A Meditációs teremből kilépve első dolgom az volt, hogy idétlenül végigugráljam az utat Naomival a csokiboltig, s jól bevásároljunk mindenféléből. Önnönmagam jutalmazása sosem állt távol tőlem, de most úgy voltam vele, hogy barátnőmet is én jutalmazom, így szó nem eshetett arról, hogy fizessen bármit is. Amit csak megkívántunk azt a kosárba szórtam, mit sem törődve azzal, hogy mennyibe fog kerülni. Azért ahhoz rendesen kerestem, hogy ne csapjon földhöz egy kis „csokiadag” kifizetése.
Végül a halom boldogsághormonnal felszerelkezve értem haza, immáron egyedül. - Halihó, naplopó! – köszöntem fennhangon, már csak megszokásból is.
Természetesen semmi válasz nem érkezett, de nem is vártam. Lassan el kellett volna gondolkodnom azon, hogy új albérlőt keressek, ha már a régi így elpályázott, de nem vitt rá a lélek. Claude az Claude, s lassan egy éve itt él velem – na jó, ez túlzás, hisz szinte sose látom, de néha hallom, szóval feltételezem, hogy benéz ezért-azért, ha más dolgot nem művel, hát a hűtőm tartalmát fosztogatja, de nem nagyon érdekel – és bár minimálisra csökkent a kommunikációnk, azért nincs ellenemre a tudat, hogy nem vagyok egyedül.
A kanapéra dobom magam, kicsomagolok egy chilis-meggyes töltelékkel rendelkező étcsokitáblát, majd miközben betömök egy kockányit belőle, előkapom a telefont és belépek az üzenetekbe. Kikeresem a Dimitrisszel való smsváltásomat, majd már pötyögöm is az új üzenetet.
- Ma este buli? Hírem van! O'Connors, hétkor. Én csak nyolcra megyek, akkor talán egyszerre érkezünk. : P
A válaszát megvárom, de közben már nekikezdek készülődni biztos, ami biztos alapon. Végül a megadott időre – jó-jó, rendes vagyok és hétre érek oda, nem számít, ha egy órát kell várjak, megszoktam és különben sem gondoltam komolyan, amit írtam, csak szemtelenkedtem kicsit – érkezem az o'Connorsba. Vörös tincseimet ezúttal kiengedve hagytam jórészt, csak félig fogtam fel őket pár hullámcsattal, s a mai nap is a türkizé. Nem szándékosan, egyszerűen valahogy Dimit illetve mindig így sikerül. Ujjatlan, türkiz felső, hátán zipzárral, elül meg flitterszívecskével; hozzá farmer és szintén türkiz magassarkú, a kedvenc bulizós cipő. Sminkeltem is, a mindennaposnál egy fokkal erősebben. Elvégre bulizunk, nem igaz? A bejárat felé tekintgetek, izgatottan várom, hogy Dimitris megérkezzen. Ajkaimról le se lehet vakarni a mosolyt.

alcohol is free

Hehe.
Csak úgy, hehe.
Na jó, lehet, hogy kicsit kárörvendek, meg ilyenek, de úgy érzem, hogy most megkapom a nekem járó faszlógatást. Mármint, azért mégis csak csináltam egy elhívást idén, meg tolószékben voltam, és sárban is pancsoltam és bányában is voltam, szóval cseppet sem sértődtem meg, amikor kiderült, hogy a vizsgaidőszakban rám nincs szükség. Jó, előtte azért volt, hiszen mégis varrogattam, meg elvoltam a mazsolákkal elég sokat, de most jó tudni, hogy az éves adagot én már letudtam, míg a többiek csak most kezdenek bele. Kár, egyébként. Emlékszem, amikor Steven vizsgáztatta Alice-két, hát én majdnem szélütést kaptam attól a merev és demagóg pedagógiától, amit ott folytatott. Mindegy, bízom abban, hogy az én Scarletem jó kezekben lesz Adamnél.
Úgyhogy úgy voltam vele, hogy ám legyen, eljövök és kikapcsolok kicsit, meg egyébként is rég voltam már errefelé a bundás pajtásaim között. Dee már ismer, barátságos csevelybe sikerül elegyednem vele, de úgy tűnik, hogy ma elég rossz napja van. Láttam befutni Darrent, neki csak vigyorogva integettem, ezen kívül a be-betévedő emberekkel folytattam magasröptű beszélgetéseket. Idegenekkel, ilyesmik. Szeretek beszélgetni.
Az az izé zizeg a zsebemben, szóval így másfél üveg Sangria után kicsit kótyagosan veszem elő a készüléket. Húbasszus, nem látok, hát nyissam már ki a szememet.
Első blikkre felkiáltok, hogy Scarleeet, aztán amikor mindenki kellően marhának néz, elkezdek pötyörészni neki.
- Ha előbb érsz ide, mint én, jössz nekem egy körrel. Puszimuszi.
Hogy ezt a puszimuszit milyen ostobán nehéz volt leírni! Sebaj, megkértem az aktuális beszélgetőpartneremet - valami Jim -, hogy nézze már meg, jól írtam-e mindent, és mivel valamiért bíztam benne, gondoltam elküldöm. Aztán kiitta a sörét, és sebesen távozott. Szerintem baja volt a puszimuszival.

Fogalmam sincs, hány óra van, de áttelepülök az ablak mellé. Amikor pedig látom, hogy Scarlet közeledik, szélsebesen vetődöm hasra, hogy laposkúszásban bebújjak a billiárdasztal alá. Persze Dee fel van háborodva, de én lepisszegem.
- Csss, ne mondd ki a nevemet, bevetésen vagyok!
Aztán felsóhajt, és hagyja a gyereket játszani. Kedvelem.
Minden esetre megvárom, hogy Scarlet a pulthoz orientálódjon, aztán kikommandózom magam, leporolom magam, mert hogy nézek már ki, az istenekre, de tényleg, aztán kicsit kócosan odalépdelek mellé, és lehuppanok a székre, mintha nem is ismerném.
- Még egy Sangriát! A hölgy fizet!
Aztán odafordulok felé, kacsintok egyet, majd némi hatásszünet után se szó, se beszéd, átölelem. Lehet kicsit erősen, de szokja csak. Az elválással együttesen cuppanós puszit nyomok az orcájára.
- Csak vicceltem. sose hagynám hogy fizess. Úristen, hogy néz már az ki?! Nagyon jól nézel ma ki Scarlet. Mesélj, mit ünneplünk a szabimon kívül?
Persze sejtésem az van, de milyen poéngyilkos(bálna) lennék már, ha előre gratulálnék? Naugye.

Vinnyogva nevetek fel a puszimuszin, még a szemceruza is kiesik a kezemből, természetesen bele a csapba. Még jó, hogy nem megy le a lefolyón, ahhoz azért elég méretes darab.
- Te milyen hülye vagy! – nevetgélek egy ideig, majd inkább szemhéjtusra váltok, s azzal húzom ki a szememet, hagyom a megvizesedett ceruzát a csodába. Imádom ezt az embert, de komolyan! Nagyon örülök, hogy egy hozzá hasonlót kaptam mentornak, s nem valami karót nyelt vackerát.
Nem értem ugyan, hogy miért írta azt, amit, s ide nekem a rozsdás bökőt, hogy én leszek ott előbb, no de azért nem írok neki vissza semmit, mert hátha én maradnék alul. Sangriát azt kaphat anélkül is, hogy fogadásokba bocsátkoznánk.
Mivel amikor belépek, valószínűleg már az asztal alatt szedegeti a pormacskákat, így nem látom meg, hát már nyúlok is rá a telefonomra, hogy küldjek neki egy smst, de végül nem jutok el odáig. A mellém telepedő alak felé kapom a hangra a tekintetemet, s már épp szólnék valami csípőből születő, epés viccet vissza, amikor következik az ölelés.
Hirtelen ragad el nagyon sok érzés és gondolat. A puszit még érzem cuppanni arcomon, de az agyam totális mértékben kikapcsol. Amit ebből Dimitris tapasztalhat az egy nevetés, jó a kedvem, na! Nem tehetek róla. Ő az oka, ő tanított ki olyan jól, hogy levizsgázzam. Ez jó ok, nem?
- Ugyan már, modern világban élünk, s egy Sangriától nem mennék még csődbe! – eresztek meg egy kacsintást, illetve eresztenék, de még időben meggondolom magam és nem vetemedem ilyesmire. Sokkal inkább a rendeléssel foglalkozom.
- Tequilát, duplán! – adom le a magam részéről az ünnepi „menü”-igényt, Dimitris felé fordulok. Beleborzolok az amúgy is kócos hajába, úgy látom, hogy neki most még a kilenc is páros, szóval csak nem fogja leharapni a kezemet miatta. Meg amúgy is, vele idétlenkedni mindig öröm. Csak az agyam ne kattogna ennyire!
- Hogy mit? – billentem enyhén oldalra a fejemet, tettetve az idiótát. Végül szélesre, fejet fül nélkül körbeérősre szaladó vigyorral nyilatkoztatom ki a tutit.
- Levizsgáztunk ma Nonóval! – majdnem kicsúszik a számon, hogy szintet léptem, de még idejében nyelem le. A megérkező tequile belém fojtja a szót annyi időre, amíg sót hintek a kezemre, majd rituális nyalás.ivás-citromszopogatás által agyzsibbadottan ölelésre nem tárom karjaimat Dimitris felé.
Valóban meg akarom csak ölelni, de valahol fele úton elvesztem a kontrollt, s tenyerem az orcájára fut, hogy a kedves és köszönetteljes ölelésből nemes egyszerűséggel egy az ajkaira cuppantott puszi legyen. Fel se tűnik, hogy mit sikerült összehozzak, nem igazán gondoltam át. Csak elöntött a hála, a boldogság és a ma megevett csokoládénak is lehet tán köze ahhoz, hogy elvesztettem a józan ítélőképességemet.
- Úbasszus! – szalad ki a számon, amikor sikerül rájöjjek, hogy kicsit se voltam illendő. Próbálok nem nagyon mélyre süllyedni és igen könnyeden kezelni a helyzetet. Abban persze nem reménykedhetem, hogy nem vette észre, elvégre megcsókoltam, ha puszi volt, akkor is. Bakker! Vajon ebből most le fog esni neki, hogy? De égő! Remélem ivott már eleget ahhoz, hogy ne gondolja túl. Mindenesetre megpróbálom menteni a helyzetet.
- Hoztam neked csokit! – hülye. Ez ám a mentés! Bár az igazat szólom, valóban hoztam. El is kezdek utána kotorni a táskámban. Már sejtem, milyen lehetett a Reischtagnak annak idején.. Mit gondoltam magamról, te jó ég? Tipikus P.S., magasfokon. Ennyi erővel szerelmet is vallhattam volna neki, attól sem gyulladnék jobban fel..

Mintha rémlene valami arról, hogy beszéltünk róla, hogy attól mentse meg Poszeidón, hogy engem részegen lásson. Meg valami olyasmi is, hogy vele meg ne nézzek filmet vagy mi. Vajon van itt valahol egy DVD lejátszó? Hirtelen fontosnak tűnik a kérdés, de csak néhány pillanatig, mert aztán felhorkantok azon, hogy esetleg csődbe menne a sangriától.
- Erőszakos vagy. De jó, legyen!
Adom meg magamat, mintha egyébként olyan marha nehezen menne. Lovagias vagyok én, épp csak lovam meg páncélom nincsen, de a lovagok meg nyugodtan bekaphatják, ha nem tudják élvezni azt, hogy egy nő kényezteti őket. Például egy kör piával.
- Nahát! Mit nem mondasz! - tettetem a csodálkozást - Ez a minimum, már ne is haragudj... - lóbálom meg a poharat az arcom előtt, de aztán csak elröhögöm magam - Na, nem vagyok ám bunkó, na! Na. Gratulálok drágám, de azért valahol mindketten tudtuk, hogy ez nem is lehetne másként.
Vagyok annyira egoista, hogy akinek a tudásához én magam is hozzáadok, az nem bukhat meg. Persze, ha Scarlet egy bot lenne, akkor talán megbukna, de én hívtam el, és amikor elhívtam, cseppet sem tűnt leszakadt fadarabnak, hanem egy ígéretes Őrzőnek, úgyhogy amellett, hogy együtt örülök vele, még büszke is vagyok, és valahol természetesnek veszem, hogy így alakult.
Gondoltam megosztom vele, hogy ő már most fényévekkel jobb nálam, mert én az ő korában marhára nem tudtam volna levizsgázni, sőt, de akkor úgy tűnik, hogy majd jól egymás nyakába borulunk megint, szóval nem törném meg a pillanatot saját magam oltogatásával. Meg módom sem nagyon lenne rá, mint a mellékelt ábra mutatja, ugyanis a lány olyan lendülettel tapasztja be a bagólesőmet, mintha... Nem is tudom.
A szemeim nyitva maradnak, el is csodálkozom a dolgon, hogy hoppá, azért biztos nem lehet kellemes, mert büdös vagyok, még a kilélegzett levegőm is cefreszagú. Meg persze némi fáziskéséssel ugyan, de tudjuk, hogy az éhes disznó kurva hangosan tud visítani ugyebár. Egyéb iránt nem veszem zokon, ez igazság szerint nekem természetes a maga módján, így amikor ő végül leáll matatni a táskájában, én csak ülök, mint egy szamár és pislogok. És még mindig, még mindig.. És nem azért, mert megtörtént, hanem mert nem értem, hogy ebben mi volt olyan nagy dolog.
- Ó, igazán nem kellett volna! Köszi!
Veszem át a csokoládét, és ahogy felém fordul minden bizonnyal a mozdulat közben, úgy egészen pofátlanul én dőlök el felé, és megismételve az ő korábbi gesztusát, most én nyomok valami csókfélét Scarlet ajkaira.
- Ez is ilyen Mallory-s dolog, mi? - öltök nyelvet, utalva arra, hogy a számtalan családi szokás közül akár a szájrapuszi is lehet valami ilyesmi, hiszen itt Amerikában ez marhára hétköznapi. Családtagok között persze, és ezt még így, sangriaittasan is tudom, de olyan jól esik húzni vele az agyát. Szegény lány. Ha tudná, mennyire cuki, amikor zavarog.
- Szerintem igyál még. - teszek építő jellegű javaslatot, utalva arra, hogy még pár tequila, és ő is a maga egyszerűségében fogja kezelni a dolgokat.

Felnevetek.
- Vonzod az erőszakos és uralkodó típusú nőket. Szerintem én semmi vagyok Evához képest, szóval.. – hagyom függőben. Már eljutottam odáig, hogy nem Eva nénizem a könyvtáros asszonyt, s nem is múmiázom hangosan, csak hogyha nem vagyunk nyilvános téren. Apropó múmia.. meg kéne nézzem újra a filmeket. Szerintem új értelmezést nyernének. Csak utána nem szabadna egy ideig Eva közelébe mennem, mert belefulladnék a saját röhögésembe.
- Meg is nézhetnéd magad, hogyha bunkóznál velem! Egyébként nagyon köszönöm. A felkészítést és a gratulációt is. – öltök rá nyelvet. Nem a hivatalos úton vagyunk, így nem szégyellem magam amiatt, hogy erőteljesen eleresztem a nyelvemet. Szó szerint és átvitt értelemben is. Nekem nem kell inni ahhoz, hogy meglehetős eszementséggel viseltessek a történetekben. Mondjuk azért most sikerül túlszárnyaljam magamat ezzel az át nem gondolt baromkodással.
Elcseszett egy első „csók”, ha szabad ezt egyáltalán annak nevezni. Nem tudom mi vett rá, az-e, hogy részegnek látom, az-e, hogy fel vagyok dobva vagy az-e, hogy eleget beszéltem már erről Naomival – na nem konkrétan arról, hogy hálám jeléül szájrapuszit adok Diminek – ahhoz, hogy meg is cselekedjem. Mindenesetre azért arra szerencsére nem ragadtattam magam, hogy megpróbáljak rendes csókot kiprovokálni, így nem is égek annyira, mintha még egyszer annyira égnék. Olyan apróságok, mint az alkoholgőz már meg sem ütnek. Ki mondta, hogy logikusan gondoltam át a tettemet?
Átadom inkább a csokoládét – rumos töltelékű, vastagtáblás, ha beleharap majd, akkor esélyesen éppúgy kifolyik belőle a töltelék, mint ahogy a konyakmeggyből is ki szokott – hátha ezzel sikerül átlendülni a holtponton. Érzem, hogy ég még az arcom, tehát biztos vörös vagyok, de
- A csokoládé mindenre gyógyír és a legjobb ajándék. – magyarázom lelkesen, mert amíg beszélek addig nem törődöm semmi mással. És nem is agyalok azon, hogy mibe kevertem magam. Egészen addig a pontig működik, amíg Dimi nem viszonozza az elejtett cselekedetemet. A visszakérdezésére először csak elkerekedett szemekkel pillogok, majd megpróbálom egy könnyed legyintéssel elütni a dolgot, de egészen más szalad ki a számon.
- Nem. És csak akkor csináld, hogyha komolyan gondolod. – jegyzem halkan és kissé ridegen. Nagyszerű! Én kezdek el hülyét csinálni magamból, ő meg játéknak veszi és megadja a lehetőséget arra, hogy kimásszak a helyzetből könnyedén, nevetve, erre sikerül kinyilatkoztatnom igen sótlan és szigorú véleményemet. Mosolygok ugyan és a pultra támaszkodásomban benne van a kellemes este habkönnyűsége, de.. ettől még ami kiszaladt, az kiszaladt.
- Bár kétségkívül vannak olyan kultúrák, ahol ez családi szokás. – evezek vissza a viccesebb régiókba, hátha sikerül. Majd megint előveszem az előbbi igen kellemes témát. Csokoládé.
- Vigyázz majd vele, véletlen se harapj ketté egyetlen kockát se, mert kivész belőle a lényeg. Nem lőttem mellé a rummal, ugye? – nevetek rá. A megjegyzésére csak legyintek.
- Egye kánya! – tűrök fülem mögé egy hajtincset. Nem nagyon akarják a hullámcsattok helyükön tartani a frizurám. Kíváncsi vagyok hány percig bírom még ezt, mielőtt szétbontanám az egészet.
- Ma este bulizunk. – jegyzem, s ezzel a lendülettel kérek még egy tequilát magamnak. Nem, nem duplát. Sose voltam nagy szeszkazán, anélkül is megy az ereszd el a hajamat, mint a példa is mutatja.
- És, mióta aljasodsz itt? – teszek fel egy könnyed kérdést, hogy haladjon is valamerre ez a társalgás. Minél messzebb lehetőleg a zavaromtól és attól, amit nem kellett volna kimondanom. Jó, hogy ivott. Talán így nem érti meg.

- Ebben lehet valami...
Vakargatom meg a szakállkámat teljesen komolyan. Persze irtózom már a gondolattól is, hogy valaha is papucs legyek, amikor én balkán szeretőnek képzelem magam, de egyébként tényleg. Anyám is ilyen volt, Nita is ilyen volt, bár őt sikerült átejteni a palánkon. Evával ezt meg sem próbálnám, Scarlet pedig nem szolgált rá, hogy mindenféle palánkokon dobálgassam. Oké, hogy vörös, de nem kosárlabda.
- Párszor még lesz benne részed, hacsak nem zuhan rám egy aszteroida.
Persze mindig az első alkalom a leghangsúlyosabb, erre tessék, itt vagyok, olyan részegen, mint egy paplan. Mondjuk én tuti fogok rá emlékezni, meg gyanítom, hogy Scarlet is, csak nem mindegy, hogy hogyan.
Más körülmények közt talán elkezdenék kötözködni, hogy hát kérem, én nem is vagyok sebes, hogy gyógyírra szoruljak, de ennél most van más fontosabb dolgom is. Legalább is sokkal fontosabbnak tűnik a kiemelten oldott hangulat fenntartása, esetleg tovább fokozása, hiszen ne mondja azt senki, hogy ebben nincs semmi élvezetes.
Hát, pedig úgy tűnik, hogy Scarlet nem élvezi olyan könnyed és szertelen módon, ahogy én teszem. Elhümmentem magam a kijelentésére, egy csipetnyi bűntudat is bekúszik az érzéseim közé, bár inkább csak sajnálom, hogy az eddig olyan könnyed carpe diem sodródás úgy tűnik, hogy véget érni látszik. Egy bizonyos aspektusból persze. Nem vagyok az a sértődékeny típus.
- Szóval akkor te ezek szerint komolyan gondoltad.
Inkább kérdeznem kellene, de ehelyett mégis kijelentő módban koppan a mondat a poharam aljával párhuzamosan. Én nem gondoltam komolyan. Vagyis ez így nem teljesen kerek. Be vagyok rógva, és komolyan úgy gondoltam, hogy ez jó móka lesz, kellemes kikapcsolódás mindenféle kérdések meg magyarázatok nélkül, húzzuk egymást, aztán egy óra múlva ki tudja hol és hogyan röhögünk két pofával bele a világba. Persze valamivel józanabbul biztos nyakon vágnám magam, mert szeretem Scarletet, és hülyeség lenne úgy kezelni, mint bárki mást, mert fontos nekem és alapvetően nem kockáztatnám meg, hogy pár óra szórakozásért esetleg... Csorbuljon a kettőnk közt lévő kapocs. De most ittam. Szóval ez mind nem számít.
- Nem, teljesen pontosan lőttél, kedves elsőtiszt! - forgatom meg a csokit a kezeim közt - Ha nem lennék az, aki, tuti, hogy kalóz lennék.
Nevetek fel, és úgy gondolom, hogy jobb lenne, ha inkább nem esnék neki a csokinak, mert jelen állapotomban biztos nem tudnám normálisan megenni, úgy, ahogy Scarlet javasolta. Plusz az ízét sem érezném rendesen.
Élénk tapsikolással fejezem ki az örömömet az újabb kör pia rendelése hallatán, és bárgyú vigyorral támasztom az arcomet a bal tenyerembe, oldalvást fordulva, hogy lássam, ahogy Scarlet eltünteti a tequiláját. Persze ez a folyamat nem valami hosszadalmas, bénán is nézne ki, ha valaki úgy inná a felest, mintha likőrt szopogatna.
- Nálad mit jelent a buli? Mit csinálsz, amikor bulizol?
Érdeklődöm, mert sokakkal találkoztam már, akik koránt sem úgy értelmezték az ereszd-el-a-műhajamat fogalmát, ahogy én.
- Nem tudom... Úgy tizenöt sangria óta. Tudod, csak beugrottam, rég voltam itt, és most nem kell vizsgáztatnom, szóval... Lazulok. A szemeszternek is mindjárt vége, meg nem árt, ha néha összefutok pár haverommal.
Történetesen a szőrösebbekkel, mert hogy azért akadnak olyanok is szép számmal, ami király, mert legalább engem nem utál a farkasok többsége annyira, mint úgy általában az őrzőket szokták.

- A helyes mondat úgy hangzik: ebben van valami! – hangsúlyozom ki a „van”-t, s bólogatok is hozzá okoskodón, mielőtt elnevetném magam. Nem tudom előre megmondani, hogy akkor is mernék-e ennyire szemtelen lenni vele, hogyha nem lenne italos állapotban, de hajlok arra, hogy igen. Azért nem olyan süketrészeg, hogy ne értse meg, hogy miről is beszélek, s különben is. Ilyen vagyok, szemtelen. A menzán sem voltam ennél karót nyeltebb nőszemély, így nem érheti az a szó a ház elejét, hogy túlzottan összemelegedtem volna a mentorommal és többet mernék megengedni magamnak az idő elteltével.
- Kétlem, hogy van az az aszteroida, aminek éppen görög palacsintára lenne gusztusa! – humorizálok. Mondták már, hogy nem kellene, de nem értek a szóból. A humorom szerintem fenomenális, csak a világ nem ér fel hozzá. Na jó, ez így nyilván nem igaz. Tudom én, hogy nem vagyok vicces mások számára, de úgy vagyok vele, hogy elég, ha én élvezem. A reakciók felbecsülhetetlenek.
Ha már gusztusról van szó, nesze nekem. Cselekszem ahelyett, hogy gondolkodnék és utána még beszélek is mindenféle olyasmit, amit jobb lett volna először megrágni, s nem kimondani. Mindegy, már így esett, a megjegyzése úgy vág kupán, ahogy ősasszony csapkodta fejbe a férjét, hogyha a szomszéd barlangba ment mamutbőrt gyűrni. Megengedek magamnak egy meglehetősen zavart, pírba fúló vigyort és egy könnyednek szánt legyintést.
- Áh! Ki mondta, hogy rám is vonatkozik a komolyan gondolós szabály? – próbálkozom igen vérszegényen, főképpen mivel tekintetem a szavaim vidámsága ellenére is nagyon komoly marad. Igen, komolyan gondoltam. Illetve nem gondolkodtam rajta, de ettől még a komolyságra hajaz bennem ez az egész. Viszont tudom, hogy baromság, szóval nem is megyek mélyebben bele. Jó, hogy van csoki, amiről társalogni lehet. Életmentő édesség!
- Lesz még farsang, felírom a „Milyen jelmezben szeretnéd látni az ismerőseidet?”-listámra a kalózodat. - nevetem el magam, mert ahogy így beszélünk róla, képtelen vagyok nem elképzelni őt kalóznak. Meg kell állapítsam, hogy illene hozzá a szerep, bár azért két szemmel szerintem jobban mutat, szóval a félszemű sztereotípiának nem biztos, hogy érdemes lenne megfelelnie.
A tapsolására első körben csak megforgatom vigyorogva a szememet. - Könnyű neked örömet szerezni! – ingerkedem kedélyesen, majd pillanatot intve teszek egy röpke kitérőt a mosdók felé – muszáj smst írjak Nonónak – s onnan visszatérve pedig újra a sószórós, kéznyalós, tequilalehajtós, citromharapós műsort veszem elő. Annak ellenére, hogy nem szoktam inni, a tequila finom. ÉS mindig Naomi jut eszembe róla. Meg mostantól valószínűleg Dimi is fog. Bár ezt az előbbi fiaskót elgondolva az a véleményem, hogy egy darabig nem iszom tequilát csak sötét helyen, hogy az elsüllyedős-vörös fejem ne virítson ki a felidézett emlék hatására.
- Természetesen táncolok! – húzom ki magamat teljesen büszkén ültemben.
- Táncparketten, asztalon, pulton, akárhol. Menzán.. tudod! – kélne el itt egy kacsintás, de csak hangomban jelenik meg az íze. Az egy jópofa nap volt.
- Hát te? Iszol.. és? – teszem fel a kérdést a bulizási szokásait illetőn. Az ivást azt látom rajta, de nyilván mással is leköti magát. Táncolni tud, ezt meg kellett állapítsam, szóval akár az is szóba jöhet. Érdekel, máskülönben nem kérdezném.
- Akkor gondolom nem az ökrök sorát gyarapítottad. – célzok ezzel arra, hogy a mondandómból leszűrtem, hogy nem egyedül ivott.
- Igazán nem akarok én semmibe belezavarni. Ha volt társaságod, akkor.. – nem fejezem be. Gondolom érteni fogja szabadkozásomat. Továbbra sem gondolom úgy, hogy rossz ötlet volt ez a spontánság, de ha épp a haverjaival lazult, ahogyan fogalmazott, akkor lehet jobb lenne elpályázzak. Bár az is igaz, hogyha annyira a haverjaival lenne, nem ült volna mellém. Okfejtés befejezve. Inkább az estét élvezem!
- Bevallom, nagyon paráztam, hogy nem sikerül a vizsga. Életemben vizsgán így nem izgultam még. - veszek fel egy másik fonalat.
- Neked mik az első vizsgás tapasztalataid?

Csak amolyan "kikéremmagamnak" hanglejtéssel röffenek fel a korrekciója során. Ám azt egy percre sem állítom - meg nem is fektetem -, hogy esetleg tévedne. De ha igaza is lenne, nem dörgölném csak úgy a fitos kis nózija alá, mert a végén még elbízza magát. Azt meg persze nem szeretném, mert úgy a vicces, hogy kölcsönösen oltogatjuk egymást. Az már nem vicces, ha ez az egyensúly felborul.
- Mi az, hogy kétled? Szerinted nem lennék elég jó a világ bármelyik asztredo... asztredoijáda... asz-te-ro-i-dája számára? Hallatlan!
Aszteroida. Nehéz szó. Főleg a ki tudja hányadik pohár ital után, de valami azt súgja, hogy ez most senkit sem érdekel. A bénázásom tökéletes jogalap lesz arra, hogy újból kinevessen. És amilyen hülye vagyok, vele nevetek én is.
Aztán már nélküle, hiszen őszintén szólva eléggé úgy fest, mint aki nem igazán vette jó néven, hogy partnerként léptem fel ebben az egész csókosztós mizériában.
A magyarázatára azért a homlokom közepére szaladnak a szemöldökeim, bár ez a nyílt arckifejezés sokkal inkább köszönhető az illumináltságomnak, mint annak, hogy valóban ki akarom fejezni az ezzel kapcsolatos ellenérzéseimet. Fiatalabb koromban erre valami olyasmit mondtam volna, hogy "hát lekapsz, meg én is, és még én vagyok a gyökér?", de most megelégszem valami egészen mással.
- Akkor azt hiszem nem leszek más, csak a szórakozásod áldozata. Ez csúnya dolog ám, Scarlet.
Talán kicsit tovább próbálom fenntartani a szemkontaktust, mint kellene, vagy ha azt nem is, akkor kicsit tovább bámulom a fülét. De ám legyen, én szívesen leszek az áldozat, velem lehet beszélni, nem vagyok én olyan marcona.
Bár a csúnya dolog talán az, hogy nem csak a szesztől bizsereg a halántékom, hanem attól a komolyságtól is, ami az ő arcát üli meg. És azt hiszem, hogy pontosan tudom, hogy miről van szó. Viszont ennek megvitatását bölcsebb lenne józanabb időkre hagyni azt hiszem, mert én bulit meg ünnepet ígértem, és nem szeretek én lenni az, aki elcseszi a karácsonyt.
- Muszáj pont kalózt? Az idei Alyeskán Jack Sparrownak öltöztem. - kár, hogy nem látta egyébként - Inkább felveszem neked kedden, és úgy tartok neked órát, na?
Képes lennék rá. Beszambáznék a szentélyhez, és megölelném a totemet. Neem, ilyet nem csinálnék, de így belegondolva nagyon jó mókának tűnik.
- Ó, ha te azt tudnád!
Kiáltok fel a megállapítására, aztán hagyom, hogy távozzék - az illemhelyre. Milyen szépen fogalmaztam.
Távollétében először csak leborulok a pultra, és a homlokomat a tenyereimbe támasztom. Meg fújva felprüszkölök, mint egy paci.
~ Szép volt, pajtás... ~
- Ahh, könyörgöm ne mooooost...
Motyogom lefelé, és bárki hallja, szerintem teljesen biztos lehet abban, hogy annyira benyestem, hogy magamban beszélek. Addig jó nekem.
~ Hm, jóvan'. Egyébként is sokkal érdekesebb meccs megy a tv-ben, úgyhogy majd beszélünk, ha akarod. ~
- Menjinnen...
Dünnyögöm, és Lex megy. Mert Lex legalább még törődik az érzéseimmel. Szipszip. Persze igyekszem rendbetenni magam, és úgy tenni, mintha nem omlottam volna össze cseppet a korábban történtek miatt.
Amikor visszatér, és a menzát emlegeti, nosztalgikus finomsággal, hümmentve nevetek fel. De rég is volt! De jó is volt.
- Ja! Igaz... Tényleg. - nevetek fel, bár őszintén szólva ha most kellene nekiállnom rázni a popsimat, lehet, hogy örökre kitiltanának a kocsmából - Hát, én iszom. Meg trécselek. Meg ha lenne nálam gitár, szerintem zenélnék is, meg énekelnék valamit. De egyébként teljesen mindegy, csak legyen jó a társaság.
Amivel jelen pillanatban semmi probléma sincs, szemmel láthatóan tudunk úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, és egyelőre ez így kényelmes.
- Igen, van. Volt. De épp lelépett, amíg pisiltél, mert szerinte a meccs izgisebb, mint én. - panaszkodom egy kicsit Lexre, mintha csak hús-vér személy volna - Annyi baj legyen, úgyis túl sokat vagyunk együtt, tudod.. nyissz-niyssz, el kell vágni néha azt a köldökzsinórt, ha már egyszer meghót.
Így van ez: emberek jönnek-mennek, engem igazából az sem zavar, ha egy teljesen idegennel kell beszélgetnem, hiszen tudhatja. Egykor még ő is idegen volt számomra, bár... Soha nem lehetett egészen az.
- Ja, hát engem meghúztak. - jelentem ki tök természetesen - Napokig azt se tudtam, hol áll a fejem, lábra sem bírtam állni. Ja nem, várj, ez nem akkor volt! De egyébként tényleg meghúztak, csak nem abban az értelemben. - röhögök egy sort - Elaludtam, elkéstem, megbuktam. Szóval plusz egy évet ráhúztam a dologra, és még csak nem is tanulhattam azt, amit akartam. - boxoló mozdulatokat teszek a levegőbe, és sikerül levernem egy ottfelejtett üres poharat, de fel se tűnik - Különben meg nem az ilyen vizsgáktól meg ilyesmitől kell félni. Tudod mitől kell? Ettől... - nézek körbe a kocsmában - Nem az az igazán ciki, ha elhasalsz egy vizsgán, hanem az, amikor megvan a vizsga, de nem tudsz mit kezdeni vele idekint. Ezért is utálok a négy fal között vizsgáztatni és tanítani, mert nem erre készít fel, hanem valami... buborékvalóságra, és a mestered válik az ellenségeddé, nem pedig attól tartasz, akitől valóban kéne.
Iszom. Nem tudom, hogy ez miért jött ki belőlem, de nem vagyok se ideges, se semmi, csak valamiért fontosnak tartottam ezt megosztani vele. Az lenne ám a szép, ha kiderülne, hogy még ittasan is tudok tanítani...
- Naés? Szakirány? Sikerült már eldöntened biztosra?
Már csak azért is kérdezem, mert én tudom, hogy ez egy rohadtul képlékeny dolog, és amíg rá nem lépsz az útra, állandóan van lehetőséged arra, hogy kacsázz.

Remekül szórakozom azon, ahogy összeakad a nyelve az aszteroida szó kiejtésekor. Várok én türelmesen, hogy ki bírja mondani, majd amikor végre sikerül, vihorászva meg is tapsolom.
- Már éppen akartam javasolni, hogy síkosítsd meg egy kis masszázsgéllel a nyelvedet, hátha akkor jobban kijön ez a fránya szó, de ahogy látom, szépen megoldottad! – ingerkedem pimaszul. Nem is várhat tőlem mást, mindig éles volt a nyelvem, ezzel nyitottam az első találkozáskor is, így csak hozom a formámat.
A megrökönyödés úgy somfordál lelkembe, ahogy csak nem szégyell. Szavainak hallatán nem vagyok képes letörölni arcomról a megütközés egyértelmű jeleit: a nagyra tágult szemeket, sőt, enyhén elnyíló ajkaimat sem tudom megfegyelmezni azonnal. Szórakozásból nem csináltam volna ilyet, pláne nem a mentorommal. Röpke sóhajjal, kissé szomorúan rázom meg a fejemet, megerőszakolom magam, s mosolyt ültetek ajkaimra.
- Szó sincs csúnya dolgokról Dimitris. Épp csak egy részeg férfitől kosarat kapni sokkal kínosabb, mint egy józantól, szóval.. - megvonom a vállamat, legyintek. A kalózos kérdéskörére elnevetem magam. Nagyon kényelmes, hogy erre kanyarodtunk, így ugyanis nem kell azzal foglalkozzak, hogy erőszakot tegyek, jön az a vidám látszat magától is. Lelkes bólogatással tör elő belőlem a minden marhaságra és vicces jelenetre vevő én.
- Én macska voltam, de annak sem a túlzásba vitt fajtájából. Benne vagyok, kedden kalózos napot tartunk. Öltözzek én is az alkalomhoz illőn? Ha nem kell bohócorrot feltennem, akkor szinte bárminek hajlandó vagyok beöltözni. - vigyorgok rá. Nem tehetek róla, a bohócoktól valamiért irtózom. Gyermekkori trauma lehet.
Úgy rémlik, mintha lenne egy régi jelmezem otthon, valami kalózkori ruházat imitációja. Egy szemkötőt varrni semeddig se tart hozzá.
Visszakanyarodva gondolatban az előbbiekhez a mosoly elhal és nehezen jön vissza, éppen ezért távozom egy időre, hogy legalább csak a tükör lássa azt, ahogy pillanatnyilag nem vagyok ura arckifejezésemnek. Mire visszatérek, már megint ugyanaz a könnyed lány vagyok, aki voltam, a felhőtlenség látszatát keltem. Az pedig csak az én személyes, látens szükségletem marad, hogy józanul – az ő józanságában – is megkóstolnám az ajkait. Effektíve nincs rá szükségem. De a felszín alatt ettől még egészen más igazság lakik. De ugye amiről nem tudjuk, hogy szükségünk van rá, azt nem is vágyunk kielégíteni, így örömmel süllyedek el ebben a tudatlanságban. Itt tartottam azelőtt is, hogy Nonó felhívta volna a figyelmemet néhány elég egyértelmű dologra ezzel kapcsolatosan.
- Gitár nélkül nem megy? Kíváncsi lennék a hangodra. Úgy tippelem, hogy nem hasonlít egy kasztrált primadonéra, - férfiasítom a primadonnát - de azért szeretnék erről megbizonyosodni. - kérem fel ekképp Dimit keringőre. A pisilésre megforgatom a szememet. Na ez az, amit nem fogok megbeszélni a mentorommal. A testi szükségletek ürítési része nem tartozik a jó társaság margójára. És különben is csak smsezni mentem ki, de ezt sem kötöm az orrára. Lebdüljünk túl rajta ügyesen. Van is mivel, elvégre ez a ki és hova oldalgott hatalmasra tágítja pupilláimat.
- Már hogy a köldökzsinór hótt meg, a meccs vagy a társaságod? - nem értem. Illetve érteni vélem, de jelen helyzetben szeretnék inkább valós igazságot kapni és nem megmaradni a saját kényszerképzeteimnél az ügyet illetőn. Ez az, amihez nem szeretnék betegesen ragaszkodni, mint elgondoláshoz. Valamiért felüti bennem fejét a rossz érzés. Prue jut eszembe és nem szeretnék rá gondolni, így el is hessegetem magamtól az egészet. Majd válaszol, aztán ráérek elmerülni abban, amiben nem kellene.
- Mi az, hogy meghúztak? - kérdezem reflexből, belevágva a szavába. A magyarázatát hallva felnevetek.
- Ej, a te társaságodban lehet, hogy malaccá kéne avanzsáljak, mert nekik legalább van sertéshálójuk, ami összetartja a belsőségeiket. Ezzel szemben én széthullok a röhögéstől, akármikor találkozunk. - kacarászok. Nem tudom, hogy tequila nélkül is ilyen viccesnek találtam volna a vizsgás történetét, de most nem tudok nem nevetni rajta. Ez tipikus Dimitris, le sem tagadhatná magát.
- Csak a te kedvedért az egyetemen felvehetnék a tantárgyak sorába mondjuk a metafizika helyett a késéselhárítást, bár már nem nagyon fogsz vizsgázni, szóval talán ez mégsem olyan díjnyertes ötlet. - vonom meg a vállamat. Rendelek még egy tequilát. A harmadiktól még nem fogok fejre állni, de egész jó az íze, most kedvem van a fogyasztásához.
- Óvatosan! Inkább a szemem folyjon ki! - ölelem magamhoz a poharamat, látva a mozdulatait. Nem kívánom leveretni vele a tequilámat. Fel is hajtom rögvest, ezúttal is ragaszkodva a sós-citromos rituáléhoz.
- Miért, mit akartál tanulni? - kérdezek rá erre is. Kíváncsi vagyok.
- Itt nem szokott szólni valami hangosabb zene? Gondolom nem kell lábtót mászni a dolgozóknak ahhoz, hogy hangosítsanak rajta. Elég egy gombot tekergetni, ami meg nem a plafon alá szerelt hangfalakon szokott fityegni. Bár.. ö.. a gombok nem is szoktak fityegni. Mindegy! - zavarodom össze kissé, majd legyintek is. Szókincsem megint remekbe szabott, ismét sikerült olyan szavakat használnom, amelyeket normális ember nem. Mallory-féle, mint sok egyéb. S ezen egyebek közé a csak-úgy-adott szájrapuszi nem tartozik. Már megint itt tartok gondolatban? Csesszus! El kéne felejtenem.
- Ez általában mindenféle oktatással így van. Az iskolapadban elég keveset tanítanak azt illetőn, ami majd a való életben vár. Én a magam részéről megtanultam könyvelni, tudok könyvelést készíteni és jól is csinálom, de azt nem mondta senki, hogy mekkora feszültséggel is jár ez az egész, s hány éjszakába kerül, míg elrendezed magadban a lelki válságot és már nem aggódsz azért, hogy mi lesz, ha hibázol, egyszerűen csak tudomásul veszed, hogy nem fogsz hibázni. Ha pedig mégis, akkor kezeled. Ennyi az egész. - eresztem kissé bő lére a mondandómat. Értem én, hogy miért mondta azt, amit, épp csak nem tudom, hogy most ezzel arra akart-e célozni, hogy én nem vagyok még kész arra, hogy a való életben is hasznosítsam azt, amit tanultam tőle vagy csak a levegőbe beszélt. Megannyi kérdés üti fel fejét bennem, s nem tudom őket magamban tartani.
- Kitől kéne valóban tartanom? - bukik ki. Nem így akartam kérdezni, rá is jövök, hogy ez így egy nagy baromság, gyorsan visszakozom.
- Nem úgy értettem, ahogy hangzott! Nem konkrét személyre gondoltam és sejtem is, hogy mit fogsz válaszolni, de tudod, beszédkényszer.. ismersz már! - vakargatom meg zavartam üstökömet, beleborzolva ekképp vörös tincseim közé. Pár az arcomba hullik, kisimítom őket onnan, s fülem mögé tűröm a hajamat.
- Mágus. - vágom rá igen határozottan. Sokat gondolkodtam már ezen és mindig ugyanide jutottam.
- Ez nem afféle szalmalánghazafiság nálam, ergo nem azért mondom, mert te vagy az akitől tanulok, ergo a te tudásod az én leendő tudásom őse, szóval hazafias érzelmeket táplálok iránta. Egyszerűen azt érzem, hogy ez az én utam. Ez túl emocionális hozzáállás, nem? Ehh, gáz! - húzom el a számat. Ha szól valami zene, akkor itt már nem bírom visszafogni magam, muszáj megmoccanjak ültemben a ritmusra.

//10 szó-játék //

- Síkosító? Masszázsgéééél? - fordulok felé, vagyishát igazából nyomulva dőlök, mert érzem, hogy a mozdulat erőteljességétől a formás kis seggem is lecsusszan csöppet a bárszékről - Ó, hogy Zeusz pottyanna le az égi kisszékéről...
Nevetek fel, a hangom pedig az illuminált fűszeresség mellett valami olyasmit is sugall, hogy nagyon csúnya kapcsolók az ilyen jellegű szavak egy ittas férfiember társaságában. Márpedig én az vagyok. Ittas is, mert férfiember is. Na és akkor még ott van az a kibogozhatatlan csomó is, ami legalább annyira gabalyodott, mint az aszteroidaporos nyelvem, mert akkor most kinek mit szabad komolyan, meg komolytalanul... Jajj nekem. Túl sok dolog kavarog a fejemben, ezért is küldöm el a 'csába Alexaioszt, tényleg az hiányzik még, hogy jelen állapotomban olvassa a fejemre, hogy micsoda egy szar alak vagyok.
Nem is tudok mit mondani. Ez a mondat Scarlet szájából szerintem még józanul is kiverné... ööö, lecsapná a biztosítékot. Elszontyolodom.
- Ó, ne! Poszeidón mentsen attól, hogy bohócorrod legyen! Nem kapnál levegőt, és megfulladnál.
Elképzelésem sincs, hogy miért ellenkezek ennyire, pedig tudtommal nem félek a bohócoktól. Szép is lenne a város legerősebb mágusaként sikítófrászt kapni tőlük. A macskajelmezen azonban mosolyognom kell, már ahogy így elképzelem cicában. Mármint, nem szó szerint egy macska belsejében, hanem öltözetben.
Amíg távol van, meghasadt szívem minden húrjával vágyom elmondani neki, hogy nem szeretem szomorúnak látni, énekelni akarok és megvigasztalni. De szerencsére összeszedem magam, mire visszatért, és nem csinálok még nagyobb vágómarhát magamból. De azért bassza meg, szeretnék nyüszíteni, jó? Nem, nem az. Kuss.
Még némileg szomorkásan pillogok felé, de erre a kasztrált primadonra megint röhögnöm kell: eleinte kicsit enyhébb, mint általában, de néhány másodperc múlva már (látszólag) régi fényemben pompázom.
- Várd ki a végét. - fenyegetem meg két korty között - Bemelegítek, 'oszt jó lesz. De még nem, majd ha nem figyelsz. Ha tudom, hogy figyelsz, akkor izgulok, és ha izgulok, akkor tényleg kasztrált primadon leszek, akármi is legyen az.
Az igazság az, hogy azért odázom el az önfeledt dalra fakadást, mert azért most annyira mégsem tudnék önfeledten dalra fakadni.
- Pfff, neeeem, dehogy halt meg a köldökzsinór! - legyintek, és nem is az, hogy a köldökzsinór magában eleve nem élőlény, hanem hogy mégis miért feltételezte, hogy az az ártatlan zsineg épp megmurdelt? - A pajtásom halt meg! - közlöm vele vidáman, mintha nem meghalt volna, hanem épp látogatóban lenne nálam, és közben a legnagyobb természetességgel nyúlok át Scarlet vállain, nyaka mögött pihentetve meg a kis kacsómat - Lex! Nem is meséltem még neked róla? - kérdezem meg saját magamon hitetlenkedve - Ó, pedig ő már úgy ismer téged, hogy... hű! Úgy!
Nagyon! Tekintettel arra, hogy a nap nagy részében mellettem van, ha mágiát használok, akkor meg végképp, és egyébként is hülyeség, hogy a férfiak nem pletykálnak. Meg a lószart. Rosszabbak vagyunk, mint a csajok.
Gondoltam, nem is ő lenne, ha nem kérdezne bele, de hamar felvilágosítom arról, hogy most éppen milyen értelemben húztak meg.
- Mi a franc az a sertésháló?
Igen, sikerült megragadnom a lényeget azt hiszem. Az nem érdekel, hogy nevet, mármint igen, de örülök neki és nem érzem azt, hogy ez zavarná. De most komolyan. Mi a franc az a sertésháló?
- Héhéhé! Fejlődőképes vagyok! - csattanok fel igen harsányan - Ma már sokkal kevesebbet kések, mint ifjú titán koromban. Hoppá, bocsesz.
Pillantok rá a poharakkal kapcsolatban, és nyúlnék is oda, hogy segítsek biztonságba helyezni őket, de félúton bölcsebbnek gondolom magam előtt tartani a praclijaimat. Kevesebb gondot okozok.
- Harcos, mi más? - nevetek fel röpkén - Nem lenne jó a hangosabb zene, mert akkor az emberek nem értenék, hogy mit vartyog hozzájuk a másik. Felőlem áttipeghetünk a dizsibe, ha olyanod van, de ott már nem hiszem, hogy tudunk majd beszélgetni. Maximum üvöltözni, de attól meg megfájdul a torkom, és attól mindig depressziós leszek.
Najó, ez talán túlzás, de pontosan tudja, hogy mennyit hablatyolok általában, és ha a torokfájás visszatart, akkor... Hát, a környezetemnek talán jobb, de nekem gyötrelmes.
Valami borzalmasan mély, együtt érző boldogság éled fel a mellkasomban, ahogy hallgatom az oktatásról alkotott véleményét. Persze, ingázom egyik hangulatból a másikba, de a világ is ingázik velem. Most azonban elfog a vágy, hogy megöleljem, és elhitessem vele, hogy majd mi együtt megreformáljuk az oktatást, ha máshol nem is akkor az UAF-on, mert olyan nincs, hogy ez örökké így maradjon! Túlságosan szomorú a helyzet. Bőszen bólogatok, néha egy-egy kisebb kortyot nyelek az italból, és a végén tényleg áthajolok és megölelem. Mintha meg akarnám vigasztalni, holott - tudtommal - ő már nem is jár iskolába. De talán csak most jön ki rajtam a korábbi hullámvasút mélypontja, és igazából azért esik jól ölelni, mert így utólag szar lenne kimondani, hogy bocsánat. Ráadásul valami olyannal kapcsolatban, amit én egyáltalán nem bánok, de úgy látszik, hogy az ő részéről mégis hibás valami. Már ha lehet az ilyesmit hibának nevezni.
- Tőlem... - nyöszörgöm alig kivehetően a kérdésére - Az lehet? - távolodok el, hogy legalább rá tudjak nézni, és marhára szédülök - Ja. Hehe... Eeeeeeegy igazi faszkalap vagyok.
Nevetek fel keserűen, aztán nagynehezen felkanalazom magam a nyakából, hogy a pulton találjak támaszt újfent. Már nem is emlékszem arra, hogy esetleg komoly választ várt volna tőlem egy igen csak létfontosságú kérdésre.
Amikor pedig végül kimondja, hogy mágussá szeretne válni, a büszkeség keveredik bennem az aggodalommal. Miért most kezdem el félteni? Miért érzem azt, hogy nem akarom neki azt az utat szánni, amit én végigjártam? És ha nem bírja kezelni? Ezt az erőt... A Szellemeket... Eva sem véletlenül olyan, amilyen. És én sem véletlenül vagyok ennyire hibbant. Más magyarázata nem lehet.
- A mentorom azt mondta nekem. Ide figyelj, Dimitris! Ha azt hiszed, hogy a valódi erőd a karjaidban van, most láthattad, hogy ez hazugság! Mert akkor éppen bemutatót tartott, szóval.. érted. Puszta kézzel erre sosem leszel képes! Ezt is mondta. És én kurvára be voltam szarva. - pillantok rá ittas filozofálásom emlékektől fátyolos ködén át - Fénygömböket idézgetni,meg tűzijátékot pukkasztgatni... Neeem, Scarlet. Ez szemfényvesztés. Ez... Semmi. - húzom fitymáló görbületre a számat, és megcsóválom a fejem, amire persze utólag jövök rá, hogy rossz ötlet, de akkor is. Aztán még lejjebb halkítom a hangomat. - Amikor úgy roppantasz össze egy emberi testet a puszta gondolatoddal, hogy azt érzed, hogy az összes ősöd a pokol bugyraiban forog csupán ettől az egyetlen tettedtől... És amikor ezek az ősök az éjszaka közepén a füledbe suttogják a tényt, hogy ez tényleg így van... Ez kegyetlen.
Fogalmam sincs, hogy ez miért bukott ki belőlem pont így, pont most. De én mondtam: velem tényleg nem biztos, hogy jó ölet inni. Mert nem csak idióta vagyok, hanem hangulatromboló is.

- Ha arra gondoltam volna, amire most te gondolsz, akkor nem a nyelveddel hozom összefüggésbe. – jegyzem meg szemforgatva. Nem megyek én sem a szomszédba, hogyha szexuális célzásokat kell tenni, ezért is esik ki a számon az, ami. Mert a nyelv is éppen azt a célt szolgálja egy bizonyos kontextusban, mint a fentebb említett eszközök.
- Mi van? – vonom fel a szemöldökömet enyhe értetlenséggel. - De hát a bohócok se fulladnak meg mind.
Lám, nekem inni se kell ahhoz, hogy olyan dogokon akadjak fent, mint ez. Azt már hozzá sem teszem, hogy nem is értem hogy jön ide Poszeidón, hiszen legjobb tudomásom szerint ő nem volt bohóc és az orra sem volt nagy. Biztosan a kalózos dolog szülte az ihletet, hiszen azok tengeri medvék, Poszeidón pedig a tengeristen. Szeretem a mitológiát, erre rá kell jöjjek a mosdó felé haladtamban, smsírás előtt. Poszeidón tengere momentán nagyon is jól jönne. Elsüllyedhetnék benne.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezek vissza, mert a szomorkásság nem kerüli el a figyelmemet. Illetve, valamilyen szinten de, elkerüli, csak úgy vélem, hogy iylesmit fedeztem fel nála, de nem vagyok benne biztos, így inkább nem hagyom elsikkadni, hanem rákérdezek. Aztán a könnyedebb vizek felé evezgetve emlegetek mindenféle primadonokat, s örülök, hogy tud nevetni, mert ez azt jelenti, hogy nem öltem meg a társalgásunkat azzal, amit a kosarakról mondtam.
- A primadonna férje. Ja, nem! A férfi párja, de nem úgy párja, hogy a párja. Szóval vezető férfi énekes. Bonviván igazából, de ez nem olyan szép szó, mint a primadon. Ahogy a szubrett sem olyan szép, mint a primadonna, bár tény, hogy a szubrett az a második női énekes, szóval nem is jelenti ugyanazt. Hű, ebbe belekeveredtem. Tudod még követni? – állok meg egy pillanatra, s nézek kérdőn Dimitrisre. Nem csodálnám, hogyha nem értette volna a felét sem annak, amit mondtam, mert ha a helyében lennék, én sem érteném magam. Ez van, ha valamibe nagyon belemerülök.
- Ülj már meg rendesen azon a széken! – nevetek rá, s ha le akarna borulni, akkor visszataszigálom finoman. És nem, nem foglalkozom azzal, hogy nem kellene taperolnom. Azért csak nem fog mindent félreérteni azután, hogy tettem, amit tettem vagy mondtam neki, amit mondtam. Sose voltam ellenére az érintéseknek, ez nem fog változni. Ilyen vagyok és kész. Azt amit meg iránta.. azt hagyjuk is. Majd leépítem magamban. Holnap. Ma még az enyém, még dédelgetem. Már nem őt, csak az érzéseket.
Nos, Dimi is tudja, hogy miképpen kell hangulatot ölni. A magasan repülő nevetgélésem úgy forr torkomra szavainak hallatán, mintha lángszóróval égették volna oda. Pislogok csak, mint hal a szatyorban és hirtelen nem is tudok mit mondani erre a kinyilatkoztatásra. Kutatok elmémben, hogy mondta-e vagy nem mondta, majd abba is hagyom és inkább nem vesztegetem erre az időmet.
Teljesen mindegy, hogy hallottam-e már vagy sem, ettől még ugyanolyan nem várt letargiába tud taszítani. A halál ténye, valakinek az elvesztéséé azt idézi fel, amit Prueról mondott nekem. Nem akarok gondolni se rá, de ez nem kívánságműsor, ami azt illeti.
- Mi az, hogy ismer engem? – kerekednek el a szemeim, s akármennyire is szeretném elrejteni, mégis megüli hangomat a döbbenet és egy kis harag is. Remélem, hogy nem keveredünk el innen oda, hogy a „nővéredet is ismeri”, mert akkor lehet, hogy felállok és hazamegyek.
Nem kerül rá sor, hál'istennek. Így próbálom ellökni a témát magunktól végre.
- Biztosan akarod tudni? – kérdezek vissza enyhe fintorral. Jó, hogy én mondtam, de undorító egy téma, nem mennék bele, ha nem muszáj. Ettől függetlenül hogyha tényleg ragaszkodik hozzá, megosztom vele disznóölésen szerzett tudományomat sertésháló-ügyileg.
- Én kérek elnézést! Még száz év és magad leszel a pontosság! – nevetek fel a pohármentés közben. Rosszallón ciccegek és elhessegetem a kezét amolyan „inkább ne segíts!” módon.
- És miért nem lettél az? – kérdezek vissza. A „mi más”-t eleresztem a fülem mellett. A férfiak egojával se józan se részeg állapotukban nem vagyok hajlandó foglalkozni. Persze, mi más. Mint ahogy minden nő háziasszony, mi más? Őskövület egy felfogás, bár ha belegondolok, hogy Dimi mennyi idős.. nem. Nem gondolok bele, mert onnan már csak egy lépcső a múmia és a röhögéstől fogok tequilába fulladni. - Akkor ma nem táncolunk. – kacsintanék, de még mindig nem tudok. Képzelje oda, ha szeretné.
Elakad a lélegzetem, amikor megölel, s nem azért, mert annyira szorítana. A közeledésére szinte nem is mertem levegőt venni és így a mozdulat kicsúcsosodásától csak egy kis köhögésre futja. Hülye, hülye, hülye! Mégis miért hittem, hogy..? Nem lesz ez így jó, el kell engedjem ezeket a gondolatokat. Lazaság-tablettát bevéve ölelem vissza, meglapogatom a hátát. Ez így bajtársias, nem?
Nem hibás. Mármint ami történt, az jó volt. Éppen csak ostobaság, de ettől jó. Nem vallottam szerelmet vagy ilyesmi, szóval annyira nem kell égjek és ő meg részeg is, így talán könnyebben túl fogok lépni a dolgokon. Vidám vagyok, ahogy látszik, s csak akkor lohad le a mosolyom, amikor az ölelésben nem látja ajkaimat. Visszatérne azonnal, amint már újra egymás szemébe nézünk, de a szavaitól nem nagyon sikerül a görbének vidámságot mutatnia ajkaimon.
- Miért kéne tőled tartanom? – kérdezek vissza csípőből. Nem értem, nagyon nem. - Nem vagy faszkalap. De ha véletlenül mégis, akkor egy számomra nagyon fontos faszkalap, szóval leszel szíves nem sértegetni az ízlésemet. Tanonci kötelességem megvédeni a mentoromat a rossz nyelvektől, nem igaz? – igyekszem elbagatellizálni a dolgot, hogy ne legyen annyira súlyos, mintha még egyszer annyira az lenne.
Súlyos csend telepszik közénk, tényleg súlyos, mert még én sem érzem azt, hogy mondani akarnék valamit, pedig lételemem a beszéd, állandó jelleggel jártatom a szám. Minden egyes szavát megrágom, magamban többször elismételem, s csak akkor nyitom szóra ajkaim, amikor már eleget ízlelgettem minden komolyságot.
- De megteheted, s nem téged roppantanak össze akaratod ellenére. – suttogom, nem is biztos, hogy hallja, hiszen valahol a mondat közepén leszegtem a fejemet, s a pultlap felé fordulva mutatóujjammal kezdtem el köröket róni a felületen, út közben elmaszálva a mozdulattal az egyetlen könnycseppet, mely arcomról zuhant a halálba a témának köszönhetőn. Szánalmas vagyok, tudom. - Nem érdekel, hogy kegyetlen-e. Az élet kegyetlen. Szükségszerű. – pillantok fel. Annak ellenére nagyon határozott a hangom, hogy olyan dologról beszélünk, amiben amikor kimondtam én sem voltam teljesen biztos. De annyira kapargatta koponyámat belülről ez az egész mágus-dolog, hogy nem tudtam elképzelni más választ.
- Mennyivel kegyetlenebb gondolattal zúzni össze valakit, mint a fizikai erődet használni ugyanehhez? Nevezz naivnak és tudatlannak, de szerintem semmivel. – zártam ki ezzel mind a gyógyítóságot, mind az informátorságot. Egyik sem mozgat, mindkettő más okból nem. Harcosnak meg.. na ne röhögjön rajtam az ég!
- Nem sétálunk? Kezd igen nagy lenni a hőség idebent.. – és sok az alkoholgőz is. Biztosan attól puhultam el. Kellene egy kis friss levegő..

- Kár.
Biggyesztem le az alsó ajkam, bár legszívesebben nyakon csapkodnám magam egy nagy, büdös ponttyal azért, mert komolyan sajnálom, hogy nem minden bohóc fullad meg. Pedig vicces lenne: piros orr fel, némi kalimpáló krákogás, aztán nyekk. A maga módján ez is szórakoztató előadás lehetne részükről.
- Mi? Nem! Dehogy mondtál!
Ellenkezek hevesen, mert tényleg nem mondott semmi rosszat. Persze nézőpont kérdése, de én azért igyekszem mindig az optimizmus felé orientálni a nézőpontomat.
- Nem... - rázom meg nevetve a fejem - Igazából fogalmam sincs, miről beszélsz. De tényleg! - nevetem el magam - Az egyetlen fix pont az az éneklés.
De hogy ki énekel először, meg ki másodjára és egyáltalán ki az az állat, aki sorrendet állít fel az énekesek közt, az most teljesen beleveszik valami távoli ködbe. Miért nem énekelhet mindenki akkor, amikor akar? Persze nyilván nem ez a lényeg, de nekem akkor is így esik le, a különféle professzionális kifejezések közt pedig úgy elveszek, mint tű a szénakazalban - csak hogy közhelyes legyek.
A kérésére megpróbálom magam visszatornázni a székre, ámbár segít benne, azt nagyon tudom értékelni. Néha még nekem is szükségem van támaszra.
- Mit mi az? Ismer. Lát. Hall. Mondom, most is itt van, épp meccset néz. - bökök a fejemmel a plazmatv irányába, és jelen állapotomban sajnos tényleg nem tudom, hogy a szellemvilág aktív jelenléte másnak nem épp olyan természetes, mint nekem - Ő a legjobb barátom. És miattam dobta fel a pacskert. De sosem hagyott egyedül, szóval... Mondhatni, összekötött minket a múmia. - feltör belőlem egy elfúló, fröcsögő nevetés - Szóval ha valahol vagyok, általában ketten vagyok. De persze ki tudom zárni, ha akarom.
Most nem nem akarom, egész egyszerűen nincs hozzá energiám. Volt már rá precendens, hogy részegen varázsolgattam, aminek az lett a vége, hogy felgyújtottam egy családi ház dísznövényét, és a hajam is lángra kapott, szóval azóta nem szívesen kísérletezgetek ilyesmivel ittasan.
A malacharisnya kérdéskörre inkább a fejemet rázom: nem, talán tényleg nem akarom tudni. Nem vagyok az a hányós típus, de ha a sertésháló nem valamiféle mókás sapkát jelent, amit éjjelente a röfik fejére tesznek az alváshoz, akkor nem biztos, hogy most szeretném tudni a dolgot.
- Na ja. Odaát úgysincs idő, szóval nem lesz mihez viszonyítani, ergo mindig pontos leszek. - pislogok rá derűsen, ám ettől függetlenül még mindig az a lényegi mondandóm, hogy száz év múlva én már réges rég a Tartarosz kavicsait fogom rugdosni. De ez persze egyáltalán nem baj, ez az élet rendje. Főleg, ha azt vesszük, hogy normál körülmények közt már rég a föld alatt kéne lennem.
- Mert elkéstem a vizsgámról, és a Protektor azt mondta, hogy amíg ő vezeti azt a közösséget, belőlem nem lesz harcos, mert ha még a vizsgámról is elkések, akkor éles helyzetben sem lehet majd rám számítani.
Szar ügy, de igaza volt. Akkor persze rohadtul utáltam érte, de szerintem épp azért, mert tudtam, hogy teljesen jogos vádakat vágott a fejemhez.
- Minden úgy alakult, hogy a mágia felé terelt a sorsom. Azon az úton minden összejött. Máson nem. Egy darabig mellékesben informátorkodtam Madridban, de csak akkor, amikor beállt az uncsi, és nem volt más dolog, amivel lefoglalhattam volna magam.
A kérdésére csak a fejemet rázom lassan, aztán egyre gyorsabban, mire végül fel kell nevetnem megint.
- Szerintem nem úgy nézek ki, mint aki képes lenne most ungabungázni.
Jó, hát ha megtartana, akkor biztosan menne, de az mondjuk elég kellemetlen lenne, ha egy elszámolt pörgetés hatására véletlen a falhoz csapnám szegény Scarletet.
Jól esik, hogy ő is megölel, és nekem nem kell csak úgy lógnom rajta, mint valami összegyűrve szárítóra dobott mosott ruhának. Bár ettől csak még jobban erősödik bennem a faszkalapság érzése, védjen meg bármekkora vehemenciával a saját vádamtól.
- Ha arannyal fested be a szart, attól még szar marad, Scarlet. - kuncogok fel, de azért tényleg jól esik a rögtönzött védelme, de egyébként is, magamat jogomban áll szidalmazni úgy, hogy nem az ő kifinomult ízlését sértegetem vele - Most nézz rám.. Ne, ne nézz inkább. Az előbb... - fú, de izé ezt kimondani - Szóval, én megszoktam, hogy dőzsölök, carpe diem, meg minden szar, de te jobb vagy ennél, Scarlet. Messze magasan csilliárdnyival több és jobb.
Felsóhajtok. És még így sem mondom ki, hogy hát ja, végső soron ha neked oké, akkor nekem is oké, mert nem ez lenne az első ilyen alkalom, na de én és az elköteleződés? Pff. És rövid ismeretségünk alatt annál sokkal jobban megszerettem, minthogy olyan durva és rohadék játékba bonyolódjak vele, mint Nitával Madridban.
A következtetésére felnevetek.
- Gondolod? Gondolod, hogy nem...? - persze aki ilyen Darth Vaderes hatalommániás izé, azt biztosan nem hatja meg, ha az erejével, a gondolatával képes lehet akár életeket is elvenni. Engem sem hat meg általában, tudom kezelni, de most be vagyok baszva - Én ezért próbálok ennyi jót adni. Neked, a többieknek, a diákjaimnak... Mert valahogy ellensúlyoznom kell azt az erőt, ami bennem van. És ami kicsit sem jó. És nem vagy tudatlan! Nem ezt akartam mondani, csak... Az, hogy kést döfsz valakinek a szívébe, az a te választásod. A te kezedben vannak a dolgok. De amikor mágiát használsz... Az magával ragad. Az suttog, az csábít és eláraszt, és a büdös ribanca mindig azt morogja, hogy megy ennél több is. Sokkal... több.
Tudom, megbolondít. Olyan, mint egy drog. Egy szerető, akiről nem tudsz lemondani, és mindig többet akarsz. Persze játszhatjuk a nemessé edzett lelket a hétköznapokban, de mindannyian tudjuk legbelül, hogy mohóvá és őrültté tesz. Hiába, a Szellemek tényleg semmit sem adnak ingyen.
A sétás kérdésére bólintok, aztán a zsebemből egy összegyűrt papírpénzt veszek elő - meg sem nézem, az sem érdekel, ha esetleg jár belőle vissza, csak menjünk.

A hideg levegő jól esik, ennek ellenére továbbra is Scarlet vállára vetem a karom, de igyekszem nem agyon nyomni szegényt.
- Amúgy már hallottál énekelni. - jut eszembe a nyári sárban pancsolós kirándulás - De most eszembe jutott még egy tengerészdal.
És ha nincs ellenére, úgy az esti utcát betöltve, ingatagon, de annál nagyobb lelkesedéssel énekelem el neki a dalt, aztán hagyom a levegőben lógni a csendet.
- Hova viszel? - kérdezem kuncogva - Mert én most azt se tudom, hol vagyunk.

- Te nem vagy ép! - durran ki belőlem a nevetés, amint leesik, hogy mire is károgott.
Fuldokló bohócok, atyám! De legalább örülhetek, mert nem csak én kívánom pokolba őket, s így hogy ketten vagyunk cukisággyilkosok, azért sokkal szórakoztatóbb az egész.
- Akkor jó! - nyugszom meg picit, bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy tényleg nem mondtam rosszat. Ragozni viszont nem akad alkalmunk, mert elveszti a fonalat a magyarázatom közben én pedig nevetésre fakadok.
- Operett. Amúgy se lenne a te műfajod, szóval nem is baj, ha nem ment át. – legyintek vidoran. Elég szélsőségesen tud váltakozni a kedvünk, ami azt illeti. A nevetés után megint döbbent, szomorú csend következik.
- Meséltél róla, de ez akkor is kegyetlen! – koppannak nagyon súlyosan a szavaim. Hogyha kőből lennének, akkor meg is repeszthetnék a pillanatot. Még az sem tud feldobni, hogy múmiának nevezi azt, akit. - Nem is arról van szó, hogy ez mér perverzül is hangzik, hiszen vannak olyan helyzetek, amiben az ember nem úgy szeretne ketten lenni, hogy egy halottal van ketten. Egyszerűen azt gondolom, hogy ocsmány dolog volt a nyakadba sózza a últat és így mindennap emlékeztessen rá, hogy akivel beszélsz, az egyszerűen halott. Hogy nincsen veled többé és nem is lehet. Ez így embertelen! – jegyzem égő tekintettel. Egész hevesen felhábodorom, megint. Ez a téma valahogy elég érzékenyen érint, s legszívesebben lekevernék egyet a múmiának, még akkor is, hogyha józanabbul belegondolnék – nem, mintha annyira részeg lennék, sőt – akkor rájöhetnék, hogy van ebben egy csomó ajándéknak felfogható dolog is.
- Nem így értettem.. – húzom el a számat. Valahogy ez a „Lex-téma” mintha elvette volna a humorérzékemet és a sertésháló is csak undorító volt, de nem vicces. Egyáltalán semmilyen szinten nem akartam olyan eshetőséget felvázolni, amikor valaki valamennyire is halott lenne, s bár tényleg igaz, hogy száz év múlva én leszek a múmia ő meg halott – vagy én is halott – ettől ez még rémesen hangzott a szájából, mint viszontválasz. Egy fintort mindenesetre megért.
- Azért ez elég ciki, ha nem lennék ilyen jó és elfogadó tanonc, akkor most megromboltad volna előttem a renomédat. – nevetem el végül magam. Lám, megy ez. Ha nyelvet lehet köszörülni, akkor pláne.
Én vizsgáról sose késnék. Szörnyű tabunak gondolom, de valamiféle okból kifolyólag nem nagyon zavar, hogy éppen a mentorom ilyen link, amilyen. Illünk egymáshoz, ha nem is ebben, de a lököttsége határozottan az én ízlésemnek való. Nem emberileg, azon igyekszem túllépni, ha egyáltalán nem akarok szénné égni még ma, akkor illene. Szóval nem úgy illik, hogy illik. Egyszerűen így könnyebb elfogadnom az új élet tényeit, játszva tanulok, ha úgy vesszük. Tisztában vagyok a komolyságokkal, de nem rettegek találkozni vele és tanulni tőle, s nincs megfelelési kényszerem. Mert dinka, s a komolyat is komolytalanul adja elő, ami igen kellemetes.
- Hogy mi' csinálni? – köpném a képébe a tequilát, hogyha éppen innék. Észre sem veszem, hogy az arcom vörösbe vált, de nem a zavartól, hanem a kitörni készülő röhögéstől. - Tudod te, hogy mire használja a szleng ezt a szót? Ismered a vicces az apácával és a kannibálokkal? - jut eszembe. Meg sem várom, hogy reagáljon, már mesélem is, bár közben meg kell álljak néhol, mert nem akarok belefulladni a röhögésbe. Ungabungázni.! Szent ég!. Elé kéne égjek, de én csak vihogok. És igen, pont itt van az, amiről beszéltem: ezt nem mindenki teheti meg a mentorával szerintem. Dimitris nem csak a mentorom, hanem jó barátom is. Így érzem legalábbis. Azt meg hagyjuk, hogy mit szeretnék, ha mi lenne belőle. - A rendfőnökasszony áll a kannibál törzsfő előtt. Az kérdezi tőle: „Ungabunga vagy halál?”. Mire a rendfőnökasszony felháborodik, elvégre ő soha nem szexelt még senkivel, hiszen hát apáca. Közli a tutit: „Inkább a halál!” Mire a törzsfőnök bólint: „Rendben, ahogy akarod, legyen halál.. de előbb egy kis ungabunga!”
Ha Nonó itt lenne, biztosan fogná a fejét szörnyülködésében. Nem tudok viccet mesélni, egyrészt túlzottan beleélem magam és rendszerint csak én élvezem a humort és nem a környezetem, másrészt a legrosszabb viccek szerintem a legjobbak, de semmiféle kudarc nem tántorít el, mindig újra és újra bepróbálkozom. Talán most se kellett volna, de ez az ungabunga ütött. Ha komolyan vettem volna egy pillanatra is, akkor talán meg is sértődhettem volna. De nem jut – és nem is jutott – eszembe, hogy Dimi tényleg arra az ungabungára gondolna.
Azélkül mozdul a kezem, hogy átgondolnám. Az ölelésben hátulról lekenek egy finom, érzékletes tockost Diminek az aranyozott fekáliára válaszul. - Hagyd már abba ezt a nyaknyiszálást! – idézek egy örök klasszikust, méghozzá a Herkules című mese szatírját, majd mondanék még valamit arról, hogy miképpen vágom nyakon, ha ostorozza önmagát, de a következő szavaira megint elmegy megint minden vicces kedvem.
- Nem kell mentegetőznöd, én voltam a hülye. – veszem az adást talán nem éppen helyesen, s kötöm össze kinyilatkoztatását azzal, amit produkáltam az este nyitásakor. - Nyilván van az a nő, akiért feladnád a carpe diemet. Nem én vagyok, na bumm! Ettől még nem leszek én jobb nálad semmivel. Se rosszabb. Felejtsd el, nem kellett volna nyomokban sem a képedbe vágnom, hogy beléd estem. – vonom meg a vállamat. Fel se tűnik, hogy ha lehet, akkor még mélyebb gödröt ástam magam alatt, mert most ki is mondtam kerek-perec azt, amit csak kerülgettem az elején. Szép! Nagyjából fél perc kell, mire eljut a tudatomig a magam égése, s mint ilyen, a vörösödés sem marad el. Kínomban már én is inkább csak nevetek.
- Tudom, hogy nem. Hinni szeretném. Vagy mi.. – reflektálok igen határozott határozatlansággal. Nem félek tőle. Akkor se, hogyha pontosan tudom, hogy abban a világban amibe bebocsátást nyertem jobb lenne, ha a saját árnyékom is riasztana. Viszont az meg nem én lennék, s magam miatt hívtak el, nem? Hát akkor nem változom. Már legalábbis nem gyökeresen, illetve nem tudatosan. Hű! Ebbe így három tequila után még én is belekeveredtem.
- Nem hiszem, hogy mindig az én választása lenne a késdöfés. Van, amikor nincs más lehetőség. Választás az, hogy valaki fog-e egy marék gyógyszert és beveszi-e gyáván, mint valami féreg, hogy elmeneküljön a saját világától. Az nem lehet önvédelem. Az önzés, ha bátor tett, akkor is. Kibaszott nagy önzés! – szalad ki a számon. A franc egye meg! Hogy miért kell nekem mindig Pruehoz kanyarodnom, hogyha rossz dolgok emlegetése zajlik? Fel nem foghatom.
- Suttog, csábít, eláraszt. Nem te akarod, hogy suttogjon és csábítgasson, szóval én amondó vagyok, hogy semmivel sem lehet rosszabb, mint bármi más. Vagy ha mégis az? Nem érdekel. Szeretném járni ezt az utat, s ha nem derül ki, hogy tökéletesen tehetségtelen vagyok hozzá, akkor remélem, hogy meg is tehetem.
Mindazzal, amit elmondott nekem nem messzebbre sodort a mágiától, hanem hozzá egyre közelebb. Pontosan azért, mert talán mindig is ezt akartam. Beleőrülni valamibe, elveszteni az eszemet, ha már nem sikerült megtegyem akkor, amikor Prue elhagyott. Erőt akarok, én akarok dönteni és nem akarom, hogy döntsenek helyettem. Bár ezt így nem realizálom magamban, egyszerűen csak érzem, hogy a mágia útját szeretném taposni. Talán nem így lesz. Talán ez majd változik, de a kérdésére csak azt tudtam mondani, amit most érzek. Bár jobb lenne, ha megtanulnám, hogy nem kéne minden érzésemet kimondanom. Ma mindkettővel sikerült mély, letargikus szart kavarjak, és nem csak magamnak. Csodás!

Odakint, immár kabátban, sálban, sapkában és kesztyűben máris nem tűnik olyan nyerőnek ez a séta-ötlet. - Hű, de rohadék hideg van! – szalad ki a számon. Reflexből közelebb araszolok Dimihez. Wow, mint valami nyáltengeres lányregény. Tipikus „fázom, ölelj át” utánérzetem van, gyorsan arrébb is lépek, ne égjek már el. Csak magamban szidom az árvák anyját és fagyok meg a saját ötletemtől.
- Tényleg, emlékszem! – nevetem el magam. Egyáltalán nincs ellenemre az éneklése, ha ismerném a dalt még bele is csatlakoznék, de így csak haladok mellette – ha kell, akkor úgy-ahogy támogatom is, mert hiába az előbbi kirohanásom, akar a halál távol lenni tőle! Ha részeg, ha nem, akkor is szeretem a közelségét, alapjáraton az a lány vagyok, aki nincs rosszul az érintésektől, s bár boldog-boldogtalant azért nem ölelgetek, a lényeg adott – és vigyorral ajkaimon hallgatom, ahogy énekel.
- Nem kasztrált, de nem is primadon. Bocsi! – nevetek fel a végére. Akármennyire is zsigerből jönne, leharapom inkább a nyelvemet és nem ragozom megint az első és másodénekesek kérdéskörét.
- Nos, nem terveztem, hogy vigyelek bárhová, éppen ezért a fogalmam sincs a legjobb válasz erre. Valahová, ahol nincs hideg! – kuncogok. - Mi lenne kevésbé gáz, hogyha én kísérnélek haza téged tehát az egyetemre mennénk vagy az, hogyha illuminált férfit fogadnék az otthonomban tehát magamhoz vinnélek? – dobom fel megoldásra ezt a problémát. A „sehová, csak sétáljunk”-kedvemet elvette a mínuszhadsereg fokügyben. Hiába vagyok alaszkai, azért néha én sem mérem fel jól, hogy mennyit is bírok a fagyásból. Most a fél percnél kiakadt a mutató.

- Nemnemnemnemnem! - ellenkezek a felháborodott hangvételére lelkes, sietős fejrázással - Nem érted, Scarlet. Ez nem erről szól... De nem baj, elég időd lesz még megérteni. - még hogy büntetés? Hiszen azért jöttem Fairbanks-be, hogy megkaphassam. Mert megértettem, hogy nem a személyhez kötődünk, hanem a lélekhez. És szar döntései a személynek vannak, amik által a lélek halál után több lesz. Lex sem volt soha bölcs és mégis, szellemként többet tett értem, mint arra élőként képes lett volna, de nem várom el egy Tanonctól, hogy ezt el tudja fogadni. Nekem is majd' ötven évembe telt - Persze amikor végre rendesen tudtunk beszélni, egymás fejéhez vágtunk minden régi szarságot. De most... Ő... Olyan, mintha a bátyám lenne. Jót tett neki, hogy meghalt.
Hát ez biztos elég szarul veszi ki magát, mert ki kívánna halált a szerettének? De egy Tetoválómester értse már, hogy a halál nem a vég, a halál csak olyan, mint felszállni egy buszra, és végre hazatérni.
Nem feltétlen releváns, hogy hogyan értette, attól még így van, és a korábbi gondolatok értelmében nem is nagyon lenne értelme ezzel foglalkozni. Rá fog jönni. Talán többre is, mint szeretne. Plusz, amúgy se válogathat. Ha tényleg ki akar majd teljesedni, elkerülhetetlen lesz, hogy szembenézzen a testvérével. És nem haragból, nem sértettségből. Hanem megértéssel és elfogadással.
Csak felnevetek. Legyintek. Nincs nekem semmiféle renomém. Ami volt, az valahol az O'Connor's vécéjében már akkor lecsordogált, amikor elkezdtem inni, és igent mondtam arra, hogy találkozzunk. Meg egyébként sincs renomém, szerintem. Legfeljebb reumám, mert öregszem.
- Hát... izé... ungabunga! Unga-bunga, unga-bunga... - kezdek el ültömben bennszülött táncot imitálni valamiféle gyomorból feltörő hangadással, de azt hiszem, hogy megint mellélőttem, mert Scarlet csak nem hagyja annyiban.
Pillanatokig csak összeráncolt szemöldökkel meredek magam elé, hogy ez most mi. Én tényleg nevetnék, de nem tudom, hogy miért nem szexelt még soha a rendőrfőnök.
- A rendőrfőnök mér' apáca?
Kérdezem értetlenkedve, és valószínűleg ennek a viccnek a hajója már rég elúszott akkor is, ha Scarlet van olyan kedves és kijavít, hogy az márpedig rendfőnök és nem rendőrfőnök.
- Hékás!
Húzom be a fejem a nyaklevesre, és be kell vallanom, nem vagyok abban az állapotban, hogy ez most jól essen. Sem fizikailag, sem lelkileg, még akkor sem, ha éppenséggel éppen a védelmemben kaptam a taslit, de akkor is. De nem kezdek el duzzogni, főleg nem azért, mert a vad vizek vad hullámai úgy borítanak be minket, mintha Poszeidón TBC-s köhögésrohamában rázná fel a Földközi-tengert.
- Lett volna. - biggyesztem le a számat - De nem lett.
Nem mintha bánkódnék miatta, de igazság szerint azóta sem találkoztam olyan nővel, mint Nita. Akivel az egész.... élet egy adok-kapok lehetett volna, ahol napról napra.... Áh, mindegy is. Nita egy büdös ribanc. És visszakapta, szóval már igazán nincs okom haragudni rá.
- Nem akarom feladni, Scarlet. - mondom inkább az őszintét ahelyett, hogy előállnék a protokoll "mentor-tanonc" kapcsolati dumával, és megkímélem magunkat attól is, hogy "Scarlet, te csodálatos nő vagy, de...". - Azzal magamat veszíteném el. Jegyezd meg a vén csataló szavait: soha ne add fel önmagad más miatt. Tökmindegy, hogy kiről van szó.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az első ilyen eset. Mert távolról sem az. Bánt. Hogy a szarba ne bántana, hiszen elmondhatatlanul kedves a szívemnek. De mégis, hogy állhatnék neki elő azzal, hogy Scarlet, nem biztos, hogy jót tenne, hogyha ebbe most belemennénk, tekintettel arra, hogy a Protektorátus női tagjainak tetemes hányadával sikerült alkalmanként összeakadnom egy-egy elkapatott este után. Ő tényleg nem ilyen.
- Nem haragudhatsz rá örökké. - jelentem ki roppant határozottan, bármennyire is vagyok bebaszva, ez most megy - Neki már nem tudsz ártani, Scarlet. Csak magadnak. És ha a mágia eleve megőrjít, akkor ez a harag éppen elég gyújtózsinór ahhoz, hogy kicsússzanak a dolgok a kezeid közül.
Mint már mondtam, szembe kell néznie vele. Muszáj. Elkerülhetetlen. Ahogy az is, hogy túljusson rajta. De továbbra sem várom, hogy ezt itt és most, ilyen fiatalon elfogadja vagy megértse.
- Akkor... eldöntetett.
Nem fogom lebeszélni. Magának kell ismernie a saját korlátait, és ha majd összeroppan, akkor fel is kell álljon belőle. De ez nem csak a mágiára igaz, hanem úgy az élet.... hát, teljes egészére.

- Én mindig arra gondolok, hogy egyszer majd elalszom a hóban, és hibernáltatom magam, hogy felfedezhessem a jövőt! - félkört írok le az ég felé a szabad kezemmel, mivel a másikkal Scarlet derekát fogom melegedés, és menetelési mankó gyanánt - Áh, látod. Ilyen könnyen felejthető vagyok!
Nevetem el magam, és nem tudom. Talán van benne némi kísérteties utalás a bent taglalt szerelmi témakörre. Én nem hiszem, hogy belém lehet igazán szerelmesnek lenni. Belémhabarodni lehet, de hosszan és kitartóan szeretni úgy, ahogy a novellákban megírják... Nos, azt kétlem.
- Áh, tudom én. Mondtam, hogy gitárral jobb.
Próbálom menteni a menthetetlent a tökéletesen közönséges énekhangom kapcsán, de egyébként nem zavar. Én nem azért szeretek énekelni, mert egy celeb veszett el bennem, hanem azért, mert dalolni eredetünktől fogva hozzánk tartozik.
Az általa felvázolt két lehetőség gyors (haha) mérlegelése után arra jutok, hogy mindkét helyzet roppantul ciki lenne.
- Nem lehetne álnéven bejelentkezni valami motelbe? - úgy érzem, hogy az megtartaná némileg a méltóságomat, de aztán leesik, hogy ez nem volt épp az este legjobb ötlete még felvetés szintjén sem - Rád bízom. Ha majd Mágus leszel, meg kell tanulnod felelős döntéseket hozni. És jól bánni az erőddel. - ami jelen esetben kimerül abban, hogy én részeg vagyok, ő pedig minden érzelmi frincfranc ellenére dekoratív nőszemély - De lehet jobban járnék, ha előrehoznám azt a hibernációs ötletemet.

Nem is akarom megérteni, ami azt illeti, de ezt mégsem mondhatom neki. Fogom hát magam és előkapom a jó diákot, aki csak bólint egyet és úgy tesz, mint aki felfogta minden szavát a tanárnak. A barát viszont, a lány a menzáról még mindig felháborodottan ráncolja szemöldökét és bár nem szól, ettől függetlenül látszik rajta, hogy nem nyugodott bele ebbe a válaszba így. Nem akarom érteni, s egyszerre rettegek is attól, hogy valaha meg kell értenem. Ugye a nővéremet nem kötik hozzám soha? Jesszus! Belehalnék, azt hiszem.
- Pályát tévesztettél, showmannek kellene lenned. – nevetek az ungabungázáson, majd a viccet elmondva egy szemforgatással veszem tudomásul, hogy itt megint elő kell vennem a kedvenc klasszikusomat. Herkules. Ma már másodszor. Egyáltalán látta a mesét? Ha nem, akkor be kell pótoljuk, ami azt illeti. Meg kell néznie, ha már görög! Vagy ez így nagyon rasszistán hangzott, akkor is ha jó értelemben értettem a rasszát illetőleg hát a nemzetiségét? Mindegy, azt hiszem.
- Tán kénkő szorult a hallójáratodba? Rendfőnök. Rend, főnök. Asszony. Nem redőrfőnök! Amúgy a fairbansksi rendőrfőnök nyilván szexelt már ergo nem lehet apáca akkor se, ha álruhás nő lenne, hisz tudtommal felesége van, de ebbe ne menjünk bele. – nem olyan nagy ez a város, ismerem én a csíziót, de ha most megölnének akkor sem jutna eszembe Layton feleségének a neve. Mindegy, a Mrs. Price is teljesen megfelelő. Most, hogy így belegondolok lehet, hogy azóta már el is váltak vagy a feleség elhunyt, nem vagyok naprakész. Amióta anyám nem lakik a városban, jócskán csappant a pletykaláncolat.
Jó, a tockos talán erős volt, de nem gondoltam át. A hékásra viszont annyiban moderálom magam, hogy nem adok neki még egyet, pedig az ilyen megjegyzésekre általában úgy szoktam reagálni. Nem vagyok egy nagy pofozkodó, keveset is kaptam és keveset is adtam életemben, de ez a vicces – bár most félig komoly volt – odacsattintás azért elő-előfordul nálam bizonyos szituációkban. Mint például olyanban, amilyen volt ez a mostani.
- Értelek. – tudok ennyit kipréselni magamból és közben érzem, hogy legszívesebben egy élettel arrébb lennék, valaki másnak a bőrében, valaki olyannak a bőrében aki „lehetett volna”, de aki „nem lett”. Nem, mintha tudnám, hogy kiről van szó és nem is a konkrét személy a lényeg, hanem maga a szituáció. Elvégre milyen rohadt kínos már az, hogy kitárulkoztam a mentoromnak, akiben megláttam a férfit és akkor azt kapom, hogy ne adjam fel magam. Köszi, basszus! Nem adtam fel, őszinte voltam és mit értem el vele? Olyan mélyre ástam magam, amilyen mélyre egy sírásó sem tudna lemenni anélkül, hogy el ne érné a föld középpontját. Ingyen hamvasztás.. bah! Miért jutnak eszembe a saját égésemről is viccek, amikről még ráasdásul én is érzem, hogy rémesek?
Rajtakapottnak érzem magam, összerándulok ültemben a szavaira. - Nem akarok haragudni rá, csak.. nem megy máshogyan. – vallok színt, mert az előbbiek tükrében ennyi gyengeség sokkal kevésbé tud már kínos lenni, nem sokat ronthat a helyzeten.
- Hogyne árthatna? Hiszen nap mint nap ott mosolyog rám a kandallópárkányról, mintha még mindig élne, közben nem más, csak egy kimerevített pillanat az időből. Árt, mert fáj. És nem azért fáj, mert azt akarom, szóval ezzel nem magamnak ártok, hanem ő árt nekem. Milyen testvér tesz ilyet a másikkal? Én ápoltam volna! Rááldoztam volna az egész életem! Most meg nincs senkim, akire áldozzak bármit is. Ami azt illeti, saját életem sincs, csak másokét élem, miközben úgy teszek, mintha ez olyan rettenetesem jó lenne. – harapom be zavartan alsó ajkamat. Ez nem volt szép, tudom. Vannak barátaim, szeretem őket meghallgatni és bármit megtennék értük, csak néha – mint most is – rettenetesen teli lesz a padlás azzal, hogy bezzeg én.. bezzeg ők.. áh! Nem szabad gondolkodnom ilyesmiken. Előállok hát a séta javaslatával, s nem sokkal később kívül talál minket a pubon a jeges éjszaka.

- Majd küldj onnan levelet, mint abban a filmben, amikor a tóparti házban laktak ugyanott csak két év eltéréssel és leveleztek egymással. Láttad? Ház a tónál, vagy mi volt a címe. – jegyzem nevetve. A hideg úgy látszik, hogy egy időre kicsípte belőlem a benti letargiát és őszintén tudok kedélyes lenni. Mondjuk a filmes hasonlatokkal és emlegetésekkel igazán leállhatnék, mert a végén még azt hiszi, hogy a mozi a második otthonom. Pedig nem, csak szeretek ezt-azt letölteni.
Hirtelen fut el a pulykaméreg. Dacosan fújtatok egyet, beleharapok a nyelvembe, hogy ne azonnal közöljek mindent, ami az eszembe jut. Pont nem segít, mert utat találnak maguknak a szavak, kissé több keserűséggel annál, mint amit meg akarok Dimivel osztani. Majd kialszom, majd leépítem magamban, ahogyan Claudedal is tettem. De most nem megy, ma még nem sikerül.
- Túltárgyaltuk, oké? Majd leszel könnyen felejthető, nem kell izgulni, nem fogom megint előhozni ezt a témát, elsőre is megértettem, hogy nem kellek neked.
Nem, nem lesz könnyen felejthető, de ezt nem kötöm az orrára. Eleresztem a mérgemet, próbálok olyasmire gondolni ami még jól is esik. A motelos dolgon hangosan felnevetek, s igyekszem nem észrevenni, hogy a jobb kedvemnek elég sok köze van ahhoz, hogy átkarolt.
- Mert szerinted nincsenek a hotelokban informátorok? Az még cikibb lenne szerintem! – nem, mintha tudnám, hogy hol vannak informátorok, de ő biztos tudja, szóval nem bánom, hogy kimondtam.
- Milyen álnévre gondoltál? Mindig szerettem volna valami jó kis orosz nevet magamnak. - hirtelen váltok oroszos – eltúlzott és filmes – akcentusra. - Szép estét, egy szobát kérnénk! Hogy a nevem? Ö.. Jekatyenka Romanova. Ő meg itt a.. ö.. – tanácstalanul nézek Dimire, kilépve az eljátszott szerepből? - Mi is lennél? – végül akármit is mond, felnevetek, őszintén, tisztán, csilingelőn. Ráncba szalad homlokom.
- Legyen inkább az egyetem. Nem tudom, hogy Claude otthon van-e vagy másfelé kavirnyászik, de nem nagyon szeretnék neki magyarázatot adni egy illuminált görögről a nappaliban.. – dobom be a végső javaslatot.

- Az vagyok, csak fizetést nem kapok érte.
Bár nem is igazán igényelném, szeretem szórakoztatni a barátaimat, ismerőseimet, sőt: még az ismeretlen vadidegeneket is. Régebben volt, hogy motorosbandával jópofiztam, és akkor jöttem rá, hogy a futás tényleg jót tesz az egészségnek. Vagy legalább is elősegíti a test épségét.
- Jahogy rendfőnök! - csapok a homlokomra - Nem vagyok katolikus. Már nem.
A viccnek már úgyis annyi, ez a megjegyzés meg valahogy fontosnak tűnt így hirtelen. Közben pedig kisujjal megpiszkálom a fülemet, mert azért nem jönne jól, ha tényleg kénkő lenne a hallójáratomban. A kén büdös, ráadásul gyúlékony is, az kellene, hogy berobbantsam az agyam, ha majd rágyújtok. Elég szép baleset a hajamat leégetni olykor, hát ha még az agyam is lángokba borulna...
Ért. Felnevetek. De nem azzal a felelőtlen dilivel, mint amivel egyébként. Ez inkább amolyan... Nem is tudom, milyen nevetés. Röpke, múlandó, lemondó kissé... Mit csináljak?
Ez is a baj. Én szeretem megbeszélni a dolgokat. Én elmondom, hogy mit gondolok, akkor is, ha ez mást marhára nem érdekel, vagy felcseszi magát rajta, én meg próbálok itt őszinte lenni, erre közli, hogy ért. Nyilván ért, nem értelmi fogyatékos, és én meg azt értem, hogy marhára nem akarna a témán lovagolni, de ez a szőnyeg alá söprés baromira nem az én világom. De azt hiszem, hogy most kénytelen leszek alkalmazkodni, vagy mi.
- Majd fog... - nem kell hitelt adjon a szavaimnak, de az ember kicsit átértékeli a dolgokat úgy, hogy az átlagembernél jóval több ideje van élni - Scarlet...
Fú, de egy mocskos rohadéknak érzem magam. Az is vagyok. Mégis hogy a búbánatos retekbe veszi ki magát, hogy a feltárult tények tükrében még mindig lenne pofám támaszként és vigaszként mellette lenni? Pedig Zeuszra, borzasztóan szeretnék. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen, nem akarom, hogy a nevetése igazából hamis legyen. Jobbá akarom tenni az életét, a mindennapjait, egyengetni az útját, és nem csak tanonc értelemben. Fontos nekem. Szeretem őt. Törődök vele. De jelen helyzetben minden, ezt kifejező próbálkozásomból az jönne le, hogy sajnálom, vagy hogy szánalomból próbálok támogatást adni neki, és őszintén szólva semmi kedvem sincs magyarázni a bizonyítványom. Én úgy hiszem, hogy ettől még nem kell köztünk semminek megváltoznia. Nyilván ez az én helyzetemben könnyű és kényelmes. Magától értetődő. Nem tudok mit mondani, nem tudok mit tenni azon kívül, hogy a hajamba túrok, és könyékre borulok a bárpulton. Hogy legyek melletted? Mondd meg nekem, Scarlet.

- Az jó film! Nagyon tetszett... - jegyzem meg lelkesen - Bevallom, sírtam is rajta, de ezt nem mondhatod el senkinek. Egyébként nem küldenék neked levelet. Rajzolgatnék, az sokkal kifejezőbb.
Már ha valaki tud olvasni a vonalakból. Mert néha sokkal több mindent ki lehet belőlük olvasni, mint a tisztára formált betűkből. És különben is, ahhoz képest, hogy rajzolok, az írásom szinte kiolvashatatlan, grafológus legyen a talpán, aki ki tudja bogarászni. Egyszer majd letesztelem a Konkurenciát.
- Baaaaaah, jó. - csattanok fel kicsit türelmetlenül a rögtönzött kifakadására, nem tudok nevetni, nem tudom elviccelni - Feladom! - emelem fel mindét kezem megadóan, ezzel eleresztve őt, és kissé látványosan oldalra billenve - Miért vagy ilyen? Hm? Azt hiszed, hogy nekem ez játék, Scarlet? - torpanok meg, és elnevetem magam, széttárt kezekkel, megállva a sétában, bár imbolygok továbbra is erősen - Tudod mit? Az. Csak most egy egész picit bánt, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy én válogassam össze a kis sakkbábuimat. - jó, azért nem annyira picit bánt a dolog - Ha nem tudnám már az elejétől kezdve, hogy ebből csak és kizárólag a te sérülésed lesz - mert az lesz, hiába adod elő másképp -, akkor már rég a kanapém díszvendége lennél, de akármekkora seggfej vagyok, tettem egy szívességet magunknak, és voilá! Nem tettem meg. Egek, nem is értem, minek magyarázkodom, a felettesed vagyok... - szalad ki a számon roppant paraszt módon, és a saját hajamba való kapaszkodás talán kellően kifejezi, hogy tudom, hogy elszaladt velem a paci - Nyugodtan vedd a szívedre, hogy nem te vagy az "enn, plusz egyedik" hölgyemény egy borzasztó hosszú lista végén, de ha te egyszerűen képtelen vagy meglátni önmagadban azt a szépséget, amit én nem vagyok hajlandó sárba tiporni, attól még ott van, és nem fogom hagyni, hogy eltűnjön onnan! - nézek rá nagyon komolyan, mert én tudom, hogy csodálatos, és azt is, hogy én nem vagyok az - Visszamegyek inni.
Jelentem ki, semmissé téve ezzel a motel ötletét, aztán kínomban a kabátom belső zsebéből kivadászom a cigimet, és rágyújtva megindulok vissza a kocsma felé. Évtizedek óta nem éreztem magam ennyire szarul.

Should've ignored what I felt
What I felt deep in my heart
Coz now I don't even know
How to start letting you go..

- Sajnálatos! Jogorvoslatért kellene folyamodnod. – eresztek meg némi tettetett komolyságot, hogy csak tekintetem vigyorogjon rá. A viccem ki lett nyírva, de semmi baj, amúgy sem ez volt életem legnagyobb sziporkája, viszont a fülpiszkálást én magam is összekötöm azzal, hogy emlegettem a kénkövet, így azért annyiban tovább folytatódik vidor kedvem, hogy legalább sikerült elejtsek valami olyan humort, ami ha nem is nevetésre, de legalább cselekvésre sarkallta a másikat. És inkább a fülpucolás legyen az, mint valami más. Mondjuk a felpofozásom. Nem kaptam még sallert viccért, s nem is ma szeretném felavatni ilyetén szüzességemet. Nem, mintha azt gondolnám, hogy Dimi bármilyen szinten is pofonzsák lenne. Szóval mindegy, a lényeg, hogy nem kezdek aggódni. Emiatt legalábbis nem.
Fogalmam sincs arról, hogy rosszat mondtam volna azzal, amivel. Kitárulkozott és én is, nincs ezen mit ragozni, neki akartam jót. Szerencsére nem mond semmit, amivel a föld alá tiporna, így viszonylagos nyugalomban, a nővérem szellemével – szerencsére csak képletesen – kísérve ki nem lépünk a hideg utcára, ahol elgurul a gyógyszerem.
Magamnak köszönhetem, hogy megkapom azt, amit. A filmes sírás másodlagossá válik, mindent ami ezzel kapcsolatos nevetés lehetett volna, a közelmúlt homályába mosnak a kimondott, meghallgatott szavak.
Megkövülten állok előtte – nem emlékszem mikor fordultam szembe vele, de esküszöm jobban fázom, amióta eleresztett, mint előtte. Belülről indul a remegésem, s át kellene karoljam saját magam, hogy megállítsam, de nem tudok moccanni. Ez jó, legalább nem látja, hogyan szaladnak végig lelkem jegén a rianások, hogyan repedezem fülsértőn, hogy aztán egy robbanással hulljak darabjaimra kettőnk lába előtt, beleomolva a távolságba.
- Még véletlenül sem hiszem, hogy játék lenne. – szedem össze a hangomat, melyet határozottnak szánok, de mely mégis olyan semmilyen, olyan lágy és szomorú, amilyennek gyűlölöm hallani. Mérges vagyok, kiabálnék, de nem megy. Mert nincs a fejemben semmi csak az, hogy egy elcseszett nagy barom vagyok, s az ilyet elrettentő példaként kellene mutogatni. - Nem lenne benne semmi újdonság! Nem a te kanapédon vendégeskednék először életemben. – jegyzem keserűen. Claude jut eszembe és a saját kanapém, s bár szégyellnem kellene magam, de nem vagyok rá hajlandó. Itt és most az igazság kimondásának idejét éljük és a szégyen majd akkor fog elárasztani, hogyha nem azzal foglalkozom, hogy saját lelkem törött darabjain járva magyarázzam a bizonyítványomat a felettesemnek. A felettesemnek? Basszameg! Nem a felettesemnek vallottam meg az érzéseimet, hanem a barátomnak. Egy barátnak. Valakinek, aki nagyon fontos nekem, s akit egy pillanat alatt könnyebb lenne meggyűlölni, de akivel kapcsolatosan mégsem tudok a momentán létező megalázottságomból eredeztetendőn sem haragot érezni. Szívás, nem is kicsit.
Fogalmam sincs róla, hogy mit kellene mondanom. Érzem én, hogy leginkább semmit, de ahogy ő is veszkődik magában azzal, hogy a lovat ne hagyja elfutni, úgy nekem is vannak ezzel gondjaim. Az előbb ő toporgott, most én vagyok az, aki megfagyottságából kilépve létványos szemforgatással és saját combjaimra való rácsapással reagálok egy heves karlendítés után. Milyen kínos már? Az éj leple alatt egy kocsma előtt veszekedni azon, hogy szabad-e vagy nem szabad a tanítónak azért kikosarazni a diákját, mert túl értékesnek tartja? Ebbe is csak én szaladhatok bele, világos! Az őszi-téli hónapokra be kéne zárjam magam valahová egyedül, mert tavaly is és idén is ordas baromságokra vettem férfiügyben ilyenkor rá magam.
- Nyilván nem gondoltam, hogy a leélt hosszú éveid alatt nem fordultak meg az ágyadban nők. Én kérek elnézést, amiért nem tartottalak akkora parasztnak, mint az összes olyan férfit, aki csak megdönti a fél világot, de képtelen arra, hogy igazán a szívébe fogadjon valakit. Értékes lennék? Meg egy nagy francot vagyok az! Én vagyok az a nő, aki a nővére halála óta gondolkodás nélkül omlott bárkinek a karjaiba azzal a biztos tudattal, hogy csak egy éjszaka lesz belőle és semmi más, mert azt hittem, hogy ezzel majd visszahozhatok valamit abból az életből, amit sosem élhettem, mert ápolnom kellett valakit. Baromság! Legutóbb megfogadtam, hogy elég volt ebből. Ha én nem tisztelem magam annyira, hogy bevállaljam az éledő érzéseket, s naivan hiszem, hogy lehet kapcsolat abból, ami vízszintesen kezdődik, akkor mások se fognak tisztelni. Tulajdonképpen sikerem van, ha azt vesszük. – célzok itt vállvonva arra, hogy ő tisztel. Ez nagyon jólesik, de ettől még nem hangzik a dolog sokkal kellemesebben. Képtelen vagyok befejezni és annyiban hagyni a dolgokat, mondanám még, de valahol a felénél le is esik, hogy mit hallottam tőle, s az eddig összekapott lélekdarabjaim megint szétgurulnak. Hogy én mekkora egy hülye vagyok!
Arra vagyok csak képes, hogy pislogjak rá, illetve a hűlt helyére, mint valami eszehagyott. Gyűlölöm, hogy ilyen temperamentumos, mindent-kimondok nőszemély vagyok, hogy nem bírtam befogni és bele kellett mennem ebbe, tönkretéve mindent, amit Dimitris gondolt rólam eddig. Mert hiába mondta, hogy nem hagyja a szépséget sárba tipródni, én gond nélkül megtettem ezt a műveletet itt a szeme láttára és ráadásul kéretlenül.
A telefonom után nyúlok, s az első, akinek eszembe jut írni, az Naomi. ”Egy nagy barom vagyok! Tönkretettem mindent. Nem akartam. Nem ezt akartam. Csak őt..” – csúsznak ki ujjaim közül a meglehetősen kétségbeesett szavak. Olyan az írásom is, mint a beszédem lenne, csapongó, széttagolt, sutavégű. Igen. Mert közben a megeredő könnyek fátyolával egy időben eszembe jut az is, hogy nem a megfelelő személynek prezentálom azt, hogy sajnálom. Cseszd meg, P.S., ha elrontottál valamit, tessék bevallani!
Ez az a gondolat, ami megindítja kezemet, hogy kesztyűs kézfejemmel durván töröljem le arcomról a könnyeket, majd futva – nem érdekel milyen közel van az O'Connors – indítsa meg lábamat Dimitris után. Eleget álltam magamba zuhanva odakint ahhoz, hogy ennyi idő alatt visszaérhessen a kocsmába, de teljesen mindegy, hogy hova is közlekedett el, ha az utcán van még, akkor ott érem utol.
Vállára teszem a kezemet – hogy megböködöm-e, hogy figyeljen rá, az attól függ, hogy a pultnál ülve vagy valahol sétálás közben kaptam el a pár perces utcakőre fagyott sebnyalogatási intermezzom után – és anélkül, hogy lökdösném, jelzem ezzel, hogy szeretném, hogyha megfordulna felém. Ha megteszi, akkor szemből, ha viszont nem, akkor – méltóságom mára úgyse maradt, szóval teljesen mindegy – hátulról ölelem át, hogy szavaimat ebbe az ölelésbe szórhassam bele.
- Rettenetesen sajnálom, egy idióta voltam! Nem akartam elrontani mindent. – nem tudom kimondani, hogy „majd elmúlik”, mert bár biztosan elszárad a rózsa, ha nem locsolják, s bennem is elhamvadnának idővel az iránta éledt érzéseim, de ettől még nem jön ki a számon, hagyom hát a fenébe. - Remélem, hogy meg tudsz nekem bocsátani az egészért. A felettesem vagy, de sokkal többet számít, hogy a barátom is.
Ha nem marasztal szóval, tettel, bármivel, akkor eleresztem – ha ugyan eddig nem rázta le magáról a karjaimat – és sarkon fordulok, felkészülve arra, hogy távozzam. Nem, nem szaladok el, bár lehet, hogy kellene. Talán értékeli majd, hogy visszajöttem és elmondtam mindezt. Senkiért, soha nem tettem még meg, hogy lenyeljem a békát így, s ne legyek az, aki elrohan, kivonva magát a helyzetből, s otthon sajnálja magát. Őszintén vallottam, hogy nem akartam elrontani. Semmit nem akartam elrontani, mégis rettegek, hogy mindent sikerült széttaposnom. Hogy kár volt-e kimondanom mindent már az elején? Nem, még így sem hiszem.
Naomi vajon ébren van ilyenkor? Azt sem tudom, hogy mennyi az idő.. tulajdonképpen semmit nem tudok, de ebben a nagy büdös semmiben megint sírni szeretnék. És fogok is, ebben biztos vagyok.

// //
//Ha Dimi nem cselekszik olyat, ami a reagvégi sarkonfordulás után P.S.-t marasztalná, akkor részemről ez volt a záró (ha tesz, akkor persze maradok a szálban boldogan ^^). Köszönöm a játékot, minden mélységével együtt nagyon élveztem! //

Keserűen röffenek fel. Hát ezt nem hiszem el! Betagad az agyam, teljes erőmmel próbálom kiűzni a váltakozó kanapékra hanyatló Scarlet alakját a fejemből, de nagyon úgy fest: késő bánat. És nem tetszik, amit látok. Nem azért, mert nem tűnik erotikusnak épp, egész egyszerűen nem akarok belegondolni abba, hogy ez a jussa. Én sosem vágytam ennél többre, talán röpke évek voltak, de annak már rég vége van. De ezt belőle egész egyszerűen nem akarom kinézni. Nem elégszek meg ennyivel, nem akarom, hogy ennyivel beérje. Mert nem és kész.
- És az jó lenne? Még egy kanapé? Mert ha ezen múlik, akkor indulhatunk is.
Dühös vagyok, és nem azért, amiket elmondott nekem, nem a beismerése miatt - sosem tudnék rá haragudni azt hiszem, ezért pedig végképp nem, de könyörgöm a Szellemeknek, ne legyen vak!
- Hát pedig pontosan akkorának kellene! Sőt! Nagyobbnak. - vágok a szavába, és most először érzem magam faszul azért, mert lényegében száz évet szoknyapecérként éltem le. Ezt persze sok kamasz és házasságába beleunt pasas biztos nagyon irigyelné tőlem, de én azt mondom, hogy ez igazság szerint csak egy időszakosan elfogadható dolog. Persze mindig mindenkinek az kell, ami nincs. Néha én is elgondolkodom rajta, hogy milyen lenne a négy fal bámulása helyett valaki más arcát bámulni elalvás előtt, de ez múlandó. Amikor újra meglegyint a vadászat szele, az északi szél elfújja minden vágyódásomat a megállapodás felé. Próba-cseresznye alapon meg egy ilyenbe nem ildomos beleugrani. Inkább most balhézzunk össze és mentsük meg a kapcsolatunkból maradó üvegszilánkokat, minthogy néhány hét után egy élere elrontsunk mindent azzal, hogy képtelen vagyok megfelelni bizonyos normáknak, elvárásoknak. Talán magamra is haragszom. Nem tudom. Azt tudom, hogy kurva szarul érzem magam, és a pia sem épp a legjobb oldalamat hozza ki belőlem, de én mondtam neki, hogy ne akarjon velem inni. Na nem pont ezért, ami most van, de akkor se.
A további szavai csak még mélyebbre döfik bennem a láthatatlan kést. Mindenféle önfeláldozó alternatívák fordulnak meg a fejemben. Mint az olyasmik, hogy eleget éltem már, és ha ennek a lánynak arra van szüksége, hogy valaki felemelje, miért ne tenném meg érte? Miért ne lehetnék én az, aki visszaadja az életébe mindazokat a dolgokat, amiket szépen lassan elveszített? Hiszen lehetőségem lenne rá... De nem akarok hazudni. Neki nem. És egyáltalán, a társaimnak, a beosztottjaimnak, a kollégáimnak sem. A saját lelkemmel még elbírnék, de az övék nem játék.
- Padlóra kerültél a nővéred halálával? Na és? Azt hiszed, hogy rajtad kívül senki sem omlik össze, senki sem kapar elkeseredetten valami elérhetetlen dolog után? - vetem a szemére aljas módon - Én ezért is szeretlek ennyire. Mert nem adtad fel, nem mentél utána, látlak nevetni és mosolyogni, és hidd el nekem Scarlet: egyetlen áldozat sincs hiába! Felfogod ezt? Meg tudod ezt érteni? Fogalmad sincs, mit tartogat számodra az élet, és ki tudja, ha nem ezt az utat járod, amit, akkor sosem leszel elhívva, és nem jutsz el oda, ahol mindezért megkapod majd a jutalmadat. Mert meg fogod kapni, Scarlet. És egyébként meg baromira unom az önzőségedet! Mi... - írok le egy kört magam körül a kezeimmel - ...hiszünk benned. Mi szeretünk téged, és tisztelünk téged, és van pofád közölni, hogy egyébként bekaphatjuk, mert nincs alapunk az ilyesmire? Az eszem megáll...
A cigarettafüst kabátként ölel körbe, ahogy tétova, de mégis gyors léptekkel távozom a társaságából. Az árnyékom megnyúlik a lámpafényben, de nem akarok róla tudomást venni, ne haragudj Lex, de most nem tudok vled mit kezdeni. Persze a legjobb barátokat elvileg pont az ilyen helyzetekre találták ki, de most nem lennék képes elviselni még egy magasröptű beszélgetést arról, hogy mit basztam el.

Visszaülök oda, ahonnan néhány perce távoztam. Azt látom, hogy néhányan furcsán bámulnak, feltételezem azért, mert ciki, hogy egy nővel távoztam, és nélküle jövök vissza. Ja, hát szerintem sem épp a legdicsőbb látvány, de jelen pillanatban leszarom. És kikérek még egy Sangriát.
Már épp felkelnék, hogy meglátogassam a mosdót, de ahogy lefordulok a bárszékről, Scarlettel találom szembe magam. Hülye vagy. Miért jöttél vissza?
Az ölelése hideg zuhanyként ér, de csupán néhány tétova pillanatig vagyok képes kőszoborrá meredve állni, mielőtt átvetném a hátán a kezeimet, és magamhoz húznám.
- Látod, ebben is hasonlítunk. Mindketten elbaszott idióták vagyunk.
Viccnek szánom, de nem nevetek - feltételezem, hogy ő sem fog -, mindazonáltal a megszólalásom magában hordozza a világ rendjének jövendőbeli visszaállítását. Nem vagyok egy haragtartó típus. És sokkal inkább idegesít a magáról alkotott képe, mint a tények, amikkel szembesített. De szívből remélem, hogyha másra nem is, de arra jó volt ez az egész, hogy elülepedjen benne minden, amit a fejéhez vágtam, és akkor talán képes lesz a lényegi mondanivalómat megragadni, és kezdeni vele valamit.


//Én is nagyon szépen köszönöm, az élvezeti szintek felém is a tetőfokukra hágtak, és nagyon remélem, hogy lesz még alkalmunk hasonló jóságokat alkotni együtt <3 *ad zsepit és nagyölelést*//

Az ő szájából hallani a nevet, amit mostanában viselek, pont olyan furcsa volt, mint nekem kiejteni az övét. Idegenül hatott. Az érzésen azonban hamar túllendülök, nyolc évszázad alatt már megszoktam, hogy a nevemet úgy cserélgetem, mint más az alsóneműjét.
Hasonlóképpen örülünk egymásnak, érzem rajta, ahogyan ő is rajtam. Poharamat az övének koccintom, majd lenyelem a magam égető-maró alkohol adagját. Hosszú évtizedek óta hódolok az ivás élvezetének, így nekem aztán jöhet a következő kör. Mondhatni vasból van a májam, de ez most egyáltalán nem ide tartozik.
Ha nem ő hozta volna fel, hogy vajon mi lehet az apropója a találkozásunknak, akkor én teszem meg, lévén, hogy ebben roppantmód hasonlítunk, egyikünk sem szereti kerülgetni azt a bizonyos kását. Hát akkor essünk neki.
- Bár szeretném azt mondani, hogy csupán a viszontlátás öröme miatt, de az nem fedné a teljes igazságot. – kezdek bele, miközben előveszem a cigimet és megkínálom vele a fivéremet is. Nem foglalkozom azzal, hogy nem dohányzó-e a helyiség, ha zavar valakit a füstölésem, majd szól miatta. Én a részemről viszont rágyújtok és csak azután folytatom a mondandómat.
- Hallom találkoztál de Lucával. – és azt hiszem innentől már nem kell mélyebben kivesézve magyaráznom, hogy miért is kértem a találkozót tőle. Koránt sem arról van szó, hogy akár Sangilak, akár más testvérünk ne látogathatná meg az ivadékomat, erről szó sincs, de ettől még roppant módon érdekel, mind a találkozójuk, mind pedig annak a kitépett nyelvnek a története. Bár, ami a legjobban zavar, hogy lassan többen legyeskednek körülötte, mint méhek a méz körül, amit viszont nem nagyon tudok hová tenni. Mert azt értem, hogy mindenki biztonságban akarja tudni a leszármazottait, de a többi megmozdulást az alfa körül már kevésbé. Tudtommal még hozzám tartozik, így büntetni is az én dolgom lenne, mint ahogyan terelgetni is.
~ És ne vedd sértésnek a kérdést, de neked is van talán egy leszármazottad akinek a szellemét hozzá kötötték, vagy…? ~ a kérdés nem hangzik el hangosan, mert semmi kedvem körül írni a dolgot. A cigimbe szívok bele és San tekintetét figyelem. Tényleg nincs semmi olyasmi a kérdés mögött, amit sértésnek szánnék, tényleg érdekel, hogyan jutottak el a kitépett nyelvig és főként minek vagy miért. Sura oka megvolt arra, hogy közbe- és fellépjen, vele pedig már megbeszéltem a dolgot.

Volt némi kertelés és felvezetés az elején, ám se több se kevesebb, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. Mi inkább hagyatkoztunk arra, hogy a tetteink beszéljenek helyettünk, semmint a szavak csűrésére, csavarására, az azt hiszem, egyikünknek sem volt igazán sajátja. Ha kellett, alkalmaztuk, de ennyi. Némileg irigykedve néztem, hogy ő milyen könnyedén nyelte le az égető italt, míg én legszívesebben bekönnyezve köhécseltem volna, ám azt méltóságom alulinak éreztem. A cigarettát visszautasítottam, ha a whisky ilyen hatással volt rám, nem akartam megkockáztatni egy bagó általi fulladásos halált. Még szellemként se mertem volna utána Sakari vagy Säde szeme elé kerülni.
Egyébiránt nem zavart a füst, Tupilekre emlékeztetett a különös, kesernyés illatra a sátrában, intő szavaira, halk megjegyzéseire, bölcs tanácsaira. Megmosolyogtató volt belegondolni, hogy nekem milyen sok időre volt szükségem ahhoz, hogy egyáltalán egy kicsit is a közelébe érjek Kaapoként.
- Így van - bólintottam lassan, majd kértem egy pohár vizet, valamint közöltem a pultossal, hogy amint látja, hogy ezt megittam, hozzon nekem egy bögrét a legjobb kakaójukból. Talán kissé gyermetegen és nevetségesen hatott tőlem, ám a legkisebb mértékben sem zavartattam tőle magam.
Gondolatban megejtett kérdésére röviden és halkan nevettem csak, majd megráztam a fejem. Értettem a kérdések okát, hogyne értettem volna? Nekem se volna ínyemre, ha mindenki az én örökségem körül zsongana, ám az Atanerk szerep már csak ilyen hálátlan.
- Tőlem nem kell őt féltened, Testvér. Legalábbis... nincsen vele se tervem, se célom, számomra közömbös a családfám tekintetében. Viszont... - elfogyott a vizem, a pultos pedig egy kedves mosoly kíséretében vette el a poharamat, majd látott neki az édes italnak. A víz eléggé elmosta az előbbi borzalom ízét, reméltem a kakaó az emlékét is eltörli.
Vékony füst gomolygott közöttünk, a gondolataim is hasonló módon kavarogtak kényelmes lustasággal fejemben, ahogy el nem sietve fűztem őket egymáshoz.
~ Jelenlegi helyzete elszomorítóan emlékeztet a sajátomra hajdan, emlékszel? Mert én tökéletesen. Mi tizenhárman a saját és remélhetőleg a nagyobb jó érdekében szétziláltuk a saját falkánkat. Engem nem követtetek, amit utólag mélységesen meg tudok érteni, én se szívesen haladtam volna egy megkeseredett, a megmaradt dolgokba görcsösen kapaszkodó Atanerk nyomán. Vele megismétlitek azt, amit velem tettetek. ~ Se vád, se harag nem ült szavaimban, nem mérgezte már energiáimat, csupán rámutattam a múlt egy olyan oldalára, amit ők valószínűleg sosem láttak, s ami most számomra kísértetként köszönt vissza a jelenben. ~ Elkeseredésében már ellenségnek tekint minket, olyanoknak, akiktől meg kell szabadulnia. Nem mondja ki, de a kérdése és a kétségei elárulják. Ezért volt velem tiszteletlen és nevezett Infamiának. Nem a nagy múltat látja bennünk, hanem a zavaró tényezőt, amihez túl gyenge, hogy csak elhessegesse, ezt pedig nem vagyunk restek minden találkozás alkalmával az orra alá dörgölni.
Meghozták a kakaómat, amit hálás mosollyal fogadtam és bele is ittam egyből. Forró volt, égetett, édesen csorgott le a torkomon, amin mintha már a gondolati beszédtől is kiszáradt volna.
- Együttműködést ajánlottam csak neki. A feltételektől, határidőktől, ultimátumoktól és elvárásoktól pedig megkíméltem. Feleslegesnek tartom a magam részéről.

A whiskyre vizet majd kakaót dolog bár nem mondom, hogy furcsa, de láttam már ennél cifrábbT is, szóval, ha Sangilaknak ehhez szottyant kedve, hát lelke rajta, az ő dolga. Én maradok a régen jól bevált dohány és whisky párosnál. Szeretem is, élvezem is és már megszokássá is vált. A dohány mindenképpen, de azt sem tagadom, hogy az alkohol sem ritkán fogyasztott élvezeti cikk nálam.
Csendesen hallgatom végig a fivérem mondatait, elhangzottakat és nem kimondottakat egyaránt. Annak örülök, hogy nem kell magyarázzam mi is zavar igazán ebben az egészben, mert érti magától is. Megkönnyebbülten szusszanok egyet halkan, sosem szerettem magyarázni, azt meg főleg nem, ha valamit nem tartok kereknek és az, hogy Castort többen akarják terelgetni, mint az egészséges volna, ebbe a kategóriába tartozik. Egy szekeret csak egy irányba lehet húzni, hogy haladjon valamerre is, és én hiába próbálom ezt megtenni, ha a testvéreim szépen mind másfelé taszigálják, akkor is, ha a jó szándék vezérli őket is.
- Gondolod engem nem?! – csendesen és nyugodtan, mindenféle felhang és kiakadás nélkül kérdezek vissza. Valahol elkeserítőnek találom, hogy azt kapom a képembe – még ha finoman és testvériesen is – hogy totálisan alkalmatlannak lát arra, hogy képes vagyok kezelni a saját véremet. Vagy, hogy egyáltalán nem értem őt. Főleg, hogy nem egy nagyon is hasonló vonásunk van. Jobban értem, mint azt akárki hinné.
~ Ugyanúgy emlékszem arra, ahogyan te is. De ebben a helyzetben azt hiszem érthető, ha nem én fordítok neki hátat. Meglep a bizalmatlanságotok irányomba, ezt ugyanis nem igazán tudom másként értelmezni. ~ ha igazán őszinte akarok lenni, akkor tulajdonképpen sért az, hogy egy kalap alá vesz azokkal, akik szét akarják őt zilálni. Mi lenne ha mondjuk mindenki a maga vérével és ivadékaival törődne, alfa-atanerk kérdés ide vagy oda?! Mindannyiunk munkáját megkönnyítené, mert a jelenlegi helyzettel bármily meglepő én is szívok.
Sértettségemet nem engedem át elméjének zugaiba, jeges higgadtságomat továbbra is tökéletesen megőrzöm.
~ Tisztában vagyok ezzel. Látom és bár próbálok szót érteni vele, ez nem könnyű, ha mindenki másfelé löki. Persze, hogy nyűgnek lát minket és nem pedig a segítséget bennünk. Jobban megértem, mint az hinné. ~ nem vádlom a testvéremet én sem, de ettől még azt hiszem talán érthető, hogy én magam is ugyanúgy sarokban vagyok, ahogy az ivadékom is. Nem könnyebb az ő felmenőjének lenni, mint neki az én leszármazottamnak.
- Ennek örülök. – őszinte vagyok, a segítséget elfogadom, de a jó szándékú keresztbe rakásokat egyre nehezebben viselem én is. Mert bár azt tudom, hogy mindenki aggódik és a legjobbat akarja, ettől függetlenül tizenhárom akarat tizenhárom felé cincálja. Lassan szó szerint.
- Én nem tehetem meg, hogy ne legyenek elvárásaim. – a megjegyzés inkább magamnak szól, mint neki, de ettől még kimondom a szavakat. Nem hiszem, hogy nekem kellene háttérbe vonulnom vele kapcsolatban. Mi több, itt lenne az ideje talán, hogy valamivel több bizalma legyen a többieknek atekintetben, hogy nem fogom hagyni a kölykeiket egy olyan alfa kezében, akit esetleg méltatlannak találok arra, hogy vezesse őket.

- Akkor most kegyetlenül őszinte leszek. Ha nem küldesz el mindenkit a picsába és jelented ki, hogy ő a tiéd, akkor ez így fog maradni. - Visszatértem óta azt hiszem, először hagyta el trágár szó a számat, amit kedvem lett volna valahova feljegyeznem, mint új élményt. Helyette nem jutott más, mint a hosszas farkasszem nézés Tipviguttal.
Tudtam, hogy zavarja, hogy talán szíve szerint ezt már megtette volna, s az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy ettől mi tarthatta vissza. Az irántunk való tisztelet, vagy a sértettség kapásától való ódzkodás? Ugyan. Mindnyájunk háta mögött több mint nyolcszáz, küzdelmekkel teli év állt, aligha omlunk össze hevesebb felszólítástól, vagy inog meg mindaz a kötelék, ami átkos-áldott módon egybefűz minket.
~ Ha ismered és hasonlít rád, akkor azt is tudod, mennyire díjazza, ha beleszólnak a dolgaiba, vagy az irányítás kényszerét érzi magán. Ha érdekel a véleményem, akkor ezt kéne valahogy visszaszorítani, mert nem csak ő, hanem rajta keresztül az egész falka a kárát fogja látni a jelenlétünknek. ~ Rejtély, minek köszönhetően hívtak haza minket a Szellemek, ám kételkedtem benne, hogy azért, hogy ezt a falkát tönkre tegyük.
A tekintetét fürkésztem, energiáit kutattam, sajátjaim erős visszhangot vertek rájuk, a pajzs ellenére is érezhető volt a mélyben lüktető erő. Akárcsak az ő hatalma. A természet és a Szellemek átkos csodái vagyunk ezzel az élettel, nem létezik más e földön, aki jobban megértene bennünket egymásnál. Mind tudjuk. Csapdában érzed magad, Testvérem? Sarokba szorítva? Ne engedj ennek az érzésnek, mert ezen a vidéken már megmutatta, mekkora pusztításra képes.
Kissé felszegtem az állam. Egy pillanatra felderengett előttem mindkettőnk eredeti emberi alakja: két büszke indián, a törzs élvonalába tartozóak: ő a sebesség, én az erő, de akár úgy is mondhatnánk, hogy amíg ő a megállíthatatlan volt, addig én a megmozdíthatatlan. Most pedig itt ültünk egy kocsmában, olyan Atanerkről diskurálva, aki hozzánk képest gyermek volt csupán, s akit régen valószínűleg mindketten nevetve söpörtünk volna félre saját fontosságunk biztos tudatában.
- Ez nyilvánvaló, a te fiad. Mégis... berobbantunk mind az életébe, ideje se volt egyáltalán felfogni a történteket és máris ezer felé kell megfelelnie úgy, hogy közben a társai számára kéne elsősorban. - Megráztam a fejem. - Őket szorítja háttérbe miattunk. Azokat, akiket a legkevésbé kéne - mondtam halkan, a gőzölgő italra meredve. - Megmondtam neki, hogy akkor keresztezik egymást az útjaink újra, amikor annak eljön az ideje, de nem fogom keresni. Ha akarna valamit, megtalál - vontam vállat könnyedén, majd ittam pár kortyot és ismét Tipvigutra pillantottam. - Én egyelőre ennyit tudok tenni, de ezen túlmenően csakis a ti ügyetek. Neki tudatosítania kell magában, hogy ő számunkra közvetítő az utódaink felé, bármilyen kellemetlen is legyen, nekünk, a többieknek pedig pusztán eszerint kéne hozzá viszonyulni.
Én a Muszklikkal foglalkoztam, amikor éppen úgy hozta a véletlen, illetve a Szellemek szándéka, az Atanerk pedig mindenek felett Tipvigut privilégiumának kellett lenni e tekintetben, neki kellett meghúznia a határokat a többiek felé. Ezen a téren pedig legfeljebb azzal tudtam támogatni, hogy nem tettem semmit. Megvolt a magam terhe, ami mellett ennyit tudtam még vállalni velük kapcsolatban.