First topic message reminder :

.

Tisztán érzem, ahogy a gyerek energiája megváltozik amint szóba kerül a golyó. Kérdőn meg is emelkedik a szemöldököm egy pillanatra. Honnan ismerheti a Magyart? Azt mondta, hogy innen jött Velencébe, de beavatott tuti nem volt. Talán üzleteltek egyszer? Kitudja, egyik múltja sem ismerem és nem is akarom. Majd rákérdezek.
Mivel legyint, így nem firtatom a dolgot. – Ha hagyod magad, akkor igen. – A mi időnkben ez nagy tiszteletnek számított és azt gondolom még most is az. Új nevet kap az új életéhez. Persze csak rajta múlik mennyit fog taposni farkasként ezen a bolygón, de tudom, hogy élni akar. Ezt már többször is bizonyította. Azt gondolom nem lesz gond a kölykömmel vagy ha még is, akkor majd elintézem.
~ Mondtam már neked, mindent a maga idejében. ~ Figyelem, ahogy bemutatkozik és azt is, ahogy körbe lesz járva. Valóban szépen köszönti, bár a szavait nem értem. Soha nem tanultam spanyolul, talán ideje lenne elkezdeni. Carlo szavaira felnevetek.
– Azt én is bátyó – Nem titok, hogy nem vagyok valami humánus és az eszközeim sem azok. Aki engem túl él ennyi időn keresztül, az legalább annyira beteg mint jómagam. A gyerek legalább is mindenképp. Elmosolyodom szélesen mint kimondja a nevet. Nem a jelentése miatt, mert azt találónak gondolom. Azon mosolygom, ami rögtön beugrott. Piccolo. A hangszer. Kicsi, de ez nem jelenti azt, hogy ha nem játszanak rajta szépen, akkor elveszne a tömegbe. Zenész vagyok, az lenne a meglepő, ha másra asszociálnék. Közelebb lépek a poharakhoz és feltűnik, hogy egyel több van, mint ahányan a szobába vagyunk. Gondolom Tara fog érkezni. Nem sok kedvem van ahhoz a nőstényhez, mert továbbra sem szívlelem, de Carlo kölyke, így bármennyire is savanyú a szőlő, megeszem. Egyébként pedig egészen jól elszórakoztatott mindig is. Tetszik a vehemenciája.
– Hogy van? – Kérdezek rá, mert én ott tartok, hogy nincsenek szerelmi kapcsolatba, de lehet azóta már sikerült nekik helyre hoznia dolgokat. Emlékszem mennyire megviselte a testvért a dolog.
Ez egy nagyon jó kérdés. Engem is érdekel, s mivel én nem tudok semmit, kérdőn lesek a kölyökre. Ebből Carlo is tudhatja, hogy egy csónakba evezünk. Halljuk, halljuk.

Az, hogy a bandában mik voltak a szokások, az egy dolog, na de ez egy falka lesz, ahova apuci berángatott, és hiába hasonló a szerkezeti felépítés, a rák tudja, itt ki hogyan viselkedik. Oké, természetfilmet láttam, vagyis ha van farkas Alfa, akkor lesz egy nősténye is valamerre, de ugye azt nem követelik meg, hogy én emiatt nem kefélhetek? Remélni merem, mert én nem vagyok sem eunuch, sem impotens, sem más, hogy kihagyjam a világ legnagyobb élvezetét az életemből.
Bár, ha Balázs tulajdonképpen felcsinálta Eve-t, akkor az azt jelenti, hogy ez nem lehet probléma, maximum a faji különbségek. Vagy de, és az Alfa azért ingerült, más nem lehet a tarsolyban. Míg ezen agyalok, apuci eldönti, hogy új nevem legyen. Most miért? Az L miért nem volt jó? Könnyű leírni, és kevesebb vágással örökíthetem meg, mint a Z-t, de legyen, nem ezen fogok kiakadni.
Magamban már valami idióta mondókát szavalok, amikor végre eldöntetik, köszönhetek, mennyire jó nekem, komolyan, most megmutathatom, nem vagyok néma, és tudok ilyet is. Ez előny?
~Aha, értem ám, ez cseles. Előbb kuss, aztán köszönés. Bezzeg ha ezt emberként tenném, akkor egyből bunkó lennék.
Ügetés nélkül lépek kettőt, máris ott vagyok, és megejtem a köszöntést is, és cukorfalat örülhet, nem tettem mellé semmiféle más, egyéb megjegyzést. Pedig ott volt, hogy apuci nagy arc, bár kissé őrült, de ez családban marad... de ott is marad.
A kezemet visszahúzom, mégis mit gondoltam? Majd kezet fog velem, mi? Eljátszom a gondolattal, hogy akkor megrázom a sajátomat, és mintha mi sem történt volna, zsebre vágom, de ezt is megtartom a gondolati síkon, és nem kivitelezem. Ha eddig életben maradtam, akkor ha lehet, nem hibáznék.
Na de ami utána jön... mint valami húsárut a hentes pultban, úgy néznek körbe. Jó a seggem, kő kóla? Nem, nem teszek semmit, de remélem, hogy a fogsorom kimarad a vizsgálatból, ahogy a fenékbe csapás is. Már csak egy ártábla hiányzik a nyakamból, más nem.
Farkasom kíváncsi módon lesi a nagy dögöt, érdeklődő típus, mindent megfigyel rajta, amit csak lehet. Nem tolakodó, de nem is az a szívbajos, aki behúzza fülét-farkát, mert körbejárják. Úgy forgolódik, hogy mindig lássa a másikat, ha lehet, és a végén minek fogja fel az egészet? Poénnak, és végül a saját farkát kezdi kergetni a szoba kellős közepén. Úgy van, most már biztos, hogy komoly farkasnak tűnik, ez nem is kérdés.
Akkor pedig elhangzik egy mondat, amire már én is öregemre pillantok. Csodát hajtottam végre, hogy apucit túléltem? Zseniális, akkor szentté leszek avatva, vagy ez azt jelenti, hogy cukorfalat betegebb, mint a bátyja?
Annyira nem zavar, apuci tapasztalta, én is enyhén defektes vagyok, tehát tökéletesen kiegészítjük egymást... nevet kapok, ez olyan érzés, mintha fényt kapnék, de sebaj, na de a név... Niccoló... hát erről nekem a piccoló ugrik be, és ezen majdnem felröhögök. Innen már csak egy ugrás a Pinokkió, és akkor máris Giuseppézhetem a fatert.
Mindjárt jöhet a pohárköszöntő, nagyon remélem, nem kell semmi értelemeset mondani, de megint mi merül fel? A terhesség. Fene... kihagytam a számításból, hogy ha én érzem már úgy ahogy az érzelmeket, akkor ezt rajtam kívül más is érzi, ráadásul most már ketten is. Igen, hatással volt rám, naná, de hogy miért? Na most legyek okos... de jó. ráadásul már ketten néznek, akkor én most zavarba jövök, jó?
-Ismerem Bognárt és az embernőstényt is.
Ezt mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja, én nem hazudtam, az tisztán érezhető. Az más kérdés, hogy Eve nevét akkor sem bököm ki, ha nagyon muszáj. Eli... ezt használja most, és ha olyan szituáció adódik, akkor én is így szólítom.
A pohárért csak akkor indulok el, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a negyedik akárki az nem toppan be, illetve nem az Alfa akarja a dupla vagy semmit játszani.

*Kissé fáradtan ugyan, de nevetve törlöm meg a szemem a kézfejemmel, hisz a kezem az lisztes. Szeretek dolgozni még mindig, pláne, ha a farkast még szórakoztatják is, s ráadásul úgy, hogy mégis tiszteletben tartják. Hónapok óta itt vagyok s dolgozom, valamelyest kiismerték azt, hogy mit szabad és mit nem. S még csak fel sem emeltem a hangom egyszer sem. Azonban a nagy nevetés közben a pultos jön be, hogy Castor de Luca hívat. Személyesen engem. Nevetésem egy röpke pillanat alatt hal el és testtartásom kissé megmerevedik, miközben bólintok. Nem szólok, csak hátra fordulok és kiadva az utasításokat melyek kérésnek hatnak hagyom el a helyet. Nem hátul, egyenesen az éttermi részen megyek keresztül, hisz várnak rám.
- Akadt egy kis... dolgom. Tíz perc múlva gyere fel az elsőre. * Kérem meg kedvesen s ha bólint vagy esetleg egy újabb csípős megjegyzés közben bólint, már ott sem vagyok. Ha nem vár, nos, akkor is megyek. A bátyám látni akar...

Negyed óra múlva már a lépcsőn haladunk felfelé. Bennem pedig néma izgatotság kél életre s ez a tekintetemből ki is olvasható még annak is aki nem ismer. De volt valami fontosabb.
~ Nézd... tudom, hogy a hátad közepére sem kívánod. De nekem fontos, s szeretném, ha normálisan viselkednél. Tudom, hogy képes vagy rá sőt, de amilyen bájos vagy mostanában így erőltesd meg magad. Ne kelljen szégyenkeznem miattad...Kérlek. ~
Hangom lágy, s bár már nem vagyok mai darab még mindig kislányos. Van, amin az évek sem változtatnak. A terület ajtajában azonban összehúzom zöld ruhám felett lévő fekete felsőm. Azonban érezhették a jelenlétem, hisz az ajtó kinyílt s Dante nézett velem szemben. Ajkaimon egy kedves mosollyal üdvözöltem a hímet majd a "kísérőm" felé fordulva vettem ki a nyakamból az olasz, fekete sálat s nyújtottam felé.*
- Nem vagyok szentimentális... még mielőtt megjegyzed. De erre szükséged lesz. * Nem voltam olyan ostoba, hogy csak úgy beengedik majd. Tisztában voltam vele, hogy ha Carlo megadja az engedélyt, akkor sem jöhet csak úgy be. Aztán kitudja... Elmondták, hogy merre menjek s az ajtó előtt kissé megtorpanva szusszantam egyet némán, mielőtt bekopogtam volna. Pajzsom, csak mint mindig, most is félig fent volt. De csak annyira, hogy a korom és a vérvonalam legyen rejtve, ezen kívül semmit sem takargattam. Éreztem, hogy nem egyedül van bent, így kopogásom kissé bizonytalan volt. Természetesen rendbe szedtem magam, addig is lehűtöttem a túlburjánzó lelkesedésem. Kevés sikerrel ugyan, de legalább csökkent valamennyit. Szívem hevesen kalapált a mellkasomban, míg az engedélyre vártam. Amit ha megkaptam, már nyitottam is be és határozatlan kopogásom ellenére mégis határozottan léptem be. Legalábbis annak szántam, s tekintetem bátyámon akadt meg először majd a társaságán. Az ismeretlen kis farkas nem zavart, azonban a másik... hirtelen még köszönni is elfelejtettem, annyira lefagytam. Benito...
- Ciao a tutti... Fratellone... - hajtottam meg a fejem bátyám felé, majd az "ismeretlen" farkas felé. - Fratellino? * Ám köszöntése, már inkább kérdés volt mintsem megszólítás. Gyermeteg hangomba bizonytalanság vegyült, íriszeimben pedig remény melyet bárki észrevehetett hisz fő hajtásom csak pillanatnyi volt. A tiszteletem jele. Tiszteltem a testvéreim, a saját vérem. Zavaromban azonban észre sem vettem, hogy Olaszul szóltam s még most is csak a kérdésemre a választ vártam. Némi megerősítést, még mielőtt csalódásom nyomná el az örömöm, boldogságom. Ám neveltetésem sem hagytam azért a konyhában, így én ugyan nem léptem a fiatal farkashoz, de a kezem nyújtottam felé, hogy bemutatkozzak. *
- Vittoria... de Luca. * Persze csak akkor, ha már nem tette meg Carlo helyettem. Ha igen, akkor nem szóltam, pusztán kezem nyújtottam. Nem osztottak lapot vagy mi. Iriszeim azonban a két testvérem - legalábbis nagyon reméltem, hogy Benito az s nem csak képzelődöm vagy tényleg egy "sarjra" bukkantam - között ingázott. Nem, nem feledkeztem meg a kísérőmről. Azonban előbb ezt szerettem volna tudni.*

A gyereknek nem mondok semmit. Fején találta a szöget, de erre miért helyeselnék rá? Egyértelmű.
A szemeim elkerekednek és le is döbbenek azon amit mond, pedig nem bújtatta csodás köntösbe a szavakat, sőt csak egy szót mondott. érzem ahogy felhúzza a pajzsát s ez csak egyet jelen számomra. Egy aprót bólintok. Sok mindenről kell beszélnünk, de csak kettesben. Szóval haladjunk tovább.
Nem igazán értem mi zajlik jelen pillanatban, de hülye nem vagyok, így nagyjából összerakom a kirakós darabkákat. A tesóm szavaira viszont megemelem a szemöldököm kérdőn. Hát ez baromi jó, én hónapok óta azt hajtom a kölyöknek, hogy nem találkozhat a múltjával erre a nagy tesó mit mond neki? Hogy találkozzanak! Kösz tesa, de tényleg. Mi van, ennyire főt hús lett belőle, mily kedves... Azonban nem hiába vagyok ennyi ideje a bolygón s tudom, hogy ez bíza jelent valamit, vagyis terve van, amit egyelőre nem tudok. Ezért nem is teszem neki szóvá. Engem sem ejtettek a fejemre kiskoromba vagy lehet, de ez most mellékes. Inkább a pohárba iszok bele, így lenyelve az aprócska gombócot a torkomba.
Nem szólok én semmit, mert éppen telefonál valakinek. Franc sem tudja, hogy kit hív ilyenkor, de nálam nem lehet fontosabb, mert én vagyok a kis öcsi aki hazatért. Ejj, ez a gyermeki dac? sértődöttség? csak ilyenkor jön felszínre és azt hinné a farkas, hogy 300 fölött már kinőtte. Lófaszt! Italba fojtóm bánatom, mintha valami szappanoperában lennénk.
Az Orfeum jó hely, tele van nőkkel, akik egy kis pénzért cserébe a mennybe juttatnak. Miért fizetek azért, amit megkaphatnék ingyen is? Nos, ennek is meg van az oka, amiért Velencébe mondjuk. Amikor a Carlo hozzám szól, felé fordulok, de csak miután öntöttem az üres poharakba. Nem kell csodálkozni, hogy bennem van amit fentebb kifejtettem, mikor úgy beszél néha velem mintha még mindig gyerekek lennénk. Benike, rendesen viselkedjél, ne csinálj rosszat, legyen tiszta a ruhád, fésülködj meg, moss kezet... mert vendég érkezik. Jelentem felnőtt férfi vagyok, nem egy koszos gyerek! Kicsit bosszantó ez néha.  
– Oké, apu, nem csinálok galibát. Ne röhögtess már Bratyó, kérlek. – Húzom el a számat s imitálom, ahogy a falba verném a fejemet. Oké, ez sem valami túl felnőttes viselkedés, de hát mit vár? Akkor most várunk, várunk, iszunk, várunk. Hát ez rém unalmas, de komolyan. Cigit is gyújtok a nagy várakozás közben, de ez sem szórakoztat. Háh, minek van a gyerek, ha nem arra, hogy apuci ne pusztuljon bele az unalomba? A jól bevált eszköz: Kényszerítés, az egyik kedvencem. Lássuk csak... áh, meg is van. Behatolok a gyerekbe, kajak mintha meg kéne erőszakolni, bár, hm pedó maci még nem lettem, robotos mozgással kényszerítem, hogy elmenjen az ablakig meg vissza és közben azt mondja... inkább nem mondatok vele semmit, mert még a végén Carlo a haját tépi ki itt nekem. Kopaszon meg elég csúf lenne. Szóval, csak menjen el az ablakig meg vissza.
– Most mi van? Mondtam már neki nem robot, de hát... – Emelem meg a vállaimat vigyorogva s persze, hogy a nagy tesóra lesek közben. Oké, befejeztem. Kissé türelmetlen vagyok van ez így. Már épp a következő közjátékon gondolkodom, mikor valaki kopog. Végre! Nem mintha sietnék valahova, de még be kell rendezkedni a szobába és vissza kell jönnöm a tesóhoz dumálni. Szóval van dolgom. Az ajtó nyílik s ez nő jelenik meg. A pajzsomat feltolom a helyére, hogy ne érezzen semmi. Felállok, mert nem szokás ülve üdvözölni a hölgyeket. Megnézem alaposan, de csak egy nő, akinek Olasz beütése van. A farkasom kíváncsian koslat oda, hogy felmérje. Ahogy köszön... Miért hívja a bátyót így? Nincs bennük semmi közös, oké max a származásuk. Hogy mi én meg az öccse lennék? Ki van csukva anyukám.
– Non – Válaszolok neki vissza és a vállamat is megrántom, pedig nem szokásom. Ezt a lemezt már ismerjük. Én voltam az első. Úgy emlékszem rá mintha csak tegnap lett volna. Tovább kémlelem a nőt, majd megszólalok.
– Nincs április elseje, de azért nem volt rossz vicc gyerekek. – Nézek először a bátyóra kérdőn, hogy ez mi a tököm?
Ha kapok rá választ, akkor még jobban megnézem az asszonyt. Én aztán nem találok benne hasonlóságot, bár a szemei emlékeztetnek Do-ra. Oké, talán a hajában a hullámok is, de, hm, pár vonás is hasonló. Ne már, tényleg ő lenne? Azt sem akartam elhinni, hogy a bátyó él, de hogy a nővérem is? A neve hallatán pedig érdekes érzések s képek villannak fel bennem. Valóban ő lenne az? Egy szó sem jön a torkomon, s mivel nincs fent a pajzs annyira így érezheti a jelenlétemet, mely egyre erősebben ostromolja, hogy bizony azt akarom, hogy lássa amit én.Csak ez adhat vissza igazolást, mert bárki mondhatja, hogy Ő egy De Luca. / / igen nagy Dé, csak azért is / / Ha érzékeli,hogy mit szeretnék s megnyitja magát annyira, hogy a képet áttudjam küldeni, akkor:

“ Zuhog az eső és Do nem engedi, hogy kimenjek a pajtába a lovakhoz. Pedig gyorsan tudok futni és nincs az olyan messze. Fél, hogy tüdőgyulladást kapok, de hiába mondom neki,hogy erős a szervezetem, nem hisz nekem. Bezzeg Carlo kint lehet, neki miért nem kell bent maradnia?. Mikor leszek már nagy és erős? Magam alá húzom a lábamat az ablak előtt, s nézem ahogy az eső cseppek végig peregnek az ablakon. Hiányzik. Hallom ahogy megint neki állt varrni. A konyhába megyek és egy széket húzok a pulthoz. A szekrényből leveszek egy csészét és a kancsóból öntök teát. Olyan nehéz elérni a cukrot. Nem tudom miért kell ilyen magasra rakni? nem adom fel. Kissé ügyetlenül próbálom levenni, de nem sikerül és a tartó a földön végzi.
– Beni jól vagy?
– Igen, csak a cukor. Bocsánat, hogy eltörtem. –  Könnybe lábad a szemem, mert ezt a tartót még anyánk vette, akit én nem ismerhettem meg. Biztosan nagyon mérges lesz rám.
- Neked semmi bajod? – Hozzám siet és menézi a kézfejemet, majd a testem többi részét.
- Nincs Dodo. Most nagyon haragszol? –  Nézek a szemeibe bocsánat kérően és félek, hogy büntibe leszek, nem inkább attól, hogy már nem fognak annyira szeretni.
- Nem, dehogy, nem érdekel a tartó – Rázza meg a fejét. Lemászok a székről s figyelem a nővéremet. Tényleg nagyon sajnálom, hogy levertem. Nem akartam, csak egy pohár teát akartam inni.
– Carlo-nak ne mond el létszi..."

Mintha csak tegnap lett volna. Itt még mondhatni egyben volt a család. Anyám már akkor sem volt, még sem éreztem a hiányát. A nővéreim gondoskodtak rólam. nem véletlen mutattam neki ezt a jelenetet. Kérdésem is van, amit ha tud, nincs kétségem a rokonságot illetően. Azért, mert azt mondják még nem kell elhinnem.
~ Milyen színű volt a tartó?~ Küldöm neki gondolatba. Persze Carlo-t sem hagyom ki a jelenetből ha kapcsolódni szeretne. A gyerek pedig erre még nem képes, de majd ezt is megtanulja. Természetesen rá is figyelek közben. Mindig figyelek rá, még ha nem is érzi vagy éreztettem vele. Ez is egy teremtő dolga.
Ha megkapom a választ, akkor boldogság van s oda is lépek a nővérem elé. Akit megölelek. Most még vegyesek az érzelmeim vele kapcsolatban, de ez a normális.
– Örülök, hogy még élsz. – Sugóm a fölébe s kiélvezem ezt a pillanatot, majd eleresztem a nőt. Nem vagyok valami érzelgős típus, de ez most valahogy így sikerült. A kezét megfogom s közelebb húzom a kis társasághoz.
– Doro, ő itt a kölyköm. Picco, fene, Niccolò. Mint érzed, csak pár hónapos a kicsike, de ez nem jelenti azt, hogy gyenge lenne. – Lépek Bambino elé és ha kezet fogtak vagy valami, akkor léphetünk is tovább. Természetesen elengedem Doro kezét és ismét a poharam után nyúlok. Kérdeznék én, de nem most jött el az idő. Örülök, hogy az egyik nővérem is előkerült már csak az lenne a szép, ha a másik is itt lenne. Ezért kíváncsian lesek az ajtó felé, mikor az nyílik. Ez csak egy férfi. A farkasom ismét felméri a jövevényt. Még egy Olasz vagy csak a nyelvet ismeri?
– Estét.Te meg ki vagy? – Köszönök neki, hogy ne mondják bunkó vagyok és nem fojtom magamba a kérdést. Miért is tenném? A pajzsomat megint feltolóm s a gyerek mellé helyezkedem el. Ismét a bátyó kerül a középpontba s megint csak kérdőn vonom meg a  szemöldökömet, egy amolyan ki-a-fasz-ez? nézéssel. Az energiáit figyelve biztos vagyok benne, hogy Dorohoz tartozik. Csak nem a kölyke vagy a szerelme? Ráadásul a szaga alapján, biztosan nem Carlo bandájához tartozik.

Inkább nem akarom tudni, ki mit szól ahhoz, hogy a farkasom feltalálja és lefoglalja magát, mert lehet, én már meglett férfi lennék, na de ő akkor is kölyök, bármennyire is próbálom az ellenkezőjét mutatni. Majd elszédül, addig meg, ha nem rágja a nagybátyja lábát, farkát, és nem kezdi el azt vizsgálni, hogy mennyire hím, addig nem foglalkozom vele.
Valaki meghalt, és igen fontos lehetett az Alfa életében, ha azonnal bezár. Ugyan nem érzem, mi játszódik le benne, de hülye nem vagyok, egyértelmű, hogy ha rejti magát, akkor az azt jelenti, fájdalmas pontra tapintott a cukorfalat.
Ami meglep, hogy a válaszomnak az Alfa még örül is, és mit szeretne? Na mit? Hogy találkozzam vele. Na erre varrjál gombot apuci, ti sem vagytok egy hullámhosszon a bátyjáddal, de annyi baj legyen. Vigyorogni szeretnék, mert muszáj lenne, hiszen ez azt jelenti, hogy Eve bizony nem a múltam része innentől kezdve.
-Ahogy akarod, tío.
Most mondja azt apuci, hogy nem vagyok marha jól nevelt, tessék, hát tessék. Igaz, hogy ez az Alfa nekem nem az Alfám, vagy mit magyarázott padavan, de tessék, olyan rednes vagyok, hogy az nekem is furcsa.
Kérdésem nincs, az egyetlen ami feltűnik, az a túlzott kedvesség, ami a találkozással kapcsolatos. Mi a terv? Mit akar tudni? Vagy éppen arra kíváncsi, hogy mit pofázok el a kislánynak? Van valami buktató a dologban, valami, amit egészen biztos, hogy ott fogok csak meglátni, megtudni, és ezek szerint érdekli, hogyan reagálok.
Bognár vérfarkas, Eve az üzenetemet vette, tud róluk, ez nem kérdés... de mi az, hogy nehéz időszakon van túl? Farkas nem lehet, akkor nem ez lett volna a válasz, és nem érkezett volna a kérés, hogy itt találkozzak vele, és nem hangzott volna el, hogy támaszra van szüksége... nincs senkije ezek szerint? És a gyerek? Valami nem stimmel, és azt hiszem, kezdem sejteni, mi az ábra, de nem vagyok biztos benne, de amint meglátom a kislányt, tudni fogom, mi a helyzet.
-Megoldom.
Már azt is tudom, hogyan kérek találkozót Eve-től, ha még ott dolgozik, ahol dolgozott, akkor egyenes út vezet majd Corvinhoz, a főnökéhez, már ha addig nem jutok készülékhez, és nem tudom felhívni magam, de ez a része kizárt dolog, tehát marad Corvin.
Az már világos, hogy érkezik még valaki, hiszen plusz pohár is szerepel ott az italok mellett, na de hogy cukorfalatnak pont most támad kedve játszadozni, imádom, komolyan mondom imádom. Akkor játsszunk. Én elrobotozok az ablakig, de közben mondom neki a magamét.
~Legalább ellenőriznéd előtte apuci, hogy mennyire rozsdásodtam be? Elmaradt az olaj, még nyikorogni fogok, az pedig nem mutat jól.
Ha pedig vissza is kell robotoznom, hát legyen, nem esek kétségbe, de azért hozzáteszem a magamét.
-Nyikk-nyikk.
Erre még kopognak is, a nyikorgás pedig nagyon megy, de nem ismétlem meg, mert még félreértik. Besétál egy nő. Az is van a családban? A jelek szerint igen, mégsem szólalok meg, csak tetőtől talpig végigmérem, mert hát nő, és idejött, és ismerik egymást a nagybátyámmal meg apucival is, ahogy elnézem. De jön még egy hím, ez egyre jobb.
Az ajtót figyelem, hátha még bemasírozik itt a olasz nemzeti 11, ám ez nem történik meg, itt megállunk. A nőt figyelem, megérne egy ajtócsapkodást, de nem tudom, falkakörökben mi a szokás, majd végigzongorázom.
Farkasom már sokkal jobban örül a felhajtásnak, egyszerűen seggre vágja magát az asztal környékén és onnan szemléli a csődületet. Legfőképpen a hímet, aki utolsónak érkezett. Köszönök mindenkinek, azaz biccentek, és sikerül kipréselnem magamból egy Buenos tardes-t is. Nem vagyok elveszett.
Ugye azt nem várják, hogy bárkinek is a nyakába boruljak? Bár apuci megoldja a kérdést, és bemutat. A Piccol résznél nem bírom tovább, elvigyorodok, mert igen, nekem is ez ugrott be az elnevezés hallatán, sajnálom. Maximum tío ezt nem értékeli, és morogni kezd, de addig ha lehet, én kezet nyújtok Vittoriának. és kezdem átgondolni ezt a kölyök kérdést. Meg fogok hatódni, most este másodszor, egyszer apuci meg akar védeni, aztán azt mondja, nem vagyok gyenge. Azért az a kicsike jelző erős, egy picit, nagyon.
Az a hím, aki a nővel érkezett, az ott nem ide tartozik, ezt még akkor is sikerül kiszúrnom, ha nem várják tőlem. Ezek szerint nem csak ez a falka van itt? Oltári. Viszont amit lehet, megfigyelek, már amennyire a pajzsaik engedik, mert szórakoznak itt velem, hogy ide-oda rángatják, még ilyet.

[csináltam lakosztály-alaprajzot]

*Meglepően gyorsan utánam engedik Marcot amire csak felé és Dante felé vontam fel a szemöldököm kérdőn. Nem véletlen hagytam lent, s nem is azért mert épp ezt szerettem volna. Pusztán azt akartam, hogy én magam jelentsem be a bátyámnak a létezését, a jelenlétét és döntse el Ő, hogy akarja-e látni. De még mindig jobban foglalkoztatott az ismerős idegen hím. A válaszára íriszeimben némi csalódás kél és kérdőn pillantok Bátyámra, hogy mégis akkor ki Ő. *
- Nem hiszem, hogy tréfa tárgya volnék Benito... * Hagom kissé komor és úgy látszik, hogy nem tudtam elfogadni a válaszát, hisz a nevén szólítottam. Legalábbis azon, ahogy én ismerem. Ekkor érzem meg, hogy Beni küldeni akar valamit s pajzsom már egyébként is csak a korom és a vérvonalam takarta, szóval az út szabad volt neki. Az emlék képre elmosolyodtam s szemeimbe boldogság tükröződött. Szerettem a kis ügyetlenségét s igazság szerint az egész lényét. A kérdésére megingattam a fejem s ajkaim szóra nyíltak.*
- Hitetlen lettél... * Azonban a választ is megadtam neki. Közvetítésem csupán egyetlen kép sorozat, s most olyat láthat melyet korábban csak hallomásból hallhatott, hisz emberként nem tudtam megmutatni neki azt, mely gyerekként annyit foglalkoztatta...

"Apró lábak dobbanása tölti ki a házat és nevetés. Az öt évesnek látszó kislány barna, hullámos fürtjei ide-oda lengedeznek vidáman, kezében fésűt tart ahogy egyenesen a bejárat felé rohan.
- Majd a Mami, a mami... * Kiabálta hajthatatlanul, még akkor is mikor hátrapillantott a szomszéd nénire, aki épp vigyázott rá. Ennek köszönhetően az utolsó lépcsőfokon elbotlott, de csak felpattanva rohant tovább és még ki sem nyílt az ajtó mikor már kecses derék köré fonódott a karjai s nagy, barna szemeivel felpillantott a szép arcra. A nő sötét haja elegánsan összefogva, kabátja egyszerű fekete vászon kabát. Arcán vigyor lapul ahogy felemeli a kislányt és egy puszit nyom az arcára.*
- Mit Én Kicsikém? * Hangja vidám, dallamos akár csak a csöppségnek aki azóta már felnőtt. Senki megnem mondta volna róla, hogy bizony már asszony s gyermeke van. Alakja kecses, s mégis nőiesen gömbölyű ott, ahol annak lennie kell. Arcát a kinti hideg csípte meg, s nem a női praktika. Sötét íriszeiben ott lapult a szeretet, s a szerelem is ahogy a beljebb lépett és a mögötte belépő kedvesére emelte a tekintetét.*
- Megfésülsz igaz?
- Hát persze... de előtte mutatok valamit Dorotea. Apukádtól kaptam a vacsorán... * S a táskájából egy kisebb tárgyat vesz elő, ahogy a kanapéhoz sétál. Az ölébe helyezi a kislányt, aki árgus tekintettel, nem kevés kíváncsisággal várja mi fog kibukkani a csomagolásból. Egy díszes tárgy volt, melyet már akkor megszeretett mikor meglátta. A cukortartó finom volt, s elegáns... olyat, melyet a nagyurak is tartanak otthon. Egyedi darab, amit a Papa szerzett be neki. Csak neki..."

A kép itt megszakad s egy apró mosollyal az ajkaimon szakítottam ki magam öcsémből s az arcát kémleltem. Azonban mikor megölel én magam sem teszek másképp, ámbár megeshet, hogy a szorításom kissé erősebb a kelleténél. Ragaszkodó s egy röpke pillanatra csak azért imádkozom, hogy ne kelljek fel s ébredjek arra, hogy ez csak egy álom volt. Egy puszit is kap a homlokára ahogy elhúzódik tőlem és bár fájó pont, de elengedem azzal a reménnyel, hogy nem megy messzire. Most már nem. Természetesen közben figyeltem MArco minden apró rezdülését is, hisz... a világért sem repkedtem volna örömömben, ha valami baromságot csinál, mond vagy... az ég tudja. Elég kreatív s bár máskor ez megnyugtatna, most inkább aggaszt egy kicsit. De bízom benne, hogy elég okos ahhoz, hogy ne sétáljon a halálába. Hisz ha ellene megy a testvéremnek, a véremnek... tudja jól, hogy hogyan kezelem a családi dolgokat. Van, amikor én is tudok olyan lenni, amilyen nem vagyok és nem is szeretnék. Viszont Nicollóval kezet fogok, ha már az öcsém kölyke. No meg egyébként is. De a bestiám nem engedem szabadjára... bár mennyire is szeretné, nem fogja felmérni a kölyköt magának és igazából egyik hímet sem a szobában. Jó helyen van Ő a láncain, a lehető legjobb helyen.

Viszont a családi idillt felborítja Beni kérdése, melyre Carló sem marad szótlan. Pláne nem tett nélkül. Természetesen bár el nem lépek a kölykömtől aki két lépéssel mellettem helyezkedett el, de nem is lépek elé vagy közelebb hozzá. Nem azért mert egy idegennel szemben nem tenném, hanem pusztán azért, mert ha a Bátyámban nem bízhatok, hogy nem bántja ok nélkül a kölyköm, akkor aztán semmiben és senkiben. Ám valamit nem vettek észre...
~ Enged le teljesen a pajzsod. A szagomat nem érezni rajtad...~
Mivel nem töltjük együtt a napokat, éjszakákat... de még csak órákat is nagyon ritkán és azt is tisztes távolságban. Így nem meglepő, hogy az első dolog felett elsiklottak... ámbár energiái így is árulkodóak ha csak azt nem rejtette a pajzsa mögé. Amit kétlek. Már nyitnám a szám közben a válaszra, mikor Marcot Carlo eltaszítja. Nem, nem vágok közbe ámbár a mozdulata egyértelművé tette a szándékát. Ámbár én ezt betudtam arra, hogy csak teszteli. Amit mint Alfának kell, mint Báty meg szinte kötelező. A következő szavaira azonban megmerevedek és íriszeim hitetlenkedve pillantanak rá. Komolyan azt hiszi, hogy elárultam? ÉN? A mondata végére azonban lesütöm a szemem és egy pillanatra le is hunyom. Nem mentálisan válaszolok rá, pont azért, hogy a többiek is hallják. *
- Nem elárultalak... - ingattam meg a fejem - csak már az elején tisztázni akartam valamit. Lent hagytam, arról már nem tehetek, hogy idő előtt felengedték, még azelőtt, hogy megkérdezhettem volna, hogy látni akarod-e egyáltalán az... én "pondróm". * Idéztem vissza a szavait, mellyel a vérem, a kölyköm és szerelmem illette. Pillantásom egy pillanatra Marcora vetült. Hogy mit olvashatott ki ezalatt belőle? Szinte bármit amit csak észre akart venni. Ismert, én pedig sosem voltam a megjátszás híve... fájdalmam melyet bátyám kételkedése okozott, némi sajnálat Marco felé a történtek miatt... és Benito jelenlétének öröme is ott pislákolt a mélyén.*
- Marco Moretti... azaz már Luca Nazario. * Azt nem mondtam, hogy a tisztázás nem feltétlen minősül a családi témára, hanem egy teljesen más viszonylat miatt akartam megtenni. Bár tény, hogy ott volt bennem az, hogy a testvérem, a testvéreim ismerjék azt, aki hozzám tartozik. Mert akár tetszik Lucának, akár nem... ez így van. Ahogy az is, hogy van az a határ, amikor már nem csak itt állok és pusztán válaszolok a kérdésekre. HA valaki megölheti, az Én leszek mint Teremtője.*

Biztos vagyok benne, hogy a bartyó valami tervez, én pedig kíváncsian fogom várni, hogy mit fundált ki. Igazából azt csinál a kölyökkel ami csak szeretne. Nah, jóóóó, azért nem egészen, mert én vagyok az egyetlen farkas aki teljes joggal rendelkezik Bamino felett. Az én játékszerem és nem adom oda senkinek. Amíg számomra hasznos, addig él, de ezt ő is nagyon jól tudja. Diktatúra van itt kérem szépen. Raffaello az egyetlen király és pont. bevallom van bennem némi zsarnokság, de nagyon elenyésző. Nem? Dehogy nem! Várakozás közben valamivel el kell ütni az időt, ezért robotozik a kölyök és szeretem benne, hogy mindig benne van, nem mintha lenne választása, de sokkal élvezetesebb így, hogy ő is tesz rá egy lapáttal, mintha valóban csak nekem kéne irányítanom. A tesóra sandítók és a mimikája elárulja, hogy nem csak nekem tetszik a jelent, ámbár lehet nem is ezért görbül a szája. Tök nyolc miért, a görbület a lényeg, a többi mellékes. Néha bánom, hogy nem nő, de mindig eszembe jut, hogy a hímeket mindig is többre tartottam és valszeg, akkor már régen nem is élne.

Doro besétál, de nem akarok hinni a szememnek, mert én már régen eltemettem. Hogy hitetlen lennék? Mindenféle képen ezért nem is ugrok a nyakába, hanem tesztelem, hogy valóban az e akinek mondja magát. Egymásba csúszunk s fürdőn az emlékekbe melyet egymásnak adunk. Én viszont egy olyan emléket kapok, melyet még soha senkitől. Anyámat csak képen láttam eddig, de most mintha megelevenedne. Hazudnék ha azt mondanám, hogy jég szíven nem kezd el olvadozni. Mindig is arra vágytam, hogy lássam a mamát, hogy csak egyszer oda tudjak bújni hozzá, hogy érezzem a selymes bőrét, az illatát, de ez mindig csak álom maradt. Most viszont látom s ez számomra sokat jelent. Talán, a szemem is fátyolos lesz egy pillanatra, de ezt nem mutathatom ki a gyerek előtt. Még a végén azt hiszi, apuci megpuhult és kiábrándul belőlem. Oda lépek hát a nővéremhez és a karomba zárom szorosan, majd a fülébe súgom, hogy köszönöm. Mind a ketten tudjuk, hogy ez miért van és nm kell részletezni. Végül pedig elengedem és figyelek.

Kezd érdekes lenni a családi idill, hiszen egy kívülálló és csatlakozik. Még nem tudom, hogy ki a tag, de érzem a bátyóban a feszkót, ezért lépek rögvest mellé. A kis csákó, a könyves szekrénynek ütközik, nekem pedig egy vigyor keletkezik a képemen.
- Én is beszállhatok? Labdázhatunk is Bratyi. - Nézem a tagot és azt gondolom simán össze tudnánk gyúrni gömb formára, amit kedvünk szerint dobálhattuk. Soha nem árt a testmozgás ugyebár. A farkasom pedig készenléten van, hogy ha kell szétszedje ezt a tagot. Először a Carló, Doro majd Bambino a szemem útja. Bátyóra kérdő, nővéremre bocsánatkérő, a gyereket, csak ellenőriztem. Nah mi lesz? Boksz? Egymásra találás? vagy egyéb? A fene sem tudja, nekem pedig igazából tök nyolc. A másik falka nem igazán érdekel, hiszen soha nem fűztek hozzájuk érdek szállak, ámbár még jól is jöhet ez a tag, esetleges késői terveimnek vagy éppen a bátyónak. Ezért bököm meg a tesót, s kiolvashat a szemeiből ezt is, meg azt is, már ha akar. Persze övé a döntés, hiszen otthon van. Én benne vagyok mindenbe, de ezt tudja.

// Köszönöm a türelmet család! :* //

Nézem ezt a nagy családi összejövetelt, és azon kívül, hogy apuci mindenkit végigpásztáz, rám meg már csak azért néz, mert éppen a tekintete útjába kerülök, egyre komikusabb az egész. Annyira örülök, hogy mindenki tudni akarja, ki ez a fickó itt, aki még gyarapítja a hímnemű egyedek számát, hogy tulajdonképpen a számból veszik ki a szót, ezért én már nem kérdezek, csak így tekintek rá. Luca... oké... ezt megjegyzem, de hogy minek? Lehet, azért, mert unom magam, és sosem kedveltem a nyálas jeleneteket?
Mindjárt zsebkendőt fogok kérni, hogy egy nem túl hangos trombitálással jelezzem a meghatódottságomat, hogy Velence után megfáztam, vagy valami hasonlót követtem el. Mivel csak a masnit találom meg, azt veszem elő, azzal odaintegetek az idegennek, ha már a nagybátyám közben falra keni ezt a szerencsétlent, akivel már így első ránézésre sem vagyunk éppen szimpatikusak egymásnak. Az orrfújás elmarad.
Inkább a nővel foglalom le magam, ő valahogy sokkal formásabb, és szemet gyönyörködtetőbb látvány, mint a sok szőrös férfi, így őt nézem, és nem is éppen leplezetlenül. Megérne egy ajtócsapkodást, szó se róla.
Amíg a Capo kifesti a szobáját ezzel a fiatalabb, és marha flegma kölyökkel, addig legalább nekem is akad elfoglaltságom. Jaaaa, most ugyanolyan flegma vagyok, mint ez a srác ott félig freskóként? Apuci tudja, azért vannak dolgok, amit még az ő két szép szeméért sem vetkőztem le.
Olyan érdekfeszítő látványt nyújthatok, hogy attól a legnyugodtabb újszülött is sírni kezdene, mert most mégis mit kezdjek ezzel az egésszel? Egymásra talált mindenki, éljen, örüljünk, koccintsunk, de ugye nem kell közös vacsorán elviselnem, hogy kivel mi történt 300 akárhány év alatt, mert akkor komolyan mondom, inkább megkeresem a rusnya nőstényt, és lezavarok vele egy kóbor numerát... na jó, azzal ami maradt belőle. Olyan mindegy, már belejöttem, nem? Az is ennyire szórakoztató... nekem.
Ennek ellenére kussolok, és a különböző arckifejezéseket próbálgatom a bárgyútól kezdve az idiótán át a legőrültebb elvetemültig, hogy ne aludjak el, aztán lelkesen elrobotolok az ablakig, és még nyikorgok is a fordulónál, hogy hiteles legyen.

//Gyerekek, rövidet írtam, mert tulajdonképpen Leo csak csendes szemlélő. XD//

*Nem, kicsit sem vártam rózsás fogadtatást és nagy könnyes összeborulást. A családom férfi tagjai ettől büszkébbek, minthogy idegenek előtt kiadják magukat. S bár mily fájó is, számukra a kölyköm nem más mint egy idegen a túloldalról. Onnan ahova nem való. Ezt tudtam én is jól. De Benito csak még egy lapáttal dob Carló szavaira amire bocsánat kérő tekintet ide vagy oda, kap viszonzásként egy figyelmeztető ám mégis csalódott pillantást. Ő az öcsém. S nem erre neveltem. Hát hol van az udvariassága, a kedvessége?
De azt hiszem, hogy nem csak Ő feledkezett meg az emberségről, a normális normákról hanem a saját kölyköm is. A pajzsom leeresztem, s a farkasom szavai nyomán, Teremtői jogát s erejét kifejezve morran Lucára. Sértette az, hogy a családdal szemben ilyen szavakat üt meg. S bár a farkasom csak most látja őket először, most érzi csak őket mégis tudja, hogy mit szabad s mit nem. Sosem volt egy jámbor ordas, agresszív hullámai szinte pofon csapják Lucát, s ebben a röpke pillanatban a sajátját láthatja viszont. Azt a vad hevességet, könyörületlen szomjat amit Ő nem tudott kordában tartani. Farkasom menne, láncait szaggatja de nem hagyom. Bátyám elintézi maga a kérdést, s most az egyszer még csak nem is érdekel a dolog. Talán még mindig jobban jár, ha Ő maga figyelmezteti s nem én. Ugyanis azt tudta Luca, hogy számomra mennyire fontosak a testvéreim. Sokat meséltem róla neki, s ezzel az egyetlen megkérdőjelezéssel tudatosan ment szembe annak, ami számomra szent és sérthetetlen.
Carló aztán az én szavaimra is reagál s kérdése csak egy újabb pofon számomra, amire még csak értelmes, elfogadható magyarázatot sem tudok adni. Arra amit Beniről mond csak felkapom a fejem, mely eleddig lesütve volt, hogy még csak a szemébe se nézzek. Nem, valahogy nem tudtam elhinni, hogy képes lenne megtenni. De Carlo miért hazudna ilyenben? Maradt egyáltalán valami abból a két férfiből akit szerettem, imádtam s tiszteltem? Ajkaim megnyalva, túrtam a hajamba egy csöppnyi dühvel. Dühös voltam.*
- A döntésem, az enyém volt s választásom Ő rá esett. Nem unalomból, nem hobbiból emeltem magam mellé, hanem teljesen más miatt. Mely Tőled, Tőletek, a családomtól független volt. Az égre is, azt hiszed, hogyha tudom, hogy életben vagytok nem kértem volna az áldásotokat? De nem tudtam rólatok. S azért van még a falkájánál mert Ő maga ezt akarja. Nem egy rongy amit kedvemre cibálhatok, nem egy élettelen valaki. Hanem a kölyköm, akiről szerettem volna, hogy tudj. Hogyha azt akarod, hogy itt maradjak és nem küldesz el, akkor tisztában legyél azzal, hogy mik járnak velem. - a fojtott düh s harag miatt szinte már megfeszültek az alapjaiba kislányos vonásaim. De hangomban ez még mindig nem volt észrevehető, talán nem is lesz soha csak ha kiabálok. De bátyámmal még mindig halkan beszéltem, hangomból pedig tiszteletet fedezhetett fel továbbra is. Annak ellenére, hogy persze azért kissé a fogalmazásom nem a megalázkodó kislányé. Nem, nem megalázkodtam de nem is kell, semmi szükség rá.*
- S bár az életét nem venném, addig még tiszteletben tartja a határokat melyeket lefektettem majd kétszáz éve ez így is marad. - Lépteim az ablakhoz vezettek melynek párkányán megtámaszkodtam s hosszú ujjaim finoman simítottak végig annak makulátlan festésén. Miközben az ott álldogáló kölyökre egy barátságos mosolyt villantottam, még ha nem is sugárzott annyira mint az szokott.*
- Azonban azt neki kell eldöntenie, hogy marad ott, ahol van. Most, vagy talán csak idővel de újra mellém szegül. Talán Te bármi olyanra rákényszerítenél bátyám ami boldogtalanná tenne? Megérné az, hogy elérd a célod s közben szerető szívembe gyűlölet bújjon s azt lesd minden éjjel, hogy mikor törnék az életedre? * Kérdéseim közbe ismét felé fordultam s barna tekintetembe meglapult a szomorúság. Már bántam, hogy ide hoztam Lucát, de attól még tudom, hogy ez volt a helyes döntés mellyel megelőzhetek minden továbbit. A kérdéseim azonban csak puszta tájékozódó jellegűek. S nem hiszem, hogy sok segítség kell kitalálni, hogy miért hozom fel ezeket. Nem, én soha nem törnék a báttyám életére. De ha Lucát olyanra kényszeríteném amit nem akar, Ő megtenné. HA más nem azért mert tudja, hogy úgy is végzek vele. DE Én sosem tenném boldogtalanná.

Castor & Emma

Nem állítanám, hogy kifejezetten mókás farkasalakban átkommandózni a városon, de inkább az, minthogy meztelenül villogtassam a csodálatos J betűt a hátsómon. Mérhetetlenül bosszant a dolog, és még azon sem fáradozom, hogy tajtékzó dühömet pajzsom rejtekében óvjam. Nem érdekelt per pillanat semmi az ég egy adta világon, csak… meg akartam szabadulni ettől az érzéstől, bántotta a kis lelkivilágomat, hogy jelet mert vésni a hátsómra, semmi köze hozzám, soha nem is lesz, nem volt joga hozzá. Iszonyatosan zavar, hogy rajtam van a szaga, és hiába futottam szélsebesen, nem simogatta le rólam szeszélyes barátom.
A parkolóig sikeresen eljutottam, ott is könnyű volt az autók közt navigálni, sokat segít ilyenkor a bundám színe, nem hiszem, hogy feltűntem bárkinek is, ha mégis, hát én még kutyának is beillek, az emberi agy pedig hajlamos becsapni magát, ha olyat lát, ami feldolgozhatatlan a számára. Szerencsére bőven benne jártunk már az éjszakában, szóval nem kellett attól tartanom, hogy minden sarkon emberekbe botlok. Miután bejutottam a liftbe, átváltoztam, azt már letojom, ha a falkából lát meg valaki így, ahogy a jó isten megteremtett, és amire az a köcsög rajzolni óhajtott. Maximum seggel a falnak fogok mozogni, míg el nem érek a szobámig. Az őrök természetesen derültek rajtam egy sort, miután észlelték, hogy nincs komoly bajom, de az ilyesmi úgysem olyan meglepő vérfarkas körökben. Végül a szobámban magamra kaptam egy bugyit, meg egy köntöst, a többi nem érdekelt, magamhoz vettem a kis hűtőmből egy üveg whiskyt, arra tutira szükség lesz, aztán átsomfordáltam a konyhába. Jellemző, hogy szesz van a sajátomban, de fagyasztott zöldség az nem, sőt, még fagyi sem. Ez utóbbit nem is értem. Szóval elcsórtam egy zacskó zöldborsót, és a hátsómra szorítottam.
- Ohh...
Sóhajtottam fel megkönnyebbülten, szinte éreztem, ahogy füst száll fel arról a tájékról, noha ez elég abszurd elgondolás volt a részemről. Mindenesetre vettem még magamhoz egy kis fagyit, mert arra nekem van égető szükségem, aztán az az egyik zsebemben landolt egy kanállal együtt, míg a whisky a kezemben marad, a másikkal meg a borsót tartottam.  Tutira idiótán festek. Két perc múlva pedig csinos kis buksimmal kopogtattam Castor lakosztályának ajtaján, ami tökéletesen fémjelezte jelenlegi lelkiállapotom káoszba fúlt valóságát. Ha ajtót nyitott, akkor a kezébe nyomtam a szeszt, én mára eleget ittam, úgy az elkövetkezendő évemre eleget szerintem, és bevonultam a szobájába, de nem álltam meg, csak elkezdtem fel-le járkálni, mint valami ketrecbe zárt vadállat. Sík ideg voltam, ez kétségtelen. Nem is tudom, miért nem bírtam ezzel addig várni, amíg kicsit le nem nyugszom…

Biztos vagyok benne, hogy elég hamar rájön, mi is jelenleg a probléma forrása, de nem úgy tűnik, mintha békésen közelítené meg a helyzetet. Nem tudom, talán én is berágnék a helyében, vagy úgy egyáltalán, elég abszurd, hogy egy farkasa ilyen mértékben hordozza egy idegen szagát.
A fekete farkasom farkát behúzva próbál közelebb somfordálni a nagy bestiához, mintha bármi rosszat tett volna, holott nincs így, bűntudat nem terheli érzéseit, de mégis, némi szégyen ott lapul, mert ki tudja, talán tehetett volna ellene, akár az életünk árán is.
A zöldborsó áldásos hűsének elvesztésétől felnyögök, és bár farkasom szégyene az enyém is, nem fordulok el. Miért tenném? Ezért jöttem ide, márpedig az holt biztos, hogy eme undormány is szerves része a beszámolómnak, szóval fölösleges takargatni. A dörrenésére nem rezzenek össze, nem félek tőle, haragudhat ugyan, de ne rám tegye, mindenesetre amíg nem hallja a csodás kis történetem, előfordulhat, hogy rám lesz bepöccenve, de talán annyit kibírok.
- Ez?  
Csattanok fel dühösen - noha ez nem felé irányul -, miközben felrántom a hátsómról a köntöst, hogy gond nélkül megszemlélhesse a bőrömbe vésett J betűt, úgy virít rajtam, akár egy billog, mintha valakihez tartoznék. Valaki máshoz. Körülleng az illata, ajkaimba beitta magát a vére, a hideg kiráz még a gondolattól is, és gyűlölöm is érte Carlost, vagy hívják akárhogy, bár ezzel azt hiszem, csak az ő önelégült képére varázsolhatnék vigyort.
- Azt hiszem, egy J betű, de nem óhajtottam tüzetesebben megnézni.  
Kicsit talán bánom, hogy nem Surához szaladtam elsőként, megkérvén, tüntesse el rólam ezt a szörnyeteget, de tudom, hogy a kisördög bennem látni akarja, mit szól hozzá. Vajon mennyire idegesíti? És ha idegesíti, akkor tulajdonképpen miért? Van valami a hangjában, amitől feláll az összes szőrszál a karomon. Vajon, ha nem adok kielégítő választ, bántana? Azt hiszem, megtenné, hisz Alfaként megteheti, de nem vétettem ellene, csak épp, én sem vagyok jelen pillanatban olyan nyugodt, hogy a megszólalásaim előtt gondolkodjak.
- Egy új magányos farkas van a városban…
...megcsókolt. Folytatnám, de még kimondani sem akarom, gondolni sem rá, mert… nem volt hozzá joga, nem volt. Mint ahogy arra sem, hogy a jelét vésse belém, ezzel bizonyítva, hogy igen, ha akarok tőled valamit, vagy ha téged akarlak, el tudom venni. Összeszorul a szívem ama gondolatra, hogy de igenis megvolt hozzá minden joga, hisz nem tartozom máshoz, legalábbis nem úgy, hogy az bárki számára egyértelmű legyen, aki most szabadult ki tudja honnan. Csak lehajtom a fejem, a szégyen megöl, hogy nem bírtam tenni ellene, nem is vágyom most pillantásának örvényére, azt hiszem, nem akarom látni, hogy mit hoz ki belőle mindez, vagy épp azt, hogy mit nem. Feszültségem enyhe remegés formájában ütközik ki testemen, fizikailag más bajom nincs, de ennek ellenére sincs rendben semmi.

A kis fekete panaszosan nyüszít fel, szomorkásan veti magát hasra, nem érti, nem csinált semmi olyat, amivel ezt érdemelné, pofáját a földre ejti, meghunyászkodik, nem tehet mást, tudja jól, hogy soha nem érhet a hatalmas bestia nyomába, csak… túlságosan ragaszkodik hozzá, olyan fontos neki, mint senki más, és most ezt látni olyan szinte mar az elevenébe, hogy nem tudja kezelni, csak úgy képes reagálni, amit belevertek az évek. Ha nem akarja a közelében tudni, elkullog, el kellene kullognia, mégis, van valami, ami miatt úgy érzi, hogyha ezt annyiban hagyja, akkor ott valami végleg el fog veszni, valami, amit szeret, valami, amihez ragaszkodik.
Azt hiszem, amióta ismerem, nem volt olyan pillanat, hogy ne akartam volna a közelében lenni, most viszont határozottan nem vágyom rá. A haragja fájón mar a bőrömbe, holott tudom, az eszemmel tudom, hogy nem rám kellene haragudnia, hogy ezt mind nem én érdemlem, a szívem mégis kicsit belehal. Mindig, mindent, megtettem azért, hogy neki jó legyen, és most, hogy nem vagyok képes rá, még csak fel sem merül benne, hogy nem én tehetek erről? Hiába akarok haragudni rá, képtelen vagyok.
Dacosan, makacs mód tartom tekintetem vonalát az állán, figyelem szájának ívét, ahogy belefeszül a haragba, nem, nem akarom látni, nem akarom érezni, adja annak, aki megérdemli, de ne nekem. Nem szolgáltam rá.
- Ez… milyen kérdés?  
Nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni, vagy pontosan értem, de ez az a pont, ahol felemelem a tekintetem, és a kimondatlan vádtól terhesen, fájón marnak zöldjeim a lélektükreibe. Mit képzelsz? A kérdés azonban nem szökik az ajkaimra, nem azért, mert bűnös vagyok, hanem mert… nem kérdezhetek tőle ilyet. Tudom, hol a helyem, és tartani is akarom magam hozzá, de fogalmam sincs, mikor kerülök érzelmileg olyan mélységekbe, hogy nem fognak érdekelni a következmények.
- Én semmit sem csináltam.  
Felelem csendesen, de a tőlem megszokott magabiztossággal, bár némileg lemondóan, ajkaim megremegnek mintha önmagamba vágynám fojtani a szavakkal együtt a sírást is. Meg kellene mutatnom neki, de jelenleg képtelen vagyok koncentrálni, és annyira összeszedni magam, hogy megtehessem. Amikor megráz, megkísérlem kitépni magam a karjaiból, bár tudom, hogy esélyem sincs rá, ha nem akar elengedni. Hát miért nem érti, hogy nem lennék itt, ha bűnösnek érezném magam? Ha el akarnám titkolni, elbujdosnék, a szeme elé sem kerülnék, amíg mindez tart, de én itt vagyok.
- Hagyd abba… nincs okod így haragudni rám.
Kérem, sem a hangsúlyom, sem az érzéseim nem parancsolóak, és gyűlölöm, hogy védekezni kényszerülök, mint aki valóban olyasmit tett, ami miatt kell, de egyszerűen ezt hozza ki belőlem a helyzet.
- Ott volt az a magányos, és bár ittas voltam, de gondoltam a körmére nézek... olyan… Emmásan.
Érzem, hogy ez elég necces megfogalmazás, de nem fogok hazudni, Anchorageban is csináltam hasonlót, és abból sem lett balhé, bár tény, hogy akkor senki nem marta belém sem a jelét, sem az illatát.
- Carlosnak hazudta magát.  
Ez valószínűleg megint olyasmi lesz, amin berághat, bár én nem tudom a valódi nevét, sosem kérdeztem, az enyémet sem tudja senki.
-  Aztán… úgy döntött, hogy elkezdi feszegetni a határaimat, és megcsókolt.
Nem én őt, soha senkit nem csókoltam meg önszántamból Todd óta, és ezen a történtek sem változtattak semmit, a bennem tobzódó düh árulkodó lehetne, ha rám is figyelne, nem csak tombolna.
- Felképeltem, és ott hagytam, miután megfenyegetett, hogy három csókot fogunk váltani, a másodikat is elveszi, a harmadikért meg én fogok könyörögni.
A mondat végére hitetlenkedéssel vegyül a haragom, mert ez az, amit még jelenleg sem vagyok képes ép ésszel felérni, és kétlem, hogy valaha elérné, de van valami a fickóban, amiért soha életemben nem vágynék találkozni vele, mert azt hiszem, túl nagy játékos.
- Utánam jött...
Ezen a ponton nyelek egyet, mert eddig még nem okozott kifejezetten gondot, hogy beszámoljak arról, mi történt, de a következőkre még csak visszagondolni sem szeretnék, de kénytelen leszek megerőltetni magamat, mielőtt kivág, mint macskát szarni…

- A kurva életbe, Castor...
Gyűlölöm ezért a kérdésért, és épp ezért még csak válaszolni sem vagyok rá hajlandó. Hogy lefeküdtem-e vele? Nem. Hogy le akartam-e? Nem. Hogy sajnálom-e, hogy mindkét kérdésre nem a válasz? Igen. Sajnálom, basszameg, mert nem bírom megtenni, nem bírnám, gondolatban sem. Az pedig, hogy ezt meg kellett kérdeznie, olyat feltételez, amit nem akarok elfogadni. Tudom, hogy sétáltam be ebbe a szobába, de ha vaj lenne a fülem mögött, egyszerűen eltűntem volna, hogy többé sose kelljen a szemébe néznem.
És mi lenne, ha megtettem volna? Elítélhetne, mint falkatagot, de nem vagyok testőr, mint Dante kölyke, nem tettem volna ezzel olyat, amivel a falkát veszélyeztetem. Én így hiszem, de ki tudja, a szemében mi jelent veszélyt, fogalmam sem lehet róla, nem vagyok Alfa.
Megdörzsölöm a karjaimat, amikor elereszt, nem tudom, hogy mi a rosszabb, mikor szorongatott, vagy az, amikor fizikailag is eltávolodik tőlem.
- Igen.
Olyan Emmásan, tudja, milyen vagyok, feltételezheti, hogy a dolgom sem úgy végzem, hogy a másik képébe dörgölöm, hahó, farkas vagyok, tudni akarok rólad mindent, amit lehet, aztán köszönjünk szépen el egymástól.
A kezem a zsebemben lapuló hűs édességre siklik, hogy legalább az hozzon némi megnyugvást jegesség által. Nem tudok mit kezdeni az egésszel, marja valami a torkom, valami, amit ki kéne mondanom, amit ki szeretnék mondani, de túlságosan félek attól, hogyha megteszem, ez a helyzet végleg visszafordíthatatlanná válik, és meg kell tennem azt, amit soha nem akartam. Még akkor sem, ha megkaptam a kiskapumat, amikor csatlakoztam.
- Mexikói. Nem tudom a vezetéknevét.
Felelem tőszavakban most én is, és elraktározom a helyzet súlyosságához képest mellékes információt az eredeti nevéről. Annyira abszurd, hogy pont ezt a nevet rántotta elő a kalapból az a marha. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy a hangneme miféle kellemetlenségeket sugall, a visszakérdezésére nem tudok mit mondani, hallotta, többet nem vágyom kiejteni a számon, épp eléggé felzaklat engem anélkül is, hogy ő számon kérjen rajtam olyasmit, amihez nincs joga. Minek is mondanám, hogy tudod Castor… az egyetlen férfi, akit csókolni akarok, az te vagy, és épp ezért fáj sokkal jobban, hogy más valaki is erre vetemedett? Nem mondom, nem lenne visszaút még saját magam előtt sem, akkor nem hazudhatnék tovább önnön tükörképemnek, hogy ez az egész csak arról szól, hogy nála nincs feljebb, hisz ő itt az Alfa.
Még egy üveg robban ezernyi darabra, és csak nézem a csekély méretű pusztítást, ami valami nagyobbnak az előszele lehet, valami, aminek nem akarok a közepén lenni, mégis ott vagyok.
- A legjobb rész?
Észre sem veszem, hogy meglehetősen feldúltan, dühösen követem, mert nem fogok átordítani falakon, ahhoz meg jelen pillanatban túlságosan is ingerült vagyok, hogy gondolatban kommunikáljak.
- Most, hogy mondod, minden vágyam az volt, hogy nekem ugorjon, hogy elvegye, amit ígért. Igaz, sikerült elugranom, de biztos direkt botlottam meg, hogy belém rúghasson, aztán a földre kerülve megülhessen, mint valami kibaszott lovat. Sőt, könyörögtem, hogy ugyan fenyegessen már a torkom szétvágásával Anguta átkozott szülötte, hogy közben belevéshesse nevének kezdőbetűjét.
Oké, a nem akarok ordítani részt már vissza is szívhatom, olyan szinten jöttem idegbe ettől a mérhetetlenül bunkó kérdéstől, hogy ha nem lennék biztos benne, hogy gond nélkül csomagolna össze papírzsebi méretűre, akkor képes lennék nekimenni. Hogy lehetsz ekkora seggfej, Castor?
- Jah tényleg, és még az is a bakancslistámon szerepelt, hogy hátrafeszítse a fejem, és megint megcsókoljon. Kétségtelen.
Köpöm elé ironikusan, majd őrülettől terhesen szakad rám egy elgyötört kacaj, mert ami utána jött, azt igenis élveztem, azt akartam, akartuk, elég lett.
- A vérét viszont kétségkívül akartam. Megkaptam. A nyelvével együtt.
Állok meg, és már-már hajlandó lennék némileg visszavenni a hangerőből, amikor fogja, és felkap, mint valami táskát. Gyönyörű. Hogy minden másodpercben egy szerencsétlen szardarabnak kell magam éreznem, az… minden pénzt megér. Annyira lekezelő, arrogáns, annyira összetör vele, minden egyes pillanattal lejjebb taszít egy láthatatlan veremben. A pont az i-re az, amikor felcsap az asztalra, megpróbálom rögtön fellökni magam róla, ám ha nem sikerül, akkor ma már másodszor vagyok kénytelen lényemet meghazudtolva tűrni és nyelni.
- Ne csináld, Castor… ne alázz meg Te is, kérlek!
Csendül fájdalmasan szelíden és megbántottan a hangom, amikor érzem karmát a bőrömön, a homlokom megadón koppan az asztalon. Nem Castor, ehhez nincs jogod. Nem vagyok a Tiéd, nem akartad, hogy a Tiéd legyek, most mégis tönkreteszel. Ha szavaim dacára is megteszi, akkor némán áztatják könnyeim az asztalát, és szó nélkül tűröm, hogy vége legyen, és tűnjön innen, mert én nem akarom látni… talán soha többé.

Hallom a morgását, nyilván az ő részéről jogos is, én mégsem érzem annak, mert még ha feltételezhetne is ilyet rólam, mert tudja, milyen voltam, mielőtt idejöttem, jelenleg már közöm sincs ahhoz a nőhöz, ilyen értelemben legalábbis semmiképpen. Épp eléggé bassza ez a csőrömet önmagában is, de az még inkább felhergel, hogy azt feltételezi, hogy mégiscsak megtettem, megtenném. Azt hiszem, most tudatosul bennem igazán, hogy miért féltem mindig is az érzelmektől, akár a tűztől.
Igennel felelek, de tudom, hogy ha kérné, hogy másokkal kevésbé legyek önmagam, megtenném, de még mennyire, hogy megtenném, még csak parancsolni sem kellene, épp ezért nem mondok egyebet, mert nem akarom, hogy ezt tudja. Nem adhatom meg magam minden téren, ugye? Dacos, makacs lelkem bizonyosan így óvná magát minden esetleges, jövőbeli sérüléstől, de hiába akarok mindent jó mélyre visszatuszkolni magamba, egyszerűen nem megy, fojtogatja a torkomat.
- Tedd azt, amit jónak látsz.
Nem érdekel, mi lesz a hímmel, jelen pillanatban számomra nem létezik más rajta és önmagamon kívül. Egyébként is csak elvenni akart tőlem az a görény, és sikerült is neki, azt hiszem, meg fogja még bánni, hogy nem ölt meg. S közben valahol, a lelkem egy elkorcsosult részének tetszik, hogy ölni akar miattam, de annál azért okosabbnak tartom magam, hogy ettől rögtön elkezdjem verni fene nagy lelkesedésemben a tamtamot.
- Csak szenvedjen, mielőtt meghal.
Rántok vállat, és már-már ott tartanék, hogy oké, rendben vagyunk, viszonylag tűrhetően megúsztam ezt az egészet, de csak aztán jön a java. Az asztalra kerülve egyszerűen kifordulok magamból, nem akarom, hogy megtegye, hogy erőszakkal tépje ki egy részem, legyen az bármennyire gyomorforgató a számomra is. Nem akarok megint valaki alá szorulni, és azt érezni, mennyire tehetetlen vagyok vele szemben. Itt ugyan nem az életem a tét, de ez valahogy sokkal rosszabb, pontosan azért, mert abba a hitbe ringattam magam, hogy sosem tenne velem olyat, amit én nem akarok. Amikor végül az asztalra csap, összerezzenek, és talán némi megkönnyebbülés féle suhan végig rajtam, amikor visszafordít, bár a szavaiban érezhetően nem lesz köszönet. Egész egyszerűen egy hülye gyereknek érzem magam szavainak nyomán, és tudom, képtelen lennék megmagyarázni neki, hogy miért fáj ez az egész annyira, mert én igenis filozofálok, én sem vagyok semmiben sem különb a sok hülye nőnél, akik hajlamosak többet belelátni valamibe, mint ami benne van.
- Enélkül sem jutok semmire egyetlen másik hímmel sem.
Szólalok meg, mikor egy pillanatra abbamarad szóáradata. Már persze, ha az egyszerű flört is idetartozik, akkor ez nem igaz, de kit érdekel, az nekem soha nem is jelentett semmit, még az egyszerű szex sem, hisz kit érdekelt, kinek vetem oda magam, csak érezzem jól magam, de most még ez sem megy, még elképzelés szintjén sem. Szeretem azt, ami most van, de félek, hogy el fogok arra a pontra jutni, amikor majd nem lesz elég. Hogy igenis arra vágyom majd, hogy senki másé ne lehessek, csak az övé, talán már így is van, hisz viszolygok attól, hogy valaki más érjen hozzám, a farkasom egyenesen fel van tőle háborodva. Az valahogy soha nem jutott eszembe, hogy ezzel a szabadságom válna semmivé. Hisz most sem vagyok szabad, saját magam zárom kalitkába, de úgy tűnik, ez közel sem egyértelmű tény. Szívesen megkérdezném, hogy komolyan ennyire idiótának néz, hogy akkor is így viselkednék? Sok minden vagyok, de az ostobaság nem tartozik a jellemvonásaim közé. Mégsem vágom a képébe, hogy nem, akkor nem lennének ilyen „Emmás” húzásaim, akkor másmilyen lennék, és az a legfurább az egészben, hogy nem akarok világgá futni ennek a gondolatától.
- Megértettem.
Azt persze nem ígérhetem, még neki sem, hogyha a vörös köd leszáll az agyamra, nem feszülök ugyanúgy neki, még akkor sem, ha tudom, nagyon rosszul járhatok.
- Nem merném kijelenteni, hogy világos.
Remeg meg leheletnyit a hangom, de nincs pofám visszakérdezni, hogy mégis hogy az istenbe lehet legalább annyira megalázó, legalább akkora kihívás és arcon rúgás, mint nekem, ha egyszer nem vagyok a tiéd? Vajon, ha bárki más hátsóján éktelenkedne ez a borzalom, akkor is így reagálna? Bármekkora naivitásra vall a dolog, azt hiszem, nem mindenki esetében lenne ennyire idegbajos.
- Úgy tűnik, megtaláltad a gyenge pontomat… Te vagy az.
Suttogom végül halkan, mintha semmit nem mondanék ezzel, pedig épp ellenkezőleg, többet mondok, mintha ezernyi hangzatos szóval próbálnám lefesteni, mi zajlik bennem. Lemászom az asztalról, csak aztán pillantok rá, fáradtan, sebzettem, gyengén. Mennyire más volt akkor, mikor felmerült köztünk ez a gyenge pont téma, sokkal könnyedebb, nem zsizsegett a felszínen minden, amit rendkívüli módon szeretnék elnyomni, mert végül úgyis csak tönkre fog tenni. Ebben a témában szemernyit sem vagyok optimista, nincs rá okom.
Csak úgy, mint a farkasom odabenn, feszülten állok, és várok, tudom, mit akarok, de nem merem elvenni, nem bújhatok hozzá, mint egy kismacska, akit most csaptak ki az utcára, és nem vágyik másra, mint egy szeletnyi törődésre. Ez itt és most nem működik, érzem a távolságot, és hiába vágyom a nullára csökkenteni, nem mozdulok, csak próbálom előszedni a gyakorlatias énem, mielőtt elrohanna úgy, hogy nem tud mindent.
- Kérlek… nyugodj le egy kicsit, mielőtt megkeresed, ha így mész oda... tudni fogja, hogy tyúkszemedre lépett. Még akkor is örömet okoznál ezzel neki, ha utána felkoncolod. Egyébként pedig, látni akart…
Nem teszem hozzá, hogy nem kellene úgy ugrálnia, ahogy bárki fütyül, nyilván ő is el fog jutni erre a pontra, fölösleges még tovább idegesítenem ilyesmivel.
- Valakinek a fejéért jött, de nem árulta el nekem.
Jó volna tudni, hogy kiről van szó, de nem óhajtottam tovább ott maradni, és forszírozni, mea culpa.
- Illetve, meg tudott volna ölni, ha úgy akarja, nem tudom, végül miért nem tette.
S ha kisvártatva is, de ezzel talán megválaszolom azt a fel nem tett kérdést, hogy miért leng körül önnön szégyenem vészterhesen…


//Semmi baj! //