Jó, oké, igaza van. De nem tudom, hogy milyen jellegű kérdésekre gondol. Mármint... Nekem sem lehet mindenre előre megtervezett válaszom, vagy reakcióm. Lehet, hogy Liura is ezért haragszom. Mert meg akar győzni arról, hogy az élet egyébként akkor is lehet jó, meg szép, ha nem ölünk embereket, és a tisztes utat járjuk. Hogy őszinte legyek, ilyen szempontból makulátlan farkassal még nem találkoztam, mindenkinek meg voltak a maga stiklijei. Amik nekem legtöbbször kapóra is jöttek... - Akkor ki kellene dolgozni egy szabályrendszert? Amit aztán mindenki megkap, és ahhoz tud igazodni? Jó, a személyiség fejlődésbe nem fogok beleugatni, és akkor Liu is boldog lesz... Sóhajtok fel, és lehet, hogy egyébként ez a szabályosdi gyerekes hülyeség, de nem ironikusan mondtam, hanem mint egy alternatívát. De lehet, hogy hülyeség, nem tudom... Sose lehet tudni, hogy kivel mi fog történni, vagy mibe keveredik bele, és előre nem tudok ezzel kapcsolatban megígérni semmit. - De, tudom, vagyis gondolom, hogy nehéz. Pont ezért nem ujjongok, amikor új kölyköt kapunk, mert nem tudok és nem is akarok velük mit kezdeni. Régen mindig erősnek, szívósnak és rámenősnek neveltünk mindenkit, hogy ne legyenek finnyásak. Ha ölni kellett, akkor öltek. Ha hazudni, manipulálni vagy csalni kellett, hát megtették. Most meg mi van? Hozd szarba az alfádat, ha felrúgja a keresztény elveket. De mi nem vagyunk emberek. Nem, és nem is kell az emberek szabályai szerint játszanunk magunk között, és erről senki nem fog tudni lebeszélni. Jelentem ki határozottan, némi indulattal. Nem, nem Patrisha felé irányult, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy a saját lényegemet adnám fel, ha egy rakás tacskó igényeihez kellene alkalmazkodnom. Átölelt, a fejét a vállamra hajtotta. Miután befejezte a beszédet, bátorkodtam arra ösztönözni, hogy üljön az ölembe. Ha nem akarta, akkor nem erőltettem, mert nem éreztem jogosnak. De ha mégis beadta a derekát, átfogtam a csípőjét és a mellkasához fúrtam a fejem. Azért jó volt, hogy most nem olyan, mint a múltkor. Hogy nem repkednek az egymást felőrlő érzelmek, nem vagyunk hevesek. Csendben, szavak nélkül éreztem közel magamhoz, és ez roppant jól esett. - Arra azért nem számítottam, hogy egyből barátnők lesztek. Nem tudok egyszerre kettőtöknek megfelelni. - kissé megvontam a vállamat - Alfa vagyok. Persze, hogy nem akarom elismerni, hogy hibáztam. Persze, akkor lehetnék nagyvonalú, meg fel lehetne rám nézni... De én nem akartam rád hárítani a felelősséget. El is mondtam a helyzetet, őszintén, csak aztán kölcsönösen megharagudtunk a másikra. Még bocsánatot is kértem! Mondtam úgy, mint aki egy ilyen természetes gesztusért egyből béke Nobelt követel.
Na és ha lesz egy ilyen szabályrendszer, az mennyiben akadályozza meg, hogy ha Castor drágám felpörgeti magát, akkor ne kössön bele valakibe csak úgy, és üldözze bele valami súlyos tiszteletlenségbe? Beleülök az ölébe, persze, mért ne ülnék? - Most is szívósak lesznek, és erősek, e felől ne legyen kétséged! Még Ashnak is kötelezővé tettem a napi testedzést. Ami a gyilkolást illeti ... hát ugye civileket most nem lehet, kölyköket a másik falkából szintén nem tanácsos, akkor meg kit gyilkoljanak? A nagyoknak nem tudnak nekimenni! Azt meg nem hinném, hogy Liu keresztény lenne ... Nos, igen, ez eléggé nonszensz. Arrafelé taoisták meg buddhisták élnek. Vagyis régen azok éltek, de a kommunizmus óta a jó ég tudja, hogy mi van. És az, hogy Liut mi mozgatja? A Tarás témát mindenesetre sokkal kevésbé akarnám most bolygatni. Majd talán kicsit később. Azt meg, hogy bocsánatot kért ... nem, nem kap érte plecsnit, csak egy puszit a feje búbjára. Ennyivel elégedjen meg! - Elmondod nekem, hogy mi is történt ott kinn valójában? Vagyis inkább hogyan jutottatok oda ki ... Nem tudom, jó időpont-e ez arra, hogy feltegyem neki ezt a kérdést. Hogy ott mi történt, arról mindenesetre több infóm van, mint az odavezető útról.
Most, hogy már itt van az ölemben, sokkal jobb. Erősen, és stabilan tartom, de nem azért, mert félek, hogy egyszer csak kipattan, hanem azért, mert szinte kapaszkodom belé. Fogalmam sincs, hogy jelen lelkiállapotomban milyen változást tudnék egyáltalán eszközölni, és most, Tara meg a Lius ügy után ő az egyetlen hús-vér kapaszkodóm. Azt hiszem. - Jó, most talán senki se ölhetnének meg, de ez nem lesz mindig így. Ha én egyszer meghalok, nem akarok egy rakás pipogya szerencsétlent itt hagyni. Féltem a nevem és az örökségem. Tehát én nem csak a mára és a holnapra gondoltam. Lehet, hogy még száz évig leszek itt, vagy talán tovább, de az sem kizárt, hogy egy rosszul elsütött fegyver már holnap ezüstöt fúr a szívembe. Felsóhajtok, amikor Liuról faggat. De oké, legyen. Ha neki ettől jobb lesz, és eredményként tartja számon, hogy beszélek neki a dologról, akkor beszélni fogok. De az ölelésemből még mindig nem engedem ki. - Épp az ezüst-kellékeimet tisztogattam a tornateremben, amikor bejött jelenteni, mert más nem volt itt. Tudod, mondtam, hogy akkor majd enyhítek a büntetésén. Ezzel például azt akartam elérni, hogy a büntetése ne törje össze, hanem legyen kemény. Oké. Nem jött be. Aztán segített nekem tisztítani, én beszéltem hozzá, ő hallgatott. Próbáltam ellátni pár tanáccsal. Aztán képzeld el, hogy megmutattam neki, hogy tud pajzsot vonni maga köré. És ügyes volt, meg is dicsértem. Gondolom, még erre se számítottál... Nézek fel rá, hogy lássam, hogy megleptem-e. Igen, akkor aznap én tényleg adtam valami olyat Liunak, amit ha azóta nem húzott le a klotyón, akkor hasznos lesz számára. - Aztán elkezdett a nyakörvre panaszkodni. Én pedig mondtam neki, hogy ha bármiféle átváltozás közben szakad le róla, akkor talán még jót is röhögök azon, hogy milyen leleményes. Tudod... Az aljas, sunyi és manipuláló én... A manipulálót egészen kihangsúlyoztam, de csak amolyan poén szinten. - Kiakadt, hogy én ezt hogy képzelem, nem tudja, hogy mit várok el tőle, és hogy ő különben sem tökös. Meg hogy ő mennyit melózik - hála nekem, bár ezt nem mondta -, többet keres nekünk, mint bárki más. Felkaptam a vizet, elkezdtem lökdösni, mire megint leugatta a fejemet, hogy mit lökdösöm, amikor egy csapással megölhetném. Baromi szemtelennek találtam, és gondoltam, elviszem ki a városból... De persze megsajnálta az ifjú hölgyet, szétb@szta a kocsimat, amíg összeszedtem az embernőstényt, utána amíg nem figyeltem oda, rám hívta az Őrzőket. Ennyi. Miért van az az érzésem, hogy ebből megint én jövök ki sz@rul? Nem baj. Még egy sóhaj, jobban elbújok Patrisha mellkasánál, és várom a hercegnő ítéletét.
Ebből a beszámolóból csak annyit tudok meg, hogy nagyjából úgy zajlott le minden, ahogy most, Tarával. - Na, látod, ha speciel Liu megkérdezte volna tőlem, hogy mire számíthat, ha alakváltás közben szakad el a nyakörve még holdtölte előtt, akkor biztos nem azt mondtam volna neki, hogy "egy jót röhögünk rajta". Ez a rész biza engem igazol. A srác tudom, attól rettegett, hogy ha elmulaszt egy jelentkezést, akkor még egy hónapig viselnie kell, és ha akkor is elmulasztja, akkor megint, és így soha nem lesz vége. És az alakváltásért ugyanúgy járhatott volna kapásból még három hónap. De hagyjuk Liut, szegény ha maghalt volna, már forogna a sírjában. - Ami a ma délutáni beszélgetésünket illeti ... Anyám! Tényleg csak pár órája volt? - ... azt mondtad, hogy nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Nos, nekem az az utolsó mondat egészen úgy tűnt, mintha szándékos lett volna. És igen is fájt. Szeretlek, és én sem akarok neked fájdalmat okozni. Akkor hogyan lenne nekem az jó, ha te elveszítesz valamit, akit szeretsz? Megsimogatom a fej.t, vagyis inkább beleborzolok a hajába. Olyan mafla tud lenni! Annyira ... férfi ... - Nekem eszembe sem jutott volna aggódni kettőnkért, vagy a pozíciómért, ha nem sugallod azt a magatartásoddal, hogy okom van az aggodalomra. Mondjuk, az előbbi jelenet azt mutatja, hogy a megérzésed jó volt. Tara valóban nehézséget jelent. Castor, nem tűnt még fel neked, hogy a jelenlétedben mindenki bepánikol és elveszti a fejét? Olyanokat vágnak a fejedhez, amit soha az életben nem mondanának amúgy ...
Hát most már tényleg nem tudom, mit mondjak erre az egész Lius esetre... - A nyúlbolyhosítás komoly tudományág ám, mert nem mindegy milyen fésűvel milyen szögben dolgozol! Ha rossz a szög, vagy a fésű, akkor a nyúl elmenekül. Én pedig még nem tudom, hogy ehhez a Liu-nyúlhoz milyen eszközök kellenek... Ennyi. Fogalmam sincs arról, hogy mit kezdjek Liuval, hogy tényleg jó legyen neki. Mert úgy tűnt, hogy semmi nem jó. Amikor nem volt gáz, akkor az volt a baja, hogy jaj, mi mennyivel erősebbek vagyunk, és hogy mennyi sok év lesz, míg ő maga egy másik farkassal fel tudja venni a versenyt. Amikor meg felpörgetjük az eseményeket, és valóban farkasként kellene cselekednie, akkor átalakul nyúllá, és elfut. Hát én nem fogok utána rohangálni. De a szó hamar kettőnkre terelődik amit nem bánok, mert végül is ugyebár ez lett volna az egész beszélgetés célja. De mintha ezt már mondta volna. Adok egy puszit a karjára, mielőtt válaszolok. - Ami közted és a postás között történt, nekem ahhoz semmi közöm.Sajnálom, hogy ezt mondom, de az a valaki akkor nem én voltam, hanem valami.. Postás, aki nem a legmegfelelőbb módon adja át az üzenetet. Az igazi én, legalább is, azt hiszem, hogy itt van most. Akkor vagyok önmagam, ha béke van, és tudom, hogy az enyém vagy. Tara megingatott ebben a hitben, hisz nézd meg, hogy felháborodott. Nem szokta meg, hogy a szeretetem és a figyelmem megoszlik. Jó, ez sem ment fel az alól, hogy csúnya dolgot mondtam, de ahelyett, hogy nyíltan felvállalnám, rákenem egy "postásra", aki akkor dolgozik, amikor az igazi Castor nem bír felülkerekedni a haragján. Amit mondd hogy mindenki kiakad a jelenlétemben, kissé felbőszít. De miért? És ez egyébként sem igaz. Mert ha igaz lenne, akkor nem lennék Alfa. Ez egy ilyen időszak. Liu ostoba és hiperérzékeny, Tara maga a lángoló düh, Patrisha pedig büszke. Most akkor én ne legyek meggondolatlan? Azokkal a tulajdonságokkal nem tudom felvenni a versenyt, amik valahol bennem is erősen jelen annak, és egy konfliktus alkalmával csak gerjesztik egymást. - Akkor nem kell velem lenni...? Pár perce úgyis megkaptam, hogy egy szadista p*cs vagyok, de ezt nem láthattad... Én próbálok megjavulni, de értsd meg, hogy egyrészt a kölykökhöz semmi türelmem nincs, kettő: még ezt az egyetlen nőt sem tudom maradéktalanul boldoggá tenni, kettővel meg aztán égképp nem bírok. Még. Most, hogy eszembe jutottak megint a Tara által közvetített emlékképek, legszívesebben kitöröltem volna őket a fejemből. Nem tudom, hogyan... Jó lenne találni valamit, menni valahol a világon, megállni, és megkérdezni: "Az a sárga gomb mire való?", aztán megnyomni, mint egy hülyegyerek, és elfelejteni minden vonatkozó részletet. Igen, az most baromi jól jönne...
Castor még eléggé részeg lehet, ha ilyen szövegeket nyom le. - Hát Liu nem menekült el ... még ... de a falkaterületre csak aludni jár haza, azt már észrevettem. Reggel elég korán lelép, este mosogat, éjjel megjön, alszik, és ez kezdődik elölről másnap. Vagyis a "nyúl" elmenekült a maga módszerével. Egyszerűen nincs itt jelen, csak fizikailag. De a következő szavak feledtetik Liut. - Potáááás?! A postás ... Ezt kb. olyan hangsúllyal mondom, mint az az anyuka, akinek a csibész fia azt akarja beadni, hogy a szomszéd gyerek maszatolta össze az ruháját. - Hát majd akkor én is postán intézek el egy-két dolgot, rendben? Majd néha kapsz egy levelet, amiben jól megmondom a magamét, beolvasok neked, és utána mosom kezeim, az nem én voltam. És akkor folytathatnánk ... az előbb nem Tara sértett meg, hanem a postás, és a postás hívta az őrzőket is. Na? Mit szólsz hozzá? Keressük meg, tépjük szét, és máris minden isteni jó lesz! Hmmm? Kedves, incselkedően tréfás hangnemben adom elő a dolgot, de azért belül fújok erre egy elég morcosat. Micsoda egy alamuszi álláspont! És még Liu a nyuszi ... És még nincs is vége. - Még? Úgy gondolod, hogy csak legyünk egy kicsit türelemmel és akkor majd nyitsz egy háremet? De most akkor komolyan ... történt köztetek valami olyasmi, amit Tara akként értelmezhetett, hogy jobban vonzódsz hozzá, mint amit egy teremtői-gyermeki viszony feltételez? Tudom, hogy részegek voltatok ... vagytok ... és ez eléggé képlékennyé teszi a határokat, de éppen ezért kérdem. Jobb lesz ebben a dologban tisztán látni. És nem akkor fogom leszedni a fejét, ha most bevallja, hogy igen, hanem ha most letagadja, és később kiderül, hogy igen. Akkor ... akkor garantáltan hirig lesz.
Már megint jól lehordott. Tudom, hogy ő mennyivel okosabb és műveltebb nálam, sokszor még a szóhasználatunk, a felhozott példáink sem egyeznek. Megint a paraszt gyerek effektus. Csak felsóhajtottam - újra. A Lius témához már nem akartam hozzátenni, nem is érdekel, hogy éppen merre csámborog és milyen időben. Én levettem róla a kezemet, baja elvileg már nem eshet, ha csak magának nem kavar valamit. Ha pedig megteszi, akkor áldásom rá, ha úgyis olyan erkölcsös és egyenes, akkor majd biztos meg fogja tudni oldani. - Jó, akkor hagyjuk ezt a "postás" dolgot. Nem tudom, hogy hogyan és hányszor fejezzem ki, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mennyire hülye f@sz vagyok. De sokszor, nagyon sokszor teljesen máshogy gondolok bizonyos dolgokat nyugiban és olyankor, amikor valaki éppen az idegeimen tornázik. Morgom halkan, inkább csak az orrom alatt, mert annak se vége, se eleje, hogy én magyarázkodom, de valahogy sehogy sem jó. Lehet, hogy nem tudom magam elég jól kifejezni? Rossz a szóhasználatom? Könnyen lehet. Viszont, a következő fennakadásán már kissé megrökönyödök. Na, amit és ahogy most mondani fogok Patrishának, az minden lesz, csak félreérthető és alamuszi nem. - Na, ezt most te forgatod ki! Már ne is haragudj... 225 évig egyszer nem érintettem meg őt úgy, mint egy férfi, és ezt nem most fogom elkezdeni! Engem már tényleg sértett a feltételezés is. És éppen ezért pöccentem be Tarára is, mert én úgy éreztem, hogy olyan dolgok miatt tesz szemrehányást, amiket én soha nem támogattam. - Azt, hogy erről érzelmileg ő mit gondol, azt nem tudom. De én nem érzem úgy, hogy alapot adtam bármikor többre, mint amit a nemző-gyermek ragaszkodás és odaadás magában hordoz. De most is azért kiabáltam le, mert szerinte Liu több bizalmat érdemel, mint te, amikor azt se tudja, hogy ki vagy, és hogy mióta ismerlek... Nem tudom, hogy miért és mi fáj neki, de ha.... Ha...- oké, ezt még kimondani is otrombán hangzik - Ha ő esetleg vonzódik hozzám "úgy", akkor fogalmam sincs, mihez kezdek. Összeszorítottam a szemeim, és éreztem, hogy kiráz a hideg. Nem akartam elképzelni, ahogy a saját véremet ölelem, csókolom és teszem magamévá, semmilyen elvont, bizarr formában sem. Ez lehet, hogy Patrishát esetleg sérti a múltjára való tekintettel, de ez nem a múlt. Ez a jelen. És nálam van egy határ. De ez én vagyok, és nálam nem fér bele, hogy a véremet tegyem boldoggá... Úgy.
Gyorsan adok neki pár apró csókot, csak ne húzza fel magát, és ne keseredjen el. - Ok, értem, megbántad. Lehet, hogy pár nap, vagy akár csak pár óra múlva azt is bánni fogod, amit Tarának mondtál? Mi több, ő is bánni fogja, amit neked mondott? A Te véred. Nála is lehet, minden ugyanígy működik. Igen, lelki alkatra, azt hiszem, olyanok, mint két tojás. Hogy ő eddig soha nem gondolt úgy Tarára? Hét az előbb itt, a fülem hallatára ki híján szerelmet vallott neki. Persze, minden apa szerelmes a lányába egy bizonyos korban. Náluk ez úgy tűnik már eltart egy ideje. Szegény Liu, nem tudom, nem csuklik-e most mosogatás közben ... - Ó, hát azt a bizalmi dogot csak úgy mondta. Nem jutott eszébe hirtelen jobb hasonlat. Csak arról van szó, hogy túl gyorsnak érezte az ütemet. Ezzel egyébként, azt hiszem szintén nincs egyedül. Csak aki itt volt a falkában folyamatosan, annak már tudtam bizonyítani, ő még csak a sokkoló ténnyel találkozott. Ezen én nem akadtam annyira ki, ezt lehetett volna higgadtan is megbeszélni. Bár a bétasággal kapcsolatban nekem is lesz majd egy pár kemény szavam Tarához, ha még találkozunk. Szóval Castornak ez az érzelmi szál Tara és közte egy ingoványos terület. Igencsak izzott pedig a levegő közöttük, még amikor a lifttel jöttem felfelé. Annak a hullámnak sokkal több erotikus töltése volt, mint amit mi Chicago-ban produkáltunk. De ebben jócskán lehetett szerepe az alkoholnak is. - Castor, én elhiszem ezt neked, de ... hogy is mondjam ... szóval Tarának te nem úgy vagy az apja. Elég kevesen vannak a farkasok között, akik ennyire heves atyai vagy anyai érzelmeket táplálnak az utódaik iránt. - Igazán szép, hogy ennyire valóban a gyerekednek tekinted, de ... nem az. És mellesleg már rég felnőtt még farkas viszonylatban is. Én nem is tudom ... szóval még nem találkoztam farkassal, akinek ennyire erősek lettek volna a szülői érzelmei. De ha így belegondolok, akkor neked meg az lehet furcsa, hogy mi egy pár lettünk Philip-el. Hát ... ő már akkor szerelmes volt belém, amikor még ember voltam. Ezért mentette meg az életem és tett farkassá. De mindig is felnőttnek tekintett. Ahány ház, annyi szokás. Még valami jut erről eszembe. - Castor, a kölykök nem gyerekek. A mostani ifjúság eléggé el van kényeztetve, de ettől még felnőttekként kerülnek ide, hacsak tényleg nem annyira fiatalok körben. Maximum farkas alakban lehet gyerekkén tekinteni rájuk. Sok fiatalunk van, de attól a falka még nem óvoda. Ők egytől egyig felnőtt munkát végeznek, és felnőttek is. Néha kissé dilisek, de mi is azok vagyunk.
Csak vállat vonok. Fogalmam sincs, hogy mit fog bánni, vagy mit nem. Én se fogom bánni, egyszerűen csak rohadtul fáj a tény, hogy nemrég még együtt röhögtünk, most meg úgy hagyott itt, hogy soha többet nem akar visszajönni. Én hajlandó vagyok engedni, ha ő is. Csak kérdés, hogy mi van akkor, ha két ilyen csökönyös és önérzetes személy között robban a rakéta. - Teszek rá, ha valakinek nem tetszik a kinevezésed. Én vagyok az Alfa, az én szavam a törvény. És nem szerelmi elvakultságból bíztalak meg a Béta poszttal. Messze lekörözöl itt mindenki mást, van, amiben még engem is. Van tapasztalatod, erős vagy. És tudom, hogy a döntésem hibátlan volt, és mindenki jól fog járni vele. Az meg már csak a hab a tortán, hogy még a kedvesemnek is nevezhetlek. Erről ennyi a véleményem. Nem vagyok hajlandó engedni belőle, ebből nem. Abból még igen, hogy Tarával nem így kellett volna, de az teljesen más dolog. Aztán megint váltunk. Most komolyan rám kell erőltetni, hogy vonzódom Tarához? Nem hiszem el. Úgy érzem, mintha Patrisha ki akarná belőlem erőszakolni azt, hogy ismerjem el, hogy így van, és hogy igenis gyengéd szálak fűznek hozzá a szívem mélyén. Mintha neki az annyira jó lenne. Persze, hogy nem "úgy" vagyok az apja, de úgy látszik, hogy ezt ő nem érti. Tudom, hogy nem állna fenn a vérfertőzés kockázata, ha esetleg párkapcsolatban élnénk, meg semmi ilyesmi. Nem lenne törvénytelen, nem lenne társadalmilag elítélendő dolog. De én nem azért haraptam be, mert beleszerettem, és évszázados távlatban a társamként akartam magam mellett tudni. Beteg volt, én pedig megmentettem az életét. Tanítottam, foglalkoztam vele és én tényleg csak felelősséget éreztem iránta, talán életemben először. Mármint farkasként. - Már ne is haragudj Trish, nem akarlak megsérteni, de ahol te születtél, az se lenne baj, ha úgy lennék az apja. Én nem így nőttem fel, én ezt nem... Nekem ez nem megy. Igen, Tara szép, és vonzó nő, de azért büszkeséget érzek, nem pedig vágyat. Kár erőltetni a dolgot, szerintem soha nem fogsz hinni nekem. Én nem ítéllek el Philippe miatt, csak legalább hajlandó vagyok elfogadni azt, hogy nem mindenki úgy tekint a gyermekére, mint ahogy én. És már azt is mondtam, hogy soha nem gondoltam rá úgy. Leblokkolok tőle, nem hogy begerjedjek... Áh. Legyintek egyet könnyedén. Már tényleg sz@rul érzem magam azért,mert magyarázkodok. Mintha sáros lennék, pedig én meg vagyok róla győződve, hogy makulátlanul tiszta vagyok. Viszont a felnőttes mondatra hitetlenkedve kacagok fel. Persze. Mindegy. Mondom, hogy legyünk szivárvány pártiak, és tűzzünk béke jelet a mellkasunkra. - Akkor te majd dédelgesd az emberibb oldalukat, a farkast meg hagyd meg neked.És ne mondd, hogy a Bestia nem formálja meg a legkeményebb személyiségeket! Elbizonytalanodnak, és az emberi felük is jelentéktelennek érzi magát a falkában, mert tudja, hogy bármikor meghalhat, anélkül, hogy észrevenné. Mégis mit akarsz ezzel mondani? Mintha nem hagynám őket élni, szexelni, vagy dolgozni...
Nem erről van szó, hogy nem hagyja őket, de valami van. Valami van, de nem tudom mi az. A kicsit vagy maguk sem tudják, vagy nem beszélnek róla. Gabe meghajol , s fülét-farkát behúzza, Ash összekuporodik, Liu meg vergődik, és most éppen a legsötétebb sarokba bújik, hogy ne is lássák. Amber meg szinte nincs is jelen. Duncan szintén. Ez így nem falka. De nem tudom, mit tehetnék? - Én csak azért beszélek ezekről a dolgokról, hátha valami, amit elmondok, legközelebb segít jobban megérteni valamelyiküket, vagy éppen engem. Átölelem, s jó hosszú ideig inkább csak simogatom Castort, és dajkálom, s most én sem érzek semmi szexuális felindultságot, úgy bánok vele, mint egy anya a kisgyerekével, akit elkeserít a világ gorombasága. Ekkora nagy mamlasz, és közben roppant mód érzékeny. - Szerintem ideje lenne pihenned, kedves, meg nekem is. Holnap kitisztult fejjel, és új lendülettel hátha kellemesebb lesz a világ!
Kissé elhúzom a számat a szinte semmi reakcióra. Minek is beszélek? Kissé elkeserítő, hogy a ritka,de szerintem annál tartalmasabb monológokra nem kapok semmi reakciót. Ez van, nem erőltetem, csak akkor nem értem, hogy miért kérdez, vagy miért magyaráz. Lehet, hogy legközelebb inkább csak bólogatnom kellene. Bezzeg egyetlen mondatot ki tud ragadni, és tud rajta lovagolni, meg fájdalmat tud okozni neki... Na mindegy. Felsóhajtok, és eltolom magamtól, hogy fel tudjak kelni a végszóra. - Rendben van. Pihenj csak le, én egyáltalán nem érzem magam álmosnak. Felelem, majd odamegyek az ablakhoz és becsukom. Már egészen áthűlt a szoba, és már egyébként sincs szükségem arra, hogy a hideg levegő bármiből is kirángasson. Azt hiszem, hogy ma külön fogunk aludni. Úgyhogy én már meg sem próbálok puhatolózni, semmi egyéb. Amikor becsuktam az ablakot, visszasétálok a nőstényhez, és egy apró csókot adok a homlokára.
Nem csak a nyúlbolyhosítás a komoly és nehéz tudomány, de a "castorsimítgatás" is. Még mindig eléggé gyűröttnek néz ki a lelke a drágámnak. Azt, hogy becsukja az ablakot csak díjazni tudom, már kezdett egészen téli idő lenni idebenn. Lassan deresedhetne a szemöldökünk. - Na, és most akkor velem vagy elégedetlen, vagy a világgal? Mert per pillanat ezt nem tudom eldönteni. - nézek fel rá a puszi után. Én már nem haragszom, a legnagyobb aggodalmam, hogy ki akar söpörni az életéből elmúlt. A többit már biztos átvészeljük valahogy. Próbálok úgy viszonyulni hozzá, hogy megtalálhassunk valami mindkettőnknek nagyjából megfelelő közös utat.
- Nem vagyok elégedetlen. Mondtam, és ez igaz is volt. Nem elégedetlenséget éreztem, pusztán azt, hogy Patrisha nem érzi úgy, hogy az ilyen pillanataim igenis ritkák és értékesek. Amikor így megnyílok, és jönnek a szavak, az érzések. - Csak arra gondoltam, hogy ha már végre nyíltan és őszintén beszélek a gondolataimról, akkor nem küldesz el aludni, amikor nem is vagyok álmos. Csak a fejem fáj, de attól még nem hiszem, hogy el tudnék aludni. Megsimítom a nyakát, hogy még véletlenül se érezze, hogy szemrehányást teszek. Mert nem tettem, csak őszintén (ahogy kérte) elmondtam, hogy mit érzek és mit gondolok. Én végighallgatom mindig, a Lius előadását is meghallgattam, a falka összetartásának fontosságát is meghallgattam, pedig Tara mellett jelen állapotomban ezek érdekeltek a legkevésbé. - De ha máskor szeretnél beszélni, megértem. Neked is nehéz és hosszú napod volt.
Jaj, hát ez a baj? Aludni küldtem, és még nem álmos. Kuncogva bújok hozzá, és átölelem, aztán a változatosság kedvéért az orrára nyomok egy puszit. - A kedvesed vagyok nem az anyád. Ha ágyba küldelek nem muszáj menned. Csak ha szeretnél ... - a pillantásom egészen más értelmes ad az ágyba bújásnak. - És nem arról van szó, hogy nem akarlak meghallgatni, csak úgy véltem, hogy most rossz kedved van, és ilyenkor mindenkinek sötétebbek a gondolatai, pesszimistábban látja a jövőt, és nem akartam, hogy ebbe belelovald magad. De ha jól esik beszélni róla, akkor csak ki vele! Isten ments, hogy belé fojtsam a szót. Már csak az kéne. - De akkor kérdezek is. Tegyük fel, hogy hirtelen a markodban lenne az őslakos falka. Azt tehetnél velük, amit csak akarsz. Mit tennél? Kellenek célok. Határozott, körvonalazódott, jól megfogalmazott célok. Onnan indulhat ki minden.
- Az kéne még, hogy az anyám legyél! Akkor nem csinálhatnék veled, amit akarok... Terelem a móka felé az irányt, és sejtelmesen mosolygok. Aztán, valahonnan a messzi távolból elér egy pillanatra a lagúna vizének édes illata, amelyet percről percre megfertőz a halászok által begyűjtött friss hal bűze. És anyám, ahogy éppen ebédnek valót vásárol... Gyorsan megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe. Elég lényegre törő kérdést kaptam, és ettől sötét vigyorra húzódik a szám. - Természetesen aki nem lenne hajlandó az új Alfát szolgálni, az meghalna. Már miért is maradna életben? - Kiaknázhatnánk az aranybányát, modernizálhatnánk a síparadicsomot, és ha mindez kevésnek bizonyul, rá kell tennünk a mancsunkat a környező városokra. Igazából... Nekem nagyon tetszene ha egész Alaszkát egyesíthetném, és akkor élhetnénk nagyobb, modernebb városban, mégis a miénk maradna mindez... Tárom szét a kezemet, mintha a szoba lenne maga az örökkévalóság. - Miért, szerinted mit kellene tennünk? Fordítom meg a kérdést, és megfogom a kedvesem kezeit. Egész felélénkített ez a rövid kis fantáziálgatás. Hiába, a hatalom és a befolyás úgy kell, mint egy falat kenyér...
Látom rajta, ahogy ez a kérdés egészen lendületbe hozza. Eddig ez sem volt teljesen világos a számomra, hogy valóban fel akarja számolni a másik falkát, vagy sem. De ezek igen nagyra törő tervek. - Ez jól hangzik. - állapítom meg elsőre. - Ami a terjeszkedést illeti, én csak annyit akarok magunknak, amivel még kényelmesen elbírunk, mert minek a vagyon, ha sok gond jár vele? - fűzöm hozzá a saját gondolataimat. - Csak azért, hogy legyen, és közben többet gürizel vele, mint a legutolsó szolga, akkor nem kell. Mindig megvan az a határ, ami még kontrollálható, és ami már nem. Ebben teljesen biztos vagyok. Azok az uralkodók tudtak a múltban is tartós birodalmat összehozni, akik tudták meddig nyújtózkodhatnak. Nagy Sándor, Napóleon, és Hitler is abba bukott bele, hogy nem bírt leállni. - Kétségtelenül mindenki jobban járna, ha csak egy falka lenne a környéken, és az fölözné le az összes üzleti érdekeltséget. Nem is tudom, az őslakosok hogy szúrhatták el ennyire, hogy megkaptak minket ajándékként. - kuncogok egy jót, elképzelve, hányszor átkozták már el magukat azért, amiért túl messzire mentek.
Tényleg úgy érzem magam, mint egy élénk fantáziával megáldott kölyök. A szemeim csillognak, a pupilláim kitágulnak, és most percekig nem érdekel, hogy mi zajlott le ebben a szobában nem is olyan rég. Álmok, vágyak, lehetőségek.. És mindez az én kezem alatt, az én nevemet belevésve a történelembe, mellettem pedig A Nő, aki kiérdemelte azt, hogy egy ilyen farkas párja legyen. Mintha elszállnék kicsit... Sokszor többre tartom Patrishát magamnál, de ezzel nem fogok büszkélkedni. Mégis együtt valósíthatnánk meg mindazt, amit az előbb felvázoltam. Megragadom a tarkóját, határozottan, pezsegve, magamhoz húzom, és megcsókolom. Úgy, mintha a kis közjáték meg sem történt volna. Tenyerembe fogom az arcát, és szinte láncreakció módjára ébred fel bennem a férfi a hatalomvágy után a szeretett nő hatására is. - Imádlak, tudod? Nagyon... Tovább csókolom, ha nem tol el magától, de most már a derekát is megcélzom. Most nem a nyugalmat és a békét sugározza, most az elhivatottságot. Tudom, hogy szeretné, hogy minden rendben legyen és működjön. Így,amikor megint hagyok egy lélegzetvételnyi csókszünetet, fontosnak tartom elmondani a véleményemet. - Mi ketten meg tudjuk csinálni! Tudom, tudom, egy barom voltam, és még leszek is. De bízok benned, és a képességeidben. Ha valamit szerinted rosszul csinálok, csak mondd meg, és hallgatni fogok rád, ígérem! Hát persze. Hiszen minden sikeres férfi mögött áll egy nő, nemde? Ezt nem én találtam ki, de csak mostanában tapasztalom, hogy ez mennyire igaz... Eleresztem, kissé távolabb megyek, hogy kilássak az ablakon. Megcsodálom a messzi hegyeket, ami hamarosan a miénk lesz. És elmerengek a hegyen túli lehetőségek édes csábításában. - Forradalmasíthatnánk az egész eddigi rendszert! Ha meglenne Alaszka, a legjobb, leglojálisabb farkasok lehetnének a törvény szava a távollétemben! Így minden területnek lehetne saját irányítója, akik nekem tartoznak hűséggel... Jó, persze, ebben benne van, hogy összefognak, fellázadnak, de ha a központ elég erős, márpedig annak kell majd lennie, akkor halál vár mindazokra, akik ilyesmiket forgatnak a fejükben! Meg hát persze pénz beszél... Hirtelen megjön a kedvem egy kis mozgáshoz. Úgy zsizsegek, mint a forrásban lévő víz...
Jól esik az ölelés és a csók, mert most igen pozitív, és energiát adó töltése van. Erre már nemek is szükségem volt, hogy az együttlét ne csak az erotikáról szóljon, hanem a társról, és a kettőnk közötti szövetségről. Jaj, ez a lelkesedés már szinte túl sok. Castor elszállt. Ezek már világuralmi tervek. Mivel a megvalósítás túl mesze van, s szerintem nem is lehetséges, így nem kapcsolódom be túl intenzíven a lelkesedésbe, de nem is akarom letörni. A kezdeti lépések amúgy is ugyanazok, mint amik az életben maradáshoz kellenek. De mégis más életben maradásért dolgozni, vagy birodalmat építeni. Remélem, a lelkesedés megmarad majd. - Nem voltál barom, csak segítség híján, magányosan belemerevedtél egy olyan rendszerbe, ami ugyan működött, de nem volt ideális. - árnyalom kissé a képet. - De most majdnem tiszta lappal kezdhetsz, egy kicsi, de igen hűséges csapattal. Látom rajta, hogy alig bír magával. Ez jó. Túlléptünk az önmarcangoláson, a mások megtiprásán. Éljen! Az energiái most már remélhetőleg az építés irányába hatnak majd.
- És veled... Teszem hozzá, kiemelve őt a hűséges kis csapatból. Ez az egész este lefárasztott, és ez a hirtelen jött kis izgalom is rátett még egy lapáttal. Az alkohol galád módon sújt le rám, mintha csak arra a pillanatra várt volna, hogy valóban szárnyaljak is egy kicsit mielőtt mélyrepülésbe kezdene a szervezetem. - Köszönöm, Trish. Csak ennyit mondok. Hogy pontosan mit is köszönök, azt túl hosszú és jelen állapotomban fáradtságos lenne összeollózni. Visszasietek hozzá, odabújok, mint egy nagy háziállat, aztán rám tör a gondolat, hogy a vállán is képes lennék elaludni. Felmorranok, mint aki már úton is van az édes álmok felé. Eleresztem, és letelepszem a kanapéra. Ahogy lehet, összekuporodok, és jól esik a sötétség, amit lehunyt szemhéjaim biztosítanak. Nem is tudom, hogy miként, de elaludtam. Azt sem vettem észre, hogy Patrisha kiment. De arra még emlékszem, hogy minél előbb újra látni akartam, csak előbb... Ki kellene józanodni és lezuhanyozni.
Fogalmam sincs, hogy végül is milyen úton-módon kerültem fel a szobámba. Lehet, hogy hoztak (az a kevésbé jó verzió), de az is lehet, hogy besokalltam a betegszobától, és én másztam fel ide, nem emlékszem rá. Talán dél körül lehet, ha az időérzékem nem csal. Az ágyamon fekszem, hason, és nem elég, hogy mindenem fáj, még el is gémberedtek a tagjaim. Órák óta így feküdtem, nem csoda hát, hogy kell vagy tíz perc, mire fel tudok kelni. A járás egész jól megy, csak a hátamon húzódnak a sebek. A fürdőbe mentem, és megszemléltem a képemet. Szerelmes nem lettem magamba, de azért óvatosan megmostam az arcom, aztán elindultam a konyhába, és feltettem főni egy adag kávét. Ha jól emlékszem, akkor megbeszéltük Gabriellel, hogyha túl leszünk az éjszakán, akkor beszélünk, és felkeres. Remélem, hogy jól van, és képes arra, hogy járjon. Legalább... A kávé lefőtt, én pedig az étkezőasztalhoz ültem. A széket támlájával az asztal felé fordítottam, hogy rá tudjak támaszkodni, és a hátamat se bántsa. Bambultam, és próbáltam rendszerezni a gondolataimat, feldolgozni a sokkot, ami egy este alatt ért. Csendben, némán kortyolgattam a kávét, és nagyon bíztam benne, hogy nem fogom viszont látni.
Amit éjszaka fájdalomban el kellett szenvednem, az közel egálban volt azzal, amikor Castor és Dun elvert. Nem tudnék rangsorolni, mert így, hogy fizikai sérülések nem értek, ez egy élhetőbb helyzet volt. Viszont több seb fájdalmát kellett átélnem. És ez már a második éjszaka volt, amit ezzel töltöttem. Úgy érzem magam, mint a három napos saláta, és nagyjából úgy is nézek ki: zölden és fonnyadtam. Még jó, hogy nem ettem vacsorát, mert biztos kihánytam volna. Inni viszont ittam, és ennek eredményeképpen most még másnapos is vagyok. De az élet nem áll meg, vár két beszélgetés. Az egyik Castorral, a másik a fiammal. Egyik sem egy súlytalan csevej lesz. Az étteremben kértem némi könnyű reggelit, pirítóst, lekvárt, teát két személyre, és felballagtam vele Castorhoz, amikor érzékeltem, hogy ébredezik. Ő sem nézett ki jobban, a sérüléseitől eltekintve sem. Letettem a tálcát az asztalra, és leültem vele szemben. - Érdekes módját választottátok a család egyesítésnek. Ezt nem tudtam lenyelni, ennyi megjegyzést muszáj volt fűznöm az elmúlt napokhoz.
Mintha Gabe csak arra várt volna, hogy magamhoz térjek, mert szinte azonnal a szobámban volt, ahogy leültem az étkezőasztalhoz. Az energiái úgy fonnyadoztak körülötte, mintha kávézaccot lötyköltek volna egy csészében. Én sem lehettem jobb bőrben, de az én csészémben a zaccon kívül talán még úszott egy ujjnyi kávé is. A megjegyzésére elhúznám a szám, de baromira fáj, szóval inkább csak felmordulok. ~Neked is jó reggelt. Néma gyereknek anyja se szól. Mégis honnan kellett volna tudnom? Hívjam meg vacsorázni azt, aki félholtra veri a gyermekemet?~ Nem voltam se szigorú se dühös. Igyekeztem tárgyilagos maradni. Nézegettem a tálcát amit hozott, de nem tudtam eldönteni, hogy van-e gusztusom most reggelizni. Még töprengek rajta egy kicsit, maradok a kávénál. ~Én egész egyszerűen csak szerettem volna megköszönni neked, amit tegnap tettél. Nem lett volna feladatod, tudod jól.~ Egyelőre nem akartam belemenni a részletekbe, inkább felőle érdeklődtem. ~Hogy viselted az éjszakát? Most is fáj...?~
- Leittam magam, hogy tompítsam a fájdalmakat, most viszont majd szétesik a fejem. De a többi az már csak sajog és időnként nyilallik. Rájövök, hogy engem is zavar a saját hangom, így inkább én is telepatkusan folytatom a társalgást, úgy nagyobb a csend. Mikor Castor arról beszél, hogy nem tudhatta, ki is az az idegen, akkor megvonom a vállam. ~ Erre csak apám szavait tudom idézni: Nem minden csacsi csöcse csecse, csak a csecse csöcsű csacsi csöcse csecse, mert ha minden csacsi csecse csöcsű volna, akkor minden csacsi csecse csöcsű csacsi volna.Ezt szokta nekem akkor mondani, ha utólag jöttem rá, mi lett volna esetleg a helyes lépés, vagy ha arra jöttem rá, hogy amit műveltem, annál biztos lett volna jobb megoldás is. Castor hálálkodni kezd. Ennek nem érzem szükségét, és ha csak ezért akart velem beszélni, akkor igazán várhatott volna. ~ Ezzel most végleg tovaoszlattad érzékeny lelkem, piciny világának, harmonikus kerékvágásából kirángatott, nyugtalanító szelek viharában kovácsolódott, stresszfelhők sokat nem ígérő, szövevényén átgyűrűző, súlyos, mentális sebeket ejtő, lélekspirál ködfellegét! Egész éjjel azon morfondíroztam, hogy vajon hálás leszel-e. Mert ugye ez volt a lényeg ... Érezheti, hogy éppen az ellenkezőjét gondolom. ~ Tudod, számomra ez a falka lényege. Ha tudok segíteni valakinek a falkából, amikor bajban van, akkor megteszem, és cserébe várhatom ugyanezt, ha én kerülnék bajba. Ezért érdesem falkában élni, és alkalmazkodni a többiekhez. ÉN biza éhes vagyok, szóval ezek után nekilátok a reggelinek. Pirítóst vajazok, és lekvárt is kenek rá. ~ Míg mi kinn voltunk a terepen, történt más is. És Isten megteremté a férfit... aztán támad egy jobb ötlete.Van a falkába, akit nem lehet megkerülni. Szóval Patrisha meglátott a parkban Max-el, és aztán behívatta a fiút, és addig szorongatta, míg a srác mindent kitálalt neki. A szorongatást szó szerint is lehet érteni, és éjjel ez volt az egyik nagy kérdés számomra, hogy mért fáj nekem még OTT is, amikor oda tudtommal senki nem támadt senkinek. De reggel ím megoldódott a rejtély, amikor összefutottunk a folyosón.
Egyre kevésbé tetszett nekem ez az egész helyzet. Összehord minden hülyeséget, ráadásul még kimondottan támadó is velem szemben. Elkerekedett fél szemmel hallgatom a hülyeségeit. Nem, ez nem Gabriel. Meg vagyok győződve róla, hogy Benito agybaja ragadt rá. Igen, csak ez lehet a magyarázat. ~Most gúnyolódni fogsz, vagy esetleg megengeded, hogy folytassam? Ilyet... az embert már azért is cs*tetik, ha valamit megköszön...~ Nos, annyira azért még nem szoktam meg, hogy gondolatban beszélek, hogy az utolsó mondatot nem tartottam meg magamnak, átment Gabrielhez. De végül is mindegy is, legalább tudja, hogy bazira nem értékelem a stílusát. ~Bár mindenkinek ilyen egyértelmű lenne Gabe! Nem tudom, hogy feltűnt-e, de például a vezető testőröm, akinek helyetted kellett volna velem lennie, búcsúcsók nélkül szívódott fel. És nálam nem úgy mennek a dolgok, hogy meglapogatom az emberek hátát. Aki vétkez, azt megbüntetem, de aki jól végzi a dolgát, azt megjutalmazom. De ezt tudhatnád, mert nem először érdemelted ki. A kérdés már csak az, hogyha ennyire természetesnek veszed ezt az egészet, akkor elfogadod-e a köszönetemet, vagy hagyjuk a fenébe.~ Nem hiszem el, én nem akartam veszekedni vele. Roppant hálás vagyok neki, még akkor is, ha ez őt baromira nem érdekli. Van elég bajom, amit most egy csapásra meg kellene oldanom, nem akartam, hogy még vele is küzdenem kelljen. Tudom, hogy a fájdalmain nem tudok enyhíteni, de ha levehetném róla azt a rohadt átkot, esküszöm megtenném, de ő maga mondta, hogy ez nem áll módomban. ~És? Ez akkora baj? Talán nem akartad...? Gondolom, magyarázatot akart mindenre, mondjuk arra, hogy az apja miért néz ki úgy, mintha a bátyja lenne. De nyilván, ha nem akarod, még mindig ott van Mortimer és a Szellemirtók. Patrishra meg ne haragudj, a módszerei sajátosak, de kiváltképp hatásosak.~
Kezdőlap
