkor sem, ha néhányunk tőle kapta. A tőr láttán már hiába tudom, mit kellene tennem, ám a mozdulataim sokkal lassabbak annál, mintsem védhessem a szúrást teljesen, a csuklóját viszont még meg tudom fogni, hogy az erőteljes döfést megakadályozzam. Ha nincs ott a kezem eleve, akkor a mozdulattal nagy valószínűséggel elkéstem volna. Igen kellemetlen érzés, ahogy a húsomba szánt a penge, de szerencsémre nem túl mély a seb, és ez sehol nincs a máglyahalálhoz képest. -Nem is lehetsz, Alignak. A probléma csupán az, hogy ha most ki is irtasz, a bosszúd akkor is átmeneti, sosem lesz olyan teljes, mint hiszed. A szenvedés mellett, mosolyogni kezdek, barátságosan. Elment az eszem? Dehogy, nem haragszom rá, őt ez "élteti", engem egészen más. Ez a mi előnyünk Alignakkal szemben, ő most sincs jelen, nincs saját teste, míg nekünk adott a lehetőség -vagyis eddig adott volt ahhoz-, hogy visszatérhessünk, és tovább folytassuk a munkát. A gondolatmenet végére még mindig mosolygok, ugyanúgy, ahogyan ezelőtt is tettem, még akkor is, ha az ezüstkarmok marnak belém. Hiába látom, mire készül, megakadályozni nem tudom, csak miután belém vájt, érem el a kezét, és tartom meg elemi erővel, hogy lehetőleg ne tépjen ki belőlem semmit. Az erőm megvan hozzá talán, abból nem vesztettem, és így a sikítozó, rémült tömeg is kiérhet, hogy megússzák Alignak tombolását. Kaptam eleget, de amíg bírja a szervezetem, nem adom meg magam neki, nem engedem, hogy felhasítson, vasmarokként szorítom az alkarját, és továbbra is a csuklóját, ha tudom, lassan, de biztosan húzva kifelé a testemből, felé tolva, de vigyázva arra, hogy meg ne sértsem. -Ebben te magad is élen jársz most, nincs mit a szememre vetned. Választanom kellett közted és köztük,és egyáltalán nem mindegy, hogy egy, vagy sok áldozatot kíván valami. Csak egy indokot mondj, kérlek, hogy elhiggyem, most is különb vagy, és ez a viselkedésed csak egy illúzió. Az újabb varázslat hab a tortán, érzem, ahogy a testem felforrósodik, de az, amit vár tőlem, azt nem kapja meg. Csak a mosolyt mutatom felé, és semmi egyebet, bármekkora fájdalommal is jár az egész. A környezetem is folyamatosan melegszik, lassan egy katlanban érzem magam, mégsem tárom szét a karom, hogy tessék, akkor vedd el az életemet, ha neked ettől jobb lesz. Ha eddig éltem, akkor eddig éltem, és ha a szellemek úgy akarják, akkor majd visszatérhetek ismét az élők sorába, ezt egyszer már átéltem, most sem aggódom, de Alignak miatt igen. -Akármit is teszel, a gyűlölet elkerül. Sajnállak és majd imádkozom a lelkedért az isteneinkhez. Mást már nem fűzök hozzá, elég azzal foglalkoznom, hogy a karjait tartani tudjam, és ne roskadjak össze a kíntól. Egy dolog még segít is benne, a bénítása, amit rám küldött, és lehet, ezt ellenem követte el, de most használom is ahhoz, hogy talpon maradjak. Valóban sajnálom ezt a "fiút", semmit nem tanult abból, amit annak idején beszélgettünk, és nem értette meg, hogy a halállal semmi nem szűnik meg, csupán tovább lépünk, vagy így, vagy úgy.
Rosszul voltam Kaskae okoskodásától. Sohasem változik, mindig is egy bölcselkedő, fafejű lesz. Még mindig nem volt képes felfogni, hogy engem nem fog eltántorítani semmilyen érvvel. Sem hízelgéssel, sem korholással, sem mással. Egyszerűen elegem lett a beszédből, hogy az értékes időmet arra fecséreljem, hogy neki tartsak előadást ahelyett, hogy kioltanám az életét. Talán nem örökre, de attól még egy időre megfosztanám a földi léttől, és egyelőre ez is elég lenne a bosszúm egy pontjaként. Aztán akárhányszor feltámadnak majd, annyiszor kapják meg újra és újra, amíg csak világ a világ. Igen, ez a gondolat határozottan szimpatikusnak tűnt számomra. - Honnan tudod, Kaskae? Biztos vagy te abban, hogy ha én öllek meg és nem valami halandó söpredék, akkor nem végleges a halálod? A halálotok? Honnan tudod, hogy a lányaid még életben vannak? Vagy akár az általad olyannyira szeretett Mártírok gyöngye? – el akartam kicsit bizonytalanítani, ajkaimon meg is jelent egy gonosz mosoly. Nem lehetett benne biztos, hiszen itt ült és nem velük. Valószínűleg egyikük sem tájékoztatta ilyen hamar, hanem örültek, hogy még életben vannak. Senki nem tudhatta, hogy mi lenne, és hiába mondja majd, hogy szívesen meghalna – akárcsak a gyáva Kilaun -, engem felesleges etetni ilyesmivel. Irritált a mosolygása, valószínűleg pont ez volt vele a célja. Legszívesebben letöröltem volna onnan, de miért is ne tehettem volna meg? Hiszen az őrzőnek jelenleg éppen akkora ereje lett – hála nekem! -, mint az előttem álló hímnek. Egyáltalán nem volt kiegyenlítetlen a harc, sőt, nekem még a mágia is a rendelkezésemre állt ahhoz, hogy ténylegesen is beteljesíthessem a bosszúmat. Talán elhúzta és lefogta a tőrt tartó kezemet, ez azonban nem tántorított el egy pillanatra sem. Hiába fogta le mind a két karomat, elég volt pár másodperc ahhoz, hogy rájöjjek, miként szabadulhatok. Megcsavartam a két kezemet, próbálva ezzel az övéit kifelé fordítani, hogy aztán kitéphessem a sajátjaimat a satuként kulcsolódó ujjak közül. Amennyiben sikerült, úgy a teste hőmérsékletét csak tovább fokoztam, hogy olyan érzése legyen, mintha egy máglyán lenne. Gondoltam az őrző képességének hála felelevenítem benne a halála körülményeit, hiszen az ilyen mindig is érzékenyen fogja érinteni az embert, ha már egyszer megtapasztalta. Lehet bármilyen erős az illető, a halál mindenkinek rémítő, ha felrémlik benne az emlék. Addig hevítettem hát, hogy már elviselhetetlen legyen, térdre kényszerítve vele őt. Ha pedig ez nem lenne elég, hát még kapott mellé egy Sípszót is, hogy egyből a füleihez kapjon az irritáló hang hatására. Unalaqnál bevált, hát nála miért ne sikerülhetett volna? Az ő fejlett hallása csak még érzékenyebb lehetett erre. - Miért mosolyogsz ennyire? – kérdeztem negédes hangon. – Inkább magadért imádkozz, te vén bolond! – nevetésen karcos volt, fület sértő. Ha sikerült is kicsit meggyengítenem, és már a karjaim is szabadok lettek esetleg, akkor a szája két szélébe akasztottam ezüst karmaimat, és úgy húztam felfelé az arcán, mosolyformát vájva bele. Valószínűleg égette még ez is a benne tomboló pusztító forróságon túl. – Mosolyogj hát, ha ahhoz van kedved! Örülj, mert ez a halálod napja lesz! – szinte ujjongtam, élveztem a helyzetet. Szerettem volna a nyelvét is kitépni, de ez a megoldás is tökéletes volt számomra. Mind megérdemelték, és nagyon reméltem, hogy a Sípszóval térdre kényszeríthetem a nagyságom előtt.
Alignakot semmi sem bosszantja jobban annál, mint amikor nem tud mit kezdeni az észérvekkel, és valahol mélyen akkor is tudja, hogy igaza van a másik félnek, ha nem is ismeri el. Miért is ne cseveghetnénk ennyi idő után, végeredményben régen láttam, még akkor is, ha éppen egy őrző testében virít. Nagyon nagyot téved, ha azt hiszi, hogy megrémiszthet, elbizonytalaníthat, mert nem tud, akármit is mondjon, akárhogyan is szidjon, nem fog tudni kihozni a sodromból. -Vagy így, vagy úgy mindenképpen leszületünk. Akkor most ijedjek meg attól, hogy a végzetemmel fenyegetsz? Sosem féltem a halált, tudod jól, és ez mit sem változott. A lányaim ha halottak lennének, érezném, tudnám, mint apa, bárhogyan is fednéd el előttem. Mosolygásra ad okot, és én mosolygok, egyáltalán nem törődve azzal a lehetőséggel, hogy valóban itt végzem be. Ami fontos, az a többiek biztonsága, minél kevesebb vér és áldozat. Ez az, amit Alignak sosem fog megérteni, mert ő csak és kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt, ezért nem volt soha csapatjátékos igazán. Azt is mosolyogva figyelem, hogy ki akarja szabadítani a karjait, azonban az erőm nem veszett el, és ugyan a karmosat sikerül neki, de a másikat, a tőrt tartót akkor sem eresztem. Egy pillanat kellene ahhoz, hogy váltsak, és a megnyúlt karmos mancs őt is elérje, ám nem teszem meg, még most is vigyázok az őrzőre, ne ejtsen rajta semmi sem sebeket, és nem mellesleg nem áll szándékomban felfedni a valómat. A testhőmérsékletem növekszik, pontosan olyan, mint amikor a máglyát meggyújtják, és a lángnyelvek körbeölelnek, égetnek, de nem ölnek még meg. Átéltem, tudom, hogy milyen, ott mosolyogva halltam meg, miért is lenne ez most másképp? Egy pillanatra sem rendezem az arcvonásaimat, derűs tekintettel nézek Alignak szemébe. Akkor magam választottam ezt az utat, így pontosan tudom, hogyan is zajlik, és lehet, igencsak kellemetlen, félelmetes dolog, ám egy dolgot nem vált ki belőlem, azt, amire számít. A rettegést. Térdre akar kényszeríteni, ügyes dolog, bár a bénítás miatt nem igazán tudok összerogyni, és nem is tervezem, míg bírom, addig állok. A sípszó sérti a hallásomat, a kezemet lassan emelem fel, de nem a fülemhez akarom, magam elé. Mivel a tőrt tartó kezét továbbra is fogom, olyan mindegy, hogy egy oldalon, vagy két oldalon hallom a zavaró "visítást", helyette a gondolataimat terelem el. A test szenvedése nem az elme és a lélek szenvedése, Tibetben megtanultam elválasztani a kettőt, és figyelmen kívül tudom hagyni azt, ami zajlik, erre pedig most szükségem is van. A kezemet úgy emelem, hogy a torkom és a mellkasom védve legyen, a többi nem számít. Hogy felhasíta a számat a karmokkal, a testhőmérsékletem emelkedése és a sorvasztás mellett szinte eltörpül, nyikkanás nem hagyja el az ajkaimat. ~Igen, lehet, már az elmém nem a régi, ám sosem fogod megérteni, hogy a test halála nem jelenti a szellem halálát. Az ezüst okozta seb éget és mar, ám ez már mellékesen társul a többihez. A tőrt tartó kezét még így sem eresztem, mondhatni, talán abba is kapaszkodok, míg másik karomat annyira fezstíem meg, hogy erőt tudjak kifejteni vele, ne lehessen csak úgy félreütni. Mivel feltépte a számat, a kommunikációt másképpen folytatom. ~Sajnállak, Alignak, roppantul sajnállak. Sosem győzhetsz igazán, így nem. Anno elismertem, hogy vezetői képességei vannak, ám ez az idő folyamán változott, rossz irányba ment, a Törzs érdeke mást kívánt. Az, akit most "látok" magam előtt, soha nem lesz olyan hatalmas, mint gondolja magáról, a saját renoméját dönti ma le többek előtt. Úgy látszik, ez volt az isteneink akarata, de ezt már csak ő maga tudja helyrehozni, más nem.
- Szentimentális vénember… - olyan undorral köptem a szavakat, mint ahogyan eddig is viselkedtem Kaskaeval. Elegem volt a beszédből, a kioktatásból és az észérvekből. Egyetlen céllal jöttem ma ide, és azt szerettem volna minden körülmények között teljesíteni. Semmi kedvem nem volt vele vitába bonyolódni szóban, egy harc valahogy sokkal kedvemre valóbbnak bizonyult volna, ha nem ennyire töketlen, hogy nem tesz semmit. Ám úgy látszik, hogy vele szemben még ez is nagy elvárás volt. Én vele ellentétben nem aggódtam az őrző miatt, ő számomra csupán egy eszközt jelentett, nem többet. Az pedig, hogy ennyire sem volt képes, hogy támadjon, ilyen könnyűvé tette az egész találkozást, csak még több megvetést rajzolt vonásaimra. Jobban mondva az általam birtokolt nő vonásaira. Hiába hitte azt, hogy az ereje megvan, arról elfelejtkezett, hogy az én erőm a lány testében jelenleg egálban volt az övével, ráadásul az őrzővel ellentétben ő ugyancsak lesérült, míg a nőn szinte alig esett karcolás. Végül a karomat hagytam, hadd tartsa, ha akarja, hiszen a másikkal még ugyanúgy tudtam bármit csinálni, ráadásul a mágia sem veszett el, ahhoz kéz sem kellett, csupán az elme. Tovább hevítettem a testét, az elviselhetetlenségig. Tőlem bármilyen tibeti maszlaggal jöhetett, a teste akkor is lestrapált lesz, még ha a fájdalmat ne mis úgy érzi, ahogyan kellene. Attól még a sérülések meg fognak maradni, hosszú időbe fog telni még neki is, amíg regenerálódik belőle, és ez máris elég volt, bár a célom továbbra is az maradt, hogy az elválásunknak végleges kimenetele legyen. Példának okáért jöjjön velem ő is a szellemek közé, hogy többé ne járhasson a világban szabadon, ahogyan én sem tehettem most meg, csak lealacsonyodva addig, hogy belebújjak valaki testébe néhány perc erejéig. Mivel még a sípszónak hála sem sikerült térdre kényszerítenem őt, és továbbra is fogta a karjaimat, így nemes egyszerűséggel megrúgtam a térdeit, hogy aztán szabad kezemmel, erővel nyomjam le a vállánál fogva. Ha minden jól ment, akkor sikerült is, bár az egyik karomat még mindig erősen tartotta, de nem zavart különösebben. - Ugyan kérlek! Pont én ne érteném meg? Hiszen szellem vagyok én is, itt élek, noha a testem századok óta halott – nevetésem fülsértő volt, miközben figyeltem az arcán végigfolyó vérpatakokat. – Inkább magadat sajnáld! – ajkaim torz mosolyba görbültek közben. Jobb kezem ezüstkarmairól szépen csöpögött le a vöröslő nedű, míg a tőrt tartó kezeimen a karmok egyelőre érintetlenek voltak. Igazán nem szerettem volna, így újra megpróbálkoztam azzal, hogy megcsavarom kicsit, bár inkább csak ráfogtam a karjára, mintha bajtársakként küzdenénk, és csakis belé kapaszkodhatnék. Addig feszítettem kifelé a karját, amíg meg nem enyhült kicsit a szorítása a csuklómon. Nem mintha mostanra fizikai állapota miatt így is sok esélye maradhatott volna ellenem. Az őrző minden erejét összeszedve martam belé valahol a válla környékén, és olyan erővel rántottam meg, hogy az inak szakadtak, a csontok roppantak, az izmok és a hús szintén megfeszültek, végül engedve a rá kifejtett hatalmas erőnek. Majdnem tőből téptem ki a karját, mivel a torka elé tartott keze miatt azt nem tudtam csak úgy elvágni, így beértem ezzel a megoldással is. Rá kellett jönnöm, hogy az őrző egészen szívós, bár még így sem volt könnyű a dolgom. Aztán hirtelen minden megváltozott. Mielőtt bármi mást csinálhattam volna, az őrző tudata kezdett felébredni. Egyből düh lett úrrá rajtam, nem akartam még menni, de ez a fránya nő éledezni kezdett valahol mélyen. Már átvenni az irányítást felette is nehéz volt, de most már nem maradhattam tovább. Ideje volt távoznom.
A tudatom fokozatosan tisztult ki, mintha köd oszlott volna elő róla. Nagyokat pislogtam, zúgott a fülem, zsongott az egész fejem. Hirtelen tanácstalanul néztem körül, nem tudva, hogy mi folyik itt. Mikor ráeszméltem, hogy egy kart tartok a kezemben, a másikban pedig tőr volt, egyből mind a kettő kiesett a kezemből, és elkezdtem hátrálni a férfitól. Még csak azt sem tudtam, hogy ki ő, azzal sem voltam tisztában, hogy mi történt. Az utolsó emlékem az volt, hogy furcsán érzem magam, és elvágtam a kezemet. Mennyi idő telhetett el? Utáltam az ilyet, szerettem mindig kontrollálni magam, és én irányítani mindent. - Mi a franc… - dünnyögtem magam elé, miközben véres kezemet a nadrágomba töröltem, nem törődve azzal, hogy majd foltot hagy és dobhatom ki. – Mi történt? – kérdeztem tanácstalanul, hajamba túrva kissé remegő kezemmel. Én nem szoktam remegni!
~Mint mondtam, kinek mi. Te viszont Alignak, a tiszteleted utolsó szikráját is elvesztetted, ami az irányodban kialakult. Soha senki nem fog úgy tekinteni rád, ahogyan eddig tette. Minek nevez, olyan mindegy, ami nem adatott meg neki, azt már sosem kaphatja meg, így pedig még azt is kétlem, hogy valaha új testet birtokoljon úgy, ahogyan mi tesszük. Élve próbál megfőzni, nem tesz le a gyilkos szándékáról, és ha eddig csak belülről éreztem a forróságot, most már a környezetemben is. Remélhetőleg nem gyullad fel semmi, és nem okozunk tűzvészt. Látom a tekintetén, hogy nem tetszik neki, még mindig állok, így térden rúg, hogy erővel nyomjon le maga előtt. Nevetésemet hallhatja, ami még akkor is kristály tisztán cseng, ha a fél arcomat feltépte, mert ezen nem tudok mást, csak azt. Az elborult ifjú, aki képtelen gondolkodni, képtelen bármit is belátni vagy megérteni, és kétségbeesetten küzd a saját igazáért. Ezt az Alignakot látom magam előtt, nem az erős vezetőt, aki egykoron volt, hanem a megtört, körömszakadtáig ragaszkodót. ~Arra nem gondoltál, hogy ez esetleg számodra is egy vizsga? Semmit sem változtál, semmit sem tanultál a hibáidból, talán nem véletlen, hogy nem lehetsz jelen teljes valódban... és ha jól sejtem, soha többé. Most már szórakoztat ez az egész, akkor is, ha nem állok nyerésre, ha elég esélyes az, hogy halállal zárom a ma estét, legalább derűsen hagyom el ezt a porhüvelyt is. Igazság szerint pár perccel ezelőtt még nem gondoltam arra, hogy Alignaknak humora is van a szarabbik fajtából, de be kell látnom, akad neki. ~Ó, magamat nincs miért, de téged... a meg nem értett vezető, aki nem fogja fel, hogy sem csatát, sem háborút nem nyerhet. Az arcomat felszántja, a torkomat nem éri el legalább, és ez a fontos, mert lehet, mindent bevetett, de nem, ennek ellenére sem szándékozom feladni ezt a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Az előny nála van, hiszen mágiát is használ, mégis valahol érzem, kicsit elbizonytalanodott. Nem fog reagálni egyik szavamra sem érdemlegesen, de tudom, hogy elgondolkodtató az, miért is nincs saját teste, miért is nem térhetett vissza. Sosem vallja majd be, hogy ez akkor is betalált nála, ha úgy tesz, mint aki figyelmen kívül hagyja. A sérüléseim komolyak, így lehet, tartom mindkét karját, de a csavarásnak egy idő után megadja magát az enyém. Jó volt a megérzésem, hogy mire készülne, de egyelőre zavarja a karom, így azt tépi le szó szerint tőből. A fájdalmat érzem annak ellenére, hogy minden tudásom bevetem, és kizárom az elmémből, de ordítás nem hagyja el a torkomat. Nem tett jót, nem esett jól, sőt, így összességében nézve minden sérülést, ez már a fizikai test szenvedését vonzza maga után, és nem mutatom ki, nem adom jelét annak, hogy megtört volna. Várom a következő csapását, ha elégedett azzal, hogy csak térdre kényszerített, ám legyen, az őrző sértetlen, és ez számít egyedül.
Mintha habozna, a szemébe nézek egyenesen, és amit ott látok, az fellélegzésre ad okot. A kishölgy szabad, már nem uralják, ismét önmaga. Tanácstalan, fogalma sincs arról, hogy mi történt, úgy távolodik tőlem, mintha lepárs lennék, holott tudom, csak semmit sem ért. A sikoltozó tömeg körülöttünk... ők is sértetlenek, és lehet, én kissé elhasználódtam, de amit akartam, azt sikerült elérnem. Senkinek sem esett baja rajtam kívül. ~Ne foglalkozzon vele, de kérem, hívjon ide egy őrzőt, aki járatos a gyógyításban. A pultba kapaszkodok a megmaradt kezemmel, és felállok, muszáj Surát megtalálnom, mert tudom, hogy életben van. A letépett kart összeszedm a földről, legalább ezt ne hagyjuk már itt, bár a mozgás igen fájdalmas, és szívesebben ülnék le valahová, ha lehetne. ~Semmi baj. Üzenem a kishölgy felé, hogy mi történt, azt nem kezdeném el taglalni, más gondom is akad éppen. Az erdő felé kéne eltűnnöm, legalább farkas alakban lehessek, de előbb találnom kell egy őrzőt is, no meg a lányomat, ha lehetséges.
Utáltam világéletemben az értetlenség érzését, most mégis ez volt az, ami eluralkodott rajtam. Csak bámultam először a férfit, aztán magam elé, végül körbe a helyiségben. Rettegő tekinteteket kaptam válaszul, bár ezek annyira nem is voltak meglepőek. Már hozzászoktam, csak éppen ahhoz nem, hogy jelen esetben arról már halványlilám sem volt, hogy mégis mivel érdemeltem ki őket. Egyébként különösebben nem zavart, a suttogásra nem is nagyon figyeltem oda, főleg, hogy sokan szétszéledtek és kifelé vették az irányt, amint elült a balhé. Balhé? Miféle balhéról lehetett szó? Már azon túl, hogy én műveltem valamit… - Talán… - vontam fel a szemöldökömet, mikor a férfi arra kért, hogy hívjak egy őrzőt. Legalább nem utasított, akkor élből fogtam volna magam és válasz nélkül kisétálok ebből az istenverte kocsmából. Helyette csak álltam tovább, tekintetem pedig a tenyeremen tátongó vágásra siklott. Hogy lett ez ilyen mély? Persze hallottam én is a tavalyi történésekről, miután ideköltöztem – hiszen valahogy pont azt megelőzően történt -, de nem kapcsoltam, hogy ma van az évforduló. Közben sikerült azt is felfognom, hogy nem mozog a férfi szája, tehát csupán mentálisan kommunikál velem. Csodás, biztosan azt hitte a környezetem most már, hogy végképp elment az eszem és magamban beszélek. Nagyszerű, Kate, csak így tovább! - Semmi baj? Aha… azt látom – két karomat széttárva néztem körbe, egyúttal végigmutatva a helyen. Igazából nem is történt semmi nagyobb kár, csak az általam eltört sörösüveg szilánkjai hevertek még mindig a pulton, pontosan ahol hagytam őket. Milyen különös. Már arra sem emlékeztem, hogy felálltam egyáltalán és eljöttem egészen eddig. Csak a férfira emlékeztem, hogy valamiért feltűnt nekem korábban is… ó, megvan! Azért, mert farkas volt. – Ki maga? – kérdeztem kíváncsian, szemeim pedig összeszűkültek, szinte már követelve a választ. - Hívok valakit, ha elmondja, hogy mi folyik itt! – fontam össze két karomat magam előtt, miután kivettem a telefont a zsebemből. Csak azért tettem, hogy lássa, tényleg hívok valamit, amennyiben eleget tesz a kérésemnek. Más körülmények között viszont nem voltam rá hajlandó. Égtem a vágytól, hogy megtudjam, miért éreztem magam olyan kimerültnek, mintha lefutottam volna a maratont a város körül. Pedig valójában ki sem tettem a pubból a lábamat, amióta bejöttem ide nagyjából másfél órája. Hogy telt el tíz perc? – ez a kérdés volt az első, ami felütötte bennem a fejét, miután megnéztem az óra számlapját. Egyébként, amennyiben mondott valamit arról, hogy mi történt itt, már tárcsáztam is az egyik őrző számát, hogy legyen olyan drága és küldjön ki ide valakit, de most rögtön! Nem akartam annál tovább itt maradni, mint amennyi időt feltétlenül muszáj volt, ráadásul nem ártott volna kezdeni valamit a civilekkel sem, akik látták az egészet.
Reméltem, hogy a riadalom elég lesz ahhoz, hogy mindenki elhagyja a szórakozóhelyet, ám nem tették meg, talán az alkohol hatása miatt, nem tudom, csak azt látom, hogy rettegve néznek az őrzőre, és nem mozdulnak. A kishölgy arcán értetlenség, amit nem is csodálok, jó pár percig nem volt önmaga, de legalább nem uralja már senki, és a vágáson kívül nem szenvedett el semmiféle sérülést. A célomat elértem, a hely és a civilek is épségben vannak, jómagam nem, de ez a legkevesebb. A tetoválásom sem ég, elméletben mindenki életben van, hacsak Alignak esetében nem működik ez az egész másképp, mint hisszük vagy tudjuk. Jó volt a megérzésünk, vihar előtti csend honolt, és ezért kellett visszatérnünk, hogy a tavalyi főpróba után következzen az előadás. Érzem a sajgó tagjaimat, próbálom kizárni, nem azzal törődni, mégis őrzőt kérni a kishölgytől, aki képes a gyógyításra, és egyébre. ~Magam miatt nem lenne fontos, ám ha körbenéz, sok a civil, akik igen rémültnek tűnnek. A látvány így is sokkolja őket, legalább miattuk tegye meg, kérem. Érteni szeretné, mi történt, őrző, így biztos vagyok abban, hogy azzal tisztában van, tavaly mi zajlott le, a tanácstalansága viszont sokkal aggasztóbb. Megértem, ha valaki makacs, ám most nincs helye játéknak, túl sokan voltak szemtanúi annak, ami itt történt, és tudom, hogy látták a karmos mancsot is, amit nem kellett volna. Egyelőre nem mondanak neveket, tehát a jelek szerint erre nem figyeltek oda, pedig elhangzott az enyém is, Alignaké is, viszont bízom abban, hogy a látvány sokkal emlékezetesebb volt annál, mintsem a beszédre figyeljenek. Próbálom megnyugtatni, láthatja, a szórakozóhely egyben van, senki nem sérült meg rajtam kívül, és ez így van jól. ~Nagyobb baj nem történt, és ez a fontos. Mosolyogni lenne kedvem, bár az nem megy, ahogy a beszéd sem, így meg kell elégednie azzal, hogy továbbra is mentálisan kommunikálok vele. Szeretné tudni, ki vagyok, tehát arra sem emlékszik, mi hangzott el, vagyis Alginak teljes mértékben uralta a testét, az elméjét. Mint egy sötét folt, olyan lehet számára az elmúlt pár perc... amiről magam sem tudom, mennyi volt, és nem is fontos. ~Pyrros Dimas volnék. Ön rám támadt egyik pillanatról a másikra, a végeredményt azt hiszem látja rajtam. Ha jól tudom, tavaly is történt hasonló eset, amikor egyesek minden átmenet nélkül elborultak és nekiugrottak valakinek. Most is ez játszódott le, és ha ól sejtem, pontról pontra ugyanúgy. A sérülését a sörösüveg okozta, amit összetört a kezével. Alignakról nem beszélek, de a lényeget megosztom vele. Fogalmam sincs arról, mennyire beavatott, vagy sem, felfedni pedig nem óhajtom a valódi kilétemet. A pajzsom is annyira van csak leengedve, hogy egy 300-400 éves farkast azonosíthasson. Így is elég sokkoló lehet az, amit lát, vagy hall, nem terhelném egyéb információval. Azt már csak remélem, hogy tényleg hív segítséget, és gondoskodnak az itt lévőkről is, mielőtt szétterjed a városban, mit láttak, tapasztaltak.
- Köszönöm szépen, nincs szükségem a kioktatására. Higgye el, majd én tudom, hogy mit kell tennem az érdekükben! – dörmögtem az orrom alatt flegmán, mert ha utáltam valamit, akkor az volt, ha ki akartak oktatni vagy meg akarták mondani, hogy mit csináljak. Azért ennyi év után már nagyon jól tudtam, hogy mi a feladata egy őrzőnek, nem volt szükségem arra, hogy egy farkas mondja meg nekem, hogy mi a teendő. Kész röhej, komolyan! Még annak ellenére sem enyhültem, hogy ugyebár fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Ez is teljesen kiakasztott igazából, gyűlöltem, amikor babráltak a fejemmel. Igazából a saját nagyapámra is ezért haragudtam folyton, mert ő is képes volt rá, ha úgy akarta. Még szerencse, hogy nem kellett egy fedél alatt élnem vele és megtűrnöm őt. - Úgy látom, hogy nem akarja megkönnyíteni a saját helyzetét… - sóhajtottam fel türelmetlenül, mert én bizony tényleg nem szándékoztam segíteni neki egészen addig, amíg nem ad felvilágosítást. Ez a ködösítéses baromság nálam nem jött be, nem érdekelt most, hogy baj történt-e vagy sem. Egyértelmű, hogy gáz volt, még ha komolyabb sérült nem is feküdt itt körülöttem rajta kívül. Kezdtem eljutni arra a pontra, hogy faképnél hagyom, mindenkit bezárok ide és majd jönnek azok a kollégák, akik nálam jóval türelmesebbek ilyen helyzetekben, mert a harctudásomra immár nem volt semmi szükség. Kár, hogy nagyobb volt ennél a kötelességtudatom, bármennyire lett volna csábító ez a megoldás. - Igen, arra emlékszem… - legyintettem egyet a sörösüveggel kapcsolatos megjegyzésére. Igazából most esett le, hogy valahogy ott veszítettem el a fonalat, de ezt most nem tettem szóvá, csupán magamban jegyeztem meg. Végül kelletlenül előbányásztam a telefont még a használható kezemmel, és tárcsáztam az egyik őrzőt, akit legelőször sikerült elérnem. Csoda, hogy eddig nekem nem szóltak ide, hogy szükség lenne rám. Biztos, hogy a miénk nem volt egyedi eset, és most már kezdett érdekelni, hogy a számomra fontos emberek – szám szerint kettő – rendben vannak-e még. - Remek, még egy Vörös Hold… - az orrom alatt szitkozódtam tovább, amíg a fülemhez tartott telefon kicsengett. Még mindig nem lettem sokkal okosabb, de már nem is érdekelt a férfi különösebben. Már csak el akartam innen menni, ebből a feszültséggel átitatott légkörből. Oké, talán kint meg fogom várni a kiérkező őrzőt, ennyire azért nem voltam felelőtlen, hogy csak úgy itt hagyjak mindent, de a látszat azért még meglehetett. Valószínűleg akkor sem viselkedtem volna másként, ha elárulta volna, hogy ki ő valójában. Eska előtt sem játszottam meg magam, sőt, Nagojut is kapott egy kis ízelítőt a csodálatos modoromból. Nem is jött be neki túlzottan, ez lerítt róla. - Hamarosan jönnek! – vetettem oda végül a sérült férfinak, amikor sikerült lebeszélnem a részleteket a kollégával. – Itt várjon, és ne engedje, hogy ők elmenjenek! – mutogattam a civilek felé, akiknek az arcára még mindig rettenet ült ki. – Mindenki itt marad! – szigorúan intéztem a szavakat hozzájuk, és ajánlottam, hogy így is tegyenek. – Tartson ki, még találkozunk! – búcsúztam végül a sérülttől, miután igyekeztem moderálni magam egy kicsit. Végül tényleg odakint vártam be az érkezőt, mert a helyet azért nem akartam őrizetlenül hagyni.
- ... és akkor szöget ütött a fejembe a gondolat: miért ne? Még sosem tapiztam négert, pedig egy ekkora életbe illett volna beleférjen, szóval megfogtam íííígy, és kivágtam az ablakon. Mondjuk kár, hogy nem láttam az arcát, mert tök sötét volt. Meg kint is, mivel este volt. Csak tudnám, miért mászkál ennyi idegen a városban. Te nem dobáltál senkit se? Pillantok fel a félig teli pohár aljából, mielőtt lehajtanám a ki számolja már, hányadik vodkát. Igazság szerint arra sem nagyon figyelek oda, hogy Dee egyáltalán figyel-e rám, vagy éppen az utolsóként bent ücsörgő vendégekkel van-e elfoglalva. Csak beszélek. Igazság szerint nem nevezném magam szószátyárnak, de a ma este a sztorizgatásról szól. Főleg azért, mert Deirdre már majdnem olyan régi, mint én és a húgom, ráadásul a múltunkban is akad némi közös, arról nem is beszélve, hogy... Mondjuk ki, egy csónakban evezünk. És ezt a csónakot úgy csúfolják, hogy Amarok. - Azt hiszem, írói válságban szenvedek. Mát baromi rég nem írtam. Rohadtul unatkozom az az igazság, amióta meg volt ez a nagy békülés túl nagy a csend. De talán ez nem is baj, csak tudod, olyan jó lett volna dobbantani valamit még. Tűzijátékot, vagy valamit... Nem, nem szeretem igazából, marhára idegesít, ahogy pukkan meg sistereg. Zavaró. Az egyik kezemmel a fülem mellett kezdek el hadonászni, mintha csak mellettem repkedne egy légy, vagy ahhoz hasonló, aztán kicsit közelebb lököm a nőstényhez a kispoharat. Mert még van hely odabent, érzem. Lötyögni lötyög, de koránt sincs tele és ez jó. Alig várom, hogy Dee lehúzza a rolót és ő is elengedje magát. Felsóhajtok és két kézzel könyöklök fel a pultra, a tenyereimbe támasztom az államat és úgy nézem tovább Dee-t. - Na mindegy. Mesélj már te is valamit... Tudom, hogy megszoktad a vendégek vééégtelen pofázását, de merem feltételezni, hogy én ennél azért egy icipicit több vagyok. Tényleg! Mi van az öreggel? Nyílnak kerekre a szemeim, és természetesen Victorra gondolok. Már egy ideje nem beszéltünk, csak a kis Noah-gyerekkel pancsoltam együtt, mint valami óvodás, ráadásul a sakkunkban sem léptem előrébb vagy két hónapja, úgyhogy ha egy kicsit is más lennék, talán égne a pofám, de azért a farkas így a fél évezred táján tudjon már várni egy megfontolt lépésre...
Igazából nem tudnám megmondani, hogy Shane egészen pontosan mikor kezdett el hozzám beszélni. Egészen egyszerűen összefolytak az órák, de azt tudtam, hogy valamikor a hatalmas tömeg és a gyérülő között lehetett. Amíg nagyobb volt a pörgés, addig annyira nem tudtam rá koncentrálni, de mostanra már csak néhányan lézengtek egy-egy sarokban, így a záráshoz közeledvén. Nem volt nekem problémám azzal soha, hogy több felé figyeljek, de ma egyel kevesebben dolgoztak, így kénytelen voltam én is beállni és nem csupán itt ácsorogni, figyelve a dolgok menetét. Ebben nem is volt semmi rendkívüli, mert máskor is volt már rá példa. A szokatlan inkább az volt, hogy a hímre rájött a szómenés, pedig alapvetően nem az a típus volt, aki csak úgy leállt volna beszélgetni. Nyilván én más lapra tartoztam, mint a falka legtöbb tagja, de ez jól is van így. Kedveltem ezt a pozíciót, hogy úgy mondjam. - Hát, erre a kérdésre látod én is nagyon szeretnék választ kapni. A Hold éjszakáján itt is volt valami kóbor, de fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Az őrzők mindenesetre elrendezték a terepet, és nem is volt akkora kár, mint máshol – magyaráztam, miközben eltörölgettem az egyik frissen mosott sörös korsót. Közben a tekintetem hol a kezemben tartott pohárra vándorolt, hol az előttem helyet foglaló férfira. Még egészen jól is jött, hogy szóval tartott, mert a végén még eluntam volna magam itt munka közben, amíg arra vártam, hogy távozzanak a vendégek. Nyilván, ha annyira elegem lesz, úgyis elküldöm őket, de addig még volt egy kis idejük. – Nem, nem dobáltam senkit – vigyorodtam el, mert mást nem tudtam tenni. Meg kellett állapítanom, hogy Shanet sokkal jobban kedvelem olyankor, amikor kissé ittas állapotban van. Olyankor roppant szórakoztatóvá tud ám válni, úgy a maga módján. - Maximum innen szoktam kikísérni azokat, akik kicsit felöntenek a garatra, de amíg nem muszáj, addig nem csinálok kárt a saját üzletemben – fűztem még hozzá, majd egy kicsit lentebb halkítottam a zenegépet. Kicsit kezdte már irritálni a fülemet a belőle áradó zene, de háttérzajnak még így is tökéletesen megfelelt. – És így próbálod meg megtalálni az ihletet? A vodkával? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, újabb pohár törölgetésével kötve le a kezeimet. Igen, egy kicsit talán én is unatkoztam, ezzel egyet kellett értenem, de legalább igyekeztem elfoglalni magam. – Miért, előtte sem csináltál semmi eget rengetőt, már ne is haragudj… - talán egy picit kötekedtem, de megszokhatta már az évek alatt, amióta egy falkában éltünk. - Igen, az én fülemet is zavarja, de ha ezen múlik, akkor szerzünk tűzijátékot és fellőjük a Lak mellől, a hegy tetejéről. Mit szólsz? – persze nem mondtam teljesen komolyan, inkább csak viccelődésnek szántam. Főleg, ahogyan láttam a füle mellett hadonászott. – Ezzel most finoman arra szerettél volna kérni, hogy öntsek még neked? – kérdeztem, de azt hiszem, hogy feleslegesen. Már nyúltam is a vodkásüvegért, és töltöttem neki újra az italból. – Tudod, ilyenkor általában a vendégek kinyitják a kicsi szájukat – amiből neked nincs is olyan kicsi –, és szólnak. Szépen, udvariasan! – oktattam ki, azt pedig már csak magamban tettem hozzá, hogy egy pultossal szemben ez lenne az elvárható viselkedés. Az már más lapra tartozott, hogy az emberek igencsak csekély része viszonyult így hozzánk. - Igen, te határozottan több vagy. A többi vendég nem vedel ki a vagyonomból – újabb mosolyt villantottam felé, miközben lecsaptam elé a pultra a poharát. Aztán vettem elő egyet most már magamnak is, ám vele ellentétben az enyémbe whisky került. – Milyen öregről beszélsz te? – kérdeztem vissza értetlenül, ahogyan felé emeltem a poharamat, koccintásra várva. Szabad kezemmel közben megigazítottam a fejemen lévő pántot, ami a hajamból ugyan semmit nem fogott meg, de legalább jól nézett ki. Ma teljesen hippis hangulatomban voltam.
- Szerintem mindenki örülhet, hogy ez a hely megúszta, mert ha kiakadtál volna, rosszabb lettél volna, mint a Hold. Már nem azért, hogy kötözködjek, csípem én a rendrakást, érted. Bár nem volt ott, de azért emlékezhet arra, hogy végső soron mi lett a Tanácstermes akció vége, és hogy általam lett egy fél fallal kevesebb a lak oldalán. Mindenkivel előfordul, nem igaz? Nem dobált kóborokat? Nagy kár. Le is biggyesztem a számat, hiába, nem járhat mindenkinek ilyen fasza kis babazsúr, mint nekem. De talán együtt tudunk élni ezzel a tudattal, plusz, sose lehet tudni, mit hoz a holnap. - Hééé, ne már! Még csak ötvenharmadjára hallom ma este ezt a számot, reméltem, hogy eljutunk hatvanig! Sipákolok egy sort, ahogy lejjebb halkítja a muzsikát. Addig mondjuk még nem jutottam el, hogy nekiálljak énekelni, ettől függetlenül meg kell mondjam, hogy nagyon jól passzol a hely hangulatához ez a dal, meg úgy az egész stílus is. - Nem. A vodkával az elveszett frigyládát akarom megtalálni. - vágok vissza unottan - Megházasodtam! Szerinted ez nem elég eget rengető? Lóbálom meg a saját arcom előtt a gyűrűt viselő kacsómat (vagy inkább lapátkezemet), és nem, nem várok tőle dicséretet, meg semmit se, de szerintem ő is - mint mindenki más - marha nagyot nézett, amikor bejelentettem, hogy márpedig megnősülök. - Nem, nem akarok tűzijátékot. Mondtam már, hogy idegesít. Pákk-pákk-pákk. Én komolyan nem értem, hogy minek találnak ki ilyesmiket az emberek. Hát nincs ezeknek fülük? - költői kérdés - Nemhogy dobálnának krétaport, az is színes és legalább tutira megfulladnának tőle. Az udvariasságom elhagyására lassan vonom fel a szemöldökeimet és úgy fürkészem a nőstény tekintetét. Én először komolyan azt hiszem, hogy viccel ezzel az egésszel, ne már, én Sakari vagyok, nekem nem kell térden csúsznom az ismerőseim előtt. Több van köztünk azért, mint tulajdonos-vendég viszony. Nyam-nyam. - Na ne szórakozz velem... Csóválom meg a fejemet, de nem vagyok fenyegető, hiszen nem lenne a világon semmi értelme - Úgy van! Igyál inkább te is. Még össze is tapsolok a kezeimmel, de csak egyszer, aztán egy fáradt sóhajjal próbálok meg átnyúlni a pulton, egyszerűbb, ha az egész üveget magamhoz veszem, úgy legalább nem kell elvárja, hogy körbeudvaroljam. - Kifizetem... - nyomatékosítom, még mielőtt félreértené, de eszem megáll, hát még ezt is sajnálja tőlem? Mindjárt sírva fogok fakadni, és akkor majd azt fogja kívánni, hogy bár csak a vagyonából ittam volna ki ahelyett, hogy nekiálltam bőgni a társaságában. - Milyen öregről, milyen öregről... Victor? Rémlik? Az a szakadt sétabotos muki, akinek egy csomó idegesítő utódja rohangál meg triciklizik a hegyen. - vigyorodom el aljas, sunyi módon - A múltkor véletlenül hallottam, hogy randiztatok a Tanácsteremben. Eskü nem akartam hallgatózni, de tudod hogy van ez... - ha már az imént kitöltött nekem a pohárba még egy vodkát, akkor azt most le is húzom - Vajon feláll még neki? - tűnődök el egészen halkan motyogva az orrom alatt - Franc se tudja, lehet féltékeny, és most ő is akar magának egy menyecskét. Ha így folytatom, minden bizonnyal el fogom érni, hogy Dee megkergessen a tömb körül, de ettől függetlenül én most teljesen elszabadultam, bár nem mintha józanon bármi meggátolna abban, hogy hangot adjak a véleményemnek.
- Azt azért kétlem – nevettem fel könnyedén. Nem voltam már a régi én sem, azért a több évszázad, amit magam mögött hagytam, rajtam is meglátszott valamennyire. Jobban mondva nem is látványra, hanem a teljesítményemet tekintve. Nem voltam már közel sem olyan jó harcos, bár nem kellett félteni, az tény. Ha nem is bírtam sokáig, de még mindig volt bennem szufla, ráadásul a mentális képességeim elég fejlettek voltak. Már csak a vérvonalamból fakadóan is akadtak bizonyos előnyök, amikre szert tettem így lassan közeledve az ötszáz felé. Jó, még odébb volt az jóval, de még mindig közelebb voltam hozzá, mint a kétszázhoz. - Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, akkor még berakhatom egy párszor – vigyorodtam el szélesen. Eddig sem én kértem, hanem valamelyik vendégem, aki ezt a rockosabb stílust képviselte, de ezen ne múljon! Ezúttal szívesen bedobtam azt a néhány centet én, aminek fejében lehetett zenét választani. Egyébként a magam részéről általában valami ír nótát szerettem hallgatni, már amikor nem volt ekkora forgalom, hanem még a nyugis délelőtti órákban jártunk. Akkor kellemes aláfestése volt az itteni hangulatnak, ráadásul csak az én pubom volt, az én nemzetiségem zenéjét akkor raktam be, amikor csak akartam. Túl rég volt már, hogy otthon jártam. - De, elég eget rengető. Éppen meg is akartam kérdezni, hogy miért itt vedelsz, amikor az újdonsült kis feleséged otthon van? – érdeklődtem kíváncsian. Shanenel jól kijöttem, de Eden annyira csendes és magának való volt a szememben mindig is, hogy valahogy nem sikerült igazán megismernem az évek során sem, amiket ugyanabban a falkában töltöttünk. Igazából annyira különböztek, hogy amikor meghallottam az eljegyzésük hírét, egyszerűen el sem akartam hinni. Bár Shaneről egyébként is nehéz volt elhinni, hogy házasságra adná a fejét, de a választása még ennél is nagyobb megdöbbenést váltott ki belőlem. Persze szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást, na de ennyire?! - Hát, tény, hogy nekik nem olyan éles a hallásuk, szóval hozzánk képest nincs fülük – helyeslően bólogattam. Tudtam, hogy nem várt választ rá, de attól én még reagáltam, mert ilyen kedvem volt most. – Azért megnézném őket krétadobálás közben… – nevettem el magam. Részemről ez volt inkább az elmélkedős megjegyzés. Vállaimat könnyedén rántottam meg, miközben előszedtem a whiskys üveget. Ugyan a tekintetem egy pillanatra megvillant, amikor elvette a vodkát, de végül csupán egy legyintésre futotta tőlem. – Ugyan… igyad csak! – igazából egyáltalán nem sajnáltam tőle, nem fogok belehalni egy üveg vodkába. Szerencsére elég jó volt a forgalmam, így nem tartottam attól, hogy majd pont ettől megyek csődbe. - Nem mondanám éppen szakadtnak… - jegyeztem meg elgondolkozva, kicsit ráncolva a homlokomat. – Túl gyorsan terjednek a hírek – kelletlenül grimaszoltam, mert tényleg nemrég találkoztunk össze, és tessék! Máris Shane ezzel piszkált. – Egyébként a randi fogalma nálad elég érdekes lehet. Én inkább azt mondanám, hogy sikerült belém botlania, méghozzá szó szerint. Nem mondhatnám, hogy különösebben élveztem. Vagy, ha ez nála randi, akkor ő gondolkozik róla érdekesen – persze erre is volt esély, de azt nem tudtam elképzelni, hogy ő mondta volna az előttem ülőnek, hogy összetalálkoztunk. – Ennyi erővel mi is randizunk most, mert az legalább ilyen találkozás volt – vigyorogtam újra, kortyolva egy nagyot az italomból. Igazság szerint ezzel sikerült is kiürítenem a poharamat, amit így zárás környékén kénytelen voltam máris újratölteni. - Nem tudom, kérdezd meg tőle! – biztattam a fejemet ingatva. – Bár, ha neked feláll még, akkor biztosan neki is – nem bírtam ki, egyszerűen muszáj volt egy kicsit piszkálnom, ha már úgyis ő kezdte. Tisztában voltam vele, hogy Victor az idősebb kettejük közül, de ez már csupán részletkérdés, igaz? – Egyszer nekem bőven elég volt a házasság, köszönöm! – hárítottam egy kézfeltartással. – Én amúgy sem vagyok holmi egyszerű menyecske… - forgattam a szemeimet. – Na, igyál inkább még egyet! – elvettem előle a vodkát és beleöntöttem a pohárba.
A cáfolatára kicsit azért felkuncogok, mert hát oké, aláírom, hogy mondjuk a saját tulajdonában nem tenne kárt, de mégis. Ha egy kölyök nekiállna randalírozni az asztalok közt, szerintem az itallap aljára felkerülne egy all-you-can-eat firkálmány, a főfogás pedig egy svédasztal módjára kiterített farkasbébi lenne. Bárgyú mosolyra késztet a gondolat, főleg azért, mert az fix, hogy én lennék az első, aki befizetne erre a kalandra. - Húha... - a vén kecske is megnyalja a sót, mi? - Még hogy beraknád párszor... - rötyögök fel, kissé oldalra dőlve - Jól van, akkor tedd be. De óvatosan, tudod, legyél velem finom és kíméletes. Szerencsétlen Alice Cooper, ha hallaná, miket nem pofázok róla és a daláról. Bár kétlem, hogy zavarná, az ilyen kiégett vén metálgyerekek egyébként is olyan kis perverzek, hogy ha akarnám, se tudnám lepipálni őket. Meglepő, de Dee cukkoló kérdésére csípőből nyelvet öltök, mint valami durcás gyerek. Hát hol élünk? Attól, hogy nős vagyok, még nem kell minden este otthon ülnöm, pipázgatni, meg újságot olvasni úgy, hogy a térdemre kockás paplant terítek. - Hagyom kibontakozni. - vonok vállat - Nyomkodja azt az izét. - számítógépet - Talált valami új játékot vagy mi a fenét. Vagy hatszor megmutatta, hogy kell kezelni, de inkább feladtam, és leugrottam ide. Mire visszamegyek, szerintem pont olyan pózban fog ott görnyedni, ahogy hagytam. Ettől szép a házasélet, mindenki azt csinálja, amihez ért. Úgyhogy emelem is a poharam, hogy nyeljek még egy adag vodkát, mert én ehhez értek, meg a kakaóhoz. Meg még pár más, tökéletesen funkciómentes dologhoz is. - Köszönöm! Emelem égnek a mutatóujjamat, amiért kimondta helyettem a nyilvánvalót. Az embereknek nincs fülük. És bár költői a megszólalás, újfent vigyorgok arra, ahogyan a nagy tömegek krétát dobálnak. Mert megtennék. Komolyan, az ember a legidiótább állatfaj ezen a bolygón. - Látod Dee, ne is tagadd, arany szíved van. Motyogom elégedetten, és hát nem is én lennék, ha nem tennék eleget a felszólításnak, és nem nyakalnám be a vodkát, ha már így kínálgatta. Mondjuk anélkül is... A vodkánál azért valamivel érdekesebb mindaz, amit Victor kapcsán mesél. Jól van, lehet, hogy nem szakadt, sőt, állandóan ki van nyalva, mint valami bélyeg, de ennyi év után megengedhetem magamnak, hogy oltogassam az öreget, nem? Csak egy kicsit. - Passzolom a kérdést, amióta ismerem, még egyszer sem láttam nősténnyel. - és ezt csak azért fűzöm hozzá, mert hátha Dee ettől majd még különlegesebbnek érzi magát - Juj, tényleg? - csillannak fel a szemeim arra, hogy ennyi erővel akár mi is randizunk most - Egész izgatott lettem, és most olyan rossznak érzem magam. Király. - éljen a "házasságtörés", hahaha - Az segít, hogy nekem még működik? De lehet csak a vérvonalam miatt... Tudod, végül is a pénisz is izom, én pedig Sangilak utódja vagyok, talán lehet összefüggés a kettő között. Ebben a félrészeg állapotban nagyon jó mókának tűnne felkeresni a dédit, és megkérdezni tőle, hogy véleménye szerint a Muszklik vérvonala megoldást nyújthat-e az öregkori impotenciára. Szeretem magam különlegesnek érezni, mekkora jóság lenne, ha mindenki más kókadozna, én meg a vérvonalam miatt bírnám ilyen fenomenálisan jól! - Hát épp ez az! - csapok az asztalra lendületesen - Nem vagy egyszerű És nem is vagy már fiatal. Mi már nem nagyon válogathatunk, őszintén szólva én sem értem, hogy Eden hogy tudja elviselni az összes hóbortomat, hát még ha nő lennék... - bocsi Dee, tényleg - Jól van, jól van, várjál... És már nyúlok is a pohár után, de sikerül kicsit félrenyelnem, úgyhogy a következő fél percet masszív köhögéssel és egyre vörösödő fejjel töltöm. De ha most Dee hátba fog vágni, egészen biztos, hogy lefejelem a bárpultot, szóval jó lenne ezen túl lenni, mielőtt túlteng a nőstényben a féltés gondolata. - Milyen volt a férjed? Érdeklődöm két fuldoklóroham között, és nagyon úgy csinálok, mintha a világon minden rendben lenne, és nem készülnék éppen vodka általi fulladásos halált halni a kocsma közepén.
- Azt akarod, hogy nyakon vágjalak? – kérdeztem komolyan, felvont szemöldökkel. Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy képes lennék rá. – Rosszabb vagy, mint egy ostoba egyetemista, aki ezt viccesnek találja. Hidd el nekem, sok olyan idióta fordul meg itt. Azt hiszik, hogy viccesek, vagy nem hallom, hogy miket suttognak a hátam mögött. Alig bírom olyankor megállni, hogy ne ismertessem meg őket közelebbről is az asztallappal – teljesen mellékes információként mondtam, pedig Shane valószínűleg érezte a hangomból áradó megvetést, amit az ilyen ifjak iránt éreztem. Nem néztem le az embereket annyira, mint a velem szemközt ücsörgő hím, de voltak pillanatok, amikor osztoztam vele a nézeteiben. - Sosem értem meg, hogy lehet szeretni azokat a vackokat… - forgattam a szemeimet rosszallóan, természetesen a játékokra utalva. A számítógéppel már kezdtem kibékülni, sokban megkönnyítette ám a munkámat. Még nem kezeltem olyan profin, mint valószínűleg a szóban forgó Eden, de igyekeztem használói szinten legalább elsajátítani a szükséges ismereteket. A magam négyszáznegyven évével egész jól haladtam. Talán jobban, mint Shane, és ez még inkább feldobott. Tudom én, hogy nem verseny, de ilyen idős korban már fel kellett dobni valamivel a hétköznapokat. – Azt hittem, hogy együtt csináltok dolgokat és ettől szép – bátorkodtam megjegyezni kissé kötekedő hangnemben. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen a természetem, ráadásul a hímmel szemben én ezt is megengedhettem magamnak. Hip-hip hurrá! - Tudod, egyszer az arany szívem fog a sírba vinni – dünnyögtem kelletlenül, és nem is volt eszemben vitába szállni vele. Akármilyen marcona tudtam lenni bizonyos esetekben, a szívem tényleg aranyból volt. Szerintem a keménységem ellenére soha nem lehetett volna megvádolni azzal, hogy gonosz is lennék mellé. Egyébként elégedetten néztem, ahogyan felhajtotta a vodkát, hiszen pontosan azért töltöttem neki. Tényleg meg kellett állapítanom, hogy így sokkal szórakoztatóbb ez az északi vikingforma, mint józanon. - Hát, én sem… pedig egy ideje már ő is itt él – egyetértően bólogattam, közben öntöttem magamnak egy újabb adag whiskyt, némi jéggel megspékelve. – Lehet, hogy szívesebben szedne fel téged, mint engem – elmélkedtem hangosan, lassan a számhoz emelve a poharat. Én egyébként remekül szórakoztam, egyáltalán nem zavart, hogy kibeszéljük Victort. Na, jó, talán csak egy kicsit. Kedveltem őt a magam módján, hogy úgy mondjam. Ezt nem mindig reklámoztam, de a tényeken attól még nem változtatott. – Azért ne bízd el magad – szűrtem a fogaim között kissé szenvtelenül. – Ha tovább szemtelenkedsz, a végén még nyakon váglak, aztán eltöröm a fejeden a vodkás üveget. Tudom, hogy a kárba vesző pia jobban fájna, mint maga az ütés, ne aggódj! – teljesen komolyan közöltem vele a fenyegetésemet, ám a végére mégis előbújt egy mosoly a szám szegletében. - Szerintem semmilyen összefüggés nincs közöttük – kezdett elborulni az elméje, én meg kezdtem egyre jobban lelazulni, úgyhogy ismét jóízűen nevettem a fárasztó elmélkedése hallatán is. – Te aztán tudod, hogy bókolj egy nőnek! – kicsit meglöktem a vállát, amikor arra tért ki, hogy nem vagyok már fiatal. – Még jól érzem magam a bőrömben, bár néha mintha hamarabb fáradnék. Te is? – olyan lazán beszéltem tovább, mintha az időjárás lenne a téma, ám láthatóan sikerült meglepnem a nagy embert, amiért még büszke is lettem magamra hirtelenjében. - Megkérhetlek rá, hogy ne itt fulladj meg? A végén szájon át kell majd, hogy lélegeztesselek, a kis feleséged pedig nem biztos, hogy értékelné. Nem szívesen tennék benne kárt… - mondtam ártatlanul, ettől függetlenül a kérdése valahogy mégis meglepett. Nem gondoltam volna, hogy érdeklődni fog. Ja, hát persze! A részegedés határán egyensúlyozott éppen, még jó, hogy érdeklődött. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy erre a beszélgetésre nem is nagyon fog emlékezni holnap. Vagy inkább csak szerettem volna? – Ronan igazi harcos volt a szomszéd klánból. Tizenhat éves voltam, amikor hozzá kellett mennem és odaköltözni egy olyan területre, ahol senkit sem ismertem. Szerintem mondanom sem kell, hogy utáltam az egészet – míg beszéltem, dupla adag whisky landolt a poharamban, a jégnek még arra sem volt ideje, hogy elolvadjon, olyan hamar felhajtottam az előbbi kört. – Küzdött ő is az angolok befolyása ellen, akárcsak én. Két gyerekünk volt… de hát, annyira már ismersz, hogy tudd, hogy milyen nyugtalan vagyok. A férjem elment az egyik felkelésre, én pedig utána szöktem, hogy kivegyem a részem a harcokból. Akkor haraptak be, és soha többé nem láttam őket – vontam meg a vállaimat a végére, majd hatalmasat kortyoltam. – Ennyi a történet – zártam könnyedén, mintha nem számítana semmit. – Te nem voltál házas előtte, igaz? – kérdeztem bizonytalanul. Ugyan találkoztunk már a múltban is, és ismertük egymást most is már jó ideje, de a múltról annyira nem volt szokásunk beszélni.
- Most mi van? - nevetek fel a kifakadására - Nem hogy örülnél, hogy kapós vagy. Vagyis lennél, ha hagynád magad. Nők, ki érti őket, nem igaz? Mindig sírnak - ha van hímük, akkor azért, ha nincs, akkor azért. Ha kövére azért, ha soványak azért, ha egyenes, ha göndör a hajuk... Áh, mindegy. Milyen jó, hogy nem vagyok nő. Nem bírnék kitermelni ennyi problémát. A kedves kis megjegyzésére csak savanyúan nevetek egy rövidet, és komolyan rajtam van, hogy még nyelvet is öltsek, de moderálom magam - hogy minek, azt nem tudom, de mégis. - Nem, a házasság attól szép, hogy elfogadjuk egymás hülye dolgait. Én se értem, mit nyomkod annyit naphosszat, de ha ezt szereti, csinálja. Ő se mondja meg nekem, mit csinálok. Nem tudom, miért kéne egész nap egymás hátsófelében lennünk csak azért, mert házasok vagyunk. Vagy hogy egy kis külön szórakozástól miért lenne egyértelmű, hogy nem csinálunk közösen dolgokat. Elsimerésem jelzéséül az arany szívére dobok neki egy puszit, az arcom elé tartom az egyik kezem, és még felé is fújom. Mondja valaki, hogy nem vagyok lovagias. - Ez nem volt szép. - csóválom meg a fejem Victorral kapcsolatban - Gúnyt űzni mások látens homoszexualitásából... Hát micsoda dolog ez Dee. Próbálom marha komolyan előadni magam, de a végére kibukik belőlem egy masszív röhögés. Victor, mint buzi, hát sírok, de tényleg. - Mondjuk nem csodálkozom, ilyen család mellett nekem se biztos, hogy felállna. Tudod a stressz baromira potencia-gyilkos. Késő, már elbíztam magam, de nem most, már évszázadokkal ezelőtt. Én és a jókisfiús attitűd, könyörgöm, valaki inkább lőjön tarkón. - Egy álmomat váltanád valóra, fürödhetnék a vodkában. Hú, ez király! Nézek az üvegre kikerekedett szemekkel, és tényleg elfog a kísértés, hogy magamra öntsem, de inkább lemondok róla. Azt azonban felírom a bakancslistámra, hogy vegyek annyi vodkát, amivel fel tudom tölteni a kádat. Ez nagyon beteg. A lökés nem esik jól, még egy ijedt "na" is kiszalad a számon az érintéstől, és egy darabig olyan, mintha Dee gumbil lenne, mint valami lávalámpa, de aztán abbahagyja a buborékolást, és újra egy szilárd egész lett. Kár, pedig egészen mókás volt. - Á, utálok erről beszélni. Amúgy ja, én is. Nem akarok sétabotos lenni! Színlelek némi sírást, néhány pillanatra leborulok a pultra zokogni, de aztán megint felegyenesedem, és olyan fapofával nézek a nőre, mintha az előbbi közjáték meg se történt volna. A félrenyelésemből kimászva két gondolat között meg kibukik belőlem a kérdés. - Mi a jó ég bajod van neked a nejemmel, te nő? Kérdezem, mert már nem tudom, hányadik megjegyzést teszi a házasságomra, ami azért még így kacagós-ittasan is baszkurálja a csőrömet egy cseppet. - Nem is tudtam, hogy te ilyen hősszerelmes típus vagy, drágám. - pislogok rá, amikor elmeséli a történetét - De hát na... Ez már baszott rég volt, mi? Számít ez? Nem tudom. Lehet, hogy számít. Mert nekem is akadnak olyan mozzanatok a finn időkból, amik igenis számítanak. Amiért megvetem az embereket. - Nem én! Mondanám, hogy csak a húgom miatt nem, de hazudnék. Bár ettől függetlenül ő baromira elég volt nekem életem nőjének. Csak mostanában olyan unalmas az élet. Meg hát az ellentétek és a kacsák... - utalok az Eden és a köztem lévő (méret)különbségekre - Mikor zársz? Kérdezem, mert baromi fasza lenne már, ha kiürülne a hely. Felszabadulhatnánk. Még ennél is jobban, bár hogy akkor mit fogok produkálni, arról elképzelésem sincs.
- Azok az idők már elmúltak, Shane… nekem amúgy is rendes, igazi férfira van szükségem, nem ezekre a mai kislányokra – forgattam a szemeimet rosszallóan. Mostanában néztem ezeket az egyetemista kis taknyokat, és egyszerűen nem értettem meg, hogy miként fajulhatott idáig az erősebbik nem. Már ha lehet ezt mondani rájuk, mert ha melléjük állnék, határozottan én lennék az erősebb nem, hogy úgy mondjam. Még akkor is, ha nem négy és fél évszázad lenne a hátam mögött, hanem csupán huszonöt év. Te jó ég, rossz belegondolni ebbe az egészbe! Pedig Alaszkában elméletileg sok férfi él, ráadásul itt a legtöbben fizikai munkával keresik a kenyerüket. Rengeteg melós jelenik ám meg itt estéről-estére, de a fiatalság az már egyáltalán nem is érdemel szót. - Szerintem nem is tudná megmondani neked – fűztem hozzá mintegy mellékesen. – Bár én eleve esélyt sem adnék olyannak, aki megpróbálná megmondani nekem, hogy mit csináljak – nem akartam én ezzel a határozottságomat és az erőmet fitogtatni most, mert ezzel mind a ketten tökéletesen tisztában voltunk. Egyszerűen ilyen volt a természetem, így kellett elfogadnia a körülöttem élőknek. Úgy véltem egyébként, hogy ha akadna egy potenciális férfijelölt, az már eleve úgy közelítene hozzám, hogy ennek teljesen a tudatában van. Ha nem, akkor valószínűleg rövid úton megenném, vagy egyéb módon csinálnám ki az idegeit. - Elnézést! – tartottam fel a két kezemet megadóan, mintha tényleg szégyellném magam. – Jaj, nem tudhatjuk, hogy feláll-e neki, vagy nem! – nevettem fel akaratlanul is. – Ha most hallana minket, egészen biztos, hogy a fejedre koppintana… rám meg remélhetőleg csak csúnyán nézne, különben kénytelen lennék eltörni a seggén azt a nyomorult sétabotot – annyira azért nem voltam ám agresszív, de a jelenetet magam elé képzelni mindenképpen viccesnek tűnt. Közben úgy döntöttem, hogy nem fog ártani még egy pohár whisky, így újra tele is töltöttem a megürültet itt magam előtt. - De legalább most már te is tudod, hogy nem vagy egyedül ezzel a problémával – utaltam itt az öregedésre, miközben vigasztalóan és együtt érzően megpaskoltam a kezét, ami a pulton még elérhető távolságra volt tőlem. – Egyébként nyugi, mi nem sétabottal fogunk sétálni, hanem tolókocsiban fogjuk mereszteni a seggünket. Mit szólsz? – kérdeztem vigyorogva, mielőtt felhajtottam volna két kortyban az aranyló italt. - Semmi! – ráztam meg a fejemet, arcomon őszinte meglepettség futott át. – De ha úgy látna, hogy épp próbállak újraéleszteni, és lenne olyan ostoba, hogy nekem ront, akkor kénytelen lennék kárt tenni benne. Önvédelemből! – annyira abszurdnak tűnt a helyzet, hogy alig tíz másodperccel később a komolyságom eltűnt, és kirobbant belőlem a nevetés. Edent ugyanis egyáltalán nem ilyennek ismertem, már amennyire sikerült őt megismerni az elmúlt évtizedekben. Egyébként egészen addig remekül ki is tartott a jó hangulatom, amíg nem került szóba a múlt. Akkor azért picit komolyabbra vettem a figurát ismét, amíg be nem fejeztem. - Menj a fenébe, Grandmore! – erősen boxoltam bele a vállába, hogy érezze a törődést. – Igen, eléggé baszott régen voltam már tizenhat éves – bólogattam a számat elhúzva. Nem mintha bántam volna, hogy itt tartok, ahol, de néha mégis hiányzott egy kicsit a családom. Az, hogy nem láttam a gyerekeimet felnőni, ezt azonban rövid úton száműztem a fejemből, főleg Shane társaságában. Amúgy sem hagyta, hogy teljesen elkalandozzak. – Aha, a kacsák… - bólogattam hümmögve. – Kicsit időnként tényleg unalmassá válik, de ez már csak így van vénségünkre, nem? – újabb adagot töltöttem magamnak, közben csupán a tekintetem tért vissza újra a hímre. - Mondjuk most? – már nekem is kezdett terhessé válni az a néhány utolsó vendég, aki az asztalok mellett tespedt. – Emberek, záróra! – szólaltam meg fennhangon, aztán ittam egy kortyot, mielőtt kisétáltam volna a pult mögül. – Holnap újra itt lesznek úgyis, majd akkor élvezhetik a roppant felemelő társaságom, rendben? – elkezdtem kifelé terelgetni az egyik három tagú férfitársaságot. – Gyerünk, szép álmokat mindenkinek! – nagyjából öt percbe telhetett, mire mindenki kiment és a zár kattant egyet utánuk. – Tudod, egy kicsit hamarabb ment volna, ha segítesz te is – mondtam szemrehányóan Shanenek, hiszen immár csak ketten voltunk itt. Kezemben a kiürült poharakat és korsókat egyensúlyoztam egészen a pultig, hogy ott a felületére csapjam őket. Össze is koccantak, de egyiknek sem lett baja, úgyhogy behajoltam utána a pult mögé, előhúztam a poharamat meg a whiskys üveget, és egy sóhaj kíséretében letelepedtem a másik vénség mellé.
Na azért mindennek van egy határa, még az én tűrőképességemnek is. Amikor rendes, igazi férfit emleget, úgy ömlik ki belőlem az artikulátlan röhögés, ahogy már baromira régen. Még a könnyem is kicsordul - jaj drágám, remélem, nem sértődsz meg, hogy összesírom a pultodat -, és kell pár perc, mire magamra találok és nem vonyítok úgy, mint egy herélt kakas. - Bocs, várjál, adok fel neked hirdetést. Elférne az ingatlanhirdetéseim mellett. A gondolatra megint visítok és már az se érdekel, ha Dee rongyosra ver - elnyomja a fájdalmat az alkohol meg az endorfin. - Hjaj, jóvan', mindegy. Nem érted a lényeget, asszonynép. Puffogva röhögök megint halkan így a házassággal kapcsolatban. Még a végén azt hiszi, hogy gúnyt űzök belőle, pedig nem is. Csak kicsit túl dominánsan áll a kapcsolatokhoz azt hiszem. Még jó, hogy nem őt vettem el. Szerintem ilyen gyorsan még nem adtak be válókeresetet, mint ahogy mi tennénk. - Te gyanús vagy nekem, te. Kezdem azt hinni, hogy bejön és azért cseszteted. Hozzak gesztenyét? Szeretnél dobálózni? Vagy akkor kergetheted tolókocsival, nekem úgy is jó. Majd megyek utánad. Ez egy hihetetlenül vidám este, de tényleg, mert már megint rötyögök, mint valami elmebeteg. De hát ha még adja alám a lovat... Magára vessen. Aztán ha kicsírázik, én majd kapálok a hátán. - Hogy lenne már olyan ostoba... A feleségem, ebből következik, hogy nem lehet ostoba, gyökketőkkel nem tárgyalok. Legyintek, mert nem akarom én itt eljátszani a védelmező apatigrist, amikor világos, hogy nem vagyok az, de ne sértsen meg azzal, hogy azt feltételezi, hogy idiótákkal veszem körül magam. - Áú, cseszd meg! - nyekkenek a boxolására - Fáj az igazság? Nekem legalább is biztosan... Dörzsölöm meg a karom ott, ahol beleütött, és iszom még egy kicsit, hogy a maradék zsibbadást is elnyomja. - Ha te mondod... - adom meg magamat, mert ezek után nem merek még úgy... öt percig ellenkezni vele. Még a végén kék-zöld foltokkal találok hazamenni, aztán magyarázkodhatok. Nem nagyon figyelem, hogy hogyan zár be, de ahogy kimennek a vendégek, én is felkelek ültömből. Hol az a távirányító... Á, király! Feltekerem a hangerőt, meg valamit át is kapcsolok - nem értek én ezekhez -, de az eredmény mindenképpen üvöltő zene. Kapom a kezembe az üveget és kiszambázok a pult mögül, és máris egy asztal tetején találom magam, mint valami részeges madárijesztő. - Segíteni? Ugyan már... Akkor nem lett volna időm erre! - kezdek riszálni az asztalon és meghúzom az üveget - Na, pattanj fel te is, miénk az egész ház! Hoppá... Kicsit nagy volt a lelkesedés, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, ahogy Dee felé nyújtottam a karomat, hogy felsegítsem. De milyen jó, hogy csak majdnem, bár erős a gyanúm, hogy még így is baromi nagyot fogok zuhanni - ha nem is magamnak, akkor Dee-nek köszönhetően.
- Ne feszítsd túl a húrt, Shane! Most még jó kedvem van, de ha felbosszantasz, annak nem lesz jó vége! – mondtam figyelmeztetően, bár a szavaim ellenére még mindig mosolyogtam. Nem is nagyon akartam másként tenni, mert ez most egy barátságos este volt, ami során kikapcsolódhattunk mind a ketten, ha már így a nyakamon maradt ez a tökfej. – Szerintem meg csak másképp látjuk a dolgokat – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat pakolászás közben, vitába szállni vele én egy pillanatig sem akartam. Azt hiszem, hogy mind a ketten olyan lehetetlen esetek vagyunk, hogy úgysem jutnánk dűlőre. - Ha lesz valaki, akit tolókocsival fogok kergetni, az te leszel, nem más. Gondoltam szólok! – tájékoztattam nagy komolyan, még az arckifejezésem is erről árulkodott. Legalábbis addig a pillanatig mindenképpen, amíg hátat nem fordítottam a hímnek. Csak és kizárólag akkor engedtem meg magamnak, hogy szélesen elmosolyodjak én is, míg azt hallgattam, hogy nevet saját magán. – Lehet, hogy bejön, lehet, hogy nem. Még magam sem tudom, de hidd el nekem, hogy nem én leszek az, aki majd fogja magát és felszedi. Én régimódi lány vagyok… - ártatlan pislogásom addig tartott, míg nem nevettem fel én is. Sajnos, amit mondtam, az mind szép és jó volt, de már régen sem voltam az a típus, aki hagyta, hogy csak úgy megtörténjenek vele a dolgok. Akkor is szerettem kézben tartani mindent körülöttem. - Elnézést! – emeltem meg megadóan a két kezemet. Jó, oké, nem is úgy gondoltam az ostobát. Valószínűleg akkor eleve a falkának sem lenne a tagja, bár a kettő nem igazán függött össze egymással. Volt néhány olyan tag, akiket egyszerűen nem tudtam hová tenni, de értelemszerűen őket messzire elkerültem, addig volt meg a kis lelki békém a maga nyugalmában. Egyébként azért boxolgattam belé ilyen előszeretettel, mert nem sokan akadtak, akik ezt megtehették vele. Én ezen kivételes személyek közé tartoztam, és szerettem is élni ezzel a kiváltságommal, ha lehet ezt így nevezni egyáltalán. - Ez volt a cél, hogy legalább neked fájjon kettőnk közül – azért egy utolsó vigyorral még megajándékoztam, mielőtt elkezdtem volna kiüríteni a kocsmát. Néhány perc kellett hozzá, addig nem is nagyon figyeltem arra, hogy Shane mit csinál, csupán a zene és a hangerő változását észleltem. Addig legalábbis, amíg meg nem láttam, hogy felmászott az egyik asztalra. Eleve kissé instabil volt, mert nemrég verekedés tört ki és szegényre ráesett az egyik rendbontó, nem túlzottan örültem neki akkor sem. Legszívesebben fejbe csaptam volna vele a férfit, ha nem lettem volna olyan mérges az okozott kárért. Erről azonban direkt nem szóltam a táncoló északinak, csak két karomat összefonva figyeltem a produkcióját, egyik szemöldökömet kihívóan vonva fel. - Örülök, hogy minderre van időd, de le fogsz esni onnan. Elhiheted, hogy én nem kaplak el, az is biztos! – magamban szinte már számoltam vissza, hogy mikor billen ki az asztal lába és köt ki ez a nagy ember a földön. – Mondom én! – figyelmeztettem, és ugyan elfogadtam a kezét, ám én a mellette lévő asztalra álltam fel, előre gondolva a következményekre. – Ha megütöd magad, nem fogom megpuszilgatni a sérüléseidet… - kötöttem ki előre, feltartva a mutatóujjamat. – Na, add azt az üveget! – nyújtottam át érte a kezemet, nyitogatva-zárogatva az ujjaimat, hogy így sürgessem őt kicsit.
Kezdőlap
//
