Nagy piros pont nekem. Az arckifejezése, amit felvett, miután meglátott, minden pénzt megért volna, bár én most csak egy amolyan "a kis hülye" mosollyal jutalmaztam. De nem válaszoltam elsőre a meglepett kérdésére, előbb megvártam, amíg letette (ledobta) a tálat és bejött. Becsuktam mögötte az ajtót, és kissé távolabb megálltam vele szemben. - Bemutatkoztam a helyi Alfának. Ők itt Atanerknek hívják. Mondtam olyan hangon, mintha csak egy jelentéktelen kis esemény lett volna. Karba tettem a kezem és kisterpeszbe álltam, úgy beszéltem tovább. - Hallgatlak. Nem zavarsz, épp a világrengető vezető világgazdasági híreket olvastam a Times-ban. Mondtam iróniával teletűzdelve. Érdekelt, hogy most mi a fenét akarhat. Legutóbb, amikor a lakosztályomban felkeresett, Duncan karja bánta meg a beszélgetést. Az is ilyen nyugodtan és visszafogottan kezdődött. De nagyon reméltem, hogy Amber felfogja azt, hogy jelen helyzetben nagyon nem lenne okos dolog a csip-csup hülyeségeivel traktálnia. Velünk jött, ezzel magára vállalta azt, hogy most egy darabig pofa befog. Legalább is addig, amíg szilárd talajon nem állunk, nem bővítjük az élőhelyünket, és amíg nem kezdtem el kiépíteni az itteni alvilági paradicsomunkat. - Nem akarsz leülni? Kérdeztem, mert valami az sugallta, hogy ez hosszú lesz.
Igen, Dun említette, hogy itt járt a másik falka Alfája. De azt nem gondoltam volna, hogy maradandó nyomokat hagy Castorban. - Remélem ő jobban ki van díszítve, mint te - pillantottam végig rajta ismét, ritkán láthatok ilyet, gondosan elraktározta az agyam a képet. A még mindig a kezemben lévő whiskeys üveget gondosan az asztal szélére helyeztem, ezzel is időt próbáltam nyerni, végül kissé szorongva ugyan, de ledobtam magam az egyik székre. Ujjaimat idegesen tördeltem, miközben a cipőmet tanulmányoztam nagy beleértéssel. - Ne várj tőlem semmilyen nagy kaliberű szónoklatot - kezdtem bele, csak épp egy villanásnyi időre felpillantva rá, majd újra visszatért tekintetem a cipőmre. - Szerettem volna bocsánatot kérni... mindenért. Gondolom nem kell felsorolnom az összes dolgot, itt ülhetnénk a következő Times megjelenéséig is - intettem fejemmel az újság felé. Felrémlett, hogy legutóbb is így kezdődött a beszélgetés; bocsánatkéréssel, ami a szeretett testőre karjának kifilézésével zárult. Most elnézve az alfát, el sem tudtam képzelni, hogy igazán képes szeretetre, mert a személyiségfejlődésben elakadt vagy éppen eljutott arra a pontra, mikor belebújt egy szerepbe, ami később koordinálni kezdte tetteit, háttérbe szorítva vagy meggátolva érzelmei szabadjára engedésében. Ez a legszomorúbb, hogy ha valakinek a társadalmi pozíciója, felvett szerepe és olyan elvek határozzák meg a viselkedését, ha az erőt az elnyomás, a rosszindulat és felülkerekedni akarás jelenti, az képtelen igaz szeretetre. Na, ezt akartam én mindig is elkerülni. Ettől függetlenül megértem őt, de mért kéne egyet is értenem vele? - Castor, tudom, hogy hibáztam, nem is keveset. De szeretném jóvátenni, és segíteni a falkát, amiben csak tőlem telik. - Most már álltam a tekintetét.
- Gondolod, hogy hagytam volna szuvenír nélkül távozni? Kérdeztem fennhangon, majd elnevettem magam. Pillanatokra megint felrémlettek a képszerű emlékek. Az első találat, a heves marakodás, és végül a kirepülés az ablakon... De voltak ám ennél sokkal szívmelengetőbb emlékeim is. Trisha és én együtt. Ahogy eszembe jutott, megint átjárt az a hideg nyugalom, ami tegnap is. Ez nagyon nagyon jó lesz. Így Amber is azt érezhette, hogy abszolút rendben vagyok, és belül sokkal jobban érzem magam, mint az esetleg kívülről látszik. - Én nem várok már tőled semmit, Amber. Azon is csodálkozom, hogy idejöttél. Mondtam neki tisztán és egyszerűen. Minek kerülgessem a forró kását, ha egyszer mindketten tudjuk, hogy kölcsönösen csalódtunk egymásban? Legalább is én csalódtam benne, ő pedig vélhetőleg jobban után, mint bárki mást a világon. Mivel már ő is ült, lassan én is befészkeltem magamat a fotelbe, abból a helyzetből pedig lehetőségem volt megállás nélkül nézni őt. Idegesített, hogy ennyire feszült... Legalább gondolna arra, hogyha annyira nem kívánatos személy lenne, akkor nem lehetne itt. Hallgattam a vallomását, majd erősen gondolkodóba estem, így pillanatokig nem szólaltam meg. - A legnagyobb segítség, amit most tehetsz, az az, hogy nem keveredsz bele semmibe. Ha megtennéd, talán még ki is rángatnálak belőle, ha tudnálak. De most még ott tartunk, hogy az Atanerk azt hitte, hogy csak úgy idejöhet, és felkérhet arra, hogy húzzunk a p*csába. Előbb ezzel kell foglalkoznom, utána majd áttérhetek a személyes ügyekre. Lehet, hogy ez most egy kicsit felbosszantotta? Nem érdekel. Én tudom, hogy milyen nagy elhatározás kellett, hogy meglátogasson személyesen, de egyszerűen nem mondhattam neki mást. Felsóhajtottam, aztán megint eszembe jutott Pat és a még régebben hozzám intézett szavai. Ne legyek idegbeteg, ne legyek idegbeteg... Rendben. - Igazából fogalmam sincs arról, hogy ez ügyben miben tudnám hasznodat venni. Fiatal vagy még, alig ismerlek. Nem tudom, mire vagy képes, így azt sem tudom, milyen jellegű feladatokat bízhatnék rád az erődnek megfelelően... Szünetet hagytam, és kíváncsian vártam, hogy beletörődve bólogat, vagy esetleg elkezdünk egy kicsit beszélgetni is. Igazán beavathatna, hogy a meggondolatlanságon és Duncan fejének elcsavarásán kívül mire képes. Úgy gondoltam, korrekt voltam. Ennél korrektebb vele szemben azt hiszem, nem nagyon lehetnék.
Nem vár tőlem semmit. Hát persze, hogy nem, ezen most nem volt mit csodálkozni. Végighallgattam a kioktató kiselőadást is, és hatalmas pirospontot érdemlek, amiért nem kotyogtam közben egyetlen mondatot sem, mint például: - Épp azon vagyok, hogy ne keveredjek semmibe. - Vagy: - Nem tűnt fel, hogy mostanában jókislány voltam? - és: - Tönkre fognak menni az idegeid, ha ennyit téped magad. - Na meg: - Nem kértelek, hogy személyes ügyekkel foglalkozz, vén majom. Gondolatban vállon veregettem magam, amiért visszafojtottam a destruktív megjegyzéseimet. Mikor úgy éreztem, hogy monológja végéhez ért, és most már tőlem várja a választ, elérkezettnek éreztem, hogy végre engedéllyel is megszólalhassak. Nagy levegő... - Fiatal vagyok az igaz, - kezdtem bele lassan, ujjaimat idegesen tördeltem, kényszerítenem kellett magam, hogy abbahagyjam, és nyugton üljek - de nem vagyok életképtelen, és totálisan használhatatlan. - Felpillantottam rá, kezem észrevétlenül és irányíthatatlanul kezdett babrálni a nyakamban függő bizsuval. - Az erőmnek megfelelően... - visszhangoztam kis fáziskéséssel. - Ne a nyers fizikai erőt nézd mindig. Néha többre lehet jutni ésszel - bököm meg halántékomat mutatóujjammal. - Ha az őslakos falkáról van szó, talán többre mennénk - nem hiába használtam az utolsó szónál a többes számot - ha nem nyakon ragadva szorongatnánk őket, hanem a saját lapjaikat fordítanánk ellenük. - Vállat vontam. - De ha neked agresszivitás kell... Miért ne. Hangosan gondolkoztam, lehet, hogy számára semmi értelme nem volt. Próbálok segíteni, és kijelenthetem, hangot is adtam neki, hogy szinte (!) bármire hajlandó vagyok.
- Egy szóval sem mondtam, hogy használhatatlan vagy Amber. Fékezd magad, jó? Nem tudom, mennyire érzékelted, hogy már azzal, hogy ide beengedtelek, megalapoztam azt, hogy higgadtan és normálisan beszéljünk. De ha csak kelted a feszültséget az éles megszólalásaiddal,nem vagyok rád kíváncsi. Figyelmeztettem cseppet sem ingerülten. De azért álljon meg a nászmenet... Éreztem rajta, hogy megfeszíti magát, hogy ne vágjon hozzám esetleg hangzatosabb mondatokat, én pedig azzal háláltam meg, hogy nem kiabáltam le a fejét. Az üzlet az üzlet. Még használható információk is voltak abban, amit mondott, de az előadásmódja jócskán lecsökkentette az értéküket. Előredőltem, és a térdeimre támaszkodtam. - Nekem most olyan farkasokra van szükségem, akik dörzsöltek és feltűnés nélkül tudnak hazudni. De cseppet sem veszélytelen a feladat, ami rájuk vár majd. Nem tudom, hogy Duncan mit szólna, ha... Direkt hagytam nyitva a mondatot. Ezzel legalább egy kicsit közelebb kerülhetek a fiatal nőstény gondolataihoz, hogy hányadán áll a kapcsolattal. Ráadásul az is érdekelt, hogy mennyire befolyásolja ez a kis románc. Mert ha a Duncanre való tekintettel utasítana vissza, akkor nagyon nem egy húron pendülünk és továbbra is a megtűrt kategóriába fog tartozni. Persze addig, amíg más jellegű munkát nem találunk ki neki...
Épp azon ügyködöm, hogy ne keltsek feszültséget, erre mit kapok... Köszönöm, az éleslátásodat, mélyen tisztelt Alfám. Ujjaimmal szórakozottan doboltam a térdemen, miközben hallgattam ahogy felvázolja a lehetőségeimet. Nyitva hagyott mondatára felhorkantam és alig észrevehetően megcsóváltam a fejem. - Duncant ebbe most ne keverjük bele - kezdtem miközben hátrahanyatlottam a székben. - Én sem örülök neki, mikor veszélyben van, de ezzel jár a ... munkája. Fontos nekem, ahogy a véleménye is, de nem engedem, hogy minden személyes dolgomba beleavatkozzon, hiszen fordított esetben én sem szólok bele az övébe. - Na jó, kívételek azért voltak, mint például mikor péppé verte Gabet az ígérete ellenére. De szökőévente egy ilyen belefér. - Ráadásul ő is tisztában van vele, hogy nem védelmezhet a végtelenségig, én sem leszek mindig egy védtelen kölyök. Legalábbis szeretnék eljutni odáig. - Ehhez persze még sokat kell tepernem, de most is azon vagyok. - Rátérhetnénk végre a tárgyra, mert a szerelmi életem boncolgatásával nem jutunk előrébb - mosolyodtam el, és erőltetnem kellett magam, hogy ne a hegeket fixírozzam az Alfa testén.
- Örülök, hogy ezt így látod, és hogy nem lesznek Duncan miatt újabb problémáink. Mondtam neki nyersen, majd megköszörültem a torkomat. Csak ültem, és néztem a lányt,végig, a feje tetejétől egészen a lábáig. Próbáltam elképzelni, hogy mégis mi a fenét kezdjek vele, mi az, amit még meg tudna csinálni anélkül, hogy a saját, vagy mások életet kockáztatná. Érthető volt, annak kellett lennie számára is, hogy miért vagyok ennyire óvatos és kétkedő. Az utóbbi hónapokban hibát hibára halmozott, most pedig bizonyítani szeretne. - Adatgyűjtési feladat? Szigorúan halandóktól? Vetettem fel neki az ötletet. Egyébként sem lett volna rossz végre körbeszaglászni a környéken. Ki kicsoda, kire kell odafigyelni. Felőlem akár még pletykás vénasszonyokat is lekenyerezhet, ha tudnak valami használható információt. - Tessék. Itt van a lényeg. Érdekel a dolog, vagy bízzam rá valaki másra? Nagyon reméltem, hogy ha el is vállalja, akkor képes lesz végigcsinálni. Végül is csak halandókról lenne szó, és azok közül sem a keményebb fajtából. Ha egy ilyen apróságot nem lesz képes gördülékenyen megtenni, akkor fogalmam sincs mivel bízzam meg. Felmosás. Igen, a felmosás lesz a B terv.
- Biztos lehetsz benne, hogy Duncan többé nem fog belekeveredni ebbe ... ebbe az egészbe. - Felsóhajtottam. Már kezdett belőle elegem lenni, hogy rám bélyegezték a "ő az aki miatt Duncan bűnhődött" feliratot. Nem mondom , hogy ártatlan vagyok, de annak idején nem én akartam megkötni azt a nyavalyás alkut az alfa és Dun között. Viszont ez már lecsengett dolog, mégis annak a levét iszom azóta is. Végre előhozakodott a rám bízhatónak vélt feladattal is. A szigorúan halandóknak résznél egy alig hallhatónak szánt "cöhh" azért elhagyta a számat. Hálásnak kéne lennem, hogy egyáltalán szóba állt velem, és még esélyt is ad, viszont volt egy olyan érzésem, hogy még ennek elvégzésében is kételyei támadtak. - Érdekel - bólintottam. Kezdetnek ez is jó lesz, hogy bizonyítsam, azért jobb vagyok és ki tudok lépni az eddigi elrettentő példa skatulyából. - Mégis milyen információkra gondoltál? Nem hiszem, hogy túl sok jelentősége lenne bárminek is, főleg ha halandókról van szó, de ha Castornak ez kell, akkor megkapja.
Újabb helyeslő bólintások sorozatával ajándékoztam meg. Helyben vagyunk és végre kezdünk egy húron pendülni. Kész csoda. Nyilván neki is hatalmas erőfeszítésekbe került, hogy bírjon magával, de ne gondolja azt senki, hogy én nem erőltettem meg magam az ügy érdekében. - Ennek örülök. Jeleztem, mielőtt még megosztottam volna a tervem többi részét. Nyugodtan hátradőltem a fotelben és összeszedtem, hogy mit is akarok pontosan. - Az Őrzők körül kellene szaglászni. A lényeg annyi lenne, hogy találj egy-két kislányt, vagy kisfiút, akiknél be tudod dobni magadat. Érdeklődj, kérdezősködj, hogy vannak-e olyan ismerőseik, tanárok, diákok egyaránt, akik feltűnően sokat tartózkodnak az épületben. Jó okom van azt feltételezni, hogy az Őrzők az egyetemen munkálkodnak. Egy kis szünetet tartottam. Végül is, Duncant is ott "kapta el" a Protektor, más hely pedig nem igazán lenne nekik kézenfekvő. Ott mindenük meglehet, ami csak kell. Információk, technika, ráadásul remekül el tudnak vegyülni a hallgatók között. - Személyazonosság, testalkat, cipőméret... Tök mindegy. A fiatalabbakat kell megcéloznunk, akik befolyásolhatóak és gyengék. Van valami kérdésed, vagy javaslatod a dologgal kapcsolatban?
Felkuncogtam azon, hogy Tara megállapította, hogy megérkeztünk. Milyen kis szemfüles. Az út hamar eltelt, nem igazán akartam észrevenni a sebességkorlátozásra vonatkozó táblákat. Ha Jake kiugrott volna egy bokorból, simán áthajtottam volna rajta. Baleset, na. Leállítottam a motort, amely olyan szépen búgott egész úton, hogy öröm volt hallgatni. Megsimogattam a kormányt, és eszembe jutott Patrisha. Lemondóan sóhajtottam fel, mert nekem már úgyis mindegy a mai napra. Kiszálltam a kocsiból, majd becsaptam az ajtót és élesítettem a riasztót. Felnéztem a hatalmas épületre, és megszólaltam: - Hivatalosan is welcome home, darlin'. Morogtam méltóságteljesen. Nagyon ritkán hívtam így. Csak egészen fiatal korában, amikor még a szó szoros értelmében kedves volt. Bár a szívemnek mindig az maradt, és azt hiszem, ezen már semmi nem változtathat. Ha Tara most együtt lép be velem ide,akármennyire szédelgünk az alkoholtól, az egy nagyon nagy jelentőségű pillanat lesz. Én már előre felszegtem a fejem büszkén, és oltalmazón. A farkas odabent szintén tiszteletet parancsolt, s ezt már előre megüzente a bent lévőknek. Ahogy bementünk, sok szempár ránk szegeződött, még a halandók közül is. Az én arcomat sokan látták az újságokban, és más nő oldalán szoktam megjelenni. Talán már el is indulnak a kósza pletykák. Biztatóan mosolyogtam Tarára, és büszkén, ahogy megindultunk felfelé a szobámhoz. Bíztam benne, hogy Patrisha nem fogad tányérdobálással, bár az se biztos, hogy a hotelben van. Kitártam az ajtót, és bevezettem Tarát. - Érezd magad otthon. Hozok valami kotyvalékot. Ledobtam a kabátomat, majd elindultam az italos szekrény felé. Tara illata elöntött, még az alkoholfüggönyön keresztül is, és baromi jól esett odabent a lénye, a tudat, hogy velem van. Legszívesebben megöleltem volna, meg akartam érinteni a bőrét, a haját, de azt hiszem, hogy a bizalmunknak ezt a fokát még nem értük el. Vagy legalább is ő nem. - Nem gondoltad még meg magad? Nekem tetszel itt. Egyébként is gyönyörű vagy, de ez a környezet kimondottan jól áll neked. Csipkelődtem egy sort, bár nem hazudtam. Nem apróztam el: két bontatlan üveget hoztam, egyet neki, egyet magamnak. Én kinyitottam a sajátomat, és így a végszóra jól meghúztam.
Minden feszültség elszállt belőlem hála annak az ünnepélyes köszöntőnek. Nagyon rég nevezett már darlin'-nak, ezért most képes lennék itt helyben a hotel előtt cseppfolyós állagúra olvadni. A szó önmagában elcsépelt, és nem jelent semmit, csak Cas szájából nyeri el számomra igazi jelentőségét, mert csak nagyon különleges alkalmakkor nevez így. Felfegyverkezve az éppen újraéledő önbizalmammal, büszkén kihúzom magam én is, és együtt lépünk be a szállodába. Érzem a ránk szegezett tekinteteket miközben áthaladunk az előcsarnokon, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget hisz ez úgyse nekem szól. Engem a kutya nem ismer itt. Felszegett állal tartom Castor egyébként ráérős tempóját egészen a lakosztályáig. (Legalábbis feltételezem, hogy ez az a hely, mert a berendezése olyan "Castoros".) -Hmmmm. Máris szobára hoztál? - vigyorgok mint egy fakutya. Kicsit olyan ez az egész akár egy álom, vagy nem is tudom. Érzem az illatát, és ha kinyújtanám a kezem, meg tudnám érinteni, ugynkkor mégis annyira... valószerűtlen, és képtelen az hogy itt vagyok. A történtek fényében nem gondoltam volna, hogy egyszer még itt kötök ki. Együtt. Vele. ~Valami biztos volt abban a tequilában.~ Próbálok magyarázatot találni arra ami történik, csak nem igazán találok. Azt azonban rohadt nehezen fogadom el, hogy ez a valóság. Az elméletben csak megerősítenek a szavak, amiket mondd. Nagyon jól estek, ám van az úgy, hogy valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És ez a nap pontosan ilyen. -El fogok pirulni ha ilyenek mondasz. - színpadiasan oldalt döntöm a fejem és megrebegtetem a szempilláimat. Átveszem tőle a nekem szánt üveget, majd én is jól meghúzom. A vodka felett Cas arcát kémlelem, de hiába nézem, nem tudok rájönni, hogy mi jár a fejében. Pedig nagyon szeretném tudni. Ám ha van valaki, akinek nem szívesen matatnék a gondolatai között akkor az ő. És egyébként sem szokásom ilyesmit tenni. Ittam amennyi jól esik, majd visszatekertem a kupakot arra az üvegre. E közben a tekintetemet ha akartam volna se lettem volna képes levenni Casről. Mintha évek teltek volna el az óta hogy utoljára találkoztunk. Ugyanaz az arc, ugyanazok az igéző szemek, de valahogy mégis más lett. Több. Vagy a pia lett túl sok, nem tudom. Az egész annyira zavaros még, és álomszerű. Lehet, hogy nem is őt nézem, hanem egy fotelt. ~Őt meg ide képzelem? Ennyire azért nem vagyok elázva.~ - Meg akarlak érinteni. - nyögöm ki végül. Muszáj megtennem. Csak, hogy tudjam: nem alszom, hanem taj részeg vagyok. Ha hagyja, akkor az arcára teszem a kezem. Hüvelyk ujjam alatt felserceg a borosta ahogy végigsimítok rajta, én pedig beleborzongok, és kiver a víz. Gyanítom azért, mert még rajtam van a kabát, de ezt végül is észre sem veszem. Csak Castor arcát érzem a tenyerem alatt. Egyelőre nem létezik semmi más rajta kívül.
A szobás megjegyzésére csak felvonom kissé rosszallóan a szemöldökömet, ellenben a mosoly még ott bujkál a szám szélén. Bolond ez a lány, de bolond vagyok én is, tudom. Enélkül egyébként sem lehet ennyi évszázadot túlélni. Átfut az agyamon, hogy már megint sokat ittam, amiért ilyen filozofikus gondolataim vannak. A pirulására csak egy újabb atyai mosolyt kap. Na fene, hát nem akarom én itt zavarba hozni! Csak hízelgek, hogy ezzel is maradásra bírhassam, bár ahogy érzem, az én "aljas" kísérleteimre már nem lesz szükség. - A nemződ vagyok, mit vártál? Szeretem, ha örülsz. Válaszoltam viszonylag röviden. Aztán amikor érzem és látom, hogy eltűnődik, én is magamba fordulok kissé. Még mindig hihetetlen, hogy itt van. Annak ellenére, hogy délután megfogadtam, hogy csak megnézem, jól van-e, de nem hívom vissza, hát visszahívtam. És ez olyan nagy baj? Az alkohol mindig őszintévé tesz. Először. Aztán érzékennyé, később depresszióssá, míg végül a hamis illúzióinak minden kártyáját kijátszva szenderít mély, feledtető álomba. Ezért van úgy, hogy rengeteg minden kiesik az ember emlékezetéből, amikor másnaposan támasztja azt a rohadt wc-t, és nem tudja hova tenni a szemrehányásokat, vagy a beérkező üzeneteket a telefonján. De még a küldötteket se... Felsóhajtok, és visszatérek a jelenbe. Azt hiszem, hogy én most tartok az őszinteség és az érzékenység határán. Feltűnt, hogy végig Tara arcát néztem,mialatt elvonultam a gondolataim közé. Valahol a távolban hallom, ahogy hozzám intézi a szavait, s a keze már lassan közelített az arcom felé. Hagytam, nem húzódtam el. Tenyere rásimult kissé borostás arcomra, hüvelykujja pedig finoman simított végig rajta. Lehunytam a szemeimet,és kissé oldalra döntöttem a fejem, bele a tenyerébe. Hozzádörgölőztem, bele a kezébe, és nagyon halkan, szinte dorombolva felmorrantam. Jó volt, nagyon jólesett az érintése, ráadásul még az is önelégültté tett, hogy ő maga követelte is a fizikai kontaktust. A kezéhez nyúltam, majd kinyitottam a szemem. A szoba bútorai egy kissé mintha táncolni kezdtek volna, de ez biztosan csak pillanatnyi képzavar. Nem kellett volna becsuknom a szememet. - Várj egy kicsit... Kértem halkan, majd eleresztettem a kezét. Felálltam, kissé ingatagon, bár én stabilnak éreztem magam. Ha már ő is be volt nyesve, akkor valószínűleg neki se tűnt fel semmi különös a mozdulataimban. Ledobtam magamról az öltönyt, a nyakkendőmet is kioldottam nagy nehezen. De azt nem dobtam el, hanem átvetettem a nyakamon, a fehér ingem felső két gombját is kioldottam. Elcsámborogtam az ablakig és az egyiket kinyitottam. Kellett, hogy a hideg és tiszta levegő arcon csapjon, s kissé átjárja a meleg szobát. Ha tovább érzem magam szaunában, biztosan elhányom magam egy órán belül, az pedig nem lenne túl elegáns... Visszalépdeltem Tarához, de először nem érte, hanem az üvegért nyúltam. Letekertem a whiskyről a kupakot, majd jó négy-öt férfias kortyot benyeltem megint. Éreztem, ahogy fordul egyet a gyomromban, de hamar megnyugodott. Rá se tekertem a kupakot, franc fog vesződni ilyenekkel. Ha Tara hagyta, akkor felhúztam őt a kanapéról, hogy megálljon velem szemben. Lassan nyúltam a kabátja felé. - Szerintem jobb lesz, ha ezt leveszed. Tudom, hogy kinyitottam az ablakot, de hidd el, nem lesz rá szükséged. Ha csak nem lépett el, vagy vette át az irányítást, segítettem levenni a kabátját. Akárhogy is került le róla, miután lekerült, belenéztem a szemébe. Nem kérdeztem, vagy mondtam semmit. Azt éreztem, hogy lüktet a szívem, a Bestia odabent pedig már nagyon-nagyon be van sózva. Odanyúltam a nőstény nyakához, puhán értem a bőréhez, de határozottan húztam arrébb a ruháját, hogy a válla meztelen legyen. Szerintem tudta, hogy mit akarok. Ha nem, akkor még mindig volt lehetősége megállítani. Magamtól ugyan nem fogok visszavonulni, most már nem. Csak ha kéri. Szememben vöröses tűz villanása jelezte, hogy ketten vagyunk. Odahajoltam a nyakához, finoman és puhán szimatoltam a bőre illatát, s olykor meg-megkarcoltam a bőrét már agyarakká vált szemfogaimmal. Nem lett volna szükség erre, de akarta. Ha csak néhány napig is, de már én is azt akartam, hogy a jelemet viselje magán. Felmorogtam, s éreztem, hogy egy nagyon vékony nyálcsík cseppent Tara vállára. Még mindig vártuk a pillanatot, hogy megállítson. ~Ha most nem szólsz rám, akkor megteszem. Meg akarom tenni...~ Üzentem gondolatban követelőzően. Illetve ez már inkább az Atyafarkas üzenete volt, aki minden izmában megfeszülve várta, hogy megharapjam a nőstényt, és az energiáink a lehető legközelebbről egyesüljenek. A lehető legközelebbről egy ilyen kapcsolatban.
Cas nem utasította vissza, amitől nagyon megkönnyebbültem. Nem tudom hogyan reagáltam volna ha ellöki a kezemet. Nem vagyok az a kezdeményező típus. Mindig hagyom, hogy a másik lépjen előbb, és többnyire csak arra felelek... De Castorral más. Vele még a szokottnál is óvatosabb vagyok. Pláne most, hogy nem ismerem a határaimat, pedig nagyon szeretném tudni, hogy meddig mehetek el. Mert az a tüske még biztos ott van benne Chicago miatt, bennem pedig a félsz, hogy már sosem lesz olyan a kapcsolatunk, amilyen volt. Vissza akarom kapni, ez világos. Csak nem tudom hogyan kezdjem el. Vagy lehet, hogy ez az érintés már a kezdetet jelenti? Nah jó, túl részeg vagyok én már ehhez... A lényeg, hogy megtehettem. Ennyi éppen elég volt ahhoz hogy rájöjjek: ez a valóság. Nem álmodok, és nem drogoztam be amitől hallucinálnék. Tényleg itt vagyok a farkassal, érzem az illatát, a bőrét a kezem alatt, látom ahogy lehunyja a szemeit és arca belesimul a tenyerembe, majd hallom őt felmorogni, amibe bele is borzongok. De minden jó véget ér egyszer. Az alfa elvette a kezemet, majd felállt levetettem a zakóját, lazított a nyakkendőjén, és az ing felső két gombját is kioldotta, majd elment a helység másik végébe ablakot nyitni. Mire visszaért, a friss levegő is megcsapja a képem. Nagyot szívtam belőle. Szükségem is volt rá. Ugyan a fejem nem lett tisztább, de a vodkát sikerült meggyőzni arról, hogy jobb neki odabent a gyomromban. Nem követem Castor példáját, ha most lehúznék még egy kortyot, biztos lehánynám a fényesre polírozott cipőjét. Oda se nézek mikor issza. Ellenben mikor értem nyúl, erőt veszek én is magamon, hogy fel tudjak állni. Ekkor döbbenek csak rá, hogy nem is tudtam mikor ültem le. Lehet hogy ő többet ivott mint én, de sokkal részegebb vagyok nála. Így amikor felállok, meg kell kapaszkodnom a karjában, hogy ne huppanjak vissza. Bár esélyes, hogy nem csak az italtól szédülök, hanem attól ami eztán következik... Az alfa szemei tűzvörösben izzanak fel, s mikor félre tolja a blúzomat a nyakamról (ne kérdezd hogyan került le rólam a kabát), arrogáns ajkai alól kivillannak hosszúra nyúlt agyarai, aztán a nyakamhoz hajol és beleszagol a bőrömbe. Agyaraival finoman karcol, én pedig megint elszédülök. Tudtam, hogy fájni fog, és napokig égek majd a sebek, attól függően hogy milyen durván teszi majd meg. Amikor Todd beharapott, az brutális volt. Esküszöm, kimart egy darabot a torkomból, és kis híján felszakította az ütőeret is. Persze jól látható helyen tette, ahol nem rejthetem el a többiek elől kihez tartozom. Az akaratomon kívül. De ez most más. Ő Castor. Akarom, hogy olyan helyen tegye ami még az embereknek is feltűnik. Azt akarom, hogy amíg rajtam vannak azok a sebek, a vak is lássa: az övé vagyok! ~Én is akarom Cas. Tedd meg!~ Oldalt döntöm a fejem, és félresöpröm a hajamat, így kínáltam fel teljes egészében a nyakam. A farkas odabent izgatottan ficánkolt, várta hogy mikor jön már el a pillanat. Én pedig szaggatottan veszem a levegőt és Cas tarkójára csúsztatom a kezem. Ha ő nem teszi meg azonnal, hát én fogom magamra rántani. Lehunyt szemmel várakoztam, levegőt sem mertem venni. Egy rövid pillanatra még a levegő is megállt... aztán Castor agyarai a húsomba marnak, mire a torkomból harsány, állatias nyögés szakad fel.
//ehhhe. Hát ez a te írásod lábanyomába sem ér, de remélem még olvasható ^^" Szólj ha nagyon gáz...//
Tara gondolatai követelőzve hasítottak elmémbe, én pedig már csak egy nagy levegővételnyi időt vártam, és lecsaptam a nőstény vállára. Na nem úgy, mintha ki akarnám szaggatni a húsát... Határozott és gyors harapás volt, ahogy a fogaim a húsába, izmaiba vájtak utat maguknak. A vére fémesen édes íze elárasztotta a számat, kissé lazítottam a fogáson, aminek az lett az eredménye, hogy a vörös testnedv kifolyt a számból és a sebből, "összemocskolva" ezzel a számat, az ingemet és Tarát is. Mindeközben éreztem, ahogy keze a tarkómra vándorol, én pedig a felkarjaiba markoltam, közben pedig magamhoz húztam őt. Vadul lélegeztem ki-és be, ahogy sebet ejtettem rajta, és megízleltem a vérét ilyen rituális keretek között, az energiák felcsaptak. Láttam, éreztem minden farkasomat ebben az épületben, s tudtam azt is, hogy milyen meglepetéssel kapják fel a fejüket. Hiába volt csukva a szemem, a belső képek tiszták voltak, mintha csak itt lennének a szemem előtt... A végtagjaimban végigtódult saját erőm, Taráéval kiegészítve. Nem akartam, hogy vége legyen, de vissza kellett fognom, nehogy Liu, vagy a többi gyengébb alakot váltsanak. Elégedett hörgéssel vetettem hátra a fejem, elszakadva Tara vállától. Még nem tudtam a saját szörnyetegemet lecsitítani. Ott ült a farkastekintet a szemeimben, arcom megfeszült izmaiban és a vértől csöpögő agyaraimon. A seb szép volt, már amennyire egy seb szép lehetett. Nem roncsoltam szét semmit, pusztán mély vájatokat hagytam a húsban. Ahogy lihegésem fokozatosan elcsendesült, úgy csitult el a szörnyeteg is, és nagyjából fél perc múlva már tökéletes vérben úszó emberi alakomban eszméltem rá, hogy még mindig nem engedtem el Tarát. - Most már az enyém vagy. Megint. Mondtam mosolyogva, majd szép lassan teljesen eleresztettem a nőstény karjait. A vére és az alkohol teljesen megrészegített, többet már nem iszom, különben nem lesz semmi tartás bennem és kifordulok önmagamból. Azt pedig szerintem senki sem szeretné... Perverz arccal nyeltem meg a számat, megtisztítva ezzel egy adag vértől az ajkaimat. Halkan és elégedetten kuncogtam fel. - Mindjárt jövök. Ha nem cserélek felsőt, megvadulok a vértől. Vallottam be őszintén, aztán elindultam a háló felé. Úgy félúton jöttem rá, hogy az összes használható ruhám odaát van, Patrishánál. Kissé megbillenve fordultam hátra, és indultam kifelé a szobából. Kivágtam az ajtót, nem dühösen, pusztán hanyagul elszámítottam magam jelen állapotomban. A lendület is túl nagy volt, mert majdnem nekiestem a folyosó falának. De csak majdnem! Kimondottan ügyes vagyok, azt hiszem...
//Nos, akkor szerintem - ha mindenkinek oké - most lehetne valamikor kivonulni a folyosóra //
Castor a vállamba harapott. Ahogy agyarai egyre mélyebbre vájtak a húsomban, testemet úgy járta át a fehéren izzó, égető fájdalom is. Próbáltam mozdulatlan maradni, bár első ösztönös reakcióm máris az volt, hogy elhúzódjak, a farkasom mégis maradásra bírt. A dög ugyanis még izgatottabb lett. Ki akart törni, személyesen is köszönteni az alfát. Behódolni neki, meglapulva körbejárni őt. Persze megteheti... gondolatban. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy kordában tartsam, az hogy ő motoszkál bennem csak az ezüstösen felizzó szemeimen látszik, vagy azon, hogy kissé megnyúlnak az agyaraim. A fájdalom hamar csillapodik, aztán megérzem az alfa intenzív, elsöprő energiáit. Képzeletben látom ahogy végigáramlik az egész szállodán, és minden farkas felkapja a fejét mikor célt ér. Hát ennyi. Immár én is egy vagyok közölük, Castor pedig egy másodperccel sem harapott tovább a szükségesnél. - Igen, így van. - nem mosolyogtam vissza rá. Az élmény csontig hatolt bennem, és amúgy sem szeretem villantani az agyaraimat. Teljesen elengedett, majd a szobájába indul egy tiszta felsőért, de félúton megfordul és inkább kimegy, amit nem igazán tudok hová tenni. Sebaj, én addig a sebeimet látom el. Ő kiment, én meg a konyhába. Leszaggattam egy kisebb darab papírtörlőt, kissé megnedvesítettem a csap alatt, majd a sebek környékét tisztogattam a vértől. (Bár tanácsosabb lett volna megvárni míg eláll a vérzés.) Hangok kúsznak be a folyosóról. Mielőtt még észrevenném mit csinálok, vállamra szorítom az alkalmi kötést és közelebb megyek az ajtóhoz, hogy tisztán halljam mi folyik odakint. Castor hangját rögtön felismerem, ez nem is kérdés... Patrisháén viszont gondolkoznom kellett, és csak az illata erősített meg abban, hogy tényleg ő az. Az illatról, amit már Castoron is éreztem. Pár napja az irodában, és ma is. Fülem a pályán, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem arról van szó amire legelőször gondoltam... Kizárt. Az nem lehet.
Viharos gyorsasággal egy csomó érzelem hullámzik, vágtat, dübörög át rajtam, még jó, hogy erős a pajzsom, nem érezhető belőle túl sok. Arra, hogy akkor napokig részeg lesz, a szememet forgatom, és egy ingerült szusszanással válaszolok. Ez zsarolás. Ez aljas, érzelmi zsarolás. És valahol szánalmas. Kedvem lenne megrázni, hogy "de hát alfa vagy a kva életbe!", de nem teszem. Még jó, hogy Castor nem kaphat el semmilyen betegséget, mert nehezen kezelhető, hisztis beteg lenne belőle. Mi az, hogy ne tud addig várni? Részegen gyorsan megy az idő ám ... Bár ha ennyire részeg, hogy még egy inged sem tud levenni, akkor komoly nehézségei lesznek. Mozdulatlanul, csak néha néha pislogva várom végig a mutatványt. Ó, nem fázik? De jó! Már aggódtam. És most meg mi ez? Mit kéne éreznem? Dobog a szíve. Hevesen dobog. Felrobban? Én meg összetörtem, és szeretném összerakosgatni magamat romjaimból. De nem, én nem robbanhatok, nem törhetek, nekem a lényegem, hogy én türelmes vagyok és megfontolt. - Megbízol? Ez igazán megtisztelő. - a hangom inkább fáradt, mint ingerült. Ezt már mondta egy párszor, csak éppen én egészen másképpen érzékelem. - S nem tudsz várni, értem. Hát akkor beszéljük meg! Beséltálok a szobába, és ráhagyom, hogy hogyan jut be. Besétálok, és leülök az egyik fotelbe. - Szervusz, Tara! Látszólag nem veszek tudomást róla, hogy a konyharészben észleltem, amint feltehetően hallgatózik. Köszönök neki, kedvesen, még egy halvány mosoly is ott van az arcomon. Nem, vele nincsen semmi bajom. Még ...
Nem igazán tudtam hová rakni a hallottakat, pedig tök egyértelmű volt. Cas k*féli Patrishát. Ez világos, csak valószínűtlen. Oké, korábban is voltak női az alfának. Többségében szajhák, és ha még bele is gabalyodott valamibe az nem tarthatott tovább néhány napnál. Vagy mit tudom én! Sosem beszéltem vele ilyenekről, és nem is akartam. Valahogy mindig olyan természetes volt, hogy ő egymaga van. Hogy ez enyém.(?) Igen. Ő az enyém, én pedig az övé. Még el sem állt a vérzés a vállamon, de ő már gyakorlatilag térden csúszik odakint egy idegen nőstény előtt. Helyesbítek: számomra idegen. Már készültem arra, hogy kimegyek a szobából, és csak úgy társalgás szinten kérdőre vonom Castort, de ekkor meghallom a közeledő lépteket, és jobbnak látom visszaiszkolni a konyhába. Node várjunk csak! Miért érzem úgy, hogy én vagyok itt a felesleges harmadik?! Ez nem így van. Nem kell úgy tennem mintha nem lenne meg minden jogom ahhoz hogy itt legyek. Visszafordulok hát. Megállok a konyha ajtajában, karjaimat összefonom a mellkasom előtt, és várok. Patrisha felé csak biccentek. Nem szándékozom leplezni, hogy mennyire nem fűlik fogam ehhez a szituhoz. Megvárom míg az alfa becsukja az ajtót maga mögött, csak aztán nyitom ki a szám. - Elmagyaráznád, hogy mi a fene folyik itt? - igyekszem visszafogni magam. Mindent hallottam ami odakint történt, de még mindig reménykedek abban, hogy csupán egy nevetséges félreértésről van szó, amin később mindhárman jót fogunk röhögni.
Inkább nem mondok semmit a nyilvánvaló iróniára, mert elfeledteti velem, hogy akkor most tényleg be kell menni, és lezárni ezt az egész hülyeséget. Csak bólintok, és igazából észre se veszem, hogy Pat bemegy a szobámba. A véres inget a jobb markomba fogva én is betántorgok, majd egy laza mozdulattal bevágom az ajtót. Nagyot csattan, de megint nem volt szándékos... Csak most egy kissé nehéz fékeznem és kontrollálnom a mozdulataimat. Megálltam, és a látvány.... Nos, a látvány egy kissé durva volt. Durva volt felfogni, hogy Tara ott áll a konyhában, Patrisha a fotelemben ül, én pedig itt vagyok kettejük között. Pedig ezt akartam. Minden félreértést tisztázni. Igazából Patrisha félreértéseit, mert Tarának nem tartozom magyarázattal, hiszen ő nem a kedvesem. Egészen addig a pillanatig teljesen biztos vagyok ebben, amíg Tara nem kér elsőként számon. Ettől egy kissé elkerekednek a szemeim, de hamar túlteszem magam a dolgon. - Hogy érted ezt? Mondtam, hogy bekötötték a fejemet, azt is mondtam, hogy sz@r van a palacsintában. És most akkor azt hiszem eljött az ideje a takarításnak. Mondom Tarának, majd egy kicsit beljebb ballagok, az ingemet pedig ledobom a földre. Nincs kedvem leülni, egyáltalán nincs. Ki kéne találni, hogy akkor hogy is kezdjek ebbe az egészbe. - Trisha. Azt mondtad, hogy támogatod a döntésemet. Én így döntöttem, azt akarom, hogy Tara itt maradjon. És nem azért, mert mindenkire szükségünk van, hanem mert jó nekem. Most már ő is közénk tartozik, de ez részemről a kettőnk dolgain nem változtat. Se így, se úgy... Ez volt a nyitóbeszédem. A végén arra gondoltam, hogy sem a kapcsolatunkban nem lesz változás, sem pedig a falkában elfoglalt helyén. De azt meg nem akarom, hogy a múlt miatt rivalizáljanak egymással. Nekem mindketten nagyon fontosak, és azt akarom, hogy ezt fogadják el. Kifújom a levegőt, kisterpeszbe igyekszem állni és kara teszem a kezeimet. Hol az egyik, hol a másik nőstényre nézek, és az az érzésem, hogy ketten együtt sokkal veszélyesebbek rám nézve, mint az egész Őslakos falka együttvéve.
Tara érezhetően szintén nem tudja magát teljesen kontrollálni, amit - tekintve, hogy a konyhából, vagy felőle is áradt a piaszag - nem csodálok. Érdekes húrokat rezegtet a szóhasználatával, és a hangsúlyaival. Castor biztos ezt akarta? Biztos két tűz közé akart kerülni? De hát ő mindig is szerette a nehéz és veszélyes szituációkat. A hangokból, a hullámzó érzelmekből, és az ajtócsapkodásból már biztos az egész falka tudja, hogy balhé van a főnöknél. Szerintem most fülüket-farkukat behúzzák, és lapítanak, de holnap majd megindulnak a pletykák. Castor eléggé nyersen válaszol Tarának. Most már csak azt lenne jó tudni, hogy én a sz@r vagyok-e vagy a palacsinta? A szónoklat után úgy döntök, hogy talán inkább a palacsinta. Egy sz@ros palacsinta. Adok némi időt Tarának, hogy kiténferegjen a konyhából, ha akar. Ha nem mozdul, nekem így is jó. - Nagyszerű Castor, hiszen én is ezt mondtam, hogy Tarának itt van a helye a falkában. - felelem szinte már könnyedén. - Először azt sem értettem, hogy egyáltalán mért hagytad ott, de ugye ezt most már tudom. - egy pillantás Tara felé, már ha látom egyáltalán. - De látom, ezt már sikeresen tisztáztátok, és nem fog közétek állni a továbbiakban. Leitták magukat, kissé egymásba gabalyodtak, volt némi bizalmas harapdálás ... a vak is látja, hogy szent a béke. Még ... Eddig minden szép, és sima. Eddig. Eddig az, tényleg, de azért az a bizonyos dolog mégis ott van a palacsintában. - Akkor most már csak egyet árulj el nekem, kedvesem és alfám: mért is lenne nekem jobb, ha Tara meghalna? Ez az a kérdés, amit feltétlenül itt és most tisztázni szeretnék. Mért mondta, és hogyan gondolta. Mert ez nekem egy elég nagy termésnek tűnik. Ha egy kicsit is figyelt akkor Castor, s ha most képes és hajlandó visszaidézni azt a beszélgetést, akkor tudhatja, hogy én egész eddig átöleltem őt. Eddig a mondatig.
Annyira tudtam utálni, amikor ilyen. Amikor nekem fáj valami, akkor szemét vagyok, vagy üvöltök, vagy esetleg mindkettő. De amikor neki fáj, akkor olyan lágy és kellemes csevegő hangon képes reagálni, hogy már attól frusztrált leszek, hogy hallgatom. De nem baj, nem baj, én akartam ennek most a végére járni, úgyhogy emiatt nem fogok hisztériázni. - Nos,igen. Most már tudod, hogy miért hagytam ott, és szerinted teljesen jogos volt. Azt már nem tettem hozzá, hogy akkor barátnők is lehetnének, és kibeszélhetnének engem, vagy aljas női cselszövésekbe rángathatnának. A fenti okokból kifolyólag nem leszek túlságosan szemét én sem, ismételni meg nem akarom magamat. Sok dolgot mondtam ezzel kapcsolatban már Patrishának az irodámban, minden bizonnyal emlékszik. Amikor aztán az utolsó mondat elhagyja a száját... Az nem elég, hogy pont ez volt a baja, de az a körítés mellé... "kedvesem és alfám". Brr. Lehunytam a szemeimet, és a karba tett kezek most a csípőmre vándoroltak. Legalább is az egyik, mert a másikkal megdörzsöltem a homlokomat. Milyen kár, hogy amerikai konyhám van, hiszen így Tara is látott, hallott mindent. Ránéztem, nehogy már az legyen, hogy nem merek ránézni... Csak nem akartam, hogy fájjon neki. - Mert akkor nyilván megnyugodna a lelked, és még véletlenül sem hinnéd, hogy Tara veszélyezteti a posztodat, mint Béta és mint az Alfa kedvese... Persze, lehet, hogy megmondta, hogy nem féltékeny. De eszébe jutott! Megfordult a fejében az, hogy Bétává teszem Tarát. De ez még a kisebbik baj. Az is megfordult a fejében, hogy megérintem a saját véremet! Lehet, hogy Franciahonban ez így szokás, de bármennyire szeretem Tarát, sosem gondoltam rá szexuálisan. Soha. Érzelmileg meg mit vár? Az én vérem, nem másé. Én választottam, kiemeltem a tömegből, kapocs van köztünk és marad is, amíg meg nem halok. Ezen nem tud változtatni, kivéve, ha esetleg megölne.
Lehet, hogy tényleg említette már Cas korábban. De annyira hülye én se vagyok, hogy elfeledjek egy ilyen volumenű dolgot, mint egy barátnő. Nem, ha Castor mondta, akkor nem egyértelműen jelentette ki. Ennek fényében pedig rohadtul nem érdemlem meg ezt a hangnemet. Nem fűztem hát semmit Castor szavaihoz. Elvégre ő az alfa, akkor és ott tesz helyre amikor és ahogyan akar. Jogában áll. Ezt majd négyszem közt vitatom meg vele. Távol álljon tőlem, hogy alá akarjam ásni a tekintélyét. Patrisha viszont... hát ő rohadt biztosan ül abban a székben. Röpke pillantást vet rám mikor arról beszél, hogy tudja mi történt Castor és én köztem Chicagoban, amiért én végül ott maradtam. Na nem mintha elve meghívott vendég lettem volna. Minden beavatott csak az utazásról beszélt, de az én repjegyemet senki nem lobogtatta. El volt az már döntve, hogy ott maradok, és ha nagyon rossz májú akarok lenni, akkor megjegyzem, hogy rohadtul kapóra jött mindenkinek az, hogy én végül rátámadtam az alfára. Rendben, ez a pia volt... De Patrisha később mond egy nagyon érdekes dolgot is. Castorra nézett, de úgy éreztem, hogy a kérdés igazi címzettje én vagyok. És a válasz... Hát azt már nem állom meg szó nélkül... - Béta?! Ez komoly?! - szörnyülködve nézek az alfára. Elrugaszkodok a konyha "ajtajától" és egyenesen Castor elé lépek. Patrisháról tudomást se veszek. Szándékosan, ahogy ő maga se akart észrevenni mikor bejött ide. Részeg vagyok, de annyira nem hogy ne vegyek észre egy ilyen kedves gesztust.- Mióta ismered? Úgy három vagy négy hónapja?! - megrázom a fejem. Látom és hallom ami történik, de nem akarom elhinni. - Mi történt veled? Az oké, ha egy vadidegent viszel az ágyadba, de aztán megteszed a falka második emberének? Liu több bizalmat érdemel, de őt inkább megtaposod! Már csak egy hajszál választ el attól, hogy vegyem a kabátomat és csináljam amit mindig: felszívódjak. Ha tudtam volna amit most, nem jöttem volna el ma ide.
Castor roppant mód próbál meggyőzni engem, de a szobában most én vagyok a legkevésbé problémás, úgy vélem. Az, hogy most neki itt mentegetőznie és ígérgetni e kell, annak egyetlen oka van: sumákolt. Ha nem próbálja előlem rejtegetni a tényt, hogy Tara itt van, meg sem fordul a fejemben az, hogy esetleg lecserélne engem valamelyik posztomról. Akkor nem. Nekem nem, de úgy tűnik ezzel egyedül vagyok. Mert Tarának bizony igen. Ehhez nekem nincs hozzáfűznivalóm. Ha Castor úgy véli, hogy magyarázattal tartozik Tarénak, akkor majd magyarázkodik. Egyébként azzal, hogy Liu több bizalmat érdemelne, valamilyen szinten egyetértek. Bár sejtelmem nincs róla, hogy mi is történt aznap este. Halvány lila segédfogalmam sincsen, mert ha Liu valóban árulást követett el, akkor mért van még életben? Ha meg nem, akkor mégis mi volt ez? A kölyök nem beszél, legalábbis nekem nem. Konkrétumokról nem. Annyit ki tudtam deríteni, hogy azzal a fránya jelentkezéssel kezdődött, de ezt sem tőle tudom, csak visszafejtettem a napot, és rájöttem, hogy akkor éppen csak Castor volt a hotelben. Hogy aztán hogy kerültek a benzinkúthoz??? Na, mindegy, ez a kérdés most nem lényeges, a kölyök él, itt van, dolgozik, és remélem, hogy nem jön ki rosszul abból, hogy Tara belekeveri ebbe. Na de, lássuk, az apa-lánya csörtét, mi lesz belőle! Én most csak egy néző vagyok a lelátón.
Na most, akkor mi is van? Egész eddig Tarát próbáltam védeni a saját szakállamra(persze erről nem tud), most meg én vagyok a rossz? És ráadásul azért, mert párt választottam magamnak? Mi ez az egész? Köpni-nyelni nem tudtam. Nem arról volt itt szó, hogy Tara pótmamája lesz, neki ilyen szempontból semmi köze nincs hozzá. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, és miért viselkedik velem úgy a gyermekem, mint egy féltékeny barátnő. Patrisha meg nem szól egy szót se... - Hogy velem mi történt? - emelem fel a hangom kissé - Azt áruld el, hogy veled mi történt... Honnan veszed a bátorságot, hogy beleszólj a magánéletembe? Amikor én Patrishát majd' száz éve megismertem, te épp Európában csináltad a nem tudom hanyadik egyetemedet... Mi ez az egész, Tara? Néztem rá összevont szemmel, és azt vettem észre, hogy remegnek a kezeim. Nem nagyon, csak aprón, szinte észrevehetetlenül, én mégis úgy éreztem, mintha egy ismeretlen erő kimondottan nagy erővel rángatna engem. Levettem a tekintetem Taráról, és Patrisháét kerestem. Megint kellett egy kapaszkodó. Most mit csináljak? Adjak egy tockost a lánynak? Dehogy is... Soha-soha nem bántanám őt... - Liut meg aztán tényleg hagyd ki az egészből! Azt is elmesélte, hogy mennyire nem lehet vele mit kezdeni, és azt, hogy elárulta a saját Alfáját? Rám hívta az Őrzőket! Az egyetlen olyan közösséget, akik valójában le tudnák szaggatni a tökömet... Most már fújtattam egy kicsit. Nem elég ez az egész ügy a szobámban, még Liut is bele kell keverni. - Mi bajod van most valójában? Az jobb lenne, ha egy hímet kértem volna fel Bétának? Azt még megtehettem volna, de a kedvedért nem leszek b*zi. Az alkohol mellett sokkal könnyebben jöttek a szavak és a kérdések. Nem akartam megbántani őt, féltem attól, hogy most összepakol, és elviharzik, és ezt nem akartam. De nem értettem, nem tudtam mire vélni, hogy ennyire ráugrott a témára...
Hát persze, hogy ő sem hagyja szó nélkül. Gratulálok! Sikerült mocskosul félreértenie.... - Állj a tükör elé, és úgy ismételd el amit az előbb mondtál! - Féltékeny vagyok? Fene se tudja, lehet. Vagy csak váratlanul jött ez az egész, részeg vagyok, és esélyem sem volt felkészülni erre. De ha még hirtelen felindulásból is mondtam amit mondtam, nem kezdek magyarázkodni... És nem, én nem fogom visszaszívni amit mondtam, vagy más szemszögből feltüntetni, mert ez így tálalva már nem tetszik neki. Igazam van. Az meg mindig ronda és fájdalmas. Ezért emeli fel a hangját. Pont ahogy én. - Még mielőtt eltöröd a másik karját is közlöm, hogy semmit nem mondott nekem! Ismétlem: semmit! De nem is Liu volt itt a lényeg, igaz?! Csak terelsz arról amit mondtam, hogy ez inkább az én felelősségem legyen, vagy legalább annak tűnjön. Felszegem az állam, amire józanul nem vitt volna rá a lélek, de így pár lökettel a fejemben nagyon jó ötletnek tűnt. Hát nem volt az. Semmilyen értelemben. - A véred vagyok Castor! Neked elképzelésed nincs arról, hogy ez mit jelent? - visszaveszek a hangerőből. Egyrészt mert semmi értelme a részeges üvöltözésnek, másfelől meg: belefáradtam. Harmadrészt: a legutóbbit nem egy kívülálló előtt fogom ecsetelni, ha egyáltalán megteszem még valaha, mert jelenleg rohadtul úgy fest, hogy egy életre kisétálok innen. Pláne azok után amit a legvégén vág a fejemhez. - Ha ez a véleményed, akkor azt kell mondanom... - elhátrálok néhány lépést a kabátomért -... miden tiszteletem mellett, hogy... - vissza állok elé. Ha ezek után nem üt meg, akkor soha, és holnap mocskosul meg fogom bánni, ám az alkohol csak kimondatja velem.- ... cseszd meg Castor.
Kezdőlap
//
//
