Felkuncogtam azon, hogy Tara megállapította, hogy megérkeztünk. Milyen kis szemfüles. Az út hamar eltelt, nem igazán akartam észrevenni a sebességkorlátozásra vonatkozó táblákat. Ha Jake kiugrott volna egy bokorból, simán áthajtottam volna rajta. Baleset, na. Leállítottam a motort, amely olyan szépen búgott egész úton, hogy öröm volt hallgatni. Megsimogattam a kormányt, és eszembe jutott Patrisha. Lemondóan sóhajtottam fel, mert nekem már úgyis mindegy a mai napra. Kiszálltam a kocsiból, majd becsaptam az ajtót és élesítettem a riasztót. Felnéztem a hatalmas épületre, és megszólaltam: - Hivatalosan is welcome home, darlin'. Morogtam méltóságteljesen. Nagyon ritkán hívtam így. Csak egészen fiatal korában, amikor még a szó szoros értelmében kedves volt. Bár a szívemnek mindig az maradt, és azt hiszem, ezen már semmi nem változtathat. Ha Tara most együtt lép be velem ide,akármennyire szédelgünk az alkoholtól, az egy nagyon nagy jelentőségű pillanat lesz. Én már előre felszegtem a fejem büszkén, és oltalmazón. A farkas odabent szintén tiszteletet parancsolt, s ezt már előre megüzente a bent lévőknek. Ahogy bementünk, sok szempár ránk szegeződött, még a halandók közül is. Az én arcomat sokan látták az újságokban, és más nő oldalán szoktam megjelenni. Talán már el is indulnak a kósza pletykák. Biztatóan mosolyogtam Tarára, és büszkén, ahogy megindultunk felfelé a szobámhoz. Bíztam benne, hogy Patrisha nem fogad tányérdobálással, bár az se biztos, hogy a hotelben van. Kitártam az ajtót, és bevezettem Tarát. - Érezd magad otthon. Hozok valami kotyvalékot. Ledobtam a kabátomat, majd elindultam az italos szekrény felé. Tara illata elöntött, még az alkoholfüggönyön keresztül is, és baromi jól esett odabent a lénye, a tudat, hogy velem van. Legszívesebben megöleltem volna, meg akartam érinteni a bőrét, a haját, de azt hiszem, hogy a bizalmunknak ezt a fokát még nem értük el. Vagy legalább is ő nem. - Nem gondoltad még meg magad? Nekem tetszel itt. Egyébként is gyönyörű vagy, de ez a környezet kimondottan jól áll neked. Csipkelődtem egy sort, bár nem hazudtam. Nem apróztam el: két bontatlan üveget hoztam, egyet neki, egyet magamnak. Én kinyitottam a sajátomat, és így a végszóra jól meghúztam.
Minden feszültség elszállt belőlem hála annak az ünnepélyes köszöntőnek. Nagyon rég nevezett már darlin'-nak, ezért most képes lennék itt helyben a hotel előtt cseppfolyós állagúra olvadni. A szó önmagában elcsépelt, és nem jelent semmit, csak Cas szájából nyeri el számomra igazi jelentőségét, mert csak nagyon különleges alkalmakkor nevez így. Felfegyverkezve az éppen újraéledő önbizalmammal, büszkén kihúzom magam én is, és együtt lépünk be a szállodába. Érzem a ránk szegezett tekinteteket miközben áthaladunk az előcsarnokon, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget hisz ez úgyse nekem szól. Engem a kutya nem ismer itt. Felszegett állal tartom Castor egyébként ráérős tempóját egészen a lakosztályáig. (Legalábbis feltételezem, hogy ez az a hely, mert a berendezése olyan "Castoros".) -Hmmmm. Máris szobára hoztál? - vigyorgok mint egy fakutya. Kicsit olyan ez az egész akár egy álom, vagy nem is tudom. Érzem az illatát, és ha kinyújtanám a kezem, meg tudnám érinteni, ugynkkor mégis annyira... valószerűtlen, és képtelen az hogy itt vagyok. A történtek fényében nem gondoltam volna, hogy egyszer még itt kötök ki. Együtt. Vele. ~Valami biztos volt abban a tequilában.~ Próbálok magyarázatot találni arra ami történik, csak nem igazán találok. Azt azonban rohadt nehezen fogadom el, hogy ez a valóság. Az elméletben csak megerősítenek a szavak, amiket mondd. Nagyon jól estek, ám van az úgy, hogy valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És ez a nap pontosan ilyen. -El fogok pirulni ha ilyenek mondasz. - színpadiasan oldalt döntöm a fejem és megrebegtetem a szempilláimat. Átveszem tőle a nekem szánt üveget, majd én is jól meghúzom. A vodka felett Cas arcát kémlelem, de hiába nézem, nem tudok rájönni, hogy mi jár a fejében. Pedig nagyon szeretném tudni. Ám ha van valaki, akinek nem szívesen matatnék a gondolatai között akkor az ő. És egyébként sem szokásom ilyesmit tenni. Ittam amennyi jól esik, majd visszatekertem a kupakot arra az üvegre. E közben a tekintetemet ha akartam volna se lettem volna képes levenni Casről. Mintha évek teltek volna el az óta hogy utoljára találkoztunk. Ugyanaz az arc, ugyanazok az igéző szemek, de valahogy mégis más lett. Több. Vagy a pia lett túl sok, nem tudom. Az egész annyira zavaros még, és álomszerű. Lehet, hogy nem is őt nézem, hanem egy fotelt. ~Őt meg ide képzelem? Ennyire azért nem vagyok elázva.~ - Meg akarlak érinteni. - nyögöm ki végül. Muszáj megtennem. Csak, hogy tudjam: nem alszom, hanem taj részeg vagyok. Ha hagyja, akkor az arcára teszem a kezem. Hüvelyk ujjam alatt felserceg a borosta ahogy végigsimítok rajta, én pedig beleborzongok, és kiver a víz. Gyanítom azért, mert még rajtam van a kabát, de ezt végül is észre sem veszem. Csak Castor arcát érzem a tenyerem alatt. Egyelőre nem létezik semmi más rajta kívül.
A szobás megjegyzésére csak felvonom kissé rosszallóan a szemöldökömet, ellenben a mosoly még ott bujkál a szám szélén. Bolond ez a lány, de bolond vagyok én is, tudom. Enélkül egyébként sem lehet ennyi évszázadot túlélni. Átfut az agyamon, hogy már megint sokat ittam, amiért ilyen filozofikus gondolataim vannak. A pirulására csak egy újabb atyai mosolyt kap. Na fene, hát nem akarom én itt zavarba hozni! Csak hízelgek, hogy ezzel is maradásra bírhassam, bár ahogy érzem, az én "aljas" kísérleteimre már nem lesz szükség. - A nemződ vagyok, mit vártál? Szeretem, ha örülsz. Válaszoltam viszonylag röviden. Aztán amikor érzem és látom, hogy eltűnődik, én is magamba fordulok kissé. Még mindig hihetetlen, hogy itt van. Annak ellenére, hogy délután megfogadtam, hogy csak megnézem, jól van-e, de nem hívom vissza, hát visszahívtam. És ez olyan nagy baj? Az alkohol mindig őszintévé tesz. Először. Aztán érzékennyé, később depresszióssá, míg végül a hamis illúzióinak minden kártyáját kijátszva szenderít mély, feledtető álomba. Ezért van úgy, hogy rengeteg minden kiesik az ember emlékezetéből, amikor másnaposan támasztja azt a rohadt wc-t, és nem tudja hova tenni a szemrehányásokat, vagy a beérkező üzeneteket a telefonján. De még a küldötteket se... Felsóhajtok, és visszatérek a jelenbe. Azt hiszem, hogy én most tartok az őszinteség és az érzékenység határán. Feltűnt, hogy végig Tara arcát néztem,mialatt elvonultam a gondolataim közé. Valahol a távolban hallom, ahogy hozzám intézi a szavait, s a keze már lassan közelített az arcom felé. Hagytam, nem húzódtam el. Tenyere rásimult kissé borostás arcomra, hüvelykujja pedig finoman simított végig rajta. Lehunytam a szemeimet,és kissé oldalra döntöttem a fejem, bele a tenyerébe. Hozzádörgölőztem, bele a kezébe, és nagyon halkan, szinte dorombolva felmorrantam. Jó volt, nagyon jólesett az érintése, ráadásul még az is önelégültté tett, hogy ő maga követelte is a fizikai kontaktust. A kezéhez nyúltam, majd kinyitottam a szemem. A szoba bútorai egy kissé mintha táncolni kezdtek volna, de ez biztosan csak pillanatnyi képzavar. Nem kellett volna becsuknom a szememet. - Várj egy kicsit... Kértem halkan, majd eleresztettem a kezét. Felálltam, kissé ingatagon, bár én stabilnak éreztem magam. Ha már ő is be volt nyesve, akkor valószínűleg neki se tűnt fel semmi különös a mozdulataimban. Ledobtam magamról az öltönyt, a nyakkendőmet is kioldottam nagy nehezen. De azt nem dobtam el, hanem átvetettem a nyakamon, a fehér ingem felső két gombját is kioldottam. Elcsámborogtam az ablakig és az egyiket kinyitottam. Kellett, hogy a hideg és tiszta levegő arcon csapjon, s kissé átjárja a meleg szobát. Ha tovább érzem magam szaunában, biztosan elhányom magam egy órán belül, az pedig nem lenne túl elegáns... Visszalépdeltem Tarához, de először nem érte, hanem az üvegért nyúltam. Letekertem a whiskyről a kupakot, majd jó négy-öt férfias kortyot benyeltem megint. Éreztem, ahogy fordul egyet a gyomromban, de hamar megnyugodott. Rá se tekertem a kupakot, franc fog vesződni ilyenekkel. Ha Tara hagyta, akkor felhúztam őt a kanapéról, hogy megálljon velem szemben. Lassan nyúltam a kabátja felé. - Szerintem jobb lesz, ha ezt leveszed. Tudom, hogy kinyitottam az ablakot, de hidd el, nem lesz rá szükséged. Ha csak nem lépett el, vagy vette át az irányítást, segítettem levenni a kabátját. Akárhogy is került le róla, miután lekerült, belenéztem a szemébe. Nem kérdeztem, vagy mondtam semmit. Azt éreztem, hogy lüktet a szívem, a Bestia odabent pedig már nagyon-nagyon be van sózva. Odanyúltam a nőstény nyakához, puhán értem a bőréhez, de határozottan húztam arrébb a ruháját, hogy a válla meztelen legyen. Szerintem tudta, hogy mit akarok. Ha nem, akkor még mindig volt lehetősége megállítani. Magamtól ugyan nem fogok visszavonulni, most már nem. Csak ha kéri. Szememben vöröses tűz villanása jelezte, hogy ketten vagyunk. Odahajoltam a nyakához, finoman és puhán szimatoltam a bőre illatát, s olykor meg-megkarcoltam a bőrét már agyarakká vált szemfogaimmal. Nem lett volna szükség erre, de akarta. Ha csak néhány napig is, de már én is azt akartam, hogy a jelemet viselje magán. Felmorogtam, s éreztem, hogy egy nagyon vékony nyálcsík cseppent Tara vállára. Még mindig vártuk a pillanatot, hogy megállítson. ~Ha most nem szólsz rám, akkor megteszem. Meg akarom tenni...~ Üzentem gondolatban követelőzően. Illetve ez már inkább az Atyafarkas üzenete volt, aki minden izmában megfeszülve várta, hogy megharapjam a nőstényt, és az energiáink a lehető legközelebbről egyesüljenek. A lehető legközelebbről egy ilyen kapcsolatban.
Cas nem utasította vissza, amitől nagyon megkönnyebbültem. Nem tudom hogyan reagáltam volna ha ellöki a kezemet. Nem vagyok az a kezdeményező típus. Mindig hagyom, hogy a másik lépjen előbb, és többnyire csak arra felelek... De Castorral más. Vele még a szokottnál is óvatosabb vagyok. Pláne most, hogy nem ismerem a határaimat, pedig nagyon szeretném tudni, hogy meddig mehetek el. Mert az a tüske még biztos ott van benne Chicago miatt, bennem pedig a félsz, hogy már sosem lesz olyan a kapcsolatunk, amilyen volt. Vissza akarom kapni, ez világos. Csak nem tudom hogyan kezdjem el. Vagy lehet, hogy ez az érintés már a kezdetet jelenti? Nah jó, túl részeg vagyok én már ehhez... A lényeg, hogy megtehettem. Ennyi éppen elég volt ahhoz hogy rájöjjek: ez a valóság. Nem álmodok, és nem drogoztam be amitől hallucinálnék. Tényleg itt vagyok a farkassal, érzem az illatát, a bőrét a kezem alatt, látom ahogy lehunyja a szemeit és arca belesimul a tenyerembe, majd hallom őt felmorogni, amibe bele is borzongok. De minden jó véget ér egyszer. Az alfa elvette a kezemet, majd felállt levetettem a zakóját, lazított a nyakkendőjén, és az ing felső két gombját is kioldotta, majd elment a helység másik végébe ablakot nyitni. Mire visszaért, a friss levegő is megcsapja a képem. Nagyot szívtam belőle. Szükségem is volt rá. Ugyan a fejem nem lett tisztább, de a vodkát sikerült meggyőzni arról, hogy jobb neki odabent a gyomromban. Nem követem Castor példáját, ha most lehúznék még egy kortyot, biztos lehánynám a fényesre polírozott cipőjét. Oda se nézek mikor issza. Ellenben mikor értem nyúl, erőt veszek én is magamon, hogy fel tudjak állni. Ekkor döbbenek csak rá, hogy nem is tudtam mikor ültem le. Lehet hogy ő többet ivott mint én, de sokkal részegebb vagyok nála. Így amikor felállok, meg kell kapaszkodnom a karjában, hogy ne huppanjak vissza. Bár esélyes, hogy nem csak az italtól szédülök, hanem attól ami eztán következik... Az alfa szemei tűzvörösben izzanak fel, s mikor félre tolja a blúzomat a nyakamról (ne kérdezd hogyan került le rólam a kabát), arrogáns ajkai alól kivillannak hosszúra nyúlt agyarai, aztán a nyakamhoz hajol és beleszagol a bőrömbe. Agyaraival finoman karcol, én pedig megint elszédülök. Tudtam, hogy fájni fog, és napokig égek majd a sebek, attól függően hogy milyen durván teszi majd meg. Amikor Todd beharapott, az brutális volt. Esküszöm, kimart egy darabot a torkomból, és kis híján felszakította az ütőeret is. Persze jól látható helyen tette, ahol nem rejthetem el a többiek elől kihez tartozom. Az akaratomon kívül. De ez most más. Ő Castor. Akarom, hogy olyan helyen tegye ami még az embereknek is feltűnik. Azt akarom, hogy amíg rajtam vannak azok a sebek, a vak is lássa: az övé vagyok! ~Én is akarom Cas. Tedd meg!~ Oldalt döntöm a fejem, és félresöpröm a hajamat, így kínáltam fel teljes egészében a nyakam. A farkas odabent izgatottan ficánkolt, várta hogy mikor jön már el a pillanat. Én pedig szaggatottan veszem a levegőt és Cas tarkójára csúsztatom a kezem. Ha ő nem teszi meg azonnal, hát én fogom magamra rántani. Lehunyt szemmel várakoztam, levegőt sem mertem venni. Egy rövid pillanatra még a levegő is megállt... aztán Castor agyarai a húsomba marnak, mire a torkomból harsány, állatias nyögés szakad fel.
//ehhhe. Hát ez a te írásod lábanyomába sem ér, de remélem még olvasható ^^" Szólj ha nagyon gáz...//
Tara gondolatai követelőzve hasítottak elmémbe, én pedig már csak egy nagy levegővételnyi időt vártam, és lecsaptam a nőstény vállára. Na nem úgy, mintha ki akarnám szaggatni a húsát... Határozott és gyors harapás volt, ahogy a fogaim a húsába, izmaiba vájtak utat maguknak. A vére fémesen édes íze elárasztotta a számat, kissé lazítottam a fogáson, aminek az lett az eredménye, hogy a vörös testnedv kifolyt a számból és a sebből, "összemocskolva" ezzel a számat, az ingemet és Tarát is. Mindeközben éreztem, ahogy keze a tarkómra vándorol, én pedig a felkarjaiba markoltam, közben pedig magamhoz húztam őt. Vadul lélegeztem ki-és be, ahogy sebet ejtettem rajta, és megízleltem a vérét ilyen rituális keretek között, az energiák felcsaptak. Láttam, éreztem minden farkasomat ebben az épületben, s tudtam azt is, hogy milyen meglepetéssel kapják fel a fejüket. Hiába volt csukva a szemem, a belső képek tiszták voltak, mintha csak itt lennének a szemem előtt... A végtagjaimban végigtódult saját erőm, Taráéval kiegészítve. Nem akartam, hogy vége legyen, de vissza kellett fognom, nehogy Liu, vagy a többi gyengébb alakot váltsanak. Elégedett hörgéssel vetettem hátra a fejem, elszakadva Tara vállától. Még nem tudtam a saját szörnyetegemet lecsitítani. Ott ült a farkastekintet a szemeimben, arcom megfeszült izmaiban és a vértől csöpögő agyaraimon. A seb szép volt, már amennyire egy seb szép lehetett. Nem roncsoltam szét semmit, pusztán mély vájatokat hagytam a húsban. Ahogy lihegésem fokozatosan elcsendesült, úgy csitult el a szörnyeteg is, és nagyjából fél perc múlva már tökéletes vérben úszó emberi alakomban eszméltem rá, hogy még mindig nem engedtem el Tarát. - Most már az enyém vagy. Megint. Mondtam mosolyogva, majd szép lassan teljesen eleresztettem a nőstény karjait. A vére és az alkohol teljesen megrészegített, többet már nem iszom, különben nem lesz semmi tartás bennem és kifordulok önmagamból. Azt pedig szerintem senki sem szeretné... Perverz arccal nyeltem meg a számat, megtisztítva ezzel egy adag vértől az ajkaimat. Halkan és elégedetten kuncogtam fel. - Mindjárt jövök. Ha nem cserélek felsőt, megvadulok a vértől. Vallottam be őszintén, aztán elindultam a háló felé. Úgy félúton jöttem rá, hogy az összes használható ruhám odaát van, Patrishánál. Kissé megbillenve fordultam hátra, és indultam kifelé a szobából. Kivágtam az ajtót, nem dühösen, pusztán hanyagul elszámítottam magam jelen állapotomban. A lendület is túl nagy volt, mert majdnem nekiestem a folyosó falának. De csak majdnem! Kimondottan ügyes vagyok, azt hiszem...
//Nos, akkor szerintem - ha mindenkinek oké - most lehetne valamikor kivonulni a folyosóra //
Castor a vállamba harapott. Ahogy agyarai egyre mélyebbre vájtak a húsomban, testemet úgy járta át a fehéren izzó, égető fájdalom is. Próbáltam mozdulatlan maradni, bár első ösztönös reakcióm máris az volt, hogy elhúzódjak, a farkasom mégis maradásra bírt. A dög ugyanis még izgatottabb lett. Ki akart törni, személyesen is köszönteni az alfát. Behódolni neki, meglapulva körbejárni őt. Persze megteheti... gondolatban. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy kordában tartsam, az hogy ő motoszkál bennem csak az ezüstösen felizzó szemeimen látszik, vagy azon, hogy kissé megnyúlnak az agyaraim. A fájdalom hamar csillapodik, aztán megérzem az alfa intenzív, elsöprő energiáit. Képzeletben látom ahogy végigáramlik az egész szállodán, és minden farkas felkapja a fejét mikor célt ér. Hát ennyi. Immár én is egy vagyok közölük, Castor pedig egy másodperccel sem harapott tovább a szükségesnél. - Igen, így van. - nem mosolyogtam vissza rá. Az élmény csontig hatolt bennem, és amúgy sem szeretem villantani az agyaraimat. Teljesen elengedett, majd a szobájába indul egy tiszta felsőért, de félúton megfordul és inkább kimegy, amit nem igazán tudok hová tenni. Sebaj, én addig a sebeimet látom el. Ő kiment, én meg a konyhába. Leszaggattam egy kisebb darab papírtörlőt, kissé megnedvesítettem a csap alatt, majd a sebek környékét tisztogattam a vértől. (Bár tanácsosabb lett volna megvárni míg eláll a vérzés.) Hangok kúsznak be a folyosóról. Mielőtt még észrevenném mit csinálok, vállamra szorítom az alkalmi kötést és közelebb megyek az ajtóhoz, hogy tisztán halljam mi folyik odakint. Castor hangját rögtön felismerem, ez nem is kérdés... Patrisháén viszont gondolkoznom kellett, és csak az illata erősített meg abban, hogy tényleg ő az. Az illatról, amit már Castoron is éreztem. Pár napja az irodában, és ma is. Fülem a pályán, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem arról van szó amire legelőször gondoltam... Kizárt. Az nem lehet.
Viharos gyorsasággal egy csomó érzelem hullámzik, vágtat, dübörög át rajtam, még jó, hogy erős a pajzsom, nem érezhető belőle túl sok. Arra, hogy akkor napokig részeg lesz, a szememet forgatom, és egy ingerült szusszanással válaszolok. Ez zsarolás. Ez aljas, érzelmi zsarolás. És valahol szánalmas. Kedvem lenne megrázni, hogy "de hát alfa vagy a kva életbe!", de nem teszem. Még jó, hogy Castor nem kaphat el semmilyen betegséget, mert nehezen kezelhető, hisztis beteg lenne belőle. Mi az, hogy ne tud addig várni? Részegen gyorsan megy az idő ám ... Bár ha ennyire részeg, hogy még egy inged sem tud levenni, akkor komoly nehézségei lesznek. Mozdulatlanul, csak néha néha pislogva várom végig a mutatványt. Ó, nem fázik? De jó! Már aggódtam. És most meg mi ez? Mit kéne éreznem? Dobog a szíve. Hevesen dobog. Felrobban? Én meg összetörtem, és szeretném összerakosgatni magamat romjaimból. De nem, én nem robbanhatok, nem törhetek, nekem a lényegem, hogy én türelmes vagyok és megfontolt. - Megbízol? Ez igazán megtisztelő. - a hangom inkább fáradt, mint ingerült. Ezt már mondta egy párszor, csak éppen én egészen másképpen érzékelem. - S nem tudsz várni, értem. Hát akkor beszéljük meg! Beséltálok a szobába, és ráhagyom, hogy hogyan jut be. Besétálok, és leülök az egyik fotelbe. - Szervusz, Tara! Látszólag nem veszek tudomást róla, hogy a konyharészben észleltem, amint feltehetően hallgatózik. Köszönök neki, kedvesen, még egy halvány mosoly is ott van az arcomon. Nem, vele nincsen semmi bajom. Még ...
Nem igazán tudtam hová rakni a hallottakat, pedig tök egyértelmű volt. Cas k*féli Patrishát. Ez világos, csak valószínűtlen. Oké, korábban is voltak női az alfának. Többségében szajhák, és ha még bele is gabalyodott valamibe az nem tarthatott tovább néhány napnál. Vagy mit tudom én! Sosem beszéltem vele ilyenekről, és nem is akartam. Valahogy mindig olyan természetes volt, hogy ő egymaga van. Hogy ez enyém.(?) Igen. Ő az enyém, én pedig az övé. Még el sem állt a vérzés a vállamon, de ő már gyakorlatilag térden csúszik odakint egy idegen nőstény előtt. Helyesbítek: számomra idegen. Már készültem arra, hogy kimegyek a szobából, és csak úgy társalgás szinten kérdőre vonom Castort, de ekkor meghallom a közeledő lépteket, és jobbnak látom visszaiszkolni a konyhába. Node várjunk csak! Miért érzem úgy, hogy én vagyok itt a felesleges harmadik?! Ez nem így van. Nem kell úgy tennem mintha nem lenne meg minden jogom ahhoz hogy itt legyek. Visszafordulok hát. Megállok a konyha ajtajában, karjaimat összefonom a mellkasom előtt, és várok. Patrisha felé csak biccentek. Nem szándékozom leplezni, hogy mennyire nem fűlik fogam ehhez a szituhoz. Megvárom míg az alfa becsukja az ajtót maga mögött, csak aztán nyitom ki a szám. - Elmagyaráznád, hogy mi a fene folyik itt? - igyekszem visszafogni magam. Mindent hallottam ami odakint történt, de még mindig reménykedek abban, hogy csupán egy nevetséges félreértésről van szó, amin később mindhárman jót fogunk röhögni.
Inkább nem mondok semmit a nyilvánvaló iróniára, mert elfeledteti velem, hogy akkor most tényleg be kell menni, és lezárni ezt az egész hülyeséget. Csak bólintok, és igazából észre se veszem, hogy Pat bemegy a szobámba. A véres inget a jobb markomba fogva én is betántorgok, majd egy laza mozdulattal bevágom az ajtót. Nagyot csattan, de megint nem volt szándékos... Csak most egy kissé nehéz fékeznem és kontrollálnom a mozdulataimat. Megálltam, és a látvány.... Nos, a látvány egy kissé durva volt. Durva volt felfogni, hogy Tara ott áll a konyhában, Patrisha a fotelemben ül, én pedig itt vagyok kettejük között. Pedig ezt akartam. Minden félreértést tisztázni. Igazából Patrisha félreértéseit, mert Tarának nem tartozom magyarázattal, hiszen ő nem a kedvesem. Egészen addig a pillanatig teljesen biztos vagyok ebben, amíg Tara nem kér elsőként számon. Ettől egy kissé elkerekednek a szemeim, de hamar túlteszem magam a dolgon. - Hogy érted ezt? Mondtam, hogy bekötötték a fejemet, azt is mondtam, hogy sz@r van a palacsintában. És most akkor azt hiszem eljött az ideje a takarításnak. Mondom Tarának, majd egy kicsit beljebb ballagok, az ingemet pedig ledobom a földre. Nincs kedvem leülni, egyáltalán nincs. Ki kéne találni, hogy akkor hogy is kezdjek ebbe az egészbe. - Trisha. Azt mondtad, hogy támogatod a döntésemet. Én így döntöttem, azt akarom, hogy Tara itt maradjon. És nem azért, mert mindenkire szükségünk van, hanem mert jó nekem. Most már ő is közénk tartozik, de ez részemről a kettőnk dolgain nem változtat. Se így, se úgy... Ez volt a nyitóbeszédem. A végén arra gondoltam, hogy sem a kapcsolatunkban nem lesz változás, sem pedig a falkában elfoglalt helyén. De azt meg nem akarom, hogy a múlt miatt rivalizáljanak egymással. Nekem mindketten nagyon fontosak, és azt akarom, hogy ezt fogadják el. Kifújom a levegőt, kisterpeszbe igyekszem állni és kara teszem a kezeimet. Hol az egyik, hol a másik nőstényre nézek, és az az érzésem, hogy ketten együtt sokkal veszélyesebbek rám nézve, mint az egész Őslakos falka együttvéve.
Tara érezhetően szintén nem tudja magát teljesen kontrollálni, amit - tekintve, hogy a konyhából, vagy felőle is áradt a piaszag - nem csodálok. Érdekes húrokat rezegtet a szóhasználatával, és a hangsúlyaival. Castor biztos ezt akarta? Biztos két tűz közé akart kerülni? De hát ő mindig is szerette a nehéz és veszélyes szituációkat. A hangokból, a hullámzó érzelmekből, és az ajtócsapkodásból már biztos az egész falka tudja, hogy balhé van a főnöknél. Szerintem most fülüket-farkukat behúzzák, és lapítanak, de holnap majd megindulnak a pletykák. Castor eléggé nyersen válaszol Tarának. Most már csak azt lenne jó tudni, hogy én a sz@r vagyok-e vagy a palacsinta? A szónoklat után úgy döntök, hogy talán inkább a palacsinta. Egy sz@ros palacsinta. Adok némi időt Tarának, hogy kiténferegjen a konyhából, ha akar. Ha nem mozdul, nekem így is jó. - Nagyszerű Castor, hiszen én is ezt mondtam, hogy Tarának itt van a helye a falkában. - felelem szinte már könnyedén. - Először azt sem értettem, hogy egyáltalán mért hagytad ott, de ugye ezt most már tudom. - egy pillantás Tara felé, már ha látom egyáltalán. - De látom, ezt már sikeresen tisztáztátok, és nem fog közétek állni a továbbiakban. Leitták magukat, kissé egymásba gabalyodtak, volt némi bizalmas harapdálás ... a vak is látja, hogy szent a béke. Még ... Eddig minden szép, és sima. Eddig. Eddig az, tényleg, de azért az a bizonyos dolog mégis ott van a palacsintában. - Akkor most már csak egyet árulj el nekem, kedvesem és alfám: mért is lenne nekem jobb, ha Tara meghalna? Ez az a kérdés, amit feltétlenül itt és most tisztázni szeretnék. Mért mondta, és hogyan gondolta. Mert ez nekem egy elég nagy termésnek tűnik. Ha egy kicsit is figyelt akkor Castor, s ha most képes és hajlandó visszaidézni azt a beszélgetést, akkor tudhatja, hogy én egész eddig átöleltem őt. Eddig a mondatig.
Annyira tudtam utálni, amikor ilyen. Amikor nekem fáj valami, akkor szemét vagyok, vagy üvöltök, vagy esetleg mindkettő. De amikor neki fáj, akkor olyan lágy és kellemes csevegő hangon képes reagálni, hogy már attól frusztrált leszek, hogy hallgatom. De nem baj, nem baj, én akartam ennek most a végére járni, úgyhogy emiatt nem fogok hisztériázni. - Nos,igen. Most már tudod, hogy miért hagytam ott, és szerinted teljesen jogos volt. Azt már nem tettem hozzá, hogy akkor barátnők is lehetnének, és kibeszélhetnének engem, vagy aljas női cselszövésekbe rángathatnának. A fenti okokból kifolyólag nem leszek túlságosan szemét én sem, ismételni meg nem akarom magamat. Sok dolgot mondtam ezzel kapcsolatban már Patrishának az irodámban, minden bizonnyal emlékszik. Amikor aztán az utolsó mondat elhagyja a száját... Az nem elég, hogy pont ez volt a baja, de az a körítés mellé... "kedvesem és alfám". Brr. Lehunytam a szemeimet, és a karba tett kezek most a csípőmre vándoroltak. Legalább is az egyik, mert a másikkal megdörzsöltem a homlokomat. Milyen kár, hogy amerikai konyhám van, hiszen így Tara is látott, hallott mindent. Ránéztem, nehogy már az legyen, hogy nem merek ránézni... Csak nem akartam, hogy fájjon neki. - Mert akkor nyilván megnyugodna a lelked, és még véletlenül sem hinnéd, hogy Tara veszélyezteti a posztodat, mint Béta és mint az Alfa kedvese... Persze, lehet, hogy megmondta, hogy nem féltékeny. De eszébe jutott! Megfordult a fejében az, hogy Bétává teszem Tarát. De ez még a kisebbik baj. Az is megfordult a fejében, hogy megérintem a saját véremet! Lehet, hogy Franciahonban ez így szokás, de bármennyire szeretem Tarát, sosem gondoltam rá szexuálisan. Soha. Érzelmileg meg mit vár? Az én vérem, nem másé. Én választottam, kiemeltem a tömegből, kapocs van köztünk és marad is, amíg meg nem halok. Ezen nem tud változtatni, kivéve, ha esetleg megölne.
Lehet, hogy tényleg említette már Cas korábban. De annyira hülye én se vagyok, hogy elfeledjek egy ilyen volumenű dolgot, mint egy barátnő. Nem, ha Castor mondta, akkor nem egyértelműen jelentette ki. Ennek fényében pedig rohadtul nem érdemlem meg ezt a hangnemet. Nem fűztem hát semmit Castor szavaihoz. Elvégre ő az alfa, akkor és ott tesz helyre amikor és ahogyan akar. Jogában áll. Ezt majd négyszem közt vitatom meg vele. Távol álljon tőlem, hogy alá akarjam ásni a tekintélyét. Patrisha viszont... hát ő rohadt biztosan ül abban a székben. Röpke pillantást vet rám mikor arról beszél, hogy tudja mi történt Castor és én köztem Chicagoban, amiért én végül ott maradtam. Na nem mintha elve meghívott vendég lettem volna. Minden beavatott csak az utazásról beszélt, de az én repjegyemet senki nem lobogtatta. El volt az már döntve, hogy ott maradok, és ha nagyon rossz májú akarok lenni, akkor megjegyzem, hogy rohadtul kapóra jött mindenkinek az, hogy én végül rátámadtam az alfára. Rendben, ez a pia volt... De Patrisha később mond egy nagyon érdekes dolgot is. Castorra nézett, de úgy éreztem, hogy a kérdés igazi címzettje én vagyok. És a válasz... Hát azt már nem állom meg szó nélkül... - Béta?! Ez komoly?! - szörnyülködve nézek az alfára. Elrugaszkodok a konyha "ajtajától" és egyenesen Castor elé lépek. Patrisháról tudomást se veszek. Szándékosan, ahogy ő maga se akart észrevenni mikor bejött ide. Részeg vagyok, de annyira nem hogy ne vegyek észre egy ilyen kedves gesztust.- Mióta ismered? Úgy három vagy négy hónapja?! - megrázom a fejem. Látom és hallom ami történik, de nem akarom elhinni. - Mi történt veled? Az oké, ha egy vadidegent viszel az ágyadba, de aztán megteszed a falka második emberének? Liu több bizalmat érdemel, de őt inkább megtaposod! Már csak egy hajszál választ el attól, hogy vegyem a kabátomat és csináljam amit mindig: felszívódjak. Ha tudtam volna amit most, nem jöttem volna el ma ide.
Castor roppant mód próbál meggyőzni engem, de a szobában most én vagyok a legkevésbé problémás, úgy vélem. Az, hogy most neki itt mentegetőznie és ígérgetni e kell, annak egyetlen oka van: sumákolt. Ha nem próbálja előlem rejtegetni a tényt, hogy Tara itt van, meg sem fordul a fejemben az, hogy esetleg lecserélne engem valamelyik posztomról. Akkor nem. Nekem nem, de úgy tűnik ezzel egyedül vagyok. Mert Tarának bizony igen. Ehhez nekem nincs hozzáfűznivalóm. Ha Castor úgy véli, hogy magyarázattal tartozik Tarénak, akkor majd magyarázkodik. Egyébként azzal, hogy Liu több bizalmat érdemelne, valamilyen szinten egyetértek. Bár sejtelmem nincs róla, hogy mi is történt aznap este. Halvány lila segédfogalmam sincsen, mert ha Liu valóban árulást követett el, akkor mért van még életben? Ha meg nem, akkor mégis mi volt ez? A kölyök nem beszél, legalábbis nekem nem. Konkrétumokról nem. Annyit ki tudtam deríteni, hogy azzal a fránya jelentkezéssel kezdődött, de ezt sem tőle tudom, csak visszafejtettem a napot, és rájöttem, hogy akkor éppen csak Castor volt a hotelben. Hogy aztán hogy kerültek a benzinkúthoz??? Na, mindegy, ez a kérdés most nem lényeges, a kölyök él, itt van, dolgozik, és remélem, hogy nem jön ki rosszul abból, hogy Tara belekeveri ebbe. Na de, lássuk, az apa-lánya csörtét, mi lesz belőle! Én most csak egy néző vagyok a lelátón.
Na most, akkor mi is van? Egész eddig Tarát próbáltam védeni a saját szakállamra(persze erről nem tud), most meg én vagyok a rossz? És ráadásul azért, mert párt választottam magamnak? Mi ez az egész? Köpni-nyelni nem tudtam. Nem arról volt itt szó, hogy Tara pótmamája lesz, neki ilyen szempontból semmi köze nincs hozzá. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, és miért viselkedik velem úgy a gyermekem, mint egy féltékeny barátnő. Patrisha meg nem szól egy szót se... - Hogy velem mi történt? - emelem fel a hangom kissé - Azt áruld el, hogy veled mi történt... Honnan veszed a bátorságot, hogy beleszólj a magánéletembe? Amikor én Patrishát majd' száz éve megismertem, te épp Európában csináltad a nem tudom hanyadik egyetemedet... Mi ez az egész, Tara? Néztem rá összevont szemmel, és azt vettem észre, hogy remegnek a kezeim. Nem nagyon, csak aprón, szinte észrevehetetlenül, én mégis úgy éreztem, mintha egy ismeretlen erő kimondottan nagy erővel rángatna engem. Levettem a tekintetem Taráról, és Patrisháét kerestem. Megint kellett egy kapaszkodó. Most mit csináljak? Adjak egy tockost a lánynak? Dehogy is... Soha-soha nem bántanám őt... - Liut meg aztán tényleg hagyd ki az egészből! Azt is elmesélte, hogy mennyire nem lehet vele mit kezdeni, és azt, hogy elárulta a saját Alfáját? Rám hívta az Őrzőket! Az egyetlen olyan közösséget, akik valójában le tudnák szaggatni a tökömet... Most már fújtattam egy kicsit. Nem elég ez az egész ügy a szobámban, még Liut is bele kell keverni. - Mi bajod van most valójában? Az jobb lenne, ha egy hímet kértem volna fel Bétának? Azt még megtehettem volna, de a kedvedért nem leszek b*zi. Az alkohol mellett sokkal könnyebben jöttek a szavak és a kérdések. Nem akartam megbántani őt, féltem attól, hogy most összepakol, és elviharzik, és ezt nem akartam. De nem értettem, nem tudtam mire vélni, hogy ennyire ráugrott a témára...
Hát persze, hogy ő sem hagyja szó nélkül. Gratulálok! Sikerült mocskosul félreértenie.... - Állj a tükör elé, és úgy ismételd el amit az előbb mondtál! - Féltékeny vagyok? Fene se tudja, lehet. Vagy csak váratlanul jött ez az egész, részeg vagyok, és esélyem sem volt felkészülni erre. De ha még hirtelen felindulásból is mondtam amit mondtam, nem kezdek magyarázkodni... És nem, én nem fogom visszaszívni amit mondtam, vagy más szemszögből feltüntetni, mert ez így tálalva már nem tetszik neki. Igazam van. Az meg mindig ronda és fájdalmas. Ezért emeli fel a hangját. Pont ahogy én. - Még mielőtt eltöröd a másik karját is közlöm, hogy semmit nem mondott nekem! Ismétlem: semmit! De nem is Liu volt itt a lényeg, igaz?! Csak terelsz arról amit mondtam, hogy ez inkább az én felelősségem legyen, vagy legalább annak tűnjön. Felszegem az állam, amire józanul nem vitt volna rá a lélek, de így pár lökettel a fejemben nagyon jó ötletnek tűnt. Hát nem volt az. Semmilyen értelemben. - A véred vagyok Castor! Neked elképzelésed nincs arról, hogy ez mit jelent? - visszaveszek a hangerőből. Egyrészt mert semmi értelme a részeges üvöltözésnek, másfelől meg: belefáradtam. Harmadrészt: a legutóbbit nem egy kívülálló előtt fogom ecsetelni, ha egyáltalán megteszem még valaha, mert jelenleg rohadtul úgy fest, hogy egy életre kisétálok innen. Pláne azok után amit a legvégén vág a fejemhez. - Ha ez a véleményed, akkor azt kell mondanom... - elhátrálok néhány lépést a kabátomért -... miden tiszteletem mellett, hogy... - vissza állok elé. Ha ezek után nem üt meg, akkor soha, és holnap mocskosul meg fogom bánni, ám az alkohol csak kimondatja velem.- ... cseszd meg Castor.
Igazán mesteri! Az utóbbi időben Castor mindenkinél kihúzza a gyufát. Mondhatnám, hogy megteheti, alfa, de éppen most nem tehetné meg. Itt, a lihegő őslakosokkal a torkunkban, most nem. Szóval nem is tudom ... Liuval az a baj, hogy kölyök létére tudott olyat tenni, ami még a "nagy Castort" is veszélyezteti? Ez a baj? Benne is riválist lát? Tényleg gyógyszer kéne ... Bizony Tara kisasszony, az élet élvezete és a tudás halmozása helyett mások keményen dolgoztak. És még az nem lenne baj, hogy sokat tanultál, ha használnád valamire. De ugye a saját atyád és alfád sem volt megelégedve a teljesítményeddel odahaza. A következő mondatokra aztán majdnem csuklom egyet. B*zi?! Hát az meg hogy jön ide? Mióta evidens, hogy az alfa és a béta szexuális kapcsolatban áll egymással? Nem mondom, gyakori, de nem törvényszerű. És ha Castor azt feltételezi most, hogy Tara hisztije nem gyermeki aggodalom, hanem féltékenység, akkor mégis, mi történt közöttük iszogatás közben?! Úgy érzem az egész fejem sok-sok ksiebb-nagyobb kérdőjelből áll. Igen, Castor terel. És valóban szereti úgy beállítani a szakításokat összeveszéseket és egyebeket, hogy a másik felelőssége legyen. Liuval akart valamit, amit nem tudott elérni, A jó ég tudja, mi lehetett az, de mivel nem lehetett, valahogy elérte, ezt az árulást. Gőzöm nincs, hogyan. És így a kölyök hibája, és nem az alfa szeszélye lett az, hogy kiesett a pixisből. Érdekes ez a kép. Roppant érdekes. Csak az a baj vele, hogy bennem egyáltalán nem növeli a tiszteletet Castor iránt. "cseszd meg Castor" Opp! Úgy tűnik Tarában sem. Ebből mi lesz ...
Én már tényleg csak azt nem értem, hogy Tarával nekem most miért kell veszekednem? Baromira nem ez volt a lényeg. Patrishát kellett volna meggyőzni arról, hogy nincs oka az aggodalomra Tarával szemben. És azt hiszem, hogy most ott tartunk, hogy nekem kell aggódnom miatta. - Álljak a tükör elé??? Rendben. De akkor gyere velem, mert fogalmam sincs róla, hogy most mi a sz@rért veszekszem veled... Kérdőre vonsz, hogy Patrisha miért Béta, és emellett a reménytelen haverodnak lobbizol? Oké, felőlem játsszuk le, de ne itt, és ne most, mert rohadtul nem ezért rángattam be Patrishát... Bár, ahogy látom, nagyon jól elvan a csendes magányával. Sebes és már némileg határozottabb léptekkel az ablak felé megyek. Már így is tisztult a fejem, mert sokkal inkább érzem magam idegesnek, mint részegnek. A meztelen bőrömet csípi a hideg, és érzem, ahogy libabőrös leszek. De nem baj. Nem érdekel. Így azt se látom, hogy felszegi a fejét. De lehet, hogy jobb is. Próbálok a saját korlátaimhoz képest higgadt maradni, és nem széttörni valamit. Szerintem egészen jól haladok, és azt is remélem, hogy Patrisha is észrevette, milyen jó kisfiú vagyok. Egy nagypofájú kisfiú. A következő mondata viszont lesokkolt. Hátrafordultam, és lassan, nagyon lassan Tara felé kezdtem lépkedni. - Nincs fogalmam? Hogy nekem nincs fogalmam? Azt hiszem ezt már a továbbiakban nem ússzuk meg személyeskedés nélkül. De ez most baromira kiverte nálam a biztosítékot. Atya ég, mit nem adnék most azért, ha megölelhetném Patrishát, és átjárna az a szokásos béke és nyugalom! - Én választottalak. Én mentettem meg az életed, és adtam hozzá a legtöbbet, hogy neked semmi gondod ne legyen. Ennek ellenére hagytam, hogy évekre eltűnj az életemből, és az egyetlen érintkezésünk a banki átutalás olt, amivel finanszíroztam az életedet. Nem bíztál bennem, nem hitted el, hogy meg tudlak védeni Todd-tól. Pedig megtettem. Megöltem, és még ezek után se jöttél vissza hozzám... - rövid szünet - Hát nem hiányoztam? Akkor már nem voltam érdekes? Hmmm? De én sosem adtam fel, mindig vártalak, és csak az számított, hogy boldog legyél... És most, itt vagy. Elb@sztam, mert pont a kötődés miatti érzelmeim miatt féltem attól, hogy Patrisha valamit félreért. És még így is itt akarlak tartani a közelemben, és nem érdekel, hogy ki mit gondol majd a falkában. Látod Tara, ezt jelenti az, hogy a vérem vagy, és ez a kötődés, amiről azt merted feltételezni, hogy fogalmam sincs róla. Tényleg kitisztult a fejem, hogy ennyi mindent el tudtam mondani szépen, és összefüggően. Nem volt agresszió a hangomban, inkább csalódottság. Hiába volt több, mint kétszáz éves, most azt éreztem, mintha 1-2 éves kölyökként kellene neki fejmosást tartanom. A kabátjához megy, én pedig felhorkanok. - Látod, pont erről beszéltem. Akkor jó, ha minden rózsaszín, ha megérintheted az arcomat, vagy ha rád teszem a jelemet. Addig van kötődés. De ahogy szóváltás van, inkább elmész. Szép. Gratuláltam neki ironikusan, de a búcsúzást nem pont így képzeltem el. "Cseszd meg Castor"... Megint azt éreztem, mint amit Chicagóban. Fájt és bántott, és megérdemelt volna egy atyai pofont, de rettegtem, hogy utána valóban nem látom soha többet. Így hát, az ideg, amit belém vágott, nem egy pofonban teljesedett ki. Az eredmény nem volt sokkal jobb. Felé nyúltam, majd elkaptam a blúzt, ami rajta volt, hátrarántottam, egyenesen a szoba belseje felé. Valószínűleg lehetett annyi erő a rántásomban, hogy megtántorodjon, vagy akár el is essen. - Valóban? Ez a véleményed? Hogy csesszem meg? Kérdeztem halk morgással, és felé közelítettem. Az agyamat átvette a vörös köd, úgy éreztem, hogy lassan teljesen elborul az agyam. ~Nem akarom bántani...~ Küldtem egy s.o.s. gondolatot Patrisha felé. Szükségem volt rá. A fejemben olyan gondolatok cikáztak, amiktől legszívesebben férfiasan elbőgtem volna magam... - Ha tényleg ennyi a véleményed... - kezdtem morogva, ám bekúszott némi instabilitás a hangomba - ... akkor most tényleg menj el, de akkor soha többet nem akarlak látni. Nem akarom, hogy az alkohol miatt menjen tönkre, ami el sem kezdődött... A karom megfeszült. Menekülni akartam volna, ki a szobából. De nem lehetett, ezt a beszélgetést én akartam, elég ciki lenne, ha megfutamodnék. Én. Castor. Felüvöltöttem, a kezem meglendült, és közelebbről megismerkedett a falammal. Újfent. Oda is veszek egy képet b@sszameg... A gipszkarton tört, szakadt, de legalább jobb volt. Ott hagytam Tarát, ahogy éppen volt, és a Patrisha melletti fotelbe vetődtem, arcomat pedig a kezeimbe temettem. ~Ez most nem történik meg, ez most nem történik meg...~ Mantráztam csak úgy magamban, és egyszerűen csak fel akartam ébredni ebből a rémálomból.
- Nem arról beszélek, hogy milyen felelősséget vállalni valakiért, Castor. Még mindig tartom amit az irodádban mondtam az emberkölkökről meg az apjukról.- próbálom helyesbíteni azt a félreértést, de nem úgy látszik, hogy hallja is amit mondok. Igazából én arról beszéltem hogy ő nem tudja milyen megfelelni valakinek. Az ő nemzője lepasszolta Todd falkájában, aztán továbbállt. Nekem ott volt Ő, szeretett és igen, óvott még a széltől is... már amikor észrevette ha fúj. Miatta álltam ki mindent amíg bírtam. És amikor igazán, de valóban szüksége volt rám, azonnal összecsomagoltam és rohantam Chicagoba dacára mindannak amit az a város jelentett nekem... Az én időmben még nem léteztek olyan kifejezések, mint a nemi erőszak, vagy egyéb természetű bántalmazások, szóval amikor azt mondom, hogy Todd gyűlölt, akkor valójában ezekről beszélek. Castor attól nem védett meg. Nem is tudott volna. Tisztázni akartam vele ezt is, mert olybá tűnik, hogy még mindig nem érti: nem tőle léptem le, hanem Chicagóból menekültem el... csakhogy Castor folytatta, én meg inkább megtartottam magamnak a dolgot. Ha eddig kussoltam, hát ez után is fogok. Nem mentem az irhám egy vitából. Ilyen áron biztos nem. Hamar rájövök, hogy milyen bölcs döntés volt ez... Castortól ugyanis érkezik a következő atyai pofon, mire nekem még a lélegzetem is eláll. - Ne merészeld úgy beállítani, mintha te nem akartad volna hogy hozzád érjek! - Hitetlenkedve nézek az alfára. Nem akarom elhinni, hogy képes volt pont ezt a fejemhez vágni. Ő is mocskosul jól tudja, hogyha nem osztja a lapot, akkor nekem sosem lett volna merszem hozzá. Ezt nem érdemeltem meg. Tehetetlen düh söpört végig rajtam, a kezeim ökölbe szorultak. Ha valaki más állna itt előttem, már feltéptem volna a torkát. Vagy csak kísérletet tettem volna rá. A késztetést csak fokozza a momentum amikor ő megrángat, én meg a lendülettől elterülök a földön. Szemeim sötéten villannak, a karmaim, agyaraim hosszúra nyúlnak, és máris készen állnék nekimenni a saját nemzőmnek. Megint. Míg feltápászkodok, görcsösen ragaszkodok emberibb oldalam utolsó pislákoló lángjaihoz is, amik még emlékeztetnek arra, hogy kivel állok szemben. A testemet belülről feszíti, marja a harag, szembe könnyek szöknek a tehetetlen dühtől, és amikor megszólalok, a hangom már sokkal inkább a farkasomé mint az enyém. - Soha többé nem kereslek. - a gipszkarton reccsenése és a korábbi kiabálások után már szinte csak suttogok. Míg kifelé megyek a lakosztályból, át a folyosón a lifthez, végül ki az épületből, emlékképeket küldök felé. Ha fogadja a jeleket, akkor láthatta az én kameraállásomból a napot amikor először ébredtem vérfarkasként. Az első arc amit láttam, az övé volt. Megmutattam neki hogyan láttam őt az étteremben, mikor felröhögött, majd azt ahogy lehunyt szemmel beledönti arcát a tenyerembe. Az utolsó képek már közel sem ilyen vidámak... Felzokogok az emlék láttán, de ha még fogadja a "bejövő hívást", félreteszem a gátlásaimat hogy megmutassam neki azt is, ahogy kétszáz évvel ezelőtt Todd részegen betámolyog a szobámba, a következő képen inge félig már kigombolva, aztán ugrás arra arra a részre amikor megráncigál, és ellök a földön ugyanúgy ahogy Castor is az előbb, amit szintén megmutattam neki csak úgy összehasonlítás gyanánt. Majd még pár képet saját magáról ahogy tombol Chicagoban, és ugyanezt Toddról is... Castor bizony azzá vált, (vagy csak nagyon közel jár ahhoz hogy az legyen) akit egykor mindketten megvetettünk. És ezzel elérkeztem a lényeghez. Nem. Nem keresem őt többé...
//Részemről ez így ennyi. Köszönöm a játékot nektek ^^ Egy élmény volt //
Nem tudom, mennyire akartam én jelen lenni a családi szennyes szétteregetésénél. Vagyis, tudom: semennyire. De mostanra már sikerült megértenem, hogy Castor zűrös viselkedésének az ügy kapcsán nem én vagyok az oka és forrása, hanem a gyermek. Nem tudnám angyali teremtménynek titulálni, az kétségtelen. Szépen, és kölcsönösen megmondják a magukét egymásnak. Csak abból tudom, hogy még észlelik a jelenlétemet, hogy Castor rám pillant, Tara meg még véletlenül sem néz erre. Amikor a lány elkezd átváltozni, némileg feszültebb leszek, ugrásra kész, bár nem tudom, mit is tehetnék, ha egymásnak rontanak. De nem ez történik, az egyikük elhagyja a süllyedő hajót. Még mindig nem mozdulok meg, mert csak így tudok valóban higgadt és türelmes maradni, ha egyszerűen ellenállok minden változásnak. Még kell egy kis idő, hogy a feszültség fojtogató aurája csillapodjon, és hagyjon levegőhöz jutni. S közben még valami történik, érzem a rezgését a levegőben, és azt, ahogy hullámokat ver Castoron. A kérdés, hogy lesz belőle cunami, vagy sem.
Hogy ezen most miért is nem lepődök meg? Nem is tudom, talán azért, mert az én vérem? Igen, határozottan ezért. Hagyom, hogy kimenjen, mert valahol már számítottam rá. Hogy mit vág még a fejemhez? Nem érdekel. Még mindig ott ülök, teljesen mozdulatlanul, hallom, ahogy az ajtó csapódik, és megint ráült a szobára a kínos (nagyon kínos) csend. Csak lélegzek ki és be, a szívem pumpál, és nagyjából ennyi is az összes életfunkcióm. A fejem kissé fáj, érzem, hogyan ág vissza az alkohol. Már nem édesget, már nem nyújt békés menedéket, egyszerűen csak megbosszulja azt, hogy galád módon elfogyasztottam, kihasználtam, aztán olyan hirtelen elfeledkeztem róla. Képek jelennek meg a fejemben. Olyan képek, amik akár az enyémek is lehetnének, de a pozíció más. Tara bombázott, eleinte szép és kedves emlékekkel, de aztán jött a borzalom. Todd kúszott be a fejembe, és az, hogy mit tett Tarával. Ahogy az az állat tombolt, tört, zúzott válogatás nélkül, utána pedig már magamat láthattam ugyan ebben a szerepkörben. Remélem, az öreg harcos most büszke rám... Mert akkor legalább egyvalaki értékelné az életemet, amit jelenleg én magam teljesen feleslegesnek gondolok. Tara egyre távolabb kerül, és fogalmam sincs mennyi idő telt el, de végül teljesen eltűnt. Felemeltem a fejem a kezeim biztonságából, és a fény kifejezetten bántotta a szememet. Szó nélkül álltam fel, bár a fejfájás eléggé megnehezítette a mozdulataimat. Elsétáltam az ajtóig, hogy egy egyszerű mozdulattal lekapcsoljam a villanyt. Már csak a parkoló lámpáinak fénye szűrődött be sárgásan. Semmi több. - Nem kell maradnod, pihenj le nyugodtan. Szóltam halkan Patrishának. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész nem vitt minket előrébb, sőt, igazából csak még jobban hátráltatott a dolog. Még mindig nem értettem, hogy miért és hogyan jutottunk el idáig, de az tény, hogy én nem emiatt hívtam be a szobámba. De mégis honnan tudhattam volna, hogy Tara borítja ki a bilit, még durvábban, ahogy azt Patrisha tette délután. Azt azért nem mondtam ki, hogy sajnálom, hogy így alakult, és nem akartam ebbe a helyzetbe hozni. Úgy is tudja... Ha nem tudja, akkor meg olyan mindegy már nekem. De azért gondolhatná... - Mennyi időre van szükséged? - kérdeztem, anélkül, hogy ránéztem volna, mert nem akartam szembesülni a megrovó esetleg csalódott arckifejezésével - Várj, máshogy kérdezem. Kell még egyáltalán idő? És nem, ezzel nem arra utaltam, hogy már most eldöntötte, hogy a nyakamba ugrik, és minden újra rózsaszín lesz. Mert minden bizonnyal, ha én ültem volna végig ezt a néhány percet, akkor egyáltalán nem lenne szükségem egy percre se ahhoz, hogy egy farkaséletre magasról tegyek saját magamra.
Valami tombolásra számítottam, de nem következett be. Ez azt jelenti, hogy Castor rendesen a földre került. Ezeket a pofonokat már nem lehet eltörölni, megkapta, megkaptuk, elcsattantak. Most az egyetlen jó dolog, ami előre visz az, ha levonjuk a tanulságot és továbblépünk. De előbb tudni kéne, hogy hová. Nem kell, hogy maradjak? És egyedül merjem hagyni? Persze, ugyan mit tehetne? Ki csak nem nyírja magát ... Hogy mennyi időre van szükségem? Sóhajtok egy nagyot, felkelek és odalépek Castorhoz. - Nem kell már idő. - apró csókot nyomok a homlokára. - Ha nekem ilyen lányom lenne, lehet, időnként én is megpróbálnám letagadni. Na, tessék, ennyi a rövid összegzésem az előbbi nagyjelenetről. Vagyis nem, ez még nem az összes. - De veled se könnyű ... de nem ám ... - csóválom meg a fejem szemrehányóan.
Amikor kimondta, hogy nem kell már idő, éreztem, hogy erősebbet dobban a szívem, és lélekben már felkészültem, hogy akkor most megyek és kipakolom az összes felsőt a lakosztályából, és néhány alsót, zoknit, meg törülközőt. De aztán gyorsan folytatta a dolgot, és... Nem tudom. Ott állt mellettem, és gyengéden homlokon csókolt. Mintha azon a helyen, ahol megérintettek az ajkai, egy pillanatra megszűnt volna a fejfájás. De nem tudtam reagálni rá semmit, még a kezét se fogtam meg. Nem miatt, hanem magam miatt, és azért, mert jelenleg testileg és lelkileg eléggé le voltam zsibbadva. A szemrehányására se reagálok túlságosan intenzíven. - Tudom, benne van az apró betűs részben... Mert hát ezzel nem mondott újdonságot. Azért voltam sz@rul, mert már akkor, amikor nem mondtam el Patrishának, hogy Tara itt van, már akkor tudtam, hogy nem fog menni egyszerre mindkettőjük igényeinek a kielégítése. Ha most Tara nem megy el, akkor Patrisha tette volna meg. - Nem vagyok jó apa. Nem vagyok jó társ, és már abban is kételkedem, hogy a vezetésre alkalmas vagyok. Nem akarlak ennek kitenni, de ellentmondani sem akarok magamnak. Kikészülnék, ha kiraknád a szűrömet, de egyúttal meg is érteném. Most először néztem fel rá, és tényleg nem akartam tönkretenni sehogy se, pedig sikerül napról napra mindig sikerül beújítanom valamit. Felsóhajtok. - Csak azért vágtam a fejedhez Philippe-t, mert tudom, hogy nem ehhez vagy szokva, hanem az összetartáshoz, a harmóniához... És azért ez nekem se a legkönnyebb így.
Castornak lelkizős hangulata van! Ilyen hosszan nem is tudom, hogy hallottam-e már érzelmekről és lelki dolgokról beszélni. Kicsit megcirógatom, meglapogatom a vállát, óvatosan jelezem, hogy nem húzódnék el a testi kontaktustól, de nem tudom, hogy ő most kívánja-e. - Oh, azért az sem a nyugalom és harmónia szigete volt. De sokkal ... hogy is mondjam ... sokkal pontosabban meg voltak szabva a keretek, és mindenki tudta, hol a hely, és melyik cselekedete az, ami már feszegetésnek számít. Szóval csak szándékosan lehetett bajba kerülni. Ezt erre a falkára nem igazán tudom elmondani. Nem vagyok benne biztos, hogy Ash, Amber, Liu tisztában van vele, mikor mivel kerülnek bajba, és főleg, hogy mi az, amivel kimászhatnak, ha már benne ülnek nyakig. És én sem tudok nekik tanácsot adni, mert őszintén szólva én sem tudom. És ez például engem kellemetlenül érint, ha bétaként gondolok magamra. - De azért egy pár évtizedet lehúztál alfaként, szóval nem lehetsz teljesen reménytelen. - teszem hozzá egy facsali vigyorral. A másik két minőségéről még nem alkotnék véleményt. Az egyikben nincsen információm elég, a másik meg ... hát az még alakul.
Jó, amit mondd, abban van valami. De az Újvilág annak idején nem rendelkezett olyan megalapozott társadalmi normákkal, mint Európa. Könyörgöm, amikor én kölyök voltam, még Chicago sem létezett! Öregebb vagyok, mint egy nagyváros. Hehh. A régi motorosoknak, mint amilyen Duncan, vagy Tara, nem volt gond ez a sötét, erőszakos életvitel. De sok a kölyök, sok a fiatal, és ők ezt már rohadtul nem tudják megérteni. Nem eshetek abba a hibába, mint Todd... Ő is megrekedt egy szinten, nem tudott haladni a korral. Nekem haladnom kell, vagy jobb, ha már most kihív valaki. - És akkor most mit kellene tennem? Hirdessem ki, hogy mostantól elfogadom, ha valakinek tisztességes állása van, és az sem zavar, ha valaki nem akar harcolni, mert mindenkinek a saját döntése, és egyébként liberális lettem? Kérdezem tanácstalanul. Mivel megérintett, így én is jobban merek kezdeményezni. Egyszerűen csak megfogom a kezét. Szívem szerint beleültetném az ölembe, de nem akarok olyat tenni, ami esetleg már túl sok lenne a számára így hirtelen. A következő megjegyzésére kissé felnevetek, de nem a jó kedvem miatt. - Ja, persze. Tök jó vagyok, ha valakit fenyíteni kell, vagy lerántani az alvilági körökbe. Mi egy... Famiglia voltunk, ha úgy tetszik, én voltam a Capo Crimine. Senkinek nem volt kérdés, hogy mit teszünk, miért és hogyan élünk. De már alig maradtunk, az újaknak meg nem tetszik, hogy a régi mentalitás még mindig jelen van. Nem akarnak a család része lenni, de régen minden olyan flottul ment. Ezt nehéz nekem megváltoztatni. Mi dispiace... Attól függetlenül, hogy itt sajnálkozom, attól még talán valóban ez volt a probléma fő forrása. A vérfrissítés. Ezért nem bírom a kölyköket. Mindegy egyes új kölyök közelebb taszít a szakadékhoz, hogy adjam fel a régi elveket. - De én most rólad akarok beszélni. Vagy rólunk. Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a társalgás középpontja, ráadásul számomra mindez másodlagos. Ha úgy kelek fel holnap reggel, hogy nincsenek kettőnkről konkrétumok, akkor a feladataimat sem tudom megcsinálni, vagy átgondolni. Nem zsarollak, ha olyat mondasz ami nem tetszik, az se "baj", csak ne legyünk olyan bizonytalanságban, mint eddig...
Azon, hogy Casotr liberális lesz jót kuncogok. Nem, nem hinném, hogy ez bekövetkezik. A baj nem is itt van. Nincsenek különösebben a szabadságukban korlátozva a falkatagok. Inkább a káosszal van a gond. - Nos, ami kettőnket illeti ... ez azért összefügg azzal, amiről beszéltem. Tudod ... még mindig én vagyok a bétád. És ha valaki nem igazodik ki a rendszeren, annak esetleg megfordulhat olyasmi a fejében, hogy nekem tesz fel kérdéseket. És eléggé kínos vállat vonogatni ilyenkor, drágám. Nem, még nem fordult elő ilyesmi, nem kérdezett tőlem senki ehhez hasonlót. De még előfordulhat. - Arra nem gondoltál, hogy a helyzet nem reménytelen, csak nehéz? Ha te is látod, hogy a mostani élet sokkal másabb, mint ami a falkában van, akkor azt is sejtened kéne, hogy átállni rá sem könnyű, és több időt vesz igénybe. Ha te nehezen haladsz a a korral, akkor sejtheted, hogy ők is nehezen haladnak ... visszafelé ... Ezt a visszafelé-t óvatosan ejtettem ki. Nem degradálásnak szántam, csak az ellentétes irányokat akartam érzékeltetni. Közelebb húzódtam hozzá, és átöleltem ellensúlyozásképpen, s a fejemet a vállára támasztottam. - Ami kettőnket illeti tehát ... - térek vissza a kérdésre -, mint egy párt ... nekem is nagyjából az fáj, ami Tarának. Amikor valamiről úgy véled, hogy nem fog sikerülni, akkor megpróbálod úgy intézni, hogy a másik adja fel, vagy rontsa el, hogy neki legyen bűntudata. De sem én, sem Tara nem olyan kicsi már, hogy ez bejöjjön. Attól tartok, a többieknél még működhet itt-ott ... - Manipulálsz. Egészen jól megy, de hasznosabb lenne falkán kívül alkalmazni.
Kezdőlap
//
//
//
