~ Mindketten nyűgösek vagyunk. Elnézést! Két napja nem alszom rendesen. Remélem, ma már senki nem fog verekedni, mert ha a fájdalmakba nem is lehet belehalni, az alvásmegvonásban igen. A köszönet természetesen jól esik. Azt hiszem a második felén akartam ki. Nem vagyok testőr, nem is akarok az lenni. De itt nem is erről volt szó. Most mondjam azt, hogy kellett oda valaki, aki lehetőleg végig észnél van? Megint csak összevesznénk ezen is. ~ Igen, nem lett komolyabb baj, békében váltak el egymástól. De némileg aggaszt, hogy mi lesz ebből. Ha egyvalaki ilyen könnyen megtudja, akkor megtudja más is. És ő teljesen védtelen. Az első napok roppant rizikósak lesznek, amíg az érzelmei hullámzanak, és messziről lerí róla, hogy valami van vele. Most, hogy az egyéb ügyek megoldódtak vagy nyugvópontra jutottak, Max problémája az elsődleges számomra. DE egyenlőre tanácstalan vagyok. Igaz, amúgy sem léphetnék semmit, amíg nem ismerem az ő álláspontját az egészről. Az meg ... nos, az még nem alakult ki, majd csak pár nap múlva leghamarabb.
~Mondtam én, hogy testőr leszel? Meg sem fordult a fejemben, és ahhoz előbb harcolni is meg kellene tanulnod, nem csak gondolkodni.~ Piszkálódom, és mosolyogni próbálok, de nehéz. Inkább iszogatom a kávémat. ~Neked egyébként is a szellemi ügyek felé kellene elmenned a későbbiekben. De jó is, hogy eszembe juttattad. Mortimer azt mondta, hogy támogat bennünket abban, hogy védőszellemet kapjunk, és hajlandó lenne segítséget adni hozzá. Egyébként, a jutalom első része az, hogy kibuliztam, hogy az Őrzők segítségével az egyetemi laborok egy részében folytathasd a kutatásaidat. A másik jó hírem, hogy kapsz tőlem egy kocsit.~ - hagytam egy kis szünetet - ~Persze, csak ha van rá igényed. De ha nincs, válassz egy autót, és megkapod az árát készpénzben. A kávénak annyi. Felkelek, és elkészítek még egy csészével. Úgy tűnik, hogy bírja a gyomrom, szóval egyelőre nem aggódok. ~Nézd Gabriel... Eddig, ha gondunk volt egy emberrel, azt eltakarítottuk. Nem tudom, mit mondjak. Talán felvethetnéd neki, hogy menjen el az Őrzőkhöz. Akkor farkas sem lesz, és talán lesz mód arra, hogy ők kezeljék a dolog elfogadását. Ez a dolguk, nem? Csak értenek hozzá... Ez volt azt hiszem a legértelmesebb dolog, amivel hozz tudtam járulni a gyerek témához. Egyébként minden tiszteletem Gabrielé, hogy ilyen nyomással a hátán végigbulizta a tegnap estét. Le a kalappal.
Mortimerrel én is beszéltem már erről a szellemes dologról, még korábban, hogy van ilyen, és ez nem csak legenda, hanem tényleg manapság is működő "intézmény". De csupán általános információkról volt szó, arról nem, hogy ez hogyan érintene minket. S pláne nem gondoltam volna, hogy Castor lesz az, aki ebben az ügyben először lépni fog. De amikor arról beszél, hogy laborozhatok, az ezt az egész szellemesdit egy pillanat alatt elsöpri. Az autó, az valóban nagyon kéne. Azt is terveztem, hogy a korábbi pénzjutalomból arra költök, csak még meg akartam várni, hogy legyen egy pár havi fix fizetés a hátam mögött. S ha Castor arra számít, hogy majd most szabadkozom, akkor nem fogom tenni. Mert erről szól a falka. A laborkísérletek amúgy sem egy hobby. Az autó pedig azt jelenti, hogy hatékonyabb és mozgékonyabb leszek. Nem kell állandóan mástól kölcsönkérnem a kocsit, ha valami olyan elintéznivalóm van, ami gyalog nem megy. Aztán a következő megjegyzése lefagyaszt mindent. Értem én, hogy nem akarja ezt a mostani esetre is alkalmazni, de már az említésétől is kiráz a hideg, hogy Maxnek baja essen. ~ Castor, most találtad meg az öcsédet. Csak gondolj bele, mit akarnál tenni, ha valaki az életére törne ... Tudom, ő farkas. De ugye nem ezért ápoljuk most itt a hotelben ... attól már rég halott lenne. Próbálok megnyugodni, mert hát tényleg nem fenyegetés volt, csak egy megjegyzés. Veszek egy mély levegőt, és iszom pár korty teát. ~ Nemsokára találkozom vele, és megbeszéljük a helyzetet. Tegnap alig egy pár szóra futotta, hiszen indultunk. Nem leszek a hotelben, kinn találkozunk, de ha valami gond van, mobilon elértek.
Éreztem Gabrielen, hogy nagyon örül az ajánlataimnak, de egyelőre nem fejezte ki szavakkal. Hát persze, a fia most sokkal jobban érdekelte. Erőt vettem magamon, és már csak a tegnapért cserébe sem szakítottam félbe, és hajlandó voltam megjegyzés nélkül csak a fiával foglalkozni. Azért az egy kicsit döbbenetes, hogy így összeérnek a szálak. Nem? Neki lett egy fia valahonnan a semmiből, nekem pedig egy öcsém, aki feltámadt a hamvaiból, és ahhoz képest elég jól néz ki. Ezen egy kicsit elkalandoztam, de közben figyeltem rá. ~Nem tudom, Gabe. Biztos, hogy feltámadna bennem a védelmi ösztön, már csak azért is, mert én vagyok az idősebb, pedig tudom, hogy minden bizonnyal meg tudná védeni magát...~ - na ja, erről azt hiszem tudnék nyilatkozni - ~De ez most csak a srácon múlik. Ha van olyan higgadt és megfontolt, mint te, akkor nem lesz semmi baj vele. Szerintem. Bár gyanítom, hogy Gabe még nem tud nyilatkozni arról, hogy mit sikerült átörökítenie a gyerekbe, de ez előbb-utóbb kiderül. A srác már túl van az első álmatlan éjszakáján, az is lehet, hogy sikerült megemésztenie a dolgokat. Szerintem Patrisha is békés volt vele, természetesen csak azok után, hogy kielégítő válaszokat kapott. Szóval, intézik ezt ők szépen, csak azért ütöm bele az orrom, mert Gabe stresszel rajta, és ha már itt van, akkor igazán megpróbálhatom megnyugtatni őt. ~Nyugi, akkora gond biztos nem lesz, hogy elrángassunk a fiadtól. Hazai pályán egyszerűbb az élet. Egyébként... Van már ötleted, hogy mit fogsz neki mondani? Vagy inkább csak ismerkedtek?~ Érdeklődtem, majd átnyúltam az asztal felett, és lenyúltam egy kenyeret a tálcáról.
Jó, hát igen. Egy cipőben járunk. Lassan kezdek megnyugodni. ~ Azt mondta sok kérdése lesz. Elsősorban valószínűleg szorosan rólam. Esetleg az anyjáról ... nemrég meghalt, mondtam már? Szóval az egész úgy kezdődött, hogy az anyja meghalt, és amikor rendezte a holmijait, talált egy fényképet, amin az apja van, akit eddig soha nem látott. És meglepődve fedezte fel, hogy az a fickó az egyik tanára az egyetemről, szóval ő is biológus, tanítottam. Nem esett messze az alma a fájától. Nem kevés büszkeség van bennem emiatt, meg egyáltalán. Egy férfinak mindig dagad a melle, ha az utódairól van szó, főleg, ha éppen a nemzőképességével vannak gondok, és mégis összejön. ~ De ti is egy jó eresztés lehettetek, ha ketten is megéltétek ezt a magas kort. Az öcséd életrevaló volt kicsinek?
Ketten is kiválasztásra kerültek, és életben is maradtak. Ez szintén figyelemre méltó. Gondolom nem tolakodás ezt megkérdezni, hiszen ha ennyire szereti az öccsét, akkor biztos kellemes emlékei vannak róla.
Hát, ha csak nem lett időközben farkassá a kedves asszony, akkor gyanítható volt, hogy egyszer be fog következni ez a nap is. Bár, ha abból indulok ki, nem lehetett olyan régen ez az affér, talán még javában élnie kellene... ~Nem, nem mondtad. Nem tudom, mennyire érint meg, de azért részvétem. Nagy nehezen, miután megkentem lekvárral a kenyeret, lecsíptem egy falatot, és nekiálltam enni. Húha, szerinte vagy fél óra lesz, mire le tudok gyűrni egyetlen szelet kenyeret, ami valljuk be, alsó hangon sem kielégítő mennyiség. Egyébként is, hús kéne. Hús. ~Mennyivel nagyobb mákod volt, mint nekem! Ha a neved lett volna gyanús... Tényleg, Simmons? Vagy mi a neve? Azon meg nem csodálkozom, hogy sok kérdése van, és még jól is jár, mert nem csapja le érte senki...~ Rágódtam egy kicsit a saját kölyökkoromon. Ó, én is kérdeztem volna, ha hagyják. Egyedül Jeremy volt az, aki foglalkozott ezekkel a dolgaimmal, de ő sem a végletekig. Nekem meg kellett tapasztalnom a dolgokat, aztán abból elég egyértelmű válaszokat szűrhettem le. ~Hát de Lucák vagyunk, vagy mi a szösz... Egyébként kicsinek iszonyatosan aktív volt- Tíz-tizenegy éves lehetett talán, amikor utoljára láttam. Mivel ő volt az egyetlen fiútestvérem, sokat voltunk együtt. A húgaim inkább csak etették meg gondozták. De mi lovagolni jártunk, ugráltunk a lagúnába, és mindig ott volt, amikor a nagybátyánk kardforgatásra tanított. Hogy aztán mi lett vele, arról fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy velem együtt akart katona lenni mindig is, és akkoriban nem volt nehéz egy ilyen álmot valóra váltani. Nem hát, hiszen a törökök jöttek, mintha valamit ingyen osztogattak volna. Én is szerettem volna harcolni, de én a városi testőrségben, nem a harcmezőn. ~Akkor mi kell, pénz, vagy kocsi?~ Kanyarodtam vissza azért az elejére.
Mennyire érint meg? Ez egy jó kérdés. ~ Köszönöm. Annak idején én ugye eleve nem akartam belemászni abba a kapcsolatba, így távol tartottam magam a dologtól érzelmileg. De hát nem kezdek vele, ha nem lett volna szimpatikus. De engem egyetemistaként ismert, és a diploma után leléptem, másik személyiséget vettem fel. Így aztán nem is tudtam, hogy teherbe esett. Nincs nagyon értelme ezen rágódni, már változtatni nem lehet. Sokkal inkább sajnálom azt, hogy van egy fiam, és nem láttam felnőni, nem lovagolt a nyakamban, nem én tanítottam meg biciklizni ... ~ A pénzt kérem, mert jelen helyzetben én gyorsabban elintézem a vételt, mint te. És köszönöm. Ami meg a labort illeti, máris lenne három, sőt négy érdekes kutatási téma. Az egyik, az én meg a fiam. Jó lenne tudni, mit örökölt, és hogyan. A másik az Liu. Van tőle pár mintám az elöttről, hogy átharaptad. A harmadik, az te meg Liu és Tara. Mi a közös bennetek. És a negyedik, az te meg az öcséd. Ha ezt a négyet így összekombináljuk, rengeteg dolgot megtudhatunk a vírus működéséről, és arról, hogy pontosan hol is avatkozik be. Nem akarom Castor ezzel untatni, de kb. ez az a része az ügynek, ami még könnyen érhető, a kiindulópont, a motiváció. Ez a helyzet most olyan, mintha egy roppant bonyolult kirakósnak egyszerre igen sok darabja került volna a kezünkbe.
Mennyire érdekes, hogy biztosan vannak a világon olyan farkasok, akik gyereket akarnak. Tudatosan. Na, azoknak soha nem jön össze, vagy a nő öregszik ki abból a korból, hogy megfoganjon. De aki nem tervez, és a suli mellett tart egy barátnőt, ott a tudta nélkül megtörténik. Az életnek még mindig jó a humora. ~Tudom, hogy nem tudtad. Akkor szinte biztos vagyok benne, hogy nem jössz velünk, mert a közelében akarnál maradni. Majd azért mesélj, mire jutottatok. De az Őrzőket én talonba tenném a helyedben. Ha még esetleg könyörögne is, hogy farkas lehessen, akkor is többet idegeskednél az épsége miatt, mintha az Őrzők világosítják fel.~ Nem, még mindig nem jó így ez a kenyérevés, úgyhogy a félig elfogyasztott lekváros csodát visszadobtam sértődötten és duzzogva dobtam vissza a tálcára. ~Rendben. Akkor pénz.~ - inkább nagy nehezen felkeltem, minthogy egyek. Legalább valami hasznosat is csinálok. Néhány percre eltűntem a hálószobában, majd egy csekkel tértem vissza. ~Tessék. De nehogy aztán nekem valami romhalmazt vegyél! Adj magadra...~ Letettem elé a csekket, 10.000$-ról. Végül is, csak az életemet mentette meg, nem? De azt hiszem, egy időre elég volt az adakozásból. ~Mit gondolnál arról, ha Ash esetleg Gyógyító lenne?~ Teszem fel a kérdést hirtelen.
~ Nos, ha farkas akarna lenni, akkor sem lennék hajlandó ez ügyben most tenni semmit. Legfeljebb pár év múlva, ha már tudjuk, hogyan alakul a jövőnk. Addig meg hátha talál magának egy nőt, és akkor még unokáim is lehetnek. Micsoda ábrándok! Igen, ez azonnal megfogalmazódott bennem, hogy ha a fiamat nem is láttam felnőni, még láthatom az unokákat. Átveszem a csekket, és az összeg meglepően nagynak tűnik, de hát ha nem költöm el az összeset, akkor majd valami más hasznosra fordítom. ~ Ash? Először meglep a kérdés, de aztán belegondolok. ~ Úgy láttam, képezte magát ezen a téren, a gyakorlati teendők terén előrébb jár, mint én. Én még soha nem varrtam össze senkit. Eret is most "hegesztettem" először. Eddig csak olvastam róla. Lenézek a két ujjamra, ami megégett. tényleg, mégiscsak van fizikai sérülésem nekem is. El is feledkeztem róla. Mondjuk, nem ez fájt a legjobban éjjel sem ...
Unokák? Atya ég. Azt hiszem, egy kicsit elszállt vele a ló a nagy boldogságban. Bár, nem megvalósítható, és az lesz a jó benne, hogy egy idő után megismerheti már az utódait, persze csak egy kis időre. Azt se fogják tudni, hogy kicsoda. De miért lenne jó egy csapat vadidegen? Nem értem. De ha neki most ez a répája, akkor hagyom, hogy rágcsálja, amíg jól esik. ~Azért egy kicsit megkönnyebbültem, már a kocsiban is, amikor ezt mondtad. Nem tudom, hogy mit csinálnék, ha most épp le kéne beszéljelek a dologról. Vélhetőleg nem tudnám jobb belátásra bírni. Ha meg megölöm a kölyköt, akkor Gabriel itt hagy, az meg nagyon nem hiányzik. Tényleg! Lassan ideje lenne írnom Victoriának egy képeslapot, meg egy családi fotót hozzá: Pat, Tara, Benito és Gabriel, ahogy ölelkezve vigyorgunk a kamerába, mögöttünk pedig a lassan lángoló hegyek. Sose gondoltam volna, hogy valaha csak egy szikrányi tette is lesz, ami miatt örülhetek jelentéktelen létezésének. ~Én is épp erre gondoltam. Meg akkor persze képződhetne tovább is. Erre is fel kell készülnünk. Te mégis jobban látod a dolgot, ezért adok a véleményedre.~ Bólintottam lassan. Na, akkor Ash Gyógyító lesz. De az előtt még tengernyi dolgom van, szóval nem rohanok hozzá most azonnal.
Érdeke,s de nekem is éppen a régi alfám jutott az eszembe. ~ Victoria, amikor ez a vérvételes ügy volt, rám akarta tukmálni, mindegy büntetésképpen, hogy végezzem el az orvosi egyetemet. Nos, nem tudom, hogy gondolta, ha láttam volna ár esélyt, már rég elvégzem önszorgalomból. De az nem olyan, mint a biológia szak. Itt a diákok egymáson gyakorolnak. Lehetetlen lenne fenntartani az álcát. Szóval csak az önképzés jöhet szóba. Igen, én már körüljártam ezt a témát anno, nem is egyszer. ~ De Ash egy zseni. Biztos fejlődni fog még. Ami a családot illeti, én is tudom, hogy eléggé nagyra törő tervek. Előbb a fiammal kell zöld ágra vergődnöm. ~ Tehetek érted még valamit? Hozzak valami könnyebben ehetőt? Egy joghurt? Leves? Cas most nem nagyon tudna magának ételt rendelni még belső telefonon sem, mert ahhoz nem elég a telepátia. Látom a pirítóssal nem boldogult.
~Kösz, de nem. Igazából nem is vagyok éhes, csak jobbnak láttam erőltetni a dolgot. Majd valahogy megoldom.~ Legyintek egyet, és igazából baromira nem érdekel, hogy most eszek-e, vagy sem. Sokkal jobban örültem annak, hogy túléltem a tegnapot, de hidegrázást kaptam attól, ami még ma vár rám. Nem is tudom, miért, de elhallgattam, lecsendesedtem kissé. Befordultam, magával rántott a történteket körüllengő feszültség lecsapódó sötétje. ~De te most ne velem foglalkozz. Átadtam, amit akartam, a véleményedet is megkérdeztem, szóval törődj csak a fiaddal. Én meg majd addig törődök az enyéimmel...~ Lehúztam a maradék kávémat, és hirtelenjében rohadtul elkezdett viszketni a hátam. Csodás. ~Azt hiszem, hogy ki fogok menni az erdőbe, mint egy kölyök, és oda-vissza fogok alakulni.~ Csapok kissé az asztalra, majd feltolom magam, és megállok az asztal mellett. ~Na, de te még mit keresel itt? Tűnés, szedd össze a gondolataidat, és ne késs el...~ Nem, nem voltam agresszív, sem lekezelő. Inkább kedves, a szóhasználat pedig csak azért volt ilyen, hogy ne tűnjek túl nyálasnak.
Bevallom őszintén, hogy hiába a sok szeretetteljes családi érzés, amit felém küldd, és hiába a nosztalgikus dúdolás, kicsit tele a hócipőm. Úgy ugrál az érzések között, mintha ez az egész csak játék lenne, egy színdarab, ahol a hangulatváltozásokat kell prezentálni. Az előbb még megvádol azzal, hogy túl komolyan veszem ezt az egészet, most meg édes, gyermeteg hangon közli, hogy ő a kicsi Benito, és lelkendezve nevez Bratyónak. Én se ma jöttem ám le a falvédőről, csak úgy zárójelben közlöm. De ezt egyelőre nem kötöm az orrára, éljen csak abban a tudatban, hogy képes megvezetni, aztán majd eldől, hogy mi a célja ezzel az egésszel. Amit mondtam, komolyan mondtam. Ha esetleg át talál verni a palánkon, akkor tényleg megölöm. És ezt nem a testvéri összetartozás diktálja, hanem a farkasom egzisztenciája. ~Mit, mit, na vajon mit jelent, te agyalágyult...~ - sóhajtok fel gondterhelten. Na nem mintha eddig nem erről tartottam volna kiselőadást neki... - ~Tudom, hogy már nem kell, hogy megvédjelek, vagy bármire is megtanítsalak. Tudom, hogy nem nézhetem végig, ahogy felnősz, vagy nem mesélhetsz arról, hogy milyen volt először megérinteni egy nőt. Tudom, hogy nem lehetek ott veled, amikor bőgve kelsz fel, mert rosszat álmodtál, és tudom, hogy nem verhetlek el azért, mert elkötötted Atyánk lovát. Nem akarok én bepótolni semmit, mert azzal már egy kissé elkéstem. De valahogy mégis csak jóvá tehetem, hogy magadra hagytalak, nem? Adhatok neked otthont, biztonságot, vagy éppen őrült kalandot, ha arra vágysz. Hatalmat, lehetőségeket. Bármit. Ezt a felelősséget és esélyt jelenti azt, hogy itt vagy, arról már nem is beszélve, hogy csoda, hogy élsz.~ Morgom neki az ajtóból, és azt mutatom felé, hogy cseppet sem érint meg a dal, amit dúdol, vagy éppen a régi idők emlékei. Emeletes pajzsomat úgy húzom fel, mintha rám öntötték volna. Nem akarom, hogy Benito érezze, hogy bármit is kiált belőlem. Lássa csak a haragot az arcomon, és a dühöt a mozdulataimban. Az most pont elég. Amikor azt mondja, hogy "főnök", felé kapom a fejemet. Akkor most itt marad? "Behódol", és a falkám tagja lesz egy időre? Szeretnék vállat vonni, ha nem fájna annyira átkozottul. A bulizási szándékára csak bólintok egyet. Amíg nem játszik ellenem, azt csinál, amit akar. Egyelőre elfelejtem tájékoztatni a helyi szabályokról, ráér az később. Majd ráfogom arra, hogy mennyire elképedtem a hír hallatán. Ki mondja meg, hogy hazudok? Senki. ~Na várj, mert lehet, hogy hülye vagyok, de nem vagyok süket. Az előbb arról papoltál nekem, hogy hallatlan, hogy ennyire megbízok benned. Most meg már te kérsz arra, hogy bízzak benned? Vagy keverd okosabban a lapjaidat, vagy döntsd el, mit akarsz.~ Én egyébként is az a fajta vagyok, aki megelőlegezi a bizalmat, de ha valaki egyszer visszaél vele, akkor azt kegyetlenül meghurcoltatom. Ha másodszor is visszaélne, akkor megölöm. Két dobás. Ennyi, és nem több. ~Gyere Benito. A vendégem vagy, kérdezz, amit csak akarsz. Elvileg, ez már a te otthonod is...~
A lakosztályom sajnálatosan pont a folyosó másik végén van, így elég sokat kell sétálnunk. Ha csak nem beszél, akkor némán megyünk végig a folyosón. Egyelőre nem akarok több nagy monológot intézni felé, abból már elég volt a következő negyed órára. Ahogy benyitunk, láthatja az otthonomat. Minden bútoron látszik, hogy igen drágák, hi-fi, plazmatévé, miegyéb. Nem mintha bármit is bekapcsoltam volna egyszer is, mióta itt vagyunk, de annyi baj legyen. A háló felé vezetem, ahol egy hatalmas franciaágyat láthat, amin a takaró gyűrött, és vérfoltos. Jobb felé ablakok, balra szekrénysor, a szekrénysor mellett pedig egy ajtó, ami nyitva van, és be lehet látni a fürdőszobába. A szekrényhez megyek, és az egyik tolóajtót eltolva mutogatom a kínálatot. ~Tessék. Itt egy rakás ing felakasztva, az alsó polcon trikókat, és pólókat találsz.~ - arrébb lépek a következő tolóajtóhoz, és azt húzom most el - ~Öltönyök, öltönynadrágok, pár farmert és tréninggatyák.~ - A harmadik már nem tolóajtó, egyszerű szekrény, az alsó részében három fiókkal. ~Zoknik és alsók. Ennyi egyelőre, remélem,találsz valamit, amit hajlandó vagy felvenni.~ Közöltem szárazon, majd arrébb léptem, és hagytam, hogy önállósítsa magát. Leültem az ágyam szélére, és onnan nézegettem, ahogy válogat. ~Nem vagy kajás? Vagy dumálgatni akarsz?~
* Csak azért kérem, hogy mondja el, mert nekem át kell gondolom, hogy mit is szeretnék jelen pillanatban. Itt maradni és normálisan állni a dolgokhoz vagy nem. Ami nekem nem egyszerű. Olyan sokáig voltam egyedül és olyan régóta élek a saját szabályaim szerint, hogy az már csoda számba megy. Hogy mennyire tudok alkalmazkodni az majd kiderül, de mi bajom származhat abból, ha megpróbálom megismerni a bátyámat? Elvileg semmi, a gyakorlatot meg nem tudom. Meghatódni nem fogok a szavaitól, de azért érzem, hogy a szívemet csavargatja egy kicsit. Erre mit lehet reagálni? Szerintem semmit, de egy biccentés megengedek magamnak köszönet képen, hogy elmondta mind ezt.* ~ Nem olyan mintha egy fiatal farkassal beszélgetnél? Azok is így viselkednek, míg meg nem nyugszanak. Mondhatni új vagyok, mert jó pár évtizede vagy inkább százada nincs senkim. Ezért ezek a hullámok. A döntésem pedig a következő: Maradok~* Vagy érti, hogy mit akarok neki mondani vagy nem. Ezt ellnél jobban nem tudom kifejteni a számára. Egyébként sem szoktam magyarázkodni. Megtörölközöm és mikor azt mondja, hogy mehetünk akkor el is indulok. Jelen pillanatban nem tudok neki mit mondani. Sok dolog kavarog a fejemben, amit helyre kéne pakolnom oda bent és ennek neki állok. Mikor az ajtó nyílik előttem, akkor körbe pillantok. Elég fényűző, de nem is vártam mást. A szekrényhez mankózóm és figyelem mit hol találok.* ~ Ahogy látom az ízlésünk nem igen egyezik meg. Én jobban szeretem a kényelmesebbet mint az elegánst~* Csak egy megjegyzés vagy inkább nyugtázás. Most még jobban elkezdtek hiányozni a cuccaim, de amit emberien fogok kinézni elmegyek értük. Az alsó polcról kiválasztok egy fekete pólót, amibe bele is bújok. A felsőhöz pedig egy fekete nadrágot veszek ki. Most kénytelen vagyok egy alsót is kölcsön venni, mert még egyszer nem hagyom, hogy becsípődjön. Igen, az s fekete és a zokni színe sem fog eltérni. Ha már én vagyok jelen pillanatban a „fekete bárány” akkor ez jelenjen meg a ruházatomon is. Én nem ülök le az ágyára, hanem keresek egy szabad széket ha van, ha nincs csak akkor foglalok helyet, az ágyán. A zoknit operálom először magamra.* ~ Nem vagyok éhes, inkább fáradt~*Adok neki választ a kérdésre. Igazából beszélgetni sem sok kedvem van már jelen pillanatban, de van még egy dolog ami érdekel. Fel álok és letolom a nadrágját* ~ Van egy sejtsem, hogy a tied, a hotel. Kivennék itt egy szobát, bár most is szállodában húztam meg magamat, de itt kényelmesebb lesz reményeim szerint, persze csak ha nem baj.~* Már az alsót felvettem közben és éppen a nadrággal szerencsétlenkedem.* ~ Viszont a vendégek részében szeretném mindezt, ha nincs ellene kifogásod. Szóval az a nagy kérdés, hogy kiadsz e egy szobát messziről jött öcsédnek vagy sem.? ~* Talán mostanra, már egy kicsit megenyhült a nagy és erős tesókám vagy nem. Nem igen szeretnék még beköltözni a területre, de ami késik, az nem múlik. A választ még megvárom, de utána menni szándékozom, mert tényleg fáradt vagyok. Csak pihenni szeretnék és nyalogatni a sebeimet. Ha minden igaz, akkor távozom is.*
Amikor arról beszél, hogy milyen régóta nincs senkije, kissé elszorul a torkom, de a pajzsom szerencsére szilárdan áll, ebből Benito nem érzékel semmit. Én ott lehettem volna, nekem kellett volna, de... Bahh. Na mindegy. Ennyi idősen már tényleg el kellene engedni a múltat, de most nagyon úgy tűnt, hogy akárhogy is szeretném lerázni magamról, kapaszkodik a r*banca, mintha megígértem volna neki, hogy elveszem. Marad. Most mit mondjak erre? Köszönjem meg? Na, nem azt azért nem teszem meg, az ilyet nem szokás megköszönni, és egyébként is úgy érezné, hogy rá vagyok szorulva. Majd ha jobban megismerem, ha közelebb kerülünk egymáshoz, akkor majd talán közlöm vele. ~Örülök, hogy így döntöttél.~ Nyugtázom ennyivel, némi felengedett kedvességgel a gondolati hangomban. Amikor az ízléseinket méri össze, megvonom a vállam kissé. Ez van. Ő járta a világot, én pedig üzletember lettem, és egy hatalmas kaszinó igazgatója voltam. Nem lehettem laza, vagy igénytelen, és ami azt illeti, nem is áll rosszul az öltöny, ráadásul szeretem is. ~Nekem muszáj elegáns ruhákat hordanom. Kaszinóm volt majd' száz évig, most meg egy hotel igazgatója vagyok a világ szemében.~ Magyarázom. Nem nagyképűen, egyszerűen csak közlöm a tényeket. De ahogy látom, inkább az alvós-teliholdas cuccaim körül nézelődik. Azt viheti nyugodtan, felőlem meg is tarthatja. Amikor végre felöltözik, végignézek rajta, és büszke vagyok. Nagyon jóvágású férfivá lett, és ennek örültem. De a kétségek, amiket belém ültetett, piszkálódtak, én pedig szerettem volna kiszakítani őket a mellkasomból. ~Ha azt hiszed, hogy megengedem, hogy egy centet is fizess bármiért, akkor nagy tévedésben vagy.~ - fenyegetem tettetett szigorral - ~Egyelőre megkapod a 102-es szobát, de szeretném, ha a jövőben majd felköltöznél. Biztonsági okokból. Nem azért, mert te okoznál bajt, hanem a biztonsági rendszerünk miatt. Jobb, ha egy rakáson vagyunk, de akár el is költözhetsz egy saját házba.~ Sőt, talán jobb is, ha külön háza lesz, ha még mindig ragaszkodik a medvecsapdákhoz. Tényleg, Tara házát is ki kell pucoltatni. Nem baj, egy darabig még úgysem engedem oda haza. Ha menni akar, akkor hagyom, hogy menjen. Felkelek az ágyról, és megállok vele szemben. Nézem egy darabig, fürkésző tekintettel, a fejemben rengeteg kérdés visít, de a szívem megfacsarodik. Végül nagyot sóhajtok, közel lépek hozzá, és a tarkója felé nyúlok, hogy magamhoz húzzam, és összeérjen a homlokunk. Lehunyom a szemem pár pillanatra, és érzem őt, a bőre melegét, és a pislákoló energiáit. Érzem a vérének a szagát, ami egy tőről fakad az enyémmel. De vajon mennyire számít ez még? A farkas vírus vajon kiölte-e azt a maréknyi emberi gént, ami által elmondhatjuk, hogy testvérek vagyunk? Nagyon-nagyon remélem, hogy nem. ~Benvenuto, Benito.~ Köszöntöttem, majd eleresztettem, hogy mehessen az útjára. Zokogni tudtam volna egy falat reményért, de egyelőre csak a tehetetlen kétségek vergődtek ezüstláncokon a szívemben.
Nem, szó se essék arról, hogy az Orfeum után egyenesen visszajöttem volna a hotelbe. Kizárt. Ennek több oka is volt. A már sokat szajkózott kétségek, amiket még nem tisztáztam magammal szemben. Duncan kérdése ott zengett a fülemben. "Ha hatalmadban állni bármit megtenni ezzel az egésszel, mit csinálnál?" Hatalmam van, de nem tudom, hogy ezt a hatalmat a magánéletemre is kiterjesszem-e... Megtehetném. Én vagyok az Alfa, azt csinálok, amit akarok. Tudom, nem rólam mintázták a Dávid szobrot, ennek ellenére úgy éreztem, hogy ezt azért mégsem kellene megtennem. Vagy mégis? Miért ne lennék mocskos szemét? Abban legalább van gyakorlatom... A másik ok, amiért nem jöttem egyenesen haza, az a whisky volt. Eleve kiélezett idegállapotban tengődtem, így a pia miatt könnyedén elveszthettem volna a kontrollt a nyelvem és a kezem felett. A harmadik ok pedig, hogy semmi kedvem nem volt szembesülni ezzel az egésszel. Megígértem Tarának, hogy ma meglátogatom, de előtte muszáj volt visszajönnöm, hogy legalább megmutassam a képemet a többieknek. Így hát, jobb dolgom nem lévén autóztam. Lementem a kikötőhöz, lemásztam a partra a kövekhez, és valóban megmostam a képemet a fagyos vízben. Mindent összevetve este 8 felé értem haza. Pajzs áthatolhatatlanul és acélosan felvon az utolsó kiálló hajszálamig, aztán bementem a szobámba. Tus! Siettem, mert legalább addig is valami hétköznapit csinálok. Hamar végeztem, aztán csak egy fekete alsót vettem magamra, és leültem a TV elé.
Napközben párszor kerestem Castort, de elkerültük egymást, így aztán a szokottnál is jobban próbáltam elfoglalni magam. Mikor végre megéreztem, hogy hazajött, két roppant fáradt, idegroncs titkársági alkalmazottat hagytam magam mögött az irodában, de legalább sokat haladtunk is. A lakosztályhoz közeledve egy olyan pajzsfalba ütköztem, ami már erődítménynek is beillett volna. Kicsit lassítottam, próbáltam valamit kikövetkeztetni, egyéb jeleket kerestem, de nem jutottam előbbre. Így aztán beléptem az ajtón, és itt folytattam a "felderítést". - Szép jó estét, kedves! - a hangomban most is ott volt a szeretet, de egy jó adagszomorúság is. Nekem is fenn volt a pajzsom, mivel a többieknek semmi köze nincs hozzá egyenlőre, hogy mi jár a fejemben. Szomorú voltam, és kissé megtört, de alapvetően úgy véltem, hogy megtaláltam a megoldást a problémára, szóval bizakodó is. Beljebb léptem, éreztem a tusfürdő illatát, talán egy kis alkoholszagot is, de hát Castor soha nem vetette meg az alkoholt. Odaballagtam hozzá, és egy puszit nyomtam a feje búbjára. - Ha nem köt le nagyon a TV, akkor szeretnék veled beszélni.
Annyira belefeledkezek a Vámpírnaplókba (nem tudom, miért nem kapcsoltam el), hogy az ajtóm felé közeledő lépteket nagyjából két másodperccel a kilincs kattanása előtt fogtam fel. Hát jó. Faarc, fáradtság, idétlen sorozatok bambulása. Mint egy megfáradt jó munkásember, már valóban csak a rekesz sör és a büdös zokni hiányzott. Egyelőre még nem állt olyan vészesen a helyzet, hogy a felgyorsuló szívdobbanásaimat ne tudjam elrejteni. Ugyan úgy, mint a viadalok előtt. Rajtad kívül senki nem érezheti, hogy félsz, különben meghalsz. A puszira egy halvány mosollyal reagáltam, de továbbra is a TV-re szegeztem a tekintetem. - Szia. Köszöntem vissza lagymatagon, ami tényleg betudható lett volna a fáradtságnak. - Hát, ez biztosan nem köt le... - böktem egyet a TV felé, kezemben az irányítóval - Baj van? Fordítottam felé a tekintetemet, és a szemébe néztem. Meglepően jól bírtam, tényleg. Hideg fej pipa, pajzs a helyén. Még.
Kissé fásultnak érzem. Arról nem is beszélve, hogy mit is néz. Biztos nem látja, különben már átkapcsolt volna. Szóval csak néz ki a fejéből. Én már megnyugodtam, nem zaklat fel az, ami az elmúlt napokban történt. Csak valami tompa, de mélyen ülő fáradtságot érzek miatta. - Nem nevezném konkrétan bajnak, bár kétségtelenül nem jó. A napokban ketten is a szemebe mondták, hogy nem hajlandók nekem engedelmeskedni, hiába vagyok béta. Alapban megbüntetném őket a viselkedésükért, de jelenleg ez nem megoldás a problémára. Az egyik az öcséd volt tegnap holdtöltekor. Őt értelemszerűen nem tudom elverni. De ő legalább egészen nyílt volt, őszinte, és udvarias. Közölte, hogy csak miattad van itt, és inkább tekintsem vendégnek, mint falkatagnak. A másik viszont Tara volt, és az ő viselkedése .... - sóhajtok egyet - ... nem csak az volt botrányos amit mondott, hanem az is, ahogyan, és amit hozzáfűzött. Ha bárki más lett volna, nem a te ivadékod, megpróbáltam volna megölni. Nem, nincs bennem indulat, semmi harag, Tarának legszívesebben a létezését is elfelejteném. - Nem tudom, a többiek mit gondolnak, de ez nem is lényeges. Van egy pozícióm, amit nem tudok megvédeni, és csupán névleges a jelentősége ettől kezdve, szóval szeretnék lemondani róla. Ettől még ugyanúgy elvégzem a feladatokat, amit eddig is, ha erre szükség van, de nem szeretném nevetségessé tenni magam azzal, hogy egy üres szóhoz ragaszkodom.
A pajzsom miatt nem érzem, de ettől függetlenül látom, hogy valami az ő lelkét is nyomja. Akkor ez egy ilyen adok-kapok lesz. Bár, maradnék inkább a kapok résznél, adni nem szeretnék... Aztán mesélni kezd. A második mondatnál máris bevillan, ahogy Duncan leüvölti a fejemet gondolatban, mert szerinte... Nem volt jó okom arra, hogy Patrishát Bétává tegyem. Először az öcsém, azt még megértem én is. De vele úgy vagyok, hogy ez csak átmeneti állapot, több időt kell vele kettesben töltenem, és a véleményén is lesz lehetőségem formálni. Aztán, amikor Tara szóba kerül, még mindig ugyan olyan kifejezéstelen arccal hallgatom. Talán túlságosan is kifejezéstelenül. Azért egy mély sóhajt megengedek magamnak. Miért nem lepődök meg ezen? Végül kimondja, hogy lemondd a tisztségről... Egy halovány rés nyílik a mentális blokkon, mert úgy érzem, hogy EZT már tényleg nem bírom. Nekem nem is kell szennyest borogatnom, és ide jutottunk? Ennyire gyenge, és ennyire... Áhh! Hozzá se szólok, csak felkelek a kanapéról, és egy szomszédos fotelen heverő fekete köntösért nyúlok, és belebújok. Jó erősen kötöm meg... Csak kár, hogy a derekamnál, és nem a nyakam körül. - Miért, Bordeaux-ban talán Philippe harcolta ki helyetted? Fordulok felé némi önváddal és fojtott felháborodással. Ég a katlan, már bedobták a gyújtóst, és azt hiszem, hamarosan krematóriumot nyitok a szívem helyén. - Ha valóban... - "ennyire gyenge vagy..." - ...ezt akarod, akkor ezen én úgysem tudok változtatni! Igen, most jön az a rész, amikor a saját, egyelőre jól leplezett bűneim helyett a másikat állítom a reflektorfénybe, hogy ő érezze szarul magát. Pompás. Csalódott vagyok. Azért vagyok az, mert az elmúlt lassan egy napban azon rágtam magam, hogy ez a Nő itt mennyire felelősségteljes, mennyire megfontolt, mennyire előkelő, erős és tiszteletre méltó... Erre önként és dalolva mondd le egy posztról, ami nem csak a köztünk lévő kapocs pecsétje (volt), hanem egy hatalmi helyzet. Gondolom, meg se próbálta kivívni a tiszteletet. Én, ha úgy vívtam volna ki mindenkiét, már nem lenne falkám... - Mondhatnánk, hogy az öledbe pattant valami, mert bíztam benned, téged akartalak a partneremnek, erre ezzel a lépéssel világossá teszed mindeni számára, hogy tényleg csak azért lettél Béta, mert lefeküdtem veled. Mit számít az a kettő? Röhögjön inkább a maradék tizenvalahány is, akik feltétel nélkül bíznak az ítélőképességemben... Na meg benned. Rágyújtok. A szőnyegen felejtett szennyes nadrág zsebéből kikotrom a cigit, és valóban: rágyújtok. De most nincs benne semmi magasztos, vagy költői, mint órákkal ezelőtt.
Sóhajtok egyet, amikor meghallom a reakcióját a dologra. De azt is érzem, hogy igazából nem az a valódi baja, amit én itt elmondtam. Majd kinyögi, ha éppen elhatározta rá magát. Már ismerem annyira, hogy amikor ilyen, akkor saját magával van baja igazából, csak másra vetíti ki. - Elég sok egyéb lehetőség is van, de én ezt találtam a legjobb megoldásnak. De akkor nézzük végig, hátha te tudsz ennél jobbat is! Én nem veszekedni akarok, hanem megoldani egy problémát. - Az egyik lehetőség, hogy nem foglalkozunk ezzel. Akkor lőttek a tekintélyemnek mindenképpen. Háborúra készülünk, bármikor elfordulhat egy olyan helyzet, amikor őket kéne utasítanom. A legidősebb faraksink közül valók, nekik lenne a legtöbb hasznuk a falkában,a legtöbbet vállalniuk. Az öcséd persze még új, de Tara azóta kivonja magát a falkaéletből, hogy megérkezett. Míg a kicsik megfeszülnek a melótól, ő egy szalmaszálat sem tesz keresztbe a falka érdekében. Tehát az első variációt, hogy hagyjuk rájuk, nem javaslom. - A második lehetőség, hogy akkor kiállok magamért fizikai szinten, megkeresem Tarát, idehozom, és a többiek előtt verem el, de úgy istenesen. Ez egy megoldás, ha neked megfelel, ez nekem is jobban tetszene, csak rád való tekintettel nem tettem meg eddig. Ja, mellesleg nem, nem Phipille harcolt helyettem. Ez azért akkor és ott rosszul esett, de én most tényleg nem veszekedni akarok. - Más variációt nem tudok a helyzetre mást, csak a harmadikat, hogy lemondok, és ha majd már nem lesznek a falkában kétségek a személyem felé, akkor visszaadhatod a címet. Nem, nem gondoltam véglegesen lemondani róla, nem azt gondolom, hogy soha többet nem akarnék béta lenni. Egyszerűen csak a jelenlegi helyzetben nem akarnék belviszályt szítani. - De te vagy az alfa, ha te valamelyik másik megoldást jobbnak találod, akkor mondd!
Csak hallgatom, és hallgatom, és az a bizonyos krematórium nagyon érik odabent. Még azt sem veszem észre, hogy a földre szórom azt az istenverte hamut... Már nem tudom, de talán... igazság szerint nem is akarom visszafogni magam, mert a szívem úgy ver, hogyha halandó lennék, már rég elájultam volna. Ahogy Tara újra szóba kerül érzem, hogy rándul egyet az arcizmom, és nem azért, mert "lebuktam", hanem azért, mert senkitől nem tűrtem el, hogy így beszéljen róla. Mint ahogy azt sem tűrtem el, hogy Patrishát bárki úgy érintse meg, vagy szóljon hozzá, ahogy én azt nem találom megfelelőnek. - Tudod mi a ti bajotok, Trish? Én! - mondtam egyre emeltebb hangon - És még tudod mit? Elegem van! K*rvára elegem van abból, hogy én vagyok az, akin mindkettőtök ostora csattan! Két veszett szuka... hát mi a francért nem harcoltátok le már a megérkezéskor, hogy ki a nagyobb nő? Védjelek meg téged, mert te vagy a párom és a Bétám, de közben védjem meg őt,mert ő a... ő a... vérem, b@sszameg! Éreztem a véremet zúgni, lüktetni a fülemben. Mindentől függetlenül: tök mindegy, hogy én mit csinálok, mert mindkettő azt hiszi, hogy neki van igaza, és én vagyok a szemét, ha nem állok ki sziklaszilárdan egyikőjük mellett sem. A történtek után pedig már még annyira sincs fogalmam arról, hogy kivel, hányadán... - Visszaadni? - képedtem el, és a saját öklömbe szorítva nyomtam el a csikket - Nem Trish, ez nem így működik. Kétszer egymás után nem vagyok nagylelkű. Ha kell, vedd el és birtokold! Az utolsó mondatot mintha egy bennem, valahol nagyon mélyen szunnyadó kisfiú mondta volna, aki igazából arra célzott, hogyha kellek neki, akkor vegyen el. De akarom én ezt? Mit akarok? Legszívesebben most odamennék,megragadnám a karjait és... és... nem, egyelőre megvárom, hogy mivel tudom még jobban felhergelni.
Érzem az egyre növekvő feszültséget benne, és ezért nem lep meg, hogy kitör végül. Amit mond, az valahol ésszerű. Igen, biztos van Tara ellenállásában valami abból, hogy féltékeny. Ezzel még egyet is értenék. De a többi ... Sóhajtok egyet, teszek pár lépést az ajtó felé, és aztán visszafordulok. De nekem most kell a távolság. - Először is számomra a béta poszt nem egyenlő a főnök szertőjével. Ha ezért tettél bétává, és nem azért, amit a falkáért nap, mint nap megteszek, akkor minden vád, ami minket ért ebben a tekintetben, az jogos. Ha pedig valóban valóban úgy véled, hogy ez csupán egy nagylelkű gesztus volt a részedről, amire amúgy érdemtelen vagyok, akkor még annyira sem kell a poszt. Nem tudom, mi bajod van, de én most erről nem szeretnék tovább vitatkozni, éppen eleget hallottam. Mostantól nem vagyok béta. Hogy betöltöd-e a posztot valakivel, vagy sem, az nem érdekel. Sarkon fordulok, és elindulok az ajtó felé, és hacsak meg nem állít, én biza ki is lépek rajta. Most nekem is pia kell. Sok.
Kezdőlap
