- Inkább ingoványos talajnak nevezném. Nem fogom firtatni, hogy eddig egyetlen hím volt, aki mellett nem akartam semerre sem kacsintgatni, noha akkor még egészen más nő voltam, csak egy egyszerű ember, tele érzésekkel, reményekkel, vágyakkal, szerelemtől ragyogva, csöppnyi boldogságomat élvezve. S mi lett belőle? Pillanatok alatt égett porrá az egész. Azóta még csak eszembe sem jutott, hogy ne másszak egyik ágyból a másikba… És most itt vagyok. Vagyunk. Nem értem magam, és épp annyira nem értem őt sem, de talán addig jó, míg nincs így. A pasizási módszereim közel sem mondtak csődöt, ha így volt, nem ajánlotta volna fel Rocky sem készségesen a szolgálatait, illetve Carlos, vagy hogy az anyám kínjába hívják sem mozdult volna rám. Nem az a baj, hogy nem tudok, hanem hogy nem akarok. Mégsem firtatom tovább, ez már teljesen lényegtelen a helyzet szempontjából. Jobb is, hogy nem kérdez rá, ismét csak belekergetnénk egymást valami végeláthatatlan valamibe, minek közepette minden egyes szavunk csak újabb kérdéseket szül. Talán akadnak olyan helyzetek, amikor jobb nem a bizonyosság birtokában lenni, jobb nem tudni, hogy álomképbe ringatjuk magunkat, avagy a valóság vert gyökeret lelkünkben, és bimbózó zöld levelei cirógatnak belülről. A szavaimat félve ejtem ki, mintha valamit végleg elmosnék vele, de amikor látom a reakcióját, akkor nem csak őt keríti hatalmában pár pillanatra a döbbenet. Ha nem volnék ennyire zaklatott, talán elmosolyodnék a tényen, hogy még ilyen helyzetben is képes vagyok tökéletesen meglepni. Furcsa, de nem vagyok abban azért olyan jó, hogy megtaláljam a legodaillőbb szavakat, szemtelenkedek, odamarok, nem finomkodok sosem, de most… mégis sikerült olyan irányba elmenni, ami sokkal békésebb, sokkal kezelhetőbb. Olyanba, amivel talán mindketten tudunk mit kezdeni. Képzeletbeli vállon veregetés Emmának. Ez persze nem jelenti azt, hogy úgy gondolom, az ajkaimon kiejtett tény olyannyira jó lenne, nem, közel sem örülök neki, hogy ennyire fontos lett, és azt sem tudom, miért ismertem be, de megtettem, már visszavonhatatlanul ott lebeg a levegőben, mintha a leheletem véste volna bele gyöngybetűit. Belecsomagolom magam a pillanatnyi nyugalomba, a szeletnyi kis békébe, ki kell használni, hisz ki tudja, mikor lépek a következő medvecsapdába, ami letépi a bokám. Csak bólintok, nem érdekel ez az egész, nem érdekel a magányos hím, soha az életben többet nem vágyom látni, mert biztos vagyok benne, hogy elszakadna a cérna, és olyan nagy marhaságot csinálnék, ami az életembe kerülhetne. Még nem vágyom találkozni a halállal. - Ja… és a motelben lakik. Utálom, hogy még mindig van mit mondanom róla, de ezzel ennyi, s így már legalább nem kell utána szaglászni, egyszerűbb megtalálni. Minimális plusz bosszúság. Amikor közelebb lép, akaratlanul is hevesebben ver a szívem, nem tehetek róla, szeretem, ha közel van, már, nem úgy közel, ahogy az elmúlt percekben, hanem így, ahogyan most. Felsóhajtva fúrom fejem az álla alá, és törleszkedem, akár egy macska, több ez most, talán egyértelmű neki is, gyűlölöm, hogy más szaga van rajtam, nem akarom. Azt szeretném, ha az övé képes volna elnyomni ezt a bűzt, elmosni az elmúlt óráim fájdalmas emlékét. - Jó... Alig hallható, de nem csoda, hisz a mellkasába duruzslom, forró leheletemmel cirógatva az ingjén keresztül. S ez az a pont, amikor minden átmenet nélkül, de felnevetek, nem tudom, hogy a megkönnyebbülés okozza, esetleg a fürdés felemlegetése, vagy az, hogy valójában olyasmitől félek, amitől nem kellene, netán a saját javíthatatlanságom, de nem is ez számít, csak jó így, most. Vannak olyan pillanatok, amik tarthatnának örökké, amit ha külső szemlélő látna, fogalma sem lenne, milyen őrületes lángcsóva kergette bele a szereplőit. Ez pont olyan. - El kellene, hogy engedjelek… a dolgodra, meg… nekem is van mit csiszolni magamon. Motyogom, de csak még pár pillanat, amíg bújok, kölyökmacskákat megszégyenítően, és hagyom, hogy elpárologjon belőlem a feszültségem nagyja. Őszintén szólva, amikor felcsapott az asztalra egy pillanatra azt hittem, hogy mostanra már csomagolni fogok, hogy elhúzzak innen a francba, de ez a felállás határozottan jobban tetszik.
Nem nevezném radikálisnak a kettőnk közt beállt változást. Hiszen az elmúlt percek jégvihara meg sem történt volna, ha nem gyökerezik az egész mélyén valami tisztább és gyengédebb vonulat. Nem mondom el neki a teljes igazságot, mert azzal még én magam sem számoltam el a maga teljességében. És azért sem kívánok kimondani semmit, mert egészen biztos, hogy attól a pillanattól fogva ítélném halálra azt, amit eddig tiszavirágnak hihettünk, de kiderült, hogy valójában örökzöld és él, és élni is fog. Vannak elvárásaim, hogy is ne lennének, hiszen elvárások nélkül nem csak falkám, de talán már életem sem lenne. Azt is tudom, hogy Emma más. Merem hinni, hogy más, és az életemben jelenleg elfoglalt pozíciójának pontosan tisztában van az árnyoldalaival is. Igazából mindig ezt buktam el. Azt, hogy képtelen voltam egyszerre Alfa és társ lenni, és őszintén szólva vannak kétségeim afelől, hogy ez most megvalósítható volna-e. Elég belegondolni abba a hibába, amibe percekkel ezelőtt majdnem beleszaladtam. Hagytam, hogy az indulataim vezéreljenek. És pont ennek teljes megtagadását várom el a Testőreimtől és mindenkitől, akinek felelős rang van a mancsában. Megnyugtat az az egyetlen, finom beleegyezés, amit Emmától kapok, megnyugtat vele az az egység is, amit a mellkasomon doboló szíve áraszt, és velem együtt a Bestia is megadóan dörgöli magát karcsú másához jelezve, hogy minden rendben van. Minden rendben lesz. Hiszen ezt ígértük, nem? Meglepetten húzom fel a szemöldökeimet, ahogy felnevet, én nem tudok társulni, csupán egy mosollyal és a ténnyel, hogy nem teszek ellene semmit. Hagyom, hogy nevessen, hogy némileg megkönnyebbülhessen a ma este történtek után, nem állok az útjába, de én magam nem érzek késztetést hasonló gesztusra. Nekem elég érezni őt, a közeledését, a lényét és mindent, ami hozzá tartozik. Bár ezzel koránt sincs vége a ma estének, mert ha nem is indulok most azonnal a mexikói után, még rengeteg dolgot kell kitalálnom ahhoz, hogy jó vendéglátóként üdvözölhessem szerény kis városunkban, ha alkalmasnak találom hozzá az időt. - Aludj itt. - teszek egy baráti javaslatot, plusz jobb lenne, ha nálam fürdene, legalább nem vonszolná végig az idegen szagot az egész hotelen még egyszer - Én összehívom a Végrehajtókat és a Testőröket. Nem mintha kimondottan tartnék ettől az idegentől, egész egyszerűen arról van szó, hogy valóban valami különleges és felejthetetlen szívességel kívánom viszonozni mindazt a csorbát, amit rajtam... rajtunk ejtett a kedves névrokon. - Aztán jövök. Teszem még hozzá némi fenyegetéssel a hangomban, ami csupán annak kíván adózni, hogy a korábban elhangzott ultimátumom továbbra is áll. Hogy mire visszajövök, ha a billogot nem is, de a szagot mindenképpen mossa le magáról. Őszintén kételkedem abban, hogy problémái lennének ezzel a kéréssel kapcsolatban, és azt is gyanítom, hogy a ma este testi és lelki fáradozásaiból kifolyólag a nagymamával való randi is kicsúszik egy kicsit. Én legalább is a helyében nem akarnám rögvest előadni újra az egész történetet valaki másnak, akinek talán nincs is köze hozzá - ám joggal várhat el magyarázatot a segítségért cserébe. Mielőtt magára hagynám, azért egy bizakodó homlokcsókot még ott hagyok a bőrén, mást nem lopok el tőle. Egyrészt, mert nem lenne túlságosan tisztességes, másrészt pedig... Nem vágyom idegen vér ízét érezni ily módon.
Nem sokkal a távozásom után kopogtatnak a lakosztály ajtaján, és a folyosón felejtett zsúrkocsi a hotel legkülönfélébb csokoládéban gazdag édességeit sorakoztatja fel. Van, hogy a dolgokra az idő a legjobb gyógyír, de egy kicsit megsegíthetjük valami mással is, ha van rá módunk. Például figyelmességgel.
//ájlávjú, te minden lében hölgyemény :* Köszönöm a játékot, imádtam <3333333333 !!!!!!!!//
Mélységesen meg tudom érteni, hogy vannak dolgok, amiket nem kell kimondani, éppen ezért nem teszem én sem, mert én hiszek abban, hogy a kimondott szónak súlya van, különösképp a mi világunkban. Azt pedig talán pontosan ő tudja a legjobban ebben a városban, hogy mennyire félek az érzésektől, még saját magam előtt is lehetetlennek tetszik kezelni, nem kell az ő arcába is beletolnom. Amit mondtam, az mindettől független. Miatta maradtam itt, ez már azelőtt is úgy volt, hogy képtelenné váltam másra gondolni. S ki merem jelenteni, hogy nem volna más, aki visszatartana, ha elvágynék innen, ami valahol lelket tépően szomorú, de időt kell hagynom magamnak arra, hogy rájöjjek, itt jó nekem, nem kell tovább mennem, nem kerget semmi, és még attól sem kell félnem, hogy ez a minket perzselő tűz elillan, s csak keserű hamut hagy maga után. Hisz most már tudom, hogy nem fogok olyan hibát elkövetni, amivel elmarhatnám magamtól, mert képtelen vagyok rá. Ha pedig engem bántanak, annak megvannak a maga kellemetlen percei, de ha ez a vége, akkor nem érdekel, bántsanak csak. Tisztában vagyok azzal, hogy sosem lehet csak az enyém, szívének, lelkének legnagyobb része a falkáé kell, hogy legyen, nekem csak egy icipici, otthonos csücsökre van szükségem, olykor pár jól titkolt, gyengéd pillanatra, a bizonyosságra, hogy semmi sem történt, ami megváltoztatná mindezt. Nem vagyok telhetetlen, sosem voltam, megtalálom másban önmagam, hisz közel sem szorultam rá soha másokra, kiváltképp a férfiakra. Eddig sem voltam hátráltató tényező, eztán sem leszek, csupán valami jó, aki több mint szórakozás, ha ki mondjuk, ha nem, de nem akar senki világának közepe lenni. Az efféle kislányos ábrándokból már rég kinőttem. Feketeségem a pillanat törtrésze alatt virul ki, és törleszkedik, körülugrálja a hímet, majd némileg lecsitulva simul hozzá, és csendesen örül annak, hogy nincs harag. Azt hiszem, ő már előttem tudott valamit, amit én nem akartam meglátni, sem pedig tudomásul venni. Másként működünk, ő nem szerette Toddot, csak szüksége lett volna rá, mint a Teremtője. Ez neki közel sem olyan helyzet, mint nekem, hozzám képest ilyen téren sokkal, de sokkal tisztább, egyszerűbb, ösztönösebb. - Szívesen... Bólintok rá, nekem sincs olyannyira kedvemre, hogy végigvonuljak a szobámig, aztán vissza a fürdőbe ezzel a szaggal, bármennyire is leszarom mások véleményét, nincs ínyemre mindenkinek elmagyarázni, hogy nem Colette kettő vagyok, és nem feküdtem meg egy magányosnak, satöbbi. Csak bólintok, persze, dolga van, és nekem is lenne, bár az itt alvás meglehetősen ellehetetleníti a nagyis kitérőmet, de talán én is meg tudom oldani úgy a helyzetet, hogy legalább a szaga ne legyen ennyire markáns. - Rendben! Nem mondanám, hogy megriaszt a fenyegetése, de valószínűleg csak azért nem reagálom túl a dolgot, mert én is éppen annyira meg akarok ettől a billogtól szabadulni, mint amennyire ő nem akarja látni, érezni. Mivel ilyen téren közös a vágyunk, nincs itt semmi probléma. Maximum a túlzott lelki megterhelés az, amiből mára nekem köszi, de elegem volt, így, mivel azt mondta, aludjak itt, nem megyek sehová már ma éjszaka. Sura biztos különösképp díjazta volna, ha beállítok hozzá éjszaka, hogy figyi, ez történt, nem volna-e valami ötleted a megnyúzásomon kívül az eltüntetésére? Ha tudnám, hogy mennyire egyszerűen megoldhatná, nem paráznék, így azért még érzem annak esélyét, hogy egyszerűen le kell vágni az érintett részt. Félelmetes, hogy mennyi mindent tud adni egy homlokcsók. Pár perccel ezelőtt még kiabáltam, s ő is tombolt, most megy úgy megy ki, mintha igazából nem is történt volna semmi különös. A felszínen lappangó dolgokat hagyjuk, ha nem is sokkal, de kicsivel tisztábban látok, és ez elég. Most mindenképp, az meg nem érdekel, később mi lesz, mindig is a pillanatnak éltem. Elfog a kísértés, hogy rácsapjak a hátsójára, de a bensőséges elköszönése után valahogy nagyon nem volna idevaló. Így csak elmosolyodom, aztán tekintetemmel végigkísérem lépteit az ajtóig. Csak után telepszik rám a csend, de most olyannyira nincs rá szükségem, hogy inkább bekapcsolom a tévét, duruzsoljon csak a fülembe, aztán már indulok is a fürdőbe, hogy vizet eresszek. Az tuti, hogy jó ideig áztatom majd benne magam. Most merészelem megnézni a tükörben azt a hülye J betűt, és ezen a ponton döntök úgy, hogyha mást nem is művelek vele, mert megnyúzni magam nem fogom, de némileg átfaraghatom. Így karmokat növesztek, és kiigazítom a tetejét, hogy ne egyenes legyen, hanem inkább hajazzon a görbületre. Vicces, hogy így tükörből nézve még helyes irányban is áll a betű. Akkor, ha fejjel lefelé nézzük… akár C betűnek is mondhatnánk. Maximum kézen állok egész nap, nem ügy. Most viszont meg kell várnom, hogy megalvadjon a vérem, de épp kopogást hallok, szóval már megyek is az ajtóhoz, de szerencsére nem valaki az, hanem egy nagy rakás édesség. Ó te jó ég, nyami. Nem hittem volna, hogy ennek a napnak lehet ilyen kellemes vége is. Már be is húztam a kocsit, egyenest a fürdőszobába, a kád mellé, mert hát, én onnan egy darabig nem szállok ki, viszont ezeket a finomságokat sem hagyhatom itt árválkodni, szóval marad ez a megoldás. Jó eséllyel még akkor is áztatni fogom magam, illetve sütizni, mire Castor visszaér. Biztosra megyek… most még úgysem tudnék aludni, muszáj lecsendesítenem lelkem hullámverését.
//Szintén nagyon köszönöm, igazán fantasztikusságos volt, én is imádtam! Áwwwwww, Castor akkor is cukiiii *.* <333333333//
Cassiet lenn hagytam a szobájában, Castor ugyan már tud arról, hogy itt van, mert amint megtaláltam, elhoztam abból a koszos motelből, és engedélyt kértem rá, hogy átmenetileg itt maradhasson, de a komolyabb dolgokba vele kapcsolatban eddig nem másztam bele. Egyrészt mert én is alapból elutasítottam a dolgot, másrészt mert előtte legalább azzal tisztába kellett jönnöm, hogy van-e bármi értelme egyáltalán előállni a témával, mert ha még én sem láttam volna semmit a fiatal nőstényben, akkor tényleg az égvilágon semmi okom nem lett volna arra, hogy kijárjak egy randevút neki Castornál. Kopogtam, bár ilyentájt jobbára csak én kilincseltem nála, de attól még nem fogok csak úgy benyitni. Amennyiben beeresztett, és miért is ne tette volna, mosolyogva léptem oda hozzá, egy könnyed csókkal köszöntve, futva simítva meg a kézfejét is, mert kellett, hogy némi bőrfelületet is érintsek, többre viszont most nem volt módom. - Szia! Utálom, hogy itt kell ezzel zavarjalak, és tulajdonképpen holnapig rá is ér, eléggé lefárasztottam a kiscsajt úgyis... Jó, ez eddig könnyen lehet, hogy teljesen érthetetlen, de valahogy fel kell vezetném, és a zavarosban halászásban mindig is jó voltam. Cassie szerintem már úgyis kidőlt, bár ha Castor azt mondja, rajtam nem fog múlni, hogy felrázzam, és idecitáljam, ha már úgyis a falka tagja akar lenni, akkor ez a minimum. - Szóval, említettem már, hogy megjelent a városban egy régi ismerősöm Detroitból, Cassandra Sheridan, miattam jött ide, 15 éve farkas, bár be kell vallanom, a korához képest szerintem nagyon le van maradva. Csóválom meg a fejem, és leteszem a popsimat a kanapéra, őszintén kételkedtem benne, hogy a téma túlságosan is intenzív fel-leszaladgálásra késztetne, és remélhetőleg neki sem fog hullani a haja miatta. Ettől függetlenül némileg aggódtam, Cassie azok közé tartozott, akik érdekeltek, és akikkel egyszer törődtem, azaz valamilyen szinten a szívembe zártam őket. Ettől függetlenül, ha Castor nemet mond, akkor úgy lesz, nem fogok kardoskodni, sosem teszem, ezt tudja jól egyébként is. Kivéve persze, ha a saját helyzetem érzem húzósnak, akkor azért már nagyon más a leányzó fekvése. - Viszont a segítségemet kérte, az elmúlt egy hétben szinte folyamatosan vele voltam a természetben, és abszolút nem tartom reménytelen esetnek, de nagyon sokat kellene vele foglalkozni, hogy felzárkózzon. Ebből sejtheted, hogy szeretne mellettem maradni és csatlakozni. Egyelőre nem hozakodok elő azzal, hogy arra is vágyik, hogy harapjam át, mert úgy hatna, mintha egy kölyök támasztana velünk szemben feltételeket, de attól még mindenképpen sort fogok rá keríteni, de előbb tudjam meg, hogy egyáltalán a csatlakozása szóba jöhet-e, mert ha nem, mindenki fölöslegesen stresszelek az átharapás témakörével. - Megtennéd, hogy megnézed, leteszteled? Vagy tudom is én hogy szokott ez normál esetben lezajlani. Hajlandó vagyok vele foglalkozni bármennyit, hogy helyrehozzam a Teremtője hibáit, ha csak az lenne a probléma, hogy nincs ki tréningezzen még egy kölyökkel. Őszintén, egyelőre fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani, de meg fogom, ha én valamit a fejembe veszek, azt meglehetősen nehéz onnan kiverni.
Anchorage. Miért is nem égettem porig még akkor, amikor lehetőségem volt rá? Keserű és édes emlékeim vannak arról a városról, de most még az Emmával eltöltött időt is megfeketíti Duncan távozása. Nem nagyon akarok időt szakítani arra, hogy különösebben foglalkozzak a dologgal. A nappalok munkával telnek, az esték pedig általában a tv bámulásával, vagy Emmával, esetleg egy-egy éppen elcsípett hímmel a srácaim közül; iszunk egyet-kettőt. Beszélgetünk. Mindenről, de valójában semmiről sem. Senki sem kérdez, és ezért roppantul hálás vagyok. Éppen a szennyesemet válogatom. Mármint a haszált ingeket, öltönyöket teszem zsákba, hogy elküldethessem majd a tisztítóba. A háttérben a CNN megy, valamit hadobálnak a közel-keletről, és amióta ezt szajkózom, egyre jobban erősödik bennem a kérdés, hogy például az őrzők egy bizonyos rétege miért minket tart szörnyetegnek? Erre egész biztosan nem fogok ma este választ kapni. - Szia. Köszöntöm Emmát, amikor belépett, köszönti a fekete hím is, rutinszerű már, a cselekvésben sem állít meg az érkezése, csupán arra a néhány pillanatra, amikor hozzám ér, és röpke csókot váltunk. Amíg hallgatom, pakolás közben néha hümmentek. Hallgatom, értem és felfogom a szavait, de azt is be akarom fejezni, amiben épp nyakig benne vagyok, és bár számára talán sokkal súlyosabb a téma, mint amennyire én azt kezelni látszom, ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék oda rá. - Micsoda öröm! - pillantok rá - Már nem az, hogy le van maradva. Találkoztál már Deckarddal? Elmúlt kilencven, és eddig azt se tudta, hogy vérfarkas volt. Gyűrök újabb inget a zsákba, és voltaképpen azért osztom meg vele ezt a cseppet sem hangulatos kis beszámolót, mert badarság lenne ezt a Cassandrát ilyen fiatalon kirekeszteni abban az esetben, ha egy Rusty-féle itt maradhatott. Bár be kell vallanom, ő inkább esettanulmány számomra, nem pedig a kegyességem terméke. Már akkor tudtam, hogy ez lesz a történet vége, amikor a lány először merült fel a beszélgetéseinkben. Így nem ért teljességgel váratlanul a kérés és a csatlakozási szándék, na meg persze az sem, hogy Emma nevelgetné majd, amíg tudja. Vagy amíg akarja, tekintettel arra, hogy magam sem vagyok biztos abban, hogy mennyire való neki bármiféle elköteleződés. Ezt nem tudja úgy megoldani, mint például a mi viszonyunkat. Ha épp nincs kedve, nem fürdik nálam. Cassandra esetében viszont ezt nem teheti meg. - Azt hiszem, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha ebben nem formálok véleményt. - jelentem ki kissé szomorkásan, és egy cseppet sem vádaskodva - Ha annyira fontos neked, hogy teljes felelősséget vállalsz érte, akkor ha érdemes rá, maradhat. De biztos képes vagy erre? Kérdezem óvatosan, és valahol még belegondolni is borzasztó, hogy egy félresikerült esemény kapcsán Emmára kell kezet emelnem. De megteszem, ha kell, mert mindig megteszem, ami a kötelességem, de ez nem jelenti azt, hogy élvezem is. A pajzsom idő közben némileg feljebb húzom, mert nem akarom, hogy nyíltan megérezze rajtam a féltékenység fellánoló mardosását, mert hisz amíg engem minden kölyköm elhagy, addig hozzá vérség nélkül is ragaszkodnak. Szükség van a segítségére. - Most? - nézek szét a kanapén elterülő ruhakupacon és a félig megrakott zsákon, aztán csípőre tett kézzel felsóhajtok - Jó, rendben van. Hozd fel, de előtte zavard át Natant, hogy valaki befejezhesse ezt itt. Bökök a fejemmel a ruhákra, aztán Emma felé kerülve csípek bele puhán az oldalába, és elindulok a háló felé, hogy magamra vegyek valami emberségesebb göncöt.
Duncan üzenetén bevallom, kicsit megütköztem, mert nekem aztán nekem nem állt szándékomban tönkretenni Castort, sokkal inkább féltem attól, hogy saját magam fogom megégetni, de erről nyilván nem fogok beszélni senkivel sem, főleg nem az említettel. Attól még sejtettem, hogy miatta van pocsék kedve, de nem erőszakoskodtam, ha akar róla beszélni, fog, ha nem, hát úgyis jó, valahogy lerendezi mag magában. A lelkizésben úgysem voltam túl jó sosem. Ha némileg háziasabb némber lennék, bizonyosan segítenék neki válogatni, de az nem én volnék, talán egy másik életben, meg aztán, nem vágyom különösebben a szennyesében turkálni. Holt biztos, hogy pocsék feleség lettem volna, ha ember maradok, farkasként pedig az ilyesmi halálosan fölösleges. - Csak hallottam, hogy van egy ilyen csodabogár köztünk, legmélyebb csodálatom az övé, hogy még életben van. Tudom, nem olyan mókás jelenség azért ez, de én valóban annak látom, elképesztően lehetetlen dolognak tetszik, és már csak ezért is váltanék pár szót az illetővel, nagyúr ám a kíváncsiság, meglehet, hogy egyszer majd meg is teszem, de mostanság engedélyeztem magamnak némi pihenőt a mindenfelé szaglászásban, nem akarok megint beletenyerelni valami szarba, épp elég nekem Cassie. Összességében arra jutok, hogyha egy ilyen farkas bekerülhetett a falkába, talán Cassienek is lesz esélye. Castor mélységes félreértésben van az elköteleződési képességeimet illetően, de nyilvánvalóbban jó eséllyel soha az életben nem fogom az orra alá dörgölné, mert a végén még valamelyikünk világgá szaladna, vagy mindketten. Nem szükséges, mint ahogy azt tudnia sem, hogyha tehetem, mindig átjövök, és ha lehetséges lenne, szívesen tölteném vele minden szabad pillanatomat. A szavaira felsóhajtok, és elhúzom a szám, nem is azért, amit mond, hanem mert sejtem, miért mondja. - Nézd, ez fontos, szóval ne kíméld a törékeny kis lelkivilágomat, komolyan érdekel a véleményed, bármennyire is menjek falnak tőle. Nem mintha olyan érzékeny lelkületű perszóna lennék, de jó eséllyel ő az egyetlen, aki ettől az egésztől még saját magamnál is jobban elveheti a kedvem. Egyszerűen túl sok kétsége van, és a jelek szerint ő is úgy gondolja, hogy nem nekem való ez a pesztrálgatás, ami valahol gyomorszorítóan kellemetlen tudat, de lenyelem, mert végtére is, sosem mutattam itt mást magamból, és gőze sem lehet róla, hogy Detroitban mennyit foglalkoztam a kölykökkel, még annak dacára is, hogy én magam sem vagyok túl idős. - Őszintén, nem tudom, de ha meg sem próbálom, akkor sosem fogom megtudni, és sosem leszek semmivel sem több mint ami most vagyok. Márpedig nem szeretek megrekedni. Ilyen-olyan módon, de kell a fejlődés, akár fizikailag, akár előrelépések tekintetében, akár lelkileg és érzelmileg, kell valami, ami tovább visz, amiért reggel úgy érzem, hogy ma is jó napom lesz, és van értelme elkezdenem. Lehet hülyeség, nem tudom, én így működöm. Nem kérem meg arra, hogy ne befolyásolja a személyem a döntését, sértő volna rá nézve, tudja, mit kell tennie, ebben biztos vagyok. Tudom, mit vállalnék vele, és azt is, hogy nem akarom, mert tisztában vagyok a ténnyel, hogy kiskanállal kellene lelkem szilánkjait összekaparni, ha bántani lenne kénytelen, és nem vagyok benne biztos, hogy jót tenne a köztünk lévő sérülékeny kapocsnak. - Nem szükséges most, ráér holnap is, de ha van belefér, úgy még jobb. Bólintok, és nem bírok nem elvigyorodni, ahogy a szennyes kupac előtt ácsorog csípőre tett kézzel, beharapott alsó ajakkal figyelem, kissé félredöntött fejjel, és azt hiszem, az ilyen végtelenül egyszerű, egészen emberi pillanatokért érdemes, hiányoznának, ha nem lennének, és már most sajnálom, hogy el kell fújnom lelkem könnyedségét, mert van valami, amit még el kell mondanom, mielőtt Cassie feljön. Nem szándékom zsákbamacskát árulni. Natanra csak bólintok, és mikor elmegy mellettem, a csípését viszonzó rácsapok a hátsójára, vidám kuncogással fordulva utána, és követem a hálóba. - Van még valami, amit meglehet, épp annyira fogsz felettébb szórakoztatónak, mint amennyire abszurdnak találni. Megállok az ajtóban, lévén, vélhetőleg hamarosan le kell mennem Cassiért, de ezt még ki kell nyögnöm, és nem óhajtom tovább magamban tartani, mert azóta a sikító frász kerülget tőle, hogy először előállt vele az ifjú nőstény. - Ha kap egy lehetőséget, szeretné, ha átharapnám. Tudom, én meg a felelősség, eleve röhejes, meg úgy ez az egész, csak… nem tudom, néha úgy érzem, hogy itt az ideje, tudod, hogy meglegyenek a biztos pontjaim, és hogy én is az legyek valakinek. Mikor haraptad be az első kölyködet? Kérdem halkan, figyelem a vonásait, a mozdulatait, és bár alapvetően nem érdekel mások véleménye, de az övé teljes mértékben, és olykor nagyon utálom, hogy ennyire fontos, de attól még az, és szeretném tudni, hogy valójában mire gondol. Akárhogyan is, ha reagált, elindulok Cassiért, mert kapott egy esélyt, remélem, tud majd élni vele, a többi pedig majd eldől utána.
- Csodabogár? Mikor lettél te ennyire szofisztikált? - nevetek fel röviden, őszinte érdeklődéssel kutatva Emma arcvonásait - Egy nyomorult. De már csak a kíváncsiság végett is akartam adni neki egy lehetőséget... Sóhajtva legyintek, hiszen nem is érdekes a téma, nem gondolom, hogy azért jött, mert a kiselőadásomra kíváncsi Deckarddal kapcsolatban. És valóban érdekli a véleményem Cassandrával és a nevelésével kapcsolatban. Habozok. Nem, hülyeség lenne azt mondani, hogy félek attól, hogy megsérteném, szerintem már rég túlvagyunk az olyan jellegű körökön, hogy sértésnek veszi a saját tapasztalataimra épülő kemény szavakat. És különben is: győzzön meg róla, hogy tévedek. Ha felülmúlja az elvárásaimat, azzal nem csak a farkasom, de talán a falka szemében is tovább fog nőni. - Biztosan én cseszem el, de általában azok, akikkel huzamosabb ideig foglalkozom, azok vagy teljesen bekattannak vagy csak egyszerűen elhagynak. - vonok vállat, mintha olyannyira hidegen hagyna a téma, holott rohadt szarul érzem magam miatta, és többek közt ezért sem... akartam semmilyen módon megpecsételni a kettőn közt egyértelműen élő és jól működő valamit - Az első kölyköm megzavarodott és elhagyott, a második egy idióta, a harmadikat én magam öltem meg, a negyediket valaki más fogja megölni, ha így halad, az ötödik pedig valahol Anchorage-ben veri a faszát. Ne haragudj, ha nem vagyok lelkes. - tényleg, szar érzés azt éreztetni vele, hogy ő tehet ezekről bármit, mert ez nincs így. De nem akarom azt, hogy esetleg ő is hasonló élményeken menjen keresztül, arról nem is beszélve, hogy már neki is elég nagy tapasztalata van a fontos személyek elvesztésében - Persze ez nem jelenti azt, hogy neked is így kellene járnod. Vonok vállat végül, férfidaccal fűszerezve a mozdulatot, és borzasztóan bízom abban, hogy még csak meg sem próbál valamiféle lelket önteni belém, vagy jobb kedvre deríteni. A pozitív hozzáállás számomra kimerül annyiban, hogy a jobb kezembe fogom a whiskyspoharat. - Nem, azt én sem szeretném. Sóhajtok fel kissé gondterhelten arra, hogy nem szeretne megrekedni. És egy cseppet sem azért sóhajtozom, mert fáj belegondolni, hogy viszi valamire. Csupán eszembe jut, hogy a "kenguruként" tett szolgálatait egy darabig nem biztos, hogy el tudnám viselni a múltkoriak után. Akkor már inkább neveljen gyereket. - Bele... Bólintok öregesen, ráérősen, és nem kell az órára nézzek, hogy ezt eldöntsem. Holnap majd akkor lesz, ha aludtam. Tehát csakis én döntöm el, mennyi idő van még hátra a mából. Morranós mosollyal fordítom hátra a fejem, ahogy a hátsómra csap, aztán csak a fejemet csóválva vezetem a hálóba. Nem mintha ne tudná, hogy merre találja, egyszerűen csak én megyek elöl. Éppen az ágy szélére huppanva húzok zoknit, amikor előhozakodik azzal a bizonyos zsákbamacskával. Miért nem tudok meglepődni? Ennek ellenére a Bestiámban élénk kíváncsiság ébred, hiszen neki csak jó, egy lehetőség, ha a falkája tagjait ilyen módon gyarapíthatja. Egy kóbor oda megy, ahova akar (és mer), de egy kölyök nem szakadhat csak úgy el a Teremtőjétől. Megnyalintom a szám szélét, és inkább befejezem a zoknihúzást. Addig sem látja az arcomon átsuhanó sötét árnyak fellegét. - 1811-ben. Nem nekem kellett volna. Akkor még nem tudtuk, de valójában rákos volt. - állok fel határozottan, és a szekrényben lógó ingek közt kezdek heves mozdulatokkal elmélyült válogatásba - Apámnak szánták, de úgy gondolta, hogy jót tenne nekem, ha lefoglalnám magam valamivel ahelyett, hogy Todd seggében vagyok egész nap. - egyszerűen hihetetlen, hogy már megint itt tartunk - Sokáig volt mellettem, aztán majd'egy évszázadra elváltak az útjaink. Világot látott. Mit tehettem volna? Én sosem voltam máshol, csak ott, ahol a falka élt. Nem is vágytam rá. Ő igen. Elengedtem, mert szerettem. - és szeretem a mai napig, de örülök, hogy sikerült kiirtanom magamból azt, hogy minden nap eszembe jusson, hogy hova jutottunk végül - És ma már elképzelése sincs róla, hogy ki vagyok. Semmi. Az ő döntése volt. Póló le, ing fel, nem kapkodom el a gombolkozást. És ha csak nem szól hozzám, úgy én is némán hagyom lecsapódni a történet keserűségét, és amikor elindulna, csak akkor nyúlok utána, hogy visszatartsam kicsit. - Azt kívánom, hogy te sose éld ezt át. Akár ezzel a... Cassandrával, vagy bárki mással. Eleresztem, ennél több fizikai kontaktust most nem tudnék elviselni, túlságosan gyöngének érezném magam tőle. És most nem lehet, hiszen feladatom van. Úgyhogy mire a hölgyek visszaérnek, Emmának úgy tűnhet, mintha mi sem történt volna néhány perccel korábban.
//Nagyon-nagyon gratulálok, és köszönöm, hogy én kaphattam a félezres öccavút *__* <3333 //
Hallgatom az elmémben koppanni a szavait, és értem, engem eddig egy valaki hagyott el, de elég volt ahhoz, hogy egy életre megnyomorítson lelkileg, és soha, de soha ne akarjak többé kötődni, szeretni, hinni, hogy ott, ahol vagyok, biztonságra, békére leltem, családra, valamire, ami értékes, fontos, amiért érdemes. Erre emlékeztet most, és tudom, hogy elbuktam, hogy megint belefutottam valamibe, ami tönkretehet, ami fájhat, és minden optimizmusom ellenére úgy gondolom, hogy fog is. Tudom, hogy érzi magát, többet vagyok a közelében, mint a falka nagy része, és azt is merem feltételezni, hogy olykor többet is kapok belőle, és itt most nem arra gondolok, hogy mit művelünk ruha nélkül. - Nem reméltem lelkesedést, nincs miért haragudnom. Nem teszek semmit, bár egy részem, az, amelyik tűzbe menne érte, szeretne tenni valamit, bármit, amitől jobb lehet, ám sejtem, épp elég nehéz ez most neki anélkül is, hogy tudatosítanám benne, szerintem most szüksége lenne rám, jobban, mint eddig bármikor. Nem teszek mást, mint végighallgatom, s nem megyek sehová, itt vagyok, itt leszek, ha szüksége van rám, csupán értem kell nyúlnia, legyen szó akár csöndes megértéstől, vagy valami elsöprő őrületről, ami elfeledteti a jelen nyomorát. Belefér, hát rendben, akkor Cassienek még ma este kell bebizonyítania, hogy érdemes erre az egészre, hogy van értelme foglalkozni vele, és nem kell tovább céltalanul bolyongania, nekem pedig nem kell minden nap úgy a tükörbe nézni, hogy legszívesebben leköpném magam. Végül úgy döntök, maradok önmagam, és ha mással nem is próbálkozom, legalább annyit megengedek, hogy rácsapjak a hátsójára. Más esetben talán maradnék, hogy legalább fizikailag lefárasszam, és kurta percekre legalább ne gondolkodjon azon, hogy mennyire elcseszett ez az egész. A bennem élő fekete gyönyörűség érdeklődve kapja fel a fejét a robosztus társának reakciójára, ő lelkesebb, mint én, neki tetszene, benne még nem hunyt ki a vágy olyanokra, amire bennem már réges-rég. Ő akar családot, kölyköket, párt, mindent, amit csak megkaphat, én félek mindettől, félek attól, mennyire ragaszkodik az Alfájához, félek, hogy mi lesz, ha Cassie a miénk lesz, félek, hogy önnön tüzemben fogok elégni, mert végül felperzsel a fájdalom, amihez mindez vezethet. Nyelek egyet, amikor elkezd beszélni, lehajtom a fejem, nem biztos, hogy akarom hallani, értem, miről szól, hogy kiről szól, de a szívem mégis zajosan sajdul bele, utolsó tőrdöfésként hallva olyan szót, amit nem akarok, semmiképpen mással kapcsolatban, magammal viszont sosem remélhetem. Hol rontottam el? Mikor ölelte körbe ez a zavaróan kényelmes és puha érzés a szívemet? Apró sóhaj szökik ki ajkaim szorosra zárt ketrecéből, mantrázom, hogy ne mondjak semmit, semmiféle ostobaságot, hisz fogalmam sincs az egészről, fájdalmasan keveset tudok róla még így is, és most is csak arra tudok gondolni, mennyivel fiatalabb, mennyivel tapasztalatlanabb vagyok nála. Mi lesz, ha nem rontom el? Ha nekem sikerül? Ha olyan kölykeim lesznek, akik bármit megtennének értem? Gyűlölni fog amiatt, hogy nekem olyasmi jutott, ami neki nem? Szeretném megérinteni, a mellkasához fúrni az arcom, és megígérni, hogy jobb lesz, hogy én itt vagyok, és amíg nem üldöz el, itt is leszek, de nem teszem, mert jobb nem lesz, s szánalmasnak sem akarok tűnni a pajzsom rejtekében tomboló érzelemrengetegemmel. Féltem tőlük, és a nyakamban van mind, nem tudok szabadulni tőlük, noha már nem is akarok. Szebb a világ, minden fájdalmával együtt. Sajnálom, tényleg sajnálom, hogy így történt köztük, de a szívem azon része, amit nekiadtam, önző mód örül neki, mert ha úgy lenne, ez az egész köztünk sosem történhetett volna meg, akkor nem lennék itt, nem lennék otthon, nem lennék hasznos, sem bosszantó, sem olykor mennyekbe repítő, ki tudja hol, s mi lennék. Nekem itt jó. Veled… - Köszönöm! Könnyednek szánt hamis mosoly simul arcomra, ahogy visszanézek rá, a szó igaz, de túl sok mögötte az érzelem ahhoz, hogy valódi mosollyal nézhessek rá, és csak remélni merem, hogy a szemeimbe kúszó könnyeket nem csípi el, de naiv elképzelés talán. Mikor enged, megyek, bár maradnék, de ígértem valamit egy szőke angyalnak, amit be kell tartanom, és eleget várt már egy élhetőbb életre ahhoz, hogy még tovább odázzam ezt a pillanatot. - Pár perc… Suttogom csupán, majd kiviharzom, legalább egy perccel tovább időzve aztán a liftben a muszájnál, hogy összekaparjam magam a romjaimból, majd könnyedén kopogok be Cassie ajtaján, remélhetőleg még nem aludt el. - Gyere! Itt az ideje annak, hogy megismerd az Alfámat! Előtte sokkal élőbb a hamis máz, ő nem ismer annyira, sosem fog, már csak azért sem, mert ha nem engedem, nem láthat majd belém sosem, nem is kell neki, az én szemetem nem kell, hogy az övé legyen. Mindenesetre, ha készen áll, már vezetem is felfelé, és meg sem állunk Castor lakosztályáig, ahová két könnyed koppantást követően be is terelem magam előtt, majd gondosan bezárom az ajtót magunk után. - Castor, ő itt Cassandra Sheridan, Cassie, ő pedig Castor de Luca, a helyi falka Alfája. Innentől én nem akarok ebbe az egészbe belefolyni, és ha azt akarja Castor, távozom is, noha egészen kíváncsi vagyok rá, miként is zajlik le ez az egész, arra meg különösen, hogy Cassie mit csinál, mire miként reagál. Nagyon is fontos a döntésem szempontjából, amit csak akkor hozhatok meg, ha bekerül közénk.
Talán már azóta ezt a napot, ezt a találkozást vártam – nem is olyan titkon -, hogy megérkeztem a városba. Jó, igazából nem gondolta volna akkor még, hogy ennyire körülményes lesz ez az egész Emmával, de megértettem a falkaügyeket. Még akkor is, ha ennek a falkának konkrétan nem voltam a tagja. Még. Reméltem, hogy említhetek egy még-et is, ugyanis magamban folyton erről ábrándoztam, hogy mi lesz majd akkor, ha én is egy leszek közülük. Ha végre teljesen elfogadnak, és újra családban élhetek, ha úgy vesszük. Ha Emma lesz a Teremtőm, és olyan kapocs alakulhat majd ki közöttünk, amire mindig is vágytam, de soha nem kaptam meg. Nem konkrétan tőle, hanem úgy senkitől sem. Így aztán, amikor Emma közölte velem, hogy ma fogja tiszteletét tenni az Alfájánál, és elé tárja az ügyemet, jobban mondva az ügyünket, egyből izgatott lettem. Tudtam, hogy mikor indult oda, mert előtte még benézett hozzám, azt azonban nem ígérte meg, hogy egyből sor is fog kerülni a bemutatásomra. Én sem tudtam igazából eldönteni, hogy minek örülnék jobban; annak, ha most túlesnék rajta és az egész procedúrán, ami csak ezzel jár, vagy esetleg kapnék még egy-két napot, és az alatt is fordíthatnám a szabadidőmet a tanulásra, saját magam fejlesztésére. Végül abbahagytam a fel-alá járkálást a szobában, és helyette leültem az ágyamra, erőszakkal szögezve magam a tévé elé. Ez tűnt most a legbiztosabb megoldásnak arra, hogy ne akarjak kirohanni még a világból is, hanem nyugodtan várjam meg azt, hogy Emma visszatérjen hozzám. Nagyon szerettem volna, ha csak úgy villámgyorsan eltelnek a várakozással teli percek, de sajnos, ahogyan az lenni szokott, éppen ezekben az esetekben vánszorog ólomlábakon az idő. Szinte hallottam, ahogy a másodpercek követték egymást, fülemben visszhangot vert az egyik óra mutatóinak ütemes kattogása. Egy idő után a saját szórakoztatásom, és újfent a figyelmem elterelése érdekében, számolni kezdtem magamban. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem Emma közeledtét, már fel is pattantam, kikapcsolva gyorsan a tévét. Azért a folyosóra semmiképpen sem szaladtam ki elé a nagy izgatottságom közepette, de nem sokon múlt. Megvártam helyette, míg bekopogott, de szinte egyből téptem is fel, egyből a tekintetét keresve. Az én szemeim reménytelien, ugyanakkor óvatosan csillogtak, tartva mindenféle lehetséges választól. A kimondatlan kérdésem ott lebegett a levegőben, vonásaim tökéletesen tükrözték, hogy mire voltam kíváncsi, bár volt egy sanda gyanúm, hogy mindezek nélkül is elég egyértelmű volt számára. - Ko-komolyan? – kérdeztem vissza szinte hitetlenkedve. Benne volt a pakliban, tudtam, hogy el fog jönni ez a nap – legalábbis reméltem -, mégis, most úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok erre felkészülve. Pedig a fenébe is, már hosszú napok óta erre készültem lelkileg és testileg is, nem szúrhattam el, nem futamodhattam meg éppen most. Szóval nyeltem egy nagyot, ezzel is megerősítve magamat, majd bólintottam. – Mehetünk! – szusszantam hosszasan, bár a heves szívdobogásomon sajnos továbbra sem tudtam segíteni, az egészen a lakosztály ajtajáig velem maradt társamként. – Jézusom… - dörzsöltem meg az arcomat az újabb kopogtatással egy időben, tekintetem azonban máris a tömör fára szegeztem, ami mögött kisvártatva egészen biztos, hogy meg fogom látni a férfit. A férfit, akinek gyakorlatilag a kezében volt az életem, holott sohasem találkoztunk még korábban. Elkeserítő, hogy ennyire függeni kell valaki mástól, csak mert nem vagy ősöreg, de engem nem zavart. Csak azért sem, mert annál sokkal jobban akartam ezt! Kissé félénken ugyan, ám annál több kíváncsisággal léptem be, amikor bebocsátást nyertünk a lakosztályba. Tekintetem nem a szobát járta körül, hanem egyből a férfit találta meg, hogy jobban megnézhessem magamnak. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak, így aztán semmiféle csalódást sem okozott nekem. Azon ugyan vacilláltam, hogy merjek-e rámosolyogni, ám végül alig láthatóan megrándultak felfelé az ajkaim, de még éppen időben kapcsoltam. Fogalmam sem volt, hogyan kell viselkedni egy Alfával, akit nem ismerünk, mivel nem volt még ilyesmiben részem. Egy falkában éltem eddig csupán, de akkor az én közreműködésem nélkül döntöttek, ám ezúttal legalább én választottam meg a falkát, a várost, mindent. Még úgy is, hogy a végső döntést most sem az én kezemben lesz. - Megtisztelő, hogy végre találkozhatunk, Mr. de Luca! – találtam meg végre a hangomat néhány másodpercnyi habozás után. Ez leginkább a megilletődöttségem miatt volt, meg azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy miként köszönjek neki. Az örülök talán túl fura lett volna, de a tiszteletem kifejezése meg talán kicsit túlzásba vitt hízelgés. Mindenesetre nem hazudtam vele, úgyhogy végül mégiscsak ennél maradtam.
Nem akartam túl sokáig foglalkozni ezzel az egésszel. Az első és legfontosabb dolog az volt, hogy összesepregessek a gondolataim és az érzelmeim háza táján, de már olyan mérhetetlen gyakorlatom van a dologban, hogy nem tart tovább néhány percnél, hogy teljességgel kiirtsak mindent, ami esetleg gátolhatna az elkövetkező megpróbáltatások alatt. Mire végül megérzem a nőstények közeledését, már teljesen rendben vagyok, pókerarccal, fekete ingben fogadom őket, egyik kezemet az ajtóval szemben lévő kanapé támláján pihentetve. Emma maradhat, ha szeretne, azt hiszem, hogy talán jobb is, mert akkor nem kell senkinek sem mesélnie, ismételnie... És egy körben letudhatunk mindent. Cseppet sem zavartatom magam, és egyáltalán nem állok hozzá a helyzethez másként, mint egyébként tenném. Pontosan tudom, hogy Emma tisztában van már azzal, hogy miként mennek errefelé a dolgok, és ha esetleg bármi zavarná az este folyamán, amit nem képes magában tartani, akkor lehet, hogy jobban járna, hogy újragondolná ezt az egészet. De ez csak egy kósza gondolat, pontosan tudom, hogy minden tekintetben az én oldalamon áll. És erre roppantul büszke vagyok. A kis nőstény idegessége már méterekről facsarja az orromat, előbb hallom meg szívének szapora ritmusát, mint a lépteiket a puha, padlószőnyeggel burkolt folyosón. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az érzés kölcsönös. Mosolyodom el féloldalasan, amikor köszönt. Egy kölyök előtt, egy bizonytalan, elmaradt és jelentéktelen kölyök előtt nem fogok hasra esni, még Emma miatt sem. Nem kínálom hellyel, nem vendégelem meg semmiféle itallal, nem érdekel a története, nem vágyom tudni, hogy ki ő és honnan jött. Ami engem jelen pillanatban érdekel, azt egészen más körökben kell keresni. Lassú, kimért léptekkel indulok el felé, ezzel párhuzamosan a fekete Bestia is előre türemkedik, magasan tartott pofával, keselyűként járja körül a pislákoló energiagócot. És ahogy beérem, úgy én magam is leírok egy feszültségtől terhes kört Cassandra körül, tetőtől talpig végigmérve a szőke kedvességcsomagot. Aki le van maradva. - Szóval másra sem vágysz, csak arra, hogy Emma legyen a Teremtőd. Kijelentés, mégis kérdésként várok rá választ, ahogy csípőre tett kézzel, arrogáns vigyorral a képemen, gyanúsan és feszélyező közelségben állok meg előtte. Kóstolgatom, hagyom, hogy a hatalmam égesse a hasfalát, a mellkasát, az arcát... Már csupán attól, hogy közel állunk egymáshoz. És akkor még nem látott semmit. - Meg tudlak érteni. Erős, karakán, szilaj, gyönyörű nőstény. Egyetértünk? - kuncogok fel, és egy pillanatra Emma tekintetébe nézek, ám a nevetésemben semmi vidámság nincs, csak a magam öröme, a helyzet feletti élvezetem, hogy ő milyen kicsi és gyenge, és hogy milyen könnyedén összeroppanthatnám... - Csupa olyan dolog, ami szemmel láthatóan te nem vagy. Az arca felé nyúlok, hogy ujjaim hátával röpke mozdulattal simítsak végig az arcán. Aztán a villámok erejével egy szempillantás alatt már a kanapémon ülök, jobb lábam feldobva a bal térdemre, és onnan intek Cassandrának, hogy jöjjön közelebb, és mint elégnek ítélem meg a távolságot, intek, hogy álljon meg. - Vedd le a ruháidat. Adom ki a parancsot csak úgy, mintha megkérném, hogy üljön le. Még el is mosolyodom mellé, fejemmel pedig biccentő mozdulatot teszek, mintegy motivációképpen. Ha azt hiszi, hogy nem láttam elég fedetlen női testet életem során, nagyon rossz úton jár. Talán ő még nem elég ideje farkas ahhoz, hogy könnyeden kezelje a dolgot, de itt az ideje, hogy megszokja, hogy falkába tartozni néha rohadt szar dolog, mert olyan dolgokat is meg kell tennünk, amikhez se kedvünk, se gyomrunk nincs.
- Komolyan. Ilyesmiben minek is viccelnék, elhiszem, hogy fél, és ha tehetném, megnyugtatnám, hogy minden simán fog menni, de nem fog, és biztosra veszem, hogy rohadt szarul fogja érezni magát az egész alatt, meglehet, én is, csak épp más okokból, de ettől még tudom, hogy mindez miről szól, és nem fogom ostoba tévképzetekbe ringatni magam, annál azért okosabb nőnek tartom magam. - Remélem, tudod, hogy ezt hallotta, hovatovább, azt is érzi, hogy be vagy szarva. Ez nem segít, nyugi. Azt hiszem, ebből is látszik, mennyire nem vagyok való Teremtőnek, még egy értelmes tanácsot sem tudok összekaparni. Igazából, valamelyest én is izgulok, mert szeretném, ha a kiscsajnak nem kellene vert félként kikullognia a városból, és nekem nem kéne minden létező kapcsolatomat felkeresni, hogy kijárjak neki máshol egy lehetőséget. Szar lenne, na, olyan bukás szagú, neki is, nekem is. Ahogy újra belépek a lakosztályba, Cassie pedig először, valahogy akaratlanul is felmerül bennem a saját első találkozásom Castorral, és majdnem elnevetem magam. Te jó ég, az biztos, hogy egészen rendhagyó volt, nem voltam beszarva, mint most Cassie, hiszen nem is akartam csatlakozni, bár utólag visszagondolva, ha akkor nem rúgunk be, mint az albán szamár, és nem szakad fel rögtön pár seb, nem tartanánk most itt. Nem véletlenül nem mondtam semmit neki Castorról, legyenek csak a lehető legőszintébbek a reakciói, egyébként is, bárkivel is kerül szembe élete során, bárhol legyen, nem fog kapni mindenkiről egy korrekt személyleírást, plusz részleges használati utasítást. Fogtam magam, és kisétáltam a képből, megkeresve az étkezőasztalt, és gond nélkül felpattantam rá. Nos, legutóbb nem ilyen békésen helyezkedtem el rajta, de a démonainkon keresztül kell gyalogolni, nem igaz? Istenem, nagyon szemét vagyok, ha ez engem szórakoztat? Mármint, te jó ég, kicsit azért aggódom, hogy Cassie túlságosan a szívére fogja venni, pedig sejthetné, hogy nem lesz könnyű dolga, valamint azt sem, hogy egy falka Alfája nem fog hízelegni előtte, amit egyébként senki nem vár el tőle, pláne én nem, velem szemben sem teszi éppen gyakran, még tán zokon is venném, ha Cassienek kijárna. Igazság szerint, már épp eleget beszéltem a fiatal nőstényről Castornak, hogy ne kelljen hosszas litániákat hallgatnia tőle, és talán neki is könnyebb úgy, hogy nem kell kifejezetten sokat beszélnie. A nem kérdés kérdésre röpke sóhaj szakad fel belőlem, én azért tudom, hogy ez így nem igazán állja meg a helyét, mert elsősorban nem ez a lényeg, legalábbis szerintem, de őszintén kíváncsi vagyok rá, hogy Cassie miként reflektál a dologra. Nem mondom, hogy nem szárnyal az egekben az egóm a jellemzésemre, mert de, és képtelen lennék letörölni a vigyort a képemről, de azért még elcsípem Castor tekintetét. Tudom, hogy szórakoztatja, hogy mennyivel több és erősebb nála, nem hibáztatom érte, bennem is bujkál valami hasonló, bár én kevesekhez mérten vagyok nagy hal, de ami késik, nem múlik. Szegény lány, komolyan, kezdem kicsit sajnálni, mit összes szenvedtem, hogy legyen némi önbizalma, bár a külsejéről szó nem volt, arra magasról teszek, ha fogatlan, bibircsókos szörnyeteg lenne, sem érdekelne, ha látnék benne olyat, amiért érdemesnek tartom arra, hogy foglalkozzam vele. És látok. Korábban is láttam, most is látom, de az már nem az én tisztem, hogy erről meggyőzzem Castort, megmondtam Cassienek is, elintézem, hogy fogadja, de onnantól kezdve egyedül van, nem tehetek érte semmit, nem fogok kérni, könyörögni, nem, egy esélye van, él vele, vagy elcseszi. Ennyi a történet. Csak légy önmagad Cassie, nem, nem a mostani szánni való szerencsétlenség, az igazi, akinek születtél, akit hagytad, hogy elvegyen tőled a teremtőd. Az legyél, mondanám most is, de már számtalanszor megtettem a héten, emlékezz rá, menni fog, én bízom benned. Milyen egy mocsok vagy te Castor. Belül kedélyesen mulatok a helyzet felett, a vonásaimon rezzenéstelen érdektelenség csücsül. Ezt is elmondtam neki, a meztelenség az életünk része, nem lesz attól kevesebb, hogy elfogadja ezt, sem most, sem később nem fogja érdekelni a kutyát sem pőresége, ez nem erről szól. Cselekedhet persze másként is, de bízom benne, hogy tudja még, mit jelent falkában lenni, itt sincs ez másként. Ha rám néz, nem lel viszonzásra a pillantása, nem akarok segíteni neki, nem volna fair, másnak sincs mankója, én csak abban bízom, hogy elég volt a velem töltött ideje ahhoz, hogy kellő magabiztossággal vegyes szemtelenséget szedjen magára, és képes legyen könnyedén kezelni ezt az egészet, bármennyire is komoly dologról legyen szó. Ha összeroskad itt nekem, mint egy picsogó kislány, akkor nem az, akinek hittem, de én még mindig azzal számolok, hogy igenis meg fog felelni, hogy képes bizonyítani, elsősorban magának, aztán Castornak, s csak végső soron nekem, hisz én még senkije sem vagyok, és talán nem is leszek, ezen a találkozón múlik minden.
Szerintem teljesen természetes, hogy izgultam, és ezt nem lehetett volna mindenképpen pozitív értelemben venni. Túl sok múlt rajta, túlságosan féltem attól, hogy elbukom ezt és csalódást okozom azoknak, akik elvártak tőlem valamit. Nem akartam, hogy még egyszer feleslegessé váljak és el kelljen hagynom a várost, megfosztva az új család lehetőségétől, és egy baráttól is. Egy új élettől, és talán ez a legfontosabb mind közül. Persze, hogy ideges voltam, bár ha nem múlt volna ilyen sok rajta, lehet, hogy akkor is ideges lettem volna. - Igen, tudom, de nem vagyok képes kibújni a bőrömből, Emma… - pillantottam fel rá tétovázva, mikor már az ajtó előtt álltunk közvetlenül. – Ha nem lennék beszarva, akkor az azt jelentené, hogy nem is akarom ezt igazán, nem? – nem voltam száz százalékig biztos ebben, de én így gondoltam. Vagy a magabiztosságomat jelezné az, ha nyugodt lennék – ami kölyök létemre talán túl gyanús lenne -, vagy a teljes érdektelenséget, én azonban nagyon akartam ezt. Nem tudtam, hogy milyen férfi ez a Castor, de bíztam benne, hogy valahol az ilyesmit azért értékelni fogja, még ha egyelőre sok hasznot belőlem nem is húzhat. Mivel amúgy sem mosolyogtam, így nem volt minek leolvadnia az arcomról a köszöntése hallatán, a mosolyától meg egyenesen futkosott a hideg a hátamon. Cseppet sem találtam őt szimpatikusnak, legalábbis az első megnyilvánulás alapján már sikerült is leszűrnöm, hogy miféle ember. Nem is értem, hogy miért kellett ezt így lenyomnia a torkomon, mikor számomra egyértelmű volt, hogy nincs miért a tiszteletét kifejeznie irántam. Igaz, hogy az emberek világában egyfajta alapnak számít, de a farkasoknál bizonyára ilyesmi nem létezik. Úgy sejtettem, hogy púp lehetek a hátán és semmi kedve az egészhez, de bíztam abban, hogy legalább hamarabb túl leszünk ezen és nem fogja befolyásolni a döntését sem. Az valamelyest azért megnyugtatott, hogy Emma ismerős energiáit éreztem a helyiségen belül, tekintetem azonban csak és kizárólag a hímre szegeződött, miközben elindult felém. Nagy volt a kísértés bennem, hogy hátráljak egy lépést előle, de talán pont azt akarta letesztelni, hogy ezt fogom-e tenni. Magam sem tudtam eldönteni, hogy az ő szemében melyik lenne a pozitív kimenetel, mivel egyrészt nem ismertem, másrészt pedig sohasem volt még ilyenben részem. Ez azért volt rossz, mert halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mi vár itt rám, vagy hogy hogyan is kellene teljesítenem. Biztosan embertől is függ, hogy kinek mi felel meg, de némi támpont azért jó lett volna. Kicsit bántam is, hogy nem faggattam róla Emmát, de valószínűleg amúgy sem mondott volna semmit. Szép kilátások… Nagyon zavart, hogy így körüljárt, mint valami vágásra szánt marhát, de tenni ellene úgysem tudtam, így végül csak kihúztam magam és próbáltam mindent mantrázni magamban, amit Emmával átbeszéltünk. Az kellett, hogy határozott legyek, és ne könnyen eltiporható, habár legszívesebben fogtam volna magam, hogy most azonnal kimenjek innen. Mégsem tettem meg, csak féloldalasan pillantottam a vállam felett hátra, amikor a férfi megkerült. - Ez így nem teljesen igaz. Nem vagyok ostoba, Mr. de Luca, tudom, hogy a döntést úgysem én fogom meghozni, és semmit nem számít, hogy én mire vágyom. Az lesz, amit ön mond, én csupán annyit mondhatok, hogy örülnék neki, ha ő lenne, viszont nem mindenekfelett ragaszkodom hozzá, ha ön mást talál alkalmasnak a feladatra – válaszoltam őszintén, ezt történetesen érezhette is rajtam. Jobban mondva azt, hogy nem hazudok. Igazából tényleg az lett volna a leginkább megfelelő számomra, ha Emma mellett maradhatnék, de nekem ebbe nem volt semmilyen beleszólásom, ami valahol elég siralmas, hiszen az én életemről van szó. Rossz szembesülni azzal, hogy mennyire könnyen eltiporható kis senkik vagyunk, pedig alapvetően én nem születtem senkinek, csupán a körülmények tettek azzá. Jobban mondva egy ember, akinek már csak a gondolatára is fellobbant bennem a düh lángja. Kellemetlennek találtam a mosolyát, a túlzott közelségét, az energiáit, amelyek cseppet sem hagytak hidegen. Túl soknak éreztem, szinte viszketett tőle a bőröm, a levegő pedig mintha kevesebb lett volna, pedig igazából semmi nem történt, csak pofátlanul betolakodott a személyes terembe, az én gyenge kis pajzsomnak pedig esélye sem volt vele szemben. Kérdésére csupán bólintottam egyet, mert mindez tényleg igaz volt Emmára. Ám amit ezt követően mondott, már cseppet sem adott okot az egyetértésre. - Már megbocsásson, uram, de nem tudtam, hogy azért vagyok itt, hogy sértegessen, és úgy bánjon velem, mint egy gyerekkel. Attól még, hogy a farkasom kölyök, én már rég nem vagyok az! Nem tudtam, hogy a falkába kerülésnél ennyire számít, hogy ki mennyire gyönyörű, azt pedig, hogy erőssé váljak fizikailag, pontosan Emmától szeretném megtanulni, ha hagyja. Olyan közegre vágyom, Mr. de Luca, ahol tanulhatok és fejleszthetem a képességeimet, hogy egyszer rám is igaz lehessen az imént elhangzott jellemzés. Attól még, hogy most nem igaz rám, nem jelenti azt, hogy soha nem is lesz! – miközben megsimította az arcomat, dacosan kaptam fel a fejemet. Alapvetően nagyon kedves és közvetlen nőnek tartottam magam, de azért nálam is volt egy határ, amivel a lelkembe lehetett gázolni annyira, hogy ne tűrjem szó nélkül. Ő egyből telibe trafálta, és még az előtt beszéltem, hogy gondolkoztam volna azon, hogy ezzel mit érek most el. Ilyen is tudtam lenni, csak már kezdtem róla elfelejtkezni. - Nem tud rólam semmit, az erő pedig nem csak fizikai lehet, hanem lelki is… - tettem még hozzá, de mielőtt még felnézhettem volna rá, máris a kanapén ült. Az legalább tény, hogy ennyi rossz dolog után lelkileg sikerült megerősödnöm, legalább annyira, mint amilyen Emma volt. Máskülönben nem is lettem volna itt. Míg a gondolataim ezen forogtak, engedelmeskedtem kisvártatva az intésnek, és megindultam a trónoló férfi felé. A szívem ugyan még mindig hevesen dobogott, de most már nem csupán az izgalomtól, hanem egy kevéske dühtől is, vagy legalábbis sértettségtől. - Tessék?! – kérdeztem vissza értetlenül, tekintetem pedig azon nyomban Emma felé villant segélykérően. Még csak rám sem nézett, itt bizonytalanodtam el először abban, hogy biztosan jó döntést hoztam-e. Ha még azt sem nézi végig rendesen, hogy mi történik velem, akkor hogyan fog velem foglalkozni. Én hittem benne, de ez most rosszul esett. Lassan vissza is fordítottam a fejemet az Alfa felé, bár még mindig köpni-nyelni nem tudtam, és az arcom is falfehérré vált. Néhány mély levegőt kellett vennem, és miközben felidéztem magamban a tanácsokat, amiket kaptam – többek között ezzel kapcsolatban is -, addig elkezdtem levetkőzni. Sejtettem, hogy pontosan a megalázásom és a megtörésem a cél, de már csak azért sem akartam hagyni, hogy ennyin bukjak el. Ugyan meg sem álltam addig, amíg anyaszült meztelen nem lettem, karomat azonban összefontam magam előtt, még ha az egész testemet nem is tudtam takarni, legalább az illúzióját megteremtettem magamnak. Csupán néhány pillanatig sütöttem le a szemeimet szégyenkezve, de annyi elég is volt ahhoz, hogy gyűjtsek némi bátorságot és felemelve a fejemet, egyenesen a férfi felé nézzek. Ugyan az arcomon látszott a zavarból fakadó pír, de úgyis érezte e nélkül is, ebben biztos voltam. Nem kérdeztem meg, hogy mi értelme volt ennek, nem szóltam semmi mást. Nem akartam megkérdőjelezni azt, amit mondott, mert a végén még tiszteletlenségnek venné.
Nem tetszem neki. És még csak farkasnak sem kell lennem ahhoz, hogy ezt levegyem. De szórakoztat a dolog, főként azért, mert ha esetleg azt gondolta, hogy azért vagyok Alfa, mert én vagyok a szentlélek, akkor eléggé rossz úton jár. Vajon hány utópia-lufiját fogom még kipukkasztani az este folyamán? - Nem ragaszkodsz hozzá mindenek felett? - kérdezek vissza, mintha csak rosszul hallottam volna - Hát ez meglepő fordulat. - nevetek fel, és megvakarom a tarkómat. Ostoba kislány. Mégis hogy adjalak oda bárkinek, ha a jelenlétemben, ha Emma jelenlétében jelented ki, hogy neked igazából édes mindegy, csak valaki kezdjen veled valamit? Egy Teremtő felé elköteleződni eskü. Olyan erős és szent, mint egy falkának esküt tenni. És ha már az ember farkasának akad szabad választása az ügyben, tehetne magának egy szívességet, és görcsösen, makacsul ragaszkodhatna az elhatározásához, ahhoz a személyhez, akivel le akarja élni az első évszázadait. De nem. Neki mindegy, mondjak én valakit. Meg a lófaszt. - Én itt szívességet teszek, kölyök. Nem fogok neked felsorakoztatni egy falkányi farkast epekedve, hogy valamelyik harapjon át, ugyanis nekem nincs szükségem rád. Neked van. És az lenne a dolgod, hogy meggyőzz az elkötelezettségedről, erre azt mondod nekem, hogy nem ragaszkodsz ahhoz, aki kész lenne érted felelősséget vállalni? Mi a szar volt Detroitban? A kérdést már Emmának címezve teszem fel, mert tőle még számítok értelmes válaszra, Cassandrától azonban már kevésbé. Azt állította, hogy nem ostoba, erre most mégis úgy viselkedik. A következő monológja már az elején kiveri nálam a biztosítékot, de már csak a kíváncsiság miatt is hagyom, hogy végigmondja, amit akar. Nem bocsátok meg. Ahogy elhallgat, lekeverek neki egy istenes pofont, nem tervezek akkorát, hogy boruljon, de ahhoz elég lendületeset, hogy minimum a vére serkenjen, és felpaprikázzam benne a farkast. - Márpedig úgy bánok veled, ahogy nekem tetszik. Sőt, minden feletted álló úgy fog bánni veled, ahogy úri szeszélye diktálja. Ostoba... - hördülök az arcába a Bestia hangján - Mégis mit éltél meg, amivel olyan felnőttnek hiszed magad olyankor, amikor több évszázadot leélt farkasokkal vagy körülvéve? Nem tudsz semmit, kölyök. Fogalmad sincs a világról, és arról, ami benne van. És ha nem fogod vissza magad sürgősen, akkor én garantálom neked, hogy nem is lesz. A következő megjegyzésére csupán lesajnálóan tekintek végig rajta. - Adj nekem fél órát, és ezer darabra taposom a lelkedet is. Persze valahol imponál és tetszik a karakán stílus, és a határozottság. De nem ebben a helyzetben, nem itt és nem most. Nagyon nem. Úgy két évszázaddal később, esetleg. És egy Alfával szemben... soha.
Ha nem láttam volna az előbb kikelni magából, akkor a felháborodott visszakérdezése kapcsán joggal feltételezhetném, hogy süket. De így csak szélesebbé válik a mosolyom, és kissé oldalra billentem a fejemet. Nem vagyok hajlandó elismételni, és szerintem tisztán hallotta, hogy mire kértem fel. Ha végzett, akkor csak meglapogatom a kanapé karfáját. - Hajtogass össze és pakolj ide. Utálom a kuplerájt. Igazság szerint rá sem nézek, jelen pillanatban sokkal jobban lefoglal az, hogy a körmöm alatt lévő koszt piszkálgassam, és a Bestia sem szentel neki különösebb figyelmet. Egyelőre. Amikor pedig elvégezte a feladatát, úgy dózerolom le az energiáimmal, mint egy betörni készülő idegen, áttörve a leheletnyi pajzsot, amivel rendelkezhet, és magamhoz szólítom a farkasát. De csupán annyira, hogy néhány csontja törjön, roppanjon. Azt sem engedem neki, hogy teljesen átváltozzon, azt sem, hogy emberi alakjában díszelegjen. Igazán kár lett volna a szép ruhákért, gondolhatja, hogy meg akartam alázni, de csupán előre látó voltam. Igazán megköszönhetné. Továbbra is felvetett lábbal üldögélek, mosolyogva a helyzet egyszerűségén. Felmérem, hogy mennyire ellenálló, mennyire adja könnyen-nehezen magát az akaratomnak. - Nem érdekel a dühöd. Az sem, hogy eddig mihez voltál hozzászokva. Egyetlen dolgot akarok, méghozzá tiszta hálát azért, mert egyáltalán itt lehetsz. - intézem hozzá a szavaimat egészen csevegő hangon, remélem, hogy azért még tud figyelni a fájdalom ködén át - Tanulni akarsz, kölyök? Akkor íme az első lecke. A jelenlétemben lapos kúszásban közlekedsz, és csak akkor szólalsz meg, amikor kérdezlek. Tiszteled a feletted állót, és hálás vagy azért, mert védelmet és biztonságot adnak neked ebben a csúnya-csúnya világban. - továbbra sem állok le az ide-oda változtatgatásában - Mert ha az a csinos kis pofád bajba kerül, akkor én és az idősebbek tesszük kockára érted az életünket, mi tanítjuk meg neked, hogyan élhetsz túl, és hogyan lehet belőled valami olyan, ami méltó arra, hogy farkasnak nevezzék. Megértettük egymást? Csupán most engedem el olyannyira, hogy némi kényszerpihenő után legalább válaszolni képes lehessen, bár bízom benne, hogy rövidre fogja magát, mivel nem vagyok hajlandó még egy kioktatásnak szánt önvédelmi frázist végighallgatni tőle.
- Nem, az azt jelentené, hogy tudod, mit akarsz, és mindent megteszel azért, hogy megkapd. Márpedig, ha bízol abban, hogy sikerül, akkor nem fogsz úgy bemenni azon az ajtón, mint aki összecsúnyázta a ruháját. Vonok vállat, nyilván egy kicsit lehetett aggódni, de az eltúlzott dolgokból jó nem hiszem, hogy kisülhet. Másként gondolkodtam az életről, mint ő, s Castor pedig egy harmadikféleképpen, nem volt ez könnyű sehogyan sem, mindenesetre a jelenlegi felállás véleményem szerint a lehető legrosszabb volt. A félelem olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak, egy elárvult kölyök pláne nem, isten préda így. Értem, hogy a jövője múlik rajta, de a helyzet nagy részben az ő kezében van, tegyen érte, s akkor nem kell a fölösleges, farkas borzoló érzésekre pazarolnia az idejét. - „Én azt szeretném, ha átharapnál!” Szúrtam közbe csendesen, nem akartam megakasztani a társalgás menetét, csupán Cassiet emlékeztettem, hogy mire vágyott. Az már nem az ő dolga, hogy esetleg más döntés születik a feje felett, és nem is az enyém. Ha szeretne valamit, tegyen érte, fejezze ki, vallja be, nem számít, mi lesz rá a reakció, a mi világunkba olykor rendkívül felesleges szépíteni a dolgokat, és azt mondani, amit szerintünk hallani akar a másik. Tudom, én mondtam neki, hogy meglehet, nem fogják megengedni, de ez nem kellene, hogy befolyásolja az ő vágyait is. Nem mondom, hogy jól esett ezt hallani, de jelét nem adtam, hisz most nem volt fontos, de ha nem ragaszkodik hozzá, akkor meg sem kellett volna említenie nekem, ugyanakkor én tudom, hogy engem akar, pusztán túlságosan tudatosan próbál arra figyelni, hogy megfeleljen, és elfelejti, hogy ki is ő valójában, pedig olykor nem baj, ha megmutatjuk, mennyire sebezhetőek és gyengék vagyunk, hogy igenis segítségre szorulunk. Ha velem megtette, megtehetné most is, még akkor is, ha nem ismeri Castort, de engem igen, s tudhatná, nem bízom akárkiben, és nem is vagyok hajlandó bárki szavára széltől lengetett nádként meghajolni. - Detroitban nincs rend, a kölykök nagy része véletlenül lesz azzá, aki, a Teremtőjük vagy ott hagyja őket, vagy leszarja őket. Nem kapnak sok segítséget, mert Simon azt vallja, hogyha valaki önerőből nem képes felemelkedni, akkor nincs értelme a létezésének. Igazság szerint, ezt valahol osztottam, bár csak azután, hogy kaptak némi hátszelet eleinte, tudnak mindent, és igenis az első pár évükben van mellettük valaki, de nem csak ímmel-ámmal. Tíz, tizenöt éves farkasként azonban már nem árthat, ha olykor egyedül is hagyjuk, hogy bontogassák a szárnyaikat. Én a nagy kölyökmágus, behalás. Na mindegy, nem szerettem Detroitról beszélni, most is belefeszült a testem, ott lettem tökéletesen defektes, és igenis hibáztatom őket, Simont, néha még Markot is, noha tudom, semmit sem tehetett volna a bántalmazásom ellen. - Cassie Teremtője alig volt 50, mikor beharapta, és onnantól kezdve csak egy kolonc volt a nyakán, természetesen véletlen volt, de kiirtott belőle szépen lassan mindent, ami azzá tette, akinek született. Nem akarom én meghatni, csak elmondom, amit látott, Cassienek is mondtam már, hogy én azt az okos, szelíd, kedves, de magával és a képességeivel tisztában lévő lányt szerettem viszontlátni, de erre nem lehet elég pár nap, évek kellenek, vagy legalább annyi, míg végre elhiszi, hogy biztonságban van, és foglalkoznak vele, hogy kell valakinek. Cassie szóáradata után próbáltam kinyúlni felé, az érzékeit lenyugtatni, békés energiákkal dobálni, hogy rájöjjön, rossz úton halad. Megvan a különbség a megfontolt magabiztosság, és a felháborodottság között. Istenem, Cassie, hisz hányszor láttad Detroitba, hogy addig ütnek valakit, míg minimális engedelmességet nem vernek belé? Már rég nem ember vagy te sem, hogy ez számítson, hogy az legyen a lényeg, hogy valaki nem tart szépnek. Nem érted, nem látod, hogy provokál? Nem mindegy? A cél számít, csakis az, márpedig elvileg Falkát szeretnél, elvileg engem szeretnél, s a céljaink érdekében olykor, sőt, nagyon sokszor le kell nyelnünk a békát. Ohh, ha tudnád… vajon mit gondolnál rólam, ha éreznéd, amit én érzek? Milyennek látnád őt, ha az én szememmel néznéd? ~Ne mondj semmit. Ne hergeld tovább, különben nem fogok tudni segíteni neked.~ Megkockáztattam, igen, mondhatjuk, hogy a bőrömet vittem a vásárra azzal, hogy az elméjébe simítottam a szavaimat, de tudom, milyen, amikor dühös, megtapasztaltam nem is olyan rég, és az én másfél évszázada építgetett, bástyákkal övezett lelkem is darabjaira készült hullani az utolsó pillanatig. Tudom, hogy képes rá, és azt is, hogy Cassie nem volna képes összekaparni magát utána, még nem. Olykor elgondolkodom azért azon, hogy én miért nem lettem még egyszer sem belepréselve a nappalija szőnyegébe, mert én aztán bosszantóan öntudatos és pofátlan némber tudok lenni, noha mentségemre legyen mondva, tudom, mikor feszegethetem a húrokat, és mikor kell levennem róluk a kezemet. Nem néztem rá, persze hogy nem, így is többet segítettem, mint szerettem volna. Talán számára nem egyértelmű, hogy az is rohadt nagy dolog, hogy egyáltalán nem egyedül kell ezt az egészet végigcsinálnia. Hogy itt vagyok, még akkor is, ha csak ülök, és nézelődöm. Nem azért nem találkozik a tekintetünk, mert nem érdekel, hanem mert ez olyan dolog, amiről már beszéltünk. Időközben elfeledhette, hogy milyen vagyok, hogy a lelkembe belevésték ezerszer is a kegyetlenség cseppjeit, hisz dacos, örökkön izzó lelkem nem volt hajlandó megtörni, hiába perzselte a bőröm oly sokszor ezüst. Tudom, hogy mitől lesz jobb egy magamfajta, esetleg ő, ha nem ront tovább a helyzetén. Nem érdekel mások lelke, a sajátom is felemészt, Castoré pedig maga a káosz, tán az enyémnél is elveszettebb, többet nem bírok el. Talán… de ez olyan nagy talán, hogy nem gondolok még vele. Csak csendben rimánkodom a mindenhatóhoz, hogy légy okos Cassie, gondolt át, mit tudsz a falkákról, az Alfákról, idézd fel Simont, s tudni fogod, hová ne lépj. Amikor Castor előrántja belőle a farkasát, vagy legalábbis kellő mértékben a felszínre hozza, a földre érkezek a lábaimmal, hogy a hátsómat döntsem az asztalnak. A farkasom fel, s alá mászkál az energiáktól, hiszen nem vontam fel a pajzsomat, és őszintén szólva olykor bosszant, hogy mennyire csak a hatalmas fekete érdekli, mint mindig, most is a figyelmére vágyik, lesöpörni róla a poros érdektelenséget. Cassie farkasa mindig is bosszantotta, hisz annak ellenére, hogy milyen gyenge, túlságosan sokat gondol magáról. Talán pont ezért viselkedik ennyire szélsőségesen Cassie is, nem tudhatom, én csak remélem, hogy megoldja.
Most már még több feszültség gyűlt össze bennem, mint mielőtt beléptem a lakosztályba. Természetesen már abban a pillanatban tudtam, hogy rossz választ adtam, amikor kimondtam a szavakat. Akkor viszont már késő volt, és meg is kaptam érte a jutalmamat. Valószínűleg Emmát felbosszantottam vele, magamat pedig teljesen hülyévé tettem a férfi előtt, akinek éppen bizonyítanom kellett volna, hogy nem vagyok reménytelen eset. Szerintem olyan esetében, akinek semmiféle tapasztalata nincs ezekben az ügyekben, természetes, hogy igyekszik olyan választ adni, amivel elégedettséget vált ki a kérdezőből. Még úgy is, ha nem teljesen gondolja azt. Ebbe a hibába most könnyedén bele is sétáltam sajnos, és magamban már átkozódni is kezdtem a nevetés hallatán. Futkosott tőle a hideg a hátamon… - Én nem így… - gondoltam, akartam mondani, de végül elharaptam a mondatot. Igaza volt, meggyőznöm kellett volna, erre fel pont az ellenkezőjét csináltam. Mivel egyértelmű volt, hogy nem nekem szólt a kérdés, így bölcsen csendben is maradtam ezúttal. Nem voltam biztos abban, hogy Emma válaszolni fog rá, de meglepő módon, kisvártatva ez meg is történt. Ráadásul, ennél pontosabban én sem tudtam volna szavakba önteni, de hát mind a ketten részesei voltunk ennek az egésznek, hosszú évekig. Emma ugyebár sokkal tovább szenvedett ott, mint én, a saját bőrén tapasztalta meg, hogy mekkora szívás ott kölyöknek lenni. Sajnos van az a rossz tulajdonságom, hogy időnként képtelen vagyok visszafogni magamat. Azt hiszem, hogy rokoni kapcsolat nélkül is hasonlítottam ebben az áhított leendő teremtőmre. Valószínű, hogy Colin ezért is érezte sokszor még nagyobb tehernek a létezésemet, mert akkor is megmondtam neki a véleményemet, amikor nem akarta hallani. Ez még annyira emberi oldalamhoz tartozott, hogy tizenöt év is kevés volt a levetkőzéséhez. Most éppen az a helyzet volt, amikor nagyon erősen el kellett volna harapni a nyelvemet, de nem sikerült, az esélyeimet pedig csak még tovább rontottam, ami abban a pillanatban még nem is körvonalazódott bennem. A pofon hirtelen ért, talán még elég váratlanul is ahhoz, hogy meg se kíséreljem szilárdan, határozottan viselni. Azzal a lendülettel kaptam is az arcomhoz a kezemet, felrepedt számat óvatosan mertem csak megnyalni. A vér fémes íze elég hamar egyértelművé tette számomra, hogy nem fog finomkodni velem az Alfa, habár ez eddig is egyértelmű volt számomra. A lendülettől kicsit meg is tántorodtam, de a célját legalább elérte velem. Amíg én megrökönyödve néztem fel rá néhány másodperccel később, addig a farkasom dühösen kezdett morogni, ellenséges vicsorgások közepette. Az sem érdekelte, hogy mekkora a hím hozzá képest, pedig még csak ne mis domináns. Mi lenne, ha az volna?! Egy pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy még inkább hergelem egy kicsit és legalább megmenekülök ettől az egész utálatos léttől a keze által, de abban a pillanatban tova is űztem a gondolatot. Nem adhattam fel! Ennyi szenvedés és megaláztatás után nem akartam ennyiben hagyni. Élni akartam! Ha nem így volna, akkor most sem viselném el itt ezt az egészet, még akkor sem, ha ez egyébként teljesen normális a mi köreinkben. Nem akartam a részese lenni, de senki nem kérdezte meg másfél évtizeddel ezelőtt, most pedig már nem maradt választási lehetőségem, az égvilágon semennyi. Az ugyan meglepett egy kicsit, hogy az eddigi hallgatás után Emma még közbeszúrta, hogy miket éltem meg, de nem mertem felé nézni. Egyelőre próbáltam magam annyira összerakni, hogy képes legyek tartani magam és ne tehesse meg, hogy tényleg ezer darabra szedi szét a lelkemet. Igen, megtehette volna, láttam rajta a szándékot is, de mertem remélni, hogy ennyire azért nem bőszítettem fel, mert örültem neki, hogy az elmúlt egy hétben legalább sikerült valamelyest összeszednem magam az elmúlt két év viszontagságai után, amikor már Emma sem volt a falka tagja. Mire a ruháimtól meg kellett szabadulnom, már volt annyi eszem, hogy belássam, nem érdemes tovább háborognom, legalábbis szavakba önteni nem szabad. Ha jól akartam kijönni ebből a helyzetből és elérni azt, amiért jöttem, amiről álmodtam, akkor eljött az a pillanat, amikor ideje volt visszafognom magam. Annyira nem is esett nehezemre egyébként, mivel mindig tiszteltem az idősebb vagy erősebb egyedeket, de a felesleges megaláztatásokat valahogy sosem vette be könnyen a gyomrom. Akkor sem, ha nem én voltam a céltábla közepén, hanem egy másik kölyök. Az, hogy nem nézett felém, valamelyest megkönnyítette a dolgomat. Nem érdekelt, hogy milyen indíttatásból nem méltatott még arra sem, hogy rám pillantson, de legalább egy hatalmas nyelést követően összehajtottam a ruhákat és oda tettem, ahol az előbb még megpaskolta az ülőalkalmatosságot. Fogalmam sem volt arról, hogy mire készül, mire számítsak, de valami azt súgta, hogy semmi jó nem sülhetett ki abból, hogy levetette a ruháimat. Alighogy gondolatban eljutottam eddig a pontig, az energiájától fuldokolva kezdtem levegő után kapkodni. Túl sok volt, túl erős és túl hirtelen ért. A pajzsom természetesen könnyedén omlott darabjaira, vele szemben képtelen lettem volna hosszútávon fent tartani, még egy fiatalabb egyeddel szemben is esélytelen lettem volna ezen a téren. Az átváltozás miatti fájdalom, éles kiáltást csikart ki belőlem, miközben a csontjaim fülsértően roppantak meg, szinte visszhangot verve hallójárataimban. Esélytelen voltam vele szemben, hiába szerettem volna ellenállni a kényszerítő erőnek, ehhez én még túl kevés voltam. Az újabb fél átváltozás közepette próbáltam legalább az emberi tudatomat teljesen megtartani, noha a farkas erősen tiltakozott előle, igyekezve lerombolni a végső bástyáimat is, hogy kiszabadulhasson. Azt hitte, hogy ketrecének zárjai most felpattantak előtte, de én nem akartam kiengedni a bestiát, hiába volt nagyon nehéz, hiába akartam ellenállni ennek a férfinak, akkor is túl erős volt. Én pedig a többszöri fájdalom miatt rohamosan kezdtem elfáradni, leginkább fizikailag. Ugyan hallottam Emma megnyugtatóan ismerős hangját a fejemben, de akkor sem tudtam volna semmi egyebet mondani, ha akarok. Örültem, hogy egyáltalán levegőhöz jutottam, nemhogy még inkább felbőszítsem, ennyi eszem azért még nekem is volt, és meghalni sem kívántam továbbra sem. - Meg… - nyögtem ki végül nehézkesen, rekedtesen az éppen aktuális pihenőnek köszönhetően. Minden egyes porcikám sajgott, a testem remegett a kimerültségtől, a mellkasom pedig hevesen süllyedt és emelkedett az előbbi megpróbáltatások miatt. Pontosan arra vágytam, amit most elsorolt, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ennek így kell majd lennie, úgyhogy nem okozott nehezemre, hogy egyetértően bólintsak is egyet. Tekintetem először csak a földet kémlelte mereven, néhány másodperc viszont elég volt ahhoz, hogy összeszedjem magam, és a szándékaim határozottságát megerősítvén, ránézzek. Csak azt reméltem, hogy nem veszi ezt is tiszteletlenségnek, mert ezt aztán már tényleg nem annak szántam. Térdeim fájón sajogtak, ahogy a szőnyeg felülete valamelyest belenyomódott a bőrömbe, tenyeremben pedig apró kis sebek voltak, ahogy a körmeim belevájtak egy-egy átváltozás fájdalmának közepette.
Nem, hát persze, hogy nem úgy gondolta. A szomorú helyzet azonban az, hogy ha valami különös oknál fogva Fortuna a kegyeibe fogadná Cassandrát, nagyjából senkit sem fog érdekelni, hogy mit és hogyan gondolt. Mindenkinek az fog számítani, amit tett vagy éppenséggel mondott, úgyhogy én újfent csak szívességet teszek neki azzal, hogy kirángatom a babaházból és felkészítem a való életre. Az Alfasággal együtt jár valamiféle... Felelősséggel átitatott türelmes hozzáállás, amiben nem vagyok jó, de még mindig magasan a Végrehajtóim fejére licitálok, akik egy-egy ilyen baki után nemhogy felpofoznák, de a fejét is letépnék. Emma csilingelő megjegyzésére csak aljas mosolyra húzom a pofám, hiszen mindhárman tudjuk, hogy a fiatal nőstény ebből már semmiképpen sem fog jól kijönni. - Látjátok, azért mégis van olyan, akinek sikerült. Jegyzem meg, talán újra nem túl szimpatikusan, hiszen Emma is megért már másfél évszázadot, erősnek bizonyult, képes volt önerőből boldogulni még úgy is, ha én tudom a legjobban, hogy mekkora gennyláda volt a Teremtője. Nem tudok mást tenni: a pofon utáni acsargás őszinte nevetést vált ki belőlem. Van a helyzetben valami fura ellentmondás, hiszen valahol igazán szimpatikus, hogy nem adná magát annyira könnyen, viszont pont a rossz farkassal szemben villogtatja az agyarait, azt hiszem. Azt persze nem osztom meg vele, hogy én egy napos kölyökként orrbavágtam az Alfámat, de az volt az első és még nagyon sokáig az utolsó alkalom arra, hogy kezet emeltem rá. Persze ki lenne olyan fasz, hogy ellenáll egy hatalmas dögnek, aki közli vele, hogy még egy ilyen és tekintsem magam halottnak? Akkor még azt sem tudtam, hogy mi vagyok pontosan. Úgy játszom vele, mintha egy apró egér lenne az ujjaim fogságában. Engedem szaladni, engedem kibukni a farkasát emberi alakja alól, de egy ponton túl vissza is rántom. Remek szórakozás, egész nap tudnám csinálni, a fekete Bestia kémlelő vöröseinek tükrén át szemlélve a nőstényt, de mivel nem szándékozom nekiadni az egész éjszakámat, így viszonylag hamar felhagyok az újdonsült hobbimmal, hogy megértessem vele a sok-sok játékszabály egyik legfontosabb pontját. Ahogy végezetül kinyögi, hogy megértett, lassan bólintok csupán, és végleg "eleresztem" őt, hagyom pihenni, életet lehelni saját magába, sajgó tagjaiba egyaránt. - Nahát, látod? Mindenkivel lehet beszélni. - nevetem el magam röviden, aztán szórakozottan kezdem birizgálni a mellettem pihenő ruhakupacot. A fehérneműjét két ujjam közé csípve az arcom elé emelem, nézegetem egy darabig, és csk úgy mellékesen szúrom közbe: - Még mindig nem értem, hogy tudtok egész nap ilyenekben flangálni. Felsóhajtok, aztán visszaejtem oda, ahonnan elvettem, hogy felkelhessek, megmozgathassam a tagjaimat és magam is "villámvetkőzésbe" kezdjek, azonban a társaságom egyetlen tagjának sem adok elég időt arra, hogy csodás meztelenségemet megvizsgálhassa - Emma úgyis látja eleget, Cassandrát meg nem hiszem, hogy kimondottan érdekli. Egyetlen szívdobbanás csupán, hogy a kávézóasztalt félrelökve átengedjem magam a Bestia hatalmas pokolkutya alakjának, leeresztve a pajzsom annyira, hogy a falka minden tagjához eljusson a Hotelen belül a jelenlétem. Meg merem kockáztatni, hogy a lábaim előtt ülő/fekvő nőstény számára az élmény akár alakváltással is járhatott, de ha nem, úgy legfeljebb kicsit jobban fog fájni neki a következő eseménysorozat. Dörrenő morgással marok bele a felém eső karjába, hogy lehetőség szerint a levegőbe emelve úgy forduljon a lendülettől, hogy fejem lerántásával ő a hátára érkezzen meg. ~ Egyetlen hiba, és neked véged van. Megértettél engem? ~ Vágom elméjébe a gondolatokat, és ezzel párhuzamosan karját eleresztve egyből a torkára fogok, és egészen addig szorítom és rángatom, ha kell, amíg meg nem adja magát. Amíg feladja a velem való dacolást, és amíg őszintén, teljes szívéből be nem hódol nekem.
Ha ezt megtette, úgy eleresztem, és kicsit odébb trappolva kinyújtoztatom a hátam. Ha nagyobb lenne a kanapém vagy én lennék kisebb, akkor biztosan felmásznék rá és oda feküdnék, de így be kell érnem a földdel. Kell egy nagyobb kanapé. ~ Ha igazán akarod, akkor most kell megtenned, Emma. Egyelőre nem érdemli meg, hogy egy percet is várjak rá, ami pedig téged illet: nem hagyok időt arra, hogy elbizonytalanodj. Utálnám, hogy pocsékba menne ez az egész. ~ Jegyzem meg egészen csevegő hangon úgy, hogy Cassandra ebből ne hallhasson semmit, érdeklődő és egészen bájos fényű szemeimmel csupán Emmát falom fel képletesen: azonban minden bájcsevegő kedélyesség mögött ott lapul a szigorú parancs: te jöttél vele elém, te hoztad ide, ha akarod, akkor vedd el. De ne húzd az időmet és a világért se gondold meg magad. Ettől függetlenül Cassandra vérének fémessége a pofámban azt kívántatja velem, hogy bár az én szememben is méltóbb kölyköt talált volna magának. De nem az én dolgom. Meglátjuk, mit hoz ki a dologból, arról nem is beszélve, hogy semmi kedvem sincs a kedves nagyanyjával konfrontálódni azért, mert nem engedem "szaporodni" a családtagjait. Nonszensz.
Igen, történetesen abban igaza volt, hogy van olyan, akinek sikerül. Igazság szerint Emma tényleg tökéletes bizonyítéka volt ennek, de az emberek nem egyformák. Ami az egyiknek megy, az a másiknak nem feltétlenül olyan egyszerű, így például nekem sem volt az. Én nagyon sok dolgot szerettem volna megtanulni, elsajátítani, megélni, de ahhoz kellett valaki, aki segít nekem és vezet a rögös úton, amíg szükséges. Emma egyedül is felfedezte, hát csodáltam is érte, nem véletlenül szerettem volna azt, hogy ő legyen az új Teremtőm. Abban bíztam, hogy ő majd megtanítja nekem, miként lehetek hozzá hasonlóan szívós. Ha nem is leszünk egyformák, de mindig szert lehet tenni új tudásra. Azért az oda-vissza történő alakváltások után kicsit kimerültnek, meggyötörtnek éreztem magam, de mindenképpen örültem annak, hogy befejezte. Látszólag. Olyan érzésem volt, mintha valaki jól összegyűrt volna, bedobott volna egy mosógépbe, ami jól összeráz, majd kidobott volna csak úgy. Sajgott minden részem, gondolkodni is nehezemre esett egy kissé a fájdalom miatt, de azért igyekeztem tartani magam, a tőlem telhető legjobb módon. Valahogy már semmi kedvem nem volt beszólni, bár úgy tűnt, hogy ez nem is volt túlzottan rossz döntés. A nevetése karcolta a dobhártyáimat, egyszerűen irritált ez a hang, viszont nem fejeztem ki a nemtetszésemet a reakciója láttán, hallatán. Csak némán ültem, kapkodtam a levegő után, és próbáltam az összes apró kis darabkámat összeszedegetni és ismét eggyé gyúrni. Nem volt egyszerű feladat, az egyszer biztos! Mindenesetre arra még futotta, hogy a szemeim összeszűküljenek egy egészen kicsit, amikor a fehérneműm vizslatta. Kicsit talán még zavarba is jöttem, de valószínűleg nem pirultam el, hiszen a korábbiak miatt már így is égett az arcom rendesen a sok váltástól. Azért valamelyest kellemetlenül érintett, hogy egy olyan férfi fogdossa a holmimat, akihez igazán semmi közöm. Mármint olyan értelemben semmi közöm, mint ami megmagyarázná, hogy miért fér hozzá a bugyimhoz. Néhány pillanatnyi időt adtam magamnak arra, hogy még tovább szedegessem magam össze, addig is némán bámultam magam elé a padlóra. Már csak arra eszméltem fel, amikor az alakváltás megtörtént. Gyors volt, látványos, a szívem pedig abban a pillanatban hevesen kezdett dobogni, mintha az előbbi nyugalmi időszak meg sem adatott volna nekem. Két szemem rémülten kerekedett el, igazából nem tudtam, hogy a halálomra számítsak, vagy valami másra, de mindenképpen megijesztett a hatalmas, sötét bundájú szörnyeteg. Túl sokáig azonban nem mélázhattam ezen, az energiái ugyanis olyan könnyedén bontották le ismét a maradék ellenállásomat, hogy a fehér bundás nőstény csakhamar teljes alakjában bámult a hotelszobára. Jobban mondva, nekem beletelt azért némi időbe, nem úgy, mint a tapasztaltabb hímnek, de kisvártatva már négy lábon szemléltem a világot, kiropogtatva sajgó tagjaimat. Az ellenem intézett támadás gyors volt, kissé talán váratlanul is ért, de még egyébként sem ocsúdtam fel teljesen az alakváltás okozta fájdalomból. A hirtelen rántásra, a testembe hatoló fájdalomra csak fájdalmas szűköléssel, nyüszítéssel reagáltam, majd hatalmas nyekkenéssel értem a padlóra ismét, immár a hátamra. Szemeim még borostyán sárga változatukban is elnyíltak a rémülettől, ahogy fogai a torkomba vájtak kíméletlenül, szavai pedig az elmémbe tolultak barátságtalanul. ~ Meg! ~ reméltem, hogy sikerült, hogy az Emmával való gyakorlás elérte a célját, és tényleg célt ért ez az egyetlen szó, nem csupán a saját fejemben hallatszott. Ha így volna, akkor bizony elég nagy bajban lennék, mert talán ellenszegülésnek venné. Az öntudatosabb oldalam ezennel amúgy is tiltakozni kezdett, miként a szorítás egyre inkább erősödött a nyakam körül. Néhány rántás, és a már amúgy is eluralkodó kimerültség bőven elég volt ahhoz, hogy végül behódoljak. Ellenállásom elapadt, a testrészeim küzdő mozdulatai pedig elcsendesültek. Hatalmas megkönnyebbülés költözött a szívembe, amikor végül eleresztett, hiszen attól féltem, hogy itt vége mindennek. Az is lehet, hogy úgy lett volna igazán jó nekem, de már ráléptem az útra, ahonnan nem volt visszatérés, eljöttem a világvégére, olyan személyhez, aki meg akart tőlem szabadulni, és az Alfája elé álltam. Kell ennél több bizonyíték arra, hogy valahol mélyen mégiscsak ragaszkodom az életemhez? Míg ő arrébb ment, addig én mozdulatlanul feküdtem tovább, orromat teljesen betöltöttem a saját vérem illata, amely vörösre színezte hófehér bundámat. Oldalam sűrűn süllyedt és emelkedett a szapora légzés miatt, tekintetem kissé üvegesen meredt a szőnyegre, amelyen kiterültem.
Összességében sosem voltam egy túlérzékeny személyiség, aztán jött Todd, és azt a keveset is kitépte belőlem ami volt. Nem meglepő hát, hogy Cassie szenvedése túlzottan nem hat meg, bár akaratlanul visszagondolok arra, hogy nekem mennyivel könnyebb volt, noha a mi ismeretségünk Castorral abszolút nem úgy kezdődött, hogy én csatlakozni vágynék, és a Teremtőm miatt egészen egyedi színezetet kapott az egész. Sikerült, bár kezdetben kész szánalomgombóc voltam, és addig valóban nem kaptam segítséget, amíg nem nőttem ki a kölyökcipőt. Utána leltem testi-lelki jó barátra Markban, de előtte nem szólt hozzám egy betűt sem. Sokáig csak sajnáltam magam, aztán a farkasom elkezdett rugdosni, ő élni akart, minden pillanatnak örülni, élvezni, hogy a világra jött, végtelenül hálás vagyok neki érte, és hiszem, hogy ezért ilyen jó a kapcsolatunk. Ám Cassie bundása nem ilyen, bár ez sem menti fel semmi alól, hiszen a szimbiózis attól még megvan, és muszáj lett volna valahogy leküzdenie a problémát, de ahogy észrevettem, ő inkább elnyomta, minthogy megpróbálja megérteni. Borzolja az érzékeimet az energiaáramlás, bár én már uralom a feketémet, de amit felszabadít Castor játéka a fiatal nősténnyel, az bőven felrázza az én bundásomat is, már csak azért is, mert oda meg vissza van az Alfájától, és mint egy eszetlen kölyök, rohanna dörgölőzni, visszafogom, ennek most határozottan nincs itt az ideje. ~Merd azt mondani, hogy nem tetszik, ha egy nő ilyenekben flangál.~ Nem jegyzem meg hangosan, de nem bírok tökéletesen kivetkőzni magamból. Mellesleg, szép bugyi, na. Én rendszeresen ügyelek ilyen téren is a részletekre, és a szülinapi ajándéka fényében eme megjegyzése igencsak mulattat, de Cassie arról nyilvánvalóan nem tud. Az átváltozása azonban egészen hamar eljuttat arra a pontra, hogy mindez ne érdekeljen, és a felszínre kúszik farkasom ragyogása, bár a szemszínünk hasonló, sőt, némi kísérteties fénytől eltekintve, miben ott feszít a ragadozó, teljesen ugyanolyan. Amíg a behódolás zajlott, én magam is megszabadultam a ruháimtól, fölöslegesek, és igencsak birizgált már belülről a kis feketém, mert hát, valljuk be, ha az éjsötét bestia ott van, ő is a felszínre vágyik, nem is kicsit. Céda… Bár ezen már csak mosolyogni tudok. A helyzet komolysága okán ez érthetetlen, de őszintén, láttam már épp elég behódolást, van, hogy sokkal durvább, van, hogy alig marad ép testrész azon, aki ágál ellene. Cassienek nem sok értelme van próbálkoznia, desszertnek sem lenne elég. A fülem meg-megrezzen a fehérség szűkölésére, de nem érdekel minket, engedetlen, ostoba farkas, aki nem képes felmérni, hol vannak a határai, esetleg imádja, ha ízekre szedik, noha nekem eddig Cassie nem tűnt olyan egyénnek, aki a legcsekélyebb mértékben is szeretné a fájdalmat. Ahogy látom, mit művel vele Castor, akaratlanul is felszökik bennem az adrenalin, és basszus, már rohadt rég nem tépettem meg magam senkivel, talán ideje lenne. Amint vége szakad, odasétálok az önjelölt kölykömhöz, hallgatom az Alfám szavait, és tudom, hogy igaza van, nem az mozgat, hogy mindenáron kölyköt szeretnék, és ha hagyom ezt az esélyt elúszni, azzal Cassiet is halálra ítélem. Ennél pedig szerintem többet érdemel, még ha nem is látom benne azt, amit szeretnék. Ám ez sosem egyirányú utca, bármennyire is tűnhet véglegesnek. Egyrészt, vannak nálam sokkal, de sokkal nagyobb halak, és még csak nem is kell az Elsőkig menni, gyakorlatilag már egy 200 éves egyed is könnyedén elvehetné tőlem, ha akarná, bármilyen okból. ~Nem fog. Értékes lesz.~ Mondom ezt úgy, hogy tökéletesen biztos vagyok benne, nem számít, mennyi munkámba fog kerülni, nem érdekel, hogy mennyit fog szenvedni, vagy mennyit fogom én fogni a fejem, megoldom, mert ilyen vagyok én, a jég hátán is megélek, és elérem a célomat. Márpedig most azt akarom, hogy Cassie olyan legyen, amilyennek megismertem, vagy legalábbis tanuljon meg együtt élni a múltjával, és ne örökké keseregni rajta. Azt akarom, hogy erős, okos, karakán, de ugyanakkor megfontolt legyen. Megfontoltabb nálam. Jobb nálam. Mert nekem is vannak hibáim, mindenkinek, de ha már a kölykömmé fogadom, hát csinálja jobban nálam. Megállok felette egy percnyi körözés után, nem szólok semmit, nem érdekel ez a farkasa, újat kap tőlem, de akarom, hogy tudja, itt a vége, hogy épp úgy hibázott ő is, mint Cassie, Cassie nélkül ő nem létezhet, fordítva viszont lehetséges. A sajnálat szikrája sincs meg bennem, amikor a marjába, nyakszirtjébe mélyesztem agyaraimat, szinte a pofámban érzem szíve heves, de már szörnyen fáradt dobbanásait. Sosem csináltam még hasonlót, gőzöm sincs, működik-e, vagy egyáltalán elég-e, amit teszek, de nem fogok kérdezni, szánalmas volna, én pedig nem vagyok az. Egyszerűen csak akarom, hogy egy részem benne éljen tovább, adok magamból valamit, ami neki új lesz, és bízom benne, hogy sokkal jobban meg fogja becsülni, mint az elődjét. Akkor tudom, hogy sikerül, mikor lefoszlik róla a fehér bunda, de még mindig fogva tartom, majdhogynem a nyakánál fogva, miképpen a kölykeiket a vadállatok. Érzem a pillanatot, mikor elmúlik, s az én gyönyörűségem akkor feszül neki, hogy átkússzon belé a mi örökségünk. Az első, s ki tudja, talán az egyetlen is. Kíváncsi vagyok rá, vajon milyen lehet, éppen ezért már most gyakorlom rajta teremtői mivoltomat, és előhúzom belőle a kis drágát, tudom én jól, hogy valószínűleg jelen érzései szerint egy életre elege van az átváltozásokból, de senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Sőt, én egyenesen figyelmeztettem, hogy mellettem nem lesz jó dolga, mert bizonyos szempontból rohadt kegyetlen tudok lenni, bőven fog még utálni is. Ugyanakkor… én nem fogom elhagyni sem. Ha éreztem, hogy érkezik a kölyköm, eleresztettem, szabad teret hagyva neki, és amint láthatóvá vált, jól megnéztem magamnak, lecsücsülve a hátsómra, mintha valami filmet néznék. Őszintén csodálkoznék, ha még lenne ereje felállni, de amíg tudatánál van, közlök vele egy rendkívül fontos információt. ~Nem lesz lehetőséged még egyszer csalódást okozni neki.~ Simítom szavaimat csendesen az elméjébe, és nem viccelek. A kölyköm immár, de a bizalmat, amit megelőlegeztem neki, elvehetem, s azzal együtt az életét is, s ha úgy alakul, meg is fogom tenni. Egyszerűen nem cseszheti el, ha már ennyit kapott ama egyszerű ténynek köszönhetően, hogy tökéletesen átérzem, milyen az, mikor nem vesz rólunk tudomást a teremtőnk. Todd legutóbb közölte, hogy nemes egyszerűséggel hagyjam békén, amit érthető módon pont ezért nem fogok megtenni. Eztán az én puszta jelenlétem facsarja az ő kis szellemorrát. Seggfej. A tökéletesen kifáradt, mostanra már tán el is alélt kölykömet visszaváltozván felemelem a földről, és meztelenségem tökéletes tudatában riszálok ki vele Castor lakosztályából. Ennyi bőven elég volt mára mindenkinek, a gönceimért visszajövök, amint lefektettem Cassiet pihenni, tegye, amíg lehetősége van rá. Egy ideig nem fogom kiengedni magam mellől, be kell szereznem neki egy kisebb ágyat a szobámba.
//Nos, akkor én itt köszönöm szépen a játékot, üdv a kiscsaládban Cassie, valamikor majd megyünk a nagyihoz. Rettegj! Castor, örök hála a közreműködésért. ^^//
Mire Emma elkezdett vetkőzni, már egyáltalán nem figyeltem rá, mert helyette a figyelmemet maximálisan az engem gyepáló Castor kötötte le. Egészen bizonyos, hogy nem ez lesz életem legjobb emléke, de ha minden jól megy majd, és az új életem első napja lehet, akkor talán már nem is fog olyan borzasztónak tűnni, csupán szükséges rossznak, amin át kellett esnem. Miden egyes idegszálammal erre a gondolatra próbáltam koncentrálni, és ezzel biztattam magam, míg a fájdalom ködébe nem burkolóztam, immár elnyúlna a padlón. Nem volt erőm megmozdulni, csupán homályosan jutottak el hozzám a körülöttem zajló események, de legalább már nem szorították a nyakamat azok a rettenetesen éles fogak, amelyek az előbb még kíméletlenül vájtak a bőrömbe, a húsomba. Érzékeltem valahol a tudatom mélyén a hozzám közeledő ismerős nőstény jelenlétét, ám hiába nyitottam fel szemhéjaimat bágyadtan, csupán egy elmosódott sötét feketeséget láttam belőle, nem többet. Csak az érzékeimre tudtam hagyatkozni azt illetően, hogy ő kicsoda, de erőm arra már nem volt, hogy megmozduljak, vagy esetleg el is hátráljak előle. Túl hasonló volt a hatalmas, robosztus hímhez, valószínűleg ez zavarhatott meg egy pillanatra. A fájdalom már-már ismerősen futott végig minden egyes porcikámon, ahogy az előző harapás közelében most újra fogak mélyedtek belém. Ugyan kisebb volt valamivel az állkapocs, mint az előző, de legalább akkora fájdalmat okozott még így is. Egy kicsit mozdultam, megrándultam egész testemben, de csak alig láthatóan. A halk nyüszítést szinte már alig lehetett kihallani, annyira legyengülten feküdtem. Túl sok volt nekem ez a mai nap, a rengeteg átváltozás, a tépázás, és most még ez is! Csak ki akartam magam aludni alaposan, megadni magam a rám törő fáradtság ólmos súlyának, és majd később újult erővel térni magamhoz. Ez azonban valószínűleg csupán egyfajta álom fog maradni, nem több. Az érzést, amikor az eddigi farkasom megszűnt létezni, nem lehetne semmihez sem hasonlítani. Bármennyire utáltam az egészet, most mégis úgy éreztem, mintha kitépnék belőlem egy részemet. Fájt, ürességet hagyott maga után, mert minden nehézség ellenére, azért az elmúlt tizenöt év alatt eléggé hozzászoktam már a jelenlétéhez, ami most erőszakkal távolodott el tőlem, tűnt el belőlem. Nélküle meztelennek éreztem magam, csak éppen az nem tudatosult bennem teljes mértékben, hogy valóban az lettem. Összébb húztam magam, amennyire ez lehetséges volt a jelenlegi helyzetben, továbbra is a fogak fogságában, szemeim ismét a világra kémleltek még utoljára, mielőtt az új bestia belém kúszott volna, alattomosan a bőröm alá, be a csontjaimba, a húsomba, izmaimba ivódva, eggyé válva azokkal. Nem tudtam pontosan, hogy mi és hogyan történt, csak az volt biztos, hogy az előbbi üresség most ismét elmúlt, csak az érzés volt teljesen más. Idegen, ismeretlen, mégis valahogy ismerős. Tudtam, hogy milyen az, ha osztozom egy másik élőlénnyel a testemen, de ez még egyelőre ismeretlen volt számomra. Nem tudtam, hogy milyen ő, milyen a mentalitása, milyen a megjelenése, vagy egyáltalán hogyan fogok boldogulni vele. Az viszont teljesen biztos volt, hogy most már nem vagyok egyedül. Sok időm nem volt arra, hogy szokjam az érzést, hogy egyáltalán feldolgozzam és maximálisan fel is fogjam a történteket, mert az éles, ám annál ismerősebb fájdalom újra a tetembe hasított, ez alkalommal a csontjaimat törve, szétszakítva a bőrömet. A bunda ezúttal jóval sötétebb változatban vált láthatóvá, ám íriszeim továbbra is kékek maradtak, egy kissé szürkés csillogással. Szerettem volna felállni, tényleg nagyon akartam, de végül a lábaim megadták magukat a fáradtságnak és a gyengeségnek, így továbbra is a földön maradtam, ismét mozdulatlanságba merevedve. Csak Emma szavai voltak azok, amik egy kicsit felrázhattak volna, de túl sok biztatást vagy pozitív érzést nem keltettek bennem. Hát, ezzel valahogy nem segített most sokat az amúgy is megtépázott érzéseimen, és a bizonytalanságomon, de nem szóltam semmit. Erőm sem lett volna rá, csupán egy pillantást vetettem felé, hogy aztán újra lecsukódjanak az ólomnehézségű szemhéjak, a tudatomat pedig végképp elborítsa a fájdalom köde. Nem voltam teljesen tudatában annak, hogy Emma felemelt, ahogyan annak sem, hogy elindult velem valahová. Akkor sem ágáltam volna ellene, ha van rá lehetőségem, de nem volt, ráadásul túl gyenge is voltam, ez a pihenés pedig most annyira könnyedén húzott lefelé, hogy egyszerűbb volt megadnom magam neki, mint küzdeni ellene. Innentől kezdve pedig maximálisan Emma kezébe tettem az életemet, ahogyan igazából már napokkal ezelőtt is tettem, amikor megérkeztem a városba.
Kezdőlap
500 
Castor, örök hála a közreműködésért. ^^//
