Nagyon de nagyon remélem, hogy nem kell valami cirkuszi mutatványt előadnom, és bőven elég lesz, hogy homokosnak fognak nézni, azt még elviselem. Ez a masni... apuci ízlése valahol elveszett, a kanyarban pedig még megvolt, azt láttam. Az a szeretethullám, ami elönti, ez őrület, ezt érzem, és túl intenzív, aztán az is, ahogy kirobban az ajtó és belép az a tag, akire elméletileg várunk. Hm... most már biztosra veszem, hogy a családfő annak idején elfordulhatott, mert hogy cukorfalat meg ez az Alfa nem hasonlít egymásra, az tuti, vagy apucinál már csak fáradt gőz volt, és lehagyott úgy 20 cm-t. Már ami a magasságukat illeti. Ölelkeznek, ez nem zavar, olaszok, ott is ez a szokás, mint nálunk, a család az család, történjen akármi, és még el is viselném ezt az idillt, ha ez az Alfa nem kezdene el szaglászni, aztán méregetni. Egyáltalán nem úgy fest, mint aki túl boldog lenne attól, hogy itt ücsörög egy masnis tag, illetve most már áll, mert ülve fogadni valakit az felér egy parasztsággal. Szívesen nyúlnék a zsebembe, hogy cukorfalat kezébe nyomjak egy zsebkendőt, vagy letörölgessem a könnyeit, de ezt az ötletet inkább kihúzom a listáról és nem mozdulok. Élni akarok, nem azonnal végtagveszteséget szenvedni, ha lehet. Viszont az eddigi öröm átcsap valami másba, elsőként a haragot érzem, aztán valami hatalmas csalódottságot -természetesen akkor, ha Castor pajzsa nincs fent annyira, mert ha igen, akkor tárgytalan a dolog-, és csak remélni tudom, hogy nem én vagyok az, kiakadt pont most. A lendülő kézre felvonom a szemöldököm, de gyönyörű íve van annak, és mit nem adnék most azért, hogy egyszer apuci is érezze meg azt, amit nekem osztogat, de nem... átmegy nikkelbolhába, mint a sikátorban is tette, és elugrik az ütés elől. Pedig... kár érte, biztosan szépen szállt volna, mint valami győzelmi zászló, de sajnos be kell érnem azzal, hogy ez nem következik be. Azt eddig is tudtam, hogy apuci beteg, na de most már tisztán látom, hogy a kedves bátyja sem különb, vagyis szuper család ez, jó helyre kerültem, én sem vagyok teljesen 100-as. A legnagyobb meglepetés viszont akkor ér, amikor apuci belép elém. Erre még az állam is leesik. Meg akar védeni, ő, engem, ő, védeni. Cukorfalat élő pajzsként áll előttem, szipogni is elfelejtek, annyira meghat a dolog, ilyet még soha nem csinált, jó pár napja még az taglalta, hogy én csak eddig kellettem neki és tessék. Itt áll előttem mint valami Don Quijote, és nem engedi a közelembe az Alfát. Most komolyan meg tudnám ölelni, nehogy már kimaradjak ebből, elvégre az ott előttem a nagybátyus, vagy mi. A vitába nem szólok bele, latin vérnél ez teljesen megszokott dolog, a semmiből is hatalmas verekedés alakulhat ki, viszont olyan rohadt rendes gyerek vagyok, hogy még a vigyorgást is elnapolom. Megígértem apucinak, hogy egyszer megjavulok, és akkor ezt pont most kezdem el, mert a muszáj nagy úr, és van isten, mert végre valahára kiszedi azt a masnit a hajamból aztán a földre hajítja. Ha most átalakulok és felkapom, körbeügetek vele, majd odaviszem az Alfának, akkor túléljük? Nem hiszem, mert az a böhöm nagy állat farkas úgy bóklászik az enyém mellett, mint aki a következő pillanatban le akarja vadászni. Csodálatos kezdés. Nem volt elég nekem az a 300-as nőstény, neeeem, rögtön egy Alfa következik a sorban. Ez aztán a karrier. Kölyköt még nem láttam, idősebb farkast annál többet. Egyáltalán van kölyök errefelé, vagy ez valami új módi? Farkasom meg azt hiszem már nem az az ijedős típus, mint kellene lennie, úgy szemléli azt a másikat, mintha kötelező lenne, ráadásul még bevet egy csóvát is. Hülye az, mindig mondtam, a leglehetetlenebb helyzetekben képes örömet mutatni, mert neki így jó. Nekem is. Na de itt van a blöki elásva, mondtam én apucinak, hogy nem vagyok csapatjátékos, de nem hitte el. Végre visszaérünk ebbe a dermesztően hideg városba, és akkor lehet máris zúzunk Velencébe... megérte, tényleg. Rojtosra ültem a seggem a kocsiban és tessék, mehetek oda vissza, mert utazunk, de hogy előbb felkeresem Eve-t, az biztos, vagy darabokban, vagy sem, de oda jutok. Cukorfalatnál a végrendeletem, lehet, jobb ha azt is átadja már most, ennyi nekem is jár, nem? Amíg apuci beszél, azaz beszélt a lehetőségeimet vettem sorba: 1. Itt döglök meg. 2. Túlélem, de cafatokban leszek, és akkor még mindig beledögölhetek. 3. Túlélem, mert a kezdeti öröm, majd harag után a veszekedés-verekedés jön, és a nagy összeborulás. 4. Túlélem, egészen az ajtóig, vagy a város határáig, ott meg apuci végez velem. 5. Tényleg körbehurcolom azt a rohadt masnit a szobában, aztán odatuszkolom a nagybátyámnak, dobja csak a kukába. Nekem sem kell, de legalább mindent megtettem azért, hogy ne apucit basztassa. 6. Nem hurcolok semmit, szedek elő zsebkendőt és mindenkinek adok egyet. Ennyi, nincs több, és ha nekem kell tippelni, akkor nem tippelek, mert most már aztán édes mindegy, mi a fészkes fene jön. Az Alfa itthon van, apuci meg ellenállt, tehát megsértette a területén. Most vagy baromi erős a családi kötelékük, vagy baromi erős a családi kötelékük, vagy nem is kell gondolkodni, mert mire a végére érek, szabad mancsommal kereshetem a torkomat valamelyik sarokban.
Néha egészen elfeledem, hogy már egészen más időket élünk. Sokkal több időt töltöttem Benito társaságában a "kereskedő legidősebb fiaként", mint érfarkasként. Nem tudom, talán ez az, ami vezérel, amikor pofonra lendítem a karomat. Az, hogy emberévekben az a tíz év köztünk már önmagában okod ad arra, hogyha az öcsém rosszat tesz, akkor jogot formálhassak arra, hogy észhez térítsem. Az pedig már múlandó szeszély csak, hogy farkasként élünk, ám ezt a felállást még marhára nem sikerült megszoknom. - Ha nem szeretnélek, nem érdekelne, hogy hülyeséget csinálsz. Morgom vissza neki zsigerből, és jobb híján inkább az öltönynadrágomba süllyesztem a kezeimet. Figyelem, ahogy az idegen hímkölyök elé áll, és ha nem az öcsémről lenne szó, talán elnevetném magam azon, hogy még a gyerek arcát se képes kitakarni. - Ne "vétéeffezz" itt nekem Benito, beszélj rendesen, ha hozzám szólsz. Kötök bele atyáskodva, közben pedig le sem veszem a szemem az öcsémről. Ám amit ezek után közöl, az sokkal inkább kihoz a sodromból, mint a hanyag szóhasználat. Aha. Szóval nem tartozik a falkámba, nem tartozik alám, értem. De olyankor bezzeg igen, amikor találomra felzabál egy Őrzőt és utána nekem kell rendet rakni utána. Kösz. - Az eszed fratello, az eszed, az halt meg. - oké, eddig bírtam zsebre dugott kezekkel, előtör belőlem a mediterrán két-kézzel-kalimpálós énem - Elintézted, hogy cirka 300 év után, amikor újra együtt lehetnénk, itt kell hagynod, mert te úgy döntesz, hogy éhes vagy. Eltűnsz, és annyira nem bírsz a hiányommal, hogy beharapsz inkább egy kölyköt? Gratulálok, Benito. Ennyit az önfeledt családegyesítésről, nemde? A jobb kezemmel eltakarom az arcom, és gondterhelten sóhajtok fel. Ha végighallgattam az esetleges pörlekedését és vitatkozását, netalántán szemrehányását, még lehunyva tartom a szememet néhány másodpercig. Az kell még nekem, hogy ezt is totálisan elbarmoljuk... - Mi dispiace, csak kissé érzékenyen érintenek a kölykök azóta, hogy Bognár felcsinált egy embernőstényt. Mormogom magam elé. Sosem szerettem nyíltan elnézést kérni, de az öcsém más. A család más, és olyankor nekem is másnak kell(ene) lennem. - Van neve is? Bökök könnyed legyintéssel a már masnitól megfosztott unoka... Ah, te jó ég, szóval az unokaöcsém felé.
Érzem a gyereket, azt hiszem sikerült végre dőlőre jutnunk. Nem hülye, tudja mi a dörgés, mondjuk sok választása nincsen. Engem azonban meglep, ahogy „kiállok mellette,” mert azt gondoltam, hogy simán képes vagyok az éhes oroszlánok elé vetni. Tévedtem, még is csak a kölyköm és ha nem is ismerem be, de megszeretem megkedveltem. Az ő reakciója sem kerüli egy a figyelmem. Mily idilli... Ahogy ránézek, látom, tudom, hogy mi játszódhat le benne, és van pár millióm, hogy ezt meg is bánta. A kezéről csak erre tudok következtetni. Azért jobb lesz, ha nem vagyok hozzá közel, mert lehet hullámosan törnek rá az érzelmek s még a végén felmosó fej leszek, a gyerek meg a vödör. Hülyeséget? Én mindig azt csinálok, csak kinek mit jelent. Lehetne ezt boncolgatni, de most se időm, se türelmem nincs. Amúgy sem ezért vagyok itt. Neki kezdek a beszédnek és a végére sem érek, már is villámként csap belém a felismerés. – Tisztára, mintha Fater szólna hozzám. – Szúrom közben s a szemeimet is megforgatom. Hiába a vér nem válik vízzé. Annyi talán a különbség, hogy akkor még nem ismertem a WTF rövidítést. Ha abban a korban lennénk, akkor olyan maflást kaptam volna ezért az öregtől, hogy a csillagokat sem tudnám megszámolni. Bátyó pedig nagyon hasonlít apánkra. Azt hiszem kissé betaláltam nála, ezzel a falkás dologgal, de továbbra sem érzem, hogy én valóban ide tartoznék. A bátyám mellé biztosan, de ezek közé a paprika Jancsikhoz tuti nem. Figyelem, ahogy magyarázni kezd, a szavait súlyosan támasszák alá a mozdulatai. Megtalálta a lényeget, mert ez pontosan így volt. Minden igaz amit mond. Megzabáltam az őrzőt, majd elhagytam és mivel majdnem megőrültem a hiányába, csináltam egy kölyköt. Ez bűn? Oké, ne hagyjuk ki azt sem, hogy majd megölt az unalom. A szavakat Olaszul intézem hozzá, hogy a kölyök ne értse. Tényleg még meg sem kérdeztem tőle, hogy érti e a nyelvet. Mindegy. Spanyol, majd olvas a kézmozdulataimból, amit a tesóm felé intézek. – Ahogy mondod. Inkább haraptam egy kölyköt, de nem akartam megörülni. Jobb lett volna, ha fél őrülten, testrészek nélkül térek vissza úgy, hogy nem tudod mikor kelek ki magamból vagy kire támadok rá?... Hiányzott már neked valaki annyira, hogy a hangját hallod a fejedben? Akkor is így viselkedtél, megmondtad mit ne csináljak, de nem vagy ott, hogy fog a kezem és vezess a helyes irányba, hát a kezembe vettem. Ne vedd szemre hányasnak, inkább próbálj megérteni. Ha ott lettél volna, kikértem volna a tanácsod, de sok a volna. Hagyjuk inkább. Már megtörtént, semmisé nem tudom tenni. Nem a vérünk, de a részem, a farkasom fia. – Közelebb lépek hozzá a kezemet óvatosan csúsztatom a vállára és megszorítom. Szerencse, hogy nem vagyok kisebb, mert most bizony szereznem kéne egy sámlit. A farkasom is visszabújt a helyére, de továbbra is figyeli a kölykét és Carlo farkasát. - Nulla di male – csúszik ki a számon, de amit mond az megakaszt a további beszédben. Hogy mi? Kojak nyalóka felcsinált egy kaját? Ebből kimaradtam? Soha nem bírtam a tagot. Egyszer találkoztam vele még az elején, de nekem túl, hm, karót nyelt figura. A feje meg olyan mint egy golyó, amivel a bábukat szokták ledönteni. Egyszer eszembe jutott, hogy elkérem a fejét és kipróbálom mennyire csúszik jól a pályán, de inkább hagytam a tagot. Úgy sem venné a poént. Szegény bátyó, ez a falkaság, csak kikészíti. Mikor ilyennek látom, mindig eszembe jut, hogy mennyire „törékeny.” Mások az erős Alfát látják benne, ki megingathatatlan, de én azon kevesek közé tartozom, aki tudják/látják benne azt, amit mások nem. – Oh, mikből ki nem maradok. Részvétem testvér - Íratlan szabály a farkasok között, hogy embert, soha, semmilyen körülmények között, nem avatunk be, nemhogy még felcsináljuk. Az én értékrendszerembe ez öngyilkossági kísérlet ezért, azt gondolom a golyó már nem él. Amint a gyerek felé legyint ránézek. Én személy szerint meg is feledkeztem róla egy pillanatra annyira csendben van. Meglepően. Jól van na, nekem fura, mert be nem áll a szája vagy ha az csukva van, akkor gondoltba bombáz, de most, semmit. Azt hiszem ma megjutalmazom azzal, hogy nem verem szét, de ne szokjon hozzá. Vissza nézek a nagy tesóra és a fejemet ingatom meg. – Nincs, Tudod, hogy ha nálunk az apa lemond a névadás lehetőségéről, akkor kit illet ez a megtiszteltetés? Igen, bátyó, téged. Szeretném ha ezt a hagyományt megőriznénk... téged akarlak keresztapának. – Mosolyodom el. A kezemet pedig időközben levettem a válláról, hogy Bambino felé tudjak inteni. Lépjen már ide, hogy jobban megtudja nézni Carlo. ~ Üdvözölheted~ Küldöm neki gondoltba, mert most megkapja az engedélyt a beszédre, persze csak módjával. Nem kell lyukat beszélni az öreg hasába, de hát nem hülye gyerek tudja ő is. – Szeretném, ha tesztelnéd és megosztanád velem a véleményed. Kíváncsi vagyok, hogy életképes kölyöknek tartod e vagy sem. – Intézzen Hozzá a szavaimat, s ezen sok minden múlik. Nekem nincs viszonyítási alapom, mert szeretem kerülni a kölyköket. Azt szeretném, nem, akarom, hogy a bátyám elégedett legyen a munkámmal és vele is, hogy lássa nem egy mihaszna kölyökkel tértem vissza hozzá. Nem tudom mikor gondolja, ezt a tesztet, most vagy később valamikor. Nekem teljesen mindegy. Titkon azt szeretném, ha büszke lenne rám, igazából mindig is ezt szeretem volna, de mire „nagy” lettem, addigra kikerült az életemből. Most viszont itt a lehetőség számomra, hogy nőjek egy kicsit a szemébe. Igen, ez az egyik vágyam. Megfelelni a bátyónak, mint testvérnek.
Rohadt hülyén festünk, tudom én azt, kabaréba illő jelenet, ahogy apuci feszít előttem, és kb a vállamig ér, tehát olyan mindegy, hogy most beállt elém, vagy sem. Na jó, nem mindegy, mert akkor is megható, hogy megpróbál megvédeni a saját bátyjával szemben. Nem tartozik a falkába, nem tartozik alá... hát erre akkora felszabadult sóhaj hagyja el a számat, hogy az egész szobát betölti. A saját szabályaim szerint élek többnyire, meg aszerint, amit az alvilág diktál, de hogy még azt is megszokjam, hogy akkor van a falka, hát az bajosnak tűnik, de nem ismeretlen. A pofon végül tényleg nem csattan, na de hogy cukorfalat ismeri a WTF szlenget, az meglep. Halad a korral, csoda történt. A családi hasonlítás nem az én asztalom, hogy ki kit hasonlít az apjához, nekem olyan mindegy, de ha most valaki kitalálja, hogy én meg tökre olyan vagyok, mint a nagyanyjuk, lefosom a bokám. Még rajtam is vitáznak egy sort, hát tehetek én arról, hogy padavannal összefutottam a sikátorban és nem nyírt ki? Ez a fazon azt se tudja, milyen az öccse, komolyan mondom. Minden egyes nap azon vagyok, hogy túléljem az elmeroggyantságát, ő meg az enyémet, és akkor én vagyok a legfőbb probléma, mert ők családegyesítenek? Ne csináljuk már, a végén én leszek a háborús ok. Na de amikor kiderül, hogy az a Bognár, vagyis BB felcsinált egy embernőstényt, arra nekem is leesik az állam. Eve-ről beszélnek, tudom jól, az üzenetből is vágtam, hogy nincs egyedül, na de hogy pont Balázstól? Ez viccnek is rossz, de egy dologra jó. Ennyit arról, hogy Eve a múltam, mert ha ez a Balázs felcsinálta, és a jelek szerint ő is farkas, akkor az azt jelenti, hogy ő a jelenem és a jövőm is. Ha most kettesben lennénk, akkor vigyorogva mutatnák fityiszt az öregemnek, rohadtul nem törődve azzal, hogy utána szétszed. Ez óriási, és így már vágom a szilánkos törést is, és egyebeket, de nem szólalok meg, és nem kezdem el apucit szórakoztatni továbbra sem. Ami eddig tiszta sor a számomra az az, hogy azt leszámítva, hogy ők testvérek, egyáltalán nem tartozunk ide. Kár, mert mennyi balhét lehetne itt kreálni, ó te jó ég. Nevem? Nekem? Az nincs, elhagytam Velencében, mikor R-nek bemutatkoztam L-ként és megállapítottam, hogy a nekem a napszemüveg is jobban áll, mint neki. Ahogy a gitár is, no meg a farkam is, viszont azon kezdek el imádkozni, hogy nagybátyus valami normális nevet találjon ki, ha lehet. Apuci meg int, közelebb vágtathatok, ami a szoba nagysága miatt kimerül kb. két lépésben. Köszönhetek az Alfának, milyen jó már nekem, aztaaaa. ~Kösz, apuci, de lehet, hogy ezt úgy 10 perce kellett volna, amikor bejött, nem? Mindegy, még benne vagyok a 8 napban, addig még pótolhatok, hát nem? Hát de, tehát ha üdvözölhetem, akkor meg is teszem. Na de mit mondjak? Kezdjem el ölelgetni, csóváljak, vagy örömömben eresszek el valami izgalmi pisit? Mi itt a normális üdvözlés? Az valahogy kimaradt a felsorolásból, így rajtam múlik az egész, de jó nekem. -Mucho gusto de conocerle, tío, padrino, capo. Apucinak egy szava sem lehet, mindent felsoroltam, amit lehet, még kezet is nyújtok, bár ahogy az a batáris állat mászkál a bundásom mellett, lehet, a gazdája tőből letépi a karom. Na de ki mondta, hogy én nem kockáztatok? Rám aztán senki ne mondja, hogy nem adok az illemre... vagy mire. Igaz, lehet, jobb lett volna, ha olaszul pofázok, nem spanyolul, de már túl vagyok rajta, és ha lehet, nem ismételném meg. Az meg, hogy az őrült bundásom az engedélyre máris lelkesen odaüget, de azért óvatosan, és csóvál egy sort a nagybátyjának. Még jó, hogy nem kezdi el nyalogatni mindenhol, annyi esze van, de amennyit kapott velem együtt az utóbbi időben, hát marhára nem fossa össze magát amiatt, mert egy Alfát kell üdvözölnie. Megteszi zokszó nélkül, de azért megpróbálom visszanyomni gyorsan, mielőtt nagybátyám kiakad. A tesztelést hallva semmi változás nincs a képemen, ezt mondta cukorfalat, tehát nem ér váratlanul. Felőlem most is megállapíthatják, hogy mi van, bár nekem aztán fogalmam sincs, itt mi számít életképesnek, de ha az, hogy megint beeresztenek ide egy 300+ -os dögöt, akkor nekem reszeltek is, ez fix.
Nem akarok ezzel az egésszel foglalkozni. Tudom, hogy elhamarkodtam, tudom, hogy túlreagált és még ráadásul bocsánatot is kértem, szóval inkább csak magamban puffogva nyelem le a szemrehányását, hogy apánkra emlékeztetem. Na meg persze azt, hogy végső soron én vagyok a hibás azért is, mert beharapta ezt itt. Ó, ha tudná, hogy mennyi érvágás ért engem az utóbbi időben! Ha tudná, hogy a kölyköm megőrült és hogy fogalma sincs már arról, hogy ki vagyok... Hogy teljesen és visszavonhatatlanul eltűnt az életemből... Igen, ő hiányzott és hiányzik annyira, hogy a hangját halljam a fejemben. De hallom alkalmanként Todd hangját is, és figyelem, hogy a farkasaim micsoda hülyeségeket csinálnak napról napra. Ráadásul Benito is elment, és nem azért nem kerestem, mert nem hiányzik, hanem azért, mert tudom, hogy csak jobban fájt volna minden alkalommal, amikor el kellett volna búcsúznunk a telefonban. Ha hozzá utazom haza, akkor újra el kellett volna válnunk, és én nem fogom szánt szándékkal újra feltépni az amúgy is gennyes sebeimet. Nulla di male. Szusszanok egyet nyugodtan. A Bognáros megjegyzésére csak legyintek. Túl vagyunk a dolgon, legalább is a nagyobb részén, és most ezzel a helyzettel kell kezdenem valamit. Ebbe nem vonhatok bele falkaügyeket. Az persze feltűnik, hogy a Nipote elég... erőteljesen reagál a terhességre, és gyanítom, hogy nem azért, amiért mi, 220 feletti farkasok. Ezt a mozzanatot megjegyzem, elraktározom. Jó lesz még későbbre. - A régi hagyományokkal akarsz lekenyerezni, Benito? - kérdezem már-már kissé mosolyogva az öcsémet - Hadd nézzelek. Még azt megvárom, hogy köszöntsön, illendően és teljes tisztelettel. Egy pillanatra az öcsémre nézek, és mintha bólintanék, de ezt csak akkor láthatja, ha nagyon odafigyel. Mindeközben a farkasom érdeklődve figyeli a kölyköt, elfogadja az üdvözlő közeledését, de készen áll arra, hogyha túl sok lenne, akkor egy-egy mancslendítéssel arrébb pofozza a kicsit, ámbár szerencsére erre nem kerül sor. Közben laza lépekkel kezdem el körbejárni a férfit. - Viselkedni legalább tud. Csodálom, hogy egyáltalán téged túlélt. Úgy beszélek, hogy közben az embert és a farkast is egyaránt mustrálom, akár egy jó lovat valamiféle vásáron, mintha ott se volna. Mert nincs is a szememben. Illetve egy hangyányit, és azt is pusztán azért, mert ha akarom, ha nem, már a családom tagja. Legalább is egyelőre. - Niccolò... Ez lesz a neved. A de Lucát még ki kell érdemelned. Ellépek tőle is és az öcsémtől is, és megcélzom az italos szekrényt, és négy poharat készítek elő, ebből háromba pedig whiskyt töltök. Közben pedig a választott nevet rágom meg magamban. Azt jelenti, hogy "győztes ember", és valljuk be, ha már valaki túléli Benitót, az csak győztes lehet. És úgy tűnik, egyelőre engem is. - Az előbb, amikor a teherbe esést emlegettem, úgy éreztem, hogy hatással volt rád, amit hallasz. Miért? Bár a kérdést a kölyöknek teszem fel, a tekintetem az öcsémre is ráirányítom, hiszen mindkettejüktől szívesen várok valamiféle választ. Ezek után a kezembe fogom az egyik poharat, jelezve a másik kettőnek is, hogy szabad a vásár.
Tisztán érzem, ahogy a gyerek energiája megváltozik amint szóba kerül a golyó. Kérdőn meg is emelkedik a szemöldököm egy pillanatra. Honnan ismerheti a Magyart? Azt mondta, hogy innen jött Velencébe, de beavatott tuti nem volt. Talán üzleteltek egyszer? Kitudja, egyik múltja sem ismerem és nem is akarom. Majd rákérdezek. Mivel legyint, így nem firtatom a dolgot. – Ha hagyod magad, akkor igen. – A mi időnkben ez nagy tiszteletnek számított és azt gondolom még most is az. Új nevet kap az új életéhez. Persze csak rajta múlik mennyit fog taposni farkasként ezen a bolygón, de tudom, hogy élni akar. Ezt már többször is bizonyította. Azt gondolom nem lesz gond a kölykömmel vagy ha még is, akkor majd elintézem. ~ Mondtam már neked, mindent a maga idejében. ~ Figyelem, ahogy bemutatkozik és azt is, ahogy körbe lesz járva. Valóban szépen köszönti, bár a szavait nem értem. Soha nem tanultam spanyolul, talán ideje lenne elkezdeni. Carlo szavaira felnevetek. – Azt én is bátyó – Nem titok, hogy nem vagyok valami humánus és az eszközeim sem azok. Aki engem túl él ennyi időn keresztül, az legalább annyira beteg mint jómagam. A gyerek legalább is mindenképp. Elmosolyodom szélesen mint kimondja a nevet. Nem a jelentése miatt, mert azt találónak gondolom. Azon mosolygom, ami rögtön beugrott. Piccolo. A hangszer. Kicsi, de ez nem jelenti azt, hogy ha nem játszanak rajta szépen, akkor elveszne a tömegbe. Zenész vagyok, az lenne a meglepő, ha másra asszociálnék. Közelebb lépek a poharakhoz és feltűnik, hogy egyel több van, mint ahányan a szobába vagyunk. Gondolom Tara fog érkezni. Nem sok kedvem van ahhoz a nőstényhez, mert továbbra sem szívlelem, de Carlo kölyke, így bármennyire is savanyú a szőlő, megeszem. Egyébként pedig egészen jól elszórakoztatott mindig is. Tetszik a vehemenciája. – Hogy van? – Kérdezek rá, mert én ott tartok, hogy nincsenek szerelmi kapcsolatba, de lehet azóta már sikerült nekik helyre hoznia dolgokat. Emlékszem mennyire megviselte a testvért a dolog. Ez egy nagyon jó kérdés. Engem is érdekel, s mivel én nem tudok semmit, kérdőn lesek a kölyökre. Ebből Carlo is tudhatja, hogy egy csónakba evezünk. Halljuk, halljuk.
Az, hogy a bandában mik voltak a szokások, az egy dolog, na de ez egy falka lesz, ahova apuci berángatott, és hiába hasonló a szerkezeti felépítés, a rák tudja, itt ki hogyan viselkedik. Oké, természetfilmet láttam, vagyis ha van farkas Alfa, akkor lesz egy nősténye is valamerre, de ugye azt nem követelik meg, hogy én emiatt nem kefélhetek? Remélni merem, mert én nem vagyok sem eunuch, sem impotens, sem más, hogy kihagyjam a világ legnagyobb élvezetét az életemből. Bár, ha Balázs tulajdonképpen felcsinálta Eve-t, akkor az azt jelenti, hogy ez nem lehet probléma, maximum a faji különbségek. Vagy de, és az Alfa azért ingerült, más nem lehet a tarsolyban. Míg ezen agyalok, apuci eldönti, hogy új nevem legyen. Most miért? Az L miért nem volt jó? Könnyű leírni, és kevesebb vágással örökíthetem meg, mint a Z-t, de legyen, nem ezen fogok kiakadni. Magamban már valami idióta mondókát szavalok, amikor végre eldöntetik, köszönhetek, mennyire jó nekem, komolyan, most megmutathatom, nem vagyok néma, és tudok ilyet is. Ez előny? ~Aha, értem ám, ez cseles. Előbb kuss, aztán köszönés. Bezzeg ha ezt emberként tenném, akkor egyből bunkó lennék. Ügetés nélkül lépek kettőt, máris ott vagyok, és megejtem a köszöntést is, és cukorfalat örülhet, nem tettem mellé semmiféle más, egyéb megjegyzést. Pedig ott volt, hogy apuci nagy arc, bár kissé őrült, de ez családban marad... de ott is marad. A kezemet visszahúzom, mégis mit gondoltam? Majd kezet fog velem, mi? Eljátszom a gondolattal, hogy akkor megrázom a sajátomat, és mintha mi sem történt volna, zsebre vágom, de ezt is megtartom a gondolati síkon, és nem kivitelezem. Ha eddig életben maradtam, akkor ha lehet, nem hibáznék. Na de ami utána jön... mint valami húsárut a hentes pultban, úgy néznek körbe. Jó a seggem, kő kóla? Nem, nem teszek semmit, de remélem, hogy a fogsorom kimarad a vizsgálatból, ahogy a fenékbe csapás is. Már csak egy ártábla hiányzik a nyakamból, más nem. Farkasom kíváncsi módon lesi a nagy dögöt, érdeklődő típus, mindent megfigyel rajta, amit csak lehet. Nem tolakodó, de nem is az a szívbajos, aki behúzza fülét-farkát, mert körbejárják. Úgy forgolódik, hogy mindig lássa a másikat, ha lehet, és a végén minek fogja fel az egészet? Poénnak, és végül a saját farkát kezdi kergetni a szoba kellős közepén. Úgy van, most már biztos, hogy komoly farkasnak tűnik, ez nem is kérdés. Akkor pedig elhangzik egy mondat, amire már én is öregemre pillantok. Csodát hajtottam végre, hogy apucit túléltem? Zseniális, akkor szentté leszek avatva, vagy ez azt jelenti, hogy cukorfalat betegebb, mint a bátyja? Annyira nem zavar, apuci tapasztalta, én is enyhén defektes vagyok, tehát tökéletesen kiegészítjük egymást... nevet kapok, ez olyan érzés, mintha fényt kapnék, de sebaj, na de a név... Niccoló... hát erről nekem a piccoló ugrik be, és ezen majdnem felröhögök. Innen már csak egy ugrás a Pinokkió, és akkor máris Giuseppézhetem a fatert. Mindjárt jöhet a pohárköszöntő, nagyon remélem, nem kell semmi értelemeset mondani, de megint mi merül fel? A terhesség. Fene... kihagytam a számításból, hogy ha én érzem már úgy ahogy az érzelmeket, akkor ezt rajtam kívül más is érzi, ráadásul most már ketten is. Igen, hatással volt rám, naná, de hogy miért? Na most legyek okos... de jó. ráadásul már ketten néznek, akkor én most zavarba jövök, jó? -Ismerem Bognárt és az embernőstényt is. Ezt mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja, én nem hazudtam, az tisztán érezhető. Az más kérdés, hogy Eve nevét akkor sem bököm ki, ha nagyon muszáj. Eli... ezt használja most, és ha olyan szituáció adódik, akkor én is így szólítom. A pohárért csak akkor indulok el, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a negyedik akárki az nem toppan be, illetve nem az Alfa akarja a dupla vagy semmit játszani.
Mondanám, hogy kissé több férfiasságot várok el a farkát kergető, fiatal hímtől, de azt hiszem, hogy Norina közelsége a mindennapokban megtaníttatta velem, hogy vannak ennél ezerszer durvább dolgok is, amik miatt verhetem a fejem a falba. Szóval ezt sem veszem fel, mint ahogy a korábban felém nyújtott kezet sem, hiszen számomra közel sem érdekes most, hogy ilyen szempontból miket művel. Ha megpróbálok optimistaként tekinteni az előttem álló családtagra, akkor első körben ki kellene emelnem, hogy alapjáraton az egész fizimiskája alapján farkasnak való. Nem úgy, mint a törékeny, tizenéves tinilányok, vagy szép szüzek, akik véletlenül vagy egy kósza szerelemből lettek a fajtánk tagjai. Talán azért, mert spanyol,ő is hozzánk hasonlóan mediterrán "barbár", s bár valamelyest messze esünk egymástól, volt kapcsolat a népeink között, és jellemünkben sem térünk el túlságosan. A hosszú haját azért nem piszkálom, mert valamelyest ez is a régi időkre emlékeztet, amikor a férfiaknál ez természetes volt, és nem nézték élből melegnek a viselőjét. A farkasával egyelőre nem tudok mit kezdeni. Az én Bestiám egy percre sem áll meg, mégis végtelen nyugalommal és magabiztossággal kémleli a kicsit, fel-felfedezve az esetlegesen benne rejlő potenciált. Tesztelnem kell, erre hamarosan úgy is sor fog kerülni, de abban biztos vagyok, hogy Benito, aki hajdanán csak arról álmodott, hogy katonatiszt legyen, már elég feszített kiképzésben részesítette. Ő nem tűr gyengeséget, s nekem valahogy más aspektusból kell megerősítenem, hogy jól döntött. Valami olyanból, ami túlmutat azon, hogy átváltozik és leterít nekem egy csordányi medvét. Nem érdekel különösebben, hogy kinek mi jut eszébe a választott névről. Megkapta, ahogyan hajdanán én is megkaptam a sajátomat, és idővel elértem, hogy megváltozzon. Nomen est omen, szokták mondani, és ha adott esetben teljesen más dolgokra asszociálnak róla, nem érdekel. Majd megharcol a nevéért. - Meghalt. Nyelek nagyot az öcsém kérdésére, mert egyből tudom, hogy kire gondol. A pajzsom úgy vágódik be, mintha orkán csapná oda. Semmi szükség nincs arra, hogy Nipote bármit is érzékeljen abból a mardosó érzelemhullámból, ami hirtelen átjár. Majd ha ketten leszünk, elmondom neki, addig még sok dolognak kell történnie. Nagyon remélem, hogy veszi a lapot és a mai este folyamán nem fog még egyszer ebbe a témába tenyerelni. Figyelem a kölyköt, amikor felel. De jól felel, számomra tetsző módon. Csak elmosolyodom, mint aki nagyon sötét terveket szövöget a fejében, bólintok, aztán kiiszom a poharam. - Miss Graham biztosan örülni fog, hogy biztonságban hazaérkeztél. Ennél szemétládábban már nem is lehetett volna hangsúlyozni, de komolyan... A telefonomért nyúlok, és miközben a nyomógombokkal foglalatoskodom, odaszólok a famíliának, hogy nyugodtan üljenek le. A telefonban az iránt érdeklődöm, hogy a séfünk dolgozik-e éppen, és ha igen, akkor legyenek kedvesek felküldeni őt személyesen a lakosztályomba. Ezek után Dantét hívom, hogyha esetleg probléma adódna, nyugodtan eresszék át a vendégemet. Örülök, hogy korábban felhúztam a pajzsom, mert ideges izgatottság lesz rajtam úrrá hirtelen. Megrázom a fejem, és Benito mellé ülök. - Azt akarom, hogy találkozz vele... - szólok oda a Kölyöknek, miközben újratöltöm a poharakat - Beszéljétek meg a dolgaitokat, rendezzetek le mindent. Nehéz időkön ment keresztül, biztosan szüksége van valakire, akire tényleg számíthat. Adom elő szokatlanul kedvesen és megértően, de nem esek túlzásba, mert az hiteltelen volna. A 352 évem emberi tapasztalatait latba vetve figyelem a reakcióit a mondandómra. A világért sem tenném hozzá, hogy ki lettek törölve az emlékei és hogy már semmit nem tud rólunk - tudnia kell, hiszen gyereket várt egy vérfarkastól. Ja, és a sajátos abortuszt sem említem meg, melynek jelenlegi specialistája Dr Corvin. - Mivel nem hagyhatod el egy darabig a hotelt, arra kérlek, hogy itt találkozz vele a Holiday-ben. Vagy esetleg az Orfeumban, ott is lesz felügyeleted. Micsoda felelősségteljes nagybácsi, mi? A lófaszt. Ennél azért dörzsöltebb a vén fejem, ráadásul talán már el is kezdtem azt a bizonyos tesztelést. - Benito... - szólalok meg, miután túljutottunk a kölyök dolgain - Szeretnék neked bemutatni valakit. És nagyon szeretném, ha... rendesen viselkednél, és nem okoznál csalódást. Fogok rá az öcsém vállára, és hangtalanul sóhajtok. Nem tudom, mennyi idő, míg ideér, de gondolom, kicsit azért rendbe fogja tenni magát, és nem izzadtan-kajaszagúan fog feljönni, mert akkor nem lesz annyira elegáns ez a családegyesítés, mint azt gondoltam.
Carlo, Benito, Niccoló, Ria, Meglepi Avagy a de Luca család
*Kissé fáradtan ugyan, de nevetve törlöm meg a szemem a kézfejemmel, hisz a kezem az lisztes. Szeretek dolgozni még mindig, pláne, ha a farkast még szórakoztatják is, s ráadásul úgy, hogy mégis tiszteletben tartják. Hónapok óta itt vagyok s dolgozom, valamelyest kiismerték azt, hogy mit szabad és mit nem. S még csak fel sem emeltem a hangom egyszer sem. Azonban a nagy nevetés közben a pultos jön be, hogy Castor de Luca hívat. Személyesen engem. Nevetésem egy röpke pillanat alatt hal el és testtartásom kissé megmerevedik, miközben bólintok. Nem szólok, csak hátra fordulok és kiadva az utasításokat melyek kérésnek hatnak hagyom el a helyet. Nem hátul, egyenesen az éttermi részen megyek keresztül, hisz várnak rám. - Akadt egy kis... dolgom. Tíz perc múlva gyere fel az elsőre. * Kérem meg kedvesen s ha bólint vagy esetleg egy újabb csípős megjegyzés közben bólint, már ott sem vagyok. Ha nem vár, nos, akkor is megyek. A bátyám látni akar...
Negyed óra múlva már a lépcsőn haladunk felfelé. Bennem pedig néma izgatotság kél életre s ez a tekintetemből ki is olvasható még annak is aki nem ismer. De volt valami fontosabb. ~ Nézd... tudom, hogy a hátad közepére sem kívánod. De nekem fontos, s szeretném, ha normálisan viselkednél. Tudom, hogy képes vagy rá sőt, de amilyen bájos vagy mostanában így erőltesd meg magad. Ne kelljen szégyenkeznem miattad...Kérlek. ~ Hangom lágy, s bár már nem vagyok mai darab még mindig kislányos. Van, amin az évek sem változtatnak. A terület ajtajában azonban összehúzom zöld ruhám felett lévő fekete felsőm. Azonban érezhették a jelenlétem, hisz az ajtó kinyílt s Dante nézett velem szemben. Ajkaimon egy kedves mosollyal üdvözöltem a hímet majd a "kísérőm" felé fordulva vettem ki a nyakamból az olasz, fekete sálat s nyújtottam felé.* - Nem vagyok szentimentális... még mielőtt megjegyzed. De erre szükséged lesz. * Nem voltam olyan ostoba, hogy csak úgy beengedik majd. Tisztában voltam vele, hogy ha Carlo megadja az engedélyt, akkor sem jöhet csak úgy be. Aztán kitudja... Elmondták, hogy merre menjek s az ajtó előtt kissé megtorpanva szusszantam egyet némán, mielőtt bekopogtam volna. Pajzsom, csak mint mindig, most is félig fent volt. De csak annyira, hogy a korom és a vérvonalam legyen rejtve, ezen kívül semmit sem takargattam. Éreztem, hogy nem egyedül van bent, így kopogásom kissé bizonytalan volt. Természetesen rendbe szedtem magam, addig is lehűtöttem a túlburjánzó lelkesedésem. Kevés sikerrel ugyan, de legalább csökkent valamennyit. Szívem hevesen kalapált a mellkasomban, míg az engedélyre vártam. Amit ha megkaptam, már nyitottam is be és határozatlan kopogásom ellenére mégis határozottan léptem be. Legalábbis annak szántam, s tekintetem bátyámon akadt meg először majd a társaságán. Az ismeretlen kis farkas nem zavart, azonban a másik... hirtelen még köszönni is elfelejtettem, annyira lefagytam. Benito... - Ciao a tutti... Fratellone... - hajtottam meg a fejem bátyám felé, majd az "ismeretlen" farkas felé. - Fratellino? * Ám köszöntése, már inkább kérdés volt mintsem megszólítás. Gyermeteg hangomba bizonytalanság vegyült, íriszeimben pedig remény melyet bárki észrevehetett hisz fő hajtásom csak pillanatnyi volt. A tiszteletem jele. Tiszteltem a testvéreim, a saját vérem. Zavaromban azonban észre sem vettem, hogy Olaszul szóltam s még most is csak a kérdésemre a választ vártam. Némi megerősítést, még mielőtt csalódásom nyomná el az örömöm, boldogságom. Ám neveltetésem sem hagytam azért a konyhában, így én ugyan nem léptem a fiatal farkashoz, de a kezem nyújtottam felé, hogy bemutatkozzak. * - Vittoria... de Luca. * Persze csak akkor, ha már nem tette meg Carlo helyettem. Ha igen, akkor nem szóltam, pusztán kezem nyújtottam. Nem osztottak lapot vagy mi. Iriszeim azonban a két testvérem - legalábbis nagyon reméltem, hogy Benito az s nem csak képzelődöm vagy tényleg egy "sarjra" bukkantam - között ingázott. Nem, nem feledkeztem meg a kísérőmről. Azonban előbb ezt szerettem volna tudni.*
Beszélgessünk Vittoriával, mert Vittoriával beszélgetni olyan csoda jó és mert évekkel ezelőtt is sokra mentünk szavakkal... És mégis itt vagyok, hogy beszélgessek Vittoriával. Én. Egy hegyi. Szál magamban a hotelben. Ha valaki azt meri mondani, hogy rossz kölyke vagyok a Teremtőmnek annak igaza van kivágom a nyelvét, ha farkas az illető, ezüsttel. Zsebre tett kézzel vártam, a falnak dőlve, s mikor megjelent, csak felvontam a szemöldököm arra, hogy hova menjek. - Minek? - kérdeztem kissé talán nyersen, ettől függetlenül mozdultam, hogy menjek. Az elmúlt hetekben rengeteget gondolkodtam rajta, magamon, kettőnkről, és még mindig haragszom, még mindig szívesen sanyargatom, ugyanakkor azt se tagadhatom, hogy jó a közelében lenni, mert így könnyebb sanyargatni.
~ Én mindig normálisan viselkedek ~ feleltem az intésre kissé morgósan. Nem vagyok már kölyök, hülye meg végképp nem, hogy itt oktatgatni kelljen. Anno kellett volna, nem történt meg, de azért csak eljutott idáig. Lehet tovább nem fogok, de annyi baj legyen, ha kinyiffanok, Riának fájni fog. Tényleg dög vagyok, majd csináltatok egy vizsgálatot, hogy a szívem azért megvan-e még. A szégyenkezésre felhorkantam. ~ Kérlek, minek nézel? Kismillióképpen tudok neked kellemetlenséget okozni úgy, hogy azzal magamból ne csináljak hülyét. Nem vagyok ostoba. Ezt akár egyfajta ígéretnek is vehette, s ehhez mértem maradtam a fapofánál, valamint a felhúzott pajzsnál, amin csak egy rést hagytam, azt is azért, hogy ha gondolatban akarunk kommunikálni, akkor menjen. Úgy mentem mellette, fél lépéssel lemaradva, mint valami nyavalyás testőr, vagy hátvéd, még a képem is olyan semmilyen volt. Tudtam, hogy erősebb nálam, hogy őt hívatták, hogy vendég vagyok, ráadásul a másik falka területén, nem hatott meg különösebben, de nem itt terveke megpusztulni, bocsánat, akinek ezzel csalódást okozok. A sálra pillantottam, majd egy beletörődő sóhajjal vettem át és tekertem bal csuklómra. Bal oldalon van a szív - nem egészen, de hagyjuk a boncolást most -, ott a hűség is. Hát na, eladni tudni kell magunkat. Megálltam a Szemöldökkirály előtt, teljesen érdektelen ábrázattal és vártam. A farkasom a pajzsom mögött grasszált, érdekelte azért az új környezet, én viszont nem engedélyeztem neki túrát, még a végén túl sokat tudnak meg rólunk. Nem mintha nem ez várt volna ránk, ennek azonban nem kívántam elébe menni. nem számoltam, hány percig várattam, csak mentem, mikor Szemöldökkirály azt mondta, hogy szabad a pálya, s milyen rendes, még el is kísért, egyem a szívét! Persze tudtam, hogy nem szívjóságból tette, úgy sasolt, mintha életében nem látott volna emberi alakban vérfarkast. Ha így volt, istenemre mondom, kap egy tükröt a születésnapjára, vagy inkább karácsonyra. Nem érdekel mások szülinapja. Kinyitotta előttem az ajtót! Jaj, édes kis Teremtőm - Ria -, mentem magam alá rosálok a gyönyörűségtől! Fapofa még mindig. A kíséretet pedig összesen egy biccentéssel köszöntem meg, aztán beléptem az oroszlán a Fő De Luca barlangjába. Tényleg olyan szag volt itt amúgy, mint egy Simba-barlangban, néha szellőztethetne. - Buonasera - köszöntem kurtán egy kis biccentéssel kísérve, majd Vittoriától két lépésnyire álltam meg, se túl közel, se túl messze és foghúzva ugyan, de lejjebb engedtem a pajzsom. Szemügyre vettem a két fivért, aztán a kölyköt - juuuuuj, kicsi farkas, de cukiiiii... bah! -, s miután úgy döntöttem, hogy nekem ez a nagy családos életkép elég is volt, a helyiség berendezését nézegettem. Riának egy szava nem lehetett, tök jól viselkedtem, az energiáimat is közszemlére tettem úgy-ahogy, azt is mutattam az elhelyezkedésemmel, hogy hozzá tartozok, de nem ülök a szoknyáján, és még senkinek se szóltam be, senkit se provokáltam.
A gyereknek nem mondok semmit. Fején találta a szöget, de erre miért helyeselnék rá? Egyértelmű. A szemeim elkerekednek és le is döbbenek azon amit mond, pedig nem bújtatta csodás köntösbe a szavakat, sőt csak egy szót mondott. érzem ahogy felhúzza a pajzsát s ez csak egyet jelen számomra. Egy aprót bólintok. Sok mindenről kell beszélnünk, de csak kettesben. Szóval haladjunk tovább. Nem igazán értem mi zajlik jelen pillanatban, de hülye nem vagyok, így nagyjából összerakom a kirakós darabkákat. A tesóm szavaira viszont megemelem a szemöldököm kérdőn. Hát ez baromi jó, én hónapok óta azt hajtom a kölyöknek, hogy nem találkozhat a múltjával erre a nagy tesó mit mond neki? Hogy találkozzanak! Kösz tesa, de tényleg. Mi van, ennyire főt hús lett belőle, mily kedves... Azonban nem hiába vagyok ennyi ideje a bolygón s tudom, hogy ez bíza jelent valamit, vagyis terve van, amit egyelőre nem tudok. Ezért nem is teszem neki szóvá. Engem sem ejtettek a fejemre kiskoromba vagy lehet, de ez most mellékes. Inkább a pohárba iszok bele, így lenyelve az aprócska gombócot a torkomba. Nem szólok én semmit, mert éppen telefonál valakinek. Franc sem tudja, hogy kit hív ilyenkor, de nálam nem lehet fontosabb, mert én vagyok a kis öcsi aki hazatért. Ejj, ez a gyermeki dac? sértődöttség? csak ilyenkor jön felszínre és azt hinné a farkas, hogy 300 fölött már kinőtte. Lófaszt! Italba fojtóm bánatom, mintha valami szappanoperában lennénk. Az Orfeum jó hely, tele van nőkkel, akik egy kis pénzért cserébe a mennybe juttatnak. Miért fizetek azért, amit megkaphatnék ingyen is? Nos, ennek is meg van az oka, amiért Velencébe mondjuk. Amikor a Carlo hozzám szól, felé fordulok, de csak miután öntöttem az üres poharakba. Nem kell csodálkozni, hogy bennem van amit fentebb kifejtettem, mikor úgy beszél néha velem mintha még mindig gyerekek lennénk. Benike, rendesen viselkedjél, ne csinálj rosszat, legyen tiszta a ruhád, fésülködj meg, moss kezet... mert vendég érkezik. Jelentem felnőtt férfi vagyok, nem egy koszos gyerek! Kicsit bosszantó ez néha. – Oké, apu, nem csinálok galibát. Ne röhögtess már Bratyó, kérlek. – Húzom el a számat s imitálom, ahogy a falba verném a fejemet. Oké, ez sem valami túl felnőttes viselkedés, de hát mit vár? Akkor most várunk, várunk, iszunk, várunk. Hát ez rém unalmas, de komolyan. Cigit is gyújtok a nagy várakozás közben, de ez sem szórakoztat. Háh, minek van a gyerek, ha nem arra, hogy apuci ne pusztuljon bele az unalomba? A jól bevált eszköz: Kényszerítés, az egyik kedvencem. Lássuk csak... áh, meg is van. Behatolok a gyerekbe, kajak mintha meg kéne erőszakolni, bár, hm pedó maci még nem lettem, robotos mozgással kényszerítem, hogy elmenjen az ablakig meg vissza és közben azt mondja... inkább nem mondatok vele semmit, mert még a végén Carlo a haját tépi ki itt nekem. Kopaszon meg elég csúf lenne. Szóval, csak menjen el az ablakig meg vissza. – Most mi van? Mondtam már neki nem robot, de hát... – Emelem meg a vállaimat vigyorogva s persze, hogy a nagy tesóra lesek közben. Oké, befejeztem. Kissé türelmetlen vagyok van ez így. Már épp a következő közjátékon gondolkodom, mikor valaki kopog. Végre! Nem mintha sietnék valahova, de még be kell rendezkedni a szobába és vissza kell jönnöm a tesóhoz dumálni. Szóval van dolgom. Az ajtó nyílik s ez nő jelenik meg. A pajzsomat feltolom a helyére, hogy ne érezzen semmi. Felállok, mert nem szokás ülve üdvözölni a hölgyeket. Megnézem alaposan, de csak egy nő, akinek Olasz beütése van. A farkasom kíváncsian koslat oda, hogy felmérje. Ahogy köszön... Miért hívja a bátyót így? Nincs bennük semmi közös, oké max a származásuk. Hogy mi én meg az öccse lennék? Ki van csukva anyukám. – Non – Válaszolok neki vissza és a vállamat is megrántom, pedig nem szokásom. Ezt a lemezt már ismerjük. Én voltam az első. Úgy emlékszem rá mintha csak tegnap lett volna. Tovább kémlelem a nőt, majd megszólalok. – Nincs április elseje, de azért nem volt rossz vicc gyerekek. – Nézek először a bátyóra kérdőn, hogy ez mi a tököm? Ha kapok rá választ, akkor még jobban megnézem az asszonyt. Én aztán nem találok benne hasonlóságot, bár a szemei emlékeztetnek Do-ra. Oké, talán a hajában a hullámok is, de, hm, pár vonás is hasonló. Ne már, tényleg ő lenne? Azt sem akartam elhinni, hogy a bátyó él, de hogy a nővérem is? A neve hallatán pedig érdekes érzések s képek villannak fel bennem. Valóban ő lenne az? Egy szó sem jön a torkomon, s mivel nincs fent a pajzs annyira így érezheti a jelenlétemet, mely egyre erősebben ostromolja, hogy bizony azt akarom, hogy lássa amit én.Csak ez adhat vissza igazolást, mert bárki mondhatja, hogy Ő egy De Luca. / / igen nagy Dé, csak azért is / / Ha érzékeli,hogy mit szeretnék s megnyitja magát annyira, hogy a képet áttudjam küldeni, akkor:
“ Zuhog az eső és Do nem engedi, hogy kimenjek a pajtába a lovakhoz. Pedig gyorsan tudok futni és nincs az olyan messze. Fél, hogy tüdőgyulladást kapok, de hiába mondom neki,hogy erős a szervezetem, nem hisz nekem. Bezzeg Carlo kint lehet, neki miért nem kell bent maradnia?. Mikor leszek már nagy és erős? Magam alá húzom a lábamat az ablak előtt, s nézem ahogy az eső cseppek végig peregnek az ablakon. Hiányzik. Hallom ahogy megint neki állt varrni. A konyhába megyek és egy széket húzok a pulthoz. A szekrényből leveszek egy csészét és a kancsóból öntök teát. Olyan nehéz elérni a cukrot. Nem tudom miért kell ilyen magasra rakni? nem adom fel. Kissé ügyetlenül próbálom levenni, de nem sikerül és a tartó a földön végzi. – Beni jól vagy? – Igen, csak a cukor. Bocsánat, hogy eltörtem. – Könnybe lábad a szemem, mert ezt a tartót még anyánk vette, akit én nem ismerhettem meg. Biztosan nagyon mérges lesz rám. - Neked semmi bajod? – Hozzám siet és menézi a kézfejemet, majd a testem többi részét. - Nincs Dodo. Most nagyon haragszol? – Nézek a szemeibe bocsánat kérően és félek, hogy büntibe leszek, nem inkább attól, hogy már nem fognak annyira szeretni. - Nem, dehogy, nem érdekel a tartó – Rázza meg a fejét. Lemászok a székről s figyelem a nővéremet. Tényleg nagyon sajnálom, hogy levertem. Nem akartam, csak egy pohár teát akartam inni. – Carlo-nak ne mond el létszi..."
Mintha csak tegnap lett volna. Itt még mondhatni egyben volt a család. Anyám már akkor sem volt, még sem éreztem a hiányát. A nővéreim gondoskodtak rólam. nem véletlen mutattam neki ezt a jelenetet. Kérdésem is van, amit ha tud, nincs kétségem a rokonságot illetően. Azért, mert azt mondják még nem kell elhinnem. ~ Milyen színű volt a tartó?~ Küldöm neki gondolatba. Persze Carlo-t sem hagyom ki a jelenetből ha kapcsolódni szeretne. A gyerek pedig erre még nem képes, de majd ezt is megtanulja. Természetesen rá is figyelek közben. Mindig figyelek rá, még ha nem is érzi vagy éreztettem vele. Ez is egy teremtő dolga. Ha megkapom a választ, akkor boldogság van s oda is lépek a nővérem elé. Akit megölelek. Most még vegyesek az érzelmeim vele kapcsolatban, de ez a normális. – Örülök, hogy még élsz. – Sugóm a fölébe s kiélvezem ezt a pillanatot, majd eleresztem a nőt. Nem vagyok valami érzelgős típus, de ez most valahogy így sikerült. A kezét megfogom s közelebb húzom a kis társasághoz. – Doro, ő itt a kölyköm. Picco, fene, Niccolò. Mint érzed, csak pár hónapos a kicsike, de ez nem jelenti azt, hogy gyenge lenne. – Lépek Bambino elé és ha kezet fogtak vagy valami, akkor léphetünk is tovább. Természetesen elengedem Doro kezét és ismét a poharam után nyúlok. Kérdeznék én, de nem most jött el az idő. Örülök, hogy az egyik nővérem is előkerült már csak az lenne a szép, ha a másik is itt lenne. Ezért kíváncsian lesek az ajtó felé, mikor az nyílik. Ez csak egy férfi. A farkasom ismét felméri a jövevényt. Még egy Olasz vagy csak a nyelvet ismeri? – Estét.Te meg ki vagy? – Köszönök neki, hogy ne mondják bunkó vagyok és nem fojtom magamba a kérdést. Miért is tenném? A pajzsomat megint feltolóm s a gyerek mellé helyezkedem el. Ismét a bátyó kerül a középpontba s megint csak kérdőn vonom meg a szemöldökömet, egy amolyan ki-a-fasz-ez? nézéssel. Az energiáit figyelve biztos vagyok benne, hogy Dorohoz tartozik. Csak nem a kölyke vagy a szerelme? Ráadásul a szaga alapján, biztosan nem Carlo bandájához tartozik.
Inkább nem akarom tudni, ki mit szól ahhoz, hogy a farkasom feltalálja és lefoglalja magát, mert lehet, én már meglett férfi lennék, na de ő akkor is kölyök, bármennyire is próbálom az ellenkezőjét mutatni. Majd elszédül, addig meg, ha nem rágja a nagybátyja lábát, farkát, és nem kezdi el azt vizsgálni, hogy mennyire hím, addig nem foglalkozom vele. Valaki meghalt, és igen fontos lehetett az Alfa életében, ha azonnal bezár. Ugyan nem érzem, mi játszódik le benne, de hülye nem vagyok, egyértelmű, hogy ha rejti magát, akkor az azt jelenti, fájdalmas pontra tapintott a cukorfalat. Ami meglep, hogy a válaszomnak az Alfa még örül is, és mit szeretne? Na mit? Hogy találkozzam vele. Na erre varrjál gombot apuci, ti sem vagytok egy hullámhosszon a bátyjáddal, de annyi baj legyen. Vigyorogni szeretnék, mert muszáj lenne, hiszen ez azt jelenti, hogy Eve bizony nem a múltam része innentől kezdve. -Ahogy akarod, tío. Most mondja azt apuci, hogy nem vagyok marha jól nevelt, tessék, hát tessék. Igaz, hogy ez az Alfa nekem nem az Alfám, vagy mit magyarázott padavan, de tessék, olyan rednes vagyok, hogy az nekem is furcsa. Kérdésem nincs, az egyetlen ami feltűnik, az a túlzott kedvesség, ami a találkozással kapcsolatos. Mi a terv? Mit akar tudni? Vagy éppen arra kíváncsi, hogy mit pofázok el a kislánynak? Van valami buktató a dologban, valami, amit egészen biztos, hogy ott fogok csak meglátni, megtudni, és ezek szerint érdekli, hogyan reagálok. Bognár vérfarkas, Eve az üzenetemet vette, tud róluk, ez nem kérdés... de mi az, hogy nehéz időszakon van túl? Farkas nem lehet, akkor nem ez lett volna a válasz, és nem érkezett volna a kérés, hogy itt találkozzak vele, és nem hangzott volna el, hogy támaszra van szüksége... nincs senkije ezek szerint? És a gyerek? Valami nem stimmel, és azt hiszem, kezdem sejteni, mi az ábra, de nem vagyok biztos benne, de amint meglátom a kislányt, tudni fogom, mi a helyzet. -Megoldom. Már azt is tudom, hogyan kérek találkozót Eve-től, ha még ott dolgozik, ahol dolgozott, akkor egyenes út vezet majd Corvinhoz, a főnökéhez, már ha addig nem jutok készülékhez, és nem tudom felhívni magam, de ez a része kizárt dolog, tehát marad Corvin. Az már világos, hogy érkezik még valaki, hiszen plusz pohár is szerepel ott az italok mellett, na de hogy cukorfalatnak pont most támad kedve játszadozni, imádom, komolyan mondom imádom. Akkor játsszunk. Én elrobotozok az ablakig, de közben mondom neki a magamét. ~Legalább ellenőriznéd előtte apuci, hogy mennyire rozsdásodtam be? Elmaradt az olaj, még nyikorogni fogok, az pedig nem mutat jól. Ha pedig vissza is kell robotoznom, hát legyen, nem esek kétségbe, de azért hozzáteszem a magamét. -Nyikk-nyikk. Erre még kopognak is, a nyikorgás pedig nagyon megy, de nem ismétlem meg, mert még félreértik. Besétál egy nő. Az is van a családban? A jelek szerint igen, mégsem szólalok meg, csak tetőtől talpig végigmérem, mert hát nő, és idejött, és ismerik egymást a nagybátyámmal meg apucival is, ahogy elnézem. De jön még egy hím, ez egyre jobb. Az ajtót figyelem, hátha még bemasírozik itt a olasz nemzeti 11, ám ez nem történik meg, itt megállunk. A nőt figyelem, megérne egy ajtócsapkodást, de nem tudom, falkakörökben mi a szokás, majd végigzongorázom. Farkasom már sokkal jobban örül a felhajtásnak, egyszerűen seggre vágja magát az asztal környékén és onnan szemléli a csődületet. Legfőképpen a hímet, aki utolsónak érkezett. Köszönök mindenkinek, azaz biccentek, és sikerül kipréselnem magamból egy Buenos tardes-t is. Nem vagyok elveszett. Ugye azt nem várják, hogy bárkinek is a nyakába boruljak? Bár apuci megoldja a kérdést, és bemutat. A Piccol résznél nem bírom tovább, elvigyorodok, mert igen, nekem is ez ugrott be az elnevezés hallatán, sajnálom. Maximum tío ezt nem értékeli, és morogni kezd, de addig ha lehet, én kezet nyújtok Vittoriának. és kezdem átgondolni ezt a kölyök kérdést. Meg fogok hatódni, most este másodszor, egyszer apuci meg akar védeni, aztán azt mondja, nem vagyok gyenge. Azért az a kicsike jelző erős, egy picit, nagyon. Az a hím, aki a nővel érkezett, az ott nem ide tartozik, ezt még akkor is sikerül kiszúrnom, ha nem várják tőlem. Ezek szerint nem csak ez a falka van itt? Oltári. Viszont amit lehet, megfigyelek, már amennyire a pajzsaik engedik, mert szórakoznak itt velem, hogy ide-oda rángatják, még ilyet.
Nem röhögtetem. Egész egyszerűen tudom azt, amit az öcsém még nem. Méghozzá azt, hogy ezt a találkozást ő sem akarja elrontani. Hálás lesz még nekem azért, mert figyelmezettem. Kissé mosolyogva rázom meg a fejem arra, hogy robotosat játszik Nipotével, ha mást nem, akkor egy színpadi bohócot nyertünk magunknak ezzel az üggyel. Persze valahol megnyugtat, hogy nem emeli piedesztálra a gyereket, hanem képes annak kezelni, ami. Egy kölyöknek, aki egyelőre még nem töb egy aprócska magzatnál, ami bármikor elvetélhet, ha mi azt úgy akarjuk. Mulattató...
Az idő telik, s lassanként egyre erősödő léptek zaja töri meg a lakosztály csendjét. Túl sok lépés, nem egyedül jön, ehhez nem kell leengednem a pajzsom, bőven elég, ha fülelek. Diszkréten szaladnak ráncba az izmok az arcomon, de nem álok fel. Teljes nyugalomban ülök tovább az asztalnál, s még akkor sem kelek, fel, amikor kinyílik az ajtó, belép a húgom és... egy hegylakó. - De igen, ez baromira rossz vicc volt... Morgom az orrom alatt fenyegetően, nem is foglalkozva azzal, hogy a húgom és az öcsém éppen most talál egymásra. Nem úgy képzeltem el a nagy családi újraegyesülést, hogy egy hegyi is jelen lesz a saját lábán, és nem egy svédasztalhoz szegezve.
Egyszerre fordítok figyelmet arra, hogy szemmel tartsam a testvéreimet, és az ismeretlen ismerőst. A pajzsom lejjebb eresztem, a nagy fekete dög pedig megvillantva az agyarait járkál fel-alá a ketrecében, ugrásra készen állva, hogy kitépje a hívatlan vendég torkát. Hiszen legyen ő akárki, a mi területünkre jött, ráadásul én nem invitáltam ide. A legutóbbi hegyi, aki hívatlanul kóricált a hotelszobákban, meghalt. Az emberi felem ezzel szemben azért dühös, mert kvázi lemarad a nagy pillanatról, arról, amit már lassan hetek óta forgat a fejében. Egy pillanatnyi, néhány percnyi elérzékenyülésre vágytam, nem többre, de úgy látszik, hogy valóban nem ezt érdemlem. A szemem sarkából látom, hogy megtörik a jég, hogy felismerik egymást, és ez az a pillanat, amikor úgy döntök, hogy felkelek, a lépteim pedig egyenesen az idegenhez visznek. Nem tudom, hogy esetleg Doro megpróbál-e elém kerülni, ha igen, akkor sem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. Legfeljebb arrébb teszem, és akkor mi van? Nem ölni készülök, s bár farkasként nem ismer, azért elég egyértelmű lehet, hogyha fejet akarnék letépni, azt egészen máshogy tenném. - Azt én is nagyon-nagyon szeretném tudni. Sziszegem a fogaim között Benito kérdésére, és ha sikerül odaérnem a hívatlan vendéghez, egész egyszerűen a válla felé nyúlok és két kézzel igyekszem akkorát taszítani rajta, hogy a könyves szekrénynek esve tudjon csak megállni. - Mit hoztál a házamba, húgom? Nem hittem volna, hogy a második találkozás alkalmával már el fogsz árulni, úgyhogy remélem, elfogadható indokod van arra, hogy miért engedjem ki innen élve ezt a pondrót. Valaki hozza a pezsgőt! Tényleg, komolyan vérfürdőbe kell fordulnia ennek a szép estének? Elhányom magam. És egész egyszerűen blokkolja az agyam azt a tényt, ami a napnál is világosabb. Azt, hogy ez itt... Ez is.... az unokaöcsém.
*Meglepően gyorsan utánam engedik Marcot amire csak felé és Dante felé vontam fel a szemöldököm kérdőn. Nem véletlen hagytam lent, s nem is azért mert épp ezt szerettem volna. Pusztán azt akartam, hogy én magam jelentsem be a bátyámnak a létezését, a jelenlétét és döntse el Ő, hogy akarja-e látni. De még mindig jobban foglalkoztatott az ismerős idegen hím. A válaszára íriszeimben némi csalódás kél és kérdőn pillantok Bátyámra, hogy mégis akkor ki Ő. * - Nem hiszem, hogy tréfa tárgya volnék Benito... * Hagom kissé komor és úgy látszik, hogy nem tudtam elfogadni a válaszát, hisz a nevén szólítottam. Legalábbis azon, ahogy én ismerem. Ekkor érzem meg, hogy Beni küldeni akar valamit s pajzsom már egyébként is csak a korom és a vérvonalam takarta, szóval az út szabad volt neki. Az emlék képre elmosolyodtam s szemeimbe boldogság tükröződött. Szerettem a kis ügyetlenségét s igazság szerint az egész lényét. A kérdésére megingattam a fejem s ajkaim szóra nyíltak.* - Hitetlen lettél... * Azonban a választ is megadtam neki. Közvetítésem csupán egyetlen kép sorozat, s most olyat láthat melyet korábban csak hallomásból hallhatott, hisz emberként nem tudtam megmutatni neki azt, mely gyerekként annyit foglalkoztatta...
"Apró lábak dobbanása tölti ki a házat és nevetés. Az öt évesnek látszó kislány barna, hullámos fürtjei ide-oda lengedeznek vidáman, kezében fésűt tart ahogy egyenesen a bejárat felé rohan. - Majd a Mami, a mami... * Kiabálta hajthatatlanul, még akkor is mikor hátrapillantott a szomszéd nénire, aki épp vigyázott rá. Ennek köszönhetően az utolsó lépcsőfokon elbotlott, de csak felpattanva rohant tovább és még ki sem nyílt az ajtó mikor már kecses derék köré fonódott a karjai s nagy, barna szemeivel felpillantott a szép arcra. A nő sötét haja elegánsan összefogva, kabátja egyszerű fekete vászon kabát. Arcán vigyor lapul ahogy felemeli a kislányt és egy puszit nyom az arcára.* - Mit Én Kicsikém? * Hangja vidám, dallamos akár csak a csöppségnek aki azóta már felnőtt. Senki megnem mondta volna róla, hogy bizony már asszony s gyermeke van. Alakja kecses, s mégis nőiesen gömbölyű ott, ahol annak lennie kell. Arcát a kinti hideg csípte meg, s nem a női praktika. Sötét íriszeiben ott lapult a szeretet, s a szerelem is ahogy a beljebb lépett és a mögötte belépő kedvesére emelte a tekintetét.* - Megfésülsz igaz? - Hát persze... de előtte mutatok valamit Dorotea. Apukádtól kaptam a vacsorán... * S a táskájából egy kisebb tárgyat vesz elő, ahogy a kanapéhoz sétál. Az ölébe helyezi a kislányt, aki árgus tekintettel, nem kevés kíváncsisággal várja mi fog kibukkani a csomagolásból. Egy díszes tárgy volt, melyet már akkor megszeretett mikor meglátta. A cukortartó finom volt, s elegáns... olyat, melyet a nagyurak is tartanak otthon. Egyedi darab, amit a Papa szerzett be neki. Csak neki..."
A kép itt megszakad s egy apró mosollyal az ajkaimon szakítottam ki magam öcsémből s az arcát kémleltem. Azonban mikor megölel én magam sem teszek másképp, ámbár megeshet, hogy a szorításom kissé erősebb a kelleténél. Ragaszkodó s egy röpke pillanatra csak azért imádkozom, hogy ne kelljek fel s ébredjek arra, hogy ez csak egy álom volt. Egy puszit is kap a homlokára ahogy elhúzódik tőlem és bár fájó pont, de elengedem azzal a reménnyel, hogy nem megy messzire. Most már nem. Természetesen közben figyeltem MArco minden apró rezdülését is, hisz... a világért sem repkedtem volna örömömben, ha valami baromságot csinál, mond vagy... az ég tudja. Elég kreatív s bár máskor ez megnyugtatna, most inkább aggaszt egy kicsit. De bízom benne, hogy elég okos ahhoz, hogy ne sétáljon a halálába. Hisz ha ellene megy a testvéremnek, a véremnek... tudja jól, hogy hogyan kezelem a családi dolgokat. Van, amikor én is tudok olyan lenni, amilyen nem vagyok és nem is szeretnék. Viszont Nicollóval kezet fogok, ha már az öcsém kölyke. No meg egyébként is. De a bestiám nem engedem szabadjára... bár mennyire is szeretné, nem fogja felmérni a kölyköt magának és igazából egyik hímet sem a szobában. Jó helyen van Ő a láncain, a lehető legjobb helyen.
Viszont a családi idillt felborítja Beni kérdése, melyre Carló sem marad szótlan. Pláne nem tett nélkül. Természetesen bár el nem lépek a kölykömtől aki két lépéssel mellettem helyezkedett el, de nem is lépek elé vagy közelebb hozzá. Nem azért mert egy idegennel szemben nem tenném, hanem pusztán azért, mert ha a Bátyámban nem bízhatok, hogy nem bántja ok nélkül a kölyköm, akkor aztán semmiben és senkiben. Ám valamit nem vettek észre... ~ Enged le teljesen a pajzsod. A szagomat nem érezni rajtad...~ Mivel nem töltjük együtt a napokat, éjszakákat... de még csak órákat is nagyon ritkán és azt is tisztes távolságban. Így nem meglepő, hogy az első dolog felett elsiklottak... ámbár energiái így is árulkodóak ha csak azt nem rejtette a pajzsa mögé. Amit kétlek. Már nyitnám a szám közben a válaszra, mikor Marcot Carlo eltaszítja. Nem, nem vágok közbe ámbár a mozdulata egyértelművé tette a szándékát. Ámbár én ezt betudtam arra, hogy csak teszteli. Amit mint Alfának kell, mint Báty meg szinte kötelező. A következő szavaira azonban megmerevedek és íriszeim hitetlenkedve pillantanak rá. Komolyan azt hiszi, hogy elárultam? ÉN? A mondata végére azonban lesütöm a szemem és egy pillanatra le is hunyom. Nem mentálisan válaszolok rá, pont azért, hogy a többiek is hallják. * - Nem elárultalak... - ingattam meg a fejem - csak már az elején tisztázni akartam valamit. Lent hagytam, arról már nem tehetek, hogy idő előtt felengedték, még azelőtt, hogy megkérdezhettem volna, hogy látni akarod-e egyáltalán az... én "pondróm". * Idéztem vissza a szavait, mellyel a vérem, a kölyköm és szerelmem illette. Pillantásom egy pillanatra Marcora vetült. Hogy mit olvashatott ki ezalatt belőle? Szinte bármit amit csak észre akart venni. Ismert, én pedig sosem voltam a megjátszás híve... fájdalmam melyet bátyám kételkedése okozott, némi sajnálat Marco felé a történtek miatt... és Benito jelenlétének öröme is ott pislákolt a mélyén.* - Marco Moretti... azaz már Luca Nazario. * Azt nem mondtam, hogy a tisztázás nem feltétlen minősül a családi témára, hanem egy teljesen más viszonylat miatt akartam megtenni. Bár tény, hogy ott volt bennem az, hogy a testvérem, a testvéreim ismerjék azt, aki hozzám tartozik. Mert akár tetszik Lucának, akár nem... ez így van. Ahogy az is, hogy van az a határ, amikor már nem csak itt állok és pusztán válaszolok a kérdésekre. HA valaki megölheti, az Én leszek mint Teremtője.*
A nagy családi idill és összeborulás sose voltam az én asztalom, kivéve, ha boncasztalról volt szó, de mivel itt öröm és boldogság került terítékre, így nekem nem sok látnivaló akadt. Legalábbis semmi olyan, ami komolyabban érdekelne, úgyhogy teljes érdektelenségben álltam és vártam, mint valami pofavizitre hozott ló a piacon. Hogy nekem ehhez mennyire nem fűlött a fogam, azt elmondani nem tudom.
Nem mintha az sokkal jobb lett volna, mikor a figyelem rám terelődött és jött a milliós kérdés: ki vagyok én? Hú, a helyzet lassan sherlocki magaslatokba emelkedik, valaki fogjon le, mielőtt szétizgulom magam. Szíves örömest feleltem volna a fiatalabb fivér kérdésére, csakhogy az idősebb már rá is kontrázott, nekem meg a jelek szerint továbbra is Kuss a nevem. Azt hiszem, a kedves nagybácsi nem szimpatizált velem, hát ez szíven szúrt, pedig ha tudná, hogy kiteszek most magamért, még a keblére is ölelne. Jaj, ne, inkább mégis jobb, hogy nem tudja. Odajött hozzám, és a könyves szerkénynek lökött. Kék szemem egy fokkal jegesebb árnyalatot öltött, hiába, nem szeretjük az ordasommal, ha valaki nagymenő gimis focistának hiszi magát és ilyen folyosón végigvonulós lökdösődéssel adja mások tudtára, hogy ő a Jani. De nem morogtam, nem szóltam - a végén még néma maradok -, ellenséges területen a hülye az, aki pattogni kezd a sérelmeit sorolva. Taszajtott rajtam egyet, bumm, volt rosszabb is már. ~ Lehet addig ilyen finomak még ~ morogtam vissza gondolatban, majd mindennemű lelkesedés nélkül teljesen leengedtem a pajzsom. Utálom, ha a fejem fölött beszélnek rólam, még ha csak átvitt értelemben is, pláne, ha én is az adott helyiségben tartózkodok. Az meg hab volt a tortán, hogy így azt is érezhették, hogy a farkasom egyáltalán nem olyan nyugodt és érzéketlen, mint amilyennek én tűnök: dühös, ingerült, bár ez nem kifejezetten a helyzetnek és a jelenlévőknek szólt, mindig ilyen, csak ők ezt nem tudhatták. Legfeljebb Vittoria. - Miért ne távozhatnék élve? - kérdeztem udvariasan, egy leheletnyit felvonva a szemöldököm. - Azért, mert a másik falkába tartozom? Vagy mert még egy... unokaöccsel már nem boldogulnál, mio zio? Továbbra se volt gúnyos éle a hangomnak, de lehet neki ez már sok volt, pedig nem is akartam provokálni. Nem féltem egyiktől se, és nem azért, mert Ria ott volt - meg se fordult a fejemben, hogy értem akármelyik testvérével is szembe menne -, hanem mert nevetséges indoknak tartottam, hogy csupán a hovatartozásom miatt rögtön életveszélyben vagyok. Kérlek, ha ez itt ennyit számít, falkát váltok. - 167 éve hívhatom a Teremtőmnek. - Mellesleg. És szintén mellesleg az én beharapásomhoz ennek az alfának az ég világon semmi köze nem volt, nem miatta, ellene harapott be Ria. Az meg, hogy történesen annak a falkának vagyok a tagja, amelyik szúrja a szemét... hát az pech. Neki, Vittoriának, nekem.
Biztos vagyok benne, hogy a bartyó valami tervez, én pedig kíváncsian fogom várni, hogy mit fundált ki. Igazából azt csinál a kölyökkel ami csak szeretne. Nah, jóóóó, azért nem egészen, mert én vagyok az egyetlen farkas aki teljes joggal rendelkezik Bamino felett. Az én játékszerem és nem adom oda senkinek. Amíg számomra hasznos, addig él, de ezt ő is nagyon jól tudja. Diktatúra van itt kérem szépen. Raffaello az egyetlen király és pont. bevallom van bennem némi zsarnokság, de nagyon elenyésző. Nem? Dehogy nem! Várakozás közben valamivel el kell ütni az időt, ezért robotozik a kölyök és szeretem benne, hogy mindig benne van, nem mintha lenne választása, de sokkal élvezetesebb így, hogy ő is tesz rá egy lapáttal, mintha valóban csak nekem kéne irányítanom. A tesóra sandítók és a mimikája elárulja, hogy nem csak nekem tetszik a jelent, ámbár lehet nem is ezért görbül a szája. Tök nyolc miért, a görbület a lényeg, a többi mellékes. Néha bánom, hogy nem nő, de mindig eszembe jut, hogy a hímeket mindig is többre tartottam és valszeg, akkor már régen nem is élne.
Doro besétál, de nem akarok hinni a szememnek, mert én már régen eltemettem. Hogy hitetlen lennék? Mindenféle képen ezért nem is ugrok a nyakába, hanem tesztelem, hogy valóban az e akinek mondja magát. Egymásba csúszunk s fürdőn az emlékekbe melyet egymásnak adunk. Én viszont egy olyan emléket kapok, melyet még soha senkitől. Anyámat csak képen láttam eddig, de most mintha megelevenedne. Hazudnék ha azt mondanám, hogy jég szíven nem kezd el olvadozni. Mindig is arra vágytam, hogy lássam a mamát, hogy csak egyszer oda tudjak bújni hozzá, hogy érezzem a selymes bőrét, az illatát, de ez mindig csak álom maradt. Most viszont látom s ez számomra sokat jelent. Talán, a szemem is fátyolos lesz egy pillanatra, de ezt nem mutathatom ki a gyerek előtt. Még a végén azt hiszi, apuci megpuhult és kiábrándul belőlem. Oda lépek hát a nővéremhez és a karomba zárom szorosan, majd a fülébe súgom, hogy köszönöm. Mind a ketten tudjuk, hogy ez miért van és nm kell részletezni. Végül pedig elengedem és figyelek.
Kezd érdekes lenni a családi idill, hiszen egy kívülálló és csatlakozik. Még nem tudom, hogy ki a tag, de érzem a bátyóban a feszkót, ezért lépek rögvest mellé. A kis csákó, a könyves szekrénynek ütközik, nekem pedig egy vigyor keletkezik a képemen. - Én is beszállhatok? Labdázhatunk is Bratyi. - Nézem a tagot és azt gondolom simán össze tudnánk gyúrni gömb formára, amit kedvünk szerint dobálhattuk. Soha nem árt a testmozgás ugyebár. A farkasom pedig készenléten van, hogy ha kell szétszedje ezt a tagot. Először a Carló, Doro majd Bambino a szemem útja. Bátyóra kérdő, nővéremre bocsánatkérő, a gyereket, csak ellenőriztem. Nah mi lesz? Boksz? Egymásra találás? vagy egyéb? A fene sem tudja, nekem pedig igazából tök nyolc. A másik falka nem igazán érdekel, hiszen soha nem fűztek hozzájuk érdek szállak, ámbár még jól is jöhet ez a tag, esetleges késői terveimnek vagy éppen a bátyónak. Ezért bököm meg a tesót, s kiolvashat a szemeiből ezt is, meg azt is, már ha akar. Persze övé a döntés, hiszen otthon van. Én benne vagyok mindenbe, de ezt tudja.
Nézem ezt a nagy családi összejövetelt, és azon kívül, hogy apuci mindenkit végigpásztáz, rám meg már csak azért néz, mert éppen a tekintete útjába kerülök, egyre komikusabb az egész. Annyira örülök, hogy mindenki tudni akarja, ki ez a fickó itt, aki még gyarapítja a hímnemű egyedek számát, hogy tulajdonképpen a számból veszik ki a szót, ezért én már nem kérdezek, csak így tekintek rá. Luca... oké... ezt megjegyzem, de hogy minek? Lehet, azért, mert unom magam, és sosem kedveltem a nyálas jeleneteket? Mindjárt zsebkendőt fogok kérni, hogy egy nem túl hangos trombitálással jelezzem a meghatódottságomat, hogy Velence után megfáztam, vagy valami hasonlót követtem el. Mivel csak a masnit találom meg, azt veszem elő, azzal odaintegetek az idegennek, ha már a nagybátyám közben falra keni ezt a szerencsétlent, akivel már így első ránézésre sem vagyunk éppen szimpatikusak egymásnak. Az orrfújás elmarad. Inkább a nővel foglalom le magam, ő valahogy sokkal formásabb, és szemet gyönyörködtetőbb látvány, mint a sok szőrös férfi, így őt nézem, és nem is éppen leplezetlenül. Megérne egy ajtócsapkodást, szó se róla. Amíg a Capo kifesti a szobáját ezzel a fiatalabb, és marha flegma kölyökkel, addig legalább nekem is akad elfoglaltságom. Jaaaa, most ugyanolyan flegma vagyok, mint ez a srác ott félig freskóként? Apuci tudja, azért vannak dolgok, amit még az ő két szép szeméért sem vetkőztem le. Olyan érdekfeszítő látványt nyújthatok, hogy attól a legnyugodtabb újszülött is sírni kezdene, mert most mégis mit kezdjek ezzel az egésszel? Egymásra talált mindenki, éljen, örüljünk, koccintsunk, de ugye nem kell közös vacsorán elviselnem, hogy kivel mi történt 300 akárhány év alatt, mert akkor komolyan mondom, inkább megkeresem a rusnya nőstényt, és lezavarok vele egy kóbor numerát... na jó, azzal ami maradt belőle. Olyan mindegy, már belejöttem, nem? Az is ennyire szórakoztató... nekem. Ennek ellenére kussolok, és a különböző arckifejezéseket próbálgatom a bárgyútól kezdve az idiótán át a legőrültebb elvetemültig, hogy ne aludjak el, aztán lelkesen elrobotolok az ablakig, és még nyikorgok is a fordulónál, hogy hiteles legyen.
//Gyerekek, rövidet írtam, mert tulajdonképpen Leo csak csendes szemlélő. XD//
- Silenzio! Szólok rá az öcsémre, amikor be akarna szállni a buliba. Lehet, hogy be fog szállni, mert lesz buli, de egyelőre még a válaszokat akarom hallani. De nem vagyok durva az öcsémmel, nem parancsolom a csendben maradást, inkább kérem, a hangomnak egyedül ez a... ez a... kis taknyos jelenléte ad némi ingerületet. Luca válasza udvariasnak hangzik, de én aztán kiszagolom a mögöttük rejlő cinikus élt. Nekem ne illegesse magát itt a szép szavakkal, sem pedig ezzel a megszólalással, mert kivágom az ablakon. Helyette csak lehajolok hozzá a földre, megpróbálom megragadni a ruháját, és újult erővel passzírozom bele a könyvesszekrénybe, a fa pedig fájdalmasan recsegni kezd. - Cazzo! Te velem az én házamban így nem beszélsz, még akkor sem tehetnéd meg, ha halandók lennénk. Itt én vagyok a család feje, capisce? A mázsás, fekete dögöm is fenyegetően morran rá a hímre, akinek ugyan nem kell ettől megijednie, nem várok én tőle a világon semmit, csak azt, hogy vegyen vissza az arcából és fogadja el a játékszabályaimat. Eleresztem, hagyom, hogy a földre rogyjon vagy épp megálljon a lábain, nem érdekel. Ideges mozdulattal húzom végig a kezem a számon, és csak a húgom szavaira torpanok meg. Ó, most jön az a rész, hogy meg kellene bánnom, amiért így viselkedtem? Megmondom én mit kéne bánnia neki. Azt, hogy nem úgy állt elém, hogy a Hegyiek elhagyására kényszerítette a Kölykét. - Tisztázni? Bene. Akkor tisztázzuk azt, hogy miért van még mindig ott? Ha nem is itt, de a bátyád érdekei ellen szólók között? Hm? Nagyon remélem, hogy a holmiát is magával hozta, mert kész beköltözni az egyik üres szobába. Tisztázzuk azt is, hogy ma ünnepelni akartam. A családot. Minket. A de Luca testvéreket. Felnevetek. Szinte kinevetem a saját naiv elképzelésemet. És a tekintetem már Benitót is pásztázza. - Erre mindketten beállítottuk egy gyerekkel. Hát mit csináljak én veletek? A család hatalom és erő. Jó tudom, te kitekernéd a nyakát, ha kellene... - intek Benito és a Nipote felé - De Benitóval ellentétben - ha csak nem homokos -, neked Dorotea, egészen biztos nem merő hobbi volt átadni a vérvonalad. Hát húgom, választhattál volna nemesebbet is. Eldobom az agyam, de komolyan. És csak azért nem mondom Benitónak, hogy valamit kezdjen ezzel a Lucával, mert ez itt kérem... Évszázadok óta az első családi perpatvar, és felnőtt férfiként neki is szava van ebben a vitában.
*Nem, kicsit sem vártam rózsás fogadtatást és nagy könnyes összeborulást. A családom férfi tagjai ettől büszkébbek, minthogy idegenek előtt kiadják magukat. S bár mily fájó is, számukra a kölyköm nem más mint egy idegen a túloldalról. Onnan ahova nem való. Ezt tudtam én is jól. De Benito csak még egy lapáttal dob Carló szavaira amire bocsánat kérő tekintet ide vagy oda, kap viszonzásként egy figyelmeztető ám mégis csalódott pillantást. Ő az öcsém. S nem erre neveltem. Hát hol van az udvariassága, a kedvessége? De azt hiszem, hogy nem csak Ő feledkezett meg az emberségről, a normális normákról hanem a saját kölyköm is. A pajzsom leeresztem, s a farkasom szavai nyomán, Teremtői jogát s erejét kifejezve morran Lucára. Sértette az, hogy a családdal szemben ilyen szavakat üt meg. S bár a farkasom csak most látja őket először, most érzi csak őket mégis tudja, hogy mit szabad s mit nem. Sosem volt egy jámbor ordas, agresszív hullámai szinte pofon csapják Lucát, s ebben a röpke pillanatban a sajátját láthatja viszont. Azt a vad hevességet, könyörületlen szomjat amit Ő nem tudott kordában tartani. Farkasom menne, láncait szaggatja de nem hagyom. Bátyám elintézi maga a kérdést, s most az egyszer még csak nem is érdekel a dolog. Talán még mindig jobban jár, ha Ő maga figyelmezteti s nem én. Ugyanis azt tudta Luca, hogy számomra mennyire fontosak a testvéreim. Sokat meséltem róla neki, s ezzel az egyetlen megkérdőjelezéssel tudatosan ment szembe annak, ami számomra szent és sérthetetlen. Carló aztán az én szavaimra is reagál s kérdése csak egy újabb pofon számomra, amire még csak értelmes, elfogadható magyarázatot sem tudok adni. Arra amit Beniről mond csak felkapom a fejem, mely eleddig lesütve volt, hogy még csak a szemébe se nézzek. Nem, valahogy nem tudtam elhinni, hogy képes lenne megtenni. De Carlo miért hazudna ilyenben? Maradt egyáltalán valami abból a két férfiből akit szerettem, imádtam s tiszteltem? Ajkaim megnyalva, túrtam a hajamba egy csöppnyi dühvel. Dühös voltam.* - A döntésem, az enyém volt s választásom Ő rá esett. Nem unalomból, nem hobbiból emeltem magam mellé, hanem teljesen más miatt. Mely Tőled, Tőletek, a családomtól független volt. Az égre is, azt hiszed, hogyha tudom, hogy életben vagytok nem kértem volna az áldásotokat? De nem tudtam rólatok. S azért van még a falkájánál mert Ő maga ezt akarja. Nem egy rongy amit kedvemre cibálhatok, nem egy élettelen valaki. Hanem a kölyköm, akiről szerettem volna, hogy tudj. Hogyha azt akarod, hogy itt maradjak és nem küldesz el, akkor tisztában legyél azzal, hogy mik járnak velem. - a fojtott düh s harag miatt szinte már megfeszültek az alapjaiba kislányos vonásaim. De hangomban ez még mindig nem volt észrevehető, talán nem is lesz soha csak ha kiabálok. De bátyámmal még mindig halkan beszéltem, hangomból pedig tiszteletet fedezhetett fel továbbra is. Annak ellenére, hogy persze azért kissé a fogalmazásom nem a megalázkodó kislányé. Nem, nem megalázkodtam de nem is kell, semmi szükség rá.* - S bár az életét nem venném, addig még tiszteletben tartja a határokat melyeket lefektettem majd kétszáz éve ez így is marad. - Lépteim az ablakhoz vezettek melynek párkányán megtámaszkodtam s hosszú ujjaim finoman simítottak végig annak makulátlan festésén. Miközben az ott álldogáló kölyökre egy barátságos mosolyt villantottam, még ha nem is sugárzott annyira mint az szokott.* - Azonban azt neki kell eldöntenie, hogy marad ott, ahol van. Most, vagy talán csak idővel de újra mellém szegül. Talán Te bármi olyanra rákényszerítenél bátyám ami boldogtalanná tenne? Megérné az, hogy elérd a célod s közben szerető szívembe gyűlölet bújjon s azt lesd minden éjjel, hogy mikor törnék az életedre? * Kérdéseim közbe ismét felé fordultam s barna tekintetembe meglapult a szomorúság. Már bántam, hogy ide hoztam Lucát, de attól még tudom, hogy ez volt a helyes döntés mellyel megelőzhetek minden továbbit. A kérdéseim azonban csak puszta tájékozódó jellegűek. S nem hiszem, hogy sok segítség kell kitalálni, hogy miért hozom fel ezeket. Nem, én soha nem törnék a báttyám életére. De ha Lucát olyanra kényszeríteném amit nem akar, Ő megtenné. HA más nem azért mert tudja, hogy úgy is végzek vele. DE Én sosem tenném boldogtalanná.
Nem állítanám, hogy kifejezetten mókás farkasalakban átkommandózni a városon, de inkább az, minthogy meztelenül villogtassam a csodálatos J betűt a hátsómon. Mérhetetlenül bosszant a dolog, és még azon sem fáradozom, hogy tajtékzó dühömet pajzsom rejtekében óvjam. Nem érdekelt per pillanat semmi az ég egy adta világon, csak… meg akartam szabadulni ettől az érzéstől, bántotta a kis lelkivilágomat, hogy jelet mert vésni a hátsómra, semmi köze hozzám, soha nem is lesz, nem volt joga hozzá. Iszonyatosan zavar, hogy rajtam van a szaga, és hiába futottam szélsebesen, nem simogatta le rólam szeszélyes barátom. A parkolóig sikeresen eljutottam, ott is könnyű volt az autók közt navigálni, sokat segít ilyenkor a bundám színe, nem hiszem, hogy feltűntem bárkinek is, ha mégis, hát én még kutyának is beillek, az emberi agy pedig hajlamos becsapni magát, ha olyat lát, ami feldolgozhatatlan a számára. Szerencsére bőven benne jártunk már az éjszakában, szóval nem kellett attól tartanom, hogy minden sarkon emberekbe botlok. Miután bejutottam a liftbe, átváltoztam, azt már letojom, ha a falkából lát meg valaki így, ahogy a jó isten megteremtett, és amire az a köcsög rajzolni óhajtott. Maximum seggel a falnak fogok mozogni, míg el nem érek a szobámig. Az őrök természetesen derültek rajtam egy sort, miután észlelték, hogy nincs komoly bajom, de az ilyesmi úgysem olyan meglepő vérfarkas körökben. Végül a szobámban magamra kaptam egy bugyit, meg egy köntöst, a többi nem érdekelt, magamhoz vettem a kis hűtőmből egy üveg whiskyt, arra tutira szükség lesz, aztán átsomfordáltam a konyhába. Jellemző, hogy szesz van a sajátomban, de fagyasztott zöldség az nem, sőt, még fagyi sem. Ez utóbbit nem is értem. Szóval elcsórtam egy zacskó zöldborsót, és a hátsómra szorítottam. - Ohh... Sóhajtottam fel megkönnyebbülten, szinte éreztem, ahogy füst száll fel arról a tájékról, noha ez elég abszurd elgondolás volt a részemről. Mindenesetre vettem még magamhoz egy kis fagyit, mert arra nekem van égető szükségem, aztán az az egyik zsebemben landolt egy kanállal együtt, míg a whisky a kezemben marad, a másikkal meg a borsót tartottam. Tutira idiótán festek. Két perc múlva pedig csinos kis buksimmal kopogtattam Castor lakosztályának ajtaján, ami tökéletesen fémjelezte jelenlegi lelkiállapotom káoszba fúlt valóságát. Ha ajtót nyitott, akkor a kezébe nyomtam a szeszt, én mára eleget ittam, úgy az elkövetkezendő évemre eleget szerintem, és bevonultam a szobájába, de nem álltam meg, csak elkezdtem fel-le járkálni, mint valami ketrecbe zárt vadállat. Sík ideg voltam, ez kétségtelen. Nem is tudom, miért nem bírtam ezzel addig várni, amíg kicsit le nem nyugszom…
Az elmúlt fél-egy órában valami ösztönös rossz érzésem támadt. Nem tudtam volna megmagyarázni a dolgot, egyszerűen képtelen voltam megmaradni a fenekemen, az alvást úgy, ahogy volt elfelejtettem - egyébként is kár lett volna megpróbálni. Kérdeztem Dominic-tól, hogy befutott-e valami vészjelzés, de azt mondta, hogy legjobb tudomásuk szerint minden rendben van. Betudom hát a stressznek. Talán megpróbálhattam volna Toddtól érdeklődni, de ha csak nem muszáj, akkor nem kezdeményezek vele kommunikációt, a múltkor is sikeresen bebizonyította, hogy nem járok jól vele. Jobb megoldás nem lévén pohárért és üvegért nyúltam, kapásból fel is hajtottam vagy három pohárral, hogy legalább egy kicsit érezzek bódító jóindulatból, de a Bestia csak nem csihadt, fel-alá járkált, és fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi a franc ütött belé. Emma kopogtat az ajtómon. De még mielőtt megtehetné, legszívesebben kiszólnék neki, hogy ne most, mert nem vagyok kompatibilis semmiféle szociális életre azt hiszem, de az a tömény energia, ami irányából érkezik, szinte azonnal egybeolvad a sajátommal, és már kérdés nélkül is tudom, hogy megtaláltam a választ a kérdésemre. Mindennemű köszönés helyett legfeljebb annyira jut időm, hogy kissé eltátsam a számat, és átvegyem az üveget. Szótlanul csukódik az ajtó, amikor pedig a lakosztály belseje felé fordulok, szinte követem az idegen szagfoltot, sárgásan vibrálva rajzolódik ki lelki szemeim előtt a "kondenzcsík", amit maga után hagy, tekintetem azonnal a feneke felé siklik. Még csak le sem teszem a piát, nagy és határozott lépésekkel igyekszem mellé kerülni, ideges mozdulattal rántva el a kezét és a benne tartott mirelit zöldséget a fenekéről. - Ez meg mi a franc? - dörrenek rá, nem kiabálok, de érzékelhető, hogy egyáltalán nincs jó kedvem, és válaszokat akarok, mégpedig most - Ez... - teszek a kezeimmel körkörös mozdulatsort - ...az egész. Mi... a franc? Játékos és őrülten veszélyes csengéssel emelkedik meg a mondat íve, még jó, hogy nem kapkodom a levegőt, mert egészen biztos megfulladnék.
//egyelőre azért nem tértem ki a billogra, mert nem tudom, hogy elfordulsz-e vagy sem xD//
Biztos vagyok benne, hogy elég hamar rájön, mi is jelenleg a probléma forrása, de nem úgy tűnik, mintha békésen közelítené meg a helyzetet. Nem tudom, talán én is berágnék a helyében, vagy úgy egyáltalán, elég abszurd, hogy egy farkasa ilyen mértékben hordozza egy idegen szagát. A fekete farkasom farkát behúzva próbál közelebb somfordálni a nagy bestiához, mintha bármi rosszat tett volna, holott nincs így, bűntudat nem terheli érzéseit, de mégis, némi szégyen ott lapul, mert ki tudja, talán tehetett volna ellene, akár az életünk árán is. A zöldborsó áldásos hűsének elvesztésétől felnyögök, és bár farkasom szégyene az enyém is, nem fordulok el. Miért tenném? Ezért jöttem ide, márpedig az holt biztos, hogy eme undormány is szerves része a beszámolómnak, szóval fölösleges takargatni. A dörrenésére nem rezzenek össze, nem félek tőle, haragudhat ugyan, de ne rám tegye, mindenesetre amíg nem hallja a csodás kis történetem, előfordulhat, hogy rám lesz bepöccenve, de talán annyit kibírok. - Ez? Csattanok fel dühösen - noha ez nem felé irányul -, miközben felrántom a hátsómról a köntöst, hogy gond nélkül megszemlélhesse a bőrömbe vésett J betűt, úgy virít rajtam, akár egy billog, mintha valakihez tartoznék. Valaki máshoz. Körülleng az illata, ajkaimba beitta magát a vére, a hideg kiráz még a gondolattól is, és gyűlölöm is érte Carlost, vagy hívják akárhogy, bár ezzel azt hiszem, csak az ő önelégült képére varázsolhatnék vigyort. - Azt hiszem, egy J betű, de nem óhajtottam tüzetesebben megnézni. Kicsit talán bánom, hogy nem Surához szaladtam elsőként, megkérvén, tüntesse el rólam ezt a szörnyeteget, de tudom, hogy a kisördög bennem látni akarja, mit szól hozzá. Vajon mennyire idegesíti? És ha idegesíti, akkor tulajdonképpen miért? Van valami a hangjában, amitől feláll az összes szőrszál a karomon. Vajon, ha nem adok kielégítő választ, bántana? Azt hiszem, megtenné, hisz Alfaként megteheti, de nem vétettem ellene, csak épp, én sem vagyok jelen pillanatban olyan nyugodt, hogy a megszólalásaim előtt gondolkodjak. - Egy új magányos farkas van a városban… ...megcsókolt. Folytatnám, de még kimondani sem akarom, gondolni sem rá, mert… nem volt hozzá joga, nem volt. Mint ahogy arra sem, hogy a jelét vésse belém, ezzel bizonyítva, hogy igen, ha akarok tőled valamit, vagy ha téged akarlak, el tudom venni. Összeszorul a szívem ama gondolatra, hogy de igenis megvolt hozzá minden joga, hisz nem tartozom máshoz, legalábbis nem úgy, hogy az bárki számára egyértelmű legyen, aki most szabadult ki tudja honnan. Csak lehajtom a fejem, a szégyen megöl, hogy nem bírtam tenni ellene, nem is vágyom most pillantásának örvényére, azt hiszem, nem akarom látni, hogy mit hoz ki belőle mindez, vagy épp azt, hogy mit nem. Feszültségem enyhe remegés formájában ütközik ki testemen, fizikailag más bajom nincs, de ennek ellenére sincs rendben semmi.
A saját feketém felszegett fejjel kerüli még azt is, hogy a karcsú kis feketét egyetlen pillantással méltassa. Ahogy ő kikerüli őt, én olyan nyílegyenes határozottsággal lépek Emma mellé. Az energiáink, a közös haragunk úgy feszülnek egymásnak, mintha mi lennénk az ok és az okozat, mintha a világon semmi harmadiknak nem lenne szerepe ebben az egészben. A visszakérdezése visszhangot ver a lakosztály falairól. Hogy ő nem volt hajlandó tüzetesebben megnézni? Hát, én hajlandó vagyok. Eleinte egészen kifejezéstelen arccal bámulom a billogot, igen, határozottan J-betűt formál, most hogy mondja. Az érzések örvényének hányingerkeltő egyvelege úgy mászik fel a gyomromból, mint a kitörni készülő hányás, lavina, víznyomás, ami a legmodernebb gátakat is egy pillanat alatt roppantja össze. Megsértettek. Megaláztak. Emmán keresztül tapostak nem csak az önérzetembe és a büszkeségembe, de a pozíciómba is. A fékezhetetlen harag úgy gyűri össze az arcomat, mintha papírból volnának az izmaim, a szemeim vörösbe fordulnak, ahogy mély levegőt véve még mindig a billogot fürkészem. És mindebbe teljességgel észrevétlenül kúszik bele valami más, valami egészen személyes, ami arra ösztökél, hogy villámgyorsasággal és vasmarokkal fordítsam szembe magammal a nőstényt, erővel markolva rá a felkarjára, összegyűrva a puha bőrt és a húst az ujjaim közt. Így rántom egészen közel magamhoz, a másik kezemben lévő üveg alkohol pedig fájdalmas csörrenéssel pattan milliónyi szilánkra a falon. Nem teszek semmit, csak a szemeit fürkészem. A lehetéből, a lélegzetvételéből ömlik a másik vérének fémesen idegen bűze, az energiáim örvénylően nyaldossák a saját testem, mintha láthatatlan lángokban égnék, torkomból halk morgás bugyan fel szakadatlan. - Mennyire magányos? Recseg a hangom halk fenyegetéssel, a Bestia hangján. Feltételezések, szentség- és jogtörő események lehetőségei villódznak az elmémben, a kérdésem pedig "csupán" arra irányul, hogy akár csak egy órácskára is, de olyan társasága akadt, amelyet én nem hagytam jóvá. Amit nem hagyhatok jóvá. - Ne reszkess az ég áldjon meg, válaszolj! Hallod?! Mit csináltál?! S bár arra ösztökélem, hogy fejezze be ezt a viselkedést, mégis rázok rajta egyet, bele sem gondolva abba, hogy mennyire nehéz lehet most beszélnie. De ha már egyenesen hozzám jött, gyanítom, hogy ahhoz is kell elég bátorsága legyen, hogy beavasson. Egyedül a szégyenérzete nem hagy nyugodni, hát mi az isten történt, amiért szégyennel köpködi tele a szobát?
A kis fekete panaszosan nyüszít fel, szomorkásan veti magát hasra, nem érti, nem csinált semmi olyat, amivel ezt érdemelné, pofáját a földre ejti, meghunyászkodik, nem tehet mást, tudja jól, hogy soha nem érhet a hatalmas bestia nyomába, csak… túlságosan ragaszkodik hozzá, olyan fontos neki, mint senki más, és most ezt látni olyan szinte mar az elevenébe, hogy nem tudja kezelni, csak úgy képes reagálni, amit belevertek az évek. Ha nem akarja a közelében tudni, elkullog, el kellene kullognia, mégis, van valami, ami miatt úgy érzi, hogyha ezt annyiban hagyja, akkor ott valami végleg el fog veszni, valami, amit szeret, valami, amihez ragaszkodik. Azt hiszem, amióta ismerem, nem volt olyan pillanat, hogy ne akartam volna a közelében lenni, most viszont határozottan nem vágyom rá. A haragja fájón mar a bőrömbe, holott tudom, az eszemmel tudom, hogy nem rám kellene haragudnia, hogy ezt mind nem én érdemlem, a szívem mégis kicsit belehal. Mindig, mindent, megtettem azért, hogy neki jó legyen, és most, hogy nem vagyok képes rá, még csak fel sem merül benne, hogy nem én tehetek erről? Hiába akarok haragudni rá, képtelen vagyok. Dacosan, makacs mód tartom tekintetem vonalát az állán, figyelem szájának ívét, ahogy belefeszül a haragba, nem, nem akarom látni, nem akarom érezni, adja annak, aki megérdemli, de ne nekem. Nem szolgáltam rá. - Ez… milyen kérdés? Nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni, vagy pontosan értem, de ez az a pont, ahol felemelem a tekintetem, és a kimondatlan vádtól terhesen, fájón marnak zöldjeim a lélektükreibe. Mit képzelsz? A kérdés azonban nem szökik az ajkaimra, nem azért, mert bűnös vagyok, hanem mert… nem kérdezhetek tőle ilyet. Tudom, hol a helyem, és tartani is akarom magam hozzá, de fogalmam sincs, mikor kerülök érzelmileg olyan mélységekbe, hogy nem fognak érdekelni a következmények. - Én semmit sem csináltam. Felelem csendesen, de a tőlem megszokott magabiztossággal, bár némileg lemondóan, ajkaim megremegnek mintha önmagamba vágynám fojtani a szavakkal együtt a sírást is. Meg kellene mutatnom neki, de jelenleg képtelen vagyok koncentrálni, és annyira összeszedni magam, hogy megtehessem. Amikor megráz, megkísérlem kitépni magam a karjaiból, bár tudom, hogy esélyem sincs rá, ha nem akar elengedni. Hát miért nem érti, hogy nem lennék itt, ha bűnösnek érezném magam? Ha el akarnám titkolni, elbujdosnék, a szeme elé sem kerülnék, amíg mindez tart, de én itt vagyok. - Hagyd abba… nincs okod így haragudni rám. Kérem, sem a hangsúlyom, sem az érzéseim nem parancsolóak, és gyűlölöm, hogy védekezni kényszerülök, mint aki valóban olyasmit tett, ami miatt kell, de egyszerűen ezt hozza ki belőlem a helyzet. - Ott volt az a magányos, és bár ittas voltam, de gondoltam a körmére nézek... olyan… Emmásan. Érzem, hogy ez elég necces megfogalmazás, de nem fogok hazudni, Anchorageban is csináltam hasonlót, és abból sem lett balhé, bár tény, hogy akkor senki nem marta belém sem a jelét, sem az illatát. - Carlosnak hazudta magát. Ez valószínűleg megint olyasmi lesz, amin berághat, bár én nem tudom a valódi nevét, sosem kérdeztem, az enyémet sem tudja senki. - Aztán… úgy döntött, hogy elkezdi feszegetni a határaimat, és megcsókolt. Nem én őt, soha senkit nem csókoltam meg önszántamból Todd óta, és ezen a történtek sem változtattak semmit, a bennem tobzódó düh árulkodó lehetne, ha rám is figyelne, nem csak tombolna. - Felképeltem, és ott hagytam, miután megfenyegetett, hogy három csókot fogunk váltani, a másodikat is elveszi, a harmadikért meg én fogok könyörögni. A mondat végére hitetlenkedéssel vegyül a haragom, mert ez az, amit még jelenleg sem vagyok képes ép ésszel felérni, és kétlem, hogy valaha elérné, de van valami a fickóban, amiért soha életemben nem vágynék találkozni vele, mert azt hiszem, túl nagy játékos. - Utánam jött... Ezen a ponton nyelek egyet, mert eddig még nem okozott kifejezetten gondot, hogy beszámoljak arról, mi történt, de a következőkre még csak visszagondolni sem szeretnék, de kénytelen leszek megerőltetni magamat, mielőtt kivág, mint macskát szarni…
Kezdőlap
//
