Már a feltételezése is roppantul sért, de igen, lehet, hogy hülye voltam, hogy megtettem. Lehet, hogy nem kellett volna Bétának megtenni. A jelenem most hullik darabokra, annyira apróra, hogy szinte érzem, ahogy kifolyik a kezemből.Minden Trisha iránt érzett szeretetem egy gombócnyi gyűlöletté zsugorodik néhány másodpercre, hogy aztán egy robbanással eluralkodjon rajtam a mardosó bűntudat, és megint érezni kezdem azt a belső békét, ami úgy hív hozzá, mintha az ölebe lennék. Mert ahogy látom kimenni az ajtómon, tudom, hogyha csak nem teszek valamit, akkor ennyi, kisétál - nem csak a falka éléről, meg a szobámból, hanem az életemből is. Olyan, mintha rólam is lemondana, holott én árultam el. Hogy lehet az ember egyszerre ennyire önző és ennyire f@sz? Mondhatnám azt is, hogy engem nem lehet csak így itt hagyni... Vagy így hátat fordítani nekem. Értem küzdeni kell! De miért is? Mert én vagyok Castor? Ja, ennél konkrétabb, büszkébb és egoistább gondolatom már nem is lehetne. - Jó, tessék, menj el! Ugyan úgy viselkedsz, mint az, akit annyira gyűlölsz! Legyél te is olyan gyenge és alacsony terhelhetőségű, mint akit annak tartasz, mert most semmivel sem vagy különb! Remélem, ezzel tisztában vagy... Menjen is, megyek én is, csak előbb még fel kellene öltöznöm... Ha csak nincs annyira észnél, hogy vegye a lapot, miszerint találkoztam Tarával. És ha nem a szerelmi vallomással foglalkoztam volna éjjel, akkor talán ott helyben eljut az agyamig, hogy ők ketten találkoztak...
Ó, most jön az a pillanat, amikor én is roppantul utálom Castort egy időre. Visszafordulok feléje, az ajtó mellett támasztom a falat. - Először is nem gyűlölöm Tarát. Vagyis nem gyűlöltem jó sokáig. Én kétszer tettem lépéseket feléje. Egyszer az után, amikor itt összevesztetek. Elmentem hozzá, és megkértem, hogy ne menjen el. Másodszor pár napja, amikor minden távolságtartása ellenére megpróbáltam bevonnia falka életébe, és munkát ajánlottam a neki a kaszinóban. Na, amit akkor kaptam tőle, az után az érzelmeim valóban elég közel állnak a gyűlölethez. Hogy különb vagyok-e nála? Nos, én felajánlottam, hogy továbbra is végzem a munkámat. Nem különülök el, nem hisztizek, nem zsarollak érzelmileg azzal, hogy elmegyek innen. De ennél többre én sem vagyok képes. Ha ez nem elég, akkor nem elég. Olyan szárazon, és érzelemmentesen tudom ezt most mondani. De igazából az egész szituáció irreális. - Castor, te nem emiatt vagy most összeomolva. Nem tudom, mi a gond, de nem az én lemondásom az ok, abban biztos vagyok. És ez a másik, amit viszont nem szeretnék többet átélni, hogy amint valamit elszúrsz, és emészt az önvád, akkor megpróbálod rám kenni a dolgot, hogy jobban érezhesd magad. Sok mindenben partner vagyok, de ebben nem. Én még mindig szeretem őt, de ha ezzel még egyszer próbálkozik, akkor garantáltan elveszít. Mert ez egy olyan tulajdonság, amit ki nem állhatok.
Jó, most már bátran és teljes határozottsággal kijelenthetjük, hogy annyira össze vagyok zavarodva, hogy képtelen vagyok kontrollálni magamat. Gyűlöletet érzek, de azt meg tudom fogni annyira, hogy tudjam: igazából saját magamat utálom. Csinálhatnánk úgy, mintha egy pszichológussal beszélgetnék, aki sietne megnyugtatni, hogy azért nem tudom kezelni ezt a helyzetet, mert 350 és fél évig nem volt komoly kapcsolatom. Aztán hirtelen lett egy, amivel eleve nem bírtam el, és most beszorultam két szék közé - és számomra már teljességgel egyértelmű, hogy be fogok esni közéjük. Mit esni... Zuhanni. - Ó, hidd el kedvesem, jobban hasonlítotok, mint azt valaha gondoltad volna! Remélem, neked nem kell bemutatnom azt a fajta "varázst", ami ott motoszkál a Gyermek vérében, amikor a Teremtőjére tekint! Te ezzel pontosan és maradéktalanul tisztában vagy, nem? Neked, a hercegnőnek biztosan elég lett volna valami adminisztrációs munka, amíg Philippe az egyik udvarhölgyedet kényezteti... Hát nem! Itt dögöljek meg, ha túlélted volna. A szemeim már megint vörösen izzottak fel, pedig a Bestia megmondta, hogy kiszáll a buliból. De megint előjött a vér, és a tegnapi pezsgés emléke... Így közelítettem Trisha felé, nem érdekelt túlzottan, hogy neki most hány méter távolságra van szüksége. Ahogy lépkedtem, kioldottam a köntös övét, és lerángattam magamról. - Csak hagytad volna békén! Nem lett volna szabad a hátam mögött intézkedned, vele nem... És a szemek hiába voltak állatiasak, mégis elfutotta őket a könny, a tehetetlenségtől és a vágyakozástól az ezüstgolyó iránt. Pajzs nuku, a zavarom és az épp megint széthasadó szívem recsegése gyanítom, hogy az egész emeletet felperzselte, miközben már-már filmbe illően "büszkélkedtem" egy már alig látható, de ott lévő fogtérképpel a vállamon. - Látod ezt?! Tudod, mi ez? Tudod mi ez, Patrisha? Elkeseredettség, düh, menekülési vágy, ragaszkodás és egy rakás elcs*szett illúzió! A végére már üvöltöttem, egyenesen bele a képébe, és lecsorgó könnyekkel csaptam rá az ajtófélfára. Rettenetesen ki voltam borulva, mert én nem ezt akartam, nem így akartam, de ha csak visszagondolok Tarára, és a tegnap estére, arra vágyom, a Bestia arra vágyik, hogy megint érezhesse, közben pedig az emberi szívem és lelkem térden csúszna Patrisha előtt... - Békén kellett volna hagynod... Ezt már csak tagoltam suttogva tudtam kimondani, mert elszorult a torkom, elszorult mindenem...
Ah, vagy úgy! ... Hirtelen valóban úgy látom Castort, ahogy van. Lehullt a lepel. És én elsőre nem érzek mást csak az elégtételt, hogy nekem volt igazam már akkor is, amikor először úgy rám támadt ez ügyben, és vérig sértett. Ezt a Castort aki most előttem áll nem bírom szeretni. Túl teátrális, túl önmarcangoló, túl gyenge. Pedig erős lehetne, ha az erősségei nem csupán elfojtásból és tagadásból állnának. De ezekre építkezik állandóan. Nem tudom, kitől tanulta ezt, de az illető roppant rossz mintát mutatott. - Hát nem hagytam. Hiba volt. Ennyit mondok csak, és annyira meg vagyok fagyva érzelmileg, hogy ez a tornádó sem tud megingatni. Ha most hagynám, hogy az érzelmeim domináljanak, akkor öt perc múlva már farkasalakban szedném szét a vendégeket a hotelben, és aztán meg sem állnék, míg legalább 1000 mérföldre nem lennék ettől a helytől. Ellenben azt is tudom, józanul, hogy ha tudok váni pár napot, akkor talán már nem akarok majd elmenni. Akkor is szarul érzem majd magam, de lenne kiért itt maradnom, még ha valószínűleg nem is Castor lenne az. Az a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Castor ebben az állapotban nem maradhat, mert ha az őslakosok ebből csak egy hajszálnyit is megneszelnek, akkor nekünk végünk. Mindenkinek, aki el nem menekül. Egy pillanatig nézem, aztán egyszerűen pofon vágom. - Ezt most nem az alfa kapta, hanem az a hisztis gyenge alak, aki beköltözött a bőrébe. Nyugodtan megverhetsz érte, de én addig semmit nem vagyok hajlandó veled tárgyalni,v agy segíteni, amíg össze nem szeded magad! Meg akarsz ölni mindegyikünket? Nem omolhatsz össze! - sziszegem a végén már tényleg indulatosan.
A pofontól nem esek el, de az arcom követi a mozdulatot, így a saját vállamat bámulhatom. Nem, nem ütöm meg, nem ütök vissza, képtelen lennék bántani őt... De ennek ellenére a gyomrom tájékáról felfutó halk hörgésbe még a gerincem is beleremeg. - Nem vagyok gyenge, Patrisha. Erősebb vagyok, mint azt bárki el tudná képzelni. De aztán jöttél te, megszelídítettél, és olyan dolgokra neveltél rá, amik sebezhetővé tettek... Sziszegem a fogam között, de azt kívánom, bár Dun tépte volna ki az én nyelvemet... - Lefeküdtem Tarával. Kétszer. Egyszer éjjel, egyszer úgy 180 éve, de annyira be voltam rúgva, hogy nem emlékeztem rá. Amikor idejött, rám akartad tukmálni, hogy tök normális dolog az, ha apja-lánya egymásba habarodik. És nekem tegnap kellett rádöbbennem arra, hogy több, mint 200 évig egy álomvilágban éltem. De nem omlok össze... Ez ad nekem erőt ahhoz, hogy megvédjem a falkát. Nekem soha nem lett volna szabad szeretnem, érted?! Ez itt nem a francia palota, hanem a gyilkos valóság. Ahova gyilkosok kellenek, és könyörtelenség... Fel sem tudtam fogni azt, hogy kitálalok neki, és úgy áll ott, mintha semmi sem történt volna. De ha még egyszer kezet emel rám ilyen hülye okból, akkor én fogom kirakni innen. Akkor már adja azért, amiért jár... - Nem kérem, hogy megbocsáss. Nem kérem, hogy maradj. Az a Castor, akit te ismertél csak egy álomkép volt, amit én is elhittem... majdnem elhittem. De vége van. Meghalt. És még sokan meg fognak halni, mindenféle diplomáciai szarság nélkül. Tartottam egy kis szünetet. - Legalább mondj valamit, az istenért! Hát ennyire nem érdekel? Vágom hozzá, ha még mindig érzelemmentes kőtömbként áll előttem.
Tényleg kezdek egyre dühösebb lenni, mert csak úgy ömlik a blődség a szájából. Meg van riadva attól, ami történt, és pánikol. Na, és természetesen megint rám hárít. - Na, ide figyelj! A hiba nem itt van a mában. A hiba 200 évvel ez előtt esett meg. De nem akkor, amikor beleszerettél Tarába, hanem akkor, amikor letagadtad magad előtt is, és 200 évig egy hazugságban éltél. Most tényleg az szerinted a legnagyobb baj, hogy erre rájöttél? Megfogom a fejét, a két tenyerem közé fogom az arcát, de most gyengéd vagyok, nem akarom bántani, csak valahogy megtartani az értelem ösvényén, mert kezd letántorogni róla. - Mintha már beszéltünk volna róla, hogy nem vagyok egy féltékeny típus. Határozottan úgy emlékszem, hogy ezt mondtam már. Én nem fogok senkire rátelepedni, aki engem nem akar. Főleg nem egy olyan ügy miatt, ami még akkor kezdődött, amikor nem is ismertük egymást. Két dolog viszont sért. Az egyik, hogy erre egyáltalán nem emlékszel, szóval nem tudom, mennyire is figyeltél rám az elmúlt hónapokban. A másik az, hogy most ki akarod belőlem provokálni a haragot, és a kétségbeesést, mintha jobban esne neked, hogyha nekem ez fáj. Hogyan értessem meg vele, mi a helyzet? Egy ellenséges városban vagyunk, éppen hogy csak kezdjük megvetni a lábunkat, a fél falka lébecol és lázadozik, éppen visszaadtam neki a béta címet, ami közben vérig sértett, és ezek után azt várja, hogy egy szerelmi kaland miatt boruljak ki? Amikor az előbbi összes terhet cipelem már? És még én vagyok gyenge ... Nem mintha örülnék ennek a fejleménynek ... - Nem mintha nem fájna, de egyszerűen annyi veszély van már köröttünk, hogy nem engedem meg magamnak, hogy ez befolyásoljon. Amúgy is nevetséges lenne. Ha most én kivágom a hisztit itt neked, akkor kiszeretsz Tarából? Azt szeretnéd, ha megpróbálnálak behálózni, magamhoz láncolni? Zsaroljalak meg valamivel? Vagyis mégis, mikor lenne neked megfelelően drámai a szituáció? Vagy az lenne jó, ha összetörve zokognék, és megint a fejemhez vághatnád, hogy gyenge vagyok? Persze most meg majd azt kaphatom meg, hogy érzéketlen, igaz?
Hogy ez e a legnagyobb baj? Öööö, igen! És hogy miért? Mert ettől vesztem el a fejemet, és emiatt nem vagyok képes olyan dolgokra koncentrálni, mint az, hogy egy falkaháború lóg a fejünk felett. Ami egyébként mostanában baromira nem érdekel, mert Vincent leváltásával totálisan nyeregben érzem magam. De az, hogy kis híján megöltem a saját öcsémet, aki Tara életére tört, aztán az enyémre is megpróbálkozott, aztán lefeküdtem vele (kétszer), Patrisha lemond a tisztségéről, és még csak ki sincs borulva, amikor megtudja az igazat... Komolyan mondom, annyira jó volt, amikor még csak Victoriát és a hófehér pajtásait kellett szidalmaznom a bőrfotelemből. Visszasírom, tényleg. - De mondtál valami olyasmit is, hogy foglalkoznom kellene magammal, nem? - vetem a szemére - Tessék, hát most éppen azt csinálom! Most meg már inkább ne tegyem, hanem legyintsek egyet, és szövögessek ördögi terveket a hegyiek ellen? Jól van... Jól van... Elfordulok tőle, és kirántom az arcom a kezei közül. Utálom ezt a négy falat, utálom ezt a bezártságot, úgyhogy az eldobált ruháimat kezdem magamra kapkodni. - Tudod mit? Akkor megyek is, és foglalkozok kicsit a hegyiekkel. Sajnálom, hogy eddig nem voltam olyan menő és bevállalós, hogy nem mentem tovább annál, hogy elgyepáljak egy kis tacskót, aki belerondított a vacsorámba! De akkor keresek valaki olyat, aki potenciális ellenfél, majd rajta kiélem magam, aztán remélhetőleg annyira bepöccennek, hogy ha akarnék, se tudnék mással foglalkozni, csak a kib*szott viaskodással! Mártír üzemmód bekapcsolva, és közben már a nadrágot rángatom magamra, és meglátok a földön egy kék pólót. Elindulok felé. - És köszönöm szépen, már így is eléggé drámai. És nem, igazából fogalmam sincs, hogy mit vártam tőled ezek után, amikor majdnem itt hagytál csak azért, mert későn szóltam arról, hogy Tara a városba jött. Ezek után végül is, semmiség, hogy hirtelen két nőt szeretek, akiből az egyik ő. Semmi, tényleg elenyésző jelentősége van ahhoz képest, hogy nem akartalak megbántani, és a megfelelő alkalomra vártam, hogy közöljem veled, hogy itt van. Póló fel, már csak a bőrdzsekim hiányzik. Hol az istenben van a bőrdzsekim?! - De igen, biztosan kényelmesebb más ügyekkel foglalkozni, mert akkor ugyebár még nem voltunk egy ellenséges falka területén, és amikor voltam olyan paraszt, hogy a szemedbe mondtam, hogy szerintem semmi kifogásod nem lenne az ellen, ha Tara halott lenne! Nem volt igazam? De mindegy. Ja és nem, nem vagy érzéketlen, csak k*rva jól megy a leplezés.Ha én vagyok összeomolva, akkor ráfogom másra, de amikor te, akkor egyszerűen... Magadra húzol valami olyat, ami elég nyomós érv ahhoz, hogy abba tudj kapaszkodni, hogy megtartsd a realitásérzékedet! Á, hogy ott van a fogason? Persze, miért ott keresném először. Már veszem is fel, már csak a cipőm kell. - De én... Én legalább nem félek őszinte lenni, nem félek kiborulni és kimutatni a fogam fehérjét! Az egész... vérvonalam ilyen, ha már ennyire nyomjuk a szakzsargont! Jeremy is ilyen volt, Tara is ilyen lett, és már Liuban is ébredezik, érzem. És baromira nem érdekelnek a következmények, amikor a véleményünkről van szó! Inkább meghalunk, szenvedünk, eltűrjük a "büntetésünket", de akkor se bújunk el! Ez van, Patrisha. És ez nem fog változni. Cipő fent, és ha csak nem állít meg, akkor elsuhanok mellette, és keresek valamit, amivel elüthetem az időt. Szó szerint.
Hallgatom, amit mondd, nézem, ahogy öltözik, és már tényleg nem érzek semmit. Pontosabban azt nem értem, hogy voltam képes belé szeretni. Igazából, azt hiszem az anyai ösztön munkált bennem, ami fura, hiszen majd 100 évvel idősebb nálam. Na, jó, csak hetven. De én nem szeretem az érzelmileg gyenge, hisztis férfiakat. Ott Chicago-ban úgy tűnt, hogy rengeteg gondja van, amit férfiasan tűr, de most már másképpen látom. Én elhiszem, hogy gondterhelt, de a legtöbb gubancot ő csinálja saját magának, aztán keres egy bűnbakot, akire kivetítheti. Ebből én nem kérek, én ezt nem akarom. Nem kell elhaladnia mellettem a távozáshoz, mert én már előbb kifordulok az ajtón. Nem akarok erre már sem szót, sem mást vesztegetni.
A Liuval folytatott beszélgetésem után úgy döntöttem, hogy nem fekszek vissza, hiszen ideje lenne a Nagyfőnökkel is tárgyalnom egy sort. Mert ő azért mégiscsak több információval tud szolgálni nekem, mint egy kölyök. Tekintve a késői órára, nagy eséllyel találom meg őt hamarabb a szobájában, mint az irodában, így hát egyenesen oda mentem... miután kaptam egy kis útbaigazítást. Meg kell még szoknom ezt a helyet, azt hiszem. Az ajtóba megálltam, és kicsit hangosabban kopogtam be, mint illene, hiszen ha alszik, akkor a normálisat úgyse hallja meg. De lehet, hogy hülyeség magamból kiindulni. Egy nagy ásítás után megtámaszkodtam a falon fél kézzel, így egy filmekbe illő pózt felvéve. Mint amikor a nagy macsók beállnak a csajok ajtajába. Egy bazsalygós mosolyt is magamra öltöttem pluszba, és kíváncsian vártam, a nagy eséllyel alsónacis Cassy bácsi fejét.
Mondhatjuk, hogy mostanában sok az álmatlan éjszakám? Mondatjuk. Részben jó okok táplálják, részben olyanok, amikkel nem akarok szembe nézni. Ott van Tara, aki újabban már gondolatban sem hagy egy perc nyugtot se számomra: ott van mindenben. A szívdobbanásomban, a lélegzetvételemben, az egész lényemben. Az egyik felem rohanna, és csak vele lenne, hátrahagyva minden kötelességet. De ott a másik, az, ami elengedte Patrishát minden magyarázat nélkül. Ez az oldalam kísért, marcangol és nem hagy nyugodni. Úgyhogy a kopogó hang sem zavart fel semmiből, de egyébként fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő. Kitártam a pajzsomat, és amit éreztem, hirtelen nem akartam elhinni... Máris? Kitártam az ajtót és ott állt teljes életnagyságban Aaron, én pedig a köpni-nyelni nem tudásomon kívül csak szélesen elvigyorodtam. - Teeee csavargó! Hát eljöttél... Gyere be, te szarházi! Röhögtem fel, tártam ki az ajtót és lapogattam meg Aaron lapockáját. - Mondd, mit kérsz és előkerítem! Tettem meg a felajánlást, közben pedig beinvitáltam a lakosztályomba a rég látott Testőrömet.
A nagy Alfa óvatos még ilyen késői órán is, hamarabb megérzem az energiáit, mint meghallom a közeledését. Most jut eszembe, hogy én le sem védtem magam, ami a nagy izgalom miatt lehet, hiszen egy ismeretlen városban mindig elővigyázatos vagyok. Még akkor is, ha tudom, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem lenne rá nagy szükség. Tényleg sikerült ez a második család dolog, amit el se hiszek néha. A legjobb már csak akkor lenne, ha elcipelném az egész bandát egyszer egy világkörútra.. Bár a társaság harmada a korláton lógna zöld fejjel. De nembaj, megérné. Végül megjelent Cas jelenleg normális színezetű feje, bár picit nyúzottabbnak tűnt, mint általában. A vigyorom tovább szélesedett, és én is jól hátba veregettem őt, ahogy beljebb léptünk. - Még jó, hogy, Öregem, még a végén szétrúgnák a segged itt, nélkülem... - csóváltam meg a fejem, aztán szemügyre vételeztem a szobát. - Ja, mondjuk idehozhatnád Benjamint végre, mert az az ótvaros szemétláda már megint bújócskát játszott velem.... - morgok egy sort, miután tudattam, hogy ez az akcióm is kudarcba fulladt. Majd kb 10 év múlva megpróbálom ismét, hátha. - De mellé még passzolhatsz egy doboz sört, az most jól esne. - nyújtóztam egy nagyot, és megtámaszkodtam egy fotel támláján. - Közbe regéld már el nekem, Nagyfőnök, hogy mi a fenéért kell ebbe a hidegbe dekkolnunk nekünk ezentúl? Mert összefutottam egy kölyköddel már, pontosabban Liuval, aki rám sózott egy csipogót is. Tényleg ilyen szar, hogy ilyen izék kellenek már, nem elég a szokásos éberség?
- Ha mákod van, akkor Benjamin fog megtalálni téged... Mostanság minden kalandvágyó farkas idejön, mert remélik, hogy nagy buli lesz... Magyarázom hanyagon, és igyekszem nem Raymondra és Joséra gondolni. Inkább megindulok a hűtő felé, kiveszek két sört, az egyiket odadobom a Testőrnek. Ha jók még a reflexei, remélhetőleg elkapja... Nem kínálom hellyel. Először én dőlök bele a bőrkanapé puha ölelésébe. Innentől akár ő is leülhet, ha akar. Kibontottam a sört, és egész felszaladt a szemöldököm. Csipogót? - Milyen csipogót? - le vagyok maradva, de jó nekem - Én nem tudok semmilyen csipogóról, de ha azt mondta, akkor azt mondta. Nem értek én ezekhez. Sóhajtottam fel. És mivel nem vagyok a technika ördöge, ezért ha a fiatalabbak találnak valamit, ami szerintük hasznos, felőlem... Megvétózni úgyse tudom. De most kezdhetem el az egész sztorit. Igazából, ha nem Aaronról lenne szó, akkor szerintem csak kizavarnám az érdeklődőt... - Chicagóban gebasz volt. Ránk szálltak a szellemek, meg ilyesmi. Szóval, amikor majdnem megőrültem a sok... Álomtól, és nyomástól, azt éreztem, hogy el kellene hagyni a várost. Pár nap múlva telefonáltak az Őrzők, hogy lenne helyünk ebben a városban, közben pedig bulizhatunk is. Van itt egy másik falka, akik nem bírtak magukkal, és azt akarják, hogy velünk foglalkozzanak, ne az emberekkel. Aztán előadom neki a történetet onnantól, hogy megérkeztünk. Beszélek Vincentről, és mindenkiről, akit ismerek, vagy hallottam róla. Elmondom az alkut, és azt, hogy egy nő vezeti már a másik falkát, így az alku nem érvényes. Hozzáteszem azt is, hogy az Őrzők normálisak, csak civileket nem kellene gyilkolásszunk... - Röviden ennyi. Szeretném, ha egy darabig itt lennél a hotelben, mielőtt esetleg külön költöznél. De neked ez úgyis kényelmes, mert itt se főznöd, se takarítanod nem kell... Nevetek fel. Aztán meghúzom a sörömet.
- Nekem mákom? Már legalább 40 éve kergetem azt a marhát, nekem mindenem van, csak mákom nincs... - nyúltam ki a sörért közben, ami egyenesen a kezembe landolt. - Háh! - azzal ki is bontottam és nagyokat kortyoltam belőle. Elmondhatatlanul jól esett végre egy kis folyékony kenyér. - Ezt az izét - kaptam elő a zsebemből és felé nyújtottam. - Lehet, hogy csak szívatott a kölyök, és az én nyakamba sózott egyedül ilyet? - mordultam fel, aztán leültem a fotel karfájára, és megtámaszkodtam egyik kezemmel a lábamon majd a sört a másik lábam térdén pihentettem, és úgy hallgattam végig a monológot arról, hogy mégis mi a retket keresünk itt fenn. - Szóval azért hívtak ide, hogy balhézzunk egy sort? Nekem ez irtóra nem tűnik logikusnak, de az Őrzőket sosem értettem... - A tengeren biztonságban voltunk tőlük. Üldöztek, mert nem tetszett nekik, hogy ha úgy alakul egész hajónyi embereket gyilkolunk le, de Drake-nek hála mindig megúsztuk a dolgot. Nála jobb hajós biztos nincs kerek-e világon. Már ha még él... - És akad valami létfontosságú, amit tudnom kell ahhoz, hogy boldoguljak? Például, hogy mennyire feltuningoltak a bennszülöttek, vagy van-e köztük spéci bombaszakértő meg ilyen apróságok... - néztem Cas arcát, aztán nagy kortyokban öntöttem le a sört a torkomon. - Akkor még jó, hogy itt maradok! Ha csak nem lakik a szomszéd szobámban ács vagy egy komplett fúvószenekar, akkor nem nagyon lenne akadálya annak, hogy itt verjek tanyát, míg szükség van rám. Na meg máshogy nem is igen működik a testőrös dolog, Aranyom. - vigyorogtam egyet - A mentorkodásra is igényt tartasz még mindig? Vagy már találtál másik őrültet, aki bevállalja az enyhén hiperaktív kicsiket?
Imádom ezt a fazont. Mindig is szerettem az olyan hímeket, akikről süt, hogy az élet egy rohadt nagy játszótér, és nem bújnak mindenféle elvek meg magatartásformák mögé. Kimondja, amit gondol, ennek ellenére száz százalékosan töretlen a felém tanúsított kitartása és hűsége. Ez engem is jobb kedvre derít. Arról nem is beszélve, hogy újabb Testőrrel számolhatok. - Hidd el nekem, esélyes, hogy fel fog bukkanni. Olyan alakok járnak erre... Még Oroszországból is beköszönnek... Legyintek egyet és belekortyolok a sörömbe. De bízom abban, hogy amíg nem kapja el a fazont, addig nem fog állandóan ezen kattogni. Lesznek itt még ennél sokkal égetőbb problémák is. Közben átveszem tőle azt a csipogónak nevezett valamit, és megforgatom az ujjaim között. Tényleg nem értem. - Háttöö...Nézd, lehet, hogy bejössz neki. Mit tudom én... De persze az is lehet, hogy már megint úgy szervezkednek, hogy fogalmam sincs róla. De ez nem baj. Megmondtam, hogy az ilyen technikai dolgokban szabad kezet kapnak, mert ehhez én túl régi darab vagyok. És már vissza is adom neki a ketyerét, mielőtt még elrontom, vagy megnyomok rajta valamit, vagy esetleg túl erősen szorítom össze. Nem, nem félek én ezektől csak... Idegennek érzem. Újabb korty sör, éljen! - Eddig még nem akartak kirobbantani minket, szóval... Nem tudom. Én nem sokukkal találkoztam még. Annyit tudok, hogy volt egy vezetőjük, aki elég tökösnek tűnt, de lemondott, és most egy sudár nőszemély áll a falka élén. - sajnálom, nem bírom ki, fel kell röhögnöm - Vannak merészebb tagok, de egyelőre semmi végzeteset nem tudtak produkálni. Egyébként nem a béke a lényeg, hanem az, hogy a civilek ne hulljanak tovább, hanem helyettük velünk szórakozzanak. De asszem' jelenleg a vérig sértődés fázisánál tartanak, hogy betörtünk a területükre. Ó jaj. Csóválom meg a fejem unott mosollyal, mert ennél többre nem telik. De most tényleg. Semmi nyílt hadüzenet, sőt, még egyezkedéssel is megpróbálkoztak. Hogy ezek után félek-e tőlük? Én ugyan nem. - Nézd, ez az emelet csak a miénk. Ha valaki zavar, nyakon vágod, és mész vissza húzni a lóbőrt. - nem, azt hiszem, hogyha "randizni" akarok Tarával, akkor egyelőre házon kívül csináljuk... - Egyébként ha kedved lesz, foglalkozhatsz bárkivel. Most nem állunk olyan jól, hogy minden kölyök külön Mentort kapjon. Liunak én megígértem, hogy foglalkozom vele, de nem tudom, hogyan lesz időm. Nem akarok csalódást okozni neki, szóval igyekezni fogok, ennek ellenére néha őt is megfuttathatod, csak hogy jobban aludjatok. De alapvetően mindenki ott segít, ahol tud. Egy kicsit elhallgatok, mert megint felsejlik Patrisha és a "kicsik halálra dolgozzák magukat" kezdetű monológ. Elhúzom a számat, kissé megcsóválom a fejem, és inkább a sörbe temetkezek. Egyébként, olyan szívesen megpaskolnám Aaron fejét,amiért Aranyomnak szólított, de inkább örülök annak, hogy itt van. Ennyi hülyeség nekem sem fog megártani. De azért visszavágok. - Jól van, Tündérkém, akkor pihend ki magad, ismerkedj a hellyel és pacsizz le mindenkivel, akit nem ismersz. Hivatalosan jövő héttől kezdjük a tutit, ami a Testőrséget illeti, de persze ha addig történne valami, értékelném, ha bundára váltanád a pongyoládat. Nevetem el magam megint, és most tényleg megpaskolom, de nem a fejét, hanem a vállát.
Tényleg jó érzés volt újra egy ismerős arc, közeg, energia. Ennél már csak akkor lenne jobb, ha az egyik formás kis farkaslánnyal futottam volna össze. Nem, mégsem... Tengerek ura, mit mondtam?! Gyanús méregetéssel kezdtem forgatni a kezemben a sört, majd felsandítottam Casra is, de a végén, csak elvigyorodtam magamban. - Oroszország? Az még messze sincs, ha a Bering- szorost nézzük...Tudod mi lesz nagy cucc? Ha Dél-Afrikából tolják fel ide a forrósághoz szokott s*ggüket! Na, apám, akkor kezdhetünk gyanakodni, hogy több van itt, mint egyszerű Őrzős sürgés-forgás... Akkor minimum egy farkasmágnest kell keresnünk. - újabb vigyor - De mindenesetre tényleg érdekes, hogy különböző helyekről idetolják a képüket. Ennyire vágynak ők is egy kis bunyóra, vagy általában nem is tudnak a fennálló helyzetről? - ittam egy újabb kortyot a nagy morfondírozásban, aztán zsebre vágtam megint a kis vackot.Tény, hogy nem vagyok túlzottan elragadtatva a modern vívmányoktól, szerintem túl gyorsan bukkantak fel mind. Ennek ellenére, ha kell elboldogulok velük, még számítógép elé is be lehet ültetni, de szerintem sosem fog rávinni a lélek, hogy csak úgy órák hosszat böngészgessek a világhálón, fölösleges dolgokat nézegetve meg olvasgatva. Akkor már inkább egy kör a motorral a környéken. - Egy csaj? - vontam fel a szemöldökömet - Tudod, hogy én sosem voltam az a típus aki megrögzötten ragaszkodik a nőstények elnyomásához, hiszen ott van Bells, aki belevaló volt egy hajónyi pasassal is felvette a versenyt. Igaz te nem ismerted... Mindegy, a lényeg, hogy hiába bizonyított, lehet, hogy őt sem javasolnám, mint Alfa... Maradjunk csak a patriarchális rendeződésnél, a férfiak ritkábban törnek össze, mint a csajok. Ergo lehet, hogy ez elég rossz húzás volt részükről... - az 'Ó jaj' hallatán, elröhögtem magam, úgy ahogyan csak ezekkel a nem normálisakkal tudok vihogni. Mármint a falkával. - Egészségükre akkor, majd rájönnek, hogy azzal finoman szólva is lósz@rt sem érnek el. - és azzal le is húztam a söröm maradékát. Jól esett, nagyon jól. - Na, csak ezt vártam kösz a felhatalmazást! - közben meglóbáltam a sörös dobozt is. - Merre találom a szemetest? És persze, kedv az mindig van! Na meg oltári viccesek is összességében. És eddig még csipáztak is, de ez nem is annyira meglepő. - villantottam egy egoista vigyort. - Meg lesz, Főnök, csak kirakom a NE ZAVARJ! táblát az ajtóm köré néhányszor, hátha elég lesz hozzá, hogy tényleg ne keltsenek fel. És rendben, csak jelezd, hogy ha valakinek ki kell metszeni egy darabot valahonnan, és már jövök is. De azért ma este inkább egy nővel rosszalkodj. - még egy utolsót vigyorogtam búcsúzóul, aztán finoman a vállába bokszolva álltam fel. - És persze köszönöm, hogy igényt tartottál még szolgálataimra, és ide hívtál - hajlongtam előtte egyet, a poén kedvéért, aztán visszaintettem még az ajtóból - Na jó éjszakát! - immár kicsit tisztán látva indultam vissza a szobámba, hogy végre tényleg kialudhassam magamból az utazás fáradalmait.
Nem is tudom már pontosan, mikor voltam utoljára ennyire dühös. Miután visszaértem a hotelbe, több sebből vérezve, nem éppen takaros külsővel, felzargattam Emst, és elláttattam vele a "bajom". Egy szóval sem faggatott, de nem is kellett, mert eléggé feldúlt voltam ahhoz, hogy eldohogjak pár részletet - az alkut nem említettem egyedül. Miután összefércelt pár mélyebb, csúnyább vágást, bekötözte a csonkokat és az égett felületeket is betekerte, utamra bocsátott. Pirkadt már, de még elég korán volt, a falka nagyja még javában aludt, de voltak akik éjjel dolgoztak, és vagy ilyenkor téretek nyugovóra, vagy épp estek haza.Fáradtak voltak, alig láttak ki a fejükből, de annyit azért felfogtak, hogy félig múmiává avanzsáltam, s annak rendje és módja szerint meg is néztek. - Mit bámulsz? Nincs jobb dolgod? - förmedtem rá a negyedik bámészkodóra. Csak nadrág volt rajtam - az is eléggé viseltes, szakadt és füst szagú -, ugyanis amióta eljöttem a játszótérről nem igazán foglalkoztam a külsőségekkel. Nyaktól felfelé voltam egyedül ép, a lábam is megégett helyenként, legjobban mégis a bal kezemről elvesztett gyűrűs- és kisujj zavart. Úgy dübörögtem végig a falka lakrészén, mint egy tank, átkozottul pipa voltam. Tulajdonképpen azóta morgolódtam, hogy nem várhattam meg a kikötőben Anne-ék visszaérkezését, mert Lucas helyett kellett valakinek (ezúttal nekem) beugrani. Tököm tele volt! Utána elcsíptem a Tökmagot a játszótérnél, aztán jött az a sarlatán! Pár másodperces késéssel vettem csak észre, hogy morogtam az emlék hatására. Nagyot fújtam, de a dühöm nem csillapodott, mérges gázként tekergett körülöttem, bőszen táplálva a vérszomjam. A farkasom őrjöngött, én se álltam távol tőle, de egyelőre nem tartottam kifizetődőnek. Mindennek eljön a maga ideje. Szimatolnom se kellett, energiakeresésre se volt szükség, ilyen istentelen időpontban Cas csak a szobájában lehetett - esetleg Taránál -, de éreztem a jelenlétét, szóval nem volt megállás. Amekkora felindulással közlekedtem szerintem a puszta energiámmal rá tudtam volna törni az ajtót, de azért mutassuk meg, hogy félig-meddig emberek is vagyunk alapon türtőztettem magam, megálltam az ajtaja előtt, és bekopogtam. Pontosabban: bedörömböltem, hogy szerencsétlen ajtó belereccsent. Elegem volt. Dühös voltam, ezzel a látogatással pedig lehet, hogy őt is felhúzom, de azért jobb, ha ő is tudja, meddig is merészkednek az őrzők. Egyébként is mérgelődhetnékem volt, akkor meg már miért ne vele osszam meg ezt? Legalább informálva is lesz, nem csak beavatva.
- Vai a cagare brutto bastardo! Így vágom ki a hálószobám ajtaját, amikor valami szentségtelen dörömbölés vág át az egész lakosztályon. Fogalmam sincs, hogy ki a franc és mit akar ilyenkor, még annyira se vagyok magamnál, hogy energetikailag tapogatózzak egy kicsit. Szédülök, a szemem szúr, a fejem pedig olyan nehéz, mintha ólommal lenne telepakolva. Arról meg aztán ne is beszéljünk, hogy az oldalam lassan már leszakad, és a kezem is nyilall, amikor meggondolatlanul a sérülttel nyúlok fel, hogy megdörzsöljem a szemem kifelé menet. Talán egy órát, ha sikerült a másvilágon töltenem, a nagy, semmitmondó és pihentető feketeségben. Ez roppantul több, mint amire számítottam, tekintve, hogy amióta Tarától hazagaloppoztam, semmit se voltam képes kezdeni magammal. - Rohadtul ajánlom, hogy sürgős legyen, ca... Nyitom az ajtót, és ott áll Duncan, bebugyolálva. Arcon csap a steril géz gyomorforgató illata, és hirtelen rohadtul hálás vagyok, hogy én nem élek ilyenekkel. - ...zo. A steril géz mellé jár még némi égett hús és szőrszag, na meg egy baromi nagy adag düh, ami még az én szememből is kipattintja az álmot. Félreállok az ajtóból, és bejárást engedek a srácnak. Villanyt nem vagyok hajlandó kapcsolni, csak odabicegek az egyik asztali lámpához, és azt kattintom fel. Gyönyörűek vagyunk. Egy múmia meg egy félmeztelen, lyukacsos szűrő - tekintve, hogy az oldalamon ott van Tara fogtérképe, a kétszer megmart karomról meg már ne is beszéljünk. - Csendesség és nyugalom ülje meg a szívedet... Én is csak annyira vagyok szarul, mint ahogy kinézek, szóval hozok egy üveg narancslevet. Csettintéssel egybekötött karlendítéssel mutatok a nappalim kanapéja felé. - Ül, tartalékolja a maradék energiáját, megvár, beszél, öl. Adom ki a parancsot, majd kibicegek a konyhába, és a hűtőbe nyúlva veszek magamhoz egy doboz narancslét, két sört, meg egy jégzselét. Mert az mindig van otthon. Ahogy visszaérek, a zselét Duncan felé dobom - vagy elkapja, vagy nem. Aztán lepakolok, leülök vele szemben a fotelembe és eszembe jut, hogy nem hoztam poharat. - Tied a doboz, pohár nincs. Közlöm vele nyögve, és a tarkómat a fotel támlájába dörzsölöm. - Nincs farkasszagod. Mi a jó büdös franc intézett el így? Térek egyből a tárgyra, aztán a sörömért nyúlok. Felpattintom a kupakját, és meghúzom, aztán a talpát a sebesült karomon pihentetem tovább.
A hozzászólást Castor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2012 1:44 pm-kor.
Dallamos, olaszos dühöngés: Papa Farkas felébredt, jóval korábban gondolom, mint szeretett volna. Hiába, az élet igazságtana, én meg türelmetlen és haragos. Minden különösebb fülelés nélkül hallottam, hogy az ajtóhoz csörtetett, és még mindig mondta a magáét. A farkasom érezhetően ott vibrált körülöttem, most nem volt egyszerű megállni az átváltozást. Végre nyílt az ajtó, a szitkozódás pedig félbe szakadt, és mi tagadás, nem csak Castor nézett, hanem én is. Kissé elkerekedett a szemem, majd egy gyors pillantással végigmértem. Fognyomok az oldalában, az egyik karját szépen megcsócsálták, és úgy egy az egyben szarul nézett, a sérülések mellett még nyúzottnak is. Tara szagát éreztem rajta. Vajon mi súghatja azt, hogy neki se volt maradéktalanul szórakoztató éjszakája? A látványa csak annyira volt elég, hogy meglepődjek, de az indulat nem lett kisebb - legfeljebb a másodperc tört részére. Amint félreállt, bemasíroztam. - Ha-ha-ha! - nevettem erőltetetten a csendre meg a többire, majd szívesen rákérdeztem volna, hogy mégis mi történt, mert mi tagadás, cefetül festett. Lehet, hogy az én sérüléseim voltak a durvábbak, ám Cas se volt csúcsra járatva. Nem akartam leülni, mászkálnom kellett, feszültséget levezetni valahogy, csakhogy a parancssor egyértelműen érkezett. Kissé kelletlenül elhúztam a szám, majd sóhajtottam egyet és minden további nélkül engedelmeskedtem. Amíg ő konyhájában kereste az italokat én a térdemre könyököltem és rosszkedvűen ropogtattam az ujjaim - ami megmaradt. - Kösz! - vettem át a dobozt, amikor visszatért, és egyből ittam is. Néztem, ahogy helyezkedett, a hangja is fáradtan, rekedten csengett. A vak is láthatta, hogy nem rózsás a hangulat nála sem. Nos, lehet, hogy ezt még tudom fokozni... - Egy nyavalyás őrző! - köptem a szavakat, és a farkasom már ugrott is volna elő, de még idejében nyakon csíptem. - A játszótéren futottunk össze, pontosabban ő jött oda hozzám. Tudta, ki vagyok, hogy Anne náluk van - a szemem sárga lett, a karmaim is kikívánkoztak, nagyon felhúztak az elmúlt huszonnégy órában -, és előrukkolt egy fantasztikus ajánlattal! - Három nagy korty a narancsléből. - Jobb és erősebb mentort kerít Anne mellé, cserébe én infókkal látom el rólad, merthogy közel állok hozzád, és úgyis biztos tudok egy-két olyan dolgot, amik ők nem. - Az arcom bestiálisabb lett, mint eddig. - Mi a szart képzelnek ezek!? - Felpattantam, nem tudtam tovább ülve maradni. - A családom egyik feléért áruljam el a másikat! Hát b*szódjanak meg! Még ha arról lett volna szó, hogy visszakapom a kicsi lányt... nem, ezt akkor sem! Amióta először Mortimerrel találkoztam, és felajánlotta Anne tanítását, ettől féltem: hogy valahogy majd fel akarják használni őt. Most éppen alku tárgya! - Hadd gyújtsam rájuk az egyetemet! - fordultam Castor felé, és ittam. - Jaj, hát a slusszpoént majdnem elfelejtettem! - "csaptam a homlokomra", amikor éreztem, hogy bal kézzel furcsa a doboz fogása. Magam elé emeltem a kezem, hogy ő is jól láthassa a két csonkot. - Most már Duncan-esszeciájuk is van, két kib*szott ujj!
Úgy látszik, hogy Duncan annyira nincs ebben a világban, hogy észre se veszi, hogy a megváltást hozó jégzselé felé repül. Lazán elsüvít mellette, és valahol a kanapé mögött landol a földön. Így legyen az ember segítőkész. De hamar megértem a dühének forrását. A probléma csak az, hogy a belőle szinte pulzáló vad és nyughatatlan energiáktól csak még jobban megfájdul a fejem, szóval inkább felöltözök az acélpajzsomba. Nem azért, mert nem érdekel, de ha tovább ingerel, akkor olyan leszek, mint egy házsártos vénasszony, és nemhogy segíteni nem fogok, de talán még el is találom fenekelni. Csak morgok egyet - egyet, de jó hosszasan, elnyújtva, lustán és állatiasan. - Duncan, a kanapé, az isten áldjon meg! Nyögöm oda neki, ahogy látom, hogy a Bestia épp kitörni készül belőle. Értem én, hogy dühös, de azzal csak egy szövetségest vesztene el, ha ízekre szedné a lakosztályomat. Azt hiszem, hogy elfenekelés helyett - ha így folytatja - vissza kell passzíroznom a farkasát oda, ahova való. Jó mélyre. Hozzám elvileg beszélni jött, akkor meg csicseregjen, de szépen ám, mint a hajnali rigófütty, vagy menjen és szedje szét a lábtörlőt, ha attól megnyugszik. A történteken egyébként nem tudok napirendre térni, mert nem hiszem, hogy Mortimer ilyen jellegű feladatokat osztana ki a katonáinak. Azon meg nem lepődöm meg, hogy rólam akarnak tudni belsős információkat. Ó, egek, hogy hányszor voltam én már ilyen helyzetben! A hírnév és a rang átka. De úgy mondjuk nem finom, hogy egy kislány jólétével fenyegetőznek - persze hozzáteszem, hogyha nem Anne lenne a téma, akkor pont nem érdekelne az egész. - Bocs, hogy ezt mondom, de rohadt hálás vagyok ilyenkor, hogy nem hallgattam se Patrishára, se Gabe-re, se Liura. Ezekkel akartak szövetkezni. Kutyák... - ciccenek fel a végén - De te maradj már a seggeden! Az összessel nem tudunk mit kezdeni egyedül. Nézz magadra! Mindannyiunkból csipketerítőt szabnak majd, ha odamasírozunk... Szólok rá kicsit erélyesebben, amikor látom, hogy csak magát hergeli. Meglehet, hogy én is ezt csinálnám az ő helyében, de ehhez most túlságosan le vagyok szedálva. - Ne szívd mellre, visszanő. Az én hajam is visszanőtt... Utalok arra, hogy bizony, drága barátom, az Alfád esszenciája is békésen (?) csücsül az Őrzők konyhaszekrényében. Mondtam már ma, hogy elegem van ezekből? Baszogatják a farkasaimat, és mindenféle Westmorelandeket termelnek ki magukból. Most már legyen elég, jó? - Tudom, hogy nem vigasztal, de hellyel-közzel én is a hülyeségeik miatt vagyok úgy, ahogy. Szóval nekem édes mindegy, hogy egyel több Őrzőt kell ízekre szednem, dobd be a kalapba, és majd kihúzzuk, melyikkel kezdjük. Újfent a sörhöz fordulok frissítő, jeges áldásért, de csak kesernyés buborékokat kapok, meg hideget. Remek. Ennek ellenére olyan szintű közönnyel beszélek arról, hogy márpedig két Őrzőt ki fogok nyírni, hogy az már szinte fülsértő. Remélem, Dun nem veszi zokon, hogy nem állok le hisztizni. Kiégtem hozzá egy időre. Nekem nem kell már semmi, csak az üres, hatékony feladatmegoldás.
Jó hát a jégzselé, ki foglalkozik itt holmi röpködő jégzselével, amikor épp helyből tudnék robbanni? De ebből kénytelen vagyok erővel visszavenni az ugyanis nem hiányzik, hogy felhergeljem Castort és kipenderítsen, momentán nem seggberúgásért jöttem. Vettem pár nagyobb lélegzetet, amiket lassan kifújtam. Nem lett sokkal jobb, de legalább a farkasom visszavett valamelyest a fordulatszámból. - Még jó! - érettem egyet morcosan, aztán megálltam valahol a kanapé mögött. Jé, itt az elszállt jégzselé! Felvettem, de egyelőre úgymond annyira nem voltam magamnál, hogy csak dobáltam egyik kezemből a másikba. - Odamasírozok én egyedül is! - morogtam, és ebben a pillanatban komolyan is gondoltam, ám azzal is tisztában voltam, hogy a düh beszélt belőlem. A vállamra tettem a jégzselét, a kanapé háttámlájára támaszkodtam és megráztam a fejem, jelezve, hogy felejtse el az előbbi baromságom. - Nem az zavar, hogy vissza kell növesztenem, könnyebb két ujj, mint a nyelvem nélkül boldogulni - húztam egy aprócska mosolyra a szám -, az idegesít, hogy esetleg mindenféle hókuszpókuszra használják. Ne woodoozzanak a testrészeimmel! Egészen a tegnap esti balhéig tök normálisan álltam az őrzőkhöz, most viszont már egyáltalán nem ez volt a helyzet. Teljes mértékben átéreztem Castor ellenszenvét. Amikor megpendíti, hogy ő mitől lett lestrapálva, felcsigázódik némiképp a kíváncsiságom, már csak azért is, mert minden, ami negatívum és összeköthető az őrzőkkel most duplán érdekelt. - Mit műveltek? - kérdeztem, mialatt ő sörözgetett, a narancslevem már elhagytam a kisasztalon. - És mi a fene történt veled?
A nagy lóf@szt masírozik oda egyedül! Anne-t akarja, nem megdögleni... Nem is veszem komolyan a megszólalását, csak tovább fetrengek, tarkómat még mindig a fotel támlájának dörzsölve. Idióta kanapé, elfeküdtem a nyakamat... Ha nem lennék ennyire meggyötört, lazán felröhögnék a woodoo-s megjegyzésén, de így csak elmosolyodom. Persze, senki nem akar ilyesmit, aki farkas. Nem mellesleg roppant igazságtalan fegyelmezési módszerről beszélünk, mert mi az, hogy egy darabka farkas birtokában gyakorlatilag bármit megtehetnek? Nonszensz. - Ha egy kicsit összeszeded magad, akkor hamarosan te szurkálhatsz dárdákat a csökött kis emberi testükbe. Nem vigasztalni próbálom, egész egyszerűen csak magam elé képzelem a látványt, és már jobban érzem magam. Voltaképpen ezek a saját vágyaim, amikben most talán Duncan is osztozik. A kérdésére csak felsóhajtok. Nem akarok megint kibukni, úgyhogy igyekszem fapofát erőltetni magamra, miközben mesélek, ennek ellenére Duncan ismer már annyira, hogy tudja, hogy valami nem klappol. - Tudod ki az a Westmoreland? - felkelek, és cigiért megyek. Ha nem tudja, akkor felvilágosítom a posztjáról, ha ismeri a f@szt, akkor csak folytatom tovább. - Elvittem Tarát vacsorázni és egy jól szervezett vadkempingre... - morgom, miközben meggyújtom a cigit - Azt nem tudtam meg, hogy mégis hogy, de Westmoreland kikötött Tara házában. A jó ég tudja, mit csináltak, de az egész ház, a kanapé, a konyha, a fürdő, minden tele volt a szagával... Nem mellesleg azzal áltatja Tarát, hogy Atyám, Jeremy szelleme vele akar kapcsolatba lépni, és vissza akar térni közénk segíteni. - füst idegesen kifúj - Persze nehezen viselem a tényt, hogy ezek ketten évtizedekig titkolóztak a hátam mögött, hogy a saját Teremtőm Tarához ment,ha ment, az meg csak a hab a tortán, hogy a hekus mi a jó francot művelt abban a házban olyan sokáig, hogy még mindig ott van a szaga mindenhol. Visszasétálok a fotelhez a hamutállal a kezemben. Egész jól bírom, mert bár a hangomban nem csendül indulat, csak a kezem remeg a visszatartott indulatoktól. - Elhordott mindennek, amikor kiborultam, belém mart, aztán kidobott. Én el akartam jönni onnan, de akkor valami... Valami bekattant, érted? Arra még emlékszem, hogy rohanok utána, és képtelen vagyok megállni, de utána semmi. Elvileg megerőszakoltam. A következő kép az, hogy Tara szétkapta az oldalamat is, én meg a saját hányásomban fekszem. Ezek után már azon se lepődnék meg, ha az Őrzők ezt szándékosan csinálták volna így. Hirtelen hallgatok el, és most, hogy elmeséltem egy harmadik személynek is a történteket, kissé jobban érzem magam. A tekintetem üveges, az arcom gondterhelt, de a szememben ott csillog a biztos halál semmivel össze nem téveszthető csillogása.
A hozzászólást Castor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 07, 2012 11:02 pm-kor.
Castor szarul van. Én "szimplán" dühöngök, de ő szarul van. - Egyszer beszéltem vele - biccentettem, ahogy felsejlett előttem a zsaru arca, amint abban a bisztróban ültünk a hegyen, nem sokkal az idetelepülésünk után. Semmi más dolgom nem volt, mint figyelni és fülelni, Cas mindent elmondott, és még ha a hanghordozása egyenletesnek, nyugodtnak is volt nevezhető, a keze remegett az elfojtott indulattól, az egész testéből feszültség áradt, a pillantása pedig semmi jót nem ígért Mr. Westmorelandnek. Kissé összehúztam a szemem, úgy hallgattam a beszámolóját. Nekem is magas volt ez a szellemesdi - annak ellenére, hogy pont a minap kértem meg Salemet, hogy kicsit nézzen után a velük való kommunikáció mikéntjének. El tudom képzelni, mennyire dühíthette egy másik férfi szaga annál a nőnél, akit szeret, én is kiakadtam volna a helyében, ráadásul ő különösen érzékeny a dolgaira, a hozzá közelállókra. Elnyílt a szám arra, hogy elvileg megerőszakolta Tarát. Mi a jó élet folyik itt!? Nem gondoltam, hogy elhallgatott volna bármit is, szóval ha ebben tényleg nem biztos és nem emlékszik, akkor az úgy is van. Bíztam benne. - Te meg akarod ölni a zsarut. - A hangsúly távolról sem volt kérdő. Ott volt a szemében az ígéret, már csak az időpont volt kérdéses. Nem tapsikoltam örömömben, hogy Jake-et ki akarja nyírni, mert az alapján az egy beszélgetés alapján egész normálisnak tűnt a fickó. De a játszótéri incidens után engem már nem érdekelt, melyik őrzőt és miért öljük meg, Andrew Hutchinson elintézte, hogy kollektíven a bögyömben legyen a társaság. - Én vissza akarom szerezni tőlük a lányom - egyenesedtem ki, és megint játszadozni kezdtem a jégzselével. Már az sem érdekelt, miféle traumája van a Tökmagnak, a tűztől való félelmét is egyengettük valahogy, ezzel is megbirkózom. - Tulajdonképpen a kettőt össze is gyúrhatjuk, így nem kell száz irányba megosztani a figyelmünket, csak ötvenbe. - Megint járkálni kezdtem, de ezúttal megfontoltabban. Még mindig mérges voltam, de most valamivel hidegebb fejre volt szükségem. - Anne lassan túszszámba megy náluk, az én mancsomban viszont nincs semmi, te Westmorelandre utazol, de mi móka van abban, ha simán ráugrasz egy bokor mögül és kitéped a szívét? Nekem cserealap kell, neked ő - álltam meg a narancslénél, majd felkaptam a dobozt és ittam. - Kellemeset a hasznossal, Westmoreland nem régóta őrző, nem hinném, hogy nagy ellenfél lenne, felkapjuk, és hozzuk, amíg meg vissza nem adják Anne-t addig kínzod, amíg csak szeretnéd. - Körbelötyköltem a doboz alján maradt gyümölcslevet. - Ha visszakaptam a lányom, a zsarura már nem lesz szükség, utána már kiiktatjuk valahogy. Ez elmondva szép és jó, de amilyen egyszerűnek tűnik, legalább annyi buktatója is akad. De ezekkel akkor érdemes egyáltalán foglalkozni, ha Castor rábólint. Nekem így is, úgy is kell valaki abból a csapatból - ha csak tényleg nem masírozok be egymagam -, és ha már Westmoreland tulajdonképpen ezüsttálcán kínálja magát...
- Meg akarom ölni a zsarut. Csak hogy finoman és nőiesen fejezzem ki magam. Azt hiszem, hogy most először formáltam szavakká a hónapok óta bennem lappangó indulatot. Ehhez mérten szépen artikulálva, lassan formálok minden hangzót. Már-már költői az az átszellemültség, amivel kifejezem magam. - Nem ez volt az első. Egyszer kiütöttük Gabriellel, mert nem akart a volán mögé engedni a rohadék. Aztán tárgyalni jött, és azt merte mondani, hogy Patrisha biztonsága megér neki annyit, hogy én egy seggfej vagyok. Akkor csak kicakkoztam, de nem öltem meg. Fogalma sincs, hogy kivel beszél, Duncan. Az a heppje, hogy miért nem vagyunk tekintettel annak a társadalomnak a szabályaira, amiben élünk. Egy pillanat alatt elpusztíthatnánk mindent, amit ők felépítettek, és majd pont egy szaros ember fog engem helyrerakni?! A pattanásig feszülő idegességemet a markomban megrepedő sörösüveg sínylette meg. Nem tört szilánkosra, csak egy szolid repedés került fel az oldalára. Nem tűröm meg, főleg nem egy beavatott személytől, hogy elvonatkoztasson az alfai tekintélyemtől. Addig jobb volt neki, amíg ember volt, de most... Most már csak egy a sok közül, ráadásul nyílt célponttá is válhat, ha én úgy akarom. Magam elé meredve hallgatom a terveit. Ejtsük túszul a zsarut? Ezzel nagyon megüthetjük a bokánkat. Mert ha még megkínozva vissza is szolgáltatom és később kapom el, akkor már mindenképp ki fog derülni, hogy közöm van hozzá... Nem vagyok gyáva, de ebben az esetben Aaron és Dominic nélkül nem megyek sehova. - Móka nincs benne, de legalább gyors, és hatásos. Felelem, de még mindig gondolkozom azon, hogy a viharba lehetne kivitelezni ezt a műsort. Eddig ilyennek sosem volt problémám, otthon az Őrzők csak egy csapat bohóccal voltak egyenlőek, de itt eléggé más a helyzet. - Én biztosítom a helyet és az eszközöket. De a tárgyalást és a zsaru becserkészését neked kell megoldanod. Félő, hogy én nem hoznám be ide élve. És az sem biztos, hogy tetszeni fog neked, amit látsz. Ismersz, tudod milyen az, amikor nem kegyelmezek. Lehet, hogy te értelmetlennek fogod tartani, lehet, hogy azt gondolod majd, hogy szörnyeteg vagyok, és eltúlzom a dolgot. Ekkor nézek bele a szemeibe, és valami olyan süt belőle, ami világossá teheti Duncan számára, hogy itt nagyon csúnya dolgok lesznek, ha valóban megtesszük a túszul ejtést. - Bármi legyen is: a lányodat vissza fogjuk szerezni. És én is meg fogom kapni, amit akarok. De még mielőtt tovább haladnánk a tervezésben... Felkelek, és odabicegek Duncan elé. Lehet, sőt, biztos, hogy nem fog tetszeni neki az, amit hallani fog, ennek ellenére muszáj kimondanom, mert hogy őszinte legyek, nagyon elegem van már ebből az egészből. - Valakinek tényleg meg kell harapnia. Te választottad neki azt a sorsot, hogy farkasok között nőjön fel. Nagyon unom már, hogy minden ellenfelünk vele akar megfogni téged, és gátlástalanul meg is teszik. Nem tűröm el tovább, nem hagyom még egyszer, hogy azért kérd a segítségemet, mert Anne bajban van. Ha vissza akarod kapni a lányodat, akkor láncold magadhoz örökre, és így ha bárki csak egy ujjal is hozzáér, az egész falka joggal állhat ki mellette. Mert a miénk lesz. És nem csak Duncan Corviné, aki a világ végére is elmenne azért, hogy megóvja a szeme fényét. Aki pedig a falkám tagjaival baszakszik, az halott ember. Már én sem vagyok olyan tutyi-mutyi mint először, amikor Duncan könnyek között vergődve jött hozzám, hogy az Őrzők el akarják venni a lányát. Én marha meg belementem ebbe az egészbe, és az a gyerek ennek köszönhetően annyi traumán esett át fél év alatt, amin egy élet alatt is kevesen. Ha akkor karakteresen megmondom, hogy márpedig farkas lesz, akkor ezt az egészet elkerülhettük volna. De én és a vaj szívem... Ennek viszont vége van. Nem csak azért, mert Duncanről van szó, és arról, hogy nem akarok Anne miatt több gondot. Hanem Tara miatt is, Jeremy miatt is, meg úgy minden miatt, ami mostanában az arcomba fröcsög.
Kezdőlap
