Biztos vagyok benne, hogy a bartyó valami tervez, én pedig kíváncsian fogom várni, hogy mit fundált ki. Igazából azt csinál a kölyökkel ami csak szeretne. Nah, jóóóó, azért nem egészen, mert én vagyok az egyetlen farkas aki teljes joggal rendelkezik Bamino felett. Az én játékszerem és nem adom oda senkinek. Amíg számomra hasznos, addig él, de ezt ő is nagyon jól tudja. Diktatúra van itt kérem szépen. Raffaello az egyetlen király és pont. bevallom van bennem némi zsarnokság, de nagyon elenyésző. Nem? Dehogy nem! Várakozás közben valamivel el kell ütni az időt, ezért robotozik a kölyök és szeretem benne, hogy mindig benne van, nem mintha lenne választása, de sokkal élvezetesebb így, hogy ő is tesz rá egy lapáttal, mintha valóban csak nekem kéne irányítanom. A tesóra sandítók és a mimikája elárulja, hogy nem csak nekem tetszik a jelent, ámbár lehet nem is ezért görbül a szája. Tök nyolc miért, a görbület a lényeg, a többi mellékes. Néha bánom, hogy nem nő, de mindig eszembe jut, hogy a hímeket mindig is többre tartottam és valszeg, akkor már régen nem is élne.
Doro besétál, de nem akarok hinni a szememnek, mert én már régen eltemettem. Hogy hitetlen lennék? Mindenféle képen ezért nem is ugrok a nyakába, hanem tesztelem, hogy valóban az e akinek mondja magát. Egymásba csúszunk s fürdőn az emlékekbe melyet egymásnak adunk. Én viszont egy olyan emléket kapok, melyet még soha senkitől. Anyámat csak képen láttam eddig, de most mintha megelevenedne. Hazudnék ha azt mondanám, hogy jég szíven nem kezd el olvadozni. Mindig is arra vágytam, hogy lássam a mamát, hogy csak egyszer oda tudjak bújni hozzá, hogy érezzem a selymes bőrét, az illatát, de ez mindig csak álom maradt. Most viszont látom s ez számomra sokat jelent. Talán, a szemem is fátyolos lesz egy pillanatra, de ezt nem mutathatom ki a gyerek előtt. Még a végén azt hiszi, apuci megpuhult és kiábrándul belőlem. Oda lépek hát a nővéremhez és a karomba zárom szorosan, majd a fülébe súgom, hogy köszönöm. Mind a ketten tudjuk, hogy ez miért van és nm kell részletezni. Végül pedig elengedem és figyelek.
Kezd érdekes lenni a családi idill, hiszen egy kívülálló és csatlakozik. Még nem tudom, hogy ki a tag, de érzem a bátyóban a feszkót, ezért lépek rögvest mellé. A kis csákó, a könyves szekrénynek ütközik, nekem pedig egy vigyor keletkezik a képemen. - Én is beszállhatok? Labdázhatunk is Bratyi. - Nézem a tagot és azt gondolom simán össze tudnánk gyúrni gömb formára, amit kedvünk szerint dobálhattuk. Soha nem árt a testmozgás ugyebár. A farkasom pedig készenléten van, hogy ha kell szétszedje ezt a tagot. Először a Carló, Doro majd Bambino a szemem útja. Bátyóra kérdő, nővéremre bocsánatkérő, a gyereket, csak ellenőriztem. Nah mi lesz? Boksz? Egymásra találás? vagy egyéb? A fene sem tudja, nekem pedig igazából tök nyolc. A másik falka nem igazán érdekel, hiszen soha nem fűztek hozzájuk érdek szállak, ámbár még jól is jöhet ez a tag, esetleges késői terveimnek vagy éppen a bátyónak. Ezért bököm meg a tesót, s kiolvashat a szemeiből ezt is, meg azt is, már ha akar. Persze övé a döntés, hiszen otthon van. Én benne vagyok mindenbe, de ezt tudja.
Nézem ezt a nagy családi összejövetelt, és azon kívül, hogy apuci mindenkit végigpásztáz, rám meg már csak azért néz, mert éppen a tekintete útjába kerülök, egyre komikusabb az egész. Annyira örülök, hogy mindenki tudni akarja, ki ez a fickó itt, aki még gyarapítja a hímnemű egyedek számát, hogy tulajdonképpen a számból veszik ki a szót, ezért én már nem kérdezek, csak így tekintek rá. Luca... oké... ezt megjegyzem, de hogy minek? Lehet, azért, mert unom magam, és sosem kedveltem a nyálas jeleneteket? Mindjárt zsebkendőt fogok kérni, hogy egy nem túl hangos trombitálással jelezzem a meghatódottságomat, hogy Velence után megfáztam, vagy valami hasonlót követtem el. Mivel csak a masnit találom meg, azt veszem elő, azzal odaintegetek az idegennek, ha már a nagybátyám közben falra keni ezt a szerencsétlent, akivel már így első ránézésre sem vagyunk éppen szimpatikusak egymásnak. Az orrfújás elmarad. Inkább a nővel foglalom le magam, ő valahogy sokkal formásabb, és szemet gyönyörködtetőbb látvány, mint a sok szőrös férfi, így őt nézem, és nem is éppen leplezetlenül. Megérne egy ajtócsapkodást, szó se róla. Amíg a Capo kifesti a szobáját ezzel a fiatalabb, és marha flegma kölyökkel, addig legalább nekem is akad elfoglaltságom. Jaaaa, most ugyanolyan flegma vagyok, mint ez a srác ott félig freskóként? Apuci tudja, azért vannak dolgok, amit még az ő két szép szeméért sem vetkőztem le. Olyan érdekfeszítő látványt nyújthatok, hogy attól a legnyugodtabb újszülött is sírni kezdene, mert most mégis mit kezdjek ezzel az egésszel? Egymásra talált mindenki, éljen, örüljünk, koccintsunk, de ugye nem kell közös vacsorán elviselnem, hogy kivel mi történt 300 akárhány év alatt, mert akkor komolyan mondom, inkább megkeresem a rusnya nőstényt, és lezavarok vele egy kóbor numerát... na jó, azzal ami maradt belőle. Olyan mindegy, már belejöttem, nem? Az is ennyire szórakoztató... nekem. Ennek ellenére kussolok, és a különböző arckifejezéseket próbálgatom a bárgyútól kezdve az idiótán át a legőrültebb elvetemültig, hogy ne aludjak el, aztán lelkesen elrobotolok az ablakig, és még nyikorgok is a fordulónál, hogy hiteles legyen.
//Gyerekek, rövidet írtam, mert tulajdonképpen Leo csak csendes szemlélő. XD//
- Silenzio! Szólok rá az öcsémre, amikor be akarna szállni a buliba. Lehet, hogy be fog szállni, mert lesz buli, de egyelőre még a válaszokat akarom hallani. De nem vagyok durva az öcsémmel, nem parancsolom a csendben maradást, inkább kérem, a hangomnak egyedül ez a... ez a... kis taknyos jelenléte ad némi ingerületet. Luca válasza udvariasnak hangzik, de én aztán kiszagolom a mögöttük rejlő cinikus élt. Nekem ne illegesse magát itt a szép szavakkal, sem pedig ezzel a megszólalással, mert kivágom az ablakon. Helyette csak lehajolok hozzá a földre, megpróbálom megragadni a ruháját, és újult erővel passzírozom bele a könyvesszekrénybe, a fa pedig fájdalmasan recsegni kezd. - Cazzo! Te velem az én házamban így nem beszélsz, még akkor sem tehetnéd meg, ha halandók lennénk. Itt én vagyok a család feje, capisce? A mázsás, fekete dögöm is fenyegetően morran rá a hímre, akinek ugyan nem kell ettől megijednie, nem várok én tőle a világon semmit, csak azt, hogy vegyen vissza az arcából és fogadja el a játékszabályaimat. Eleresztem, hagyom, hogy a földre rogyjon vagy épp megálljon a lábain, nem érdekel. Ideges mozdulattal húzom végig a kezem a számon, és csak a húgom szavaira torpanok meg. Ó, most jön az a rész, hogy meg kellene bánnom, amiért így viselkedtem? Megmondom én mit kéne bánnia neki. Azt, hogy nem úgy állt elém, hogy a Hegyiek elhagyására kényszerítette a Kölykét. - Tisztázni? Bene. Akkor tisztázzuk azt, hogy miért van még mindig ott? Ha nem is itt, de a bátyád érdekei ellen szólók között? Hm? Nagyon remélem, hogy a holmiát is magával hozta, mert kész beköltözni az egyik üres szobába. Tisztázzuk azt is, hogy ma ünnepelni akartam. A családot. Minket. A de Luca testvéreket. Felnevetek. Szinte kinevetem a saját naiv elképzelésemet. És a tekintetem már Benitót is pásztázza. - Erre mindketten beállítottuk egy gyerekkel. Hát mit csináljak én veletek? A család hatalom és erő. Jó tudom, te kitekernéd a nyakát, ha kellene... - intek Benito és a Nipote felé - De Benitóval ellentétben - ha csak nem homokos -, neked Dorotea, egészen biztos nem merő hobbi volt átadni a vérvonalad. Hát húgom, választhattál volna nemesebbet is. Eldobom az agyam, de komolyan. És csak azért nem mondom Benitónak, hogy valamit kezdjen ezzel a Lucával, mert ez itt kérem... Évszázadok óta az első családi perpatvar, és felnőtt férfiként neki is szava van ebben a vitában.
*Nem, kicsit sem vártam rózsás fogadtatást és nagy könnyes összeborulást. A családom férfi tagjai ettől büszkébbek, minthogy idegenek előtt kiadják magukat. S bár mily fájó is, számukra a kölyköm nem más mint egy idegen a túloldalról. Onnan ahova nem való. Ezt tudtam én is jól. De Benito csak még egy lapáttal dob Carló szavaira amire bocsánat kérő tekintet ide vagy oda, kap viszonzásként egy figyelmeztető ám mégis csalódott pillantást. Ő az öcsém. S nem erre neveltem. Hát hol van az udvariassága, a kedvessége? De azt hiszem, hogy nem csak Ő feledkezett meg az emberségről, a normális normákról hanem a saját kölyköm is. A pajzsom leeresztem, s a farkasom szavai nyomán, Teremtői jogát s erejét kifejezve morran Lucára. Sértette az, hogy a családdal szemben ilyen szavakat üt meg. S bár a farkasom csak most látja őket először, most érzi csak őket mégis tudja, hogy mit szabad s mit nem. Sosem volt egy jámbor ordas, agresszív hullámai szinte pofon csapják Lucát, s ebben a röpke pillanatban a sajátját láthatja viszont. Azt a vad hevességet, könyörületlen szomjat amit Ő nem tudott kordában tartani. Farkasom menne, láncait szaggatja de nem hagyom. Bátyám elintézi maga a kérdést, s most az egyszer még csak nem is érdekel a dolog. Talán még mindig jobban jár, ha Ő maga figyelmezteti s nem én. Ugyanis azt tudta Luca, hogy számomra mennyire fontosak a testvéreim. Sokat meséltem róla neki, s ezzel az egyetlen megkérdőjelezéssel tudatosan ment szembe annak, ami számomra szent és sérthetetlen. Carló aztán az én szavaimra is reagál s kérdése csak egy újabb pofon számomra, amire még csak értelmes, elfogadható magyarázatot sem tudok adni. Arra amit Beniről mond csak felkapom a fejem, mely eleddig lesütve volt, hogy még csak a szemébe se nézzek. Nem, valahogy nem tudtam elhinni, hogy képes lenne megtenni. De Carlo miért hazudna ilyenben? Maradt egyáltalán valami abból a két férfiből akit szerettem, imádtam s tiszteltem? Ajkaim megnyalva, túrtam a hajamba egy csöppnyi dühvel. Dühös voltam.* - A döntésem, az enyém volt s választásom Ő rá esett. Nem unalomból, nem hobbiból emeltem magam mellé, hanem teljesen más miatt. Mely Tőled, Tőletek, a családomtól független volt. Az égre is, azt hiszed, hogyha tudom, hogy életben vagytok nem kértem volna az áldásotokat? De nem tudtam rólatok. S azért van még a falkájánál mert Ő maga ezt akarja. Nem egy rongy amit kedvemre cibálhatok, nem egy élettelen valaki. Hanem a kölyköm, akiről szerettem volna, hogy tudj. Hogyha azt akarod, hogy itt maradjak és nem küldesz el, akkor tisztában legyél azzal, hogy mik járnak velem. - a fojtott düh s harag miatt szinte már megfeszültek az alapjaiba kislányos vonásaim. De hangomban ez még mindig nem volt észrevehető, talán nem is lesz soha csak ha kiabálok. De bátyámmal még mindig halkan beszéltem, hangomból pedig tiszteletet fedezhetett fel továbbra is. Annak ellenére, hogy persze azért kissé a fogalmazásom nem a megalázkodó kislányé. Nem, nem megalázkodtam de nem is kell, semmi szükség rá.* - S bár az életét nem venném, addig még tiszteletben tartja a határokat melyeket lefektettem majd kétszáz éve ez így is marad. - Lépteim az ablakhoz vezettek melynek párkányán megtámaszkodtam s hosszú ujjaim finoman simítottak végig annak makulátlan festésén. Miközben az ott álldogáló kölyökre egy barátságos mosolyt villantottam, még ha nem is sugárzott annyira mint az szokott.* - Azonban azt neki kell eldöntenie, hogy marad ott, ahol van. Most, vagy talán csak idővel de újra mellém szegül. Talán Te bármi olyanra rákényszerítenél bátyám ami boldogtalanná tenne? Megérné az, hogy elérd a célod s közben szerető szívembe gyűlölet bújjon s azt lesd minden éjjel, hogy mikor törnék az életedre? * Kérdéseim közbe ismét felé fordultam s barna tekintetembe meglapult a szomorúság. Már bántam, hogy ide hoztam Lucát, de attól még tudom, hogy ez volt a helyes döntés mellyel megelőzhetek minden továbbit. A kérdéseim azonban csak puszta tájékozódó jellegűek. S nem hiszem, hogy sok segítség kell kitalálni, hogy miért hozom fel ezeket. Nem, én soha nem törnék a báttyám életére. De ha Lucát olyanra kényszeríteném amit nem akar, Ő megtenné. HA más nem azért mert tudja, hogy úgy is végzek vele. DE Én sosem tenném boldogtalanná.
Nem állítanám, hogy kifejezetten mókás farkasalakban átkommandózni a városon, de inkább az, minthogy meztelenül villogtassam a csodálatos J betűt a hátsómon. Mérhetetlenül bosszant a dolog, és még azon sem fáradozom, hogy tajtékzó dühömet pajzsom rejtekében óvjam. Nem érdekelt per pillanat semmi az ég egy adta világon, csak… meg akartam szabadulni ettől az érzéstől, bántotta a kis lelkivilágomat, hogy jelet mert vésni a hátsómra, semmi köze hozzám, soha nem is lesz, nem volt joga hozzá. Iszonyatosan zavar, hogy rajtam van a szaga, és hiába futottam szélsebesen, nem simogatta le rólam szeszélyes barátom. A parkolóig sikeresen eljutottam, ott is könnyű volt az autók közt navigálni, sokat segít ilyenkor a bundám színe, nem hiszem, hogy feltűntem bárkinek is, ha mégis, hát én még kutyának is beillek, az emberi agy pedig hajlamos becsapni magát, ha olyat lát, ami feldolgozhatatlan a számára. Szerencsére bőven benne jártunk már az éjszakában, szóval nem kellett attól tartanom, hogy minden sarkon emberekbe botlok. Miután bejutottam a liftbe, átváltoztam, azt már letojom, ha a falkából lát meg valaki így, ahogy a jó isten megteremtett, és amire az a köcsög rajzolni óhajtott. Maximum seggel a falnak fogok mozogni, míg el nem érek a szobámig. Az őrök természetesen derültek rajtam egy sort, miután észlelték, hogy nincs komoly bajom, de az ilyesmi úgysem olyan meglepő vérfarkas körökben. Végül a szobámban magamra kaptam egy bugyit, meg egy köntöst, a többi nem érdekelt, magamhoz vettem a kis hűtőmből egy üveg whiskyt, arra tutira szükség lesz, aztán átsomfordáltam a konyhába. Jellemző, hogy szesz van a sajátomban, de fagyasztott zöldség az nem, sőt, még fagyi sem. Ez utóbbit nem is értem. Szóval elcsórtam egy zacskó zöldborsót, és a hátsómra szorítottam. - Ohh... Sóhajtottam fel megkönnyebbülten, szinte éreztem, ahogy füst száll fel arról a tájékról, noha ez elég abszurd elgondolás volt a részemről. Mindenesetre vettem még magamhoz egy kis fagyit, mert arra nekem van égető szükségem, aztán az az egyik zsebemben landolt egy kanállal együtt, míg a whisky a kezemben marad, a másikkal meg a borsót tartottam. Tutira idiótán festek. Két perc múlva pedig csinos kis buksimmal kopogtattam Castor lakosztályának ajtaján, ami tökéletesen fémjelezte jelenlegi lelkiállapotom káoszba fúlt valóságát. Ha ajtót nyitott, akkor a kezébe nyomtam a szeszt, én mára eleget ittam, úgy az elkövetkezendő évemre eleget szerintem, és bevonultam a szobájába, de nem álltam meg, csak elkezdtem fel-le járkálni, mint valami ketrecbe zárt vadállat. Sík ideg voltam, ez kétségtelen. Nem is tudom, miért nem bírtam ezzel addig várni, amíg kicsit le nem nyugszom…
Az elmúlt fél-egy órában valami ösztönös rossz érzésem támadt. Nem tudtam volna megmagyarázni a dolgot, egyszerűen képtelen voltam megmaradni a fenekemen, az alvást úgy, ahogy volt elfelejtettem - egyébként is kár lett volna megpróbálni. Kérdeztem Dominic-tól, hogy befutott-e valami vészjelzés, de azt mondta, hogy legjobb tudomásuk szerint minden rendben van. Betudom hát a stressznek. Talán megpróbálhattam volna Toddtól érdeklődni, de ha csak nem muszáj, akkor nem kezdeményezek vele kommunikációt, a múltkor is sikeresen bebizonyította, hogy nem járok jól vele. Jobb megoldás nem lévén pohárért és üvegért nyúltam, kapásból fel is hajtottam vagy három pohárral, hogy legalább egy kicsit érezzek bódító jóindulatból, de a Bestia csak nem csihadt, fel-alá járkált, és fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi a franc ütött belé. Emma kopogtat az ajtómon. De még mielőtt megtehetné, legszívesebben kiszólnék neki, hogy ne most, mert nem vagyok kompatibilis semmiféle szociális életre azt hiszem, de az a tömény energia, ami irányából érkezik, szinte azonnal egybeolvad a sajátommal, és már kérdés nélkül is tudom, hogy megtaláltam a választ a kérdésemre. Mindennemű köszönés helyett legfeljebb annyira jut időm, hogy kissé eltátsam a számat, és átvegyem az üveget. Szótlanul csukódik az ajtó, amikor pedig a lakosztály belseje felé fordulok, szinte követem az idegen szagfoltot, sárgásan vibrálva rajzolódik ki lelki szemeim előtt a "kondenzcsík", amit maga után hagy, tekintetem azonnal a feneke felé siklik. Még csak le sem teszem a piát, nagy és határozott lépésekkel igyekszem mellé kerülni, ideges mozdulattal rántva el a kezét és a benne tartott mirelit zöldséget a fenekéről. - Ez meg mi a franc? - dörrenek rá, nem kiabálok, de érzékelhető, hogy egyáltalán nincs jó kedvem, és válaszokat akarok, mégpedig most - Ez... - teszek a kezeimmel körkörös mozdulatsort - ...az egész. Mi... a franc? Játékos és őrülten veszélyes csengéssel emelkedik meg a mondat íve, még jó, hogy nem kapkodom a levegőt, mert egészen biztos megfulladnék.
//egyelőre azért nem tértem ki a billogra, mert nem tudom, hogy elfordulsz-e vagy sem xD//
Biztos vagyok benne, hogy elég hamar rájön, mi is jelenleg a probléma forrása, de nem úgy tűnik, mintha békésen közelítené meg a helyzetet. Nem tudom, talán én is berágnék a helyében, vagy úgy egyáltalán, elég abszurd, hogy egy farkasa ilyen mértékben hordozza egy idegen szagát. A fekete farkasom farkát behúzva próbál közelebb somfordálni a nagy bestiához, mintha bármi rosszat tett volna, holott nincs így, bűntudat nem terheli érzéseit, de mégis, némi szégyen ott lapul, mert ki tudja, talán tehetett volna ellene, akár az életünk árán is. A zöldborsó áldásos hűsének elvesztésétől felnyögök, és bár farkasom szégyene az enyém is, nem fordulok el. Miért tenném? Ezért jöttem ide, márpedig az holt biztos, hogy eme undormány is szerves része a beszámolómnak, szóval fölösleges takargatni. A dörrenésére nem rezzenek össze, nem félek tőle, haragudhat ugyan, de ne rám tegye, mindenesetre amíg nem hallja a csodás kis történetem, előfordulhat, hogy rám lesz bepöccenve, de talán annyit kibírok. - Ez? Csattanok fel dühösen - noha ez nem felé irányul -, miközben felrántom a hátsómról a köntöst, hogy gond nélkül megszemlélhesse a bőrömbe vésett J betűt, úgy virít rajtam, akár egy billog, mintha valakihez tartoznék. Valaki máshoz. Körülleng az illata, ajkaimba beitta magát a vére, a hideg kiráz még a gondolattól is, és gyűlölöm is érte Carlost, vagy hívják akárhogy, bár ezzel azt hiszem, csak az ő önelégült képére varázsolhatnék vigyort. - Azt hiszem, egy J betű, de nem óhajtottam tüzetesebben megnézni. Kicsit talán bánom, hogy nem Surához szaladtam elsőként, megkérvén, tüntesse el rólam ezt a szörnyeteget, de tudom, hogy a kisördög bennem látni akarja, mit szól hozzá. Vajon mennyire idegesíti? És ha idegesíti, akkor tulajdonképpen miért? Van valami a hangjában, amitől feláll az összes szőrszál a karomon. Vajon, ha nem adok kielégítő választ, bántana? Azt hiszem, megtenné, hisz Alfaként megteheti, de nem vétettem ellene, csak épp, én sem vagyok jelen pillanatban olyan nyugodt, hogy a megszólalásaim előtt gondolkodjak. - Egy új magányos farkas van a városban… ...megcsókolt. Folytatnám, de még kimondani sem akarom, gondolni sem rá, mert… nem volt hozzá joga, nem volt. Mint ahogy arra sem, hogy a jelét vésse belém, ezzel bizonyítva, hogy igen, ha akarok tőled valamit, vagy ha téged akarlak, el tudom venni. Összeszorul a szívem ama gondolatra, hogy de igenis megvolt hozzá minden joga, hisz nem tartozom máshoz, legalábbis nem úgy, hogy az bárki számára egyértelmű legyen, aki most szabadult ki tudja honnan. Csak lehajtom a fejem, a szégyen megöl, hogy nem bírtam tenni ellene, nem is vágyom most pillantásának örvényére, azt hiszem, nem akarom látni, hogy mit hoz ki belőle mindez, vagy épp azt, hogy mit nem. Feszültségem enyhe remegés formájában ütközik ki testemen, fizikailag más bajom nincs, de ennek ellenére sincs rendben semmi.
A saját feketém felszegett fejjel kerüli még azt is, hogy a karcsú kis feketét egyetlen pillantással méltassa. Ahogy ő kikerüli őt, én olyan nyílegyenes határozottsággal lépek Emma mellé. Az energiáink, a közös haragunk úgy feszülnek egymásnak, mintha mi lennénk az ok és az okozat, mintha a világon semmi harmadiknak nem lenne szerepe ebben az egészben. A visszakérdezése visszhangot ver a lakosztály falairól. Hogy ő nem volt hajlandó tüzetesebben megnézni? Hát, én hajlandó vagyok. Eleinte egészen kifejezéstelen arccal bámulom a billogot, igen, határozottan J-betűt formál, most hogy mondja. Az érzések örvényének hányingerkeltő egyvelege úgy mászik fel a gyomromból, mint a kitörni készülő hányás, lavina, víznyomás, ami a legmodernebb gátakat is egy pillanat alatt roppantja össze. Megsértettek. Megaláztak. Emmán keresztül tapostak nem csak az önérzetembe és a büszkeségembe, de a pozíciómba is. A fékezhetetlen harag úgy gyűri össze az arcomat, mintha papírból volnának az izmaim, a szemeim vörösbe fordulnak, ahogy mély levegőt véve még mindig a billogot fürkészem. És mindebbe teljességgel észrevétlenül kúszik bele valami más, valami egészen személyes, ami arra ösztökél, hogy villámgyorsasággal és vasmarokkal fordítsam szembe magammal a nőstényt, erővel markolva rá a felkarjára, összegyűrva a puha bőrt és a húst az ujjaim közt. Így rántom egészen közel magamhoz, a másik kezemben lévő üveg alkohol pedig fájdalmas csörrenéssel pattan milliónyi szilánkra a falon. Nem teszek semmit, csak a szemeit fürkészem. A lehetéből, a lélegzetvételéből ömlik a másik vérének fémesen idegen bűze, az energiáim örvénylően nyaldossák a saját testem, mintha láthatatlan lángokban égnék, torkomból halk morgás bugyan fel szakadatlan. - Mennyire magányos? Recseg a hangom halk fenyegetéssel, a Bestia hangján. Feltételezések, szentség- és jogtörő események lehetőségei villódznak az elmémben, a kérdésem pedig "csupán" arra irányul, hogy akár csak egy órácskára is, de olyan társasága akadt, amelyet én nem hagytam jóvá. Amit nem hagyhatok jóvá. - Ne reszkess az ég áldjon meg, válaszolj! Hallod?! Mit csináltál?! S bár arra ösztökélem, hogy fejezze be ezt a viselkedést, mégis rázok rajta egyet, bele sem gondolva abba, hogy mennyire nehéz lehet most beszélnie. De ha már egyenesen hozzám jött, gyanítom, hogy ahhoz is kell elég bátorsága legyen, hogy beavasson. Egyedül a szégyenérzete nem hagy nyugodni, hát mi az isten történt, amiért szégyennel köpködi tele a szobát?
A kis fekete panaszosan nyüszít fel, szomorkásan veti magát hasra, nem érti, nem csinált semmi olyat, amivel ezt érdemelné, pofáját a földre ejti, meghunyászkodik, nem tehet mást, tudja jól, hogy soha nem érhet a hatalmas bestia nyomába, csak… túlságosan ragaszkodik hozzá, olyan fontos neki, mint senki más, és most ezt látni olyan szinte mar az elevenébe, hogy nem tudja kezelni, csak úgy képes reagálni, amit belevertek az évek. Ha nem akarja a közelében tudni, elkullog, el kellene kullognia, mégis, van valami, ami miatt úgy érzi, hogyha ezt annyiban hagyja, akkor ott valami végleg el fog veszni, valami, amit szeret, valami, amihez ragaszkodik. Azt hiszem, amióta ismerem, nem volt olyan pillanat, hogy ne akartam volna a közelében lenni, most viszont határozottan nem vágyom rá. A haragja fájón mar a bőrömbe, holott tudom, az eszemmel tudom, hogy nem rám kellene haragudnia, hogy ezt mind nem én érdemlem, a szívem mégis kicsit belehal. Mindig, mindent, megtettem azért, hogy neki jó legyen, és most, hogy nem vagyok képes rá, még csak fel sem merül benne, hogy nem én tehetek erről? Hiába akarok haragudni rá, képtelen vagyok. Dacosan, makacs mód tartom tekintetem vonalát az állán, figyelem szájának ívét, ahogy belefeszül a haragba, nem, nem akarom látni, nem akarom érezni, adja annak, aki megérdemli, de ne nekem. Nem szolgáltam rá. - Ez… milyen kérdés? Nem értem, hogy mire akar ezzel kilyukadni, vagy pontosan értem, de ez az a pont, ahol felemelem a tekintetem, és a kimondatlan vádtól terhesen, fájón marnak zöldjeim a lélektükreibe. Mit képzelsz? A kérdés azonban nem szökik az ajkaimra, nem azért, mert bűnös vagyok, hanem mert… nem kérdezhetek tőle ilyet. Tudom, hol a helyem, és tartani is akarom magam hozzá, de fogalmam sincs, mikor kerülök érzelmileg olyan mélységekbe, hogy nem fognak érdekelni a következmények. - Én semmit sem csináltam. Felelem csendesen, de a tőlem megszokott magabiztossággal, bár némileg lemondóan, ajkaim megremegnek mintha önmagamba vágynám fojtani a szavakkal együtt a sírást is. Meg kellene mutatnom neki, de jelenleg képtelen vagyok koncentrálni, és annyira összeszedni magam, hogy megtehessem. Amikor megráz, megkísérlem kitépni magam a karjaiból, bár tudom, hogy esélyem sincs rá, ha nem akar elengedni. Hát miért nem érti, hogy nem lennék itt, ha bűnösnek érezném magam? Ha el akarnám titkolni, elbujdosnék, a szeme elé sem kerülnék, amíg mindez tart, de én itt vagyok. - Hagyd abba… nincs okod így haragudni rám. Kérem, sem a hangsúlyom, sem az érzéseim nem parancsolóak, és gyűlölöm, hogy védekezni kényszerülök, mint aki valóban olyasmit tett, ami miatt kell, de egyszerűen ezt hozza ki belőlem a helyzet. - Ott volt az a magányos, és bár ittas voltam, de gondoltam a körmére nézek... olyan… Emmásan. Érzem, hogy ez elég necces megfogalmazás, de nem fogok hazudni, Anchorageban is csináltam hasonlót, és abból sem lett balhé, bár tény, hogy akkor senki nem marta belém sem a jelét, sem az illatát. - Carlosnak hazudta magát. Ez valószínűleg megint olyasmi lesz, amin berághat, bár én nem tudom a valódi nevét, sosem kérdeztem, az enyémet sem tudja senki. - Aztán… úgy döntött, hogy elkezdi feszegetni a határaimat, és megcsókolt. Nem én őt, soha senkit nem csókoltam meg önszántamból Todd óta, és ezen a történtek sem változtattak semmit, a bennem tobzódó düh árulkodó lehetne, ha rám is figyelne, nem csak tombolna. - Felképeltem, és ott hagytam, miután megfenyegetett, hogy három csókot fogunk váltani, a másodikat is elveszi, a harmadikért meg én fogok könyörögni. A mondat végére hitetlenkedéssel vegyül a haragom, mert ez az, amit még jelenleg sem vagyok képes ép ésszel felérni, és kétlem, hogy valaha elérné, de van valami a fickóban, amiért soha életemben nem vágynék találkozni vele, mert azt hiszem, túl nagy játékos. - Utánam jött... Ezen a ponton nyelek egyet, mert eddig még nem okozott kifejezetten gondot, hogy beszámoljak arról, mi történt, de a következőkre még csak visszagondolni sem szeretnék, de kénytelen leszek megerőltetni magamat, mielőtt kivág, mint macskát szarni…
Idegesen prüszkölök fel, amikor visszakérdez. Mi az, hogy milyen kérdés? Emma, ne csináld ezt velem. Ne tetézd még jobban ezt a lehetetlen helyzetet, amiből nem értek egyelőre semmit sem, csak azt tudom, hogy fontos, mert bűzlesz egy idegentől, a szégyened kaparja a torkomat, és mindebből csupán egyetlen dologra gondolhatok. - Hozzád ért? Mint hím? Lefeküdtél vele? Le akartál? Így már világosabb? Ragozom tovább, meglovagolva a saját haragomat. És ha igen? Nem kellene foglalkoznom vele. Egész egyszerűen ráfoghatnám arra, hogy nem elég, hogy valaki megkörnyékezte azt a nőstényt, akit én már megkaptam, de még arcátlanul a világ képébe dörgöli ezzel a billoggal. Mintha Emma egy közönséges vágómarha lenne, és ez még talán rosszabb ténye a helyzetnek, még annál is, hogy adott esetben Emma nem éri be az én társaságommal. Meg kellene nyugtasson, amikor védekezőleg lép fel, miszerint ő nem csinált semmit. Nem érzem, hogy hazudna. Köztes hús csupán a haragom ostora és a csapások jogos tulajdonosa közt. Hogy hagyjam abba? Még el sem kezdtem igazán. Mégis mit várt? Hogy majd betipeg a szobámba egy zacskó borsóval a seggén, egy másik hím szagával és jelével és én majd csendben főzök neki egy léleknyugtató teát? Hosszú pillanatokig meredek még rá, aztán végül eleresztem, így viszont nem tudok mit kezdeni a felszabadult kezeimmel, esetlenül festhet, ahogy üresen lógatom őket a testem mellett. - Emmásan? - kérdezek vissza felcsattanva - Olyan Castor-irodájába-menősen Emmásan?! Folytatom a kérdést már egészen halkan, elhúzva a számat, aztán ellépek mellőle, elfordulok, nem akarok rá nézni, és ezzel talán még kedvezek is neki. Helyette csupán elballagok a saját, már megkezdett üvegemhez, út közben megtaposva az Emma által hozott maradványait. Már épp emelném az üveget, amikor kiejti a nevet - a whisky idegesen koppan az asztal lapján. Szóval Carlos? Nevetséges. Nevetségesen abszurd. - Carlos? Milyen szép neve van. - eddig bírtam, hogy ne igyak, most azonban vagy három teli kortyot húzok le egyhuzamban - Biztos spanyol. Vagy mexikói. Engem otthon csak Carlónak hívtak, simán, S nélkül. Legalább de Luca? Osztom meg vele egészen csevegő hangon, ami jelen helyzetben nem hogy nem jelent jót, de egyenesen vészjelző szirénákként hat. Újabb korty, érzem, kezdek túllendülni azon a ponton, hogy fenyegető, egy szavas megnyilvánulásokkal bombázzam Emmát. - Hogy mi? Torpanok meg, és újra Emmára ragad a tekintetem, amiko kimondja, hogy megcsókolta ez a kedves névrokon. S bár messze állok tőle, mégis úgy vélem, zavarbaejtő lehet az a döbbent szigor, amivel őt illetem. Megfeszül az állkapcsom. Emlékszem, hogy milyen volt az üres vidámpark tükörtermében... Megnyugtatásomra szolgálhatna a tény, hogy felpofozta, de mégis. Sért? Bánt? Azt kellene mondanom, hogy az ő hibája. Hiszen ő nézett a körmére olyan "Emmásan", és amilyen hatásos tud lenni, úgy cseppet sem csodálkozom azon, hogy egy idősebb érett hím előtt huzigálva a mézesmadzagot ez lett az eredménye. Érzem a dühét, de találtam magamnak egy remek kifogást, amivel tökéletesen ellehetetlenítem minden létjogosultságát. Egyszerűen nem vagyok hajlandó feldolgozni a folytatást. Betagadott a józan eszem, mintha valaki megnyomott volna egy gombot, hogy ignoráljak minden létező külső behatást annak érdekében, hogy ne robbanjak ezer darabra menten. Aztán szépen lassan mégis csak beszivárog. Nem szeretem, ha az otthonom békéjét a "fenyegetés" és a "könyörgés" szó fertőzik meg, főleg nem holmi kóborok szavait idézve. Azon a ponton, ahol Emma nyel egyet, én magamba döntöm az üveg maradékát, az üres üveg pedig újfent hangosan csattan - ezúttal hűtőnek ütődve -, én pedig nagy, érces sóhajtással támasztom meg magam az asztal szélén. Rendben van. - Mondjad csak. Gyerünk. A legjobb rész még hátra van, nem? Lököm el magam végül az asztaltól, és Emmára ügyet sem vetve kezdek el járkálni a lakásban. Felveszem a telefonom a dohányzóasztalról, az ajtó melletti akasztós kulcstartóról egészen házias mozdulattal akasztom le a kocsim kulcsát, eltűnök a hálóban, majd visszatérek egy nyakkendővel és egy fekete zakóval, amit hanyag mód dobok le a kanapéra. - Folytasd... Adom ki a további instrukciókat, ahogy ismét mellé lépek, ám ezúttal átkarolom a derekát, és mint egy rossz gyereket, úgy kapom fel a nőstényt és indulok el vele az étkezőasztal felé, szabad kezemmel a földre sodorva mindent, ami rajta van. Hassal lefelé próbálom meg ráfektetni Emmát, hogy ideges mozdulattal félresöpörve a köntöst, újra megnézhessem magamnak azt a J-betűt, és még mielőtt túlságosan felöltöznék, karommá változtatott mutatóujjal kíséreljem meg kimentszeni a billogot onnan, ahova felvésték.
- A kurva életbe, Castor... Gyűlölöm ezért a kérdésért, és épp ezért még csak válaszolni sem vagyok rá hajlandó. Hogy lefeküdtem-e vele? Nem. Hogy le akartam-e? Nem. Hogy sajnálom-e, hogy mindkét kérdésre nem a válasz? Igen. Sajnálom, basszameg, mert nem bírom megtenni, nem bírnám, gondolatban sem. Az pedig, hogy ezt meg kellett kérdeznie, olyat feltételez, amit nem akarok elfogadni. Tudom, hogy sétáltam be ebbe a szobába, de ha vaj lenne a fülem mögött, egyszerűen eltűntem volna, hogy többé sose kelljen a szemébe néznem. És mi lenne, ha megtettem volna? Elítélhetne, mint falkatagot, de nem vagyok testőr, mint Dante kölyke, nem tettem volna ezzel olyat, amivel a falkát veszélyeztetem. Én így hiszem, de ki tudja, a szemében mi jelent veszélyt, fogalmam sem lehet róla, nem vagyok Alfa. Megdörzsölöm a karjaimat, amikor elereszt, nem tudom, hogy mi a rosszabb, mikor szorongatott, vagy az, amikor fizikailag is eltávolodik tőlem. - Igen. Olyan Emmásan, tudja, milyen vagyok, feltételezheti, hogy a dolgom sem úgy végzem, hogy a másik képébe dörgölöm, hahó, farkas vagyok, tudni akarok rólad mindent, amit lehet, aztán köszönjünk szépen el egymástól. A kezem a zsebemben lapuló hűs édességre siklik, hogy legalább az hozzon némi megnyugvást jegesség által. Nem tudok mit kezdeni az egésszel, marja valami a torkom, valami, amit ki kéne mondanom, amit ki szeretnék mondani, de túlságosan félek attól, hogyha megteszem, ez a helyzet végleg visszafordíthatatlanná válik, és meg kell tennem azt, amit soha nem akartam. Még akkor sem, ha megkaptam a kiskapumat, amikor csatlakoztam. - Mexikói. Nem tudom a vezetéknevét. Felelem tőszavakban most én is, és elraktározom a helyzet súlyosságához képest mellékes információt az eredeti nevéről. Annyira abszurd, hogy pont ezt a nevet rántotta elő a kalapból az a marha. Igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy a hangneme miféle kellemetlenségeket sugall, a visszakérdezésére nem tudok mit mondani, hallotta, többet nem vágyom kiejteni a számon, épp eléggé felzaklat engem anélkül is, hogy ő számon kérjen rajtam olyasmit, amihez nincs joga. Minek is mondanám, hogy tudod Castor… az egyetlen férfi, akit csókolni akarok, az te vagy, és épp ezért fáj sokkal jobban, hogy más valaki is erre vetemedett? Nem mondom, nem lenne visszaút még saját magam előtt sem, akkor nem hazudhatnék tovább önnön tükörképemnek, hogy ez az egész csak arról szól, hogy nála nincs feljebb, hisz ő itt az Alfa. Még egy üveg robban ezernyi darabra, és csak nézem a csekély méretű pusztítást, ami valami nagyobbnak az előszele lehet, valami, aminek nem akarok a közepén lenni, mégis ott vagyok. - A legjobb rész? Észre sem veszem, hogy meglehetősen feldúltan, dühösen követem, mert nem fogok átordítani falakon, ahhoz meg jelen pillanatban túlságosan is ingerült vagyok, hogy gondolatban kommunikáljak. - Most, hogy mondod, minden vágyam az volt, hogy nekem ugorjon, hogy elvegye, amit ígért. Igaz, sikerült elugranom, de biztos direkt botlottam meg, hogy belém rúghasson, aztán a földre kerülve megülhessen, mint valami kibaszott lovat. Sőt, könyörögtem, hogy ugyan fenyegessen már a torkom szétvágásával Anguta átkozott szülötte, hogy közben belevéshesse nevének kezdőbetűjét. Oké, a nem akarok ordítani részt már vissza is szívhatom, olyan szinten jöttem idegbe ettől a mérhetetlenül bunkó kérdéstől, hogy ha nem lennék biztos benne, hogy gond nélkül csomagolna össze papírzsebi méretűre, akkor képes lennék nekimenni. Hogy lehetsz ekkora seggfej, Castor? - Jah tényleg, és még az is a bakancslistámon szerepelt, hogy hátrafeszítse a fejem, és megint megcsókoljon. Kétségtelen. Köpöm elé ironikusan, majd őrülettől terhesen szakad rám egy elgyötört kacaj, mert ami utána jött, azt igenis élveztem, azt akartam, akartuk, elég lett. - A vérét viszont kétségkívül akartam. Megkaptam. A nyelvével együtt. Állok meg, és már-már hajlandó lennék némileg visszavenni a hangerőből, amikor fogja, és felkap, mint valami táskát. Gyönyörű. Hogy minden másodpercben egy szerencsétlen szardarabnak kell magam éreznem, az… minden pénzt megér. Annyira lekezelő, arrogáns, annyira összetör vele, minden egyes pillanattal lejjebb taszít egy láthatatlan veremben. A pont az i-re az, amikor felcsap az asztalra, megpróbálom rögtön fellökni magam róla, ám ha nem sikerül, akkor ma már másodszor vagyok kénytelen lényemet meghazudtolva tűrni és nyelni. - Ne csináld, Castor… ne alázz meg Te is, kérlek! Csendül fájdalmasan szelíden és megbántottan a hangom, amikor érzem karmát a bőrömön, a homlokom megadón koppan az asztalon. Nem Castor, ehhez nincs jogod. Nem vagyok a Tiéd, nem akartad, hogy a Tiéd legyek, most mégis tönkreteszel. Ha szavaim dacára is megteszi, akkor némán áztatják könnyeim az asztalát, és szó nélkül tűröm, hogy vége legyen, és tűnjön innen, mert én nem akarom látni… talán soha többé.
Csupán egy dühödt és robbanékony morgással kívánom helyre utasítani Emmát a szóhasználata kapcsán, mert az rendben van, hogy a mi kapcsolatunk eléggé... megfogalmazhatatlan, mégsem viselem el senkitől, hogy így beszéljen velem, a jelenlétemben. Apró kis hang a fejemben, nem több, kétségbeesetten próbál utat találni magának az elvadult ösztönökön, kongatva a vészharangokat: mi történt, hogy ide jutottunk? Percekkel ezelőtt senki sem jósolta volna meg, hogy ez lesz a vége, hogy így kell kommunikáljunk egymással. És vessenek meg bármennyire azért, amit és ahogy teszek, általában én még kevésbé élvezem az ilyet, mint az a személy, aki kapja. Igen, mindannyian tudjuk, hogy roppant dilettáns módon kezelek mindent, amibe egy hangyafasznyi érzelem is belekerül. A helyzeten pedig az sem javít túlságosan sokat, hogy igennel felel arra a kérdésre, amire talán - a szívem mélyén - viszakozást várnék. Valami olyat, hogy "nem Castor, dehogyis, hogy feltételezhetsz ilyesmit", de igazából fogalmam sincs, hogy ezzel őt is vagy csak magamat áltatom. Igen, hogy feltételezhetek ilyet? Mindezt levezetendő és már konkrét elképzeleseket formálva a fejemben kelek "útra", szedem össze a cuccaimat, Emma pedig, mint valamiféle rossz lelkiismeret, egy ostorral csapkodó árnyék, úgy követi a lépteimet, miközben megosztja velem a "legjobb részt". Az egyébként higgadtnak és teljesen tudatosnak tűnő pakoló mozdulatokba több és több inger kerül, ahogy előre halad a történetben, és amikor már odáig fajul a sztori, hogy másodszor is megcsókolta őt az a bevándorló tetű, kénytelen vagyok még a felemelése előtt odafordulni felé és újfent megragadni a karjánál fogva: s ha van is erő ebben a mozdulatban, most először figyelek tán arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Határozott jelzés csupán, hogy most kicsit fejezze be, és figyeljen rám. Fel fogok gyulladni odabent. - Meg fogom ölni, Emma. - jelentem ki megkérdőjelezhetetlenül, igen, érted teszem, miattad teszem, és bármennyire próbálnék elbújni a falka védelmének kötelezettsége mögött, képtelen vagyok rá és ezt vagy kiolvassa a szám ideges rándulásából vagy csupán nekem kell együtt élnem a gondolattal - Vagy idehozom és te ölöd meg. Ebben dönthetsz, a többi nem megbeszélés kérdése. Valószínűleg mire előkerítem ezt a Carlos néven futó hívatlan vendéget, már át fogom értékelni a dolgokat. Talán lemondok a megöléséről és csak ötven évnyi pincefogságre ítélem. Az mostanában úgyis annyira felkapott. Elégedettnek ható kis kacagás siklik ki a fogsorom közt, hiszen megkapta a nyelvét. Pompás. Legalább nekem nem kell végighallgatnom tőle semmiféle magyarázkodást vagy könyörgést, és bízom annyira a saját erőmben és pajzsomban, hogy a gondolataival együtt teljességgel kizárjam a fejemből. De előbb még szabaduljunk meg attól a billogtól... Emma teste csattan az asztalon, a könyörgésnek ható kérését hajlandó vagyok nagyjából addig figyelmen kívül hagyni, amíg az átváltoztatott karmaim a bőrét nem karistolják támadásra készen. Aztán megremeg kissé, én pedig kelletlenül üvöltök fel, Emma teste helyett az asztalra csapva, ami remélhetőleg nem szakad össze alatta. Magam felé fordítom hát. - Megalázni? Én? Téged?! - amilyen finom tónusban indul a kérdésáradat, annyira erőteljes lesz az utolsó szótag felhangja - Neked teljesen elment az eszed? Én tisztellek téged, Emma. - jelentem ki, és közben megszakítok vele minden eddigi testi kontaktust - Én nem bánok veled használati tárgyként. Én nem teszem rád a billogomat. Én nem filozofálok azon, hogy hova tart ez a... valami kettőnk közt és hajlandó vagyok valamit befejezni, ha arra kérsz. - mint például ezt az egész műtéti procedúrát - Mit akarsz? Szerinted mégis mit kellene most tennem? Mondd csak Emma, ha én most azt mondanám, hogy az enyém vagy, akkor meddig örülnél neki? Mert akkor már nem csak a szerencsés kiválasztott fog rábaszni, ha ilyen "Emmás" húzásaid vannak, hanem te is. És ha én kijelentem, hogy az enyém vagy, billog nélkül is garantálom neked, hogy te ebben az államban a kötelező körökön túl semmire nem jutsz majd egyetlen másik hímmel sem. - csattanok fel lángoló tekintettel - Ezért tisztellek. Mert nem veszem el tőled a szabadságod. Úgyhogy melegen ajánlom, hogy válogasd meg a szavaidat, amikor velem beszélsz, megértetted? - néhány mély levegő, hátha segít valamit - Hívd fel a nagyanyádat. Vagy akit akarsz, de mire hazajövök, nem akarom látni azt a jelet, oldd meg vagy tényleg kivágom, mert ez nekem is legalább annyira megalázó, legalább akkora kihívás és arcon rúgás, mint neked. Világos? Olyan elcseszettül nyomoréknak érzem magam jelen pillanatban, hogy legszívesebben szó nélkül vonulnék el, csak hogy ezzel is távolabb kerüljek tőle, hogy legalább ő ne lásson. Egyébként is dolgom van, de... Elfog a késztetés, hogy bocsánatot kérjek, amiért elszakadt a cérna. Meg sem kérdeztem, hogy hogy van, ami persze teljességgel felesleges volna, hiszen egyértelmű, de ha törődöm vele, akkor igenis meg kellett volna kérdeznem. Vagy azt, hogy hozassak-e neki valamit... Ehelyett csak állok, megfeszült arcéllel nézem, mit tettek vele és semmi másra nem vágyom jobban, mint megtalálni a mexikóit és a beleinél fogva felcsavarni a legközelebbi villanyoszlopra.
Hallom a morgását, nyilván az ő részéről jogos is, én mégsem érzem annak, mert még ha feltételezhetne is ilyet rólam, mert tudja, milyen voltam, mielőtt idejöttem, jelenleg már közöm sincs ahhoz a nőhöz, ilyen értelemben legalábbis semmiképpen. Épp eléggé bassza ez a csőrömet önmagában is, de az még inkább felhergel, hogy azt feltételezi, hogy mégiscsak megtettem, megtenném. Azt hiszem, most tudatosul bennem igazán, hogy miért féltem mindig is az érzelmektől, akár a tűztől. Igennel felelek, de tudom, hogy ha kérné, hogy másokkal kevésbé legyek önmagam, megtenném, de még mennyire, hogy megtenném, még csak parancsolni sem kellene, épp ezért nem mondok egyebet, mert nem akarom, hogy ezt tudja. Nem adhatom meg magam minden téren, ugye? Dacos, makacs lelkem bizonyosan így óvná magát minden esetleges, jövőbeli sérüléstől, de hiába akarok mindent jó mélyre visszatuszkolni magamba, egyszerűen nem megy, fojtogatja a torkomat. - Tedd azt, amit jónak látsz. Nem érdekel, mi lesz a hímmel, jelen pillanatban számomra nem létezik más rajta és önmagamon kívül. Egyébként is csak elvenni akart tőlem az a görény, és sikerült is neki, azt hiszem, meg fogja még bánni, hogy nem ölt meg. S közben valahol, a lelkem egy elkorcsosult részének tetszik, hogy ölni akar miattam, de annál azért okosabbnak tartom magam, hogy ettől rögtön elkezdjem verni fene nagy lelkesedésemben a tamtamot. - Csak szenvedjen, mielőtt meghal. Rántok vállat, és már-már ott tartanék, hogy oké, rendben vagyunk, viszonylag tűrhetően megúsztam ezt az egészet, de csak aztán jön a java. Az asztalra kerülve egyszerűen kifordulok magamból, nem akarom, hogy megtegye, hogy erőszakkal tépje ki egy részem, legyen az bármennyire gyomorforgató a számomra is. Nem akarok megint valaki alá szorulni, és azt érezni, mennyire tehetetlen vagyok vele szemben. Itt ugyan nem az életem a tét, de ez valahogy sokkal rosszabb, pontosan azért, mert abba a hitbe ringattam magam, hogy sosem tenne velem olyat, amit én nem akarok. Amikor végül az asztalra csap, összerezzenek, és talán némi megkönnyebbülés féle suhan végig rajtam, amikor visszafordít, bár a szavaiban érezhetően nem lesz köszönet. Egész egyszerűen egy hülye gyereknek érzem magam szavainak nyomán, és tudom, képtelen lennék megmagyarázni neki, hogy miért fáj ez az egész annyira, mert én igenis filozofálok, én sem vagyok semmiben sem különb a sok hülye nőnél, akik hajlamosak többet belelátni valamibe, mint ami benne van. - Enélkül sem jutok semmire egyetlen másik hímmel sem. Szólalok meg, mikor egy pillanatra abbamarad szóáradata. Már persze, ha az egyszerű flört is idetartozik, akkor ez nem igaz, de kit érdekel, az nekem soha nem is jelentett semmit, még az egyszerű szex sem, hisz kit érdekelt, kinek vetem oda magam, csak érezzem jól magam, de most még ez sem megy, még elképzelés szintjén sem. Szeretem azt, ami most van, de félek, hogy el fogok arra a pontra jutni, amikor majd nem lesz elég. Hogy igenis arra vágyom majd, hogy senki másé ne lehessek, csak az övé, talán már így is van, hisz viszolygok attól, hogy valaki más érjen hozzám, a farkasom egyenesen fel van tőle háborodva. Az valahogy soha nem jutott eszembe, hogy ezzel a szabadságom válna semmivé. Hisz most sem vagyok szabad, saját magam zárom kalitkába, de úgy tűnik, ez közel sem egyértelmű tény. Szívesen megkérdezném, hogy komolyan ennyire idiótának néz, hogy akkor is így viselkednék? Sok minden vagyok, de az ostobaság nem tartozik a jellemvonásaim közé. Mégsem vágom a képébe, hogy nem, akkor nem lennének ilyen „Emmás” húzásaim, akkor másmilyen lennék, és az a legfurább az egészben, hogy nem akarok világgá futni ennek a gondolatától. - Megértettem. Azt persze nem ígérhetem, még neki sem, hogyha a vörös köd leszáll az agyamra, nem feszülök ugyanúgy neki, még akkor sem, ha tudom, nagyon rosszul járhatok. - Nem merném kijelenteni, hogy világos. Remeg meg leheletnyit a hangom, de nincs pofám visszakérdezni, hogy mégis hogy az istenbe lehet legalább annyira megalázó, legalább akkora kihívás és arcon rúgás, mint nekem, ha egyszer nem vagyok a tiéd? Vajon, ha bárki más hátsóján éktelenkedne ez a borzalom, akkor is így reagálna? Bármekkora naivitásra vall a dolog, azt hiszem, nem mindenki esetében lenne ennyire idegbajos. - Úgy tűnik, megtaláltad a gyenge pontomat… Te vagy az. Suttogom végül halkan, mintha semmit nem mondanék ezzel, pedig épp ellenkezőleg, többet mondok, mintha ezernyi hangzatos szóval próbálnám lefesteni, mi zajlik bennem. Lemászom az asztalról, csak aztán pillantok rá, fáradtan, sebzettem, gyengén. Mennyire más volt akkor, mikor felmerült köztünk ez a gyenge pont téma, sokkal könnyedebb, nem zsizsegett a felszínen minden, amit rendkívüli módon szeretnék elnyomni, mert végül úgyis csak tönkre fog tenni. Ebben a témában szemernyit sem vagyok optimista, nincs rá okom. Csak úgy, mint a farkasom odabenn, feszülten állok, és várok, tudom, mit akarok, de nem merem elvenni, nem bújhatok hozzá, mint egy kismacska, akit most csaptak ki az utcára, és nem vágyik másra, mint egy szeletnyi törődésre. Ez itt és most nem működik, érzem a távolságot, és hiába vágyom a nullára csökkenteni, nem mozdulok, csak próbálom előszedni a gyakorlatias énem, mielőtt elrohanna úgy, hogy nem tud mindent. - Kérlek… nyugodj le egy kicsit, mielőtt megkeresed, ha így mész oda... tudni fogja, hogy tyúkszemedre lépett. Még akkor is örömet okoznál ezzel neki, ha utána felkoncolod. Egyébként pedig, látni akart… Nem teszem hozzá, hogy nem kellene úgy ugrálnia, ahogy bárki fütyül, nyilván ő is el fog jutni erre a pontra, fölösleges még tovább idegesítenem ilyesmivel. - Valakinek a fejéért jött, de nem árulta el nekem. Jó volna tudni, hogy kiről van szó, de nem óhajtottam tovább ott maradni, és forszírozni, mea culpa. - Illetve, meg tudott volna ölni, ha úgy akarja, nem tudom, végül miért nem tette. S ha kisvártatva is, de ezzel talán megválaszolom azt a fel nem tett kérdést, hogy miért leng körül önnön szégyenem vészterhesen…
Ó, hát abban nem kell kételkednie, hogy majd azt teszek, amit jónak látok. Persze ez soha nem jelentette azt, hogy ez volt a valós jó, csupán az én akaratom, semmi több. De mindig képes voltam érvényesíteni, most sem lesz ez másként, ezt bármikor meg tudom neki ígérni. Ahogyan azt is, hogy ez a Juan szenvedni fog, így vagy úgy, de megismertetem vele a chicagói... azaz mostmár fairbanks-i vendégszeretetet. Akik a mi ételünkbe köpködnek, abból rövid úton másnak vacsorát tálalunk. Nem tudom, mintha valami megkönnyebbülés-félét éreznék a kifakadásom nyomán. Mintha ez már nagyon rég utat kívánt volna törni magának, fel is sóhajtok néha, mintha víz alatt fuldokolnék. De mégis... Szükségem van arra, hogy most egy kicsit kiboruljak, jó? Sok ez nekem így, a közelmúlt eseményeiről már nem is beszélve. - És? Ez akkora tragédia? - kérdezem fennhangon, amikor egészen halkan közli, hogy egyébként sem jut sokra a többi hímmel. Persze hogy amiatt, mert én létezem vagy azért, mert csődöt mondtak a pasizási módszerei, az egyelőre még nem válik világossá. És bár nem adok neki hangot, mégis azt érzem, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs. Ha tud pasizni, akkor az a baj, ha nem, akkor meg az? Ki nem tudja igazából, hogy mit akar? Talán tudnom kéne, éreznem kellene vagy legalább látnom az arcára írt gondolatokat, de ez az egész annyira ingoványos. Már így is úgy érzem, hogy sokkal több a feltételezés és a "ha" és a "csak", mint az egészséges volna. És ha a tényekkel nem tudunk mit kezdeni, mégis mennyire lenne fejetlenség puszta feltételezésekre alapozni bármit is? - Helyes. Biccentek, ahogy a megértéséről biztosít, aztán beletúrok a hajamba. És igazából fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Főleg, amikor a következő bizonytalanságot sugalló kijelentése is elhangzik. Egyszerre szeretnék felháborodni, hogy ezen mégis mi a fene nem világos, de félő, hogy csak néma hápogás lenne belőle és különben sem tudom, hogy mit mondanék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupán a falkatagjaim védelme miatt? Hogy ezzel Juan azt üzente számomra, hogy nem vagyok képes megvédeni az enyéimet? Nem, nem hazudnék, hiszem öltem már farkast azért, mert veszélyes volt az egyik kiskölyökre. De ez akkor sem egy és ugyanaz. Szerencsére - bár erre még visszatérünk - nem is kell azon gondolkozzak, hogy ezt miként magyarázzam meg, mert nem csak a szó, de még a gondolat is belém fagy Emma következő szavaira. A körülöttem csóvákban mardosó lángok ha valódiak lennének, úgy égő narancsvörösből egy pillanat alatt váltalának finom tónusú kékké. Amikor arra céloztam, hogy én mindenki gyengepontját megtalálom idővel, azt hittem, hogy Toddal majd rátapintok a lényegre. Azzal egyáltalán nem számoltam, hogy majd gyengeponttá fogom kinőni magam. És ez... Talán ez szembesít azzal, mennyire veszélyes ez az egész, és hogy percekkel ezelőtt én is majdnem áldozatául estem az erejének - még ha csak morális értelemben véve, de akkor is. Talán már nem is kell kérnie, hogy nyugodjak le. Talán, megint ez a sok talán... Elegem van már a talánokból. Az idegesség forró viaszként csöpög le a karomról, és csak azt veszem észre, hogy kissé lehajtott fejjel nézem a földön heverő szilánkokat. És hogy csend van. Kint is, és bent is. - Fejért jött? Meg fogja kapni. - jelentem ki teljességgel biztosan a dolgomban, ám ezúttal mindennemű ingerült agresszió nélkül. Jelenleg már nem számít, hogy a fej gazdája a falkámba tartozik-e, mert a végeredményt ez cseppet sem befolyásolja. Ebben a városban senkinek a fejét nem fogja megkapni, akire én nem adom az áldásomat, úgyhogy nagyon nagy szerencsére lesz majd szüksége, ha egyáltalán a sajátját meg kívánja tartani. - Emma... - lépek hozzá közelebb, kissé oldalra döntött fejjel, megtörve ezt az egész borzalmat, finoman próbálom megfogni a csuklóját, és odahúzni magamhoz - Gyere ide. Ha megölelem, pont elfér az állam alatt, és ezt szeretem. Jelentéktelennek tűnik, de most mégis hálás vagyok érte. Apróság, de akkor is. Bár az már nem az, hogy életben maradt, de igen, azért is határozottan hálás vagyok. - Azért nem mondom ki, mert utána mindig tönkremegy. És nem akarom, hogy tönkremenjünk. Jó? - borzasztó ez a helyzet, ez a sok idegen szag, ahogy beékelődik közénk, pedig ennél már aligha lehetnénk közelebb egymáshoz. És engedtessék meg, ha Emma a régi sebei elől menekül, hát úgy én is joggal vakargathatom az én elhibázott lépéseim nyomát - Csak hagyom megtörténni. Úgyis mindenki tudja, hogy... - az enyém vagy? - túl sokszor fürdesz nálam.
- Inkább ingoványos talajnak nevezném. Nem fogom firtatni, hogy eddig egyetlen hím volt, aki mellett nem akartam semerre sem kacsintgatni, noha akkor még egészen más nő voltam, csak egy egyszerű ember, tele érzésekkel, reményekkel, vágyakkal, szerelemtől ragyogva, csöppnyi boldogságomat élvezve. S mi lett belőle? Pillanatok alatt égett porrá az egész. Azóta még csak eszembe sem jutott, hogy ne másszak egyik ágyból a másikba… És most itt vagyok. Vagyunk. Nem értem magam, és épp annyira nem értem őt sem, de talán addig jó, míg nincs így. A pasizási módszereim közel sem mondtak csődöt, ha így volt, nem ajánlotta volna fel Rocky sem készségesen a szolgálatait, illetve Carlos, vagy hogy az anyám kínjába hívják sem mozdult volna rám. Nem az a baj, hogy nem tudok, hanem hogy nem akarok. Mégsem firtatom tovább, ez már teljesen lényegtelen a helyzet szempontjából. Jobb is, hogy nem kérdez rá, ismét csak belekergetnénk egymást valami végeláthatatlan valamibe, minek közepette minden egyes szavunk csak újabb kérdéseket szül. Talán akadnak olyan helyzetek, amikor jobb nem a bizonyosság birtokában lenni, jobb nem tudni, hogy álomképbe ringatjuk magunkat, avagy a valóság vert gyökeret lelkünkben, és bimbózó zöld levelei cirógatnak belülről. A szavaimat félve ejtem ki, mintha valamit végleg elmosnék vele, de amikor látom a reakcióját, akkor nem csak őt keríti hatalmában pár pillanatra a döbbenet. Ha nem volnék ennyire zaklatott, talán elmosolyodnék a tényen, hogy még ilyen helyzetben is képes vagyok tökéletesen meglepni. Furcsa, de nem vagyok abban azért olyan jó, hogy megtaláljam a legodaillőbb szavakat, szemtelenkedek, odamarok, nem finomkodok sosem, de most… mégis sikerült olyan irányba elmenni, ami sokkal békésebb, sokkal kezelhetőbb. Olyanba, amivel talán mindketten tudunk mit kezdeni. Képzeletbeli vállon veregetés Emmának. Ez persze nem jelenti azt, hogy úgy gondolom, az ajkaimon kiejtett tény olyannyira jó lenne, nem, közel sem örülök neki, hogy ennyire fontos lett, és azt sem tudom, miért ismertem be, de megtettem, már visszavonhatatlanul ott lebeg a levegőben, mintha a leheletem véste volna bele gyöngybetűit. Belecsomagolom magam a pillanatnyi nyugalomba, a szeletnyi kis békébe, ki kell használni, hisz ki tudja, mikor lépek a következő medvecsapdába, ami letépi a bokám. Csak bólintok, nem érdekel ez az egész, nem érdekel a magányos hím, soha az életben többet nem vágyom látni, mert biztos vagyok benne, hogy elszakadna a cérna, és olyan nagy marhaságot csinálnék, ami az életembe kerülhetne. Még nem vágyom találkozni a halállal. - Ja… és a motelben lakik. Utálom, hogy még mindig van mit mondanom róla, de ezzel ennyi, s így már legalább nem kell utána szaglászni, egyszerűbb megtalálni. Minimális plusz bosszúság. Amikor közelebb lép, akaratlanul is hevesebben ver a szívem, nem tehetek róla, szeretem, ha közel van, már, nem úgy közel, ahogy az elmúlt percekben, hanem így, ahogyan most. Felsóhajtva fúrom fejem az álla alá, és törleszkedem, akár egy macska, több ez most, talán egyértelmű neki is, gyűlölöm, hogy más szaga van rajtam, nem akarom. Azt szeretném, ha az övé képes volna elnyomni ezt a bűzt, elmosni az elmúlt óráim fájdalmas emlékét. - Jó... Alig hallható, de nem csoda, hisz a mellkasába duruzslom, forró leheletemmel cirógatva az ingjén keresztül. S ez az a pont, amikor minden átmenet nélkül, de felnevetek, nem tudom, hogy a megkönnyebbülés okozza, esetleg a fürdés felemlegetése, vagy az, hogy valójában olyasmitől félek, amitől nem kellene, netán a saját javíthatatlanságom, de nem is ez számít, csak jó így, most. Vannak olyan pillanatok, amik tarthatnának örökké, amit ha külső szemlélő látna, fogalma sem lenne, milyen őrületes lángcsóva kergette bele a szereplőit. Ez pont olyan. - El kellene, hogy engedjelek… a dolgodra, meg… nekem is van mit csiszolni magamon. Motyogom, de csak még pár pillanat, amíg bújok, kölyökmacskákat megszégyenítően, és hagyom, hogy elpárologjon belőlem a feszültségem nagyja. Őszintén szólva, amikor felcsapott az asztalra egy pillanatra azt hittem, hogy mostanra már csomagolni fogok, hogy elhúzzak innen a francba, de ez a felállás határozottan jobban tetszik.
Nem nevezném radikálisnak a kettőnk közt beállt változást. Hiszen az elmúlt percek jégvihara meg sem történt volna, ha nem gyökerezik az egész mélyén valami tisztább és gyengédebb vonulat. Nem mondom el neki a teljes igazságot, mert azzal még én magam sem számoltam el a maga teljességében. És azért sem kívánok kimondani semmit, mert egészen biztos, hogy attól a pillanattól fogva ítélném halálra azt, amit eddig tiszavirágnak hihettünk, de kiderült, hogy valójában örökzöld és él, és élni is fog. Vannak elvárásaim, hogy is ne lennének, hiszen elvárások nélkül nem csak falkám, de talán már életem sem lenne. Azt is tudom, hogy Emma más. Merem hinni, hogy más, és az életemben jelenleg elfoglalt pozíciójának pontosan tisztában van az árnyoldalaival is. Igazából mindig ezt buktam el. Azt, hogy képtelen voltam egyszerre Alfa és társ lenni, és őszintén szólva vannak kétségeim afelől, hogy ez most megvalósítható volna-e. Elég belegondolni abba a hibába, amibe percekkel ezelőtt majdnem beleszaladtam. Hagytam, hogy az indulataim vezéreljenek. És pont ennek teljes megtagadását várom el a Testőreimtől és mindenkitől, akinek felelős rang van a mancsában. Megnyugtat az az egyetlen, finom beleegyezés, amit Emmától kapok, megnyugtat vele az az egység is, amit a mellkasomon doboló szíve áraszt, és velem együtt a Bestia is megadóan dörgöli magát karcsú másához jelezve, hogy minden rendben van. Minden rendben lesz. Hiszen ezt ígértük, nem? Meglepetten húzom fel a szemöldökeimet, ahogy felnevet, én nem tudok társulni, csupán egy mosollyal és a ténnyel, hogy nem teszek ellene semmit. Hagyom, hogy nevessen, hogy némileg megkönnyebbülhessen a ma este történtek után, nem állok az útjába, de én magam nem érzek késztetést hasonló gesztusra. Nekem elég érezni őt, a közeledését, a lényét és mindent, ami hozzá tartozik. Bár ezzel koránt sincs vége a ma estének, mert ha nem is indulok most azonnal a mexikói után, még rengeteg dolgot kell kitalálnom ahhoz, hogy jó vendéglátóként üdvözölhessem szerény kis városunkban, ha alkalmasnak találom hozzá az időt. - Aludj itt. - teszek egy baráti javaslatot, plusz jobb lenne, ha nálam fürdene, legalább nem vonszolná végig az idegen szagot az egész hotelen még egyszer - Én összehívom a Végrehajtókat és a Testőröket. Nem mintha kimondottan tartnék ettől az idegentől, egész egyszerűen arról van szó, hogy valóban valami különleges és felejthetetlen szívességel kívánom viszonozni mindazt a csorbát, amit rajtam... rajtunk ejtett a kedves névrokon. - Aztán jövök. Teszem még hozzá némi fenyegetéssel a hangomban, ami csupán annak kíván adózni, hogy a korábban elhangzott ultimátumom továbbra is áll. Hogy mire visszajövök, ha a billogot nem is, de a szagot mindenképpen mossa le magáról. Őszintén kételkedem abban, hogy problémái lennének ezzel a kéréssel kapcsolatban, és azt is gyanítom, hogy a ma este testi és lelki fáradozásaiból kifolyólag a nagymamával való randi is kicsúszik egy kicsit. Én legalább is a helyében nem akarnám rögvest előadni újra az egész történetet valaki másnak, akinek talán nincs is köze hozzá - ám joggal várhat el magyarázatot a segítségért cserébe. Mielőtt magára hagynám, azért egy bizakodó homlokcsókot még ott hagyok a bőrén, mást nem lopok el tőle. Egyrészt, mert nem lenne túlságosan tisztességes, másrészt pedig... Nem vágyom idegen vér ízét érezni ily módon.
Nem sokkal a távozásom után kopogtatnak a lakosztály ajtaján, és a folyosón felejtett zsúrkocsi a hotel legkülönfélébb csokoládéban gazdag édességeit sorakoztatja fel. Van, hogy a dolgokra az idő a legjobb gyógyír, de egy kicsit megsegíthetjük valami mással is, ha van rá módunk. Például figyelmességgel.
//ájlávjú, te minden lében hölgyemény :* Köszönöm a játékot, imádtam <3333333333 !!!!!!!!//
Mélységesen meg tudom érteni, hogy vannak dolgok, amiket nem kell kimondani, éppen ezért nem teszem én sem, mert én hiszek abban, hogy a kimondott szónak súlya van, különösképp a mi világunkban. Azt pedig talán pontosan ő tudja a legjobban ebben a városban, hogy mennyire félek az érzésektől, még saját magam előtt is lehetetlennek tetszik kezelni, nem kell az ő arcába is beletolnom. Amit mondtam, az mindettől független. Miatta maradtam itt, ez már azelőtt is úgy volt, hogy képtelenné váltam másra gondolni. S ki merem jelenteni, hogy nem volna más, aki visszatartana, ha elvágynék innen, ami valahol lelket tépően szomorú, de időt kell hagynom magamnak arra, hogy rájöjjek, itt jó nekem, nem kell tovább mennem, nem kerget semmi, és még attól sem kell félnem, hogy ez a minket perzselő tűz elillan, s csak keserű hamut hagy maga után. Hisz most már tudom, hogy nem fogok olyan hibát elkövetni, amivel elmarhatnám magamtól, mert képtelen vagyok rá. Ha pedig engem bántanak, annak megvannak a maga kellemetlen percei, de ha ez a vége, akkor nem érdekel, bántsanak csak. Tisztában vagyok azzal, hogy sosem lehet csak az enyém, szívének, lelkének legnagyobb része a falkáé kell, hogy legyen, nekem csak egy icipici, otthonos csücsökre van szükségem, olykor pár jól titkolt, gyengéd pillanatra, a bizonyosságra, hogy semmi sem történt, ami megváltoztatná mindezt. Nem vagyok telhetetlen, sosem voltam, megtalálom másban önmagam, hisz közel sem szorultam rá soha másokra, kiváltképp a férfiakra. Eddig sem voltam hátráltató tényező, eztán sem leszek, csupán valami jó, aki több mint szórakozás, ha ki mondjuk, ha nem, de nem akar senki világának közepe lenni. Az efféle kislányos ábrándokból már rég kinőttem. Feketeségem a pillanat törtrésze alatt virul ki, és törleszkedik, körülugrálja a hímet, majd némileg lecsitulva simul hozzá, és csendesen örül annak, hogy nincs harag. Azt hiszem, ő már előttem tudott valamit, amit én nem akartam meglátni, sem pedig tudomásul venni. Másként működünk, ő nem szerette Toddot, csak szüksége lett volna rá, mint a Teremtője. Ez neki közel sem olyan helyzet, mint nekem, hozzám képest ilyen téren sokkal, de sokkal tisztább, egyszerűbb, ösztönösebb. - Szívesen... Bólintok rá, nekem sincs olyannyira kedvemre, hogy végigvonuljak a szobámig, aztán vissza a fürdőbe ezzel a szaggal, bármennyire is leszarom mások véleményét, nincs ínyemre mindenkinek elmagyarázni, hogy nem Colette kettő vagyok, és nem feküdtem meg egy magányosnak, satöbbi. Csak bólintok, persze, dolga van, és nekem is lenne, bár az itt alvás meglehetősen ellehetetleníti a nagyis kitérőmet, de talán én is meg tudom oldani úgy a helyzetet, hogy legalább a szaga ne legyen ennyire markáns. - Rendben! Nem mondanám, hogy megriaszt a fenyegetése, de valószínűleg csak azért nem reagálom túl a dolgot, mert én is éppen annyira meg akarok ettől a billogtól szabadulni, mint amennyire ő nem akarja látni, érezni. Mivel ilyen téren közös a vágyunk, nincs itt semmi probléma. Maximum a túlzott lelki megterhelés az, amiből mára nekem köszi, de elegem volt, így, mivel azt mondta, aludjak itt, nem megyek sehová már ma éjszaka. Sura biztos különösképp díjazta volna, ha beállítok hozzá éjszaka, hogy figyi, ez történt, nem volna-e valami ötleted a megnyúzásomon kívül az eltüntetésére? Ha tudnám, hogy mennyire egyszerűen megoldhatná, nem paráznék, így azért még érzem annak esélyét, hogy egyszerűen le kell vágni az érintett részt. Félelmetes, hogy mennyi mindent tud adni egy homlokcsók. Pár perccel ezelőtt még kiabáltam, s ő is tombolt, most megy úgy megy ki, mintha igazából nem is történt volna semmi különös. A felszínen lappangó dolgokat hagyjuk, ha nem is sokkal, de kicsivel tisztábban látok, és ez elég. Most mindenképp, az meg nem érdekel, később mi lesz, mindig is a pillanatnak éltem. Elfog a kísértés, hogy rácsapjak a hátsójára, de a bensőséges elköszönése után valahogy nagyon nem volna idevaló. Így csak elmosolyodom, aztán tekintetemmel végigkísérem lépteit az ajtóig. Csak után telepszik rám a csend, de most olyannyira nincs rá szükségem, hogy inkább bekapcsolom a tévét, duruzsoljon csak a fülembe, aztán már indulok is a fürdőbe, hogy vizet eresszek. Az tuti, hogy jó ideig áztatom majd benne magam. Most merészelem megnézni a tükörben azt a hülye J betűt, és ezen a ponton döntök úgy, hogyha mást nem is művelek vele, mert megnyúzni magam nem fogom, de némileg átfaraghatom. Így karmokat növesztek, és kiigazítom a tetejét, hogy ne egyenes legyen, hanem inkább hajazzon a görbületre. Vicces, hogy így tükörből nézve még helyes irányban is áll a betű. Akkor, ha fejjel lefelé nézzük… akár C betűnek is mondhatnánk. Maximum kézen állok egész nap, nem ügy. Most viszont meg kell várnom, hogy megalvadjon a vérem, de épp kopogást hallok, szóval már megyek is az ajtóhoz, de szerencsére nem valaki az, hanem egy nagy rakás édesség. Ó te jó ég, nyami. Nem hittem volna, hogy ennek a napnak lehet ilyen kellemes vége is. Már be is húztam a kocsit, egyenest a fürdőszobába, a kád mellé, mert hát, én onnan egy darabig nem szállok ki, viszont ezeket a finomságokat sem hagyhatom itt árválkodni, szóval marad ez a megoldás. Jó eséllyel még akkor is áztatni fogom magam, illetve sütizni, mire Castor visszaér. Biztosra megyek… most még úgysem tudnék aludni, muszáj lecsendesítenem lelkem hullámverését.
//Szintén nagyon köszönöm, igazán fantasztikusságos volt, én is imádtam! Áwwwwww, Castor akkor is cukiiii *.* <333333333//
Cassiet lenn hagytam a szobájában, Castor ugyan már tud arról, hogy itt van, mert amint megtaláltam, elhoztam abból a koszos motelből, és engedélyt kértem rá, hogy átmenetileg itt maradhasson, de a komolyabb dolgokba vele kapcsolatban eddig nem másztam bele. Egyrészt mert én is alapból elutasítottam a dolgot, másrészt mert előtte legalább azzal tisztába kellett jönnöm, hogy van-e bármi értelme egyáltalán előállni a témával, mert ha még én sem láttam volna semmit a fiatal nőstényben, akkor tényleg az égvilágon semmi okom nem lett volna arra, hogy kijárjak egy randevút neki Castornál. Kopogtam, bár ilyentájt jobbára csak én kilincseltem nála, de attól még nem fogok csak úgy benyitni. Amennyiben beeresztett, és miért is ne tette volna, mosolyogva léptem oda hozzá, egy könnyed csókkal köszöntve, futva simítva meg a kézfejét is, mert kellett, hogy némi bőrfelületet is érintsek, többre viszont most nem volt módom. - Szia! Utálom, hogy itt kell ezzel zavarjalak, és tulajdonképpen holnapig rá is ér, eléggé lefárasztottam a kiscsajt úgyis... Jó, ez eddig könnyen lehet, hogy teljesen érthetetlen, de valahogy fel kell vezetném, és a zavarosban halászásban mindig is jó voltam. Cassie szerintem már úgyis kidőlt, bár ha Castor azt mondja, rajtam nem fog múlni, hogy felrázzam, és idecitáljam, ha már úgyis a falka tagja akar lenni, akkor ez a minimum. - Szóval, említettem már, hogy megjelent a városban egy régi ismerősöm Detroitból, Cassandra Sheridan, miattam jött ide, 15 éve farkas, bár be kell vallanom, a korához képest szerintem nagyon le van maradva. Csóválom meg a fejem, és leteszem a popsimat a kanapéra, őszintén kételkedtem benne, hogy a téma túlságosan is intenzív fel-leszaladgálásra késztetne, és remélhetőleg neki sem fog hullani a haja miatta. Ettől függetlenül némileg aggódtam, Cassie azok közé tartozott, akik érdekeltek, és akikkel egyszer törődtem, azaz valamilyen szinten a szívembe zártam őket. Ettől függetlenül, ha Castor nemet mond, akkor úgy lesz, nem fogok kardoskodni, sosem teszem, ezt tudja jól egyébként is. Kivéve persze, ha a saját helyzetem érzem húzósnak, akkor azért már nagyon más a leányzó fekvése. - Viszont a segítségemet kérte, az elmúlt egy hétben szinte folyamatosan vele voltam a természetben, és abszolút nem tartom reménytelen esetnek, de nagyon sokat kellene vele foglalkozni, hogy felzárkózzon. Ebből sejtheted, hogy szeretne mellettem maradni és csatlakozni. Egyelőre nem hozakodok elő azzal, hogy arra is vágyik, hogy harapjam át, mert úgy hatna, mintha egy kölyök támasztana velünk szemben feltételeket, de attól még mindenképpen sort fogok rá keríteni, de előbb tudjam meg, hogy egyáltalán a csatlakozása szóba jöhet-e, mert ha nem, mindenki fölöslegesen stresszelek az átharapás témakörével. - Megtennéd, hogy megnézed, leteszteled? Vagy tudom is én hogy szokott ez normál esetben lezajlani. Hajlandó vagyok vele foglalkozni bármennyit, hogy helyrehozzam a Teremtője hibáit, ha csak az lenne a probléma, hogy nincs ki tréningezzen még egy kölyökkel. Őszintén, egyelőre fogalmam sincs, hogyan fogom megoldani, de meg fogom, ha én valamit a fejembe veszek, azt meglehetősen nehéz onnan kiverni.
Anchorage. Miért is nem égettem porig még akkor, amikor lehetőségem volt rá? Keserű és édes emlékeim vannak arról a városról, de most még az Emmával eltöltött időt is megfeketíti Duncan távozása. Nem nagyon akarok időt szakítani arra, hogy különösebben foglalkozzak a dologgal. A nappalok munkával telnek, az esték pedig általában a tv bámulásával, vagy Emmával, esetleg egy-egy éppen elcsípett hímmel a srácaim közül; iszunk egyet-kettőt. Beszélgetünk. Mindenről, de valójában semmiről sem. Senki sem kérdez, és ezért roppantul hálás vagyok. Éppen a szennyesemet válogatom. Mármint a haszált ingeket, öltönyöket teszem zsákba, hogy elküldethessem majd a tisztítóba. A háttérben a CNN megy, valamit hadobálnak a közel-keletről, és amióta ezt szajkózom, egyre jobban erősödik bennem a kérdés, hogy például az őrzők egy bizonyos rétege miért minket tart szörnyetegnek? Erre egész biztosan nem fogok ma este választ kapni. - Szia. Köszöntöm Emmát, amikor belépett, köszönti a fekete hím is, rutinszerű már, a cselekvésben sem állít meg az érkezése, csupán arra a néhány pillanatra, amikor hozzám ér, és röpke csókot váltunk. Amíg hallgatom, pakolás közben néha hümmentek. Hallgatom, értem és felfogom a szavait, de azt is be akarom fejezni, amiben épp nyakig benne vagyok, és bár számára talán sokkal súlyosabb a téma, mint amennyire én azt kezelni látszom, ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék oda rá. - Micsoda öröm! - pillantok rá - Már nem az, hogy le van maradva. Találkoztál már Deckarddal? Elmúlt kilencven, és eddig azt se tudta, hogy vérfarkas volt. Gyűrök újabb inget a zsákba, és voltaképpen azért osztom meg vele ezt a cseppet sem hangulatos kis beszámolót, mert badarság lenne ezt a Cassandrát ilyen fiatalon kirekeszteni abban az esetben, ha egy Rusty-féle itt maradhatott. Bár be kell vallanom, ő inkább esettanulmány számomra, nem pedig a kegyességem terméke. Már akkor tudtam, hogy ez lesz a történet vége, amikor a lány először merült fel a beszélgetéseinkben. Így nem ért teljességgel váratlanul a kérés és a csatlakozási szándék, na meg persze az sem, hogy Emma nevelgetné majd, amíg tudja. Vagy amíg akarja, tekintettel arra, hogy magam sem vagyok biztos abban, hogy mennyire való neki bármiféle elköteleződés. Ezt nem tudja úgy megoldani, mint például a mi viszonyunkat. Ha épp nincs kedve, nem fürdik nálam. Cassandra esetében viszont ezt nem teheti meg. - Azt hiszem, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha ebben nem formálok véleményt. - jelentem ki kissé szomorkásan, és egy cseppet sem vádaskodva - Ha annyira fontos neked, hogy teljes felelősséget vállalsz érte, akkor ha érdemes rá, maradhat. De biztos képes vagy erre? Kérdezem óvatosan, és valahol még belegondolni is borzasztó, hogy egy félresikerült esemény kapcsán Emmára kell kezet emelnem. De megteszem, ha kell, mert mindig megteszem, ami a kötelességem, de ez nem jelenti azt, hogy élvezem is. A pajzsom idő közben némileg feljebb húzom, mert nem akarom, hogy nyíltan megérezze rajtam a féltékenység fellánoló mardosását, mert hisz amíg engem minden kölyköm elhagy, addig hozzá vérség nélkül is ragaszkodnak. Szükség van a segítségére. - Most? - nézek szét a kanapén elterülő ruhakupacon és a félig megrakott zsákon, aztán csípőre tett kézzel felsóhajtok - Jó, rendben van. Hozd fel, de előtte zavard át Natant, hogy valaki befejezhesse ezt itt. Bökök a fejemmel a ruhákra, aztán Emma felé kerülve csípek bele puhán az oldalába, és elindulok a háló felé, hogy magamra vegyek valami emberségesebb göncöt.
Duncan üzenetén bevallom, kicsit megütköztem, mert nekem aztán nekem nem állt szándékomban tönkretenni Castort, sokkal inkább féltem attól, hogy saját magam fogom megégetni, de erről nyilván nem fogok beszélni senkivel sem, főleg nem az említettel. Attól még sejtettem, hogy miatta van pocsék kedve, de nem erőszakoskodtam, ha akar róla beszélni, fog, ha nem, hát úgyis jó, valahogy lerendezi mag magában. A lelkizésben úgysem voltam túl jó sosem. Ha némileg háziasabb némber lennék, bizonyosan segítenék neki válogatni, de az nem én volnék, talán egy másik életben, meg aztán, nem vágyom különösebben a szennyesében turkálni. Holt biztos, hogy pocsék feleség lettem volna, ha ember maradok, farkasként pedig az ilyesmi halálosan fölösleges. - Csak hallottam, hogy van egy ilyen csodabogár köztünk, legmélyebb csodálatom az övé, hogy még életben van. Tudom, nem olyan mókás jelenség azért ez, de én valóban annak látom, elképesztően lehetetlen dolognak tetszik, és már csak ezért is váltanék pár szót az illetővel, nagyúr ám a kíváncsiság, meglehet, hogy egyszer majd meg is teszem, de mostanság engedélyeztem magamnak némi pihenőt a mindenfelé szaglászásban, nem akarok megint beletenyerelni valami szarba, épp elég nekem Cassie. Összességében arra jutok, hogyha egy ilyen farkas bekerülhetett a falkába, talán Cassienek is lesz esélye. Castor mélységes félreértésben van az elköteleződési képességeimet illetően, de nyilvánvalóbban jó eséllyel soha az életben nem fogom az orra alá dörgölné, mert a végén még valamelyikünk világgá szaladna, vagy mindketten. Nem szükséges, mint ahogy azt tudnia sem, hogyha tehetem, mindig átjövök, és ha lehetséges lenne, szívesen tölteném vele minden szabad pillanatomat. A szavaira felsóhajtok, és elhúzom a szám, nem is azért, amit mond, hanem mert sejtem, miért mondja. - Nézd, ez fontos, szóval ne kíméld a törékeny kis lelkivilágomat, komolyan érdekel a véleményed, bármennyire is menjek falnak tőle. Nem mintha olyan érzékeny lelkületű perszóna lennék, de jó eséllyel ő az egyetlen, aki ettől az egésztől még saját magamnál is jobban elveheti a kedvem. Egyszerűen túl sok kétsége van, és a jelek szerint ő is úgy gondolja, hogy nem nekem való ez a pesztrálgatás, ami valahol gyomorszorítóan kellemetlen tudat, de lenyelem, mert végtére is, sosem mutattam itt mást magamból, és gőze sem lehet róla, hogy Detroitban mennyit foglalkoztam a kölykökkel, még annak dacára is, hogy én magam sem vagyok túl idős. - Őszintén, nem tudom, de ha meg sem próbálom, akkor sosem fogom megtudni, és sosem leszek semmivel sem több mint ami most vagyok. Márpedig nem szeretek megrekedni. Ilyen-olyan módon, de kell a fejlődés, akár fizikailag, akár előrelépések tekintetében, akár lelkileg és érzelmileg, kell valami, ami tovább visz, amiért reggel úgy érzem, hogy ma is jó napom lesz, és van értelme elkezdenem. Lehet hülyeség, nem tudom, én így működöm. Nem kérem meg arra, hogy ne befolyásolja a személyem a döntését, sértő volna rá nézve, tudja, mit kell tennie, ebben biztos vagyok. Tudom, mit vállalnék vele, és azt is, hogy nem akarom, mert tisztában vagyok a ténnyel, hogy kiskanállal kellene lelkem szilánkjait összekaparni, ha bántani lenne kénytelen, és nem vagyok benne biztos, hogy jót tenne a köztünk lévő sérülékeny kapocsnak. - Nem szükséges most, ráér holnap is, de ha van belefér, úgy még jobb. Bólintok, és nem bírok nem elvigyorodni, ahogy a szennyes kupac előtt ácsorog csípőre tett kézzel, beharapott alsó ajakkal figyelem, kissé félredöntött fejjel, és azt hiszem, az ilyen végtelenül egyszerű, egészen emberi pillanatokért érdemes, hiányoznának, ha nem lennének, és már most sajnálom, hogy el kell fújnom lelkem könnyedségét, mert van valami, amit még el kell mondanom, mielőtt Cassie feljön. Nem szándékom zsákbamacskát árulni. Natanra csak bólintok, és mikor elmegy mellettem, a csípését viszonzó rácsapok a hátsójára, vidám kuncogással fordulva utána, és követem a hálóba. - Van még valami, amit meglehet, épp annyira fogsz felettébb szórakoztatónak, mint amennyire abszurdnak találni. Megállok az ajtóban, lévén, vélhetőleg hamarosan le kell mennem Cassiért, de ezt még ki kell nyögnöm, és nem óhajtom tovább magamban tartani, mert azóta a sikító frász kerülget tőle, hogy először előállt vele az ifjú nőstény. - Ha kap egy lehetőséget, szeretné, ha átharapnám. Tudom, én meg a felelősség, eleve röhejes, meg úgy ez az egész, csak… nem tudom, néha úgy érzem, hogy itt az ideje, tudod, hogy meglegyenek a biztos pontjaim, és hogy én is az legyek valakinek. Mikor haraptad be az első kölyködet? Kérdem halkan, figyelem a vonásait, a mozdulatait, és bár alapvetően nem érdekel mások véleménye, de az övé teljes mértékben, és olykor nagyon utálom, hogy ennyire fontos, de attól még az, és szeretném tudni, hogy valójában mire gondol. Akárhogyan is, ha reagált, elindulok Cassiért, mert kapott egy esélyt, remélem, tud majd élni vele, a többi pedig majd eldől utána.
- Csodabogár? Mikor lettél te ennyire szofisztikált? - nevetek fel röviden, őszinte érdeklődéssel kutatva Emma arcvonásait - Egy nyomorult. De már csak a kíváncsiság végett is akartam adni neki egy lehetőséget... Sóhajtva legyintek, hiszen nem is érdekes a téma, nem gondolom, hogy azért jött, mert a kiselőadásomra kíváncsi Deckarddal kapcsolatban. És valóban érdekli a véleményem Cassandrával és a nevelésével kapcsolatban. Habozok. Nem, hülyeség lenne azt mondani, hogy félek attól, hogy megsérteném, szerintem már rég túlvagyunk az olyan jellegű körökön, hogy sértésnek veszi a saját tapasztalataimra épülő kemény szavakat. És különben is: győzzön meg róla, hogy tévedek. Ha felülmúlja az elvárásaimat, azzal nem csak a farkasom, de talán a falka szemében is tovább fog nőni. - Biztosan én cseszem el, de általában azok, akikkel huzamosabb ideig foglalkozom, azok vagy teljesen bekattannak vagy csak egyszerűen elhagynak. - vonok vállat, mintha olyannyira hidegen hagyna a téma, holott rohadt szarul érzem magam miatta, és többek közt ezért sem... akartam semmilyen módon megpecsételni a kettőn közt egyértelműen élő és jól működő valamit - Az első kölyköm megzavarodott és elhagyott, a második egy idióta, a harmadikat én magam öltem meg, a negyediket valaki más fogja megölni, ha így halad, az ötödik pedig valahol Anchorage-ben veri a faszát. Ne haragudj, ha nem vagyok lelkes. - tényleg, szar érzés azt éreztetni vele, hogy ő tehet ezekről bármit, mert ez nincs így. De nem akarom azt, hogy esetleg ő is hasonló élményeken menjen keresztül, arról nem is beszélve, hogy már neki is elég nagy tapasztalata van a fontos személyek elvesztésében - Persze ez nem jelenti azt, hogy neked is így kellene járnod. Vonok vállat végül, férfidaccal fűszerezve a mozdulatot, és borzasztóan bízom abban, hogy még csak meg sem próbál valamiféle lelket önteni belém, vagy jobb kedvre deríteni. A pozitív hozzáállás számomra kimerül annyiban, hogy a jobb kezembe fogom a whiskyspoharat. - Nem, azt én sem szeretném. Sóhajtok fel kissé gondterhelten arra, hogy nem szeretne megrekedni. És egy cseppet sem azért sóhajtozom, mert fáj belegondolni, hogy viszi valamire. Csupán eszembe jut, hogy a "kenguruként" tett szolgálatait egy darabig nem biztos, hogy el tudnám viselni a múltkoriak után. Akkor már inkább neveljen gyereket. - Bele... Bólintok öregesen, ráérősen, és nem kell az órára nézzek, hogy ezt eldöntsem. Holnap majd akkor lesz, ha aludtam. Tehát csakis én döntöm el, mennyi idő van még hátra a mából. Morranós mosollyal fordítom hátra a fejem, ahogy a hátsómra csap, aztán csak a fejemet csóválva vezetem a hálóba. Nem mintha ne tudná, hogy merre találja, egyszerűen csak én megyek elöl. Éppen az ágy szélére huppanva húzok zoknit, amikor előhozakodik azzal a bizonyos zsákbamacskával. Miért nem tudok meglepődni? Ennek ellenére a Bestiámban élénk kíváncsiság ébred, hiszen neki csak jó, egy lehetőség, ha a falkája tagjait ilyen módon gyarapíthatja. Egy kóbor oda megy, ahova akar (és mer), de egy kölyök nem szakadhat csak úgy el a Teremtőjétől. Megnyalintom a szám szélét, és inkább befejezem a zoknihúzást. Addig sem látja az arcomon átsuhanó sötét árnyak fellegét. - 1811-ben. Nem nekem kellett volna. Akkor még nem tudtuk, de valójában rákos volt. - állok fel határozottan, és a szekrényben lógó ingek közt kezdek heves mozdulatokkal elmélyült válogatásba - Apámnak szánták, de úgy gondolta, hogy jót tenne nekem, ha lefoglalnám magam valamivel ahelyett, hogy Todd seggében vagyok egész nap. - egyszerűen hihetetlen, hogy már megint itt tartunk - Sokáig volt mellettem, aztán majd'egy évszázadra elváltak az útjaink. Világot látott. Mit tehettem volna? Én sosem voltam máshol, csak ott, ahol a falka élt. Nem is vágytam rá. Ő igen. Elengedtem, mert szerettem. - és szeretem a mai napig, de örülök, hogy sikerült kiirtanom magamból azt, hogy minden nap eszembe jusson, hogy hova jutottunk végül - És ma már elképzelése sincs róla, hogy ki vagyok. Semmi. Az ő döntése volt. Póló le, ing fel, nem kapkodom el a gombolkozást. És ha csak nem szól hozzám, úgy én is némán hagyom lecsapódni a történet keserűségét, és amikor elindulna, csak akkor nyúlok utána, hogy visszatartsam kicsit. - Azt kívánom, hogy te sose éld ezt át. Akár ezzel a... Cassandrával, vagy bárki mással. Eleresztem, ennél több fizikai kontaktust most nem tudnék elviselni, túlságosan gyöngének érezném magam tőle. És most nem lehet, hiszen feladatom van. Úgyhogy mire a hölgyek visszaérnek, Emmának úgy tűnhet, mintha mi sem történt volna néhány perccel korábban.
//Nagyon-nagyon gratulálok, és köszönöm, hogy én kaphattam a félezres öccavút *__* <3333 //
Hallgatom az elmémben koppanni a szavait, és értem, engem eddig egy valaki hagyott el, de elég volt ahhoz, hogy egy életre megnyomorítson lelkileg, és soha, de soha ne akarjak többé kötődni, szeretni, hinni, hogy ott, ahol vagyok, biztonságra, békére leltem, családra, valamire, ami értékes, fontos, amiért érdemes. Erre emlékeztet most, és tudom, hogy elbuktam, hogy megint belefutottam valamibe, ami tönkretehet, ami fájhat, és minden optimizmusom ellenére úgy gondolom, hogy fog is. Tudom, hogy érzi magát, többet vagyok a közelében, mint a falka nagy része, és azt is merem feltételezni, hogy olykor többet is kapok belőle, és itt most nem arra gondolok, hogy mit művelünk ruha nélkül. - Nem reméltem lelkesedést, nincs miért haragudnom. Nem teszek semmit, bár egy részem, az, amelyik tűzbe menne érte, szeretne tenni valamit, bármit, amitől jobb lehet, ám sejtem, épp elég nehéz ez most neki anélkül is, hogy tudatosítanám benne, szerintem most szüksége lenne rám, jobban, mint eddig bármikor. Nem teszek mást, mint végighallgatom, s nem megyek sehová, itt vagyok, itt leszek, ha szüksége van rám, csupán értem kell nyúlnia, legyen szó akár csöndes megértéstől, vagy valami elsöprő őrületről, ami elfeledteti a jelen nyomorát. Belefér, hát rendben, akkor Cassienek még ma este kell bebizonyítania, hogy érdemes erre az egészre, hogy van értelme foglalkozni vele, és nem kell tovább céltalanul bolyongania, nekem pedig nem kell minden nap úgy a tükörbe nézni, hogy legszívesebben leköpném magam. Végül úgy döntök, maradok önmagam, és ha mással nem is próbálkozom, legalább annyit megengedek, hogy rácsapjak a hátsójára. Más esetben talán maradnék, hogy legalább fizikailag lefárasszam, és kurta percekre legalább ne gondolkodjon azon, hogy mennyire elcseszett ez az egész. A bennem élő fekete gyönyörűség érdeklődve kapja fel a fejét a robosztus társának reakciójára, ő lelkesebb, mint én, neki tetszene, benne még nem hunyt ki a vágy olyanokra, amire bennem már réges-rég. Ő akar családot, kölyköket, párt, mindent, amit csak megkaphat, én félek mindettől, félek attól, mennyire ragaszkodik az Alfájához, félek, hogy mi lesz, ha Cassie a miénk lesz, félek, hogy önnön tüzemben fogok elégni, mert végül felperzsel a fájdalom, amihez mindez vezethet. Nyelek egyet, amikor elkezd beszélni, lehajtom a fejem, nem biztos, hogy akarom hallani, értem, miről szól, hogy kiről szól, de a szívem mégis zajosan sajdul bele, utolsó tőrdöfésként hallva olyan szót, amit nem akarok, semmiképpen mással kapcsolatban, magammal viszont sosem remélhetem. Hol rontottam el? Mikor ölelte körbe ez a zavaróan kényelmes és puha érzés a szívemet? Apró sóhaj szökik ki ajkaim szorosra zárt ketrecéből, mantrázom, hogy ne mondjak semmit, semmiféle ostobaságot, hisz fogalmam sincs az egészről, fájdalmasan keveset tudok róla még így is, és most is csak arra tudok gondolni, mennyivel fiatalabb, mennyivel tapasztalatlanabb vagyok nála. Mi lesz, ha nem rontom el? Ha nekem sikerül? Ha olyan kölykeim lesznek, akik bármit megtennének értem? Gyűlölni fog amiatt, hogy nekem olyasmi jutott, ami neki nem? Szeretném megérinteni, a mellkasához fúrni az arcom, és megígérni, hogy jobb lesz, hogy én itt vagyok, és amíg nem üldöz el, itt is leszek, de nem teszem, mert jobb nem lesz, s szánalmasnak sem akarok tűnni a pajzsom rejtekében tomboló érzelemrengetegemmel. Féltem tőlük, és a nyakamban van mind, nem tudok szabadulni tőlük, noha már nem is akarok. Szebb a világ, minden fájdalmával együtt. Sajnálom, tényleg sajnálom, hogy így történt köztük, de a szívem azon része, amit nekiadtam, önző mód örül neki, mert ha úgy lenne, ez az egész köztünk sosem történhetett volna meg, akkor nem lennék itt, nem lennék otthon, nem lennék hasznos, sem bosszantó, sem olykor mennyekbe repítő, ki tudja hol, s mi lennék. Nekem itt jó. Veled… - Köszönöm! Könnyednek szánt hamis mosoly simul arcomra, ahogy visszanézek rá, a szó igaz, de túl sok mögötte az érzelem ahhoz, hogy valódi mosollyal nézhessek rá, és csak remélni merem, hogy a szemeimbe kúszó könnyeket nem csípi el, de naiv elképzelés talán. Mikor enged, megyek, bár maradnék, de ígértem valamit egy szőke angyalnak, amit be kell tartanom, és eleget várt már egy élhetőbb életre ahhoz, hogy még tovább odázzam ezt a pillanatot. - Pár perc… Suttogom csupán, majd kiviharzom, legalább egy perccel tovább időzve aztán a liftben a muszájnál, hogy összekaparjam magam a romjaimból, majd könnyedén kopogok be Cassie ajtaján, remélhetőleg még nem aludt el. - Gyere! Itt az ideje annak, hogy megismerd az Alfámat! Előtte sokkal élőbb a hamis máz, ő nem ismer annyira, sosem fog, már csak azért sem, mert ha nem engedem, nem láthat majd belém sosem, nem is kell neki, az én szemetem nem kell, hogy az övé legyen. Mindenesetre, ha készen áll, már vezetem is felfelé, és meg sem állunk Castor lakosztályáig, ahová két könnyed koppantást követően be is terelem magam előtt, majd gondosan bezárom az ajtót magunk után. - Castor, ő itt Cassandra Sheridan, Cassie, ő pedig Castor de Luca, a helyi falka Alfája. Innentől én nem akarok ebbe az egészbe belefolyni, és ha azt akarja Castor, távozom is, noha egészen kíváncsi vagyok rá, miként is zajlik le ez az egész, arra meg különösen, hogy Cassie mit csinál, mire miként reagál. Nagyon is fontos a döntésem szempontjából, amit csak akkor hozhatok meg, ha bekerül közénk.
Talán már azóta ezt a napot, ezt a találkozást vártam – nem is olyan titkon -, hogy megérkeztem a városba. Jó, igazából nem gondolta volna akkor még, hogy ennyire körülményes lesz ez az egész Emmával, de megértettem a falkaügyeket. Még akkor is, ha ennek a falkának konkrétan nem voltam a tagja. Még. Reméltem, hogy említhetek egy még-et is, ugyanis magamban folyton erről ábrándoztam, hogy mi lesz majd akkor, ha én is egy leszek közülük. Ha végre teljesen elfogadnak, és újra családban élhetek, ha úgy vesszük. Ha Emma lesz a Teremtőm, és olyan kapocs alakulhat majd ki közöttünk, amire mindig is vágytam, de soha nem kaptam meg. Nem konkrétan tőle, hanem úgy senkitől sem. Így aztán, amikor Emma közölte velem, hogy ma fogja tiszteletét tenni az Alfájánál, és elé tárja az ügyemet, jobban mondva az ügyünket, egyből izgatott lettem. Tudtam, hogy mikor indult oda, mert előtte még benézett hozzám, azt azonban nem ígérte meg, hogy egyből sor is fog kerülni a bemutatásomra. Én sem tudtam igazából eldönteni, hogy minek örülnék jobban; annak, ha most túlesnék rajta és az egész procedúrán, ami csak ezzel jár, vagy esetleg kapnék még egy-két napot, és az alatt is fordíthatnám a szabadidőmet a tanulásra, saját magam fejlesztésére. Végül abbahagytam a fel-alá járkálást a szobában, és helyette leültem az ágyamra, erőszakkal szögezve magam a tévé elé. Ez tűnt most a legbiztosabb megoldásnak arra, hogy ne akarjak kirohanni még a világból is, hanem nyugodtan várjam meg azt, hogy Emma visszatérjen hozzám. Nagyon szerettem volna, ha csak úgy villámgyorsan eltelnek a várakozással teli percek, de sajnos, ahogyan az lenni szokott, éppen ezekben az esetekben vánszorog ólomlábakon az idő. Szinte hallottam, ahogy a másodpercek követték egymást, fülemben visszhangot vert az egyik óra mutatóinak ütemes kattogása. Egy idő után a saját szórakoztatásom, és újfent a figyelmem elterelése érdekében, számolni kezdtem magamban. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem Emma közeledtét, már fel is pattantam, kikapcsolva gyorsan a tévét. Azért a folyosóra semmiképpen sem szaladtam ki elé a nagy izgatottságom közepette, de nem sokon múlt. Megvártam helyette, míg bekopogott, de szinte egyből téptem is fel, egyből a tekintetét keresve. Az én szemeim reménytelien, ugyanakkor óvatosan csillogtak, tartva mindenféle lehetséges választól. A kimondatlan kérdésem ott lebegett a levegőben, vonásaim tökéletesen tükrözték, hogy mire voltam kíváncsi, bár volt egy sanda gyanúm, hogy mindezek nélkül is elég egyértelmű volt számára. - Ko-komolyan? – kérdeztem vissza szinte hitetlenkedve. Benne volt a pakliban, tudtam, hogy el fog jönni ez a nap – legalábbis reméltem -, mégis, most úgy éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok erre felkészülve. Pedig a fenébe is, már hosszú napok óta erre készültem lelkileg és testileg is, nem szúrhattam el, nem futamodhattam meg éppen most. Szóval nyeltem egy nagyot, ezzel is megerősítve magamat, majd bólintottam. – Mehetünk! – szusszantam hosszasan, bár a heves szívdobogásomon sajnos továbbra sem tudtam segíteni, az egészen a lakosztály ajtajáig velem maradt társamként. – Jézusom… - dörzsöltem meg az arcomat az újabb kopogtatással egy időben, tekintetem azonban máris a tömör fára szegeztem, ami mögött kisvártatva egészen biztos, hogy meg fogom látni a férfit. A férfit, akinek gyakorlatilag a kezében volt az életem, holott sohasem találkoztunk még korábban. Elkeserítő, hogy ennyire függeni kell valaki mástól, csak mert nem vagy ősöreg, de engem nem zavart. Csak azért sem, mert annál sokkal jobban akartam ezt! Kissé félénken ugyan, ám annál több kíváncsisággal léptem be, amikor bebocsátást nyertünk a lakosztályba. Tekintetem nem a szobát járta körül, hanem egyből a férfit találta meg, hogy jobban megnézhessem magamnak. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak, így aztán semmiféle csalódást sem okozott nekem. Azon ugyan vacilláltam, hogy merjek-e rámosolyogni, ám végül alig láthatóan megrándultak felfelé az ajkaim, de még éppen időben kapcsoltam. Fogalmam sem volt, hogyan kell viselkedni egy Alfával, akit nem ismerünk, mivel nem volt még ilyesmiben részem. Egy falkában éltem eddig csupán, de akkor az én közreműködésem nélkül döntöttek, ám ezúttal legalább én választottam meg a falkát, a várost, mindent. Még úgy is, hogy a végső döntést most sem az én kezemben lesz. - Megtisztelő, hogy végre találkozhatunk, Mr. de Luca! – találtam meg végre a hangomat néhány másodpercnyi habozás után. Ez leginkább a megilletődöttségem miatt volt, meg azért, mert nem tudtam eldönteni, hogy miként köszönjek neki. Az örülök talán túl fura lett volna, de a tiszteletem kifejezése meg talán kicsit túlzásba vitt hízelgés. Mindenesetre nem hazudtam vele, úgyhogy végül mégiscsak ennél maradtam.
Kezdőlap
//
//
~
500 
