Ez meg akar halni. Amikor eljárt a keze nem is sejtette szerintem, egy hajszálnál is vékonyabb tartott attól, hogy az enyém is eljárjon, hátra vonszoljam a kocsma mögé, és egyszerűen kitépjem a szívét a mellkasából! Az értetlenkedése nem ért meglepetésként, az ilyenek sose veszik észre magukat. - Bejössz és itt parancsolgatsz nekem, mintha te szartad volna a spanyol viaszt, az ilyenek nálam ribancok. - Ó, és most persze már próbált normálisabb hangot megütni. - És ne várj különb bánásmódot, ha annyi eszed van, mint amennyi látszik! Annyi szerencséd van csak, hogy nyilvános helyen vagyunk. - Meg hogy sehol sem jó nyitószám, ha gyilkolással kezded a kicsit hosszabb távú ott tartózkodásodat egy városban. Ha egy sikátorban futottunk volna össze már nem élne. - Te semmit nem tanultál a falkádtól, hm? Vagy egyik fülön be, másikon ki? Ez pusztán ezért érdekelt, mert vagy tényleg ennyire nehéz volt a felfogása, vagy nem fordítottak figyelmet arra, hogy elhintsék neki: erősebb, idősebb, VADIDEGEN vérfarkashoz nem így megyünk oda! De most nem azért... ennyi esze magától is lehetne! Felhajtottam a vodkát, de többet inkább nem kértem. Így is eléggé felpörögtem, nem hiányzott plusz turbulencia. A szemem nem változott vissza, a farkasom pedig a felszín alatt morgolódott és brutális megtorlást követelt a pofonért.
És még én lennék beképzelt? Szerintem inkább neki kéne tükörbe néznie, vagy legalábbis videóra venni, amit leművel. Most magyarázzam el a r*banc szó jelentését? De most komolyan, sosem fogom megérteni, hogy amikor egy szőke hajú lány leül, és választ követel - nem parancsol, csak követel - az mért r*banckodás, és mért lesz ettől rögtön öntelt. Én csak egy választ akartam volna, aztán elmegyek. Nem feltétlenül akarok mindig veszekedni, csak sehol sem tudják ezt megérteni. Valamilyen oknál fogva minden mozzanatom mögé egy önelégült hisztis kislányt raknak. Szerintem, ha italt kérek magamnak, abból is az jön el. De nem érdekel. Egyszerűen csak furcsa volt ez az első találkozásnál. - Nyugodtan beszélj csak. - kortyoltam bele az italomba. - Ne is érdekeljen, hogy én csak egy választ kértem, légyszíves nélkül. Ha ismernél, de persze nem ismersz, akkor tudnád, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy én olyan nagyra tartanám magamat, és parancsolgatnék, egyszerűen csak elmondom amit akarok. - magyaráztam lazán, bár van egy olyan sejtésem, hogy még így sem képes felfogni, hogy én nem vagyok hülye. A kedvesség úgy tűnik fájna neki. Összesen három falkában voltam, az első olyan rég volt, hogy már alig emlékszek rá, a második Alaszkában - igaz nem sokáig - a harmadik, ahova még most is tartozok a Chicago-i. És ha mások azt hinnék az alfával némileg alázatosabb, udvariasabb és ki tudja még milyen vagyok, azok nagyot tévednek. Ez az egész idősebb vagyok duma, pontosan ugyanaz, mint mikor az öreg, vén emberek azt mondják, hogy "ezek a mai fiatalok semmit sem tudnak..." csak ahelyett: "én idősebb vagyok, és erősebb, vili? Úgyhogy ha nem akarsz arcon rugdalást, akkor méltóztass tisztelettejlesebb lenni. Felfogtad, öcskös?" Vagy legalábbis ez a rejtett értelme a dolgoknak. Egyébként azt is nagyon utálom, hogy az alap lazaságom, vagy mim, sokszor eltűnik, és a helyét átveszi a harciasság, egyszóval a farkas énem. Talán most is az dumál vissza neki, csak egy kicsit én is. Nagyon furcsa ez. Megint kortyoltam egyet az italomból, majd ránéztem a férfira. - Egyáltalán nem kedves bunkó idegen, akinek a nevét sem tudom, nem érzem értelmét annak, hogy válaszoljak a kérdésedre. És csakúgy tájékoztatlak, hogyha nekem udvariasabbnak és még ilyen-olyannak kéne lennem, akkor neked meg ki kellett volna fejlesztened az önuralmat, hogy ne támadj neki képletesen értve a másiknak. - beszéltem tovább. - Nem gondoltál még rá, hogy egy kicsit társoságibb lény legyél? Mert ahogy elnézem nem sok barátod lehet. - kérdeztem rá felhúzott szemöldökkel, majd megint kortyoltam egy nagyot az italomból. - Bár nekem sincs sok.- tettem még hozzá kissé halkabban.
- Te nem kértél, parancsoltál. Mint egy hisztis ötéves, csak toporzékolás nélkül. És képzeld, én is elmondom, amit akarok. Szar ügy, hogy ez sokaknak nem tetszik, de nem lelkipásztor és Teréz anya vagyok. - Talán be kellett volna mutatkoznom, miután idecsörtettél, mint egy trampli, és nekiálltál követelőzni? - Kértem a pultostól egy nyalókát - fene tudja, miért árulnak ilyesmit egy kocsmában, de kapóra jött -, aztán szép komótosan elkezdtem kibontani. - Úgy nézek, ki, mint aki társaságra vágyik!? - horkantam fel, mert ez már egyszerűen röhejes volt. Idejön egy sacc/kb 150-160 körüli szuka, és elkezd nekem magyarázni az önuralomról, a társasági dolgokról, meg a többi hasztalan szarságról. Amikből bizony az jön le, hogy igenis nagyra van magával. Ez a dacos, sértett gyerek figura, hogy már pedig ő csak azért is megmondja a tutit... na, ez szín tiszta beképzeltség. Elvarázsolt, és fogalma sincs a világ dolgairól. Levakartam a zörgő papírcsomagolást a nyalókáról, majd felálltam, és teljes magasságommal a nagyszájú liba fölé tornyosultam. - Ideje lenne felnőnöd, különben még egy ilyen találkozás, és esküszöm, hullazsákba teszlek - azzal bedugtam a nyalókát a szájába, mint egy tejfelesszájú kölyökpudlinak, és faképnél hagytam. Jobb dolgom is van, mint ilyen idiótákra pazarolni az időmet.
A férfiak elméje rejtély, de az övé még jobban. Talán sosem fogom megérteni a viselkedését, de valahogy kezd egyre jobban érdekelni. Felkelti a kíváncsiságomat, mégis idegesít. S az idegesítés szokott a döntő lenni. Pedig jó lenne már megtudni, hogy mégis mi baja van ennek a férfinak. - Ó - formáltam a számmal egy nagy ó betűt, és gúnyosan ejtettem ki. - te meg az idegbeteg, öreg, morcos vénség vagy, ugye? - cukkoltam még egy kicsit, ami talán abba is kerülhet, hogy majd később megver engem. És miért? Csupán azért, mert egyszerűen a génjeimben van, hogy mindenre nem-et mondjak, vagy ellenkezzek. Ez egy amolyan Kimberly követelmény. - Csinálj csak úgy, mintha valami nagy dolgot kértem volna. Fáj a szád, hogy nem tudsz rendesen válaszolni? - köközködtem vele, mert egyszerűen nem tudtam megállni. Alapelemem a gúny, és hogy még vissza is beszélek ilyen nagy beleéléssel, az pedig a másik énem, ami már szerencsére eggyé vált velem. - És ez kizárja, hogy normálisan beszélj, s emiatt csak úgy lehet, mint egy valamilyen bánatban szenvedő bunkó k*csög? - kérdeztem rá megint. És ez még érdekelt is. Hisz minek kell kiakadni ezen? Olyan nagy baj, ha egyszer normálisan válaszol? Még az is jobb, ha morog vagy valami, nem pedig üvölt, fenyegőzik stb. Mielőtt ismét mondhattam volna valamit, hamar a számban egy nyalókát találtam. Na ez már sértő... Mély levegő, mély levegő... Próbáltam nyugtatni magamat. Végül felsóhajtottam, kivettem a számból a nyalókát, és a pasas után mentem. Megfogtam a karját, hogy a nagy trappolásában megállítsam, és közben azt mondtam: - Csak a "r*banc" az, nyugszik! - ezzel felé nyújtottam a nyalókát. Bár ez kicsit tényleg nevetséges volt, de akkor is... Most, hogy sikeresen lenyugodtam valamennyire. Kevésbé vitatkoztam. Még le is r*bancoztam magamat, pedig nagyon nem vagyok az. Na jó, talán félig-meddig, bár én nem adok külön jutattásokat annak akinek táncolok, kivéve ha mondjuk nagyon jól néz ki... De olyan nem sűrűn fordul elő, hisz azoknak már amúgy is van barátnőjük. Kivéve, ha olyanok, mint ez a férfi. - Ezt nálam felejtetted. - céloztam a nyalókára, majd összefontam a karjaimat, és kimondtam a tipikus "védőbeszédemet" amit az után szoktam, hogy valakit elkezdek sértegetni, meg ilyesmik. - Figyu, én nem akarok ellenségeket szerezni, és azt sem szeretem ha lenéznek. Viszont kellenek szövetségesek, de inkább barátok. Szóval már most leszögezem, hogy nem érdekel minek gondolsz, és milyen gyerekesnek, és hogy ezzel elkéstem. A lényeg az, hogy kezdjük úgymond "előlről." Tehát mi a neved?
Nem értem, hogy néhányan miért nem bírják felfogni, hogy hol a határ, és min nem kéne túllépni. Ha ez a szuka most hagyta volna, hogy szépen kicsörtessek, és tőle mentes helyet keressek, elkönyveli ezt a találkozót szimplán kellemetlennek egy bunkó pasassal. Így azonban, hogy folytatta a pattogást... Kiütöttem a nyalókát a kezéből, és ezúttal én ragadtam meg a karját, majd kivonszoltam a kocsmából, de nem elől, hanem hátul. Senki nem mert a segítségére sietni. Nagyon helyes! A kocsma mögött a falnak löktem két kuka között de nem engedtem el egy pillanatra sem. A szorításom durva volt és nyers, egyáltalán nem finomkodtam. - Előbb akkor gondolkodj talán - morogtam. - Nem vagyok egy megbocsátó, felejtsük-el párti, ha nem tűnt volna fel. - A karjában roppant a csont, miközben halkan, hűvösen és fenyegetően beszéltem. - Annak a k*rva nagy szádnak hála, most bizony... - még egy és sokkal hangosabb roppanás - kapsz ajándékba egy nyílt törést. Amint ezt kimondta, már mozdult is a kezem a megfelelő irányba, a csont átszúrta a bőrt, és fehéren, véresen kiállt az alkarjából. - Ideje lenne megtanulnod, hol a helyed - köptem a szavakat. - A nevem pedig Káin. - Ellöktem a groteszk pózban tetszelgő karját. Hogy ezzel hogyan fog végigvonulni a kocsmán, azt nem tudom, de nem is érdekel. Előbb parancsoló hangsúlyban pattogott nekem - köszönés, bemutatkozás, normális hangnem nulla -, aztán még tetézte is ezt. Ezek után senki ne várja el tőlem, hogy szépen odébb állok, vagy előröl kezdek bármit is. Fogalmam sincs, hogy honnan jött, vagy kik között volt eddig, hogy megengedheti magának ezt a hangnemet és viselkedést, de nagyon el van tájolva. Ha rátalál a falkájára, remélem ennek a "kis" sérülésének még meglesz a nyoma. A legjobb lenne, ha ilyen hasznavehetetlen módon forrna össze a csontja, örök élmény lenne, az biztos! Búcsúszó és egyéb nélkül távoztam, egy ilyen nem érdemel tőlem semmiféle tiszteletet. Átvágtam a kocsmán, kimentem az utcára, és találomra elindultam egy irányba, miközben tárcsáztam a mobilomon. Danielt hívtam, ideje volt találkoznom a helyi Protektorral.
Oké, ez még sem volt olyan jó ötlet. Visszavonom az összes jót amit gondoltam másokról. Visszavonom, hogy azt hittem mindenkiben van valami nem is tudom... igazságosság. Ez egy elmebeteg. Egy vadállat. És hiába idősebb nálam, a farkasát nem nagyon tudja irányítani, vagy csak ő ilyen, ami még szörnyűbb. Eltörte a karomat, és egy csont állt ki belőle. - Á! - sikoltottam, de végül összeszorítottam a számat, és megpróbáltam visszatuszkolni a csontot, ami elég fájdalmas dolog volt. - Inkább a Sátán. - nyögtem olyan ellenszenvvel mint még soha. Ennek az embernek, -,ha egyáltam emberi lénynek lehetne nevezni - nincs szíve. De azt azért ajánlom, hogy nem az Alaszkaiakhoz tartozik, már nem mintha bárhova is befogadnák. Mert szerintem azonnal kinyírná a félbandát. Még a rendőrséget sem merném rá állítani, vagy bárki mást, mert nagy mészárlás lenne komolyan mondom. Ha keresztény, vagy ki tudja még milyen lennék, és hinnék istenben, meg az ördögben, most meg találtam volna az antikrisztust. De egyet legalább megtanultam... A velejéig romlott emberekre soha, de soha ne próbáljak hatni. - Te rohadék! - üvöltöttem utána, és teljes erőből a számba haraptam. Ennek hamar be kell gyógyulnia, ha folytatni akarom a karrieremet. - Basszus... - motyogtam dühösen, és hatalmas erővel a csontra ütöttem, ami ennek hatására kicsit visszaállt, majd elővettem a telefonomat, és megtudakoltam merre van a legközelebbi kórház, vagy valami ilyesmi. Elsétáltam innen, és fancsali képpel nézelődtem az utcán. Fogtam egy taxit, és elindultam valamerre... Gyűlölöm a fajtámat, mondtam már? Mert szerintem még nem, és jelenpillanatban a pokolba kívánom... De magamat is, mert az vagyok.
Az autó motorja egy utolsó morranással leáll, kihúzom a slusszkulcsot, és elveszem az anyósülésről a kabátomat. Felvenni úgyis csak akkor tudom, ha már kiszálltam, de mivel a bejárathoz legközelebbi helyen álltam meg a kocsival, csak a vállamra lendítem, míg besétálok a kocsmába. Most elegáns vagyok, mert Anchorage-ban jártam hivatalos ügyben, így aztán az öltöny-nyakkendő alap. A kabátomat a fogason hagyom, a kocsikulcsot zsebre vágom, és becélzom a bárpultot, de csak azért, hogy rendeljek magamnak egy vodkát, és egy könnyű vacsorát. Utána kényelembe helyezem magam az egyik asztalnál. A zakómat kigombolom, a nyakkendőn lazítok egy leheletnyit, hogy kényelmes legyen, és amíg várok, hátradőlök, és rágyújtok. Tulajdonképpen kifejezetten jól alakulnak a dolgok, leszámítva azt, hogy az őrzők belekontárkodnak olyasmibe, ami marhára nem az ő dolguk. De ebben a témában mostmár abszolút ráérek tájékozódni. Szerencsés lenne nem a telihold előtt megejteni a látogatást, mert én is érzem, hogy egyre izgatottabb a farkasom. Az előttünk álló vadászat mindig felvillanyoz, ilyenkor lobbanékonyabb vagyok, ha nem figyelek oda eléggé.
A terv pofon egyszerű. Leiszom magam de úgy tisztességgel ám, aztán bepancsolok az első jöttmentnek. Így telihold közeledtével mindig pattanásik feszülnek az idegeim, és nem is enyhít rajta csak a boxzsák, vagy a verekedés. Az előbbi nem áll rendelkezésemre (mivel gyakorlatilag hajléktalan vagyok), szóval kizárásos alapon marad a kocsmai balhé. Néha ki kell engedni a vadállatot, mert rosszabb ha az magától szabadul el. Szóval akármilyen békés természetem is van úgy általánosságban, ma este félreteszem a "nem keverek bajt" elvet. Már egy ideje iszogattam a pultnál mikor megérkezett a vérfarkas. Előbb a jelenlétét éreztem meg, majd csak aztán szúrtam ki őt magát is. Kissé megnyugtatott a tény, hogy most látom először az arcot. Nem akarok senkivel összefutni Castor falkájából. Épp elég cefetül vagyok így is, nem hiányzik egy "te vagy az ex béta?" vagy "jól elcs*szted" jelenet. Pláne most nem, lévén, hogy jelenleg egy időzített bomba vagyok, és a telihold közeledtével egyre csak rosszabb lesz, ha nem kapok enyhülést.
Habár már a belépésem pillanatában átcsap rajtam a bent tartózkodó farkasban tomboló feszültség, mégis kényelmesen elhelyezkedek, rágyújtok, és megvárom az italomat. Az első vodka előtt ma nem kezdeményezek beszélgetést. De az ital hamar megérkezik, én pedig meghagyom a pincérnek, hogy adjon még egy kört a pultnál ülő hölgynek abból, amit iszik, és mondja meg neki, hogyha van kedve csatlakozni hozzám, akkor szívesen venném a társaságát. A pincér megy, és tölt Tara-nak egy italt, és az üzenetemet is átadja, én pedig közben lehúzom a vodkát. A többi már a nőn múlik, bár úgy sejtem, ha idejön, az nem lesz olyan nyugodt, mint az eddigi beszélgetéseim. Nem is baj, úgyis jót tesz egy kis feszültség. A saját energiáimat jórészt leárnyékolom, de magamat nem próbálom most sem letagadni, vagy elrejteni. Ebben a városban tényleg nyüzsögnek a farkasok.
Kéretlenül is elém tol egy újabb poharat a pultos, amitől néhány másodpercre igencsak a szívembe záron a pasast, de aztán elmondja, hogy ezt egy úriember küldi, amolyan V.I.P. meghívó gyanánt. Követve a csapos tekintetét, ismét megpillantom az idegen farkast. A pincérnek megköszönöm, az italt, és az üzenetet, aztán hagyom dolgára menni. Leemelem tekintetemet a másik farkasról, és nem túl feltűnően megpróbálom "letapogatni" annak szándékait. Persze az idegen sem ostoba. Gondolom, megérezve az én tomboló energiámat, rájött, hogy tanácsos az övét leárnyékolni. Vagy egyszerűen csak nem akarja az orromra kötni a hangulatát, vagy mindkettő. De hagyom én a fenébe az feltételezéseket, ma este nem akarok gondolkodni. Kézbe veszem a poharamat, felkutatom az idegen tekintetét, majd magasra emelem, mintegy képzeletbeli koccintás gyanánt, aztán húzóra kiiszom. Nem tudom, hogy ez általános farkas tulajdonság, vagy csak az én szervezetem ilyen, de nálam biztos, hogy akármennyi alkoholt iszok, az egyszerre üt be. Nincs köztes állapot, mint például a "mosolygok a világra" vagy pár pohárral később a "meg akarom váltani azt", hanem egyszer gondol egyet a szervezetem, és taj részeg leszek. Rendszerint ezért nem iszok alkoholt, ám a ma este más. Még jöhet pár löket. Ha már volt kedves meghívni az idegen, és én a "ma este nem gondolkodok" stratégiát választottam, elrugaszkodok a pulttól és oda sétálok hozzá. Én nem árnyékolom le a "térerőt". Nincs azzal semmi bajom, ha a másik tudja, hogy milyen kedvem van. - Helló! - köszöntöttem. - Ismerlek téged? - hülye kérdés. Korrigálok. - Vagy te engem? Csak állok a pultnál, valahogy nincs kedvem leülni.
Bár kényelmesen ülök, és laza vagyok, azért figyelek. Ha nem is bámulom a nőt, az esetleges hangulatváltozásait nem lenne észrevennem, főleg, ha továbbra is ilyen intenzitással sugározza. És persze a beszélgetésből is hallok valamennyit. A várakozás igazi izgalmat nem hoz magával, de a semmittevésnél egy fokkal mégis kellemesebb. Nem rá való tekintettel nem eresztem szabadjára a saját energiáimat és hangulathullámaimat, ahogy nem is óvatosságból nálam ez megszokás. Meg aztán, nem is tartozik a fél városra, hogy milyen kedvemben vagyok épp. Elnyomom a csikket, és egy intéssel rendelek még egy italt. Épp időben kapom meg, hogy legyen mivel koccintani, még ha csak jelképesen is. Legalább nem azzal kezdte, hogy felhúzta az orrát. - Jóestét! – a helló-ra sosem fog ráállni a szám – Nem hiszem. Nem sok ismerősöm akad errefelé. De ez még változhat. Nyitott vagyok az új ismeretségekre. Ha van kedved, ülj le, és meghívlak. A lábammal kitolom a magammal szemközti széket, hátha leteszi a formás hátsóját. Felőlem aztán akármilyen ideges lehet, én most először megvacsorázom, aztán játszhatunk ivóversenyt, vagy megpróbálhatjuk levezetni a feszültségét. Ha leül, akkor megkínálom cigarettával is. Ránk nem veszélyes a tüdőrák, így aztán a leghalványabb lelkiismerefurdalás nélkül füstölhetek. - A nevem Raymond Carver… Csak hogy az alap formalitásokon gyorsan átlendüljünk.
Kissé furcsálltam az udvarias megszólítást. Nem szoktam összeakadni fontos, úri méltóságokkal (ami azt illeti, rendre kerülöm is a sznob fajtájukat), és a külsőmről se mondaná meg senki, hogy a második évszázadomat taposom, szóval ha magázódva folytatná, én kész vagyok odébb állni. De nem így lett. - Kösz, inkább állok. - mondtam, visszautasítva a felkínált helyet. Nem azért, mert minden vágyam dacolni az idegennel, inkább arról van szó, hogy túl feszült vagyok ahhoz hogy megint leüljek. De ezt nyilván tudja is, hisz vele ellentétben én nem árnyékoltam le magam. - Tara. - a kezemet nem nyújtottam kézfogásra, hogy hivatalosabbá tegyem a bemutatkozást, inkább a pultra könyököltem. Jöhetnék azzal a szöveggel, hogy "nem kell, nagylány vagyok én, majd fizetem a saját italomat", de ha jobban belegondolok, a pénztárcám szempontjából hasznosabb ha hagyom megvendégelni magam. Még szállásom sincs. - Mond Raymond. Sokan vagyunk még a környéken? - halottam hírét annak, hogy akad erre egy másik falka is, ahogy Chicagoban, de nekem még új, hogy léptem nyomon belebotlok egy fajtársamba. Európában is éltek ugyan vérfarkasok, de sokat mondok, ha néggyel találkoztam míg ott éltem. Node nem ezért kérdeztem rá. Próbálom terelni figyelmemet a bennem tomboló feszültségről. Még a végén képes leszek normális társalgásra is.
Óó, a sznobokat én is kerülöm, nem tartoztam közéjük soha életembe, és nem is erre vágytam. Amit pedig akarok, azt többnyire megkapom. Bár régebben azért könnyebb volt. Nocsak, még a végén nosztalgiázni kezdek a falkába tartozással kapcsolatban? A részleges visszautasításra vállat vonok. - Ahogy gondolod. De azért én megvacsorázok, mielőtt bármi egyébbe kezdenénk… Engem aztán nem izgat, mennyire fogunk hülyén kinézni, ha ő végig álldogál, míg én megvacsorázom. Legfeljebb furcsán néznek ránk. A kézfogás hiánya annyira nem zavar, elég intenzív elektromos villanás lett volna pedig ilyen szabadon áramló energiák mellett. Abból, hogy megvendégeljem Tarát, nem csinálok presztízskérdést, és nem is ragaszkodom hozzá körömszakadtáig. Talán pont ezért nem is szoktak visszautasítani. A kérdésre elvigyorodom. - Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ez a város, rengetegen. Két falka, és a kóbor farkasokat is vonzza a balhé híre. Akárhová megyek, mindig belebotlok egy farkasba… Ami egészen kellemes változatosságnak számít. Normális társalgásra meg úgyis csak addig van szükség, míg befejezem a kaját, aztán mehetünk, és kezdhetünk akármibe.
Szóval lebuktam... Nem értem miért lep meg, hisz direkt nem rejtettem el az energiáimat. Viszont most, hogy nyíltan is szembesített vele, szemérmesen leárnyékolom a térerőt. Talán kicsit még el is pirulok. - Sajnálom. - mormolom az orrom alatt a bocsánatkérés félét, mikor belátom, hogy nem mindenki kíváncsi ám az én nyomoromra. Mégis hozzáteszek egy rövid magyarázatot. - Adj össze egy pokoli hónapot a közeledő holdtöltével, és a ténnyel, hogy nőből vagyok. - nem ecsetelem tovább, gondolom nem is érdekli. Inkább leülök egy bárszékre,majd újfent a pultra könyökölök. Igaz, hogy fel bírnék robbanni, de az sem vall rám, hogy indokolatlanul bunkózzak másokkal. Pláne, ha az a személy normálisan közeledik. - Csak ma érkeztem a városba, szóval még nem tudok sokat a légkörről. Elárulod mire számíthatok?
Nem nehéz lebukni, ha az ember neonreklámmal írja ki magára a pillanatnyi hangulatát. De talán majd levezeti valahogy ezt a szörnyű feszültséget. Ha olyasmivel fogja, ami nekem sem rossz program, talán még partner is leszek benne. Érzem, ahogy elhalványulnak a belőle sugárzó energiák, és az érzelmi hullámai elcsitulnak. No, csak nem lesz belőle jókislány, ennyitől? Csalódott lennék miatta. Olyan izgalmas nőnek tűnt elsőre, amilyennel viszonylag ritkán találkozik a magamfajta. - A holdtölte közeledtét mind érezzük. De bocsánatot kérned nem kell. A nőktől sosem várunk annyit, mint egy férfitól. Na most bunkó vagyok, valószínűleg fel is piszkálom, amilyen hangulatban van most, de ennyi még simán belefér, ha visszahozza azt a nőt, akinek először tűnt. Legyen csak pimasz, és határozott, elvégre farkas. Közben elkezdek enni, különben sosem fogunk haladni sehová, valamint megbízom a pincért, hogy folyamatosan hozza az italt, majd szólunk, ha elég. - Eddigi tapasztalataim szerint semmi veszélyesre, ha elég erős vagy, hogy érdemesnek találjanak az érdeklődésre. A helyzet feszült, de mindenki kivár. Igazi konfliktusokból még nem volt sok. Velem különben is mindenki óvatos… Szinte már sajnálom, hogy ilyen finoman kerülgetnek. De majd alakul ez is. Remélem. Nem lehet mindenki ilyen puhány. Szerintem itt sokan túl sokat éltek már. Én sem vagyok persze olyan vad, mint régen, de még nem lett belőlem kutya.
Lám, nem sok értelme volt magamba szállni, és bűnbánást tanúsítani. Az idegen ugyanis tud bánni a szavakkal. Méghozzá átkozottul jól. Bár ahhoz, hogy megsértsen egy vadidegen, ennél jóval több kell, azért nem árt majd odafigyelni hogy mit csinálok. Mennyi is lehet? Úgy háromszáz éves? Hacsak nem több... Tehát az én alapjában véve érzékeny lelkivilágomat nem csak a szavai törhetik össze, képes arra a kezével is. - Hmmm. Nem csak öreg, soviniszta is. - mosolygok rá, hogy elvegyem a szavak ironikus élét. Az idegen megkéri a pincért, hogy folyamatosan hozza az italt. Én a magam poharát köszönöm, még nem ürítem ki. Felőlem ő aztán berúghat ha akar, ám ha dolgok rosszra fordulnának mint ahogy azt korábban szerettem volna, jobb lenne észnél maradni. Nekem legalábbis mindenképpen. Hallgatva a beszámolót, elönt a deja vu. Oké, ez már nem Chicago, és nem vagyok tagja a falkának, attól még ugyanúgy szívügyemnek tekintem a mi, azaz a betolakodók helyzetét. De erről Raymondnak nem kell tudnia, szóval marad a fapofa és a pártatlan kérdések. Elvégre most elsősorban az én szerepemet szeretném tisztázni ebben a mókuskerékben. A hallottak alapján képes leszek majd a lépést tartani benne. - Gondolom hátránnyal indulok az érdeklődés felkeltésében... mivel, hogy csak egy nő vagyok. - dobom vissza a soviniszta labdát a feladónak. Ahhoz, hogy vele mindenki óvatos, nem fűzök semmit. Ha az egóját kívánja fényezni, menjen egy bordélyba. Ha elég vastag a pénztárcája, a buxák szemében nem erős farkas lesz, hanem maga az Isten. Mit bánom én. Bár lassítási fogadalmat tettem ital téren, csak lehúzom azt a JÄgert, még rám melegszik. - Véleményed szerint melyik falka állít jobban? - Túl informáltnak látszik a hím ahhoz, hogy ne tudja a választ. Vagy képes a tudás illúzióját kelteni. Ha ez utóbbiról van szó, hát átkozottul jól csinálja.
Így van. A bűnbánat nem az én asztalom. Már évszázadok óta nem. Másoké sem érdekel. Véleményem szerint egyszerűen ne tegyünk olyasmit, amiért bocsánatot kellene kérnünk. Amit pedig megteszünk, azért ne kérjünk bocsánatot. Soha… A felesleges beszédet nem szeretem, de ha beszélni kell, akkor valóban tudok bánni a szavakkal. Tulajdonképpen egy századokkal ezelőttről itt maradt őskövület vagyok bizonyos szempontból, szóval a gondolkodásmódom jelentősen eltér a Föld népességének közel teljes egészétől. Ez persze nem mindig szerencsés. A megjegyzésre csak egy félvigyornyi a reakció, ha magát a választ nem számítjuk bele. - Így is meg lehet fogalmazni. Eléggé férfiközpontú társadalomból származom, és a nők azóta sem győztek meg róla, hogy ennek a fene nagy emancipációnak van létjogosultsága. Itt még egy vállvonás sem érzek szükségesnek. Ezen a meggyőződésemen a szerelem és Lacey sem tudott változtatni. Csodálatos nő volt, de férfiszerepre ő is teljesen alkalmatlan lett volna. Ami egyébként nem is baj. A vacsorázással egész gyorsan haladok, most azért eszem, mert éhes vagyok, és nem azért, mert megkívántam valaminek az ízét. - Ezt nem tudom. A helyi alfák nem osztották meg az álláspontjukat a nőkkel kapcsolatban. Azt, hogy velem mindenki óvatos, nem az egóm fényezése kedvéért mondtam, hanem pusztán azért, mert jelezni akartam, hogy úgy vélem nagyban egyénfüggő a hozzáállás a farkashoz. - A hazai pálya előnye a hegyieké, az újakat talán jobban csípik az őrzők, és még lehetne sorolni a hasonló észrevételeket, de azt hiszem mindenkinek magának kell eldöntenie melyik falkát találja erősebbnek, vagy akár jobb helyzetben lévőnek. Nem, a saját következtetéseimet nem osztom meg csak úgy három feles után bárkivel.
Vissza fojtom a feltörni vágyakozó röhögést a "emancipáció" és a "létjogosultság" szövegen. Más az amikor valaki a tévéből hallja az ilyesmit, és megint más, ha élő egyenesben. Most sikerült az idegennek olyan jó kedvre derítenie, hogy ne érdekeljen a szavak mögött megbújó szarkazmus. Sőt! Kifejezetten tetszik! Ez is a humor egyik formája... - Annyira nem érdeklődök egy falka iránt sem, hogy személyesen is meg akarjam tapasztalni az erőviszonyokat így vagy úgy. A te álláspontod érdekelt. Ennyi. - de ha nem akar beszélni róla, akkor felőlem ücsöröghetünk csendben is itt a pultnál. Már amíg meg nem iszom az italomat, és lelépek. A csendnél még a séta is jobb. Bár halvány milkalila gőzöm sincs arról, hogy hová megyek majd innen. Lehet, hogy jobban járok, ha elfogadtam volna azt a féláras szobát a Holidaysban... Na még mit nem. Gyorsan el is hesegetem a gondolatot. Azért vagyok itt, hogy visszanyerjem a bizalmát, nem azért, hogy visszasündörögjek a falkába... - Mennyire ismered a várost? Tudsz a közelben mondjuk egy olcsóbb kategóriás hotelt? Mondjuk ez elég hülye kérdés. Raymond tipikus öltönyös pasas, szóval nem hiszem, hogy tudna nekem segíteni. Bár csalódtam már korábban is kellemesen...
Látom rajta, hogy remekül szórakozik, de ennyit azért nem sajnálhatok tőle, nem igaz? Még a végén kiderül, hogy humorosabb fickó vagyok, mint valaha gondoltam volna. Ami végülis nem is volna olyan nagy tragédia. - Engem mindkettő egyformán érdekel. Végülis azért jöttem, mert bízom benne, hogy történni fog valami. Így, vagy úgy, de előbb-utóbb felbillen a kényes egyensúly… Egyáltalán nem is célzok rá, hogy én fogom felborítani. Szerintem nem lesz rá szükség, hogy én tegyem meg. Most, hogy a vacsorát befejeztem, lehúzom az utolsó vodkát, és lekoppantom a poharat a pultra. - Te kérsz még valamit? Amennyiben a válasz nemleges, fizetek, megfelelő mértékben emlékezetes borravalóval megtoldva, hogy legközelebb még szívesebben fogadjanak. - Mostmár egész jól… Tudok, de mivel olcsó, elég igénytelen is… Pontosabban azért olcsó, mert leszakadt és igénytelen, de nem számít. Vonom meg a vállam. Eszemben sem volt egy pillanatig sem, hogy ott lakjak, de azért megnéztem magamnak. - Ha elég lelkes vagy egy sétához, elkísérhetlek. Feltéve, hogy nem akarsz te elkísérni engem futni… Én mindenesetre készülök az indulásra, mert vagy egyik irányba, vagy a másikba, de el fogok indulni. A választás Taráé.
Raymond végül kifejti az ő álláspontját is. Nagy-nagy körvonalakban teszi ugyan, de ebből már letudok szűrni ezt-azt. Például, hogy egyelőre még nincs ok az aggodalomra, ám ez Raymond szerint változni fog. És, hogy a farkast bizony egy esetleges balhé vonzotta ide. Ehhez viszont semmi közöm nincs, így csak bólintok, hogy megértettem, de többet nem kérdezem a témával kapcsolatban. - Nem, köszönöm. Azt hiszem ideje távoznom. - igen, hosszú napom volt, és találnom kell valami szállást is éjszakára. Mondjuk úgy maximum 15 dollárig, különben nem fogok tudni lakást bérelni. A munkavállaláshoz pedig kell egy lakcímkártya is. - Megköszönném, ha felírnád a címét, vagy elmondanád merre találom. - vágom rá rögtön, mikor a farkas azt mondja, hogy tud szállást, de aztán hozzáteszi, hogy akár még el is kísérhet. Vagy én őt futni. Ez pedig még jobb megoldás. A futáshoz semmi kedvem, de nemártana levadászni egy jávorszarvast, vagy bármit ami fellelhető itt, különben fel fogok robbanni. Lelkesen felpattanok a bárszékről, míg a férfi fizet a pultnál. Az ital még nem ütött be, csak édesen zsibbaszt, de nem érzem, hogy ez akadályozna majd bármiben is, így nem aggódom e miatt. Ha a farkas nem rendezte az én számlámat is, akkor fizetek, felkapom a kis bőröndömet, és már ki is libbenek a pubból. - Mit szólnál előbb a sétához mondjuk a motelig, és aztán a futáshoz? - érdeklődöm, ha követ, majd sietve hozzá teszem: - Persze csak ha nincs más dolgod. Nem várom el, hogy pesztráljon, vagy segítsen, elvégre idegenek vagyunk. Már azért is hálás leszek, ha elmondja hol találom azt a lepukkant motelt, aztán faképnél hagy.
Mivel Tara szemmel láthatóan nagyon nem szeretne belefolyni a falkatémába, csak amíg én válaszolok, úgy döntök, hogy nem erőltetem, valószínűleg úgysem mondana semmit. - Ebben egyetértünk. Fizetek… És mivel meghívtam Tarát, az ő számláját is rendezem. - Rendben. Elkísérlek. Semmi dolgom nincsen, és még fáradt sem vagyok. Bár vacsoráztam, vadászatra mindig kapható vagyok ha másért nem, akkor a szabad futás, és a farkasbunda öröméért. Ha úgy vesszük, az évszázadok alatt inkább lettem farkas, ha tehetem, gyakran bóklászom az erdőben, és élvezem a farkaslét minden előnyét. - Itt rögtön jobbra, mintha ki akarnál jutni a városból, de nem megyünk olyan messzire. Szerintem legfeljebb negyed óra, és ott vagyunk. Eszemben sincsen vinni helyette a bőröndjét. A megszokottan gyors tempómban sétálok, ha nem tudná tartani az iramot, csak akkor fogok lassítani. - Mennyire olcsó szállást keresel tulajdonképpen?
- Rendben, köszönöm. - hálásan mosolygok a Raymondra, de nem azzal a kihívó fajtával. Egyszerű, rövid, de annál őszintébb típusú vigyor volt az. Bólintok, mikor elmagyarázza mit-merre hogyan, és felveszem a tempóját. Nekem sem szokásom nyugodtan andalogni az utcán, szóval nem hiszem, hogy ha tartom az idegen iramát, kiköpném a tüdőm mire odaérünk. A bőröndöm meg nem olyan nehéz, hogy bármiben is akadályozzon, egyébként meg kimondottan örülök annak, hogy meg sem kísérli elvenni tőlem, hogy ő vigye. Kell valami, amibe kapaszkodhatok. Ha nem lenne a bőrönd, akkor nagy valószínűséggel a körmeimet piszkálnám egész úton lehorgasztott fejjel. Feszült vagyok. És ahhoz képest, hogy viszonylag jól sült el az a találkozó a nemzőmmel, a hangulatom nyomott, és borongós, mint az időjárás... Havazni fog. Elkalandoztak a gondolataim, így váratlanul ért a farkas kérdése. Megrázom a fejem, mielőtt válaszolok. Csak, hogy visszatérjek a jelenbe. - Úgy... tizenöt dollárnyi olcsóra gondoltam. - igen, ez olyan szánalmas volt, mint ahogy hangzott is, szóval teszem amit ilyenkor szoktam: gyorsan körbemagyarázom. - Nem vagyok tisztában az ingatlan árakkal a környéken. Szeretnék bérelni egy lakást, mondjuk már holnaptól, de nem tudom mennyit engedhetek meg magamnak... Tudod, nem vagyok nagyon eleresztve anyagilag, és még munkám sincs... - no ez meg olyan, mintha pénzt, vagy melót kunyerálnék, szóval locsogok még egy keveset. -Persze megvan mindenem ami kell, és nem vagyok lepukkant csóró sem, csak nem ismerem a pénztárcám határait e környéken, szóval jobbnak látom óvatosan költekezni. Túl hirtelen ötlet volt idejönni, nem informáltam le megfelelően a helyet.
- Ezt inkább hagyjuk, volt egy korszakom, mikor az atkáktól is irtóztam, pedig azok mindenhol ott vannak. De sikerült kinőnöm ezt is. - Amit mondott elgondolkodtató volt, hiszen akaratunkon kívül tudunk ártani jó néhány embernek, akikkel kapcsolatba lépünk. Hány betegség lappanghat bennem? Inkább nem akarom tudni - Szóval akkor hordozók vagyunk, és bárkinek átadhatjuk? Hát ezt jó tudni... - borzongtam meg a gondolattól is. Ilyenkor döbbenek rá, hogy milyen finnyás vagyok... Szörnyű. A kocsmában tényleg nem voltak sokan, szóval egyenesen a pult felé vettem az irányt, nyomomban Ash-el. Néhány ismerősnek bólintottam, aztán helyet foglaltam az egyik bárszéken. - Egy kávét kérek likőrrel. - teszem keresztbe a lábamat. - Te mit iszol, Ash? - fordulok mosolyogva a fiú felé. - Amúgy még tartozom az idekeveredésem történetével, persze, hogy ha még érdekel. De használd a jó füled, mert sajna sokan vagyunk ahhoz, hogy kiabáljak. - kacsintottam egyet felé, aztán körbenéztem, akadhat-e olyan egyén idebent, akit nem látnék szívesen, de nem találkozott a tekintetem egyetlen nemkívánatos személlyel sem. Remélem ez így is marad ittlétünk alatt...
Kezdőlap
//
//
//
