Egyáltalán nem vagyok lenyűgözve. Sőt, ami azt illeti, saját magamnak bátran bevallhatom, hogy iszonyatosan nagy kétségek között őrlődöm a mai találkozás kapcsán. A megbeszélt időpont előtt már egy órával csak fel-alá masírozom a szobában, és szinte megijedek, amikor kopogást hallok az ajtómon. Nekem tényleg nincs bajom Anne kapcsán semmivel. Duncan felelőssége. Az persze mindig zavart, hogy miatta került többször lelki válságba, de ez az ő harca volt és meg tudta oldani. Na de ott van Tara... A gondolat egész egyszerűen megöl. Továbbra is úgy gondolom, hogy a helyzetük messze nem ugyan az, de még a legtávolabbi ponton sem érnek össze a szálak. Arról nem is beszélve, hogy Tara az én kölyköm, Duncannél pedig nem áll fent annak a veszélye, hogy a véremmel szórakozik. Egy egyszerű, szürke pólóban és fekete tréning nadrágban nyitok ajtót. Bár a pajzsom teljesen fent van, mégis a Bestia szemén át nézek le a kis csöppségre. A feketeség előre tódul bennem, szeretné körbejárni és kóstolgatni kicsit a jövevényt. Mintha azt kérdezné: ez igazi? Érdekesnek találja, de azon nyomban, hogy a kicsi esetleg a maga gyermeteg hevével közeledne a Bestia felé, ingerült lesz - vele ne akarjon játszani senki. - Gyertek be. Állok félre az ajtóból, ahogy egy kicsit visszatalálok lelkileg a valóságba, majd szinte paranoiásan nézek ki a folyosóra. Mintha azt lesném, hogy lát-e, hall-e bennünket valaki. Megrázom a fejem, majd inkább egy gyors mozdulattal becsukom az ajtót. - Hogy viselte? Vetem oda egyszerűen, és közben egyáltalán nem szándékozom bunkó vagy lekezelő lenni Duncannel. Egészen egyszerűen a kölyök-kölyök közelsége tudat alatt felzavar bennem valami olyat, amit eddig nem ismertem. Az, hogy irritál, talán túl erős kifejezés lenne. Az emberi felem egészen megkedvelte a porontyot, a Bestia azonban feleslegesnek és haszontalannak tartja. Ez a kettősség talán ki is ütközik az arcomra egy kissé, úgyhogy amíg a választ hallgatom, kimegyek és hozok narancslét - mindhármunknak. Nem fogok alkoholizálni, legutóbb is rohadt rossz vége lett, a harapás pedig még azóta sem gyógyult be, hogy szakadna le... - Váltott már? Úgy látszik, hogy ma ilyen tő-kérdésekben fogunk csak kommunikálni... Részemről. Egyelőre nekitámaszkodom a hozzám legközelebb eső szabad falfelületnek, lehetőleg minél messzebb a kicsitől. Morranok egyet, és nagyot kortyolok az üdítőből.
Éreztem Cas energiáit az ajtó felé hömpölyögni, mint valami nagy, megáradt folyó, olyan volt, ezt pedig Anne is érezte. Már nem ficánkolt annyit, közelebb húzódott hozzám, és úgy várta, mi fog rá visszanézni az ajtó mögül, mintha egy fenevadat készülnének ráereszteni. Nos, ez valahol így is volt. Hallottam azt a nagy lélegzetvételt, amit Castor megjelenése és a bestiája váltott ki belőle. Most látta őt először egy farkas szemével, ami azért távolról sem ugyanazt mutatja, mint a sima embereké. Eddig ha jó, ha egy töredékét érzékelte az alfa erejének. Megnyikkanni se tudott, az invitálásra se moccant, csak akkor, amikor finoman a fejére tettem a kezem és enyhe de határozott mozdulattal nógattam. Akkor aztán bespurizott, de végig úgy nézett Castorra, mintha egy kolosszust látna. Megráztam a fejem. Kölyök. Én már rég megszoktam az erejét, így sokkal inkább a feszültsége tűnt fel. Nem volt nehéz kitalálni az okokat. - Meglepő, de sokkal jobban, mint vártam - feleltem, miközben Anne-t egy fotelbe ültettem. Úgy bűvölte Castort, mint aki még sose látta. - Cas bácsi haragszik rám? - kérdezte suttogásnál alig hangosabban, amikor Castor narancsléért ment, és nagy, kissé ijedt szemmel nézett fel rám. - Nem - simogattam meg a fejét -, csak még új a farkasának a tiéd. - Majdnem Bolyhoskát mondtam farkas helyett, de mivel nem szeretnék újabb egy hétre megválni a nyelvemtől, még időben változtattam. - Kösz! - vettem át Castól az italt, Anne nem különb, a szeme pedig sárga lett. - Egyelőre csak részlegesen, ha megijed, vagy nagyon izgatott lesz. De az alapokat minél előbb át akarom vele venni, főleg a hierarchiát. - Mulatságos volt nézni, hogy Castor mennyire eltávolodott és a messzeségből méregette a Tökmagot, az meg a narancslébe temetkezve, a pohár pereme fölött figyelte. Megrándult a szám sarka. Elővettem a zsebemből a telefonom és Anne-nek adtam. - Játssz egy kicsit, rendben? - Oké! - Egyből keresni kezdte a kedvenc játékát, én pedig abban a biztos tudatban sétáltam Castorhoz, hogy a kicsi lány innentől nem lát, nem hall. Félelmetes, mennyire bele tudott feledkezni a játékba. - Olyan vagy, mint egy két lábon járó feszültséggóc - mondtam a narancslevemet lötykölve. - Tara, a gyerek és a kölyöktéma miatt, ugye?
Öröm az ürömben, hogy legalább nincs vele különösebb probléma. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit reagálnék arra, ha bejelentené, hogy Anne megőrült. Felnőtt emberek is képesek belepusztulni abba, hogy nem bírják el a szörnyeteget, nem hogy hét éves gyerekek, akiknek fogalmuk sincs a világról. Anne-nek már nem is lesz. Én nem akarok neki sanyarú jövőt jósolni, de Duncannek nagyon oda kell figyelnie, hogy emberként is tudjon viselkedni és ne vaduljon el. Amikor a részleges átváltozásról beszél, magam is megpillantom a sárga íriszeket. Egy kicsit tovább tartom az ujjaim szorításában az üvegpoharat, ahogy fürkészem azt új lényt. A farkas persze kíváncsi és alattomos. Hiszen a nyájának új tagja érkezett, minden részletet tudni akar róla, mielőtt ítéletet mond. - Nem tudom, hogy mennyit ért meg a szavakból. Utalok itt arra, hogy persze, magyarázhatja az alapokat és a hierarchiát, de.. Az egész annyira nevetséges. "Anne, Castor bácsi a nagy-nagy farkas, neki nem szavad csúnyát mondani, különben mész a sarokba"? Nyugalomra intem még a saját szörnyetegem. Kár lenne, ha ilyen hirtelen lovalná bele abba, hogy ő majd megmutatja a kölyöknek, milyen szabályok uralkodnak a falkában. Kissé felvonom a szemöldököm, ahogy Duncan elküldi játszani a kicsit. Azért vannak itt, hogy az Alfa befogadja az új jövevényt, ennek fényében pedig egyáltalán nem tartom megengedhetőnek azt, hogy holmi játékokkal foglalja le, amikor (jó esetben) az élete további 2-300 évének az alapjai forognak kockán. Azonban a szemeim már nem azért villannak fel vörös izzásban, mert Duncan kiiktatta a kölyköt, hanem azért, hogy felhozza Tarát. - Az a kölyök soha nem lesz az utamban. - hördülök fel egészen halkan, mert bár nincs kizárva, hogy így is hallja, de ez aztán végképp nem tartozik Anne-re - Tara meghibbant, az nem az én problémám. Az viszont annál inkább, hogy a vérem selejtes végtermékké enyészik általa. Itt nem volt kérdés, hogy melyik felem táplálja a szavak mögött lappangó indulatokat. Ember és farkas egyaránt megalázónak érezte a helyzetet. Ha Duncan reagált valamit, én kiiszom a narancslét és ellököm magam a faltól. Düh és harag helyett inkább felfedezek. Lassan és puha léptekkel közeledem a kislány felé, aki valóban teljességgel átszellemülten játszott a telefonnal. A Bestia végre felszabadulhatott, mert az emberi felem is elhatározta, hogy megejtjük végre a nagy találkozást. Kiveszem a kislány kezéből a telefont és a kanapéra röpítem, majd hirtelen nyúlok a hóna alá, és felemelem... Olyan könnyű... Annyira gyenge és ártatlan. Egy pillanatra bánom, hogy farkassá vált, mert nem illik hozzá a vér. Nem illik hozzá, hogy teliholdkor egy hétéves kislány nyers húst zabáljon és könyékig mártózzon a belsőségekben. Ahogy az sem, hogy visszaváltozás után meztelenül térjen magához, évszázados öregek társaságában. Az egész annyira... Szánalmas és megalázó. Ahogy a levegőben tartom, szépen, lassan szabadítom rá a fekete poklot. Azt az erőt, amelytől a falka tagjai mindig tudják, hogy hol a helyük. Ott, pontosan ott... A karmos mancsaim alatt a torkukkal, a sárban és a mocsokban, ha én úgy kívánom, de... Legyen ez a gyerek az utolsó a sorban, nem szándékozom megalázni. Szinte érzem a számban a bőre ízét, ahogy valahol, egy másik dimenzióban a fekete bestia a marjára harap, hogy kirángassa a kicsit az odújából. Duncan nem tehet semmit, hiába az ő vére, a farkasom mindkettejüket a halálba küldhetné. Ez most csak Anne-re és rám tartozik. Egyre erőteljesebben nyitom meg a gátjaimat, ő pedig már a minimumtól is fészkelődni kezd. Fél. Érzem. De ha erős akar lenni, meg kell tanulnia úrrá lenni mindezen, ideje pedig nincs. Vasmarokkal tartom, így bármennyire izeg-mozog, egészen biztosan nem fogom leejteni. A Bestia pedig hirtelen köpi ki a farkasát a szájából, és abban a pillanatban Anne emberi teste feladja a szolgálatot, és a parancsomra átadja magát az állatnak. Én egész egyszerűen leteszem a földre, mint egy házikedvencet és elégedett képpel figyelem az első lépéseit. - Gratulálok apuka. Megtanult járni. Még vannak terveim. Egyelőre csak megvárom Duncan reakcióját az esetre. Mindazonáltal remélem, hogy nem fog a torkomnak ugrani, vagy éppenséggel zsebkendőért könyörögni, mert annyira magával ragadta a pillanat.
- Tudod jól, hogyha lett volna más választásom, várok még legalább tíz évet. Én sem hittem benne, hogy szavakkal mindent meg lehet oldani, sőt! De az is biztos, hogy nem fogom odavetni egy falka farkasnak, hogy nesztek, mutassátok meg, milyen farkasnak lenni. Én úgy tanultam meg, éppen ezért sem vagyok elégedett és büszke a végtermékre, de ez van, ezt kell... elfogadni. Ha viszont rajtam múlik, Anne jobbat fog kapni. Nem rózsaszín felhőset, de jobbat. Azt már csak nagyon magamban tettem hozzá, hogy a jelenlegi körülmények között az, hogy farkassá vált, semmit sem rontott a túlélési esélyei. De ezt már úgyis átrágtuk. A Tara-témával beletenyereltem, istenes fiaskó volt, ami csak tovább hergelte Castort, de megálltam, hogy egyből utána menjek, amikor a kislány felé indult. Egy pillanat alatt feszült lettem, és amikor hirtelen érte nyúlt, már ott voltam alig pár lépésnyire tőlük, de nem emlékeztem, mikor indultam meg feléjük. - Cas! - szóltam indulatosabban, mint az megengedhető lenne vele szemben, de abban a pillanatban már csak a rémületet láttam Anne borostyánsárga szemében és a kétségbeesett szabadulási vágyat,a mivel megpróbált kitörni az alfa vasmarkából. - Castor, ne csináld, kérlek! falra hányt borsó és süket fülek, valamint Anne egyre hevesebb kapálózása és nyüsszögése. Ökölbe szorítottam mindkét karmos kezem, az állkapcsomon megfeszült az izom, a farkasom üvöltött, hogy kitörhessen és teljesen reménytelen, értelmetlen kísérletet tegyen a kölyke védelméért. Nagyobb baj, hogy az ember is hasonlóképp érzett. A jól ismert harag ott zubogott a bőröm alatt, alig tudtam megfékezni, de nem mertem támadni. Támadni? Arra az alfára, akiért majdnem a lányom is odaveszett? Gyűlöltem ezt a helyzetet, a tehetetlenséget és a végterméket. Egy riadt kis kölyökfarkas, aki hirtelen azt se tudta, merre szaladjon nagy félelmében, kihez bújjon, hova meneküljön, hol lel menedéket. Imbolygott, sután mozgott, totálisan új volt neki az egész helyzet. Castortól rettegett, hozzám nem mert odajönni, mert az arcomon továbbra is állatias vonások ültek, a szemem sárgán izzott, és mielőtt megszólaltam volna, várnom kellett, nehogy a farkas morogjon Casra. - Következőnek leviszed a játszótermedbe? - érdeklődtem erőltetett nyugalommal. Ő lehet, hogy elégedett volt, bennem azonban továbbra is a düh dominált. - Vagy mentori szárnyaid alá veszed? Lehet, hogy túlfeszítem a húrt, de ez... tyúkszemtaposó volt. Ajtóstól a házba de úgy, hogy beleremegtek a tartógerendák is, olyan területre rongyolt be tank módjára, ahova eddig akárhonnan is nézem, nem volt bejárása. - Köszönöm a segítséget! - szűrtem a fogaim között, s igyekeztem elvenni a maró gúny zömét. - Remélem nem veszed majd zokon, ha legközelebb esetleg hozzád hozom megőrzésre... A kiskölyök eltalált a lábamhoz, orrával a cipőmet böködte. A farkasom fénysebességgel vonult vissza, én pedig egész testemben remegtem, de fogalmam sem volt, hogy mitől. Lehorgasztottam a fejem, és ha eddig esetleg Castor nem tett volna helyre egy-két jól irányzott taslival, lehajoltam Anne-ér és felkaptam. Nagyon furcsa volt...
Duncan egyáltalán nincs elragadtatva attól, amit teszek. Ez persze egyáltalán nem lep meg, de legalább ugyan ennyire nem is foglalkozom vele. Hallom és felfogom a kérlelését, amivel már szinte arra utasít, hogy fejezzem be, hagyjam békén a kölyköt. De nem. Ebbe nem szólhat bele. Már az is éppen eléggé kivételes és nagy dolog, hogy eltűröm és befogadom ezt a hét éves kis... semmit. Így csak egy halk, figyelmeztető morgással intem hallgatásra, annak ellenére, hogy korbácsként csattan a bőrömön a felőle áradó indulathullám. Ahogy leteszem a földre Anne-t, és ahogy Duncan szemtelenkedik velem, teljesen szembefordulok a Testőrömmel, és valamivel közelebb sétálok hozzá. Az átváltozásom úgy indul be, mintha varázsütésre történne. Talán ha Duncan nem lép hátra, a megnagyobbodó testem megkísérli még őt is félrelökni. A teljes alakomat veszem fel, és bár négy lábon állok, még így is könnyedén tartom a szemkontaktust Duncannel. Kissé kitárom a pofámat, megvillantva felé az agyaraimat, amiken lassan végignyalok a nyelvemmel. Azt sugallom neki, hogy ha nem akarja, hogy mindkettejüknek baja essen, akkor engedje meg, hogy azt tegyem, amit én jónak ítélek meg. Nem célom bántani a kölyköt, egyáltalán nem. Megtehettem volna, hogy addig ütöm, amíg magától ki nem ereszti a szörnyetegét, mindennek ellenére csak az energiáimmal rángattam ki a helyéről. Úgyhogy legyen érte hálás, és fogja be. ~Fogd be, Duncan. Most már farkas, nem bánhatsz vele emberkölyökként. Én csak a javát akarom. Vagy jobb lenne elodázni Teliholdig, hogy ne legyen képes még egy nyulat sem elejteni a kábulattól? Neked kell rá vigyáznod, és ha nem képes veled üldözni a prédát, te is legyengülsz. Azt pedig most rohadtul nem engedhetem meg magamnak.~ Bár gondolati úton közlöm vele a tényállást, egészen közel lépek hozzá, megemelem a testem és egyenesen a pofájába hörgök bele. A leheletem remélem, hogy még a haját is összekócolja. Amikor úgy vélem, hogy elég ideig néztünk már farkasszemet, és megértette a mondanivalómat, valamint ráeszmélt arra, hogy hol a helye a táplálékláncban, visszaereszkedem a földre. A fejem Anne felé fordítom, és csak úgy, mint korábban a Bestiám, puhán, mégis határozottan fogok rá a kicsi oldalára. Szinte teljesen elfér a pofámban, és ez rettenetesen ijesztő. Eloldalgok vele egészen a szoba közepén levő üres térig, és ott leteszem a földre. ~Ha akarsz, válts te is.~ Vtem még oda a Testőrnek. Talán, ha jelzem felé, hogy nem zárom ki a "pedagógiámból", akkor kissé megbékél, bár jelen helyzetben egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondol, vagy hogy mennyire sértődik meg ezen az egészen. Én akkor is végig fogom csinálni, ha előtte Anne szeme láttára kell ájultra vernem. Végső soron ez is prezentálná a kicsi előtt, hogyan is működnek a dolgok errefelé, de nem biztos, hogy lelkileg egészséges lenne számára. A gondolataimat a következőkben úgy küldöm felé, hogy Duncan is hallhassa őket. ~Anne... Hallod, amit mondok?~ - fordítom hatalmas fejem a kicsi felé - ~Nem kell félned, itt senki nem fog bántani. Ahhoz, hogy nagy és erős lehess, meg kell szoknod ezt a testedet is, még mielőtt elérkezik a Telihold. Értesz engem, Anne?~ Amennyiben visszajelzett valamit, megemelem a jobb mancsomat, és a feketeségével beterítem a kicsit. Nem ütöm meg, amolyan... Barátságos gesztusként tarolom le, óvatosan oldalra döntöm, hogy elterüljön a földön, és kissé megdörzsölöm a hasát. Aztán ráeszmélek, hogy mit csinálok és óvatosan eleresztem őt. Ennyire nem akartam közvetlen lenni vele, mégis megtörtént. Lefekszem mellé a földre, magamhoz húzom a kicsit, és újra, némiképp erősebben harapok rá a torkára. Ha nagyon kapálózik, akkor sem eresztem el, ennek ellenére gondolatban instruálom őt. ~Mostantól én vagyok az Alfád, Anne. Ha ügyes vagy, akkor dicséretet kapsz tőlem, ha rosszalkodsz, akkor viszont büntetést, érted? Ha valami baj van, Duncan után nekem kell szólnod először. Ha megértettél, akkor hagyd abba a ficánkolást, és maradj veszteg egy kicsit.~ Szólok rá erélyesebben, ha túlságosan is bepánikolna. Arról, hogy milyen szuper és klassz farkasnak lenni, nem fogok kiselőadást tartani neki, ezt a megtiszteltetést meghagyom Duncannek.
Igazság szerint szinte már vártam, hogy kapok egy hatalmas maflást, némi tépázást, meg egyebeket a haragom kimutatása és a szájalásom miatt. Ha nem lettem volna farkas akkor is könnyedén levettem volna, hogy sikerült felbőszítenem. Talán Anne miatt, talán más miatt, de nem ugrott nekem, átváltozott és rám vicsorgott, a felőle áradó hatalmas energia, a bestiája nagysága - mind fizikai, mind erőbeli értelemben - egyszerre volt lenyűgöző és tiszteletet parancsoló. Mint emberre és mint rangban alatta álló farkasra is "rám szólt", de ez egészen addig nem fújatott velem visszavonulót, amíg a gondolatai is el nem értek. Merev tekintettel álltam a pillantását, végre elkezdtem használni a fejem - ami azért nem utolsó. Láttam, hogy a Tökmagnak nem esett baja, élt, a jelek szerint virult is, és Castort ismerve ennél sokkal brutálisabb módon is kikényszeríthette volna belőle a szőrgombócot. Oké, én ezt mind értettem. Csak nehéz volt nyugton ülni, hideg fejjel gondolkodni, amikor láttam, hogy minden Cas-féle finomkodás ellenére is kínlódott a lányom. Nem felejtettem el, hogy az átváltozás nem leányálom, főleg a kicsiknek, csak idegen volt még ez a helyzet ilyen felállásban. Jógagyakorlaton is megirigyelnék azt a légzéstechnikát, amivel igyekeztem lecsillapítani mind magamat, mind a bestiámat, egyelőre csak több-kevesebb sikerrel. Továbbra is feszülten figyeltem, ahogy a foga közé vette a kölyköt és arrébb vitte, majd megadta nekem is az átváltás lehetőségét. Közelebb mentem hozzájuk, de még mindig ember voltam, ennek okát viszont még magamban sem akartam boncolgatni, mert ha konkrét gondolatfolyamot adok neki, elsüllyedek szégyenemben, mint testőr. Csak akkor hagytam előjönni a farkast, amikor meghallottam Castor Anne-nek címzett gondolatait. A kiskölyök nyüsszögött, ide-oda kapkodta a fejét Cas beszéde alatt, mintha a fejében szóló hang forrását keresné, majd az Alfára nézett és mozdulatlanná dermedt. Lefeküdtem mellé, és óvatosan fültövön nyaltam. Megint mocorogni kezdett, vékonyka hangon csipogott, és olyan elszántan nyújtogatta a fejét Castor felé, mintha az élete függne tőle. Pici farka észveszejtő sebességgel pörgött. ~ Szerintem megértett. Csöppnyi energiája olyan volt, mint a pislákoló gyertyaláng, egy kósza fuvallat is elsöpörte volna. Megdöbbentő volt az a gyengédség, amivel Castor kezelte, de a maradék aggályt is kiirtotta belőlem. Csendben, nyugton figyeltem, ahogy Cas lefektette előtte is a szabályokat, és amikor nyugton maradásra intette Anne-t, ő még egy kicsit mocorgott, de aztán azt is abbahagyta. ~ Nincs semmi baj, Tökmag, ügyesen csinálod! Castorra pillantottam. Semmibe nem kerülne neki megölni Anne-t, utána pedig engem, ha pattognék, de egyetlen erre utaló mozdulatot vagy gesztust sem tett. ~ Sajnálom a korábbit ~ "mondtam" kurtán, mert ezzel tartoztam.
Persze, hogy a kölyök ösztönösen védekezne és kapálózna, de idővel aztán belátja, hogy semmi értelme sincs erőtlen, szárnybontogató menekülési vágyának. Talán még az is jó hatással van rá, hogy Duncan is váltott, nem tudom, de elképzelhetőnek tartom. Hiába, a falkaösztön ott kell, hogy legyen benne is, annak ellenére, hogy ez nem tudatosult még. Behódolt, kicsi tappancsait az ég felé eresztette, ahogy az agyaraim közt feküdt. Pontosan tudhatta, hogy élet és halál között lebeghetne, ha bármilyen ilyen irányú szándékom lenne. De jól viselkedett, ezt pedig mindig is nagyra tudtam értékelni. ~Jól van, Anne.~ Mondtam neki azután, hogy dermedt mozdulatlanságban tartottam még vagy fél percig. Finoman és óvatosan eresztettem el, de még mielőtt elhajoltam volna tőle, az orrommal hasra görgettem. ~Most pedig menj, gyakorold egy kicsit, milyen négy lábon az élet. Csak ne rágcsálj meg semmit, mert büntetés lesz!~ Egyrészt ezt hasznosnak gondoltam, másrészt pedig így legalább volt alkalmam kicsit kettesben maradni Duncannel. Még követtem Anne útját, amíg el nem űnt egy bútor takarásában, aztán fordítottam csak a hatalmas fejem a Testőröm felé. ~Felejtsd el. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, ha az Alfa cseszteti a kölyködet...~ Morrantam fel villanó tekintettel, ahogy eszembe jutott, hogy mit tett Tarával Todd, és hogy én semmit sem tudtam róla, így nem is tehettem ellene semmit. Elégedetlenül vakkantottam egy aprót, jelezve, hogy a tököm tele van ezzel a témával, mégis valahogy mindig itt lyukadunk ki. ~Ha megtudom, hogy a saját kölyködön kívül mással is el vagy foglalva, menesztelek. Csak hogy ne legyen az, hogy nem szóltam.~ Utalok itt arra, hogy tudom, hogy menedéket adott Tarának meg az embernek. De jelenleg a falkán kívüli, személyes dolgokkal legfeljebb csak takaréklángon tudunk foglalkozni, ami pedig az embert illeti, akkor is az marad, ha farkas lesz. Bár, lassan Tara is csak névileg tartozik hozzánk. Majd ha szépen megoldotta a kis életét, egyenes utat kap, hogy máshol élje meg az álmait, ne egy csatamező kellős közepén. ~Bár fogalmam sincs, hogy te mit gondolsz erről az egészről. De ha már tisztséggel írsz, elvárom, hogy legalább bólogass, vagy valami. Már így rangot vesztettél, fájna, ha tovább zuhannál.~ Közöltem vele őszinte, csevegő hangon, majd lustán nyújtózkodtam egyet. Őszintén szólva valami gyermeki módon furdal a kíváncsiság, hogy mit gondol erről az egészről, mégsem akarok úgy tűnni, mintha annyira foglalkoztatna a dolog. Ennek ellenére Duncan már tisztában van azzal, hogy a dolog érzékenyen érint, hiszen hangot adott neki. Kissé ellustulok, de a fülem továbbra is hegyesen áll, ha esetleg Anne gondolna egyet, és merő játékosságból magára rántaná a függönyt, karnissal együtt.
Nagyot szusszantottam, ha ember alakban lettem volna, még egy féloldalas, fanyar mosoly is jön mellé. ~ Jelenleg a saját dolgaim is eléggé lefoglalnak ahhoz, hogy ne akarjak bónusz hobbit ~ feleltem, és pontosan tudtam, mire gondolt. Igaz, hogy a a szagomból most nem érezhette annyira, hogy Tara nálam van, mert én nem laktam velük, de nem nehéz kisakkozni, kinél talál fedélt és fekhelyet a nőstény. Meg a porontya. Csúnya ügy, azt meg kell hagyni, és abból, amit a falkán belül pletyka szintjén is hallottam, az derült ki, hogy nem Castor az egyetlen, aki nem rajong érte. Bosszúsan morrantam a rangvesztésre és a zuhanásra. Jó, belátom, az egy érzékeny pont, még emésztem a békát, de már csak cafadékok vannak belőle, nem súlyos, emellett legszebb öröm a káröröm: Lucas se vált be. Jöhetnek a fűszoknyás lányok a kókusz bikini-felsőjükkel! Remélem senki nem várta el tőlem, hogy csalódott legyek emiatt, korcs kis lelkemnek kell ennyi borogatás, ez pedig felért egy puha pléddel. ~ Közvetlenül azelőtt toppant be, hogy Anne-ért mentem volna ~ kezdtem némi felvezetővel, ebből szerintem sejtette, hogy akkor éppen nem voltam olyan passzban, aki értékelni tudta a gyerek-témát érintő dolgokat. ~ De a véleményem azóta se változott: hülyeséget csinál. Efelől szemernyi kétségem se volt. Én se voltam éppenséggel normális, amikor Anne-t magamhoz vettem, de a kislány mellett valamelyest lehiggadtam, megfontoltabb lettem. Az ő sorsa csak tőlem függött, ez pedig sok mindent megváltoztatott rövid idő alatt. ~ Ráadásul... kétlem, hogy ez Tarára jó hatással van. Ezzel együtt pedig értelmét se látom annak, hogy elhozta Chicagóból azt a gyereket. ~ Felálltam, és a kanapéhoz mentem, amire Anne próbálta feltornázni magát. Lefeküdtem mellé, ő pedig dobogónak használva felszökött a bútorra. ~ Ezzel a felállással több baj lesz, mint amennyi... hasznot hajthat ~ fejeztem be komoran és talán túlságosan is gyakorlatiasan. De most ez van. Tara nem egyszer hagyta rám Jacobot azért, hogy ő ivással, vagy mással kiélhesse magát, kitombolja, hogy szar van. Ha emlékezetem nem csal, előtte se volt jobb a helyzet, így pedig a kissrác csak céltábla, hátráltató tényező és figyelemelterelő. Káros, a maga embergyermeki módján. Felálltam és elléptem a kanapétól, amiről Anne éppen akkor ugrott le. Nagyot nyekkent, gurult egy kicsit, majd felpattant és szaladgált tovább. Ha őszinte akarok lenni: ő is célpont és alkalomadtán hátráltató tényező is, de! Jó hatással van rám. ~ Nem félsz, hogy... a gyerekért még a falkát is képes lenne feláldozni? Engem egy cseppet aggasztott, akár berág a feltételezésért, akár nem. Nevezhetjük foglalkozási ártalomnak és megrögzött bizalmatlanságnak is, ahogy tetszik, de szeretek felkészülni a legrosszabb eshetőségre is. Hogy árulónak tartom-e Tarát? Nem. Csak zavart, és ez sokkal rosszabb és beszélyesebb.
Örömömre szolgál, hogy nem kell csalódnom Duncanben. Vajon ezeket elmondta Tarának is? És ha igen... Ugyan azt a mocskolódó visszavágást és élt kapta, mint ami nekem jutott tőle? Nos, azt erősen kétlem, de nem tudok mit tenni ellene. Inkább nem reagálok minden gondolatára, mert még holnap ilyenkor is itt feküdnénk és arról beszélhetnénk, hogy milyen bolond ötletekkel hozakodott elő ez a nőstény. Csak figyelem, ahogy Duncan mozdul. Nem állok fel rögtön utána - még a végén azt gondolná, hogy aggódom, pedig... Egy kicsit, talán. Minden esetre egészen vicces látvány, ahogy a kicsi Anne mászkál a bútorokon, Dun pedig a mentőöv, vagyis inkább egyfajta kellék a biztonságos szórakozáshoz. Én is szeretnék magamnak valamilyen biztonságos szórakozást. Lehet, hogy el kellene kezdenem sakkozni... ~ Amint ennek a legkisebb jelét is látom, mindkettő meghal. ~ Bár annyira könnyű lenne az egész, mint amilyen egyszerűséggel a gondolat hagyja el az elmémet. Nem tudom, hogy adott pillanatban képes lennék-e rá. Öltem már gyereket, kétszer talán. De nem is ez olt a lényeg, hanem Tara. Hogy meg tudnám-e ölni? Biztosan. De hogy utána mi lenne belőlem, mivé válnék... Arra egyelőre nincs magyarázatom. A mellső mancsaimmal fellököm magam a földről, hogy néhány pillanatig a két hátsó mancsomon egyensúlyozva tipegjek, aztán elkezdek visszaalakulni emberré. Nem áll szándékomban megrontani a kisasszonyt, de ezt is jobb, ha szokja. Mivel a fürdő van legközelebb, így oda sasszézok befelé, a derekamra tekerek egy törülközőt és viszek egyet Duncannek is. - Ne szőrözd össze. Közlöm vele, ahogy mellédobom a kanapéra. Szernem jobb lenne, ha Anne-t farkas alakban vinné el a saját szobájába, hogy legalább a visszaalakulása nyugodt körülmények között történjen meg. - Sajnálom, hogy ezt mondom, de még gyakorolnotok kell, hogy ne szédelegjen teliholdkor. Most nem várhatunk, tudod jól. Mintha egy kevés sajnálat is lenne a hangomban, de úgy hiszem, hogy csak Duncan miatt. Mármint, ő fontos nekem, akkor is, ha még maga is egy fiatal nyikhaj. Sokszor egészen sajnálom, hogy annak idején nem haraphattam át. De ez mindegy is. Megtanultam, hogy nem mindig jó, ha a farkas "szaporodni" kezd. - Bármi van, szólj. Emelem fel a mutatóujjamat, jelezve, hogy nagyon is komolyan gondolom. Sőt, inkább parancsolom, ha úgy tetszik. A magam részéről nem kívánom egyikőjüket sem tovább nyúzni, így a legjobbakat kívánva kísérem ki őket, hogy aztán újra egyedül legyek ebben a rohadt hatalmas lakosztályban.
Hazaérek a munkából, minden rendben volt, a napom szokásos medrében folyt, ami annyit tesz, hogy munkával, munkával és még egy kis munkával telt. Nyilván ilyenkor az ember nem arra akar hazaérni, hogy a lánya a konyhában hever a kövön eszméletlenül. Amikor megláttam, szerintem biztos több árnyalattal fehérebb lettem, mert egyszerűen meghűlt a vér az ereimben. Alig mertem rávenni magam, hogy odatérdeljek mellé és megpróbáljam kitapintani a pulzusát, meg voltam róla győződve, hogy meghalt, ahogy ott fekszik a fehér kőtől szinte alig elütő bőrszínnel. De élt és azonnal tudtam mit kell tennem. A telefonhoz léptem, de nem a mentőket hívtam, még egyszer nem viszem kórházba, ki tudja, hazajön-e még onnan valaha. Itt az ideje, hogy valaki betartsa az ígéretét és, hogy én is elhatározzam magam. Azonnal Castor számát tárcsáztam és megkértem, hogy küldjön értünk valami kocsit, mert ha most itt meghal a lányom a konyhakövön, akkor mindketten megnézhetjük magunkat. Nyilván nem lehetett komoly fenyegetésnek venni a szavaimat, bármit is mondtam, úgy kétségbe voltam esve ugyanis, mint még soha. Hamar megérkezett az autó, a karomban vittem ki Leonát és beültem vele a hátsó ülésbe. Most valahogy a legkevésbé sem tűnt nehéznek, pedig én sem vagyok egy izomember és ő sem csecsemő. Nyilván ez lehet az az adrenalin rush, amiről már annyit hallottam, de még eddig nem igazán tapasztaltam. Mindenesetre még mindig ugyanezzel a lendülettel szállunk ki a hotel hátsó bejáratánál és bizony én fel is viszem a személyzeti lépcsőn. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogy vajon mi lesz most. Mégis hogy fog történni? Bent maradhatok-e? Egyáltalán Castor megteszi, vagy sem? Annyi kérdés kavargott a fejemben vegyülve az aggodalommal, hogy nem is tudnám felidézni, hogy jutottam fel a alfa lakosztályának az ajtajáig, vagy hogy találkoztam-e valakivel út közben. De most mégis itt vagyok, karomban a szinte holtnak tetsző lányommal. Nem az első eset, előfordult már máskor is és én mindannyiszor ugyanúgy összeszartam magam a félelemtől. Benyitok hát, remélem be lehet menni, mert Leonával a kezemben már az is csoda, hogy a kilincset valahogy le tudom nyomni, nem hogy még kopogjak és várjak is. Pont úgy festek, ahogy otthon a látvány ért. Fekete póló van rajtam és sima farmer. Kabát nuku, de most a hideg sem érdekelt, kocsival jöttünk.
Be se érek a lakosztályomba, már érzem is, hogy a telefonom megrezegteti a nadrágomat belülről. Fantasztikus. Remélem azért keresnek, mert a fél órája átnézett könyvelést mégis elbaszta Benjie é vissza kell mennem hitelesíteni a módosításokat. De a sejtéseim nem jöttek be. Bár, amikor meglátom, hogy Salem keres, inkább azt kívánom, bár a könyvelés miatt akarnának visszacitálni az igazgatóságra. A helyzet tehát a következő: Salem lánya rendben megérkezett, és menetrend szerűen úgy látszik, hogy elég hamar tervez távozni az élők sorából. Itt jövök a képbe én, illetve az a bizonyos alku, miszerint pontosan egy ilyen helyzet alkalmával meg kell mentenem (!!!) a lány életét. Az irgalmas szamaritánus énem már fel is húzná a győzelmi zászlót, ha a tele-a-tököm-a-világgal énem nem fojtaná meg őt azon nyomba egy zongorahúrral. Ez egy ilyen világ. Persze, persze, küldök kocsit. Miért ne küldenék, ha már egyszer annyira jól megy, hogy még szolgálati autókat is képes vagyok kiosztani, hogy aztán a kedves kis családtagjaim harmincezer darabra törve hozzák vissza őket... Na de, térjünk a lényegre. Miután kiküldöm a fuvart Salem címére, a kanapéra dobom a telefont és elkezdek levetkőzni. A hétköznapi öltönyömet ünnepi atlétára és joggingra cserélve, mezítlábasan főzök meg magamnak egy jó erős feketét. Az életnek nagyon szar humora van. Elvesztem a kölykeimet, és hogy egy pillanatra se maradjak egyedül, az arcomba tol egy másikat. Ennek baromira nem örülök, túl öreg vagyok én már a gyerekneveléshez. De jó pont, hogy legalább nem kell Tarának magyarázkodnom erről az egész helyzetről. Mikor lettem ilyen optimista? Minden rosszban van valami jó? Faszság. Nem mondanám, hogy kimondottan ideges vagyok. Azt sem, hogy izgulok vagy hogy kíváncsian várom, mégis mit kapok a szolgálataimért cserébe. De mégis, mintha valami görcs ülne a gyomromban ettől az egésztől,pedig nagyon szeretném teljesen félvállról venni az ügyletet. De még mielőtt gondolatban eljutnék A-ból B-be, zajt hallok a folyosó felől. Pillanatokkal később Salem pedig már be is tessékeli magát. Persze, nehogy kopogj vagy köszönj vagy valami... Halk morgással tudatom vele, hogy nem szeretem ezt a fajta tiszteletlenséget, de mutatok annyi emberséget, hogy megpróbálom figyelembe venni, hogy a lánya haldoklik. Odalépek elé, és még csak rá sem nézve a fiatal testre, átveszem az apjától, és úgy viszem a kanapéra, mintha egy díszpárna lenne. Érzem, hallom a szívdobogását, tudom, hogy él. És Salem bármennyire van kétségbeesve, még élni is fog egészen addig, amíg utoljára nem tisztázzuk a helyzetet. Ha azt látom, hogy a férfi egyáltalán nincs magánál és annyira elöntötte a pánik, hogy nem tud gondolkozni, hát én is hasonló, gondolkodás nélküli vehemenciával törlöm képen az ő mértékéhez képest (tehát nem fog elborulni tőle), hogy találjon egy kicsit magára. - Ugye tisztában vagy azzal, hogyha tényleg ezt akarod, akkor onnantól az enyém lesz? Csak egy rossz szó, egyetlen stikli Salem, és soha többet nem látod viszont, főleg, hogy önként hoztad elém. Nem áll szándékomban megtagadni tőled, de lesznek dolgok, amikben én fogok dönteni, nem érdekel, hogy mennyire nem fog ez nektek tetszeni. Ez így elég világos volt? Még megvárom a válaszát, mielőtt visszasétálnék a lányhoz. Egészen addig a lehető legszigorúbb arcomat próbálom magamra erőltetni. Ahhoz képest, hogy pusztán egyetlen, villanásnyi idő az egész procedúra, évszázadok fognak megváltozni tőle. Mély levegőt veszek és olyan lendülettel fújom ki a lány teste felett állva, hogy még a ruhája is belemozdul. Az emberi felem valahol csendes rettegésbe kezd, míg a farkas egészen felpezsdült attól, hogy újra adhat magából, és hogy újra lehetősége van saját vérét és erejét tovább örökíteni. Ha most leállok gondolkozni, akkor talán elállok az egésztől, szóval amíg még lehet, arrébb rúgom a dohányzóasztalt, és pillanatokkal később már hatalmas, vörös szemű fekete szörnyeteg alakjában állok a szoba közepén. A fejemet Salem felé fordítom és fenyegetően halk morgással utasítom rendre, érzékeltetem benne, hogy innentől ő már csak második lehet a sorban. Rohadt egy hataloméhes dög farkasom van, de még mindig meg tud lepni azzal, hogy máris úgy védi ezt a haldokló gyereket, mintha megtörtént volna a harapás.
A köszönés és a kopogás is elmarad bizony és a morgását meg olyan szinten ignorálom, hogyha valaki egy perccel később megkérdezné, hogy Castor mit szólt hozzám, nem is emlékeznék rá. Viszont szinte azonnal elkezdek beszélni, nem kell nagy észnek lennie hozzá, hogy észrevehető legyen mennyire is pánikolok. Ha lenne elég eszem objektíven gondolkodni, akkor biztos még magamat is meglepném, milyen hamar lettem idegroncs az eszméletlen lányom láttán és azon ténytől, hogy nem a kórházba mentünk, hanem ide, Castorhoz, beváltani azt, amit már lassan egy éve megígért nekem. - Nem tudom mióta eszméletlen, hazaértem és már így találtam. Lehet, hogy be is ütötte a fejét, meg se néztem, de ahogy láttam nem vérzik. Csinált már ez előtt is ilyet, de akkor általában nem voltam vele egyedül és kórházba vittük, én tényleg nem tudom mi lenne velem, ha itt halna meg, szerintem sosem bocsátanék meg magamnak... - Mire befejezem a hadarást, már át is veszi tőlem és elfordul. Nekem pedig egyszerűen elakadnak a szavaim, ahogy azt látom, hogy a kanapé felé viszi. Olyan mintha valami a torkomon akadt volna, de lehet csak azért nem tudom folytatni, mert ennyire ki van száradva a szám. Szerintem még sosem voltam ennyire ideges. Még akkor sem, amikor egy zsaru jött házkutatási paranccsal a haveromék droglaborjába a régi szép időkben... mikor még én is ott laktam. Ideges járkálásba kezdek a szoba közepén, égnek meredő hajam közé túrva figyelem, ahogy Castor leteszi Leonát és úgy szuszogok, mint aki lefutotta a maratont, de ez még csak fel sem tűnik nekem. Az ütés váratlanul ér, kezemet állkapcsomra szorítva fordítom vissza a fejem Castor felé. Mire megfogalmazódna bennem a kérdés, hogy ugyan ezt miért is kaptam, már tudom is a választ. Megtorpantam, érzem a cipőm talpa alatta szőnyeget és marhára bassza a szemem a csillár fénye. Az lehet, hogy a lélegzetem is elakad, de most már sikerül valamennyire realizálnom hol is vagyok, mi fog történni és bár meg nem nyugszom, de relatíve észnél vagyok. Annyira biztosan, hogy figyeljek Castorra. - Mint a nap. - Berekedtem. A hangom csak suttogásra emlékeztet, de az eltökélt ábrázatom helyettem is beszél. Ha azt mondaná, hogy el kell adnom a lelkem az ördögnek, abba is belemennék gondolkodás nélkül. Nyilván ennek a negatív folyományát csak később fogjuk megtapasztalni, egyelőre csak életben akarom tudni a lányom. Elkezd átváltozni, én meg egyszer csak nekiütközök háttal az ajtónak. Nem véletlenül nem harcosnak készülök, eddig leginkább képen láttam vérfarkast átváltozva. Kapkodón húzóm fel az első varázslatot, ami az eszembe jut és hasznos is, a páncélt. Kimenni viszont biztos nem fogok. Lehet, hogy az ajtóhoz hátráltam, lehet, hogy a kezem a kilincsen van, aminek a hidegét a láthatatlan páncél miatt most csak tompán érzem, de itt vagyok.
Horkanva szívom magamba Salem félelmének szagát. Ez persze rögvest tovább erősíti a vadállat jelenlétét mentálisan, pedig fizikai valójában is egészen jól teljesít már, tekintve, hogy átváltoztam. A szimatolás után morranva rázok egyet magamon, helyreigazítva a bundámat, majd nyalok végig az orromon és a pofámon. Túl sok szokatlan külsőség... Idegen lány, idegen izzadtság, más öblítő, a kocsi illata... És mégis tudom, hogy ez az ismeretlenség, aminek a fő forrása itt fekszik a kanapémon, az életem szerves részét fogja képezni. A szimatolást most Leona kezénél folytatom, remegő orrcimpáimat milliméterekre tartva a kézfejétől. Lassan, aprólékosan haladok felfelé a könyökéig, majd félrelökve az útból a karját, rátérek a hasára. Igen, a hasfala remek lenne. Gyönyörűen át tudnám hasítani a karmaimmal. A vére egészen biztosan zsenge és fiatal, nem itatta át még az évtizedes dohányfüst, az alkohol vagy a zsír. De minden üdesége ellenére tudom, hogy ott lappang benne ugyan az az átkos kór, az a gyilkos betegség, amitől egy embert már megszabadítottam. Talán valójában nem is érzem, nem tudom, hogy lehetséges-e, de én mégis érzem a rák bűzét és ettől egyből érzem a zsigereimben, hogy mi a dolgom. Egyszer már megtettem, és a farkasom szeretné újra... Karmolhatnám, de nem teszem. Az én kölyköm legyen erős, gyógyuljon ki az acélos állkapocs okozta sérülésből. Legyen ez az első lépcsője annak, hogy méltó a véremre. Hörögve zárom az oldalát a fogaim közé. És abban a pillanatban mintha csak valami tényleg megszületne, a szoba levegője, a belőlem és a többi farkasból áradó energia valahol, egy láthatatlan ponton találkozik, gombócot formál, majd Leona testében keres magának nyugalmat és otthont. A vére eltelíti a számat, s ha nem tudnám, hogy teremtek, talán kedvem lenne egy hatalmas darabot kiszaggatni belőle és úgy falni fel, mint egy elesett állatot. De megállom. A szörnyetegem előre tör amíg szorítom, hisz tudatosan cselekszem. Egy darab feketeség leszakad belőle, hogy a fiatal lányt éltesse tovább helyettem. De ettől ő maga is többnek és erősebbnek érzi magát, azzal pedig egyáltalán nem foglalkozik, hogy esetleg nevelnie és "idomítania" kell majd a friss farkast. Csak a célt látja, azt, amivé egyszer majd válhat. Eleresztem. A vére lassan teljesen átitatja a kanapé szövetét és ahogy a fejem Salem felé fordítom, úgy a puha szőnyegre csöpög a pofám bundájáról. Jelzem az Őrzőnek, hogy ennyi, vége van. Még visszafordulok Leona teste felé, gondosan lenyalom a vért a ruhájáról, majd elégedetten veszem tudomásul, hogy bár nagyon lassan, de a regenerálódás beindult, nem fog már sokáig vérezni. A padló recseg mancsaim alatt, ahogy Salem felé lépdelek, s tűnjön bármennyire fenyegetőnek a fekete bundás testem, nem célom a férfit bántani. Ahogy odaérek hozzá befordulok mellé és leülök, így mindketten nézhetjük Leonát. ~Akkor most várunk.~ Üzenem neki gondolatban, s bár ő nem fog tudni így válaszolni, attól engem még hallhat. Felnézek rá, vörös szemeimet pedig igyekszem az övébe fúrni, már ha van annyi mersze, hogy még mellettem tudott maradni és adott esetben felém is fordítja a fejét. ~Gondolom itt akarsz maradni. Hozassak fel valamit? Egyébként bármikor magához térhet. Öt perc, tíz... Három óra, egy egész nap... Nem tudom. Tőle függ.~ És attól, hogy mennyire löki meg a farkasom. Már ha egyáltalán képes lesz befogadni.
Nem hiszem, hogy el tudnám rejteni, hogy félek, még akkor sem, ha akarnám. De speciel nem áll szándékomban, meg sem fordul a fejemben, hogy nyilván egy farkas érezheti és ez más esetben akár egy vacsorameghívással is felérne. Egyszerűen csak figyelem a lányom fölé tornyosuló, szőrös, karmos, fogas lényt kitágult szemekkel, érzem ahogy a nyakamban egy ideg táncol, ahogy megfeszül a nyakam. Szerintem nem is tudnám elfordítani a fejem, a kilincset is teljesen látatlanul tapogatom ki magam mellett. Eszem ágában sincs lenyomni, kimenni a szobából és itt hagyni ezt a szörnyet a gyerekemmel, de akkor is megkönnyebbülés, hogy a kiút az én kezemben van. Megharapja. Ez az a pont, ahol megmozdulok, csak fejemet húzom kissé hátra és fordítanám el, szemeimet összeszűkítem, de képtelen vagyok nem figyelni. Legszívesebben odamennék, hogy leszedjem róla. Nem arról volt szó, hogy kiharap belőle egy darabot szinte... egy karmolás is elég lenne legjobb tudomásom szerint. Egy karcolás. Halkan, ám a szokottnál sebesebben veszem a levegőt, még mindig ki vagyok száradva, megnyalom a szám. Végig Leonát figyelem, csak akkor siklik át tekintetem a farkasra, amikor az vértől csutakos pofával néz rám. Szinte azonnal arra gondolok, hogy talán megölte, talán már nem is él a lányom és most én következek. De nem... barna szemem zavartan ugrik át Leona mellkasára, ami alig láthatóan, de emelkedik és süllyed. Nem tudom mi lenne a jó, de ez a kis mozgás is megnyugtat. Ahogy felém indul, jobban rászorítok a kilincsre, észre sem veszem, hogy ujjaim szinte elfehérednek már annyira, kapaszkodok abba a darab vasba. Persze, a pajzsom, tompítja az érzékelést, biztonságban vagyok. Nem az ő tekintete nyugtat meg, egy farkas sárga szemeibe nézve az egyetlen, ami az eszembe jut, hogy "Fuss!", egyszerűen nem tudok olvasni belőle, de a morgás és a habzó száj hiánya mindenképp pozitív. Egyszerűen bízok a pajzsomban, a kilincset markoló kezemben és a reflexeimben. Nem hiszem, hogy képes lennék itt hagyni Leonát élet és halál között. Leül mellém, a hang a fejemben váratlanul ér, összerezzenek, továbbra is bizalmatlanul nézek le az állatra. Nehéz elhinni, hogy ez Castor, az a hapsi, akivel megígértettem, hogy segít. Ez az első pillanat, amikor komolyan megpróbálom összerakni ezt a fekete farkast Castorral gondolatban. Miközben újra megszólal a hangja a fejemben, lazítok a kilincset fogó kezem szorításán, végül el is engedem. Szép lassan vetem neki a vállamat, majd hátamat a farkastól távolabb eső ajtófélfának és aztán lassan ereszkedek le, míg végül ülő helyzetbe nem jutok, lábaimat felhúzva kulcsolom át térdeimen az ujjaim. - Egy doboz cigit... Majd megadom. - Végig a kanapén heverő Leonát figyelem, miközben beszélek, hangom be van rekedve továbbra is. Addig nem jutok el, hogy bosszankodjak azon, hogy a nagy sietségben otthon hagytam a cigimet, egyszerűen csak konstatálom, hogy nincs nálam és szükségem lenne rá.
Salem teljesen kipurcant. Megsemmisült, s bár az elemi félelem lassan elhagyja a tagjait, én még érzem, mennyire nem találja a helyét. Távolabb siklik, megtartja a két lépés távolságot, lecsúszik a földre és mint egy sokkot kapott túsz, olyan megsemmisülten nyögi, hogy szeretne rágyújtani. Majd megadja. Farkas alakban prüszkölök fel és kissé még a fejemet is megrázom. Nehogy már ennyire lenézzen, hogy nem tudok nélkülözni egy doboz cigarettát az újdonsült.. Sógoromnak... Vagy... Fogalmam sincs, hogy létezik-e egyáltalán szó arra a rokoni kapcsolatra, ami most kettőnk között alakult ki. ~Jó. Kapsz valami piát is.~ Jelentem ki, mert bár lehet, hogy számára nem tűnt fel a rekedtsége és az, hogy idegesítően gyöngyözővé válik a hangja beszéd közben a szájszárazságtól, engem még idegesít. Talán nekem is illene leöblíteni a fémes ízt, pedig úgy terveztem, hogy farkasként várom meg, amíg Leona magához tér. Négy lábra állok és másodpercek alatt változom vissza emberré, guggolótámaszban. Kissé megmozgatom a nyakam, majd felkelek, és teremtett meztelenségemben az egyik komódhoz lépdelek, kinyitom az alsó fiókot, az onnan kivett doboz bagót pedig megküldöm Salem felé. Utána pedig a komód tetején díszelgő gyújtóval és üveghamutállal a kezemben visszasétálok hozzá - ezeket nem kockáztatom meg, mert a végén még fejen találom és kiterül. Ki akar egy eszméletlen Miller családot a lakosztályába...? Az arcom és a mellkasom egyébként még mindig Leona alvadt vérétől mocskos, ami engem nem zavar, Salemet viszont lehet, hogy feszélyezi. A meztelenségemmel egyetemben. Ahogy átadom a kellékeket, felsóhajtok és egy időre szó nélkül eltűnök a fürdőben. Megmosakszom, felveszek egy fekete alsót, és közben abban reménykedem, hogy ez a kis idő egyedül talán Salem hasznára lesz. Dolgom végeztével a konyhába megyek, a hűtőből kiveszek két fél literes, szénsavmentes ásványvizet, meg két üveg sört. Ezekkel a kezemben, pohár nélkül slattyogok vissza Salemhez - ha még az ajtónál van, hát oda - és egy szintre ereszkedek vele, azaz mellécsúszok és átadom az adagját, majd magam is rágyújtok. Furcsa ez a csend, és igazából fogalmam sincs, hogy mivel törjem meg. Elméletben biztos tudja, hogy most mi fog majd következni Leona életében, gyakorlatban pedig egyrészt majd meglátja, másrészt talán jobb lenne, ha egyszerre, Leonával együtt tudnánk le a beszélgetős részt. Szóval ha ő nem töri meg a csendet, akkor én sem teszem, csak nagyokat sóhajtva várok. Várok és várok arra, hogy a lányunk magához térjen végre.
//Igazából akár ugorhatunk is oda, ahol a kishölgy felébred. Azt rád bízom Leona, hogy ez mennyi időbe telik, minden esetre én apáddal ülök a földön, amíg ez be nem következik //
//Legyen mondjuk fél óra? De időt nem írtam hozzá, szóval felőlem 5 óra is lehet //
Azért ez egy kicsit vicces. Úgy érzékelem a fényt körülöttem, hogy tulajdonképpen le vannak hunyva a szemeim, és úgy is hallom az utcán suhanó autókat, hogy be van csukva minden ajtó és ablak. Persze ezt nem tudhatom biztosan, csak következtettek rá, mert ez itt Alaszka, és én egyáltalán nem fázok. Márpedig vacognék, ha most nyitva lenne bármelyik nyílászáró is. Najólvan ezt eléggé kiveséztem, tegyem már túl rajta magamat... Élesen hallom Salem jellegzetes szuszogását, lélegzetvételeit, és érzem a cigi füstjét is valami átkozott nagy koncentrációban, de piszok fura mód engem most éppen annyira nyugtat ez a füst, mint amennyire irritál is. 'Szal nagyon. De van itt még valami más is, és lényegében ez az egyetlen nyomós érvem arra, hogy ne odázzam el az ébredezést még néhány perccel, vagy akár egy egész órán át. (Ugyanis megint olyan álmot láttam, amiből felébredve a helyemben mindenki megpróbálna visszaaludni, hátha lesz még folytatása.) A "valami" alatt nem a jelenlévő harmadik személyt értem, -habár akkora erő árad belőle, hogy szórakozottabb hangulatban elgondolkoznék azon, hogy nem-e tévesztem össze a légkondival, mert ez túl fantasztikus ahhoz, hogy emberi legyen.- A "valami" alatt a vérszagot értem. Rohadt sok vérét. A sajátomat. Gondolatban -már úgy magamhoz képest is- nagyon gyorsan végigmérem magam, keresem hol fájhat. Addig nem kapok választ a talányra, míg el nem érek ez izmok próbájáig. Ahogy a has"izmom" tesztelése jön, hangosan felszisszenek. Azt nem tudom, hogy azért nem éreztem-e eddig, mert mindenem fáj, vagy azért mert semmi sem... Mindenesetre amikor felülök, és amolyan emberien-ösztönösen oda akarok kapni a harapáshoz azért, hogy rászorítsam a tenyeremet, meg minden egyéb fölösleges dolgoz csináljak amit ilyenkor tesznek az emberek, egy hang a fejemben mély torokból morogja rám, hogy NE ÉRJ HOZZÁ! És ugyanez a morgás szakad fel a torkomból is... ~Wadda...~ Kinyitom a szemeimet, és most még örülök is neki, hogy nem tudom: a tekintetem nem az enyém, hanem vörös színben izzik, mint a kanapén alvadó vérem. Egy idegen bútordarab böki ki a szemeimet, mégpedig egy dohányzóasztal, alatta egy idegen szőnyeggel... és lényegében ez az a pillanat, amikor leesik, hogy a helységben uralkodó illatot se éreztem még soha, és lehet, hogy Salem is itt van még és ha ránéznék akkor az megnyugtatna, de a testem hamarabb reagál, mint az eszem; mert mindezek mellett valami mocorogni kezd bennem (a testemben? a fejemben? csak a gondolataimban?), én pedig halálra rémülök. Először mindkét lábamat felhúzom a kanapéra, kezeimmel a háttámláért nyúlok, felhúzom magam oda, majd valami lehetetlen testhelyzetben pukkanok a padlón valahol a kanapé mögött. Magamhoz képest iszonyat gyorsan kaparom össze magamat onnan, hogy rá mászásban hátráljak amíg kemény, hűvös falat nem ér a hátam. Ott egyenesedek fel, és a bennem morduló figyelmeztetések ellenére is felhúzom a pulcsimat, megnézem a sebet a hasamon, az oldalamon. Fogak. ~Ezek fogak ütötte sebek?!~ Leengedem a pulcsimat, mert valami azt súgja, hogy nekem ezen most még nem szabad agonizálnom. Van ennél egy jobb kérdésem is. ~És mi ez a hely?~ Olyan gyors és szögletes mozdulatokkal tekergetem a fejemet, és mérem fel a szobát, mint azok a kísértetek a japán horrorokban, a morgás pedig (ami a torkomból tör fel e közben) még hitelessé is teszi. ~ Egy kibaszott zombi vagyok?!~ Sosem káromkodok. Legalábbis hangosan nem, szóval igazán ez utóbbi se számított. Első körben a helységet mérem fel, és megállítom, hogy ez itt valakinek a nappalija. Második körben Salemet keresem meg vörös tekintettel, mert tudom, érzem hogy ő is itt van. De amikor megtalálom... nem értem. Tudom, hogy ő az, de teljesen máshogy néz ki. Mintha most látnám először. Kissé oldalt döntöm a fejemet (ezt miért csinálom?) és úgy nézegetem tovább. Ismerős vonásokat keresek rajta, meg ilyenek. A másik személyt még nem vettem észre. Előbb az apámat akarom felismerni. Ha eddig próbáltak szólni hozzám, arra tökéletesen süket voltam, de ettől a pillanattól kezdve nyitott vagyok a beszédre is, csak nekem ne kelljen még megszólalni.
Nem igazán ellenkezek az ellen, hogy piát is kapjak, valószínűleg ha ellenemre is lenne az ötlet, akkor sem mondanám meg. Igazából azt csinál ez a farkas, amit akar. Tudom, hogy Castor, ez az ő lakosztálya, tényleg nem most és nem én fogom megmondani neki, hogy mit tegyen és mit ne. Csak meredten nézem Leonát, ahogy hever a kanapén, csak nagyon lassan normalizálódik a szapora lélegzetem, ami anélkül lett ilyen gyors, hogy egyáltalán észrevettem volna. Nyilván nem a fel-alá járkálás merített ki ennyire, ez inkább csak valami sokk, vagy értek is én ehhez. Mindenesetre nyugszok és ez a lényeg. Csak a szemem sarkából látom, hogy a farkas előrébb sétál és pár másodpercen belül már a pucér Castor guggol a helyén. Nem igazán foglalkozok vele, csak előre figyelek, míg a lendülő kart és a repülő cigis dobozt ki nem szúrom. Azt hiszem az az első, amikor leveszem a szemem a lányomról és kicsit valami másra figyelek. - Kösz. - Jegyzem meg halkan, szinte suttogva, miközben felhajtom a doboz tetejét és kiveszek belőle egy szálat. Igazán nem lenne rá szükség, hogy a himbi-limbijével együtt idejöjjön elém, csak azért hogy hamutálat és öngyújtót hozzon, megoldottam volna, de ha már így adódott, kelletlenül fordítom el a fejem, hogy azért mégse keljen megszemlélnem a másik szerszámát. Oké, lehet, hogy Leonának most már két apja lesz, de esetünkben ez annyiban más, hogy egyikünk sem meleg. Amíg az alfa nincs itt, csendesen rágyújtok és lényegében már egymagam is telefüstölöm a szobát, hiszen egyikről gyújtok a másikra. Nem szándékozok akkor sem beszélni, amikor visszatér, csak egy biccentéssel fogadom el a vizet és a sört, utóbbit meg is bontom és belekortyolok. Innentől pedig részemről tökéletesen megfelel a csendes várakozás. Nagyon gondolkodni sincs erőm, azon hogy a jövőt latolgassam. Csak nézem a véres kanapét, a véres lányomat és az egésztől valahogy forog a gyomrom. Borzalmas apa vagyok. Nem szabadott volna kitennem ennek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben egészen addig, amíg meg nem mozdul. Akkor úgy egyenesedek fel ültemben, mint akibe áramot vezettek, ha kutya lennék nyilván még a fülemet is hegyezném. Figyelem, ahogy kinyitja a szemét, még ha furcsán nem is érzem ismerősnek a tekintetet, ami azért némileg meggátol a cselekvésben. Ahogy felül, én magam is villámgyorsan nyomom el a még csak félig szívott cigimet és állok fel továbbra is a félfának dőlve. - Leona... - Próbálom óvatosan megszólítani, igazából bármilyen reakciónak örülnék. Erre hátraesik... Sietve sétálok oda a kanapé elé közvetlenül, aggódó tekintetem végigjáratom a kanapé mögött, amennyire belátok, de meglepő sebességgel egyenesedik fel. Zavartan nézek hátra Castorra, majd újra Leonára. Fogalmam sincs most mi lesz, minek kéne következnie, csak annyit tudok, hogy be vagyok tojva, hogy valamit elcsesztünk. - Leona... én vagyok... Salem. Egy... - Megint csak Castorra kell sandítanom, mert fogalmam sincs, hogy kéne megemlíteni, hogy ne zavarjam össze még jobban. - Egy ismerősömnél vagyunk. Ő segít rajtad. - Kicsit tán szájbarágósabban beszélek, de egyszerűen nem tudom mennyit is ért abból, amit mondok. Lehet az alfa elharapott valamit a gerincében, amitől örökre gyépés lesz... Tényleg már minden faszság megfordul a fejemben és ha egy biológia tanár belelátna a fejembe, azonnal megbuktatna. A gerincétől gyépés... meg akkor biztos itt állna velem szemben...
Egész hamar magához tér. Persze nincsenek halálos sérülései, amiknek regenerálódni kellene olyan vészes ütemben, szóval lényegében nem csodálkozom. Még vicces is lehetne, hogy Salem micsoda lendülettel egyenesedik ki. Én a magam részéről ráérősen szívom a cigit és iszom a sört továbbra is. Leona farkasa egészen furcsán mocorog, helyezkedik, érzem. De egyelőre inkább bezárkózom, felvonom a pajzsom előtte. Nem akarok bekavarni a nagy egymásra találásban. Még a végén az Őrző leállna féltékenykedni, hogy a gyerek automatikusan hozzám rohan, mert a friss farkas sóvárog a Teremtője után. Majd később, talán akkor, ha Leonának sikerült legalább két értelmes szót váltania a biológiai apjával. Addig csak füstölgök, és csodák csodájára a Bestiám is türelmes, hiszen tudja, hogy baromi nagy lépéselőnyben vagyunk hozzá képest, ami a lány jövőjét illeti. Azért röhögnék egy sort, ha élből le akarná támadni az "idegent", mert látszólag nem nagyon akarja felismerni őt. A szemei a farkasom vörösében izzanak, és biztos vagyok benne, hogy ezáltal a tudata is beszűkült kissé. Ha nagyon nem talál magára, akkor később megkockáztatom, hogy engedek kicsit a pajzsomon és visszanyomom az új kölyköt, hogy teret engedjen az emberi tudatnak. Amikor Salem pusztán egy ismerősének titulál, aztán hitetlenkedve felciccenek. Ugyan már. Nem vagyunk ismerősök, bár barátok se. Inkább partnerek. Már-már titkos szövetségesek, szóval ez az egész még izgalmas is lehetne, ha most csinálnék ilyet először. Azért én is felkelek már, elnyomom a csikket, iszom még egy utolsó kortyot a sörből és közelebb megyek. Nem Leonával foglalkozom, inkább a kanapé véres huzatján simítok végig és szemmel láthatóan azon bosszankodok, hogy cserélhetem le az egészet. De mindegy, én vagyok a hülye, megérdemlem. Azért rápillantok a lányra is, és ha sikerül elkapnom a tekintetét, felé intek, miután megkapargattam a vérfoltot. - Nyugi, ez normális, nincs semmi baja a gyereknek. Recsegem bele a füsttől érces hangon a szoba csendjébe, amint kiszagolom Salem felerősödött aggodalmát. Apák... Felsóhajtok. Leülök a folt mellé a kanapéra, valamennyit eresztek a pajzsomon, és oda sem kell néznem, hogy megragadjam a friss kölyök grabancát és egy könnyed mozdulattal hajítsam őt egy sötét sarokba, a szoba ajtaját pedig nemes egyszerűséggel "lelakatolom". Nem vagyok kedves, akármennyire kapálózik a kicsi, de ezzel legalább elérhetem, hogy képes legyen megszólalni vagy életjelet adni magáról. - Tessék, most már beszélgethettek. Szólok hátra még mindig háttal nekik és látszólag érdektelenül. Mondjuk valóban nem kimondottan rajongok a családi nagyjelenetekért. Előrehajolok, és amíg remélhetőleg szóba elegyednek, én a telefonomért nyúlok, és felhívom az egyik ügyeletest. Ha bármelyikük is figyel a beszélgetésre, a következőket hallhatja. - Itt Castor. Szükségem van egy új szobára. Nem, állandóra. Igen. Ki van a mellettem lévőben? Na, az jó. Fasza. Akkor legyen az. Nem, semmi olyan nem történt, amit nem fogsz megtudni a maga idejében. Ja igen, kellene valami kaja. Nem tudom, hús mondjuk. Meg valami desszert, csokis, vagy fagyi vagy... Nem, nem nekem lesz, kösz. Mióta is vagy a falkában...? Én nem eszem ilyeneket. Jó. Fél óra és legyen meg, a kaja tíz perc. Kösz. Köszönés nélkül nyomom ki a telefont, aztán csak megfordulok már ültemben. A két kezemmel úgy támaszkodom rá a kanapé háttámlájára, mint valami áhítatos és nagyon laza tini-picsa, de az arcomon továbbra sincs semmi különösebb érzelem vagy kifejezés. - Lemaradtam valamiről? Pillantok az Őrzőre, jelezve, hogy majd legyen kedves felzárkóztatni, ha aktuális lesz. Én úgyis eleget leszek kettesben a lánnyal, a magam dolga még várhat.
Látom én, hogy valamivel közelebb jönnek hozzám, csak nem fogom fel. A fejem zsong, és valamiért úgy érzem, hogy ki kell ugranom az ablakon. Na nem azért mert öngyilkos akarok lenni, vagy valami, nem. Ez a hely tűnik túl kicsinek most, meg kevésnek. Mozogni akarok, kergetőzni, meg ilyenek, csak ne kelljen egy helyben maradjak. Mint aki túl sok kávét ivott: egyszerre akarom megváltani a világot, meg cafatokra tépni egy női szandált. (Ezt most miért?) Idő közben megtudom, hogy Salem egyik "ismerősénél" vagyunk, aki intéssel köszönt is engem. Valami bennem majd el alél amiért egyáltalán észrevett az -Alaszkai viszonylatokban- meglehetősen alul öltözött bácsi. Intek egyet én is felé, az még talán nem ciki, csak az ahogyan immár felváltva járatom a tekintetemet a két pasas között rohadt bamba képpel. Azt se tudom már, hogy melyikőjüket akarom megfigyelni. Olyan mintha egyszerre két tévét néznék, más-más műsorral. Aztán a másik (aki nem az apám) kimászik a képből, elmegy telefonálni. - Ezt nem mondjuk el a nagyinak, oké?- mert még csak 14 vagyok, nem ihatok alkoholt. márpedig azt gondolom, hogy mocskosul kiütöttem magamat, és amit most érzek, az a másnaposság lehet. Vagy még mindig be vagyok rúgva. Habár sokkal jobban vagyok most, hogy a "hányingerem" (parancsszóra?) visszavonulót fújt, és már ingerem sincs többé arra, hogy szaladgálni kezdjek. Szóval én jól vagyok, de Salemnek még van valami baja, mert az arca fal fehér. - Sápadt vagy. Hánytál? - hirtelen elkapom a fejemet az apámról, mert a másik pasas valami falkát emleget a telefonban, ami bár megüti a fülemet, egyáltalán nem értem. - Ő ki? - formálom a számmal, de nincs merszem hangosan kérdezni Salemtől. Fura ez az egész. Egyébként az "ismerős"-nél valamivel bővebb választ várok. Jó volna tudni, hogy ki küldi majd el nekünk a tisztító számlát, mert összekentem a drága kanapét. Ki tudjuk ezt fizetni? Oké, vissza a valóságba... - Mi történt? Az világos, hogy berúgtunk, de mi harapott meg?
Azért engem kicsit zavar, hogy a lányom szemeire nem ismerek rá, hiába mondja nekem Castor, hogy ez normális. Mármint gondolom, hogy erre akar utalni, de cseppet sem nyugtat meg. A lányomat akarom vissza ép ésszel. Úgy érzem nem gondoltam bele ebbe eléggé, mikor vállalkoztam erre, de most már nem lehet visszacsinálni a dolgot. Tehát addig is maradok falfehér és bámulom a lányomat, hogy akkor most mi lesz. Némileg zavartan tekintek el az alfára, amikor az közli, hogy most már beszélhetek Leonával. Ez megint valami farkasos dolog lehet, amihez én nem értek, szóval halvány elképzelésem sincs, hogy most mit kéne mondanom. - Kösz...? - Mondom végül, bár cseppet sem érzem, hogy ez lenne a megfelelő szó, de azt hiszem a verbális gátjaimat kezdi feloldani az, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Amíg sokkolt, legalább csendben voltam, most csak kétségbe ejt, hogy fogalmam sincs mi lesz. Egyébként a legkevésbé sem izgat, hogy Castor telefonálásba kezd, én most továbbra is Leonára figyelek. Azért nagy kő esik le a szívemről, amikor megszólal, még ha elsőre nem is nagyon tudok mit kezdeni a kérdéssel. Egyszerűen csak elkerekedett szemekkel nézek rá, homlokomat ráncolom. - Ööö... persze. - Egyezek bele végül, mint akinek mindegy. Igazából halvány fogalmam sincs, mit hisz, mi történt itt és értetlenségem konstans ott ül az arcomon az összes többi érzelem mellett. Az ezt követő kérdés pedig... nos felhorkantok, majd hogy nem felnevetek rajta. Most ezt a szituációt valahogy különösen abszurdnak érzem ahhoz, hogy az én sápadtságomat elemezgessük és ugyebár említettem azokat a verbális gátakat... nos azok most nincsenek, így az első olyan dolgot mondom ki, ami eszembe jut. - Jó a hajad, elestél? Ez kábé ilyen kérdés. Nem, nem hánytam! - Hangom akaratom ellenére tűnik kicsit felháborodottnak. Bosszantó, hogy nem tudom miről beszél. A kommunikációnak kezdünk már egy olyan szintjén lenni, amit nem nagyon tudok felérni épp ésszel és ha további random asszociációim lesznek, akkor már nem csak én leszek az egyetlen, aki nincs képben. Egyébként ugyanott állok, ahol eddig, egyelőre nem mennék közelebb, főleg mióta láttam azokat a vörös szemeket, amik valahogy a legkevésbé sem emlékeztettek a lányom tekintetére. Jó nekem itt, még ha elég sutának is érzem magam így. A kérdés láttán eltekintek Castor felé és... igen, bölcsen nem mondok semmit. De csak azért, mert mire összeszedem a gondolataimat és megszólalnék újabb kérdés érkezik és azt hiszem megvilágosodtam. Tehát úgy gondolja, hogy valami vad házibuliban voltunk! Így már mindent értek. - Az Castor volt, a vérfarkasfalkádnak az alfája és az új, másik apád. A telefonos fickó. Ez az ő lakása és attól tartok nem rúgtunk be. - Pont ilyen, amikor nem gondolom végig mit is mondok. Csak fejemmel bökök Castor felé, hogy róla van szó. Bár a kérdése hallatán ránézek az alfára, de nagyjából úgy festhetek, mint a lőtt nyúl. Épp most pörgetem vissza mit is mondtam az előbb. Bazmeg Salem!
Bármennyire is próbálok telefonálás közben nem odafigyelni rájuk, mégsem tudom őket teljesen kirekeszteni a hallóövezetemből. Ahogy hátrafordulok a kanapén, az arcomra kiülő érdeklődés idővel inkább borongós türelmetlenségbe megy át. Pompás definíció volt a leírásom Salem, ha nem lennénk ilyen hülye helyzetben, még meg is tapsolnálak. Nagy sóhajjal lököm fel magam végül, megkerülve a véres ülőalkalmatosságot. Hetyke léptekkel csoszogok oda, felszegett fejjel a többiekhez. - Salem... Böködöm meg mintegy gyerekesen a férfi vállát, egészen addig, amíg rám nem emeli azt a hulla sápadt tekintetét, és ha ez megtörtént, újabb fonákos taslit keverek le neki, amitől remélhetőleg kissé meg is borul, ezzel párhuzamosan a szabad kezemet gyakorlatilag Leona arcába tolom, jelezve, hogy akkor ő most marad, ahol van. Könyörgöm, térjünk már egy kicsikét magunkhoz! Baromira unom ezt a szerencsétlenkedést. Én leszervezem itt a gyerek életét, ő meg tíz perc alatt annyit se tud kinyögni, hogy vérfarkasok léteznek. Remélem, hogy Leona életképesebb géneket örökölt anyai ágról... Mert ha nem, akkor nagyon sok bajunk lesz. Közvetlenül a pofon után fordítom a fejem Leonára. Eresztek még valamennyit a pajzsomon. A Bestia kidugja erős pofáját az ablakon, ezzel színezve vérvörösre a tekintetemet, ahogy a kislány szemében kutatom fel a saját lenyomatomat. Lassan eresztem le a kezem az arca elöl, párhuzamosan pedig kitapogatom benne a kölyköt. Mintegy parancsszóra igyekszem magamhoz rántani, s legyen bármilyen elven vagy érdeklődő, azt sugallom neki, hogy maradjon nyugton, amíg "apuci" beszél, figyeljen és engedje az emberi tudatot érvényesülni. Ez a kapocs jelenleg (nekem) arra kell, hogy bármit is mondok, hiába akarna az emberi oldal sikítva menekülni, a farkasom közelsége kötözze le és nyugtassa meg őt. - A helyzet az, hogy apáddal egy csinos kis alku fejében megegyeztünk, hogyha túlságosan rosszra fordulna a betegséged, én megmentem az életed... Ugye, apuci? - morgok ki oldalra az Őrző felé - Ezt úgy tudtuk kivitelezni, hogy megharaptalak és megfertőztelek a vérfarkas kórral. Átokkal, mágiával.. Erről Salem többet tudna mesélni. Mindegy is. Gyere ide... Nyújtom Leona felé a kezemet, a Bestia pedig rögvest le is csap. Büszke léptekkel sétál egy kört a koromfekete kölyök körül, még a fejét is megnyalja. És ahogy az én kezem Leonát érinti és vonom az emberi testemhez, azzal párhuzamosan a farkasom is karmos mancsával öleli körbe és húzza magához a kis fekete kölyköt. És bármennyire idegenkedik a józan eszem az idegen emberi érintéstől, a bőrünk alatt zubogó lassú energiafergeteg kívánatossá teszi az egészet. Minden esetre a farkasánál fogva húzom magamhoz, s egy időre érezheti az arcával a mellkasom forróságát az a bordáim alatt nyugodtan, mégis emberfeletti gyorsasággal dobbanó szívemet. - A vérem, a farkasom legyőzte a betegséged, de így te magad is olyan lettél, mint én. Én vagyok a Teremtőd, az Atyád és az Alfád is egyben. Mostantól hozzám tartozol. - mondanám, hogyha nem tetszik, Salemnél lehet reklamálni, de inkább kussolok és lassan eresztem el a lányt, kitekintve kissé Salemre. A pofátlanság netovábbja, ahogy egy mozdulattal engedelmességre bírtam az ő lányát, aki éppen nekem préselődik ahelyett, hogy az ő törődésére vágyna. Ez az önteltség, ez a feljebbvaló győzelem talán meg is csillan a szemeimben, de azt már nem tudom, hogy az Őrző van-e olyan állapotban, hogy fel is fogja a dolgot. Eleresztem Leonát. S ezzel együtt a farkasomat is nyugalomra intem, hogy ne ragaszkodjon már ennyire a kicsihez, lesz még rá ideje bőven. Megroppantom kissé a nyakamat, körözök néhányat a vállaimmal. Kopognak. Gondolatban meghagyom, hogy hagyják a kaját az ajtó előtt, mert most nem alkalmas. - Gondolom, most hülyének nézel és azt gondolod, hogy ez valami áprilisi kibaszás... - káromkodtam a gyerek előtt? Bocsi. - Éppen ezért, és azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy méltó vagy arra, hogy az utódom legyél, most át fogok változni és jössz velem te is. Aztán majd megbeszéljük, mennyire mulatságos az egész. És újrakezdődik a szertartás. A csontok fájdalmasan törnek és forrnak össze, az izmok fülsértően pattannak, de nem telik el, pusztán néhány másodperc és újra a hatalmas fekete dög képében foglalom el a fél nappalit. Talán még Salemet is sikerült fellöknöm, ha nem vigyázott. Fogalmam sincs, és valljuk be: nem is érdekel. ~ Ha ellenállsz, csak rosszabb lesz, Leona. ~ Szólalok meg hirtelen, minden kertelés nélkül a fejében, ahogy morogva, az agyaraimat villantva lépek közel hozzá. Aztán rászabadítom a pokol tüzét, megragadom a kis fekete bundást odabent, és belemélyesztve a karmaimat annak marjába, rántom a felszínre, beindítva ezzel a minden bizonnyal hosszú és fájdalmas alakváltást. De így legalább a sebe is valamivel jobb állapotban lesz. Leona biztos hozzászokott már a rövid kis életében a fájdalomhoz, de kétlem, hogy ezt kiáltás vagy sírás nélkül megállja. Amennyiben Salem közbe akarna avatkozni, hát elé dobbantok és az arcába tolt, hörgő pofával utasítom maradásra. Bármennyire fáj ezt végignéznie, jobb, ha tőlem tudja, hogy ebben a helyzetben ez mind azért kell, hogy Leonának jobb legyen hosszútávon.
- Jólvan, akkor nem hánytál, de ne bunkózzál légyszíves. - mondom ezt olyan dorgáló hangon Salemnek, mintha szerepet cseréltünk volna ebben a fura gyermek-szülő kötelékben. Ez már csak akkor lehetne ennél is komolyabb, ha csípőre tenném a kezeimet. Tessék jól kifejezni magát, mert lehet, hogy az apám nem érti miről beszélek, de most én se értem, hogy ő minek sértődik be és trollkodik velem. Ennél azért jobb kapcsolatunk van. Vagy ez már csak múlt idő? Csináltam valamit? Meg is kérdezném tőle, ha nem kezdene kiselőadásba a vérfarkasokról, a falkáról, meg az alfáról. (Milyen fasza komédia cím lehetne ebből! "A vérfarkas, a falka, meg az alfa"). Ha nem tudnám, hogy nem tartja a kapcsolatot Salem és Black nagypapa, akkor azt hinném, hogy a tőle hallott tanmeséről hallucinál meg hantázik itt nekem. Neki volt a vesszőparipája a vérfarkas téma. Na várjunk csak... Hallucinál... - Vedd a kabátodat, MEGYÜNK! - parancsolok rá, mint egy gyerekre, mert összeáll a kép a drogokkal kapcsolatban. Majd hazafelé megkapja a fejmosást, de nem egy idegen előtt osztom az észt a drogfogyasztásról, az biztos. Látom, hogy az idegen... izé,... Castor is csatlakozna hozzánk, és amiért ez az ő háza, úgy illik, ha végighallgatjuk még előbb (a részemről iszonyat morcos képpel, mert haragszom Salemre). Castor viszont lepofozza az apámat. Persze erre mozdulok én is, de csak amíg összefonom két kezemet a mellkasom előtt. Eszem ágában sincs közbelépni, Salem ezt most megérdemli, mert drogos (az nem számít, ha nem ezért kapott sallert, a lényeg, hogy valaki lekevert neki egyet.) Szóval hiába az idegen "nyughass!"-ra intő keze felém, nekem eszembe se jutott nekiszaladni. Meglehet, elég merszem se lenne hozzá, hisz ez a pasas egy hústorony! Tapsolni, helyeselni nem kezdek, de még csak egy "miért?"-et se teszek fel, mert a csattanás után felém fordul az idegen. Az első gondolatom az, hogy "húha... én is kapok egyet?!", amitől máris vissza simulok/ lapulok a falhoz, és úgy préselem magamat a hűvös felülethez, mintha abban bíznék, hogy van még hova hátrálnom akár csak egy millimétert is. Nekem most még annyi is elég lenne. -A szemei... - tátom el a számat döbbenten, mert látom ugyan, hogy vörös színben izzanak azok a szemek, csak hátha valószerűbb lesz ha kimondom... És még a "hányingerem" is visszatért. Előbb a gyomrom fordul helyben 360-at, aztán követi az összes belsőszervem is. Még a bőröm alatt, a húsomban, a csontjaimban is érzem azt hangyásodást/bizsergést, ami egyszerre zsibbaszt le és tölt fel energiával. Úgy értem: kirobbanó erővel. Olyan ami rág, feszít belülről, és a legkevésbé sem kellemes. Remek... Csodás nap lesz ez a mai! Ami azt illeti... hát volna mondani valóm azzal az alkuval kapcsolatban, amit Castor ecsetel, de a "hányingerem" azt súgja, hogy most "kuss" a nevem, ezért csak egy kérdő pillantást vetek az apámra egy időben azzal, hogy a hústorony is ránéz. A dolognak csak az a része tetszik, hogy nem vagyok már rákos. De ez is túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, szóval előre még semmiképpen sem örömködnék. A kezemet nem én adom, hanem a rosszullétem, és ugyanez a dög hagyja megöleltetni magát az idegennel. Gondolom, hogy a "jobb ha hagyod magad, hamarabb szabadulsz" elv miatt, amit a kórházban szoktam gyakorolni. Az apámat nézem miközben az idegent hallgatom. Nincs erőm most se vitatkozni, se a képükbe vágni, hogy mekkora baromság az egész. Csak állok a pasas ölelésében magam mellett leengedett karokkal, és azon igyekezek, hogy ne essek darabokra attól a valamitől ami egyre nagyobb erővel feszül bennem. A kopogás már fel se tűnik a fene nagy káoszban ami a fejemben uralkodik. Azt se fogom fel, hogy a fickó az átváltozásról beszél, nemhogy az, hogy idő közben valamikor elengedett. Kezd elmosódni egy határ a tudatomban, ami olyan homályossá és kicsit "mindegy"-é teszi a történéseket. Tisztességesen még lesokkolni se tudom magamat a hatalmas fekete farkas láttán, ami az idegenből lett, mert elzsibbasztja, elúsztatja tudatomat az a valami amit én korábban hányingernek gondoltam. Pedig nem az. De még mennyire, hogy nem! Erre rá is érzek néhány pillanaton belül. Először a jobb térdem ugrik ki a helyemről, és kényszerít arra, hogy összeessek. Egy mukkanás nélkül viselem azt is, hogy a lábujjaim, és a kezeim minden kisebb porca összezsugorodnak és átrendeződnek. A fájdalom már pokoli és teljesen a földre terít, mikor a karjaim, a lábszárak, a combcsontok, a medence rendeződik át, de még mindig csak könnyezve vergődök kínomban. Először akkor visítok "Apu"-t, amikor a mellkasom, a gerincem deformálódik el, és bőgöm a nevét egészen addig amíg az arcomra nem kerül a sor, és a szavak már túl artikulálatlanokká válnak ahhoz, hogy az emberek is megértsék. aztán meg már bennem sem marad látszóra semmi emberi, így hiába szólongatom, hogy "segítsen, állítsa le", abból legfeljebb torz morgások lesznek végül, vagy fájdalmas nyüszögés, amin itt semmi hely nincs. Néhány perc múlva egy ében fekete, vörös szemű, serdülő, nyurga farkas bundájában heverek az oldalamon. Gyorsan kapkodok levegő után, s noha már nem érzek nagy fájdalmakat, kell még pár másodperc mire ezt el is hiszem magamnak. De aztán, mintha mi sem történt volna, felpattanok a 4 mancsomra. Nem kicsit furcsa ebben az állapotban lenni. A súlyom egyenletesen oszlik el a testemen, de az agyamnak még mindig az volna rendjén, ha két lábon állnék. Mintegy kísérletképpen emelem bal első lábamat, teszem ki elnyújtva magam elé, mire automatikusan mozdul a bal hátsó lábam is, és ... és megteszem az első lépéseket ebben az új életben. Bizarr. Furcsa. Különös. Nem találok jobb szavakat arra az állapotra amiben vagyok. Azzal még nem merem megvádolni, hogy "jó", de megközelíti. A magam részét letudtam, most készen állok felkutatni tekintetemmel a másik két jelenlévőt is. Az apámra éppen csak egy pillantást vetek, aztán elcsapom a fejemet róla. Nem azért, mert nem érdekel ő, vagy mert bunkó vagyok, hanem azért mert a farkasom van porondon, aki a teremtőjét akarja. Oda is lépkedek Castorhoz ügyetlen mozdulatokkal. Farkamat behúzom, és egészen meglapulok ahogy egyre közelebb érek hozzá. Végül lefekszem elé hanyatt, a hasamat, (avagy a legsebezhetőbb pontomat) kínálva fel neki. Közben ha elérem, akkor hódolva, megalázkodva nyalom meg a pofáját.
//szerk: Én itt kiszállok, a karinak úgy sincs még önálló akarata. NJK-ban mozgathattok nyugodtan. Köszönöm a játékot! //
- Nem bunkózok, csak várd már meg, amíg valaki mond valamit, mielőtt hülye következtetéseket vonsz le. - Válaszolom, kicsit talán ingerültebben a kelleténél, de nem emelem fel különösebben a hangom. Ideges vagyok, ez talán érthető és Leona se könnyíti meg a dolgot azzal, hogy folyton gondol valamire, aminek gondolom semmi köze ahhoz, ami itt valójában történt. Nagyon szeretem, mindig is inkább barátnak tekintettem, mint a lányomnak, de most marhára megköszönném, ha befogná kicsit a lepénylesőjét. Az értetlenségemet és a tehetetlenségemet csak fokozza a felszólítása. Homlokráncolva csóválom meg a fejem, hiszen nem ilyen válaszra számítottam és egyszerűen nem is tudom, mit mondhatnék. Szerencsére nem is kell, hiszen a nevemet hallom oldalról, Castor az. Az is Castor, aki megint lekever egyet, én meg a következő pislogás alkalmával már a közeli komódnak dőlve ülök a földön és az állkapcsom marhára fáj. - Most már kurvára abbahagyhatnád ezt. - Morgom magam elé, miközben kezemmel dörzsölgetem az állkapcsom. Akármennyire is bosszant, hogy box-zsákként vagyok kezelve, azért be kell vallanom, hogy semmi közöm nem volt a szituáció irányításához és nagy megkönnyebbülés, hogy Castor veszi át a magyarázás fonalát, amiben én nyilvánvalóan megbuktam. Többek között ezért sem vagyok senkinek sem a főnöke és ezért nem voltam eddig igazán Leona apja sem. Nem igazán tudom kezelni azokat a helyzeteket, ahova hideg vér, vagy vezetési képesség kell. Azért van bennem némi szégyenérzet, nem is nézek feléjük egy darabig, csak hallgatom őket, miközben hátamat a komódnak vetve tornázom fel magam. Akkor állapodik meg újra a tekintetem a pároson, ami Castor hozzám intézi a kérdést és annyira érzem, hogy csak provokálni akar azzal, hogy bevon a társalgásba, hogy elsőre el is döntöm, hogy nem fogok válaszolni. Egyszerűen ignorálom. Aztán Leona is rám néz, szóval mégis csak produkálok valamilyen lesütött szemű bólogatást. Így van, az alfa minden szava igaz még ha ehhez bosszantóan nagy is a mellénye. Nem is nagyon tudok figyelni arra, Castor hogyan édesgeti magához Leonát, az a gond, hogy ez is pont olyan farkasos dolog, amibe nem tudok beleszólni, de azt a tekintetet a férfi részéről pont elcsípem. Azt az önelégült tekintetet, amire én egy borzasztó egyszerű választ adok. Még mielőtt ellökném magam a komódtól, nemes egyszerűséggel bemutatok neki, a lányom most úgyse látja, a hím meg megérdemli. Eztán indulok csak az ajtó felé a továbbra is földön heverő cigis dobozhoz, magamhoz veszem az öngyújtóval együtt és ismét rágyújtok. Mindezt egyébként a párosnak háttal teszem. Leona sikoltására kapom oda a fejem, számból izzó végű cigaretta lóg ki, de azt is hamar kikapom a számból és azonnal odasietnék hozzá, hogy leállítsam, hogy valamit tegyek az ellen, ami ekkora fájdalmat okoz neki, egyszerűen nézni is rossz. - Ne kínozd! Állítsd le! - Kiáltok a fekete farkasra, de a következő pillanatban már ellőttem áll, szembenéz velem és én a lendülettől és a hirtelen megtorpanástól majdnem hanyatt esek. Azt hiszem inamba szállt a bátorságom, legalább is a torkomon akad a szó és innentől már csak a farkas mellett elnézve figyelem mi is történik Leonával. Végül farkas lesz, nincs sikoltás, nincs hörgés... és valahol belül megfogalmazódik bennem, hogy nincs lányom. Nem tudom, hogy ez akkor hasít-e belém, amikor épp csak át nem néz rajtam, vagy amikor Castorhoz törleszkedik, de nekem egyszerűen forog a gyomrom. Az átváltozás lassúságától, a csontok törésének tompa hangjától, a visítástól és a most rám szakadó felismeréstől egyszerűen felfordul a gyomrom. Még végignézek rajtuk, majd csalódottan fordulok sarkon és sétálok meg a fürdőbe, becsukom magam mögött, a kulcsot elfordítom. A doboz cigit még mindig a kezemben szorongatom, akárcsak a másik kezemben a meggyújtottat. A wc fölé hajolva nem jön semmi, hiába szívok bele újra és újra cigibe, hogy a füst csak ront majd a hányingeren... semmi. Végül a kádba fekszem a cigivel, ruhástul, a hamuzást egyszerűen csak magam mellett a csempére oldom meg. Csak magamban hallgatom, mi is folyik odakint. Majd szólnak ha végeztek gondolom, én ráérek itt, ha akarnék se tudnék belealudni a hideg kádba.
//Amondó vagyok, hogy a farkaskodást lezavarhatjátok egy reagban és ugorhatunk a végére, akkor pedig mindenki magánál lesz és senki se lesz njk.//
Majd abbahagyom, ha akarom. És ha Salem így folytatja, talán még az ujjait is szilánkosra fogom tördelni. Ne felejtsük már el, hogy ki tesz kinek rohadt nagy szívességet, és ki az, aki kettőnk közül baromira nem tudja kezelni a helyzetet! Akárhogy is, de szánalmas, hogy a tizenéves gyerek sokkal jobban eszénél van, mint a felelős és felnőtt apja. Ezek után persze cseppet sem csodálkozom azon, hogy nem tetszik neki, hogy Leona átváltozik a szeme láttára. De ez sem érdekel. Ő akarta ezt, ő lökte a kezeim közé a lányát, és ha Őrző létére halvány fingja nem volt arról, hogy mire számítson, akkor inkább a Protektoránál reklamáljon, amiért félretájékoztatták a vérfarkasokkal kapcsolatban. Az átváltozás egyébként sokkal gördülékenyebben, mint arra számítottam. Ráadásul a kiskölyök tudja is a dolgát, nem kíván tombolni, inkább hozzám törleszkedik, hanyatt vágja magát és megnyalja a pofámat. Én pedig hagyom neki, aztán erélyesen ráfogok a torkára, halk morgással karöltve, aztán eleresztem. Salem mindeközben eltűnik a fürdőmben. Remélem, hogyha összehányja, akkor fel is fog maga után takarítani. Így is élmény lesz a vérrel szórakozni, én meg nem vagyok a Miller család csicskása, hogy a különböző testnedveiket nyaljam fel utánuk. Amikor eleresztem Leona vékonyka, fekete nyakát, kissé ellépek tőle. Körbe-körbe járkálva szimatolom végig, bökdösöm meg az orrommal. A mancsommal a farka alá nyúlok, felemelem, megnézem a tartását. Megvan minden lába, mindkét szeme és hát... korához képest kellően aranyos. Egek, el se hiszem, hogy ez a gondolat bennem fogalmazódott meg. ~Sétálj egy kicsit!~ Szólítom fel Leonát, csak hogy szokja a négy lábas életet. Minden esetre én mellette maradok, hogy őrizzem a lépteit, vagyis inkább felügyeljem. Reményeim szerint sikerül egy kört leírnunk a hatalmas nappaliban. Elégedetten morranok fel, megrázom a bundámat és mintegy... Jutalomként nyalintom meg az aprócska fejét. Hozzám képest aprócska, persze... Én megengedem magamnak, hogy egyedül hagyjam, és a hálóból kihozzak neki egy plédet. Vékony és puha szövetet húzok ki a fogaim között, s terítem rá a kicsire. Az hiányzik, hogy a meztelensége miatt robbanjon ki a következő háború... ~Feküdj le, úgy könnyebb lesz.~ Adom neki a tanácsot, aztán ha megteszi, amire kértem, lehunyom a vörös szemeimet. Megragadom a pici,szőrös kis feketeséget, ahogyan az átváltozásnál, csak most az irány más. Befelé tuszkolom, az emberi tudat mögé. Nem kell hozzá túlságosan sok energia. Mindeközben a fájdalmát enyhítendő, nyugtató, "szülői" jelenlétet biztosítok neki és igyekszem azt sugallni, hogy minden rendben van és ez így is marad, amíg én itt vagyok. Ha végzett, visszaváltozok magam is. Szótlanul tűnök el a hálóban, újabb fekete alsót húzva magamra, valamint egy nagy szürke pólót és szürke, madzagos tréning nadrágot hozok Leonának, amit magára tud venni, amíg én Salemért megyek. Kopogás nélkül nyitok rá. - Ha akarsz, ma aludjatok itt közösen. A szomszéd szoba üres, egyébként is ott fog majd lakni. A kaját én állom. Az utolsó mondatom felérhetett volna egy "bocs a pofozásért" megjegyzéssel is, de én nem fogok senkitől sem elnézést kérni semmiért azért meg aztán pláne nem, ami az én világomban abszolút elfogadható. - Már rendeltem húst meg fagyit, bár gyanítom, az utóbbinak már annyi. Végignézek a férfin, nagyot szusszanok és úgy döntök, inkább kimegyek a konyhámba és lefőzök magamnak egy kávét.
Kezdőlap
//
// 
