A nemzőmön, és rajtam kívül megszűnik létezni a világ, így nekem voltaképpen fel se tűnik, hogy Salem kivonult a szobából. Inkább azt nem tudom hová tenni, hogy a teremtőm ráfog a nyakamra és morogni kezd. ~Valami rosszat tettem? Hogy mondják farkasul azt hogy bocsánat?~ nyüszíkelek kissé meglepetten, és tanácstalanul. Valahol azért sejtem, hogy farkaséknál nincs is szó erre. Ahogy arra se, hogy "álj meg egy helyben, most megnézem, hogy egyben vagy-e." mert szeretném azt feltételezni, hogy a nyelvezet hiányosságai miatt nem figyelmeztet arra, hogy most mi következik. Elég... kellemetlen érzés, az ahogyan végig mér, mert ebben az alakban semmit nem látok az arcán. Nincs támpontom arra, hogy jó vagyok, vagy megbuktam a "vizsgán". Amúgy valószínű, hogy átmentem, mert ahogy nézem azt a vörös szempárt, elhiszem, hogy már halott lennék, ha nem felelnék meg azoknak a kimondatlan, ismeretlen elvárásoknak. Megint bekúszik egy hang, egy gondolat a tudatomba, amit korábban, kínok között vergődve nem vettem észre, de most muszáj vagyok tudomásul venni. Az ő volt? Valami gondolatolvasó, vagy mi? Mindegy, mert arra kért, hogy sétáljak, én meg akkor is megtenném ha nem volna hozzá kedvem, szóval a kérdések meg a válaszok azok még váratnak magukra. Amúgy is túl sok volt ez nekem egyetlen napra. Alig várom a percet, hogy egyedül legyek egy szobában ahol nyugodtan összeroppanhatok. Elég ügyetlen mozdulatokkal sétálgatok a nappaliban, és őszintén... hát egy teljes kör megtétele után se lettem ügyesebb. Pedig igyekszem én, akarom, de nem megy. Lehet, hogy a nemzőm elégedettségében morran, de nekem akkor is inkább életveszélyes fenyegetésnek tűnik, az a nyalintás meg amolyan kóstolás félének, mint amit főzés közben csinál az ember, és alig várja már hogy rávesse magát egy tányér meleg ételre, mert 'majd éhen hal. Félelmetes. Nem csak az ami a fejemben zajlik, hanem úgy az egész, együtt. És az is, hogy nem maradhatok így örökké, bizony vissza kell változzak hamarosan. Egy porcikám se kívánja újra átérezni azt a kínt amivel maga a folyamat jár, ezért csak szűkölök, mikor a nemző arra kér, hogy feküdjek le, és ígéri, hogy úgy könnyebb lesz. Nem mindegy, hogy állva vagy fekve szakadok apró darabokra? Nekem az... Dehát ő a főnök, hát meg teszem amit akar, és a lepedő alatt újra átesek az átalakulás minden kínján. Miután befejeztem, még szükségem volt egy újabb percre megintcsak felfogni, hogy vége van, és már csak amolyan szellem-fájdalmat érzek a csontjaimban, de maga a kín már ott sincs. A harapás még fáj a hasamon, de az átalakuláshoz képest az semmi. A fejfájás is eltörpül mellette, ami miatt a fényeket se tudtam már elviselni. Cseréljünk. Csináljuk vissza, csak ne kelljen újra átalakulnom... Még remegek minden ízemben mikor magamra veszem a nemzőtől kapott ruhákat, melyekben vagy négyszer elférek. Ami a hústoronynak póló, az nekem egy háromnegyed ujjas felső, és a nadrágnak is bőven elég lenne csak az egyik lábát használni, és még kényelmesen elcirkálnék benne... Ilyesmi elmés gondolataim vannak (nem vagyok szőke, szándékosan akarom elterelni a figyelmemet a korábbi fájdalomról meg a remegésről), szóval úgy elvagyok a magam világában, mikor megüti a fülemet, hogy miről beszélnek a nagyok, és leesik, hogy Salem itt se volt mellettem, hanem egyszerűen kiszállt, kilépett az egészből. Megint csak arra tudok gondolni amire mindig, ha ezt tette ő, meg anya is, szóval most is azt érzem, hogy én tettem valamit amiért már nem kellek. Itt fogok lakni. Ezt mondta neki Castor, nem? Szóval Salemnek megint nyűg lettem, és lepasszolt valaki másnak... Még haragudni se tudok rá. Inkább csak kimegyek innen, és segítek, hogy neki könnyebb legyen. Rám se kelljen nézni, vagy mit tudom én. Ahogy szokták. Lesütött szemmel elmondanak egy "isten hozzád"-ot, aztán megfordulnak és mennek dolgukra. Hát most én is ilyesmit csinálok, csak köszönés, meg dolog nélkül, mert őszintén fogalmam sincs, hogy merre megyek, csak cirkálok a hatalmas épület folyosóin. Végül a tetőtéren kötök ki. Leülök az egyik kémény tövéhez, és nézem a várost, mert mást nem nagyon lehet csinálni erre... Legalább azt tudom, hogy a helyi szállodában vagyok. Hurrá!
Nem igazán izgat, hogy Castor vajon mit is gondolhat rólam. Ha felnőtt, érett viselkedést várt tőlem, akkor egyelőre eléggé félreismert. Sem felnőttnek, sem érettnek nem érzem magam, felelősségteljes szülőnek meg aztán végképp nem. Végül is melyik apa dobná oda a lányát egy vérfarkasnak, hogy az harapja be? Még akkor is ha így legalább nem kell fiatalon meghalnia. Ki mondja majd meg nekem, hogy helyesen cselekedtem-e? Senki. Így pedig szokás szerint, minden elcseszek, mert nálam így működnek a dolgok. Ha valamikor is a saját döntésemet akartam követni, azzal mindig is csak megszívtam... főleg ha más is érintett volt a döntésemben. Most például halvány fogalmam sincs róla, hogy Leona mit is gondolhat rólam. Azt latolgatom, hogy vajon egy tízes skálán mennyire is gyűlölhet... ha egyáltalán eszébe jutok. Ha így van, akkor mindenképp valahol húsz körül tarthatunk. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódnak meg bennem, miközben az üres kádban fekszem és a kád peremén kívülre, a csempére hamuzok dohányzás közben. A plafonon összesűrűsödő füstöt figyelem, amikor az alfa rám nyit. Némileg lustán tekintek oldalra rá, az eddigi frusztrált aggodalmamnak már nem sok nyoma van, azt hiszem beletörődtem már, hogy egy újabb rossz döntés büszke tulajdonosa vagyok. - Oké... - Válaszolom egykedvűen, miközben lassan felülök és a peremen megtámaszkodva kecmergek ki a kádból. Nem igazán állok neki gondolkodni azon az elhangzó "itt fog lakni" mondatocskán, mert lényegében egy szóra sem emlékszem az egyességünkből jelen pillanatban, így kár is lenne a jövőt latolgatnom. A húsra és a fagyira csak bólogatok, miközben a mosdón megtámaszkodva engedek vizet a csikké zsugorodott cigarettám maradékára, hogy kialudjon a parázs. Eddig bejött, hogy a kád oldalán nyomtam el a csikkeket, de a szeme láttára azért mégsem kéne. - Minden rendben ment? Mármint jól van? - Nézek rá végül komoly képpel, tőlem már szinte szokatlan komolysággal. A hangom már szinte engem is meglep. Nem tudom, hogy Leona mikor hagyta el a szobát, de kétlem, hogy hallotta volna a válasz hallatán a megkönnyebbülésem, vagy egyáltalán azt hogy érdeklődtem felőle. Minden bizonnyal az éjszakának még egy igen nagy részét fogja kitenni, hogy megtaláljuk, hogy végre lefektessük aludni, akkor pedig már végig maradok vele egy szobában, még ha én magam nem is nagyon tudok sem enni, sem aludni egyelőre.
Azt már megszokta, hogy Caleb rátöri az ajtót éjszaka amikor éppen úgy gondolja, sőt, már Brodytól is, na de hogy éppen az apja... na igen, ez még nem mindennapos dolog, na nem nagyon zavarja. Lekúszik a kötélen, és már éppen edzéshez készülődne, amikor kiderül, most bizony az Alfához kell menni. Most? Úgy látszik, Castornak is ez a perverziója, mert a múltkor is éjjel ordította fel a fél szállodát a gyűlés miatt, meg amikor a támadás volt, akkor is. Lehet, nem tud aludni, és mindent éjjel akar megoldani? Ez a korral jár, és ő is ilyen lesz? Nem tudja, de az biztos, hogy ha éjjel jön az ihlet, oké, akkor legyen. Lehet, ez is falka beütődés lesz, csak ezt elfelejtették mondani neki, hogy itt mindenkinek éjszaka jut minden az eszébe, és azt maradéktalanul közölni is akarja abban a pillanatban. A hímeknél biztosan így van, ez már nem is kérdés, nősténytől még nem tapasztalta, de ha most kell menni, hát jó. Fejébe csak egy baseball sapkát csap, azért ünneplőbe nem öltözik, na nem, de gumicukrot most nem visz, már betömte a szájába, amire szüksége volt. Persze nem bírja ki, hogy ne kérdezzen, miután lenyelte, mint kacsa a nokdelit. -Szóljak Emilynek is? Talpraesett gyerek, előre gondol az ellátásra is, pedig most aztán lövése sincs arról, miért kell rohanni ennyire. Lövés... na addig nem jutott el az orfeumnál, mert akart, nagyon akart, de mire visszaért, addigra kiderült, a másik falka meglépett. Na nem baj, majd lő legközelebb. Jókedvűen slattyog a szoba felé, bár rontja az összképet, hogy medvetalpas mamuszban közlekedik, mert cipőt azt nem húzott, de csak nem kell futni. Ha meg igen, akkor megoldja így is, nem baj az. Kivételesen nem csinált semmit, vagy még nem tud róla és fog, amiért előbb jár a tasli, utána a többi. Nem találgat, majd kiderül, most éppen miért nem tetszik Castornak, azon kívül, hogy kölyök, meg nőstény, meg kölyök és nőstény, na meg kölyök. Bár ezt sem igazán érti, mert nem, hiszen ott van Leona... akiről aztán sok dolgot el tud mondani, de egyet biztosan nem, mégpedig azt, hogy egyszer még életképes farkas lesz belőle. Nem is érti őt, de nem az ő dolga, nem vele kell foglalkoznia, hanem magával, ám emiatt már az Alfát sem érti. Lassan rájön arra, hogy tulajdonképpen az egész falkát nem érti, de annyi baj legyen, ha még egy kicsit él, életcéljának fogja választani, hogy megfejtse a betolakodó csapat gondolkodásmódját. Az ajtó előtt megáll és hagyja, hogy az apja törje be, vagy kopogjon, vagy akármi, ő szépen hátrébb húzódik, hogy ha kapásból kihajítanak rajta valamit, vagy esetleg egy ököl figyel ki ott, ne őt találja el.
Az éjszaka közepén vertem fel a gyereket, és rángattam ki az ágyból, hogy azonnal jöjjön velem, mert jelenésünk van az alfánknál. Castor mostanában el van kicsit havazva és én is, így nem csoda, hogy ebben a kései vagy inkább korai órán. Nem egyeztettem le vele, hogy mi miatt fogunk most menni, majd azt megbeszéljük, ha ott vagyunk, addig is ki kellett cibáljam a kölyköt valahogyan az ágyából, és magammal vinni Castor lakosztályába. Már felkészültem arra, hogy a lepedőbe csomagolom be Norinát, és úgy viszem magammal, mint a sonkát, és közben a vállamra dobom. De végül is, felkelt és utána battyogott.
- Nem szükséges, ha valami gáz lesz, akkor majd magam viszlek le hozzá, vagy a másik dokihoz. – Bár nem tervezem, hogy hagyjam azt, hogy laposra legyen csak úgy verve, bár ha van rá megfelelő indok, akkor elképzelhető, hogy félre állok, de Nori az én felelősségem, szóval, ha ennek büntetés lesz a vége, azt inkább én csinálnám meg vele. Az indokom egyszerű, az én kölyköm, az én felelősségem. Ergo az is az én felelősségem és feladatom, hogy megregulázzam, ha valami olyan van, de úgy tippelem, lehetséges, hogy nem emiatt kell mennünk, sokkal inkább hiszem, hogy az Orfeum miatt.
A gyerek mamuszán jót vigyorgok magamban, de kifelé nem mutatom. Vele ellentétben én farmert húztam, és egy laza szürke pólót, ami már kissé elnyúlt, mezítlábas vagyok, papucsot nem vettem, minek azt? A Hotelt úgy is rendszeresen takarítják és én meg nem vagyok kényes talpú, hogy egy kis porszemtől is sikoltozzak, hogy hozzáért, a kis tappancsomhoz.
Castor irodája előtt megvárom, még a gyerek mögém rendeződik, én akarok elsőnek bemenni, és ennek több oka is van. Többek között, hogy ha valami van akkor megvédhessem a kölyköm, plusz én vagyok az idősebb és az erősebb és végül az etikett miatt, én vagyok a férfi. Na, meg én megtehetem, hogy verek egyet az ajtóra és utána rögtön be is lépek, és nem várom meg, hogy Castor szóljon nekünk. Minek pazarolni ilyenekre az időt, ha ő hívatott minket ide? Persze a tiszteletet megadom neki, hiszen az jár a vezérnek.
- ’Stét! – Köszönök rá, aztán hátra se pillantva bemegyek.
Fogalmam sincs, hogy mi a francot akarhat Glover és a kölke az éjszaka közepén. Minden esetre felcsaptam a kis fekete noteszem, amiből lassan már kiömlik a macskakaparásom, és odabiggyesztettem a két nevet ma estére. De mivel egyébként is késő van, ráadásul még szobára is jönnek, ezért megengedtem magamnak, hogy ledobjam magamról az öltönyt és a nyakkendőt, és mivel volt még egy kevés időm, lezuhanyoztam. Családban, barátok közt vagyunk, így egyáltalán nem érzem magam alul öltözötten, amikor Bradley rám nyitja az ajtót, rajtam pedig csak egy fekete melegítőnadrág van. A fotelemben üldögélek, a lábaim egymásra téve pihennek a mellettem lévő kanapé karfáján. Először a hím lép be, cseppet sem zavartatva magát laza köszöntést hozzám vágva, amit pusztán egy apró, szinte láthatatlan szemöldökfelhúzással reagálok le, majd egészen addig némán, és faarccal ülök, míg meg nem látom Norinát is. Ha ő is hasonló üdvözlést produkál, szerintem elküldöm őket gondolkozni az élet nagy dolgain, és majd akkor jöjjenek vissza, ha mindketten képesen a korukhoz és a rangjukhoz méltóan üdvözölni az idősebbet. - Üljetek le. Leveszem a lábaimat a kanapé karfájáról, majd kényelmesen hátradőlök a fotelben, a földre nyújtott lábakkal. A kezeim összefonom az ölemben, és kimért érdeklődéssel pillantok a hímre, hogy igazán kezdhetnénk a dolgot in medias res, mert a nyújtott cicázás baromira nem az én asztalom.
Valamiféle válaszra várt az ajtó túloldaláról, na de arra álmában sem gondolt, hogy az apja egyenesen berongyol. Főleg nem a szobába, ami nem iroda, ezen el is csodálkozik egy pillanatra. Ha ő így ment volna befelé, akkor kereshetett volna azstalost, aki megcsinálja az ajtót, meg ismét egy kőművest, aki megcsinálja a falat. Lassan hazajár oda, és törzsvásárlónak számít. Na de Bradley... már rég bent van, holott semmi nem utalt arra, hogy azt mondták, lehet. -Ezt biztos, hogy így kell? Nem ő lenne, ha nem kérdezne, de végül megvonja a vállát, mégis hogyan húzna vissza egy hegyomlást, ha az megindul? Sehogy. Jobb híján követi befelé, de kivételesen nem beszökdécsel, nem berongyol, hanem csak besétál. Ritka pillanatok egyike, lehet, ezt fel fogja jegyezni magának is, mert ilyet nem nagyon csinál. -Jó estét, vagy reggelt! Mivel fogalma sincs hány óra van, hát legyen mindkettő, és akkor majd elválik, hogy éppen melyik jön be Castornak. Ha egyik sem, akkor így járt, de ahogy a képére néz, hát nincs elragadtatva. Azon gondolkodik, mikor látta az Alfát olyannak, amikor egyáltalán tetszett neki valami, főleg ha egy kölyök került a szeme elé. Na, azt még holnap is keresni fogja nagy valószínűséggel. Szíve szerint a földre ülne törökülésben, de nem akar repülősdit játszani, így kivételesen nem teszi meg, marad az ülőalkalmatosság, így a hang még gyorsabban ér el hozzá, ami külön előny. Vagy nem. Most pedig vár, és kíváncsi arra, miért is kellett idejönni, mi volt ennyire sürgős. Mivel Castoron sincs semmi elegáns, így aztán már végképp nem zavartatja magát a mamusza miatt. Az kényelmes viselet.
Ahogy belépünk a szobába, és ránézek Castorra, meg Nori is megszólal, mögöttem így kapcsolok, hogy most hivatalos minőségben vagyok itt és nem csak ketten iszunk meg valamit és beszélgetünk, most nem a laza köszönésnek van itt az ideje, a rosseb vigye el, hogy elfelejtettem! - Nem, ezt nagyon nem így kell. – Sandítok Norira. Aztán visszanézek Castorra, és lentebb engedem a pajzsomat. -~Ne haragudj, jó rég nem beszéltünk már hivatalos minőségben és el is felejtettem, hogy ha más is van a közelben, akkor nincs pacsi. ~ Nem csak a gondolati úton közvetített szavaimban van benne, hogy szánom bánom, hogy nem figyeltem oda, hanem a tekintetemben is benne van. ~Új még nekem, hogy itt a kölyök, és rá is oda kell figyelni.~ Kérek még egyszer elnézést Castortól, és meghajtom felé a fejemet, hogy javítsak valamennyit az egész helyzeten. Nem akartam tiszteletlen lenni vele, csak ugye, ha nem hivatalos minőségben vagyok, itt vagy csak ketten beszélünk, akkor lazább a kapocs, és elhagyunk bizonyos formaságokat. Amikre most nagyon is oda kellett volna figyelnem, a kölyköm miatt. Majd hozok neki valami jófajta ritka piát, amivel kiengesztelem, ha most nem hasít szíjat a hátamból, ha már ennyire figyelmetlen voltam. - Az Alfával szemben mindig megadod a tiszteletet. – Jegyzem meg a kölykömnek, és csak azután mozdulok tovább, mikor Cas azt mondja, üljünk le, akkor elhelyezkedek vele szemben, és várom, hogy Nori mellém telepedjen le. Aztán átgondolom mit is akarok mondani az Alfának. - Több kisebb dolog lenne, ami miatt ilyenkor kértem tőled kihallgatást. – kezdek bele a legnagyobb tisztelettel. – Az egyik, hogy Nori megismerkedett egy magányos farkassal, aki bratyizik a hegyiekkel, a másik, hogy Nori egyik volt osztálytársa a hegyieknél van, jóban van a két kölyök, talán ezt a kapcsolatot fel lehetne használni, némi információ kinyerésére. Ahogy a magányost is. Plusz az Orfeummal kapcsolatban is lenne javaslatom, az új biztonsági rendszer tekintetében. – Mondom el, hogy mi miatt is jöttünk ma este ide el hozzá. Több ötletem is van, amivel még komolyabb rendszert építhetünk ki az Orfeum védelmére, és talán azokkal elkerülhetünk még egy ekkora pusztítást, mivel a klub majdnem teljesen tropa lett. Ami nagy kiesés a falkának is.
Csak egy fél másodpercre csillan mókás, már-már derűs fény a szemem fehérjében, amikor a kölyök szinte kijavítja a Teremtőjét. Micsoda páros, de tényleg... De meg is látszik hogy egy átmulatott éjszaka eredménye a gyerek, annyi difivel, hogy nem kellett 9 hónapot várni arra, hogy megszülessen, sem további hármat-négyet, hogy kinyissa a száját és csipogjon vele. - Nem szívesen mondom ezt, de egy-null a gyereknek. Kissé ködösen, burkolt mosollyal célzom meg Bradley-t, közben pedig már csendülnek is a gondolatai a fejemben. Nyilván nagyon jó kapcsolatot ápolunk, csak hát... Nem szeretném, hogy Nori még ennél is jobban elszemtelenedjen, mert eltanulja az apjától ezt a viselkedést. Szórakoztat, ahogy a hím helyreteszi a kicsit, azonban én nem vagyok annyira zárkózott, hogy gondolatban feleljek. Nem vágom nyakon, nem kérem számon a hímet, csak egy kissé kellemetlen helyzetbe hozom azzal, hogy élőszóban reagálom le a bocsánatkérését, amit nyilván el akart tussolni a gyerek előtt. - Ugyan, Bradley. Én abszolút megértem, hogy lassan a nevedet is elfelejted egy ilyen aktív kölyök mellett, mint amilyen Nori. S bár a szavak megértőnek hathatnak, a hangsúlyba mégis némi cinizmus vegyül, éppen csak annyi tán, amelyhez kell néhány évszázad farkasként ahhoz, hogy egyáltalán fel lehessen ismerni. Miután helyet foglalnak, érdeklődve hallgatom, hogy miért is kell nekünk az éjszaka közepén találkozgatnunk ilyen romantikus hármasban. Esetleg fel kellett volna hozatnom egy kis bort, meg pár mécsest... - Nem biztos, hogy akarom tudni, mégis hányszor és mennyi szabályt kellett megszegned ahhoz, hogy ekkora kapcsolati hálót építs ki magadnak. Nézek kissé szúrós tekintettel a lányra. Mert hát egészen nyilvánvaló, hogy nem a Holiday küszöbén haverkodott össze egy kóborral. De ez nem az én felelősségem, ha meghal, hát meghal, ennyi. De aztán nekem senki ne sírjon, csak mert elkódorgott, és rossz vége lett. - Az Orfeumos tanácsaidat szívesen meghallgatom, de nekem nincs beleszólásom Duncan ügyeibe. És hogy őszinte legyek, nem is érdekel túlzottan. Húzom el kissé a számat és még az is megfordul a fejemben, hogy talán ez a Karma büntetése Duncannek a mostani dolgai miatt. Nem volt elég, hogy én büntetem, még az Ég is lesújt rá. Csak nehogy nekem a végén öngyilkos legyen. - A kölykök pedig nem érdekelnek. Nem hiszem, hogy tudomásuk lenne bármilyen fajsúlyos dologról. Legalább is, ha egy kicsit is farkasként élnek, akkor a kölyköket nem avatják be a falka dolgaiba. Vagy esetleg... Te máshogy látod? Nézek vissza Norinára, és most kissé a farkasommal is felborzolom az övét, mert bár nem hiszem, hogy oka lenne ferdíteni, esetleg hazudni, de a nagy fekete farkas finoman nyomatékosítja benne, hogy mindketten örülnénk neki, ha már itt vagyunk, akkor haszna is lenne a beszélgetésnek. Na és a kóbor? Vele mi van? Jut eszembe még ez a kis mellékes. Igazából én már hónapokkal ezelőtt úgy voltam a dolgokkal, hogy nem érdekelnek már. Én nem fogok senkit se behálózni, és könyörögni se azért, hogy csatlakozzanak hozzánk. Egyébként sem feltétlenül van rájuk szükség.
-Akkor újra tábla? Kérdezi az apját, ha már ilyen szépen elcseszték az egészet, akkor lehet, jobb lenne, ha kivonulnának, és csapó 2-t játszanának. Mindegy, ez már nem az ő dolga, de hát na. Castor alapból is morcos, savanyú, harapós, tulajdonképpen nem is kedveli, és akkor azt mondja, vezet? Egy-null neki. Ezt felírja valahová és ünnepnappá fogja nyilvánítani, ez már tuti, mert ilyet még nem hallott az Alfa szájából. Nem mondod? kifejezéssel néz Bradley-re mintha ezt most hallaná először, még el is csodálkozik rajta, hogy ilyen is létezik a hierarchiában? Ma is tanult valamit, hajaj. Na jó, az apja le van maradva vele kapcsolatban, nem kicsit, hanem nagyon, de hát fél évet nem lehet bepótolni két nap alatt, de nem most fogja elmondani neki, hogy akkor tulajdonképpen hol tart vagy nem. Viszont a következő megjegyzésre csúnyán néz Castorra, mert hát na. Azért na. Meg na. -Ahelyett, hogy mindenki örülne annak, hogy valaki nem életunt, nem antiszociális, nem besavanyodott, nem utálja az egész világot, neeeem, még az is baj, ha optimista, vidám, akarja az egészet. Ebben hol a logika? Vagy ez is olyan, mint a katonaság? Azaz az nincs? Illik vagy sem, ő kérdez, ismét, mert muszáj, de tényleg nem érti. Nem tiszteletlen, egyáltalán nem az, de tényleg nem érti, ha agyon ütik sem. Ő szeretné, akarja, csinálja, küzd magával is, hogy fejlődjön, és akkor mi van? Ez se jó, mert kölyök. Ha meg az ellenkezőjét hozza, az se, mert akkor meg életképtelen szőrpamacs, aki minek boldogítja a falkát? -Egyet sem. Mindig volt kísérőm. Bármilyen hihetetlen, tényleg így volt. Kivételesen. Hol Brody volt vele, hol valamelyik mentor, tehát nem hágott át semmit, ennyi esze volt. Ha úgy veszi. Lényegében az nincs leírva, hogy a kísérőnek milyen távolságban kell elhelyezkedni a kölyöktől, sem az, hogy hova mehetnek így, vagy hova nem. Mivel ez sehol nem szerepel, nem is lehet számon kérni rajta. Az Orfeumra felkapja a fejét, túl sokat ő ahhoz nem tudott hozzátenni, az is csoda, hogy a símaszkos alak adott neki tüzet és valamilyen szinten bevált a terve. Farkasa eddig nyugiban feküdt a földön, de most felmorran és összehúzza magát a kimondatlan fenyegetésre. -Szerintem eljuthat a kölykökhöz is minden információ, bár sokszor biztosan késve, ha akciót szerveznek. Az nem pálya. Elméletben, de aztán ki tudja? De ott sem lököttek vannak, akik kikotyognak mindent mindenkinek. Legalábbis nem valószínű, ha meg mégis, akkor előny is lehet. Viszont még az orfeumon gondolkodik. Ha a másik falka ott lépett meg a csatornán keresztül, akkor lehet, azt is meg lehetne nézni közelebbről, ha még nem zárták le, vagy szüntették meg, de ezt majd inkább Bradley-vel beszéli meg. A kóbor farkas... őt szereti, ő más mint a többiek. -Ő normális, magányos, jó fej, és erős. Azt még nem tudom, hogy csatlakozna e hozzánk, de nyernénk vele, az biztos. Hazudni nem hazudik, tehát ezért nem lehet elővenni, hiszen kérdezték, válaszolt, ő így látja. Taktikus, hiába kicsi, akkor is gondolkodik. Nem őrült meg, hogy mindent kitálaljon, ha most péppé verik, akkor sem. Valamit valamiért, ezt már pár nap alatt megtanulta, itt így megy. Akkor ő is így játszik. Meg eleve kölyök, vagyis semmibe sem veszik, és nem is felderítő, hogy ez legyen a dolga.
Ha a hagyományos úton kerül a világra a kölyök, akkor még esély is lett volna a folyamat megállítására, de nem így került a világra, mint a kölyköm. Nem szívesen ismerem el, amit Castor mond, de igaza van sajnos, a kölyöknek jár a pont velem ellentétben. Na, igen, ez van akkor ha jóban vagy az alfával és a legtöbb esetben csak négyszemközt beszélsz vele, és ritkán vagy vele csevegő viszonyban mások előtt, hajlamossá tesz elfelejteni, hogy ki is a góré itt. Plusz a magam cége is bezavart, és az, hogy vannak a falkában alattam lévők, akiknek utasítást osztok. Na, szívás, Brad, így jártál. - Legalább ezt tudja, és nem fog benne hibázni. – Húzom el a számat, és azon is, hogy Castor kiszúr velem, hangosan mondja ki a válaszát, hát jól van, tudom én, hogy ajtóstul rontottam be, na, adjatok egy vödör hamut és szórok pár marékkal a fejemre is. Na, nem! Azt azért nem. De inkább térjünk rá a lényegre, így a hellyel kínálás után már el is helyezkedem, és fél szemmel sandítok a gyerekre, hogy ne messze üljön le, legyen csak kéz ügyben. - hehe…- Grimaszolok egyet Castor beszólásán, és fogadom, hogy ezt még visszaadom neki barátilag az is biztos, de nem most kezdek ebbe bele, maradjunk csak a hivatalos formában és nem reagálom le nyíltan a dolgot. - Az Orfeumot illetően, tudom, hogy nem kifejezetten érdekel, viszont a falka egy tagjáé, és nem kellene, hogy a hegyiek azt lássák, hogy gyenge a hely… háborúban a látszat is épp annyira fontos… de ezt nem magyarázom neked, te is én is tudom… Engem Duncan nem érdekel csak a falka, és mivel mások is vannak ott rajta kívül… - Nézek Castorra. Tudja, jól, nekem a falka az első, nekem ők a családom, tehát nem azért hoztam szóba, hogy Duncanen segítsek, hanem azokon akik hozzánk tartoznak és ott dolgoznak, azt akarom, hogy ők biztonságban legyenek, és ne legyen semmi bajuk sem. - Nem, ez nem a katonaság ez egy falka… - Nézek a kölyökre. – Nem tudom, honnan szeded, hogy antiszocnak kellene lenned. – Morranok a kölyökre, mert azért a kérdése, úgy érzem nem éppen olyan, amit ilyen módon kellene Castornak feltennie. Azt hiszem ideje lesz vele komolyan elbeszélgetnem. - Azzal a magányossal én is találkoztam, nem is olyan régen. Megérte már a háromszázat, van benne erő, akár hasznos is lehetne… de úgy gondolom, érdemes lenne egy felderítőt a sarkába állítani. – Pillantok Castorra. Közben meglegyintem kicsit Nori-t, hogy vegyen visszább magából, mielőtt a falhoz lesz kenve.
- Bradley, te vagy a biztonságtechnikus, innentől kezdve azt csinálsz, amit akarsz. Úgyhogy szerezd be, ami kell, de előbb legalább egy tisztes tapéta legyen felragasztva az istenverte falakra.. Ha vannak még falak egyáltalán. Legyintek lemondóan, és cseppet sem zavar, hogy egy gyerek előtt káromkodom. Kivételesen nincs se kedvem, se energiám arra, hogy fegyelmezzem a kölyköt, vagy a sárga földbe döngöljem. Duncan büntetése más volt, ott egyébként is kétezres fordulatszámon zakatolt bennem az adrenalin. De most... piszok késő van. - Senki nem mondta, hogy baj. Csak tudod, 220 felett az ember már nem pörög annyira, mert nincs oka rá. Hova rohanjunk, ha úgyis annyi időnk van, nem? Mosolygok rá szórakozottan Bradley-re, aki talán már tudja, hogy miről beszélek. De jópofizás helyett a továbbiakban inkább csak őket hallgatom. - Nos, kedves Norina. Ha mindenképpen arra vágysz, hogy délutánonként teazsúrt tarts a Hegyi falka kölyöktáborának, akkor csak annyit kérek, hogy tőlem minél messzebb. - vonok vállat - Viszont azt se felejtsd el, hogy az érmének kurvára két oldala van, ha nem több, tehát ha te úgy akarsz velük... Vele ismerkedni, hogy közben ezt-azt kideríts, számolhatsz azzal, hogy a másik is így gondolja. Ennyit a nagy alfai tanításokról. Na most már aztán tényleg visszavonulhatnék a hegy tetejére egy barlangba és a következő kinyilatkoztatásig meditálhatnék úgy 100-150 évet. - Rá fogok küldeni valakit. Beszéljetek Rose-zal, adjatok neki személyleírást, aztán meglátjuk, hogy mit jelent róla. Semmi kedvem nincs a kóborokkal foglalkozni, hogy őszinte legyek. Nem szeretek benyalni senkinek és fűt-fát ígérni, mert az ilyen eskük mindig hamisak. - Még valami?
//Bocsánat a hossz miatt, de az elkövetkező időkben inkább a többször kevesebb elvét próbálom követni, hogy ne álljon minden játékom ennyire :///
-Onnan, hogy a legtöbb kölyök ilyen, és mindig úgy néznek ki, mintha egy liter ecetet ittak volna felkelés után. Mégis honnan szedte volna? Itt van pár hónapja, és végeredményben egyikkel sem beszélt még, maximum köszönt, vagy intett nekik, ennyi. Lehet, megint nem kellett volna megszólalnia, ahogy a testőr pofozáson sem, de ha kérdése van, mindig felteszi. Farkasa szépen lassan araszol közelebb Castoréhoz, és barátságosan csóválja a farkát, nem nagyon törődve azzal, hogy mindjárt lemorogják. Ez van, ennyire veszi fel, ha valaki nem akar vele barátkozni. Felsóhajt, úgy tűnik, kissé kilóg a sorból, de nem aggódik emiatt, ő ilyen és kész. -Az még fiatal, de nekem meg el is kellene érnem. Majd akkor nyilatkozom ezzel kapcsolatban, addig nem tudok, viszont egy jó sportkocsiban... az a minimum. Naná, azt már belőtte, hogy Caleb is 340, az apja is 320, Castor is 350, tehát akkor a 220... az kevés. Sebességben is, azaz ezzel a kis megjegyzésével céloz Bradleynek arra, hogy a terepjárója kényelmes, praktikus, de lassú. A következő megjegyzésre morcosan néz Castorra. Kicsi, de nem hülye, ennyire nem. Sammel is amikor találkozott a játszótéren, pontosan tudta, hogy a fiú egyébre is kíváncsi lett volna. -Azokat nem szeretem, ezt meg tudom, és figyelek rá. Mivel rövid időn belül szeretnék suttogó vagy felderítő lenni, gyakorlásnak is nagyon jó lenne. Saját szakállára csinálhatja majd, ez nem kérdés, hiszen itt senkit sem érdekel, hogy ott marad, vagy sem. Tudja, hogy az Orfeumnál is azért küldték előre, mert nem számított, hogy esetleg nem tér vissza, még az is lehet, örömünnep lett volna. Mégis úgy érzi, megoldotta a feladatát, és nem is olyan rosszul, mint hitték róla. Gondolkodik, használja a fejét, legalábbis szokta, és nem azért, hogy a falat fejelgesse. A másik megjegyzésre bólint, ő nem beszél, hallgat, holott mindent tud Ravenről, de ez nem az ő dolga, majd Rose megoldja. A legyintésre csak felmorran, nem is volt szemtelen, most aztán tényleg nem, még a lábát sem lóbálja, gumicukrot sem hozott. Ja, hogy nem tett némasági fogadalmat, hát na. A többi pedig a hímek dolga, vagyis csendben marad, míg farkasa tovább lopakodik előre... na ezt viszont nem kéne, de tegye.
- A tapéta előtt akarok belenyúlni a falakba, beleépíteni a kábeleket, hogy ha el akarnák vágni, akkor a falat kelljen lebontaniuk, minél több vele a melójuk, mi annál hamarabb érhetünk oda. – Említem meg Castornak a dolgot, de nem megyek bele a részletekbe, egyértelműen jelezte, hogy ő ezzel nem kíván foglalkozni, hát akkor nem is jártatom a számat feleslegesen. Látom rajta, hogy van gondja és baja is és elege is van mára úgy nagyjából mindenből, szóval, nem akarom sokáig húzni a dolgainkat, ő is pihenne nekem is lenne még más dolgom, így csak a legfontosabbakra szorítkozom. Aprót biccentek Castornak, igen tudom, miről beszél. Én is elértem már azt a kort, ahol rájöttem, hogy felesleges pörögni, mint a búgócsiga, hiszen attól semmi sem lesz jobb vagy gyorsabb, és van igen is értelme a lassú víz, partot mos mondásnak is. - Rendben, úgy is kell vele beszélnem az Upper miatt, szóval, akkor majd ezt is belefűzöm a dologba. Akkor, ha nincs más, nem is zavarnánk tovább. – A metafizikai térben a farkasom, megfogja Nori grabancát és a szájába véve, felemeli a kölyköt, mielőtt felpiszkálná az alfa bestiáját. Én maga Nori vállára rakom a kezem, és megfogom, a pólójánál, hogy ideje felkelni és elindulni kifelé, majdnem, mint a farkasom. - Köszönöm, hogy időt szántál ránk, Alfám! – Megadom a maximális tiszteletet, aztán a kölyköt magam után húzva elindulok kifelé a szobából, hogy ágyba tegyem Norinat is, és én magam is menjek a magam dolgára. Van még pár dolog amit szándékomban áll elintézni lefekvés előtt, a kölyökkel meg majd holnap beszélgetek el. - Mozgás tökmag! A kölyköknek ilyenkor már durmolniuk kellene! – Nézek le a kölykömre, miközben már a kilincsen van a kezem, és ha Nori nem csinál semmi olyat, ami miatt nem juthatnánk ki, akkor kilépünk és magára hagyjuk Castort.
//Bocsánat itt is a hossz miatt, hasonló cipőben vagyok mint Cas.//
Nem mondhatnám, hogy eseménytelenül telnek a napjaim. Az ember azt hinné, hogyha elköltözik a világ végére, Alaszkába, akkor a világon semmi gondja nem lehet, hiszen ez nem egy nagy város, mindenki teszi a dolgát és kész. Persze a helyzeten némileg borít az, hogy farkasok vagyunk és van egy rivális falka a városban, de a vicc az, hogy egyáltalán nem ezzel van a legnagyobb probléma. Hivatásos főgecivé avanzsáltam nemrégiben, de ezt nem is akarom ragozni. Majdnem elintéztem viszonylag békés úton egy családalapítást, de Duncannek ideiglenes abortuszklinikát kellett varázsolnia az Orfeumból, fogom a fejemet. Mindenki elvárja, hogy tegyek valamit, hogy lépjek előre, hogy rendezzem el mindenki életét. De ezt nem fogom megtenni. Nem az én problémám. Legfeljebb annyiból, hogy rohadtul utálom, ha valaki instabillá válik az ilyen marhaságok miatt, de tényleg. Megmondtam, hogy baj lesz az emberrel, meg is történt, és nekem ebben még csak közreműködnöm sem igazán kellett. Aztán ott a Darrenes alku. Nem említettem meg senkinek és nem is áll szándékomban egyelőre, ez az én privát kis ügyem - még. Azt hiszem. És az ilyen ügyek miatt megint ott tartok, hogy a saját utamat képtelen vagyok normálisan járni, mert valaki mindig elém rak egy bazi nagy stoptáblát. Doroteával sem tudtam még beszélni. Méltatlanul és gyáván futottam el előle, csak úgy, mint évszázadokkal ezelőtt. És bár megfogadtam, hogy ezúttal másképp lesz, borzasztó számomra az, hogy egy légtérben vagyok a húgommal és nincs lehetőségem/időm arra, hogy akár csak egy kávéra is, de felhívjam magamhoz. Talán félek is szembenézni a dolgokkal. Talán ezért van az, hogy most is a lakosztályomban ülök, és ahelyett, hogy felemelném a telefont, csak az üveg után nyúlok és töltök magamnak egy újabb pohárral. Ez még csak a második, nem nagy ügy. Segít abban, hogy hamarabb aludjak el. Bár, egyelőre csak odáig jutottam el, hogy kioldottam a nyakkendőmet, mielőtt még úgy érezném, hogy a hóhér kötele tekeredik rám és lassan megfulladok tőle.
Végre a gyerek is jól van, így nem maradt más mintha haza indulni, de most már nem fogok megállni, mert a végén itt ragadunk ebben a tetves erdőben. Ágyat akarok, zuhanyt és borotvát. Úgy nézek ki, mint egy remete és a gyerek sem nyújt valami szép látványt. Legalább a zenére időnk volt. Én a gitárommal ütöttem el az időt. Tudom az utat, így nem kell segítség. Egyenesen a garázsba hajtok és előhalászom a mágnes kártyámat. Remélem még jó és nem kell kérnem egy másikat. – Gyerek, innentől, kuss a neved, akkor szólsz ha engedélyt kapsz capise? – Remélem elég világos vagyok, bár a bőröm kicsit megbarnult Velencétől. Az életével játszik, mert én nem tűrőm az engedetlen kutyákat, ahogy a bátyám sem. Nem öntöm szavakba, hiszen annyiszor mondtam már neki. A mágneskártyát lehúzom az ajtónál és működik. Helyes, ezt már szeretem. A csomagokkal majd később foglalkozunk csak egy váltás ruhát markolok fel magamnak és neki is. Egyenesen Carlo szobájába megyünk. Tőlem meglepő módon kopogok, de válasz nem érkezik, ezért benyitok. Mélyeket szippantok a levegőbe. Mennyire hiányzott ez az illat. Már alig várom, hogy láthassam. Az sem érdekel, ha az őrzők problémáznak, amiért visszatértem. Max felfalom a többit is. Most nem is ez a lényeg, hanem, hogy megvárjam a bratyit. – Ott a fürdő van 2 perced, hogy rendbe szed magad. Mérem. – Az órámra pillantok s én is bemegyek vele. Nem vagyok kukuló, de meg kell borotválkozzon. Amit meg is teszek, de Carlo cuccaival. Még sem nézhetünk úgy ki mint két csöves aki az utcáról tévedt ide. Még akkor sem, ha van igazság alapja. Amint végzet, követem a példáját, bár ha kiverte azt most napolom, de fürdeni mindenképpen fogok. Remélem ő sem veti meg a borotvát, mert átment az ősember kategóriába. Amint illatozunk, jöhet a csendes várakozás. A zsebemből előhúzok egy piros masnit és a gyerekre vigyorgok. – Ide leülhetsz, és húzd ki magad. - Mutatok az ágy elé a földre. Ugye nem gondolta, hogy széken fog terpeszkedni?A masnit pedig a hajába teszem, csak olyan Raffysan. Kissé csálé, de kit érdekel? Én a bárszekrény elé lépek és kinyitom azt. Örömmel látom, hogy még mindig van itt jó pia. Egy rám fér. Töltök magamnak, de a gyereknek nem adok. Nem érdemelte ki, én viszont minden tekintetbe. Iszogatom az arany nedűt s már csak egy cigire van szükségem. A hamust a kezembe veszem és az ablakot kinyitom. Rágyújtok. Sok gondolat megy át a fejemen és remélem, hogy örülni fog nekem és valahol mélyen a gyerekbe is reménykedek. Már hát, hiába nem mondom, de azért kezdem kedvelni. Épp olyan bolond mint én, bár a kegyetlenségről még van mit tanulnia, de jó úton halad és a legjobb mancsok szorongatják. – Gyere, kapsz egy cigit – Hát nem vagyok jó fej, már megint csak? Dehogy nem. Adok neki egy cigit. Amint elszívtam a gyerek kezéért nyúlok, ha nem adja, akkor is megkapom, kár ellenkezni. A csikket pedig ott oltom el, majd a hamusba dobom. Figyelem közben az arcát és tudja, ha csak rándul valamije, akkor annak következménye van. A pajzsomat nem tartom fent, hadd érezze, hogy a tékozló fiú haza tért. Az ajtó felé fordulok, de az első pillantásom a gyereké, ami szigorú, a második a tömör felületé, mely tele van várakozással. Mielőtt az ajtó kinyílna, a poharat, az asztalra teszem le és elindulok. A mélyről jövő szeret vesz körbe és nem takargatom ezt. Lehet fura a gyereknek, hogy ilyenre is képes vagyok, de most nem az övé a főszerep. Nem vagyok valami nagy és magas sem, de azért a karomat széttárom, s amint belép neki rontok és magamhoz ölelem. – Carlo, Carlo, el sem hiszem... - Más szó nem jön ki a torkomon. Szorosan ölelem magamhoz, persze csak akkor, ha hagyja. Könny gyűlik a szemembe és hagyom, hogy a szeretetem bekebelezze. Semmit nem változtak az érzéseim. Annyira örülök, hogy látom, hogy el sem akarom engedni. Nem tudom hány perc telik el, így de nem is érdekel. Végül csak eleresztem és az arcára nézek. – Veled mi történt bátyó?- Vonom össze a szemöldökömet, mert ha az emlékeim nem csalnak, akkor mintha öregedet volna pár évet. talán ezért nem hívót, de ha bajban van akkor miért nem szól? Mire való a család ha nem erre?
Fairbanks, mennyi ideje várom ezt a pillanatot, pedig az elején azt hittem, itt fogok gleccserLeová válni, mert London ide vagy oda, itt rohadt hideg van. Nekem. Erre tessék, most annak is örülök, hogy itt vagyunk, és most az sem zavar, hogy apuci azzal kezd el traktálni, hogy kuss van és egyebek. Ezt még hányszor fogja elmondani? Nem vagyok én gyp-s cukorfalat, megjegyeztem elsőre is, ne aggódj te emiatt, nem azért vagyok itt, hogy akkor hullaként távozzak. Reményeim szerint. Bólintok, és próbálok nem unott pofát vágni ahhoz, hogy a kártyával bajlódik, aztán ajtónyitással... na de hogy ez nem az ő szobája, az hót zicher, ezt még a leghülyébb szerencsétlen marha is tudná. Király, apuci betört ha jól sejtem a bátyja lakosztályába, és akkor azt kezdi el mondani nekem, hogy ott a fürdő. Teljesen hülyének néz? Ahhoz minimálisan zuhanyoznom kellene, és majd pont most fogom megtenni egy vadidegen szobában csak azért, mert ő azt akarja, mi? Így indítsak az Alfánál, mi? Édes, szívem szerint keblemre ölelném, ha már ki akar nyíratni, akkor mondja a pofámba. Felsóhajtok, azért csak elindulok a fürdőbe, és ha cukorfalat azt hiszi, hogy nem készülök el 2 perc alatt, akkor nagyon mellélő. Mivel nem homokos, nem érdekel az sem, hogy bejön, én végzek, és kinyaltam magam, tessék, a ruházatomba senki nem köthet bele, és bizony a borotvapengét is jól forgatom, de legfőképp gyorsan, azaz pár perccel később emberi külsőm van nekem is. Még le is ülhetek, milyen rendes, na de pont az ágy elé? És ha a bátyja nővel tér vissza, akkor mi van? Átesik rajtam, mert ott ücsörgök? Minden mindegy, kényelembe helyezem magam, na de az a piros masni... mint valami yorkshire terrier, már csak a tüzelő bugyi hiányzik a seggemről, komolyan mondom. Piát is iszik, én meg nem kapok, de nem is kérek, kisebb bajom is nagyobb annál, hogy azzal legyek elfoglalva, mi fűt belülről, de legalább a cigivel nem smucig, és én ezt is értékelem. Ha lehet, hát rágyújtok, azon ne múljon, de egy pernye sem megy mellé, mindent szépen bele a hamutálba, ahogyan kell. Fejlődök. A sajátját meg a kezemen nyomja el, de ez már sérülésnek sem nevezhető az eddigiekhez képest, és kb. olyan enervált pofával veszem tudomásul, mintha éppen egy nyalókát nyomott volna bele. Más pedig már nem marad hátra, mint az, hogy figyeljek. Ha apuciból indulok ki, akkor a bátyja vagy alacsonyabb lesz tőle, és akkor mondhatom, hogy szóljatok a köpcösnek, vagy magasabb, de az meglepne. A kutatások szerint az öccsök mindig magasabbra nőnek, mint az elsőszülött fiú. Aha, ha egy apától vannak, na de mi van akkor, ha nem? És mi van akkor, ha csak vértestvérek? Jobb, ha nem tippelek tovább, de amire felfigyelek, az apuci intenzív szeretet áradata, és most kezdek el imádkozni, hogy ne rajtam töltse ki, hanem az ajtón, vagy máson, nekem mindegy, csak engem ne kezdjen el itt nyünyörgetni, mert nem vagyok gumibogyó. Aztán nyílik az ajtó, apuci repül, ki tudja hol áll meg, és tessék. Még jó, hogy nem tippeltem, mert ez a fickó magasabb, na de hogy emberevő feje van, az biztos. Tehát ő a bátyó, az Alfa, aki most vagy kinyír, vagy kurva profinak talál, ahogy cukorfalat fogalmazott. Ja, piros masnival a sérómban biztosan profinak tűnök, de annyi baj legyen. Nem mozdulok, arcom sem rezzen a nagy ölelés nevű akcióra, na de hogy apuci ilyet is tud... ezt bezzeg előlem eltitkolta. Szép, mondhatom szép dolog. Ám a kérdése... jó hogy nem azzal kezdted apuci, hogy milyen szarul néz ki. Mert gyűrött a képe, mint aki nem aludt, de azért nem kell elküldeni rögtön lézerkezelésre. Kussolok, és kivételesen még azzal sem játszadozom, hogy apucit szórakoztassam az üzeneteimmel. Most az életem a tét, és rohadtul nem tervezem, hogy itt fogok megmurdelni.
Még egy utolsó pohár... Nem értem, hogy mit vagyok úgy oda, hiszen ha felmegyek a bárból a lakosztályomba, ott még vagy nyolcszor ennyi piát dönthetek magamba, ráadásul nem kell elviselnem senki auráját, ahogy az enyémbe tolakodik. De mégis... Nehéz a vállam, gyötrelmes a felkelés... Sóhajtva csóválom meg a fejem és fizetés nélkül távozom. Na nehogy már majd pont a saját hotelem saját bárjában fizessek egy centet is? Na ugye... Úgy határozom, hogy kivételesen a liftet veszem használatba. Amíg várok rá, akkorát ásítok, hogy még én is meglepődöm rajta. Pedig nem is vagyok álmos. Csak levegőre van szükségem, mert ebben az embertömegben hamarosan meg fogok fulladni... Ding! A negyediken csilingel a lift, én pedig egyszerűen és nagyszerűen kilépek a felvonóból. De rögvest meg is torpanok, hiszen mintha csak üvegfalba ütköztem volna, úgy hasít belém a folyosó végén zizegő energia, ráadásul a szagok... A szagok elöntik a folyosót. Nem ihattam annyit, hogy hallucináljak. Nem érdekel, ki látja vagy ki nem, rohamléptekben haladok a lakosztályom felé, a talaj is beleremeg, és amikor kinyitom az ajtómat... Fel sem foghatom, mi történik, csak akkor térek magamhoz, mikor Benito már a nyakamban, a vállaimon csüng, én pedig teljesen önkéntelenül is, de a hátát lapogatom. - Hát te... te mit... ...keresel itt? De a beszélgetésre még lesz időnk, egyelőre csak érezni akarom az egész jelenlétét, belenyugodni abba a tudatba, hogy tényleg itt van s nem csak képzelődöm. Elereszt és kérdez. Fáradt mosollyal csóválom meg a fejem, mielőtt megszólalnék. - Semmi olyan, ami ne várhatna holnapig. Utalok ezzel arra, hogy most inkább neki örülnék és nem a saját nyavalyáimmal foglalkoznék, azt megteszem egyébként is. De van egy kis bökkenő. Beleszimatolok a szobába,majd könnyedén nézek át Beni válla fölött. Lassan és gyanakvóan döntöm kissé oldalra a fejemet. A mustráló tekintetem végül Benito fekete szemeiben állapodik meg, és a csalódott harag szökőárként önti el a gyomromat. A kezem lendül, és ha sikerül, akkor a fonákommal képelem fel Benitót. - Szóval azért jöttél, hogy a nyakamba aggasd ezt itt? - bökök kiabálva a harmadik jelenlévő felé, akiben kétségtelenül is az öcsém energiáját érzem hömpölyögni - Mi a szar ez, Benito? A fekete Bestia körbe-körbe járkál a fiatal hím körül, és még maga sem tudja eldönteni hogy és miként szemlélje a friss húst. Lássa benne a saját leszármazottját? Leendő büszkeségét, a testvére örömét? Vagy csak egy méltatlan ficsúrt... Egy masnis díszbuzit, akinek fogalma sincs arról, mibe keveredett?
Örülök, hogy ugyan azt érzem felőle, amire vártam. Szeretem, mindig is szeretem és ezen senki nem tud változtatni. Emlékszem még az első találkozásra, az nem volt ehhez fogható, hiszen akkor még nem tudhattuk, hogy egy alomból származunk. Látom rajta, hogy elég sok gondja lehet, mert gyűrött/megtört az arca és ez bánt valahol mélyen. Tudom, hogy nem engem néz. Az ajkam megremeg, hogy neki álljak mesélni, illetve bemutatni az unoka öccsét vagy hogy nevezik ezt a rokoni láncot. Igazából nem izgulok, hogy miként fogadja, mert a gyerek hozzám tartozik s erről az energiája árulkodik a legjobban. Érzem a rá zúduló haragot s kérdőm elemelem meg az egyik szemöldökömet, de nincs időm végre hajtani a mozdulatot, mert el kell ugranom. Amint meg is teszek, hosszabb a keze mint az enyém, de olyan vagyok mint egy "nyuszi" ha ugorni kell. Volt időm gyakorolnia sok-sok év alatt, de a kezemet is megemelem, ha jönne velem, akkor tompítsam és ne találja el az arcomat. A farkasom pedig elődugja magát és kész vagyok az alakulásra, ha az kell, ez, felér egy fenyegető helyzettel. Abszolút nem vagyunk hozzá szokva, hogy bárki is kezet emeljen ránk. Komolyan meg akart ütni? Ezt nem gondoltam volna és bassza meg Carlo, amiért így reagál. Semmi kedvem nincs vele verekedni, de nem fogom magamat hagyni. Nem olyan fából faragtak. – Ez aztán a szeretett, én is örülök, hogy látlak fratello! – Jegyzem meg keserűen s a gyerek elé lépek. Eltakarni nem fogom tudni, mert Bambino magasabb, de nem is azért lépek elé. Nem kell, hogy hirtelen felindulásból neki támadjon. A gyerek csak és kizárólag az enyém. Én uralkodok felette! Feltámadt bennem a ragaszkodás vágya, ami kissé meglepő számomra. Gondolom a farkasom miatt, hiszen a gyereke. Nem ez a lényeg most. Dumálnék én, ha hagyná, de egy újabb kérdést tesz fel. Látom türelme az még mindig nincs. – Ez nem szar, hanem a játékszerem és eszem ágában sincs a nyakadba varrni. WTF? Ha azt akartam volna, elküldöm postán! Mi van veled? Meglátogatlak, elhozom a kölyköm és így fogadsz minket? Carlo elfelejted, hogy én „nem tartozom a falkádhoz” és nem vagyok alád rendelve, hogy eltűrjem, ahogy megütsz. Szóval ha ez lett a módi, akkor, nincs mit itt keresnem, mert ezek szerint... meghalt. – Érthetetlen számomra, ez a gesztus felőle. Nem én voltam, aki nem kereste, mióta elmentem. Hagytam neki üzenetet a szüli napjára is. Mindegy, ezek után azt hiszem, tudom, mi a helyzet. Ez viszont mélységesen elszomorít. Figyelem az arcát, az energiáját és a farkasát is. Hátra nyúlok és azt a nyamvadt masnit keresem. Ha beleharap a kezembe, tuti kivágom az ablakon. Amint meg van leszedem róla és a földre dobom. Lássa a bátyó, hogy komolyan mondtam amit. Ha pedig nincs más, akkor mi elmegyünk és többet nem jövök erre, ez is száz. Nincs miért!
Nagyon de nagyon remélem, hogy nem kell valami cirkuszi mutatványt előadnom, és bőven elég lesz, hogy homokosnak fognak nézni, azt még elviselem. Ez a masni... apuci ízlése valahol elveszett, a kanyarban pedig még megvolt, azt láttam. Az a szeretethullám, ami elönti, ez őrület, ezt érzem, és túl intenzív, aztán az is, ahogy kirobban az ajtó és belép az a tag, akire elméletileg várunk. Hm... most már biztosra veszem, hogy a családfő annak idején elfordulhatott, mert hogy cukorfalat meg ez az Alfa nem hasonlít egymásra, az tuti, vagy apucinál már csak fáradt gőz volt, és lehagyott úgy 20 cm-t. Már ami a magasságukat illeti. Ölelkeznek, ez nem zavar, olaszok, ott is ez a szokás, mint nálunk, a család az család, történjen akármi, és még el is viselném ezt az idillt, ha ez az Alfa nem kezdene el szaglászni, aztán méregetni. Egyáltalán nem úgy fest, mint aki túl boldog lenne attól, hogy itt ücsörög egy masnis tag, illetve most már áll, mert ülve fogadni valakit az felér egy parasztsággal. Szívesen nyúlnék a zsebembe, hogy cukorfalat kezébe nyomjak egy zsebkendőt, vagy letörölgessem a könnyeit, de ezt az ötletet inkább kihúzom a listáról és nem mozdulok. Élni akarok, nem azonnal végtagveszteséget szenvedni, ha lehet. Viszont az eddigi öröm átcsap valami másba, elsőként a haragot érzem, aztán valami hatalmas csalódottságot -természetesen akkor, ha Castor pajzsa nincs fent annyira, mert ha igen, akkor tárgytalan a dolog-, és csak remélni tudom, hogy nem én vagyok az, kiakadt pont most. A lendülő kézre felvonom a szemöldököm, de gyönyörű íve van annak, és mit nem adnék most azért, hogy egyszer apuci is érezze meg azt, amit nekem osztogat, de nem... átmegy nikkelbolhába, mint a sikátorban is tette, és elugrik az ütés elől. Pedig... kár érte, biztosan szépen szállt volna, mint valami győzelmi zászló, de sajnos be kell érnem azzal, hogy ez nem következik be. Azt eddig is tudtam, hogy apuci beteg, na de most már tisztán látom, hogy a kedves bátyja sem különb, vagyis szuper család ez, jó helyre kerültem, én sem vagyok teljesen 100-as. A legnagyobb meglepetés viszont akkor ér, amikor apuci belép elém. Erre még az állam is leesik. Meg akar védeni, ő, engem, ő, védeni. Cukorfalat élő pajzsként áll előttem, szipogni is elfelejtek, annyira meghat a dolog, ilyet még soha nem csinált, jó pár napja még az taglalta, hogy én csak eddig kellettem neki és tessék. Itt áll előttem mint valami Don Quijote, és nem engedi a közelembe az Alfát. Most komolyan meg tudnám ölelni, nehogy már kimaradjak ebből, elvégre az ott előttem a nagybátyus, vagy mi. A vitába nem szólok bele, latin vérnél ez teljesen megszokott dolog, a semmiből is hatalmas verekedés alakulhat ki, viszont olyan rohadt rendes gyerek vagyok, hogy még a vigyorgást is elnapolom. Megígértem apucinak, hogy egyszer megjavulok, és akkor ezt pont most kezdem el, mert a muszáj nagy úr, és van isten, mert végre valahára kiszedi azt a masnit a hajamból aztán a földre hajítja. Ha most átalakulok és felkapom, körbeügetek vele, majd odaviszem az Alfának, akkor túléljük? Nem hiszem, mert az a böhöm nagy állat farkas úgy bóklászik az enyém mellett, mint aki a következő pillanatban le akarja vadászni. Csodálatos kezdés. Nem volt elég nekem az a 300-as nőstény, neeeem, rögtön egy Alfa következik a sorban. Ez aztán a karrier. Kölyköt még nem láttam, idősebb farkast annál többet. Egyáltalán van kölyök errefelé, vagy ez valami új módi? Farkasom meg azt hiszem már nem az az ijedős típus, mint kellene lennie, úgy szemléli azt a másikat, mintha kötelező lenne, ráadásul még bevet egy csóvát is. Hülye az, mindig mondtam, a leglehetetlenebb helyzetekben képes örömet mutatni, mert neki így jó. Nekem is. Na de itt van a blöki elásva, mondtam én apucinak, hogy nem vagyok csapatjátékos, de nem hitte el. Végre visszaérünk ebbe a dermesztően hideg városba, és akkor lehet máris zúzunk Velencébe... megérte, tényleg. Rojtosra ültem a seggem a kocsiban és tessék, mehetek oda vissza, mert utazunk, de hogy előbb felkeresem Eve-t, az biztos, vagy darabokban, vagy sem, de oda jutok. Cukorfalatnál a végrendeletem, lehet, jobb ha azt is átadja már most, ennyi nekem is jár, nem? Amíg apuci beszél, azaz beszélt a lehetőségeimet vettem sorba: 1. Itt döglök meg. 2. Túlélem, de cafatokban leszek, és akkor még mindig beledögölhetek. 3. Túlélem, mert a kezdeti öröm, majd harag után a veszekedés-verekedés jön, és a nagy összeborulás. 4. Túlélem, egészen az ajtóig, vagy a város határáig, ott meg apuci végez velem. 5. Tényleg körbehurcolom azt a rohadt masnit a szobában, aztán odatuszkolom a nagybátyámnak, dobja csak a kukába. Nekem sem kell, de legalább mindent megtettem azért, hogy ne apucit basztassa. 6. Nem hurcolok semmit, szedek elő zsebkendőt és mindenkinek adok egyet. Ennyi, nincs több, és ha nekem kell tippelni, akkor nem tippelek, mert most már aztán édes mindegy, mi a fészkes fene jön. Az Alfa itthon van, apuci meg ellenállt, tehát megsértette a területén. Most vagy baromi erős a családi kötelékük, vagy baromi erős a családi kötelékük, vagy nem is kell gondolkodni, mert mire a végére érek, szabad mancsommal kereshetem a torkomat valamelyik sarokban.
Néha egészen elfeledem, hogy már egészen más időket élünk. Sokkal több időt töltöttem Benito társaságában a "kereskedő legidősebb fiaként", mint érfarkasként. Nem tudom, talán ez az, ami vezérel, amikor pofonra lendítem a karomat. Az, hogy emberévekben az a tíz év köztünk már önmagában okod ad arra, hogyha az öcsém rosszat tesz, akkor jogot formálhassak arra, hogy észhez térítsem. Az pedig már múlandó szeszély csak, hogy farkasként élünk, ám ezt a felállást még marhára nem sikerült megszoknom. - Ha nem szeretnélek, nem érdekelne, hogy hülyeséget csinálsz. Morgom vissza neki zsigerből, és jobb híján inkább az öltönynadrágomba süllyesztem a kezeimet. Figyelem, ahogy az idegen hímkölyök elé áll, és ha nem az öcsémről lenne szó, talán elnevetném magam azon, hogy még a gyerek arcát se képes kitakarni. - Ne "vétéeffezz" itt nekem Benito, beszélj rendesen, ha hozzám szólsz. Kötök bele atyáskodva, közben pedig le sem veszem a szemem az öcsémről. Ám amit ezek után közöl, az sokkal inkább kihoz a sodromból, mint a hanyag szóhasználat. Aha. Szóval nem tartozik a falkámba, nem tartozik alám, értem. De olyankor bezzeg igen, amikor találomra felzabál egy Őrzőt és utána nekem kell rendet rakni utána. Kösz. - Az eszed fratello, az eszed, az halt meg. - oké, eddig bírtam zsebre dugott kezekkel, előtör belőlem a mediterrán két-kézzel-kalimpálós énem - Elintézted, hogy cirka 300 év után, amikor újra együtt lehetnénk, itt kell hagynod, mert te úgy döntesz, hogy éhes vagy. Eltűnsz, és annyira nem bírsz a hiányommal, hogy beharapsz inkább egy kölyköt? Gratulálok, Benito. Ennyit az önfeledt családegyesítésről, nemde? A jobb kezemmel eltakarom az arcom, és gondterhelten sóhajtok fel. Ha végighallgattam az esetleges pörlekedését és vitatkozását, netalántán szemrehányását, még lehunyva tartom a szememet néhány másodpercig. Az kell még nekem, hogy ezt is totálisan elbarmoljuk... - Mi dispiace, csak kissé érzékenyen érintenek a kölykök azóta, hogy Bognár felcsinált egy embernőstényt. Mormogom magam elé. Sosem szerettem nyíltan elnézést kérni, de az öcsém más. A család más, és olyankor nekem is másnak kell(ene) lennem. - Van neve is? Bökök könnyed legyintéssel a már masnitól megfosztott unoka... Ah, te jó ég, szóval az unokaöcsém felé.
Érzem a gyereket, azt hiszem sikerült végre dőlőre jutnunk. Nem hülye, tudja mi a dörgés, mondjuk sok választása nincsen. Engem azonban meglep, ahogy „kiállok mellette,” mert azt gondoltam, hogy simán képes vagyok az éhes oroszlánok elé vetni. Tévedtem, még is csak a kölyköm és ha nem is ismerem be, de megszeretem megkedveltem. Az ő reakciója sem kerüli egy a figyelmem. Mily idilli... Ahogy ránézek, látom, tudom, hogy mi játszódhat le benne, és van pár millióm, hogy ezt meg is bánta. A kezéről csak erre tudok következtetni. Azért jobb lesz, ha nem vagyok hozzá közel, mert lehet hullámosan törnek rá az érzelmek s még a végén felmosó fej leszek, a gyerek meg a vödör. Hülyeséget? Én mindig azt csinálok, csak kinek mit jelent. Lehetne ezt boncolgatni, de most se időm, se türelmem nincs. Amúgy sem ezért vagyok itt. Neki kezdek a beszédnek és a végére sem érek, már is villámként csap belém a felismerés. – Tisztára, mintha Fater szólna hozzám. – Szúrom közben s a szemeimet is megforgatom. Hiába a vér nem válik vízzé. Annyi talán a különbség, hogy akkor még nem ismertem a WTF rövidítést. Ha abban a korban lennénk, akkor olyan maflást kaptam volna ezért az öregtől, hogy a csillagokat sem tudnám megszámolni. Bátyó pedig nagyon hasonlít apánkra. Azt hiszem kissé betaláltam nála, ezzel a falkás dologgal, de továbbra sem érzem, hogy én valóban ide tartoznék. A bátyám mellé biztosan, de ezek közé a paprika Jancsikhoz tuti nem. Figyelem, ahogy magyarázni kezd, a szavait súlyosan támasszák alá a mozdulatai. Megtalálta a lényeget, mert ez pontosan így volt. Minden igaz amit mond. Megzabáltam az őrzőt, majd elhagytam és mivel majdnem megőrültem a hiányába, csináltam egy kölyköt. Ez bűn? Oké, ne hagyjuk ki azt sem, hogy majd megölt az unalom. A szavakat Olaszul intézem hozzá, hogy a kölyök ne értse. Tényleg még meg sem kérdeztem tőle, hogy érti e a nyelvet. Mindegy. Spanyol, majd olvas a kézmozdulataimból, amit a tesóm felé intézek. – Ahogy mondod. Inkább haraptam egy kölyköt, de nem akartam megörülni. Jobb lett volna, ha fél őrülten, testrészek nélkül térek vissza úgy, hogy nem tudod mikor kelek ki magamból vagy kire támadok rá?... Hiányzott már neked valaki annyira, hogy a hangját hallod a fejedben? Akkor is így viselkedtél, megmondtad mit ne csináljak, de nem vagy ott, hogy fog a kezem és vezess a helyes irányba, hát a kezembe vettem. Ne vedd szemre hányasnak, inkább próbálj megérteni. Ha ott lettél volna, kikértem volna a tanácsod, de sok a volna. Hagyjuk inkább. Már megtörtént, semmisé nem tudom tenni. Nem a vérünk, de a részem, a farkasom fia. – Közelebb lépek hozzá a kezemet óvatosan csúsztatom a vállára és megszorítom. Szerencse, hogy nem vagyok kisebb, mert most bizony szereznem kéne egy sámlit. A farkasom is visszabújt a helyére, de továbbra is figyeli a kölykét és Carlo farkasát. - Nulla di male – csúszik ki a számon, de amit mond az megakaszt a további beszédben. Hogy mi? Kojak nyalóka felcsinált egy kaját? Ebből kimaradtam? Soha nem bírtam a tagot. Egyszer találkoztam vele még az elején, de nekem túl, hm, karót nyelt figura. A feje meg olyan mint egy golyó, amivel a bábukat szokták ledönteni. Egyszer eszembe jutott, hogy elkérem a fejét és kipróbálom mennyire csúszik jól a pályán, de inkább hagytam a tagot. Úgy sem venné a poént. Szegény bátyó, ez a falkaság, csak kikészíti. Mikor ilyennek látom, mindig eszembe jut, hogy mennyire „törékeny.” Mások az erős Alfát látják benne, ki megingathatatlan, de én azon kevesek közé tartozom, aki tudják/látják benne azt, amit mások nem. – Oh, mikből ki nem maradok. Részvétem testvér - Íratlan szabály a farkasok között, hogy embert, soha, semmilyen körülmények között, nem avatunk be, nemhogy még felcsináljuk. Az én értékrendszerembe ez öngyilkossági kísérlet ezért, azt gondolom a golyó már nem él. Amint a gyerek felé legyint ránézek. Én személy szerint meg is feledkeztem róla egy pillanatra annyira csendben van. Meglepően. Jól van na, nekem fura, mert be nem áll a szája vagy ha az csukva van, akkor gondoltba bombáz, de most, semmit. Azt hiszem ma megjutalmazom azzal, hogy nem verem szét, de ne szokjon hozzá. Vissza nézek a nagy tesóra és a fejemet ingatom meg. – Nincs, Tudod, hogy ha nálunk az apa lemond a névadás lehetőségéről, akkor kit illet ez a megtiszteltetés? Igen, bátyó, téged. Szeretném ha ezt a hagyományt megőriznénk... téged akarlak keresztapának. – Mosolyodom el. A kezemet pedig időközben levettem a válláról, hogy Bambino felé tudjak inteni. Lépjen már ide, hogy jobban megtudja nézni Carlo. ~ Üdvözölheted~ Küldöm neki gondoltba, mert most megkapja az engedélyt a beszédre, persze csak módjával. Nem kell lyukat beszélni az öreg hasába, de hát nem hülye gyerek tudja ő is. – Szeretném, ha tesztelnéd és megosztanád velem a véleményed. Kíváncsi vagyok, hogy életképes kölyöknek tartod e vagy sem. – Intézzen Hozzá a szavaimat, s ezen sok minden múlik. Nekem nincs viszonyítási alapom, mert szeretem kerülni a kölyköket. Azt szeretném, nem, akarom, hogy a bátyám elégedett legyen a munkámmal és vele is, hogy lássa nem egy mihaszna kölyökkel tértem vissza hozzá. Nem tudom mikor gondolja, ezt a tesztet, most vagy később valamikor. Nekem teljesen mindegy. Titkon azt szeretném, ha büszke lenne rám, igazából mindig is ezt szeretem volna, de mire „nagy” lettem, addigra kikerült az életemből. Most viszont itt a lehetőség számomra, hogy nőjek egy kicsit a szemébe. Igen, ez az egyik vágyam. Megfelelni a bátyónak, mint testvérnek.
Rohadt hülyén festünk, tudom én azt, kabaréba illő jelenet, ahogy apuci feszít előttem, és kb a vállamig ér, tehát olyan mindegy, hogy most beállt elém, vagy sem. Na jó, nem mindegy, mert akkor is megható, hogy megpróbál megvédeni a saját bátyjával szemben. Nem tartozik a falkába, nem tartozik alá... hát erre akkora felszabadult sóhaj hagyja el a számat, hogy az egész szobát betölti. A saját szabályaim szerint élek többnyire, meg aszerint, amit az alvilág diktál, de hogy még azt is megszokjam, hogy akkor van a falka, hát az bajosnak tűnik, de nem ismeretlen. A pofon végül tényleg nem csattan, na de hogy cukorfalat ismeri a WTF szlenget, az meglep. Halad a korral, csoda történt. A családi hasonlítás nem az én asztalom, hogy ki kit hasonlít az apjához, nekem olyan mindegy, de ha most valaki kitalálja, hogy én meg tökre olyan vagyok, mint a nagyanyjuk, lefosom a bokám. Még rajtam is vitáznak egy sort, hát tehetek én arról, hogy padavannal összefutottam a sikátorban és nem nyírt ki? Ez a fazon azt se tudja, milyen az öccse, komolyan mondom. Minden egyes nap azon vagyok, hogy túléljem az elmeroggyantságát, ő meg az enyémet, és akkor én vagyok a legfőbb probléma, mert ők családegyesítenek? Ne csináljuk már, a végén én leszek a háborús ok. Na de amikor kiderül, hogy az a Bognár, vagyis BB felcsinált egy embernőstényt, arra nekem is leesik az állam. Eve-ről beszélnek, tudom jól, az üzenetből is vágtam, hogy nincs egyedül, na de hogy pont Balázstól? Ez viccnek is rossz, de egy dologra jó. Ennyit arról, hogy Eve a múltam, mert ha ez a Balázs felcsinálta, és a jelek szerint ő is farkas, akkor az azt jelenti, hogy ő a jelenem és a jövőm is. Ha most kettesben lennénk, akkor vigyorogva mutatnák fityiszt az öregemnek, rohadtul nem törődve azzal, hogy utána szétszed. Ez óriási, és így már vágom a szilánkos törést is, és egyebeket, de nem szólalok meg, és nem kezdem el apucit szórakoztatni továbbra sem. Ami eddig tiszta sor a számomra az az, hogy azt leszámítva, hogy ők testvérek, egyáltalán nem tartozunk ide. Kár, mert mennyi balhét lehetne itt kreálni, ó te jó ég. Nevem? Nekem? Az nincs, elhagytam Velencében, mikor R-nek bemutatkoztam L-ként és megállapítottam, hogy a nekem a napszemüveg is jobban áll, mint neki. Ahogy a gitár is, no meg a farkam is, viszont azon kezdek el imádkozni, hogy nagybátyus valami normális nevet találjon ki, ha lehet. Apuci meg int, közelebb vágtathatok, ami a szoba nagysága miatt kimerül kb. két lépésben. Köszönhetek az Alfának, milyen jó már nekem, aztaaaa. ~Kösz, apuci, de lehet, hogy ezt úgy 10 perce kellett volna, amikor bejött, nem? Mindegy, még benne vagyok a 8 napban, addig még pótolhatok, hát nem? Hát de, tehát ha üdvözölhetem, akkor meg is teszem. Na de mit mondjak? Kezdjem el ölelgetni, csóváljak, vagy örömömben eresszek el valami izgalmi pisit? Mi itt a normális üdvözlés? Az valahogy kimaradt a felsorolásból, így rajtam múlik az egész, de jó nekem. -Mucho gusto de conocerle, tío, padrino, capo. Apucinak egy szava sem lehet, mindent felsoroltam, amit lehet, még kezet is nyújtok, bár ahogy az a batáris állat mászkál a bundásom mellett, lehet, a gazdája tőből letépi a karom. Na de ki mondta, hogy én nem kockáztatok? Rám aztán senki ne mondja, hogy nem adok az illemre... vagy mire. Igaz, lehet, jobb lett volna, ha olaszul pofázok, nem spanyolul, de már túl vagyok rajta, és ha lehet, nem ismételném meg. Az meg, hogy az őrült bundásom az engedélyre máris lelkesen odaüget, de azért óvatosan, és csóvál egy sort a nagybátyjának. Még jó, hogy nem kezdi el nyalogatni mindenhol, annyi esze van, de amennyit kapott velem együtt az utóbbi időben, hát marhára nem fossa össze magát amiatt, mert egy Alfát kell üdvözölnie. Megteszi zokszó nélkül, de azért megpróbálom visszanyomni gyorsan, mielőtt nagybátyám kiakad. A tesztelést hallva semmi változás nincs a képemen, ezt mondta cukorfalat, tehát nem ér váratlanul. Felőlem most is megállapíthatják, hogy mi van, bár nekem aztán fogalmam sincs, itt mi számít életképesnek, de ha az, hogy megint beeresztenek ide egy 300+ -os dögöt, akkor nekem reszeltek is, ez fix.
Nem akarok ezzel az egésszel foglalkozni. Tudom, hogy elhamarkodtam, tudom, hogy túlreagált és még ráadásul bocsánatot is kértem, szóval inkább csak magamban puffogva nyelem le a szemrehányását, hogy apánkra emlékeztetem. Na meg persze azt, hogy végső soron én vagyok a hibás azért is, mert beharapta ezt itt. Ó, ha tudná, hogy mennyi érvágás ért engem az utóbbi időben! Ha tudná, hogy a kölyköm megőrült és hogy fogalma sincs már arról, hogy ki vagyok... Hogy teljesen és visszavonhatatlanul eltűnt az életemből... Igen, ő hiányzott és hiányzik annyira, hogy a hangját halljam a fejemben. De hallom alkalmanként Todd hangját is, és figyelem, hogy a farkasaim micsoda hülyeségeket csinálnak napról napra. Ráadásul Benito is elment, és nem azért nem kerestem, mert nem hiányzik, hanem azért, mert tudom, hogy csak jobban fájt volna minden alkalommal, amikor el kellett volna búcsúznunk a telefonban. Ha hozzá utazom haza, akkor újra el kellett volna válnunk, és én nem fogom szánt szándékkal újra feltépni az amúgy is gennyes sebeimet. Nulla di male. Szusszanok egyet nyugodtan. A Bognáros megjegyzésére csak legyintek. Túl vagyunk a dolgon, legalább is a nagyobb részén, és most ezzel a helyzettel kell kezdenem valamit. Ebbe nem vonhatok bele falkaügyeket. Az persze feltűnik, hogy a Nipote elég... erőteljesen reagál a terhességre, és gyanítom, hogy nem azért, amiért mi, 220 feletti farkasok. Ezt a mozzanatot megjegyzem, elraktározom. Jó lesz még későbbre. - A régi hagyományokkal akarsz lekenyerezni, Benito? - kérdezem már-már kissé mosolyogva az öcsémet - Hadd nézzelek. Még azt megvárom, hogy köszöntsön, illendően és teljes tisztelettel. Egy pillanatra az öcsémre nézek, és mintha bólintanék, de ezt csak akkor láthatja, ha nagyon odafigyel. Mindeközben a farkasom érdeklődve figyeli a kölyköt, elfogadja az üdvözlő közeledését, de készen áll arra, hogyha túl sok lenne, akkor egy-egy mancslendítéssel arrébb pofozza a kicsit, ámbár szerencsére erre nem kerül sor. Közben laza lépekkel kezdem el körbejárni a férfit. - Viselkedni legalább tud. Csodálom, hogy egyáltalán téged túlélt. Úgy beszélek, hogy közben az embert és a farkast is egyaránt mustrálom, akár egy jó lovat valamiféle vásáron, mintha ott se volna. Mert nincs is a szememben. Illetve egy hangyányit, és azt is pusztán azért, mert ha akarom, ha nem, már a családom tagja. Legalább is egyelőre. - Niccolò... Ez lesz a neved. A de Lucát még ki kell érdemelned. Ellépek tőle is és az öcsémtől is, és megcélzom az italos szekrényt, és négy poharat készítek elő, ebből háromba pedig whiskyt töltök. Közben pedig a választott nevet rágom meg magamban. Azt jelenti, hogy "győztes ember", és valljuk be, ha már valaki túléli Benitót, az csak győztes lehet. És úgy tűnik, egyelőre engem is. - Az előbb, amikor a teherbe esést emlegettem, úgy éreztem, hogy hatással volt rád, amit hallasz. Miért? Bár a kérdést a kölyöknek teszem fel, a tekintetem az öcsémre is ráirányítom, hiszen mindkettejüktől szívesen várok valamiféle választ. Ezek után a kezembe fogom az egyik poharat, jelezve a másik kettőnek is, hogy szabad a vásár.
Kezdőlap
// 
//
