Sütött belőle a vágy, hogy megtegye, amit mondott, vágyott rá, valóban a föld alatt akarta tudni Westmorelandet, zsigeri, elemi ösztönnel. Ember, őrző vagy farkas legyen a talpán, aki ebben megpróbálja megállítani. Tőlem ziher, hogy nem fog cáfolatot kapni, amióta farkas lettem, magasról teszek az emberekre - ez alól Anne az egyedüli kivétel -, éppen ezért az se érdekel, ha többet is meg kell ölnöm személyes vagy komolyabb indíték nélkül. Lehet, hogy a fejembe szállt a saját erőm, de nem értek nekem annyit az emberek, hogy felcsapjak önkéntes védelmezőjüknek. - Se te, se más nem hozza ide - ráztam meg a fejem. - A hotel biztonsági rendszere jó és korszerű, vannak erős és harcedzett farkasaink is, de az őrzők is itt keresnék először a zsarut. - Ez lenne alogikus, ezt a logikát kell keresztülhúzni úgy, hogy a dolgok a mi irányításunk alatt maradjanak. - Máshová kell majd vinnünk, ha kicsit mozgékonyabb leszek, keresek egy megfelelő helyet. Arra, hogy nem fog tetszeni nekem, amit majd látok, hogy bekeményít, és hogy szörnyetegnek fogom tartani, kissé elmosolyodtam. - Castor, engem nem fog érdekleni - mondtam hűvösen. - Amíg él, azt teszel vele, ami jól esik. Ha minden nap félholtra vered, akkor félholtra vered, ha megkínzod, hogy a végére egy lelki roncs legyen, akkor megkínzod, egész durva vallatási módszerekről hallottam, mesélhetek majd róluk. - Összehajtogattam az üres narancsleves dobozt és kidobtam. - Elérték a határaimat, innentől leszarom, melyikkel mi történik. A testőröd vagyok, előbb lőném főbe magam, minthogy eláruljalak, éppen ezért még az ajánlat is sértő volt! - dohogtam undorodva. Persze, majd pont én megteszem! Rossz ajtón kopogtattál öregem, de még milyen rosszon! Láttam a tekintetében a sötétséget, azt a fajtát, ami nem sok jót ígért az ellenségnek, de én se babazsúrt terveztem. Addig nem fogok megállni, amíg el nem értem, amit akarok, és rohadtul nem fog számítani, hogy kivel kell végezni, vagy kit kell megnyomorítani. Amit Anne-ről mondott... majdnem elmosolyodtam. - Pont most akartam közölni, hogy ha visszakaptam, akkor tényleg lesz egy kölyök Kölyök farkas a falkában. Be fogom harapni, többet ők nem szórakoznak vele, szarok rá, mekkora őrző válhatott volna belőle! - Komor elégedettséget éreztem. A kislánnyal kapcsolatban semmi sem úgy alakult eddig, ahogy terveztem. Azt akartam, hogy majd ő dönthessen, amikor elég idős hozzá, ám azt nem fogom hagyni, hogy felhasználják. Nem, nem, ilyet nem játszunk. - Mindezzel viszont átkozottul a nyakunkra hozzuk őket. - Tudom, ő is tudta, de kimondva valóságosabbnak tűnt. - És ha téged is valami szellem környékezett meg, akkor nem hinném, hogy ilyenek után majd segítenének... - mondtam óvatosan, mert tisztában voltam vele, hogy hozzám hasonlóan Cas se szívesen kér segítséget. Sőt! Ő még inkább rosszul van az ilyesmitől.
A logikai csavar legfeljebb annyiban nem értek egyet, hogy gondolkodhatnak úgy is, ahogy mi: feltételezhetik, hogy nyilván nem a hotelbe hozzuk majd, mert tudjuk, hogy itt keresnék először, ezért szétszóródnának a városban és a környékén, mintha csak valamiféle gusztustalan vírushordozók lennének. - Ez az egész többről szól, mint arról, hogy hova visszük. Az se mindegy, hogyan. Ezekből már bármit kinézek, talán még azt is, hogy a hülye varázslataikkal még a pontos helyünket is be tudnák lőni. Fel kell hívnom... Ahh, nem, nem hívhatom fel Gabrielt, mert amilyen farok, képes lenne beköpni minket. Mondjuk Liut is hívhatnám, de ő talán még rosszabb is, mint Gabriel. Valami más kell. Talán még az akció előtt szaglászhatnék magam is, ki tudja. Na meg persze az sem biztos, hogy 1-2 napnál előbb fel fog tűnni a pasi hiánya. Meg kellene tudni a munkarendjét, hogy lehetőleg jókor időzítsünk, és már rég halott lehessen, mire munkába kellene mennie. - Ha tovább sértegetsz, akció lefújva. - vonom fel a szemöldököm - Aranyapád nem szorul továbbképzésre gusztustalan és ötletes kínzások terén. De a vallomásod értékelem, és büszke vagyok rád. A lehető legőszintébben mondom neki, már amennyire egy meggyötört és fáradt hang őszinte lehet, és ha nem lenne talpig gézben, még a vállára is rátenném a kezem. Amikor mosolyog, én is elmosolyodom, de sajnos örömnek semmi nyoma nincs benne. Csak egy reflex, egy, az ő mosolyára adott, önkéntelen reakció, a szám vonalának ívbe mozdulása. - Különben is csalódnék, ha egyszer ellened fordulna. Nem kívánnám soha, hogy szemben álljatok egymással, amikor lehetnétek egy oldalon is. Milyen rohadt bölcs vagyok. A végén még úgy fog járni, mint én Tarával. Nevelgetem kétszáz évig, mint az életem egyetlen értelmét, aztán rájövök, hogy szeretem, lefekszem vele, és már kész is a "hogyan csinálj magadból nevetséges apát" című három felvonásos dráma. Ja, és a legfontosabb, a zárás: amit megszereztél, veszítsd el egy pillanat alatt. Enélkül szart sem ér az egész, és nem lesz annyira könnyfakasztó. A happy endet meg egyébként is túlértékelték hálivúdban, nem kell nekünk is erőlködni vele. - A szellem probléma folyamatban van - csillan fel a szemem hirtelen. Ó, hogy rohadna meg, amiért csak most esik le! - Van egy téglám. A mosolyom alattomosan szélesedik ki, és a kislámpa fénye betegesen verődik vissza a fogazatomról. Salem, Salem, én egyetlen örök szerelmem, hogy milyen jó, hogy te élsz! Remélem, élsz. - Millernek hívják, talán emlékszel rá Chicagóból. Most jött át ide, és nekem dolgozik. Persze azt állítja, hogy nem árulja el az Őrzőket, ennek ellenére nagy tét forog kockán. Ha minden igaz, akkor csinálok Anne drágának egy játszópajtást Salem rákos kislányából. De addig még bőven van időnk, és bőven elmerülhetünk az információkban... Hirtelen összecsapom a tenyerem, aztán amikor rájövök, hogy ez fáj, halkan káromkodok egyet a bajszom alatt - persze olaszul, hogy máshogy. Visszatérve... - A szellemmel kapcsolatban már kértem tőle infókat. Ugyanis szánt szándékomban áll Toddot holtában még egyszer megölni. Vagy valami hasonló. De gyanítom, hogy ebben az egészben is ő van benne. Az a köcsög velem zsarolta Tarát, és nem egyszer fejezte ki, hogy... Ő az Alfa. Ha érted. Kissé zavartan nézek Duncan szemeibe. Nem akartam kiadni Tarát, ennek ellenére amire Dun és én most készülünk,megköveteli a teljes bizalmat, és azt, hogy minden apró részletet figyelembe vegyünk. Arról azonban nekem fogalmam sincs, hogy Duncan már rég hallotta ezt a történetet, előbb, mint én, így tehát érezheti, hogy nem jó kedvemből mondom el, és a történtek ellenére bánt, hogy ezt meg kellett osszam vele. - Ezek után nem lesz nagy kérés még néhány könyv másolatát elkérni tőle. Varázslatokat, információkat a szellemről, bár ezt már eleve kértem. Azt ő nem tudja, hogy pontosan miért, de semmi köze hozzá. Neki az a fontos, hogy megmentsem a lányát, és ha szépen, ártatlanul adagolom neki a feladatokat, észre se fog venni semmit.
Na, igen, azzal, hogy Gabe meg Liu odacuccolt, már korántsem lehetünk biztosak abban, hogy a hűség elsősorban a falkához köti őket. Ami nagyon nem jó, mert mi van, ha gondolnak egyet és elkezdnek belső infókat kifecsegni... Hm, mi lenne: likvidálás. - Nekünk nincs a rendőrségen emberünk, pedig nem ártana ideig-óráig beépíteni oda valakit, aki szemmel tudja tartani Westmorelandet, kifigyeli a szokásait, a beosztását, ez el fog tartani egy darabig. Addig viszont lesz idő kitalálni a hiányzó holokat, mikorokat és hogyanokat. Megadóan felemeltem a kezem és elhúztam a szám arra, hogy nem szorul plusz tápra kínzásból, ezt alá kellett írnom, igencsak kreatív tudott lenni, a saját bőröm is tapasztaltam már. Büszke rám... Gyerekes és kicsit nevetséges is, de ettől egy árnyalatnyival jobban kihúztam magam - már amennyire a sebek engedték. Nem viccből meg brahiból voltam testőr, a fogadalmam kötött, első a falka és Castor, a személyes dolgaim csak ezek után - mindez elméletben szép és jó, meg hű de magasztos, a valóságban viszont keserű, mint az epe. A mosolya üres volt, csak egyfajta tükörhatása az enyémnek, de semminemű vidámság nem volt mögötte. Nem mintha én olyan nagyon boldogan vigyorogtam volna. - Eddig rá akartam hagyni ezt a döntést - megráztam a fejem -, de ezek után amivel csak lehet magamhoz és a falkához kötöm. És így, hogy neked sincs ellenvetésed, sokkal könnyebb lesz. Salem a téglája, hát ez vicces. - Minap futottam össze vele a kikötőben, említette is, hogy van veled valami ügyelme. Furcsa is lenne, ha valakit csupa szívjóságból harapnál be, ha hasznod is lehet. Tara szépen elintézte Castor kezét, annyi szent! És ez a Todd dolog... Rátettem a vállára a kezem és kissé megszorítottam. Ezt ugyan már hallottam Tarától azon a lélekkiöntős esténken, így nem ért váratlanul, ettől viszont nem lett kellemesebb belegondolni. Nem kötöttem Cas orrára, hogy biza erről már értesültem, így is elég nagy kulimász volt közöttük jelenleg ahogy láttam, én pedig nem fogok ebben még beledobni plusz egy lapáttal. - Egyszer már végeztél vele, most is menni fog, csak nem a megszokott módon. - Mindamellett, hogy azt mégsem mondhattam, hogy "készülj fel, ez már a vég", tényleg hittem benne, hogy meg tudja, vagy éppenséggel tudjuk oldani ezt is. Egy biztos: én mellette állok, ez sosem volt kérdés. - Egyébként van itt még két dolog, amiről nem árt, ha tudsz. Falkaügy, nem ezzel kapcsolatos - mondtam, mielőtt még valami katasztrofálisabbra gondolna. Most, hogy ennyivel is előrébb voltunk, már kiláttam kicsit a méregfüggöny mögül. - Így, hogy Trisha, aztán Gabe is elment, nincs aki intézze a hotel logisztikáját, hiányzik az üzletvezető. Ebben a hónapban ez még nem volt akkora gond, az Orfeumnak hála nagyjából ki tudtam igazodni, de ezek így együtt sok. Kell valaki, aki foglalkozik a Holiday ügyeivel, és szerintem... ez jó alkalom arra, hogy Trisha fiát leteszteld. Polgármester akar lenni, vagy mi a szösz, nem? Nem fog megártani neki sem. - Tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, majd elléptem Castortól, felvettem az asztalra dobott jégzselét és újból a vállamra raktam. - A másik dolog Lucas - mondtam hűvösen, némiképp bosszúsan. - Amióta kinevezted, nem hogy a vezető testőri, de a mezei testőri feladatokat sem látja el. Mintha a föld nyelte volna el, sehol sincs. Amikor ő a soros az őrjáratban, valakinek mindig be kell ugrani a helyére, Ash nekem magyarázta a biztonsági rendszer fejlesztéseit, hogy a testőrök képben legyenek, mert Luke sehol! Dühített? Igen, mert ha már egyszer ő kapta meg a posztom, akkor látnám azt, hogy sokkal jobban csinálja nálam, és akkor rághatnám a kefét, hogy én miért nem tudtam jobban teljesíteni. De így!? Rágtam a kefét, mert - ezek szerint - egy mihaszna került a helyemre, rangban fölém! Ez nem csak az én, de a farkasom büszkeségét is nagy mértékben sértette. Mostanában szépen összegyűltek a dühítő tényezők, Hutchinson pedig remekül robbantotta bennem a hetek óta nevelgetett, dédelgetett haragbombát.
Nincs emberünk a rendőrségen. Persze, ezzel eddig is tisztában voltam valahol a tudatom hátsó kis szegletében, ennek ellenére rémes volt belegondolni így, tudatosítva magamban a tényeket. Basszus, Chicago annak idején a mancsomban volt, nem volt olyan hekus, akit ne ismertem volna névről, és akik ne lettek volna egytől egyig az én markomban. Itt meg... A főfejest most készülünk megölni, ráadásul a másik falkából van ott ember egyedül. Ha valamit lehet minőségi romlásnak nevezni, akkor ezt biztosan. - És mégis, honnan a tökömből rántsak elő hirtelen egy zsarut? Hahó, a mi falkánk tagjai javarészt olyanok, akiknek a rács másik oldalán lenne a helyük, nem pedig odakint, gumibottal játszadozva a cellaajtókon. Füstölgök egy sort savanyú pofával, de ez nem Duncannek szól, hanem magának a helyzetnek. De mint eddig az összes kigondolandó és fajsúlyos problémát, ezt is a szőnyeg alá seprem egy időre, mert ilyen állapotban, ilyen rohadtul korán nem tudok, egyszerűen képtelen vagyok logikusan gondolkozni. Amit Anne-ről mondd... Örülök tényleg,hogy belátta, hogy nincs más megoldás, ha meg akarja tartani a gyereket. Gondolom nem kell az orrára kötnöm, hogy ez mivel fog járni, plusz azt sem, hogy én nem vagyok hajlandó kivenni a részem sem a nevelésben, sem a vele járó gondokban. Elég lesz nekem majd Salem lánya, ha egyszer eljutunk odáig. Megtenném, hogy inkább megölöm, és azt mondom, hogy nem bírta el a farkast a szervezete, de akármekkora tróger tudok lenni, az adott szavamhoz általában ragaszkodom. Tudok úgy is ígérni, hogy hagyok magamnak pár kiskaput, de ez most nem az az eset volt. Toddra meg csak felsóhajtok. Nem akarom, hogy megint beszippantson magával az egész történet, így aztán, ha csak Dun hamar le nem veszi a mancsát a vállamról, én húzódok el. Az érintésektől még én is érzékenyebbé válok, erre pedig most semmi szükség nincs. - A hotelt? Benjaminra? Eszednél vagy te? - morgom kissé elképedve - Annak a pasasnak semmi felelősségérzete nincs, a legkisebb gond esetén kivonná magát a forgalomból, és.... Ahh, jó, legyen. Ha más úgysincs, veszíteni nem veszítünk semmit, ha valamit elbaltáz. Majd küldetek érte, ha még itt van egyáltalán. Rég láttam. Mondom megadón, és szép lassan elindulok vissza a fotelemhez. Elnyúlok rajta, mint egy rongyos öregember. Szinte hallom, hogyan recsegnek a csontjaim,meg persze a szövetek, ahogy nyújtózniuk kell egy-egy mozdulat során. Aztán Lucas kerül szóba, és akkor úgy érzem, hogy nm, én ezt nem akarom. Sok, nagyon sok nekem most ez a feszültség, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem elég, hogy a magánéletem romokban hever, még körülöttem sincsen rend. - Ha a szemem elég kerül, akkor helyreteszem. De bármi lesz is, arról ne is álmodj, hogy visszakapod a posztot! Büntetést kaptál, viseld méltósággal, amíg mást nem mondok. És ott még nem tartunk, hogy mást mondjak. Tudom, hogy itt vagy, tudom, hogy számíthatok rád - talán jobban, mint valaha. Azt is tudom, hogy ez a Westmorelande-es botrány jobban össze fog minket kötni, mint eddig bármi, de... - tartok egy kis szünetet, hogyha tudom, akkor pedig elkapom a srác tekintetét - Már nem játsszuk többé azt a játékot, hogy Castor labilis és megingathatatlan. Nem fogok az érzelmeim alapján dönteni soha többet. A pont a mondat végén szinte megjelent előttem, akkora súlya volt. Szeretem Duncant, felőlem aztán rábíznék mindent, amit csak akar, de nem fogom megtenni. Az persze megint más kérdés, hogy amióta idejöttünk, a Testőrgárdám munkamorálja nagyjából nulla közeli. Csak Ronny érkezése lendített rajta, meg az, hogy Dun is hazajött. Dom most mellőzve van, így olyan, mintha itt sem lenne - legalább is Testőrszinten. - Akkor... Mi a következő napirendi pont? Összeszedjük magunkat, felgyógyulunk... Mit vállalsz utána? És akkor én is ahhoz igazítom a teendőimet...
Ki hitte volna, hogy ilyen börtöntöltelékekkel vagyunk körbevéve... Eddig fel se tűnt! - Nem azt mondtam, hogy ránts ki a skatulyából nekünk egy zsarut, de vagy keresnünk kell ott bent egy megszorongatható hekust, vagy be kell oda dobnunk valakit. Nem feltétlen a falkából, de mindenképp olyat, aki a mancsunkban van, és aki lehetőleg nem a rendőr-ranglétra alján gubbaszt. Tudom én, hogy k*rva korán van ilyeneken agyalni és látom rajta is, hogy baromi fáradt, de pechére ő az alfa és őt találtam meg felpörgetett állapotomban. Szerencsére Anne körül ilyen téren nincs plusz galiba - azon felül, ami egyébként is van. Felhúztak, a lányomat használják fel, innentől vége a pardonnak. Levettem róla a kezem, mielőtt még elhúzódott volna. Most kifejezetten labilisnak és sebezhetőnek tűnt, ami nagy szó, mert őt száz évente ha egyszer lehetett ilyennek látni. Alaposan megroggyant, lerítt róla, ez pedig egyáltalán nem csak a kialvatlanság miatt tűnt így. Furcsa volt így látni, de nem bántam. Senkinek sem árt, ha olykor megtapasztalja a határait, emellett nekem se rossz, hogyha időnként nem csak tudom, de látom is, hogy Castor is hús-vér érző lény. - Van jobb jelölted? - vontam fel érdeklődve a szemöldököm. - Jót fog tenni neki egy kis megterhelés, ha pedig ezt se bírja, akkor nem fogom hagyni hogy egyáltalán polgármesternek jelöltesse magát. - Kinyírom. - Nem szeretném, ha olyan farkas irányítaná ezt a várost, akire nem lehet számítani. Különben is: nem turista, tegyen valamit azért, hogy a falkában lehet. Szükségünk van aktív farkasokra, a potyautasokat pedig ki nem állhatom. Főleg, ha azok nem is olyan régen vannak a falkával, viszket tőlük a tenyerem. Tudom, hogy Castor sem jótékonysági szervezetet működtet, ezért sem hiszem, hogy ezt érdemes lenne tovább vitatni. Úgyis jött a kényesebb téma, és kicsit sem lepett meg, hogy Cas egyből leszögezte, hogy nem kerülök vissza a régi helyemre. Fogalmam sincs, hogy miért, de mosolyra húzódott a szám. Nem voltam vidám, ugyan! Attól rohadt messze álltam, ez a mosoly sem a boldogságom fejezte ki, sokkal inkább volt sunyi és alattomos, mint kedves, elbűvölő és őszinte. - Egyelőre nem is kérem vissza azt a posztot - mondtam majdhogynem kedélyesen, miközben Castor visszacsüccsent a fotelbe. - Innen is tökéletes a kilátás arra a helyre és Lucasra. - Kicsit hunyorogtam, ettől pedig egyáltalán nem lett bizalomgerjesztőbb az ábrázatom. - Amíg Anne körül nem rendeztem a dolgokat, úgyse lenne értelme, meg egyébként is... úgy nincs semmi kihívás, ha a félrepaterolandó épp világot lát. Ó, igen, feltett szándékom legalább egyszer tengelyt akasztani vele. Hogy annak meg mi értelme? Félig farkas vagyok, és állati meg emberi felem is baromira unja már, hogy senkiháziak szarozzanak vele. - A soha hosszú idő - mondtam halkan, ennek ellenére örültem az elhatározásának. Nála is bili borult, nálam is, két biliborult farkas pedig igen morcos tud lenni. Borostás államat dörzsölgetve agyaltam. - Fakabát híján átmegyek kukkolóba és kifigyelem a mi kedves Westmorelandünket. Salemtől amíg lehet be kéne gyűjtened minden infót, amire szükséged van, mert ezt nem szeretném sokáig húzni. Az az őrző minden nap ott lebzselhet a lányom körül, ettől pedig feláll a szőr a hátamon. Az se lenne hátrány, ha találnánk Andrew Hutchinson körül vagy mocskot, vagy bármi kapaszkodót, amivel megszorongathatjuk kicsit. Csak hogy érezze, kikkel szórakozik. Elbattyogtam a kanapéig, majd vissza az előbbi helyemre. - Az új Protektorról is ki kéne deríteni, mit csak lehet. - Rohadt sok meló lesz ezzel az egésszel.
Oké. Üzenném vissza, ha nem vesztem volna már el tejesen a csókokban. Azonban egy félig éhes, félig elégedett morgás kúszik fel a torkomon -ahogy megemeli a másik lábamat is, és elindul velem a lift felé-, ami talán felér egy helyesléssel. Annyi józan eszem még van, hogy a gyűrűt visszahúzzam az ujjamra mielőtt elhagyom, de aztán fogást/kapaszkodót váltok rajta az alfa testén, és megint kész vagyok elhagyni a tudatosan cselekvő részemet. Üvegajtó koppan a hátamon, egy közfal, majd a lift fala is, ahol "ígéretemhez" híven rávágok a panelra, majd találomra lenyomok egy gombot. Megfordul az is a fejemben, hogy lestoppoljam a liftet majd menet közben, és szeretkezzünk itt ahol vagyunk, de mire megtehetném, már el is felejtem, hogy úgy egyáltalán akartam valami mást is ebben az életben azon kívül, hogy Castort kóstoljam, érintsem és erezzem míg ő ugyanezt teszi velem. Most rohadt kevés a két kezem és két derekát satuzó lábam Castort érinteni. Egy kézzel a lapockái körül kapaszkodok, a másikkal már a tarkójánál húzom annyira közel az arcát, hogy lélegezni is komoly kihívás legyen. Részemről köszönöm, most megvan mindenem ami kell, levegőre nincs is szükségem úgy... mondjuk SOHATÖBBÉ! A lift nyílik, mi pedig újra mozdulunk. Ha nagyon szédeleg az italtól, akkor -és csak akkor- engedem el derekát a lábaim szorításából, akkor viszont elhátrálok a lakosztályáig, de úgy hogy a mindent felemésztő csókok egy pillanatra se szakadjanak meg, maximum csak addig, hogy a másik oldalra döntsem a fejem, ha az egyik pózban már "kiállt" a nyakam, de ajkaim még ekkor is súrolják az övéit. Amint becsukódik mögöttünk a lakosztály ajtaja, és mi a hálószoba felé hátrálunk -ha eddig nem rakott le, akkor most jelzek neki. hogy tegye meg- , egy mozdulattal nyúlok a derekára tekert törölközőért, majd rántom is le róla. A boxer már rosszabbul jár, azt nemes egyszerűséggel leszakítom róla. Az anyag hangos reccsenéssel adja meg magát, és talán még meg is gyűri itt-ott Castor bőrét. A boxer maradványait félrehajítom, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül kulcsolom ujjaimat Castor farkára. Elégedett sóhajjal nyugtázom mennyire kíván, mennyire kemény; egy másik nyögéssel pedig azt mondom el, mennyire szeretném már magamban érezni. Nincs itt helye annak, hogy sérelmeken rágódjunk. Arra majd visszatérünk holnap. Most csak Ő van, én, a közöttünk feszülő szenvedély, a gerincemen végignyilalló elektromosság, no meg ez a bazi nagy ágy, amin éppen most terülünk el.
Fogalmam sincs, végül hogyan jutottunk el a laksomig, ennek ellenére azt mondjuk még tudom, hogy egész végig Tarához tapadtam, amennyire csak lehetett. De ha el akartam volna távolodni, azt nem hagyta volna. Ó, ugyan, dehogy... És ha tudná, ha csak egy kicsit is sejtené, mennyire kell most nekem ez a követelőző és forró vérű szuka, akkor lehet, hogy már itt se lenne. Elmenekülne attól a hévtől és őrjöngéstől, amivel letarolnám... Pillanatokkal később már letépi rólam az alsót, és úgy szorítja meg a farkam, mintha egy napot sem hagytunk volna ki ezekből a játékokból. Az érintésére mindenem megfeszül és kénytelen vagyok elszakadni tőle és hátrahajtani a fejem. Vágyakozó nyögések közepette mozgatom lassan a csípőmet előre-hátra, hogy mozduljak a kezei között. Minden egyes csuszamlás a sejtjeimig hatol, úgy érzem, hogy szinte ennyitől képes lennék már a kezei közé élvezni. A Bestia pedig előretolakodik: nem-nem, szégyen lenne ennyivel abbahagyni ezt a táncot, hiszen még csak most kezdődött a bemelegítés. De azért még mozgok, bent hagyom magam a kezei között, hogy lustán élvezzem az érintése okozta hergelő gyönyört. A nyögéseim lassan állatias morgássá torzulnak, a szörnyetegem pedig vadul Taráét keresi egy másik dimenzióban. És amint megtalálta, hát én is jobban magamra találok: vöröslő szemek villannak a hirtelen felpattanó szemhéjaim mögül, és azt sugallják: véged van, az enyém vagy, innen már nem menekülsz sehova. Most rajtam a sor, hogy a kezembe vegyem az irányítást, de nem úgy, ahogy azt elsőre bárki gondolná. Hiába van itt ez a hatalmas ágy, nekem aztán semmi szükségem rá ahhoz, hogy folytassam ezt az őrületet... Egy mozdulat nem sok, annyiba sem telik, hogy megfosszam Tarát a köntöstől és a fürdőruhájától. Alig van időm megcsodálni a formáit, a mellét, mert azonnal akcióba akarok lépni. Berogyasztok, és a fogam közé szorítottam a mellbimbóját, de nem elég: a számban akarom érezni az egészet, ahogy megkeményedik a nyelvem tetején... Mindeközben egyik kezemmel a szabad mellét zárom tenyerem és ujjaim fogságába és gyúrom szorgalmasan, addig a másikkal a fenekével teszem ugyanezt. Amikor azonban nem érzem már elégnek ezt a fajta mókát, felegyenesedem, és a legközelebbi falhoz szegezem Tarát, hogy a háta érintkezzen a hideg téglával. Én pedig leguggolok elé, meghajolok az Istennőm előtt, majd lassan térdre ereszkedem. Az arcom közel van a hasfala bőréhez, ahogy felnézek rá, érezheti a forró leheletem rajta. Csak nézem őt, felnézek rá vörös szemekkel, köztünk, a szobában, az egész hotelben pezseg a fülledt vágy, de mi most lelassulunk. Csak bámulok fel rá, érzem, ahogy a vizes hajáról rám esik néhány csepp, és látom, hogyan gördül végig a mellén, a köldökén... Lehajtom a fejem és mély levegőt veszek. Magamba szívom Tara édességét a lába közül, a farkasom pedig szőrét borzolva követeli az illatok forrását. Finoman és törődően érintem meg először a csiklóját, éppen annyira, hogy egy pillanatra belehaljon abba, hogy nem kap többet. Ha eddig nem állt volna terpeszbe, hát én teszek egy parancsoló mozdulatot, hogy hozzáférjek, és két ujjammal is lassan elmerüljek benne... Annyira nedves, hogy szinte lefolyik a combján. Meg akarom kóstolni, de helyette kínzó, de sebesen gyorsuló ujjazásba kezdek, majd amikor kellően hangosan sóhajt, abbahagyom. Ekkor a térdei alá nyúlok mindkét kezemmel és feltolom a falra. Fogást váltok, hogy a fenekét foghassam, és kényelmes magasságba emelhessem. Végignyalom a belső combját, csak szépen, kimérten, hogy a megfelelő pillanatban, az altestéhez egészen közel vájjam bele a megnyúlt agyaraimat a tiszta húsába... Ahogy a vére elönti a számat, teljesen elvesztem a kontrollt minden felett, amit csinálok. Nyoma sincs a kimértségnek, csak nyelem magamba azt az átkozott vért, elmerülök az ízében, és érzem, ahogy megtölt. Ha még van hova, hát még jobban belekeményedek, és egyik pillanatról a másikra tapasztom a számat a csiklójára és a hüvelye közelebb eső részére, hogy a vére után a nedveit is magamban érezhessem. Csókolom, nyalom és beszívom a húsát önző mohósággal, a fenekébe lassan lyukat vájok, annyira erősen szorítom. De nem, ki van zárva, hogy én eleresztem az orgazmus előtt...
Ahogy felnyög és hátrafeszíti a fejét mikor farka a kezemben van, azt nem csak ő élvezi, de én is mocskosul. Már csak a tudatot is, hogy én okozok neki ilyen örömet. Nem csak ő kezd mozogni a markomban, én is fel-le csúsztatom a kezemet, miközben meg-meg feszülő arcizmait figyelem, és -most még csak játszásiból- megharapom a mellizma felett. Éppen csap sötét, vöröslő foltot hagynak maguk után a fogaim, melyeket máris a nyelvemmel takarok be. Érzem még bőrén a medence klórját, de most csak az ő ízére figyelek. Annyira finom, annyira kellett már. Ahogy hátrálok be a szobába, lábaim között megérzem a nedvességet is, ami az ölem forrósága után már egészen hűvösnek hat. A szeméremajkaim már lüktetnek, szinte fájnak, annyira kívánom, ha most belém hatolna, azonnal elélveznék- nagy eséllyel mindketten-, de nem az túl egyszerű lenne. Ennél okkal többet akarok: MINDENT! Ennek szellemében fogok rá másik kezemmel is a farkára. Bár határozottan fogom, mégis könnyedén siklik ki-be a szorításból, és feltűnik az is, hogy bőre már sikamlós, selymesen nedves saját előváladékától. Megint az arcát figyelem, és azt, hogy mennyire élvezi amit csinálok/ csinálunk... Egy másodperc felizzik a figyelmeztető lámpa a fejemben, és előlép a szörnyeteg. Azt akarja, hogy nyírjunk ki mindenkit aki eddig láthatta ezt a kifejezést Castor arcán. ~A MIÉNK! Csakis a miénk!!! Megérdemeljük! Akaromakarom...~ Mintha egy rugóra járna agyunk, Castor szemei felpattannak, és a bestia tekintetével perzsel tovább. Elégedett kifejezés ül ki a képemre, miközben erővel is szorítok a farkára, mintha azt felelném: Igeeeeeeen! Gyere, vedd el! Fogalmam sincs miként kerülök a falhoz. Ha nem lennék pucér, az meg a testem hőjéhez képest rohad hideg, fel se tűnne, csak az, hogy Castor elém térdel, és onnan néz fel rám. Most az én szemem is bestiálisan villan, ahogy eltelek az édes, kínzó várakozással. Látom a mozdulatot, tudom, hogy hozzám fog érni, mégis kiszalad minden levegő a tüdőmből, és meglepetten nyögök fel amint megérzem kezét a csiklómon. Lábaimat a "parancsra" szétnyitom, egy kis terpeszben tárulkozok ki és kínálom fel magam Castornak. Felajánlom húsomat és véremet. Másom sincs már mit eddig még nem adtam volna neki. Örökbe. Rajtam a sor, hogy kéjtől elgyötörve hátrafeszítsem a fejemet, és olyan hang szakadjon fel a torkomból, amibe minden beleremeg. És teszem még ezt nagyon sokszor, amíg Castor vadul ujjaz. Önkénytelenül szorulok újra és újra az ujjai köré, a kéjvágy minden leigázó hullámával, és ez még csak a kezdet. Ott az ígéret a szemében. Látomérzemtudom. Szinte már megváltás az, hogy a térdeim alá nyúl és megemel. Minden apró porcikámban enyhülésért, orgazmusért remegek, amúgy sem tudnám sokáig tartani magam. az pedig, hogy a fal lehorzsolja a bőrt a csigolyáimról, még tovább korbácsolja a vágyamat. Valamiféle perverz elégedettséggel tölt el, hogy a vérem még holnap is ott lesz a falon, és legyek átkozott érte, én azt akarom, hogy ott is maradjon. Legyen valami kézzel fogható, letagadhatatlan nyoma ennek az őrületnek. Ahogy belém vájja az agyarit, azzal fájdalom és a gyönyör olyan eszelős elegye hasít a testembe, amitől majdnem elélvezek. Soha nem éreztem még ekkora késztetést arra, hogy magamhoz nyúljak az enyhülés reményében. Talán meg is tenném, ha nem kapaszkodnék szinte már kétségbeesetten Castor tarkójába. De nem kell magamhoz nyúlnom, elég csak látni, hallani, hogy szürcsöli, nyeli a véremet, és érezni az energiáin mennyire élvezi, imádja, vadítja. Kész, nem bírom. Megváltásként hasít belém az orgazmus, a nélkül, hogy ő bárhol máshol is érintene engem. Alig, hogy csillapodni kezdene a gyönyör, Castor agyarai kihúzódnak a friss sebekből, aztán bármily nemű átmenet nélkül tapad a csiklómra tűzforró szájával, nyelvével. Ha képes lennék még emberi hangokon szólni, akkor most a nevét sikoltva élveznék újra. Így viszont egy hosszú, éles, szinte kétségbeesett hangnyúlványra telik tőlem, miközben összerándulva, megfeszül élvezek iszonyat hosszan, és annyira fájó gyönyörrel, hogy könny szökik tőle a szemembe. Az érzés elmúlik, de az emésztő vágy, ami felrángatott ide minket, az részemről mit sem kopott, vagy csillapodott. Még reszketek az orgazmustól mikor leteszem lábaimat a földre, majd lököm el magamat a faltól. Úgy terítem el a padlón Castort, és vetem rá magam, mint egy veszett szuka. Egyik tenyeremmel a mellkasát érintem, támaszkodok, vagy szegezem vissza a padlóra, ha netán fel akarna kelni. Másik kezemmel ráfogok a lüktető farkára, egyik lábamat átvetem a csípője felett, makkját a bejárathoz igazítom, majd teljes egészében magamba fogadom, miközben az arcát figyelem, én pedig újra felnyögök azon, hogy mennyire jó. Érezni hogy szétfeszít, hogy lüktet bennem. Kell néhány másodperc, mire az elnyúló nyögésen kívül másra is képes vagyok, de aztán előre hajolok, és ha lehet még ezt fokozni egyáltalán, én még az eddiginél is perzselőbb szenvedéllyel csókolom. Az én ízem a szájában egyáltalán nem zavar, vagy taszít. Inkább valamiféle perverz elégedettséggel tölt el, hogy ezt érzem rajta, és ettől vezérelve még mohóbban csókolom. Innen kezdve azt tesz velem amit akar, csak ne hagyja abba, mert abba belepusztulok.
Egy pillanatra el sem hiszem, amit hallok. Az önkéntelen sóhaj-sikolyok hevében elhangzik egy, mindennél kifejezőbb, hosszúra nyúlt és zabolázhatatlanul őszinte hang, ami annak a jele, hogy Tara már a harapásomtól elélvezett. Embernek megmagyarázhatatlan az, hogy mennyire más és mennyivel több farkasként a szex (is). Nem csak az emberi vágy és a hormonok fűtenek, dehogy. Elmondhatatlan, ahogy a bőrömön érzem a földöntúli forróságot, minden sejtemet átjárja a vágy. A legapróbb és legizgatóbb lélegzetek is eljutnak a fülembe, amire emberi fül nem képes. Érzem a szagán, hogy mennyire ég a vágytól, és mind az öt és még egy hatodik érzékemben változás mutatkozik, amikor tudom, hogy orgazmusa lesz. Nehéz megállni, hogy ne kelljek fel azonnal és hatoljak belé úgy és annyira mélyen, ahogy eddig soha. Szét akartam feszíteni odabent, esetleg a nyakát, a mellét harapni - de helyette inkább belemerülök az ízébe és a puhaságába, és ez lefoglal. A büszkeségem valahol az egekben jár, hónapok óta nem éreztem magam ennyire egésznek, összerakottnak. Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel juttatom Tarát újra a csúcsra és megtenném még van ezerszer, ha nem félnék attól, hogy nem bírom ki anélkül, hogy a saját jussomat is kikövetelném. Ahogy a második körnek is vége, elégedetten vigyorgok fel rá, és bár nekem nem volt orgazmusom, mégis zihálok vele együtt. A következő pillanatban a fejem már koppan is a puha szőnyegen, Tara pedig a mellkasomra támaszkodva azzal foglalatoskodik, hogy elfoglalja a helyét... Rajtam. Nem bírom megállni, hogy ne emeljem fel a fejem, és nézzem, hogyan merül el a farkam lassan őbenne, de már akkor feladom, amikor csak néhány centit haladtam előre. Elhaló nyögés szalad ki a számon, ahogy beleül, érzem magam köré szorulni és saját magam lüktetni benne. A kezeim a csípője felé kúsznak, először finoman és puhán, miközben lassan és kényelmesen mozgatom a saját csípőmet, mintegy helyezkedve, ismerkedőn. De már ezek az apró mozdulatok is teljesen felajzanak, és akkor arról még nem is beszéltem, mennyire vadító és lehengerlő az a látvány, amit Tara nyújt. Ahogy ott ül rajtam, ahogy birtokba vesz, ahogy egyre kócosabbá válik a vizes éjfekete haja... Ő rám hajol és újra csókolni kezd, én pedig megadom magam, mert egyébként sem tehetnék mást. Talán még mohóbban és őrültebben, bele-bele harapva kissé az ajkába és a nyelvébe játszom hát vele, és mindennél jobban szeretném, ha viszonozná a szívességet és feltépné a húsomat, hogy ő is a véremet vegye. Belekapaszkodom a húsába, és arra ösztökélem, hogy kezdjen el lovagolni rajtam. Ha túl gyors, hát visszafogom kissé. Én élvezni akarom még, ha túl sokat ad, nekem végem. Szeretném, hogy még jobban megőrjítsen és húzza el előttem a mézesmadzagot. Ha így tesz, megadóan hullok vissza a földre, és jobbnak látom egy darabig összeszorítani a szememet. Amit kell, azt a Bestiának hála úgy is látom: borzasztó, ahogy ez a dög hempereg és követelőzik. Miközben az egyik kezem önkéntelenül Tara csikójára siklik, hogy hüvelykujjammal finom, körkörös mozdulatokat végezhessek, elmerülök az érzésben. A számban érzem még az orgazmusát, az egész ízét, a nyálát, és ebbe a tökéletességbe rondít bele hirtelen valami egészen más... A Bestia elmém ajtaján kopogtatva üzen, hogyha máshogy nem is, akkor most talán revansot vehetek ezért a több hónapért. Satuként szorítom le a Tarát az altestemhez, és hirtelen felülök. A farkas még mindig ott van a tekintetemben, ahogy a vágy is, de ott lappang még valami: a düh. Csak nézem, nézek a szemébe, mintha várnék valamire, pedig csak azon gondolkozom, hogy mit tegyek... - Tara... Szólítom meg morogva, a kéjtől elnehezült, fülledt hangon. Egyenesen az arcába lihegek, majd félresöpröm a haját és a nyakához fúrom az arcom. A következő percben, miközben a karjaim közé zárom a hátát, a fogaim közé szívom a húsát, szinte már annyira, hogy ettől akarjon felszakadni a bőre... De aztán a fogaim is a jussukat követelik, a csont pedig áthatol a tehetetlen húskötegen, én pedig újra elmerülök a vérében, közben pedig még jobban a testébe kapaszkodom, és lehúzom őt, hogy még mélyebbre hatolhassak benne, ha van még hova. Ahogy felnyögök, a vére kibuggyan a számból és végigcsurog a testén, hogy az összenyomódott mellkasunk tetején alakítson ki egy csöppnyi medencét. ~Akkor is az enyém vagy... és az is maradsz....~ Küldöm felé a gondolatot, s rögtön után eleresztem, "eltolom" magamtól - felemelem és az ágy széléhez lököm. Feltérdelek mögé, és udvariasság nélkül hatolok belé újra, olyan erővel és intenzitással, hogy teljességgel tisztában vagyok vele, hogy egy-két perc és el fogok élvezni. Követelőzve fogom, simítom, gyúrom a tenyerem fogságába a húsát, hol a vállán, hol a derekán, hol a fenekén... Gyűlölöm, dühös vagyok rá, amiért megfosztott ettől olyan sokáig. Egyúttal pedig imádom, akarom őt és azt se bánnám, ha ebbe a kefélésbe most mindketten belepusztulnánk, mert annyira jó és annyira tökéletes. Nem hiába nevezi a francia petite mortnak az orgazmust... Ezzel a hévvel, bosszúval és önmagának kizárólagosságot követelő szenvedéllyel mozgok benne egészen addig, míg el nem élvezek, vagy amíg hagyja.
Abból ahogy csókol, harap, játszik, rájövök, hogy mit kíván, mit szeretne, de még neeeem, nem adom meg neki. Egyik kezem továbbra is a mellkasán pihen, és ha felülne, vagy aktívabban mocorogna, hát annál fogva "utasítom" vissza a padlóra is. Most (még) én irányítok. Egy lassú, évődő tempót veszek fel, amivel mozogni kezdek rajta, bár komoly erőfeszítést vesz igénybe, hogy visszafogjam magam és a vágyamat is. Azt akarom, hogy úgy kívánjon, hogy az már neki fájjon. Úgy mint még soha semmi mást. Veszítse el a fejét teljesen, keljen ki magából, TOMBOLJON! a hogy a fene enné meg ezt az egész őrületet! Habár maga a mozgás lassú, a lélegzetvételeim és a csókom még éppoly heves, mint a vágyam. Nehezen fékezem magam, így pedig hosszúra nyúlt karmaimmal a szőnyegbe marok Castor feje mellett. Bánatosan reccsen az anyag ahogy felszakítom, majd ki is marok belőle egy húsz centis darabot, mire észreveszem magam. Még mindig jobb, hogy ezt egy darab élettelen ronggyal csináltam, nem pedig Castor forró húsával. Pedig nagyon szeretném újra kóstolni. Fogom is, amint megtehetem. Érezve, hogy elindul a keze is a lábaim közé, teljesen felülök. és hátradőlve két kézzel támaszkodok a térdeire, így teljes hozzámférést kap, de a mozgást még mindig én irányítom. Lassan emelkedek fel róla úgy, hogy majdnem teljesen kicsússzon belőlem, aztán ugyanígy vissza, mígnem tövig elmerül bennem. Nem tart sokáig az uralmam, mert Castor egyszer csak megragad és teljesen magára húz. Ha nem szorítana így, előre-hátra ringatnám a csípőmet, hogy ne szűnjön meg minden mozgás. Na nem mintha bánnám, hogy mégsem tehetem, mert ahogy Castor felül és a szemembe néz, én egy pillanatra még létezni is megszűnök, nemhogy mocorogni. Végre azt a dühös vágyat látom a tekintetében, ami engem is fűt -mit fűt?! Perzsel!!! - belül, és amitől más körülmények között talán rám hűlt volna a bőr a félelemtől. Nem úgy most, amikor inkább egy eszelős vigyorra torzul a szám, és amikor Castor kimondja a nevemet azon a vágytól rekedt hangon, én már engedelmesen döntöm oldalt a fejemet, és kínálom fel neki a torkomat. ~Gyereee. Vedd el~ Amint újra szabaddá válik a csípőm, én megint mozogni kezdek rajta a korábban már említett előre hátra- ringatózással. Nem is tudnék máshogyan, mert Castor szorosan átkarol, miközben újra a véremet veszi. Piszkosul fáj, de ugyanennyire élvezem is, hogy végre az összes elképzelhető módon bennem van. Annyira kellett már ez. Olyan nagy szükségem volt már erre... Szeretnék rászólni mikor befejezi, hogy tessék folytatni, hogy ne hagyja még abba, ám ekkor bekúsznak az elmémbe a gondolatai, testemen meg édes borzongás fut végig a hangszíntől. A végtelenségig is elhallgatnám. ~Igeeeen a tiéd.Akaromakarom...~ - ha zavarodottak is a gondolataim, az most kicsit sem érdekel, de amúgy sincs idő ezen agyalni, mert most Castor az aki mozgásba lendül. A másodperc tört részéig átfut az agyamon, hogy én mondtam valamit amitől netán meggondolta magát a szex-el kapcsolatban, amiért most ellök magától, és ebben a rövid időre bele is halok a visszautasításba. Ám ahogy én "repülök" az ágy felé, úgy Castor is mozdul, így pedig nemhogy az előbbi f*szságot verem ki a fejemből, hanem minden mást is. Egy gyors mozdulattal fordulok hanyatt az ágyon, mielőtt még Castor megragadhatná a csípőmet, hogy hátulról hatoljon belém. Nem ez nem így történni, nekem más ötletem van. Abban a reményben, hogy majd ő követ, rákmászással kerülök fel az ágy támlájáig. Ha követ, akkor előbb csak a számat kínálom, a döntő pillanat előtt mindig elhajolva, játszadozva vele -miként ő is tette amikor Duncan házában voltunk együtt-, de amint felérek, már széttárt lábakkal várom a "végső" rohamot. A testem megint úgy felhevült, mintha az a két orgazmus meg se történt volna, és már megint határán vagyok egy újabbnak, egy elsöprő erejűnek. Úgy két perc múlva tartok ott, hogy a lepedőt, a takarót, a matracot markolom-tépem-cibálom cafatokra "kínomban", vagy Castor bőrén húzom végig karmaimat a karok mentén, a mellkasán, a hátán, a farpofákon, oda-vissza ahogy éppen esik, mindenhol csak felületes sebet hagyva, hogy éppencsak kiserkenjen a vére. Alig telik el néhány újabb perc így, már érzem a testemben remegő orgazmus előszelét, és úgy sejtem, Castor is nagyon közel járhat már hozzá. Mozgásának ritmusa gyorsul, nyögéseink egyre gyakrabban, a farka szinte már szét robban bennem, úgy lüktet. Nem várok tovább. Mikor az ágyékomban fokozódni kezd a zúgás, egyik kezemmel a Castor tarkójához kapok, és úgy húzom magamhoz, hogy most én fúrjam arcomat a nyaka ívéhez, ahonnan elindulva egészem a fülcimpájáig húzom végig az alsó ajkamat, éhes sóhajok, halk-félhangos nyögések közepette. Szeretném kiélvezni a bőre és verejtéke illatát, meg azt az érzést, ahogy összefut a nyál a számban mielőtt beleharapnék, vagy megkóstolnám, de nem, a vágyam most sokkal sürgetőbb ennél. Amint hosszúra nyúlnak az agyaraim, Castor bőrébe mélyesztem őket valahol a bal füle alatti izmosabb részen, ahol a legfeltűnőbb, ahol még a vak is látja majd holnap. Erővel parancsolom vissza "alap" helyzetbe a fogaimat, és nyalom, szívom, lecsókolom Castorról kiserkenő vérét. Több sem kell már nekem... újabb orgazmus hasít belém. Két karral ölelem, szorítom magamhoz, miközben lábaimat is köré kulcsolom, így élvezek végtelen hosszan. Szinte már sikoltok a bőrébe, hüvelyem teljesen rászorul a farkára, a testem minden ízében remeg, és megfeszül egyszerre. Nem tudom mi a terve, de hacsak nem erővel fejt le magáról, akkor én még biztos nem engedem el, amennyiben már ő is elélvezett. Maximum csak a nyakán harapott sebet nyalom végig még néhányszor, aztán hagyom erőtlenül hátrahanyatlani a fejem. Hónapok után először volna kedvem felnevetni, de úgy igazi, laza, felszabadult kacagással. Ugyanakkor bőgni is keservesen, mert annyira jó volt, de máris elmúlt... Ha csak nem rendelkezett korábban másként, úgy három perc múlva engedek a szorításon, majd ernyedek el teljesen. A testem még meg-meg rándul az orgazmus "utórengése"-gyanánt, de ettől is csak még jobban érzem magam. Ha már legördült rólam, akkor én fordulok az oldalamra és bújok hozzá. Egyik combommal az ágyékát "takarom", - mert az még mindig egyszerűbb mint felkelni és bebújni a takaró maradványai alá, - a szabad kezemet pedig a mellkasára fektetem, fejemet a vállára hajtom, és az az arcát figyelem. Így fújom ki magam, és engedek utat az ólmos fáradtságnak is, ami nem csak az előbbiek mellékterméke, hanem több hónap nélkülözésé, haragé, szenvedésé. Valószínűleg eztán se lesz könnyebb, de itt, ebben a pillanatban sokkal elviselhetőbb.
Ha most nem lennénk ilyen helyzetben, ha nem lenne tele a szám a vére fémjével és nem ülne tövig a farkamban, biztos elgondolkodnék azon, hogy vajon Ő is annyira komolyan gondolja-e, hogy az enyém, mint amennyire én. De botor és gyalázatos módon hiszek neki, elhiszem, hogy ezt akarja, érzi és tudja is, nem csak most - de örökké már. Azonban én most itt csak egy láncra vert kutya lehetek, egy szolga, aki teljesíti az Úrnője minden kívánságát és parancsát. De a végén.. A végén még fellázadok, és azt teszem, ami nekem kedves, és elvárom tőle, hogy osztozzon az örömömben. Mert pontosan tudom, hogy így tesz majd. Ahogy az ágy felé lököm, érzem átsuhanni rajta a másodperc tört részére a kétségbeesést, de azonnal elillan, ahogy felé indulok. Megint nem adja könnyen magát. Csalogat, játszik velem, felhergel... Ennek soha nincs jó vége, a menekülő préda, még ha szándékosan tesz is, csak még kívánatosabbá teszi saját halálát. Míg ő rákjárásban halad, én négykézláb kúszok utána a kiéhezett vad szerepében, igyekszem el-elkapni a felém kínált ajkait. Néha sikerül hozzáérnem az ajkaihoz, de ez múló gyönyör csupán, semmi több. Kedvem lenne ráripakodni, hogy ne szórakozzon velem, a szavaknak azonban itt már semmi haszna nincs. Így hát inkább egy nagy "lépéssel" préselem magam hozzá, ágyékomat nekipréselem az övének, őt pedig egyúttal az ágy támlájához. Izzadt, vizes homlokomat az övéhez tapasztom és végig a szemébe nézek. Csak a csípőmet kell kissé megemelnem, hogy irányba állhassak, és amennyire céltudatos vagyok, egyből újra Tarában érezhetem magam mindenféle segítség nélkül. A helyzet egyre kezelhetetlenebbé válik. A mellkasunkra csöpögött vér már szétterült, ott van az ágyneműn, a bőrünk hatalmas felületén... Az illataink összekeveredtek, a testnedvek és a farkas-szag egyaránt. Morogva nyögök fel az első mély lökésre, Tara sóhajai pedig végleg elszakítják a cérnát a tűrőképességem és a józan eszem között, utat engedve ezzel a teljes és kontrollálatlan hévnek, amivel most magam alá gyűröm és legyőzöm, tehetetlenné és kiszolgáltatottá teszem. Belekezdek hát az utolsó hajrába, és az ágyra támaszkodom a kezeimmel, majd úgy kezdem kefélni Tarát, mintha ezen múlna mindkettőnk élete. Sóhajok és nyögések váltják egymást, töltik be a szoba, a lakosztály, de talán még a folyosó ürességét is. Én is szeretnék úgy marcangolni mindent magam körül, ahogy Tara teszi, de nekem éppen elég most a saját mozgásomra koncentrálni. A látvány, ahogy alattam élvez, a szálldosó szövetdarabok és a saját vérem, a karomlások okozta fájdalom éppen elég ajzószer. Még többet akarok. Hogy mindketten jobban élvezzük - bár már talán nincs is hova -, hogy mindkettőnknek jobban fájjon, hogy mindkettőnket jobban égessen ez a pokol, amibe alászálltunk. Ahol sutba dobtunk minden kellemetlenséget és fennálló problémát. De nem, nem tudom elképzelni, hogy ez az egész dolog működhetne köztünk úgy, hogy csak szex és más semmi. Ahhoz túlságosan önző vagyok. Elvárnám, hogy mindent eldobjon értem, és akkor én a csillagokat is lehoznám neki az égről. Imádjon egyedül engem, én pedig elpusztítok bárkit, aki az ő kedve ellen való. De jelen pillanatban csak azt várom el, hogy sikítson hangosabban, karmoljon erősebben és élvezzen nagyobbat, mint eddigi élete során bármikor. Lassan már érzem is, ahogy újból az orgazmus határmezsgyéjén lépked, és ekkor már én sem akarom visszatartani magam. Hátravetném a fejem, de a hajam közé kúsznak az ujjai, hogy magához húzzon. Én pedig megadom magam neki... A fülembe nyög és sóhajt, erre pedig már nem tudok mást tenni, mint keservesen felüvölteni, hiszen annyira megtölteném, belerobbannék már, de.. de... A habozásom pedig jól jött, hiszen Tara szemfogai most az én izmomba törtek utat maguknak. Ő veszi a véremet, a harapását pedig már végképp nem tűrhetem meg... Ehhez már kevés vagyok. Olyan hosszan és olyan intenzíven élvezek el, hogy mire vége, nem is emlékszem, mikor kezdtem el. Több löketben pumpálom Tarába az orgazmusom minden cseppjét, én pedig beleremegek ebben az eszeveszett hullámba, ami most egyszerre söpört rajtunk végig. Jóllaktam. Az alkoholnak már azt hiszem, hogy semmi nyoma sincs. De van itt más, amitől részegnek érezhetem magam, és még akkor is lusta vagyok felszisszenni, amikor Tara kihúzza a fogait a bőrömből. Ő belém csimpaszkodik, én pedig muszáj vagyok legalább lekönyökölni. Nem szállok ki belőle, lihegve élvezem, ahogy a sebemet nyalja édesen, és ahogy még valamelyes a hüvelyében lüktetek. Csak nagyjából két perc után érzem úgy, hogy itt az ideje a cselekvésnek. Feltolom magam, és mint egy zsák, úgy hullok le a nőstény(em) mellé a szakadt ágyra véresen, mocskosan és teljességgel kielégülten. Ő pedig "kötelességtudó" asszony módjára már jön is, hogy kényeztessen. A felé eső karom nyújtva van, arra nyugodtan ráfekhet. Csak bámulom a plafont, a szabad kezemmel pedig szórakozottan simítok végig fel-le a rajtam pihenő combján, kizárólag az ujjbegyeimmel hozzáérve a bőréhez. Ha nem töri meg a csendet, hát én sem teszem egészen addig, amíg a zihálásom teljesen le nem csillapodik. - Ne menj el... Kérem meg a plafont. Azaz Tarát, de még mindig nem nézek felé. Kicsit félek attól, hogy ha megteszem, akkor valami olyat látok, ami megtöri az elmúlt percek álomvilágát. - Félek, hogyha most itt hagysz, vagy ha kimész ebből a szobából, akkor megint vége. Tudom, ígéretet tettem arra, hogy nem hagyom többé, hogy gyengének lásson. Bár, most nem érzem magam annak, egész egyszerűen... Őszintének. És önzőnek. Mert nem akarom, hogy vége legyen, azt akarom, hogy mindig itt legyen velem, és ne kelljen semmivel és senkivel sem egyezkednem azért, hogy láthassam.
Ez nem az a fajta szex volt, amiről még holnap és az után is villannak be képek a fejemben. Nagy francokat! Ez még egy hónap múlva is fel fog izzani bennem valahányszor lehunyom a szemem. Vörös neonokkal lesz kivilágítva, mint az a városrész Amszterdamban, én pedig még láttatatlanban is újra megkívánom majd Castort. Itt és most egyáltalán nem bánom, de meglátjuk mit hoz még a holnap... vagy a következő percek. Részben ezért sem töröm én meg azt a csendet. Valahol arra számítok, hogy meg fog kérni arra, hogy menjek el, vagy máris kikel az ágyból, és elmegy zuhanyozni, hogy lemossa magáról még az emlékemet is. Erre számítok, mégsem mozdulok. Még a lélegzetemet is vissza-vissza tartom, mintha itt se lennék. Én érzem őt az illatát, a száradó verejtékét, a vérét a számban és ennyi pont elég, lélegezni már nem is kell... De valójában csak arról van szó, hogy nem akarom, hogy máris véget érjen a csodaszép illúzió, miszerint minden a legnagyobb rendben van. Pedig most nehéz elhinni, hogy ez nem igaz. Mindezek után meglep, hogy Castor arra kér (engem, vagy a plafont?), hogy maradjak. Nem tudom visszafogni a megkönnyebbült sóhajomat, de hogy enyhítsek az élén, egy kicsit közelebb csúszok Castorhoz, és kényelemesebb helyet keresek a vállán. Nem néz rám, így nem látja az elégedett mosolyomat sem. Végülis... itt maradhatok éjszakára. Duncan holnap költözik vissza Anne-vel, addig nincs egyedül Jacob sem. Hogy már megint vége? Lelohad a mosolyom a szó súlyától, és attól amit ez az egész sugall. Vajon eddig tartott a béke? - Nekem... nem volt vége... - meg kell köszörülnöm a torkomat. Emberi hangon nem szólaltam meg az utóbbi órában, szóval okkal fogom arra, hogy berozsdásodtak a hangszálaim. Igazából arról szól a köhögés, hogy nem tudom mennyit merjek mondani. Olyasmit ami még nem sok. Mert ő egy percig sem tűnt gyengének a szememben az előző kijelentés után, és én is hasonlóképpen akarok beszélni. - Azt mondtad, hogy hagyjalak el akkor és ott, vagy soha többet. Nem hagytalak el. Azt hittem, hogy válaszokat keresel a... a történtekre... szóval hagytalak egy ideig. A születésnapod előtt jöttem vissza. Kerestelek... de te már elutaztál, a cuccaimat kipakoltattad... - azért még most is elszorul a torkom, megremeg a szám, és megindul valami végtelen szomorú, képlékeny valami bennem, ha visszagondolok arra a napra. És hogy milyen könnyen adott fel engem. Mert még ha nem is így volt, nekem ez jött le. - Nekem még nem volt vége. - ismételem, és egy kicsit meg is rázom a fejemet. A tekintetemet már úgy a felénél elcsaptam az arcáról, inkább a kezemet figyelem, amivel szórakozottan piszkálom a mellkasát. Belülről az ajkamba kell harapnom, mert már megint rámtört az a nyomorult sírhatnék. Hát visszanyomom a torkomon, ha addig élek is... - Aludjunk. - Így véresen, mocskosan, szét szaggatott ágyneműben és matracon, egy szextől fülledt szobában. Ez kell most nekem, nem a bőgés. Ha a körülmények még lehetővé teszik, akkor meglovagolnám ezt a pótcselekvési kényszert, és előhalászom alólunk a takarót. Ha megvan, ugyanúgy visszabújok mellé.
Igazság szerint nem érdekel, hogy látja-e vagy sem azt a keserédes mosolyt, ami kiül az arcomra. Én sem firtatom, hogy pontosan tisztában vagyok a hangulati állapotával, de nincs kedvem ezen lovagolni. Pedig mennyire jó lenne most átfordulni felé, megölelni és elmondani neki, hogyha ennyire bántja és ha ennyire velem akar maradni, akkor hagyja azt a kölyköt emberi életet élni, jöjjön ide vissza hozzám, maradjunk együtt és szexeljünk ilyeneket a nap bármelyik szakában, ahogy csak kedvünk tartja. Ezzel ellentétben nem hagyhatom figyelmen kívül a dolgokat a háttérben. Nem tehetek úgy, mintha semmi sem lenne, mert igen is van. Ráadásul egy élő valami, aminek egyáltalán, még csak közvetve sem kívánok a része lenni. Talán a múltban történteken túl tud(t)unk lépni, hiszen nem volt semmiféle görcs az együttlétünkben. Ahhoz nekem pedig nincs türelmem, hogy azt hallgassam, hogy sír a gyerek, nem tud átjönni, fél, haza kell mennie, éhes vagy épp kakilnia kell. Nem, és kész. Kissé felkacagok azon, ahogy visszaemlékszik az elválásunkra. Nők... Oda is kiskaput magyaráznak, ahol vasbetonból van a fal. - Persze, hogy kipakoltattam a cuccaidat. - mondom egész egyszerűen - Az én száraz és érzelemmentes értelmezésemben a "hagyj el most, vagy soha többé" azt jelenti, hogyha szó nélkül kiengedsz a házadból, akkor vége. Halkan, de tisztán érthetően beszélek. Próbálok ugyan olyan tényszerűen hozzáállni, mint amilyen egyszerűek a szavaim. Ami azért nehéz, tekintettel arra, hogy bennem is rusnya sebeket szaggat ez az egész. - De te is tudod, hogy itt most nem erről van szó. Sóhajtok fel és most először fordítom felé kissé a fejem. Bár nem látok mást, csak a még nedves, fekete haját, azért nyomok egy atyáskodó-szerelmes csókot a fejére, ott, ahol elérem. Nem akar beszélni többet. Rendben. A nem tetszésemnek hangot adva sóhajtok fel, amolyan "jó, akkor aludjunk" jelleggel, és segítek neki a lyukacsos takaró magunkra terítésében. Ha visszafekszik, megölelem megint, de ezúttal felé fordulok, hogy a mellkasomon érezhessem a lélegzetét. Én nem szándékozom elaludni. Túlságosan is értékesnek becsülöm ezeket a perceket ahhoz, hogy most kidőljek, a következő kép pedig a reggeli eltávozás legyen. - Aludj jól, mio cara... És beletörődöm abba, hogy megint csak tovább tologatjuk egymás előtt a hókupacot. De ha jobban belegondolok, ennek talán soha nem is lehet majd vége. Képtelen vagyok felfogni, hogy ő miért nem boldog attól, ha velem lehet. Hogy miért kell neki most valami kellék a teljességhez. Én nem akarok osztozni rajta. Ha egyszer, egy távoli univerzumban rábólintottam volna a gyerek kérdésre, egészen biztosan közösen döntöttünk volna. Tara nem valami elvált, gyerekes nő, akit nekem ugyanúgy kötelességem befogadni, ha a nő szerelmét akarom. És még csak nem is vér szerinti. Nagyjából már körvonalazódtak a feltételeim, de... Annak ellenére, hogy esetleg engedném, hogy a kölyök életben maradjon kétlem, hogy ez elég meggyőző lenne az ajánlatom mellé. Legalább is Tara számára. Elhelyezkedem, magamhoz húzom és figyelem a légzését. De nem altat el, egyszerűen csak segít nyugton maradni. Még legalább 2-3 órán át fent vagyok. Mozdulatlanul fekszem, és figyelem Tara legapróbb rezdüléseit, közben pedig tovább gondolkodom az életünk nagy kérdésein. Meg persze azon, hogy megéri-e most még tépni egymást, ha meglehet, hogy hamarosan meghalunk.
//Nem gondoltam volna, hogy beszundizol, de ebben az esetben köszönöm szépen a játékot *-* :<3: //
Na ne, ezt ne... Ne adjuk elő, mintha ez csupán egy apró diplomáciai félreértés volna, mert nem az. Nem akarok ujjal mutogatni rá, hogy "te vagy a hibás", mert tulajdonképpen egyikünk sem az... és mégis mindketten sárosak vagyunk. Nyakig... És még most is mennyivel egyszerűbb volna, és mennyire szeretném rákenni az egészet (vagy belemenekülni?) a létező legegyszerűbb magyarázatba, de ahhh... ez nem ilyen egyszerű. Maga az ördög szállta meg őt, és megerőszakolt engem. Összeveszett velem valami olyan miatt, amit én nem tudtam irányítani. Habár dühös nem vagyok már ezért se rá, se senki másra, azért még megbántott... még most is egy kicsit azzal a közönnyel a hangjában, amivel megosztja velem, hogy számára mi sem természetesebb minthogy kipakolta a holmimat innen. Szóval nem, semmi nincs elfelejtve, elnézve, vagy letisztázva, viszont most nem hagyom elrontani a pillanatot. Ez most csak a miénk... - Neked is jó éjszakát. - Nem akarok ma már többet beszélni, csak hozzábújni, és aludni. Hallani a lélegzetvételét, a szíve dobbanásait, érezni az illatán a teste melegét, és amint ezt megkapom, el is alszom. Mint akit agyon ütöttek...
Hogy mennyire igaz ez utóbbi, azt úgy reggel 8 óra magasságában veszem észre, amikor zörögni kezd a telefonom. Kell pár másodperc felfogni, hogy honnan jön a hang. Még néhány, hogy felüljek az ágyban, aztán ég elmászni a köntösömig, hogy kikapcsoljam az ébresztőmet. Komolyan elgondolkozok azon, hogy apró darabokra törjem a puszta kezemmel... A köntösöm szétszakadt, ezért még félkómásan belépek Castor gardróbjába, és elemelem az első kezem ügyébe kerülő inget, ami fekete, és hát jó néhány mérettel nagyobb nálam... Tehát pont ott takar ahol kell. Nehezebb ez a reggel a többinél. Most komolyan fontolóra veszem, hogy visszabújjak még egy kicsit lustálkodni az ágyba. ~Talán majd legközelebb. ~ Begombolom az inget mire beérek a konyhába, és legyek pofátlan szuka, én akkor is főzök egy kávét. Annyi erőt még veszek magamon, hogy felkészítsem a feketét, aztán egyszerűen ráborulok a konyhapultra. Kis híján vissza is alszok. Ébren csak azok a máris bevillanó képek tartanak a tegnap éjjelről... Egy darabig hagyom magam, aztán inkább ellépek a csaphoz megmosni a képemet hideg vízzel. Míg lefő a kávé, felmérem a károkat is. Fájó belső combok, agyarak ütötte sebek kék-zöld színekkel szegélyezve úgy húsz centi átmérőjű körben, a csípőm derekam tropa, a nyakamon egy újabb seb... Összegezve: Csak egy zuhany kell, és rohadt jól leszek.
Nem tudom, hogy Castor mikor szokott ébredni, de szeretnék ma még beszélni vele, tehát amikor lefő a kávé, én két bögrébe töltök, elkészítem, ki-hogyan szereti - az enyémbe még forrón belekóstolok - aztán már masírozok vissza a szobába. A lépteim még óvatosak - már ha alszik még- az ágyra is csak lassan ülök le, aztán fölé hajolok és játszásiból a vállába harapok. - Jó reggelt... - harapok még egyet, de csak finoman, még csak piros folt sem marad utána. Teszem ezt addig amíg fel nem ébred annyira, hogy átvegye a maga bögréjét. Ha már nyitott szemmel várt, akkor csak a jóreggelt marad, egy mellékelt mosollyal a gyűrött képemen. Nem erőltetek még semmit míg fel nem mérem, hogy milyen hangulatban van. Van az úgy, hogy jobb meg se próbálni valamit, inkább csak elnapolni.
Valami... valami mintha harapdálna. Harapdál?! A szemem úgy pattan fel, mintha éppen szíven szúrtak volna, a Bestia pedig azonnal előretör: úgy ülök fel az ágyban, mintha nem is aludtam volna, az agyaraim megnyúltak, a szemem izzik, és a karmos mancsaim már készülnének is lecsapni, de... Ahh. Tara. Kell pár pillanat, amíg felfogom a helyzetet, és heves szívdobogással zihálva lenyugszom, és minden testrészemet emberi alakba varázsolom vissza. - Bocs... Neke... Neked is jó reggelt. Felülök rendesen és a támlának támasztom a hátamat, majd kissé magamra húzom a takarót. Nem mintha zavarban lennék, csak egyszerre vagyok még rohadt álmos és zaklatott az ébredéstől. Ennyit arról, hogy nem vagyok paranoiás. Bocsánatkérően nézek fel Tarára, és a kávé felé nyúlok. Pont, ahogy szeretem. Bele is kortyolok egyből, hátha az majd kissé helyretesz. És csak ekkor veszem észre, hogy Tarán az én ingem van rajta. Megmosolyogtat a látvány, hogy ennyire otthonosan mozog és nem félt kölcsönvenni valamit, ami hozzám tartozik. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, hogy a reggeli kávé és Tara édessége mellé társul az igazi fekete leves is hamarosan... Helyezkedek még egy kicsit, és felszisszenek, ahogy realizálódik bennem némi fájdalom, a tegnap este maradéka... Ha nem lennék biztos benne, hogy a lelki eredetű fájdalmak rosszabbak lesznek, akkor talán panaszkodnék. - Köszönöm a kávét. Nem akarsz visszajönni? Vagy menjünk ki? Kérdezem, majd ahhoz alkalmazkodom, amit ő javasol. Aztán úgy döntök, hogy jobb férfiasan belevágni a dolgok közepébe még azelőtt, hogy túlságosan erőltetett lenne megszólalni, a csend pedig méltatlanul kínossá válna. - Szóval... Akkor most visszamész, és majd lesz, ahogy lesz? Igazság szerint nem akarok bunkónak vagy érdektelennek tűnni a szóhasználatommal, csak nem gondolom azt, hogy helyén való lenne rögtön vádaskodással és feltételekkel indítani egy olyan este után, mint amilyen tegnap történt.
Na erre egyáltalán nem számítottam. Cator még elég mélyen aludt ahhoz, hogy az inkább kedvességnek szánt ébresztést, halálos fenyegetésnek érezze a vadállat. Mikor ő felül, én konkrétan vigyázzba vágom magam az ágy mellett, úgy kar és karom távolságon kívül. maradok is ott, amíg meg nem győz arról, hogy felismert, és hogy "segítsek" ebben, egy meglepett, ugyanakkor halk -inkább fáradt, mint óvatos- "hé" bukik ki belőlem a csaknem kilötykölt kávék miatt. A vadállat agyaraitól, vagy a hosszúra nyúlt karmai látványától nem ver ki a víz. A vörösen izzó szemek sem ébresztenek félelmet bennem, már nagyon régen, így az én "idegességem" is csak addig tart míg ő is úgymond "tart" tőlem. -Nem, inkább én bocs... - ülök vissza mellé az ágyra. Most valamivel feljebb, mert ha jól tippelek, majd a támlához fog dőlni, én pedig a közelében akarok maradni míg lehet. Nem szánt szándékkal, ez csakúgy jön magától.- ... tudom, hogy ijesztő vagyok reggel. - Vigyorgok a kávémba, míg ő visszahúzza a karmait, a fogait, és a szemei is vissza nyerik jég kék színüket. Ő megkapja a kávét, én meg egy újabb adag elégedettséggel lettem gazdagabb hallva, hogy felszisszen. Válaszul az én sebeim is felsajdulnak, de ez a fájdalom most inkább jóleső, mintsem az a bosszantó fajta, amitől panaszkodni támad kedve az embernek. Megint elvigyorodom, és amíg ő takarózik- piszmog- kávézik, én felmérem a szobát, az ágyneműt... az vajon egy egytől-tízes skálán mennyire gáz, hogy nem érzem mocskosnak magam ettől? Sőt... -10 perc - inkább csak úgy magamnak ígérem meg, hogy ennyire bújok vissza az ágyba, mikor ő invitál. Be is ügyeskedem magam a takaró alá Castorhoz még olyan kényelmesen közel... Igen, feltűnik nekem is, hogy szinte már kétségbeesetten csinálok olyasmiket, amiket talán sohatöbbé nem fogok. A kérdést már innen hallgatom, amit egyébként én tettem volna fel, ha ő nem teszi meg. De mégis megtette, ebből pedig kapok egy halvány,apró támpontot arról, hogy ő szeretné még folytatni ezt. - Ez még egyszer nem fog működni "lesz-ami-lesz" alapon, ugye tudod? Túl sok dolog történt már az óta, amiért még egymás torkának fogunk ugrani. - nagyot nyelek. - Ugyanakkor elveszíteni sem akarlak... többé. - oké, akkor még egy korty kávé, addig időhúzás ON, falon hagyott vérfolt bámulása szintén. - Nem ugorhatunk fejest ebbe amíg meg nem beszéltünk mindent, különben megint csak görgetjük magunk előtt a megoldatlan problémákat... - most nézek rá újra. - Én szeretném, csak... ez a megfelelő alkalom? Úgy értem, hogy nyakunkon a másik falka... ha meghúzunk néhány határt, még halogathatjuk egy kicsit a gondokat, de ha ez téged csak hátráltat... - fejezze be ő a mondatot...
- Ugyanakkor... - vágok a szavába, miután elmondta a hasonlóképp kezdődő mondatát - Én meg nem akarok osztozni rajtad. Szar ügy, de így ébredés után, kissé kialvatlanul elég nyers tudok lenni. Bár, most úgy is megbeszélést tartunk, szóval úgy vélem, beleférnek az ilyen körök. - Ne keress megfelelő alkalmat, mert olyan úgysem lesz. - miközben megszólalok, átvetem rajta a felé eső karomat és magamhoz húzom. Akármilyen kemény beszélgetés lesz ez, attól még azt akarom, hogy érezze: akarom, imádom és nem tartom járható útnak a különválást. Nem hogy nem tartom, ellenzem. - Ha tudom, hogy elveszítelek, könnyebben halok meg. - horkanok fel, és idejét látom egy újabb korty kávénak - Éppen eleget halogattunk már mindent. És ne érts félre, de a legnagyobb gondot most te hoztad be az életünkbe. Nem vagyok bántó, bár minden bizonnyal ha ő úgy akarja, akkor annak veszi, felpattan és kiabálni kezd, vagy szemrehányást tesz. Azért bízom benne, hogy legalább a tegnap után képes lesz higgadt maradni. - Gondolkoztam a dolgon. Nem ölöm és nem is öletem meg. De egyedül a te, csak is a te felelősséged. Ide nem hozhatod be. Ha be is harapod, ez a falka soha nem fogja befogadni. Nem kap mentort, nem kap védelmet, nem vadászhat velünk. Nem ismerem el hozzád tartozónak, sem pedig a véremnek. Ha háború lesz, farkasnak egy haja szála sem görbülhet miatta, és neked is kötelességed a falkád tagjait védeni, egy ilyen helyzetben a kölyök csak második lehet. Rá legfeljebb csak nálam hivatkozhatsz magánügyben a távolléted miatt, vagy a munkahelyeden. Ha ezeket nem tartod be, úgy veszem, hogy veszélyezteti a falkámat, ezért jogomban áll likvidálni a beleegyezésed nélkül. A hangom csendes és meglepően lágy, ám mégis olyan lappangó határozottság sugárzik belőle, amilyen egy apa baritonjában szólal fel, amikor fiát neveli. Szeretettel, de szigorral. Utoljára akkor beszéltem így Tarával, amikor még Kölyök volt. Az ösztönök sosem alszanak el.. - Ó, és még valami. Látni sem akarom, soha, amíg élek. Ez már a sértett férfi volt, aki éppen egy megcsalást készül megbocsájtani. Kínos. De mindezek után felhörpintem a maradék kávét, és elhatározom, hogyha nem fajul el a helyzet, akkor pillanatokon belül felkelek, és hozok magamnak még egyet. Vagy akkor már kint is maradhatunk.
-Osztozni? - kérdezek vissza, mintha nem érteném mit jelent a szó. Végülis tudom én, csak azt nem értem, hogy jön ez ide. Tudtommal ő kurvázott, ÉN meg senki mással nem voltam. Azt hiszem, ezt inkább nekem kellene kijelentenem, nem neki. Mert hát osztozni és sem vagyok hajlandó... de nem ám. Végül aztán kibújik a szög, abból a bizonyos zsákból, és kapok egy rakás -számomra eddig is egyértelmű- feltételt arról,, hogy mit tehetek vele, hol és hogyan. A munkahelyemen már csak azért se hivatkozok a gyerekre, mert én vagyok a főnök, szóval nem szorulok rá. - A falkaterületre eszemben sincs behozni, de megeshet, hogy lent hagyom a játszóházban, ha be kell ugranom ide valamiért. Anne se zavart sok vizet. - kimondom a kicsi lány nevét már csak azért is, hogy emlékeztessem Castort, Duncan és Anne példájára... Nem mellesleg a kislány még így emberként is a falka tagjának tekinthető több ízben is, és mégsem omlik össze a szálloda. Tele vagyunk kölykökkel, az is rendben van... Mindezeket összegezve: amíg ilyen, fent említett kivételek vannak a falkában, szerintem az természetes, ha valahol sértőnek találom Castor elutasítását. Tehát én vagyok az első kivétel a kivételezettek köreiből... -már ha van ennek valami értelme egyáltalán-. Mindamellett: - Én se terveztem beköltözni ide a kölyökkel, rásózni valamelyik mentorra, vagy hárítani a felelősséget. Nagy francokat. Jól keresek, ha akarok akkor veszek egy házat közel a szállodához. Senkire nem hagynám a gyerekem mentorálását. A felelősségérzet meg az egyetlen olyan dolog, ami jelenleg elhatárol az újabb sorozatgyilkosságoktól. Szóval a részemről tarthatóak a feltételek. - kicsit még meg is vonom a vállaimat. Az utolsó korty kávéval meg visszanyelem azt a kikívánkozó kommentemet, miszerint nem azért nem fog soha találkozni a gyerekkel, mert ő nem akarja látni, hanem azért, mert én nem akarom. Az más, hogy én imádom amit Castor művel velem, ahogy érint, ahogy beszél - igen, még ezt a sértettséget is szeretem, amivel az utóbbit mondta. - de nincs az az isten amiért elé állítanék egy hét éves embergyereket. Ha felkel, akkor én is követem. A konyhában elöblítem a bögrémet, aztán a fürdőszobába indulok. Az ágy már így is mocskos, szóval annak mindegy volt, de mást inkább nem kennék össze. ~ Tehát véleményed szerint egy gyerek a legnagyobb problémánk? ~ csak gondolatban kérdezem, már a zuhany alól. Beszélnék én hangosan is, de azt meghallhatja más is. ~ Mert szerintem nem. ~ de még mennyire hogy nem... ~Itt vannak az én feltételeim: Ha majd enyhül a feszültség a falkák között, szabad kezet kérek abban, hogy utánajárjak mekkora veszélyt jelenthet Todd szelleme, és megtenni a szükséges... lépéseket a felé, hogy a túlvilágon is szenvedjen a rohadék. Mert ÉN azt még nem felejtettem el. Ha nem érdekelnek a részletek, nem fogok beszámolni róla, de ez esetben nem akarok több kirohanást féltékenységből. ÉN senki mással nem keféltem mióta összejöttünk, és nem is fogok. Nem Pathrisa vagyok, nem fogok mást szeretni fél évezred múlva sem, nehogy pár hónap után... De ha már kurváknál tartunk: ha találok a környéken olyat akinek ez idő alatt köze volt hozzád azt félholtra fogom verni... ha a körülmények is lehetővé teszik.~ most én vagyok sértődött, és kicsit igen, még dühös is, és nyers, és.... áhh! Bosszant! Nem tudok szemet hunyni és csak magamban füstölögni. Nagy francokat... Nem arra gondolok, hogy kiállok az utcára találomra szaglászni a jól öltözött, igényesebb nőket akik potenciális alkalmi-buxa jelöltek... és valószínűleg eggyel sem fogok találkozni, csak... ez a "fogadalom" inkább engem nyugtat. Közben kilépek a zuhany alól, és magam köré csavarom az első kezem ügyébe kerülő törölközőt. Ez volt ám a villám zuhany... - És az utolsó... Elmúltam már kétszáz éves. Nem próbálnál meg feltétel nélkül bízni bennem? Mert az úgy nem ártana ha együtt akarunk maradni.
- Duncant és Anne-t ne keverd bele... Szólok rá kissé szigorúan. Mert a helyzet egyáltalán nem ugyan az, sőt, egy hangyafasznyi átfedés sincs a két eset között. - Anne már évek óta a falkával él. Duncan nem most hozta ide, hogy tovább bonyolítsa vele az életünket. Velünk együtt került ebbe az élethelyzetbe, és Duncan minden miatta való kihágásért megkapta a büntetését. Ő a Testőröm Tara. Neki az a feladata, hogy ha kell, meghaljon helyettem. Neked nem. Soha nem lázadna fel ellenem Anne miatt. Próbálok tárgyilagos lenni, de egész egyszerűen... Az az érzésem, hogy ezzel a gyerekkel Tara voltaképpen semmit nem akar elérni, csak azt, hogy önző és felelőtlen módon fontosnak érezze magát, mindeközben pedig engem idegesítsen fel vele. És ez nyomasztó. Ahogy elmossa a bögrét, és elindul a fürdő felé, úgy döntök, hogy követem. Már csak azért is, mert hiába folytathatjuk a társalgást gondolati úton, én látni akarom az arcát, a reakcióit. Szóval egy kis fáziskéséssel, de belibbenek mellé a víz alá. - De ha akarod, beszélek Duncannel arról, hogy ő mit gondol erről az egészről. Minden esetre szerintem ő pontosan tisztában a dolgok súlyával, tőlem függetlenül is. Jól esik a forró víz, szóval ha erre koncentrálok, akkor talán kevésbé önt el valamiféle harag a témával kapcsolatban. Minden esetre azt baromira értékelem, hogy Tara nem akarja a falka közelébe hozni azt a valamit. Ennek ellenére számomra a legnagyobb fájdalom mégis az, hogy egy ilyen... Ilyen... izé kapja majd a véremet. Méltóságon alulinak találom. És mellesleg biztos vagyok benne, hogy a mi szörnyetegünkkel egy ekkora gyerek képtelen lenne megbirkózni. Ahhoz túlságosan agresszív, önfejű és erős a vérünk. Amikor a kurvázásról kezd beszélni, önkéntelenül elmosolyodom. Egyáltalán nem érzem rosszul magam, bűntudatom sincsen a dolog miatt. Ennek ellenére örömteli, ahogy Tara... zsörtölődik, ráadásul elég komoly ambíciói vannak a bosszúhadjáratot illetően. Nem is bírom ki: haragudjon bármennyire, én átfogom a csupasz derekát és magamhoz húzom, és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne (mert végül is az), megcsókolom, ha engedi. Nem akarok semmit kompenzálni. Érezni akarom az ajkát, a nyelvét, a nyálát, a fogait, és tudatni vele, hogy nekem csak Ő létezik, mint a nagybetűs Nőstény, és alakuljon bármilyen irányba is a sorsunk, ezen senki nem fog tudni változtatni. Ha engedte a csókot, az elválás után halk, már-már doromboló hangot hallatva dörgölöm a halántékom az övéhez, mintha csak farkas alakban lennénk. Hiába mossa le rólunk a víz valamelyet egymás szagát, én még így is magamon akarom érezni őt, ameddig csak lehet. - Azt csinálsz, amit jónak látsz. Úgysem tudnék megtiltani neked semmit. Búgom bele a fülébe nyájasan, célozva ezzel az őrzős témára, illetőleg a kurvák széttépésre. Ez a része tényleg nem érdekel. Mert igen, számomra a gyerek a legnagyobb problémaforrás, hogy mit kavar az Őrzőkkel, vagy kit belez ki, nekem édes mindegy. Akkor is, ha azzal a nyomorék Westmorelanddel kell együtt működnie. Azon pedig mégsem rágódhatok évtizedekig, hogy milyen szépen elhallgattak előlem bizonyos részleteket Jerry-vel. - Én bízom benned, Tara. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy mikor csinálsz hülyeséget és mikor nem. Attól, hogy ezt te nem veszed tudomásul, még így van. Sajnálom, ez nem fog változni. Felelem a bizalmi kérdésre, amikor kilépünk a zuhany alól. Magamnak is kerítek egy törülközőt, és törülközés helyett egyből a derekam köré csavarom. Ha Tara kisétál, akkor megyek utána én is. - Elmehettél volna megint. Senki sem kényszerített, hogy visszagyere ide, a világ végére. De te megtetted, és bár továbbra sem értem, hogy rajtam kívül miért akarsz itt maradni, de ha teljes önállóságra vágysz, azt tőlem távol kell keresned. Teszem még hozzá, közben pedig bemasírozok a hálóba, és elkezdek felöltözni. Fehér inget, nyakkendőt és fekete öltönyt készítek elő magamnak. Finoman az ágyra fektetem őket, hogy az alsóneműkkel kezdjek foglalatoskodni.
Öööööhm. Nem akartam egy megjegyzésen, avagy egy említésen felül mélyebben "belekeverni" Duncant meg a lányát. Ami azt illeti, egyáltalán nem akartam belekeverni őket. Helyesbítek is gyorsan, hátha nem késő még... - Állj. Tudom, hogy mi a különbség a két eset között, és Duncan két lábbal áll a földön. Szóval szerintem semmi szükség nincs arra, hogy tovább feszítsük a húrokat még egy kínos beszélgetéssel. Ami rám vonatkozik, azt tudomásul vettem... - Ha már bejött mellém a zuhany alá, akkor most nyúlok a tusfürdőjéért, valamennyit töltök a tenyerembe, és még beszéld közben pöckölöm meg Castor egyik vállát jelezvén, hogy forduljon meg. Ha megteszi, akkor megmosom a hátát. Igazából gőzöm sincs arról, hogy mit csinálok. Azaz: persze, hogy tudom mit csinálok, csak nem szánt szándékkal teszem. Ez csak úgy jött magától. -...betartom, és ennyi. Ne is beszéljünk róla többet. - Ha hagyta, hogy megmossam a hátát, akkor most végeztem vele. Halvány rózsaszín foltokban látszanak még a karmaim nyomai. Végig is gusztálom őket míg vissza nem fordul felém. Ekkor vetem fel a kurva témát is. Kicsit talán tartok attól, hogy ezzel megint átlépek pár határt, de a dacom most (és általában) meghaladja azt a mértéket ami alatt még be tudom fogni a számat. Ezzel nem tudok mit kezdeni, mert a farkas ösztönéből jön. Szóval valahol arra számítok, hogy az alfafarkas majd rendre utasít, és megint összeveszünk, mert készen állok vitázni vele... de nem. Nem leoltást kapok, hanem csókot, amit ezer örömmel viszonzok neki. Ám valahol azért bosszant, hogy számára csak ennyi... Értem én, hogy vannak ennél fontosabb problémái, és nem is kívánkozok az első helyre, de... megszállta egy szellem, aki megerőszakolt engem. Ígérete ellenére még csak nem is keresett válaszokat a történtekre. Nem hát, hisz kurvázott, meg atanerket ölt. Tehát ezzel a csókkal most nem azt súgja nekem, hogy milyen fontos vagyok számára, inkább azt, hogy minden jól van úgy ahogy van, őt nem érdekli semmi más. Amint összeáll bennem a kép úgy abbahagyom a csókot, és már ki is libbenek a zuhany alól. Arra már tényleg csak nevetni tudok amit a bizalomról mond. Keserűen persze, mert a jókedv már megint mocskosul távol áll tőlem. - A legtöbb esetben a fáradtságot se veszed arra, hogy végighallgass, te máris üvölteni kezdesz velem. Honnan tudod, hogy baromságot csinálok, ha nem vágod, hogy miről van szó? Tudod, hogy ebből indul ki a legtöbb veszekedésünk? Te begőzölsz, kiabálsz, nem hallgatsz meg, ettől én is ideges leszek, aztán sértegetni kezdjük a másikat, és elszabadul a pokol...- Gondolok itt csak a legutóbbira, mikor Chicagorol akartam beszámolni neki, de ő leakadt már a gyerek témánál, de még arra se volt lehetőségem, hogy hozzáfűzzem: rohadtul nem magam, meg fontoskodás miatt hoztam ide a kölköt, - Az már más dolog, hogy mára őszintén megszerettem, de még mindig nem az "anyai" ösztön tartja mellettem. Az hónapok alatt csak akkor alakulhatott volna ki bennem, ha én hordtam volna ki a gyereket- , de Castor máris a plafonon volt. Végülis, ha jobban belegondolok... nem, én ezt mostmár nem fogom elmondani neki. A véleménye megvan rólam e nélkül is. Akkor meg miért erőltetném? Ő eltűnik a hálóban, és megyek én is összeszedni amim itt van. Megrázom a fejemet a következők hallatán. - Csakis saját érdekemben tértem vissza Castor... és addig terveztem maradni, amíg az megkívánja. Ennek most semmi köze hozzád. - mondom, de amint kicsúszik a számon, már meg is bánom. Rosszul fejeztem ki magam. Nagyon rosszul... Igaz amit mondtam, csak a tálalás volt nagyon ramaty, még akkor is, ha én is próbálkoztam semleges hangvételben beszélni a rám jellemző indulatok, dinamika helyett. -Nézd.. Mint az alfám, te parancsolsz, én pedig teszem amit kérsz. Mint a teremtőm, meghallgatom a tanácsaidat. De ha együtt akarsz lenni velem, akkor vagy kezelsz egyenrangú partnerként a magánéletben, vagy inkább hagyjuk az egészet. Mondd meg most, ha te máshogy gondolod. Ne szivassuk egymást. - A végére kissé széttárom a kezeimet. Hagyom a fenébe azt a megjátszott tárgyilagosságot is, a hangom inkább már kérlel, nem csak közöl. Én már felöltöztem (azaz felvettem a köntösömet, és elől összefogtam kézzel, mert a pánt az elszakad, a telefon a kezemben, gyűrű az ujjamon.) Azt hiszem, meg van mindenem. Jah, nincs. A választ még megvárom.
Nem mondanám, hogy türelmetlenül, hanem inkább amolyan "már megint mit követtem el" arckifejezéssel hajolok el tőle én is, amikor megszakítja a csókot. Ha kimegy, akkor kimegyek én is, nem érdekel, hogy csak a hátam lett megmosva, mint valami gyereknek. De amit következőleg mond, nos, arra már kissé felszalad a szemöldököm, és meghökkenve reagálok rá. - Na és most? Most ki kezdi el a szemrehányást? Én ugyan nem, tök higgadt voltam veled egész reggel. Tárom szét a kezeimet értetlenül, miután magamra tekertem a törülközőt. És aztán elegáns léptekkel megyek a hálóba öltözni. Már rajtam van a nadrág és a gombolatlan ing, amikor Tara legközelebb megszólal. Valamiféle ismeretlen, hűvös nyugalom indul el a szívem tájékától végig, keresztül a mellkasomon, hogy aztán a végtagjaimba is befészkelje magát. Aztán minden meggondolás nélkül kimegyek a nappaliba, és egyenesen a lakosztály ajtajához sétálok. - Ohh tényleg? Rendben. Akkor... Azért majd hívj fel, ha kefélni akarsz, vagy inni egy kávét. Bal kezemmel a folyosó irányába mutatok, bár gondolom, hogy kitalál egyedül is. Nem, nem vagyok megsértődve. A hangom is inkább csak valamiféle kicsinyes cinizmust áraszt, de egyáltalán nem kiabálok. Sőt, még ideges sem vagyok. Egyszerűen tudatosul bennem, hogy mekkora marha voltam, hogy akár egy pillanatig is azt hittem, hogy talán rendezzük a sorainkat. Vagy hogy azért kötöttünk ki a hálómban tegnap este, mert igen is közöm van a visszatéréséhez. De mégis mi a szart hittem? Most komolyan... Hogy majd olyat szexelünk, mint még soha, és a karjaimba dőlve közli velem, hogy nem érdekli a gyerek, csak engem akar? Mekkora egy szentimentalista farok vagyok! Jelen helyzetben ezért csak magamra haragudhatok, de inkább kussolok és várom, hogy elmenjen. - Sosem leszel velem egyenrangú. Farkasok vagyunk, Tara. Már csak azért is feletted állok, mert férfi vagyok. Sajnálom, de engem nem ért utol az emancipáció, és hogy őszinte legyek, nem is hiányzik. Rázom meg a fejem, mert nem értem, hogy ez számára miért nem világos. Egyébként meg, egyikünk sem származik olyan időkből, ahol ez ne lett volna másképp. Kapja be a modernizáció, vannak dolgok, amikhez ragaszkodok, mint egy vaskalapos vénember. - És most, mint Alfád, utasítalak, hogy menj az érdekeid után. De akkor engem hagyjál békén. Közlöm vele fáradt hangszínen és rátámaszkodom az ajtóra. Mennyivel könnyebb így, szex után.. Nem akarok vele üvölteni, nem akarom darabokra szedni... Egyszerűen csak azt akarom, hogy ne fárasszon tovább. És nem értem, hogy most, hogy megkaphatta azt, amire 200 éve vágyik (engem), miért nem örül neki, vagy miért nem boldog attól a tudattól, hogy együtt lehet azzal, akire évszázadokig vágyott? Miért kell neki játszani a független és felnőtt, érett farkast? Csinálja, de akkor engem hagyjon ki belőle. Meg a falkát is.
Már a tekintetéből tudom, hogy mi következik: semmi különös, csak a szokásos forgatókönyv. Ő mond valamit, ami engem sért, vagy csak piszkálja az önérzetemet, tehát visszaszájalok, ő pedig felveszi a kesztyűt, de már teljesen kifordít mindent, és kábé ez az a pont, ahonnan kezdve már teljesen mindegy, hogy mit mondok. Most is, már a lakosztály ajtaja felé megy, hogy kirakjon, vagy még csak jelez, hogy menjek? Jah, egyelőre még csak az utóbbi. - Nem miattad jöttem vissza, mert meg sem fordult a fejemben, hogy közöttünk még lesz valami. Látod, mit csinálsz már megint? - ő lehet nyugodt, én viszont kezdek megint dühös lenni. Ugyan én sem kiabálok, de van egyféle feszült éle a hangomnak. A következő megjegyzésére már nem csak a hangom feszül meg, hanem én is minden apró izmomig. Ha nem lenne kezemben a telefon, most én csapnék a homlokomhoz, miként ő is tette a múltkor az orfeumban. - Nem az emancipációról van szó. Szarok az efféle baromságokra, hidd el. Csak tudod egy egészen rövid pillanatig azt hittem, hogy lehet veled normális kapcsolatban élni a nélkül hogy minden döntésem után kiabálni kezdj, vagy a földbe döngölj, ha ahhoz van kedved. Netán megint megerőszakolj... Képzeld, ezen én még rohadtul nem vagyok túl... Fáradtan felsóhajtok, körbenézek a helységben, hátha a bútorok majd beszélnek helyettem, dehát nem. Úgyhogy folytatom. -Jártunk egyszer a te utadon, nem ment. Ajánlottam egy másikat, az meg nem kell. Nincs több opció, Castor. Csak az ágyasa nem leszek. A falka ügyei nem érdekelnek azon felül ami rám is tartozik, a pénzügyeire szintén teszek nagyon magasról. Az életében kértem helyet, nem csak az ágyában, és ha ezt nem kapom meg (a jelek szerint ez így van), akkor tényleg jobb nekem ha mocskos nagy ívben elkerülöm Őt. Olyan baszott nagy deja vu-m van, esküszöm, szinte látom Toddot mikért támasztja az ajtót, aztán Cas meg beáll közvetlen mellé (ugyanúgy) a következő monológ után. Nagyon fordul a gyomrom. - Rendben, elmegyek. De csak hogy tisztázzuk: Azért teszem meg, mert egyszer is pont elég volt "csak" az alfa szajhájának lenni. Még érted se csinálom ezt végig még egyszer bármennyire szeretlek. Alap séta tempóban megyek ki a szobából, semmi színpadiasság nincsen ebben. Egy "sziá"-val még elköszönök, aztán részemről egyelőre ennyi volt.
//Ha részedről is ennyi, akkor köszönöm a játékot ^^ //
Onnantól kezdve, hogy visszakaptam Anne-t, minden szabadidőmet vele töltöttem - amiből továbbra is kevesebb volt, mint szerettem volna, az Orfeum és a testőrködés nem pár órát igényelt egy nap. Ennek ellenére, még ha hullafáradtan estem is be hajnalonként a hotelbe, jól eső melegséggel töltött el a tudat, hogy a kicsi lány ott aludt a szobámban, biztonságban. Bár ő ezt nem pont így gondolta... Az első napokban egyenesen rettegett, ami döbbenetes változás volt ahhoz képet, ahogy Fairbanksbe érkeztünk, több mint egy éve. Pedig ismerte a falkát, tudta, kik veszik körül - pár új arcot leszámítva -, mégis ideje nagy részét a szobában gubbasztva töltötte, és elég volt tőlem is olykor egy-egy hirtelenebb mozdulat, hogy megijedjen. Vincent halála jobbkor nem is jöhetett volna! A gyászidőszak némi nyugalmat jelentett, nekem pedig időt, bár nem sokat. Úgy éreztem magam, mint egy nyikhaj ember, aki oroszlánt készült szelídíteni, ami vicces, tekintve, hogy én voltam a "vadállat", Anne pedig az ember. Egy hét alatt totálisan kikészítettük egymást. Én pedáloztam, hogy visszaszokjon, ne féljen, biztattam, bátorítottam, magyaráztam, olyan türelmes voltam, mint még soha. Ő pedig igyekezett, láttam rajta, mert értette, hogy miről hadováltam, hogy mit próbáltam elérni, de a félelem zsigeri, ösztönös dolog, és baromi nehéz leküzdeni. Másra viszont nem bíztam volna. Én csesztem el, én is fogom helyrehozni. Az egy hét leteltével úgy döntöttem, nem várok tovább. Kegyetlenség lehetett a részemről, de a gyászidőszak csak három hét, és legalább kettőt belőle arra akartam áldozni, hogy már kölyökként foglalkozhassak a lányommal. Félt. Felajánlottam, hogy visszautasíthatja, de nem tette, lehet ezúttal nem is értette igazán, mire bólintott rá, ezt azonban nem húzhattuk tovább magyarázatokkal. Ha beleroppan a farkaslétbe, az én kudarcom lesz, ha jól sül el a dolog, az ő és a farkasa dicsősége. Iszonyatos gyomoridegem volt, amikor belemartam apró kezébe...
-... és nagy leszek és hatalmas és erős! Gráááááw! - Az leszel, az leszel... A folyosón ballagtam, mellettem Anne, a kölyökfarkasok minden elevenségét magába zsúfolva hol előreszaladt, hol nagyokat ugrott, és próbálgatta a farkasa hangját. Távolról se volt vérmes színezete, inkább egy fióka csipogásához, semmint farkasüvöltéshez vagy morgáshoz hasonlított. Álmomban nem gondoltam volna, hogy a kis bestia megkapása ekkorát lök rajta. Bár... a kölykök minden is elevenek voltak, erre még rátesz egy lapáttal a tény, hogy Anne emberként is gyerek, innen nézve pedig nem meglepő, hogy a játékos kölyök egy kisgyerek testében ilyesmit vált ki. A teljes felépülés még odébb volt, de már nem reménytelen. A falka többi, idősebb tagjától eléggé tartott, ami nem is baj. - Cas bácsinál is nagyobb leszek? Felnevettem - franc tudja, mióta először. - Lassíts, Tökmag, a trónkövetelési igényeidet pedig még ne nyújtsd be, ha lehet - mosolyogtam le rá, megsimogattam a fejét, majd kopogtattam Castor ajtaján. Hoztam vizitre a falka legkisebb és legújabb tagját, aki már tényleg a lányom volt.
Kezdőlap
Oké. Üzenném vissza, ha nem vesztem volna már el tejesen a csókokban. Azonban egy félig éhes, félig elégedett morgás kúszik fel a torkomon -ahogy megemeli a másik lábamat is, és elindul velem a lift felé-, ami talán felér egy helyesléssel. Annyi józan eszem még van, hogy a gyűrűt visszahúzzam az ujjamra mielőtt elhagyom, de aztán fogást/kapaszkodót váltok rajta az alfa testén, és megint kész vagyok elhagyni a tudatosan cselekvő részemet. 
Ahogy felnyög és hátrafeszíti a fejét mikor farka a kezemben van, azt nem csak ő élvezi, de én is mocskosul. Már csak a tudatot is, hogy én okozok neki ilyen örömet. 
Ez nem az a fajta szex volt, amiről még holnap és az után is villannak be képek a fejemben. Nagy francokat! Ez még egy hónap múlva is fel fog izzani bennem valahányszor lehunyom a szemem. Vörös neonokkal lesz kivilágítva, mint az a városrész Amszterdamban, én pedig még láttatatlanban is újra megkívánom majd Castort. Itt és most egyáltalán nem bánom, de meglátjuk mit hoz még a holnap... vagy a következő percek. Részben ezért sem töröm én meg azt a csendet. 
Na ne, ezt ne... Ne adjuk elő, mintha ez csupán egy apró diplomáciai félreértés volna, mert nem az. Nem akarok ujjal mutogatni rá, hogy "te vagy a hibás", mert tulajdonképpen egyikünk sem az... és mégis mindketten sárosak vagyunk. Nyakig... És még most is mennyivel egyszerűbb volna, és mennyire szeretném rákenni az egészet (vagy belemenekülni?) a létező legegyszerűbb magyarázatba, de ahhh... ez nem ilyen egyszerű. Maga az ördög szállta meg őt, és megerőszakolt engem. Összeveszett velem valami olyan miatt, amit én nem tudtam irányítani. Habár dühös nem vagyok már ezért se rá, se senki másra, azért még megbántott... még most is egy kicsit azzal a közönnyel a hangjában, amivel megosztja velem, hogy számára mi sem természetesebb minthogy kipakolta a holmimat innen. Szóval nem, semmi nincs elfelejtve, elnézve, vagy letisztázva, viszont most nem hagyom elrontani a pillanatot. Ez most csak a miénk... 
^^ //
