Castor a vállamba harapott. Ahogy agyarai egyre mélyebbre vájtak a húsomban, testemet úgy járta át a fehéren izzó, égető fájdalom is. Próbáltam mozdulatlan maradni, bár első ösztönös reakcióm máris az volt, hogy elhúzódjak, a farkasom mégis maradásra bírt. A dög ugyanis még izgatottabb lett. Ki akart törni, személyesen is köszönteni az alfát. Behódolni neki, meglapulva körbejárni őt. Persze megteheti... gondolatban. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy kordában tartsam, az hogy ő motoszkál bennem csak az ezüstösen felizzó szemeimen látszik, vagy azon, hogy kissé megnyúlnak az agyaraim. A fájdalom hamar csillapodik, aztán megérzem az alfa intenzív, elsöprő energiáit. Képzeletben látom ahogy végigáramlik az egész szállodán, és minden farkas felkapja a fejét mikor célt ér. Hát ennyi. Immár én is egy vagyok közölük, Castor pedig egy másodperccel sem harapott tovább a szükségesnél. - Igen, így van. - nem mosolyogtam vissza rá. Az élmény csontig hatolt bennem, és amúgy sem szeretem villantani az agyaraimat. Teljesen elengedett, majd a szobájába indul egy tiszta felsőért, de félúton megfordul és inkább kimegy, amit nem igazán tudok hová tenni. Sebaj, én addig a sebeimet látom el. Ő kiment, én meg a konyhába. Leszaggattam egy kisebb darab papírtörlőt, kissé megnedvesítettem a csap alatt, majd a sebek környékét tisztogattam a vértől. (Bár tanácsosabb lett volna megvárni míg eláll a vérzés.) Hangok kúsznak be a folyosóról. Mielőtt még észrevenném mit csinálok, vállamra szorítom az alkalmi kötést és közelebb megyek az ajtóhoz, hogy tisztán halljam mi folyik odakint. Castor hangját rögtön felismerem, ez nem is kérdés... Patrisháén viszont gondolkoznom kellett, és csak az illata erősített meg abban, hogy tényleg ő az. Az illatról, amit már Castoron is éreztem. Pár napja az irodában, és ma is. Fülem a pályán, és próbálom meggyőzni magam, hogy nem arról van szó amire legelőször gondoltam... Kizárt. Az nem lehet.
Viharos gyorsasággal egy csomó érzelem hullámzik, vágtat, dübörög át rajtam, még jó, hogy erős a pajzsom, nem érezhető belőle túl sok. Arra, hogy akkor napokig részeg lesz, a szememet forgatom, és egy ingerült szusszanással válaszolok. Ez zsarolás. Ez aljas, érzelmi zsarolás. És valahol szánalmas. Kedvem lenne megrázni, hogy "de hát alfa vagy a kva életbe!", de nem teszem. Még jó, hogy Castor nem kaphat el semmilyen betegséget, mert nehezen kezelhető, hisztis beteg lenne belőle. Mi az, hogy ne tud addig várni? Részegen gyorsan megy az idő ám ... Bár ha ennyire részeg, hogy még egy inged sem tud levenni, akkor komoly nehézségei lesznek. Mozdulatlanul, csak néha néha pislogva várom végig a mutatványt. Ó, nem fázik? De jó! Már aggódtam. És most meg mi ez? Mit kéne éreznem? Dobog a szíve. Hevesen dobog. Felrobban? Én meg összetörtem, és szeretném összerakosgatni magamat romjaimból. De nem, én nem robbanhatok, nem törhetek, nekem a lényegem, hogy én türelmes vagyok és megfontolt. - Megbízol? Ez igazán megtisztelő. - a hangom inkább fáradt, mint ingerült. Ezt már mondta egy párszor, csak éppen én egészen másképpen érzékelem. - S nem tudsz várni, értem. Hát akkor beszéljük meg! Beséltálok a szobába, és ráhagyom, hogy hogyan jut be. Besétálok, és leülök az egyik fotelbe. - Szervusz, Tara! Látszólag nem veszek tudomást róla, hogy a konyharészben észleltem, amint feltehetően hallgatózik. Köszönök neki, kedvesen, még egy halvány mosoly is ott van az arcomon. Nem, vele nincsen semmi bajom. Még ...
Nem igazán tudtam hová rakni a hallottakat, pedig tök egyértelmű volt. Cas k*féli Patrishát. Ez világos, csak valószínűtlen. Oké, korábban is voltak női az alfának. Többségében szajhák, és ha még bele is gabalyodott valamibe az nem tarthatott tovább néhány napnál. Vagy mit tudom én! Sosem beszéltem vele ilyenekről, és nem is akartam. Valahogy mindig olyan természetes volt, hogy ő egymaga van. Hogy ez enyém.(?) Igen. Ő az enyém, én pedig az övé. Még el sem állt a vérzés a vállamon, de ő már gyakorlatilag térden csúszik odakint egy idegen nőstény előtt. Helyesbítek: számomra idegen. Már készültem arra, hogy kimegyek a szobából, és csak úgy társalgás szinten kérdőre vonom Castort, de ekkor meghallom a közeledő lépteket, és jobbnak látom visszaiszkolni a konyhába. Node várjunk csak! Miért érzem úgy, hogy én vagyok itt a felesleges harmadik?! Ez nem így van. Nem kell úgy tennem mintha nem lenne meg minden jogom ahhoz hogy itt legyek. Visszafordulok hát. Megállok a konyha ajtajában, karjaimat összefonom a mellkasom előtt, és várok. Patrisha felé csak biccentek. Nem szándékozom leplezni, hogy mennyire nem fűlik fogam ehhez a szituhoz. Megvárom míg az alfa becsukja az ajtót maga mögött, csak aztán nyitom ki a szám. - Elmagyaráznád, hogy mi a fene folyik itt? - igyekszem visszafogni magam. Mindent hallottam ami odakint történt, de még mindig reménykedek abban, hogy csupán egy nevetséges félreértésről van szó, amin később mindhárman jót fogunk röhögni.
Inkább nem mondok semmit a nyilvánvaló iróniára, mert elfeledteti velem, hogy akkor most tényleg be kell menni, és lezárni ezt az egész hülyeséget. Csak bólintok, és igazából észre se veszem, hogy Pat bemegy a szobámba. A véres inget a jobb markomba fogva én is betántorgok, majd egy laza mozdulattal bevágom az ajtót. Nagyot csattan, de megint nem volt szándékos... Csak most egy kissé nehéz fékeznem és kontrollálnom a mozdulataimat. Megálltam, és a látvány.... Nos, a látvány egy kissé durva volt. Durva volt felfogni, hogy Tara ott áll a konyhában, Patrisha a fotelemben ül, én pedig itt vagyok kettejük között. Pedig ezt akartam. Minden félreértést tisztázni. Igazából Patrisha félreértéseit, mert Tarának nem tartozom magyarázattal, hiszen ő nem a kedvesem. Egészen addig a pillanatig teljesen biztos vagyok ebben, amíg Tara nem kér elsőként számon. Ettől egy kissé elkerekednek a szemeim, de hamar túlteszem magam a dolgon. - Hogy érted ezt? Mondtam, hogy bekötötték a fejemet, azt is mondtam, hogy sz@r van a palacsintában. És most akkor azt hiszem eljött az ideje a takarításnak. Mondom Tarának, majd egy kicsit beljebb ballagok, az ingemet pedig ledobom a földre. Nincs kedvem leülni, egyáltalán nincs. Ki kéne találni, hogy akkor hogy is kezdjek ebbe az egészbe. - Trisha. Azt mondtad, hogy támogatod a döntésemet. Én így döntöttem, azt akarom, hogy Tara itt maradjon. És nem azért, mert mindenkire szükségünk van, hanem mert jó nekem. Most már ő is közénk tartozik, de ez részemről a kettőnk dolgain nem változtat. Se így, se úgy... Ez volt a nyitóbeszédem. A végén arra gondoltam, hogy sem a kapcsolatunkban nem lesz változás, sem pedig a falkában elfoglalt helyén. De azt meg nem akarom, hogy a múlt miatt rivalizáljanak egymással. Nekem mindketten nagyon fontosak, és azt akarom, hogy ezt fogadják el. Kifújom a levegőt, kisterpeszbe igyekszem állni és kara teszem a kezeimet. Hol az egyik, hol a másik nőstényre nézek, és az az érzésem, hogy ketten együtt sokkal veszélyesebbek rám nézve, mint az egész Őslakos falka együttvéve.
Tara érezhetően szintén nem tudja magát teljesen kontrollálni, amit - tekintve, hogy a konyhából, vagy felőle is áradt a piaszag - nem csodálok. Érdekes húrokat rezegtet a szóhasználatával, és a hangsúlyaival. Castor biztos ezt akarta? Biztos két tűz közé akart kerülni? De hát ő mindig is szerette a nehéz és veszélyes szituációkat. A hangokból, a hullámzó érzelmekből, és az ajtócsapkodásból már biztos az egész falka tudja, hogy balhé van a főnöknél. Szerintem most fülüket-farkukat behúzzák, és lapítanak, de holnap majd megindulnak a pletykák. Castor eléggé nyersen válaszol Tarának. Most már csak azt lenne jó tudni, hogy én a sz@r vagyok-e vagy a palacsinta? A szónoklat után úgy döntök, hogy talán inkább a palacsinta. Egy sz@ros palacsinta. Adok némi időt Tarának, hogy kiténferegjen a konyhából, ha akar. Ha nem mozdul, nekem így is jó. - Nagyszerű Castor, hiszen én is ezt mondtam, hogy Tarának itt van a helye a falkában. - felelem szinte már könnyedén. - Először azt sem értettem, hogy egyáltalán mért hagytad ott, de ugye ezt most már tudom. - egy pillantás Tara felé, már ha látom egyáltalán. - De látom, ezt már sikeresen tisztáztátok, és nem fog közétek állni a továbbiakban. Leitták magukat, kissé egymásba gabalyodtak, volt némi bizalmas harapdálás ... a vak is látja, hogy szent a béke. Még ... Eddig minden szép, és sima. Eddig. Eddig az, tényleg, de azért az a bizonyos dolog mégis ott van a palacsintában. - Akkor most már csak egyet árulj el nekem, kedvesem és alfám: mért is lenne nekem jobb, ha Tara meghalna? Ez az a kérdés, amit feltétlenül itt és most tisztázni szeretnék. Mért mondta, és hogyan gondolta. Mert ez nekem egy elég nagy termésnek tűnik. Ha egy kicsit is figyelt akkor Castor, s ha most képes és hajlandó visszaidézni azt a beszélgetést, akkor tudhatja, hogy én egész eddig átöleltem őt. Eddig a mondatig.
Annyira tudtam utálni, amikor ilyen. Amikor nekem fáj valami, akkor szemét vagyok, vagy üvöltök, vagy esetleg mindkettő. De amikor neki fáj, akkor olyan lágy és kellemes csevegő hangon képes reagálni, hogy már attól frusztrált leszek, hogy hallgatom. De nem baj, nem baj, én akartam ennek most a végére járni, úgyhogy emiatt nem fogok hisztériázni. - Nos,igen. Most már tudod, hogy miért hagytam ott, és szerinted teljesen jogos volt. Azt már nem tettem hozzá, hogy akkor barátnők is lehetnének, és kibeszélhetnének engem, vagy aljas női cselszövésekbe rángathatnának. A fenti okokból kifolyólag nem leszek túlságosan szemét én sem, ismételni meg nem akarom magamat. Sok dolgot mondtam ezzel kapcsolatban már Patrishának az irodámban, minden bizonnyal emlékszik. Amikor aztán az utolsó mondat elhagyja a száját... Az nem elég, hogy pont ez volt a baja, de az a körítés mellé... "kedvesem és alfám". Brr. Lehunytam a szemeimet, és a karba tett kezek most a csípőmre vándoroltak. Legalább is az egyik, mert a másikkal megdörzsöltem a homlokomat. Milyen kár, hogy amerikai konyhám van, hiszen így Tara is látott, hallott mindent. Ránéztem, nehogy már az legyen, hogy nem merek ránézni... Csak nem akartam, hogy fájjon neki. - Mert akkor nyilván megnyugodna a lelked, és még véletlenül sem hinnéd, hogy Tara veszélyezteti a posztodat, mint Béta és mint az Alfa kedvese... Persze, lehet, hogy megmondta, hogy nem féltékeny. De eszébe jutott! Megfordult a fejében az, hogy Bétává teszem Tarát. De ez még a kisebbik baj. Az is megfordult a fejében, hogy megérintem a saját véremet! Lehet, hogy Franciahonban ez így szokás, de bármennyire szeretem Tarát, sosem gondoltam rá szexuálisan. Soha. Érzelmileg meg mit vár? Az én vérem, nem másé. Én választottam, kiemeltem a tömegből, kapocs van köztünk és marad is, amíg meg nem halok. Ezen nem tud változtatni, kivéve, ha esetleg megölne.
Lehet, hogy tényleg említette már Cas korábban. De annyira hülye én se vagyok, hogy elfeledjek egy ilyen volumenű dolgot, mint egy barátnő. Nem, ha Castor mondta, akkor nem egyértelműen jelentette ki. Ennek fényében pedig rohadtul nem érdemlem meg ezt a hangnemet. Nem fűztem hát semmit Castor szavaihoz. Elvégre ő az alfa, akkor és ott tesz helyre amikor és ahogyan akar. Jogában áll. Ezt majd négyszem közt vitatom meg vele. Távol álljon tőlem, hogy alá akarjam ásni a tekintélyét. Patrisha viszont... hát ő rohadt biztosan ül abban a székben. Röpke pillantást vet rám mikor arról beszél, hogy tudja mi történt Castor és én köztem Chicagoban, amiért én végül ott maradtam. Na nem mintha elve meghívott vendég lettem volna. Minden beavatott csak az utazásról beszélt, de az én repjegyemet senki nem lobogtatta. El volt az már döntve, hogy ott maradok, és ha nagyon rossz májú akarok lenni, akkor megjegyzem, hogy rohadtul kapóra jött mindenkinek az, hogy én végül rátámadtam az alfára. Rendben, ez a pia volt... De Patrisha később mond egy nagyon érdekes dolgot is. Castorra nézett, de úgy éreztem, hogy a kérdés igazi címzettje én vagyok. És a válasz... Hát azt már nem állom meg szó nélkül... - Béta?! Ez komoly?! - szörnyülködve nézek az alfára. Elrugaszkodok a konyha "ajtajától" és egyenesen Castor elé lépek. Patrisháról tudomást se veszek. Szándékosan, ahogy ő maga se akart észrevenni mikor bejött ide. Részeg vagyok, de annyira nem hogy ne vegyek észre egy ilyen kedves gesztust.- Mióta ismered? Úgy három vagy négy hónapja?! - megrázom a fejem. Látom és hallom ami történik, de nem akarom elhinni. - Mi történt veled? Az oké, ha egy vadidegent viszel az ágyadba, de aztán megteszed a falka második emberének? Liu több bizalmat érdemel, de őt inkább megtaposod! Már csak egy hajszál választ el attól, hogy vegyem a kabátomat és csináljam amit mindig: felszívódjak. Ha tudtam volna amit most, nem jöttem volna el ma ide.
Castor roppant mód próbál meggyőzni engem, de a szobában most én vagyok a legkevésbé problémás, úgy vélem. Az, hogy most neki itt mentegetőznie és ígérgetni e kell, annak egyetlen oka van: sumákolt. Ha nem próbálja előlem rejtegetni a tényt, hogy Tara itt van, meg sem fordul a fejemben az, hogy esetleg lecserélne engem valamelyik posztomról. Akkor nem. Nekem nem, de úgy tűnik ezzel egyedül vagyok. Mert Tarának bizony igen. Ehhez nekem nincs hozzáfűznivalóm. Ha Castor úgy véli, hogy magyarázattal tartozik Tarénak, akkor majd magyarázkodik. Egyébként azzal, hogy Liu több bizalmat érdemelne, valamilyen szinten egyetértek. Bár sejtelmem nincs róla, hogy mi is történt aznap este. Halvány lila segédfogalmam sincsen, mert ha Liu valóban árulást követett el, akkor mért van még életben? Ha meg nem, akkor mégis mi volt ez? A kölyök nem beszél, legalábbis nekem nem. Konkrétumokról nem. Annyit ki tudtam deríteni, hogy azzal a fránya jelentkezéssel kezdődött, de ezt sem tőle tudom, csak visszafejtettem a napot, és rájöttem, hogy akkor éppen csak Castor volt a hotelben. Hogy aztán hogy kerültek a benzinkúthoz??? Na, mindegy, ez a kérdés most nem lényeges, a kölyök él, itt van, dolgozik, és remélem, hogy nem jön ki rosszul abból, hogy Tara belekeveri ebbe. Na de, lássuk, az apa-lánya csörtét, mi lesz belőle! Én most csak egy néző vagyok a lelátón.
Na most, akkor mi is van? Egész eddig Tarát próbáltam védeni a saját szakállamra(persze erről nem tud), most meg én vagyok a rossz? És ráadásul azért, mert párt választottam magamnak? Mi ez az egész? Köpni-nyelni nem tudtam. Nem arról volt itt szó, hogy Tara pótmamája lesz, neki ilyen szempontból semmi köze nincs hozzá. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, és miért viselkedik velem úgy a gyermekem, mint egy féltékeny barátnő. Patrisha meg nem szól egy szót se... - Hogy velem mi történt? - emelem fel a hangom kissé - Azt áruld el, hogy veled mi történt... Honnan veszed a bátorságot, hogy beleszólj a magánéletembe? Amikor én Patrishát majd' száz éve megismertem, te épp Európában csináltad a nem tudom hanyadik egyetemedet... Mi ez az egész, Tara? Néztem rá összevont szemmel, és azt vettem észre, hogy remegnek a kezeim. Nem nagyon, csak aprón, szinte észrevehetetlenül, én mégis úgy éreztem, mintha egy ismeretlen erő kimondottan nagy erővel rángatna engem. Levettem a tekintetem Taráról, és Patrisháét kerestem. Megint kellett egy kapaszkodó. Most mit csináljak? Adjak egy tockost a lánynak? Dehogy is... Soha-soha nem bántanám őt... - Liut meg aztán tényleg hagyd ki az egészből! Azt is elmesélte, hogy mennyire nem lehet vele mit kezdeni, és azt, hogy elárulta a saját Alfáját? Rám hívta az Őrzőket! Az egyetlen olyan közösséget, akik valójában le tudnák szaggatni a tökömet... Most már fújtattam egy kicsit. Nem elég ez az egész ügy a szobámban, még Liut is bele kell keverni. - Mi bajod van most valójában? Az jobb lenne, ha egy hímet kértem volna fel Bétának? Azt még megtehettem volna, de a kedvedért nem leszek b*zi. Az alkohol mellett sokkal könnyebben jöttek a szavak és a kérdések. Nem akartam megbántani őt, féltem attól, hogy most összepakol, és elviharzik, és ezt nem akartam. De nem értettem, nem tudtam mire vélni, hogy ennyire ráugrott a témára...
Hát persze, hogy ő sem hagyja szó nélkül. Gratulálok! Sikerült mocskosul félreértenie.... - Állj a tükör elé, és úgy ismételd el amit az előbb mondtál! - Féltékeny vagyok? Fene se tudja, lehet. Vagy csak váratlanul jött ez az egész, részeg vagyok, és esélyem sem volt felkészülni erre. De ha még hirtelen felindulásból is mondtam amit mondtam, nem kezdek magyarázkodni... És nem, én nem fogom visszaszívni amit mondtam, vagy más szemszögből feltüntetni, mert ez így tálalva már nem tetszik neki. Igazam van. Az meg mindig ronda és fájdalmas. Ezért emeli fel a hangját. Pont ahogy én. - Még mielőtt eltöröd a másik karját is közlöm, hogy semmit nem mondott nekem! Ismétlem: semmit! De nem is Liu volt itt a lényeg, igaz?! Csak terelsz arról amit mondtam, hogy ez inkább az én felelősségem legyen, vagy legalább annak tűnjön. Felszegem az állam, amire józanul nem vitt volna rá a lélek, de így pár lökettel a fejemben nagyon jó ötletnek tűnt. Hát nem volt az. Semmilyen értelemben. - A véred vagyok Castor! Neked elképzelésed nincs arról, hogy ez mit jelent? - visszaveszek a hangerőből. Egyrészt mert semmi értelme a részeges üvöltözésnek, másfelől meg: belefáradtam. Harmadrészt: a legutóbbit nem egy kívülálló előtt fogom ecsetelni, ha egyáltalán megteszem még valaha, mert jelenleg rohadtul úgy fest, hogy egy életre kisétálok innen. Pláne azok után amit a legvégén vág a fejemhez. - Ha ez a véleményed, akkor azt kell mondanom... - elhátrálok néhány lépést a kabátomért -... miden tiszteletem mellett, hogy... - vissza állok elé. Ha ezek után nem üt meg, akkor soha, és holnap mocskosul meg fogom bánni, ám az alkohol csak kimondatja velem.- ... cseszd meg Castor.
Igazán mesteri! Az utóbbi időben Castor mindenkinél kihúzza a gyufát. Mondhatnám, hogy megteheti, alfa, de éppen most nem tehetné meg. Itt, a lihegő őslakosokkal a torkunkban, most nem. Szóval nem is tudom ... Liuval az a baj, hogy kölyök létére tudott olyat tenni, ami még a "nagy Castort" is veszélyezteti? Ez a baj? Benne is riválist lát? Tényleg gyógyszer kéne ... Bizony Tara kisasszony, az élet élvezete és a tudás halmozása helyett mások keményen dolgoztak. És még az nem lenne baj, hogy sokat tanultál, ha használnád valamire. De ugye a saját atyád és alfád sem volt megelégedve a teljesítményeddel odahaza. A következő mondatokra aztán majdnem csuklom egyet. B*zi?! Hát az meg hogy jön ide? Mióta evidens, hogy az alfa és a béta szexuális kapcsolatban áll egymással? Nem mondom, gyakori, de nem törvényszerű. És ha Castor azt feltételezi most, hogy Tara hisztije nem gyermeki aggodalom, hanem féltékenység, akkor mégis, mi történt közöttük iszogatás közben?! Úgy érzem az egész fejem sok-sok ksiebb-nagyobb kérdőjelből áll. Igen, Castor terel. És valóban szereti úgy beállítani a szakításokat összeveszéseket és egyebeket, hogy a másik felelőssége legyen. Liuval akart valamit, amit nem tudott elérni, A jó ég tudja, mi lehetett az, de mivel nem lehetett, valahogy elérte, ezt az árulást. Gőzöm nincs, hogyan. És így a kölyök hibája, és nem az alfa szeszélye lett az, hogy kiesett a pixisből. Érdekes ez a kép. Roppant érdekes. Csak az a baj vele, hogy bennem egyáltalán nem növeli a tiszteletet Castor iránt. "cseszd meg Castor" Opp! Úgy tűnik Tarában sem. Ebből mi lesz ...
Én már tényleg csak azt nem értem, hogy Tarával nekem most miért kell veszekednem? Baromira nem ez volt a lényeg. Patrishát kellett volna meggyőzni arról, hogy nincs oka az aggodalomra Tarával szemben. És azt hiszem, hogy most ott tartunk, hogy nekem kell aggódnom miatta. - Álljak a tükör elé??? Rendben. De akkor gyere velem, mert fogalmam sincs róla, hogy most mi a sz@rért veszekszem veled... Kérdőre vonsz, hogy Patrisha miért Béta, és emellett a reménytelen haverodnak lobbizol? Oké, felőlem játsszuk le, de ne itt, és ne most, mert rohadtul nem ezért rángattam be Patrishát... Bár, ahogy látom, nagyon jól elvan a csendes magányával. Sebes és már némileg határozottabb léptekkel az ablak felé megyek. Már így is tisztult a fejem, mert sokkal inkább érzem magam idegesnek, mint részegnek. A meztelen bőrömet csípi a hideg, és érzem, ahogy libabőrös leszek. De nem baj. Nem érdekel. Így azt se látom, hogy felszegi a fejét. De lehet, hogy jobb is. Próbálok a saját korlátaimhoz képest higgadt maradni, és nem széttörni valamit. Szerintem egészen jól haladok, és azt is remélem, hogy Patrisha is észrevette, milyen jó kisfiú vagyok. Egy nagypofájú kisfiú. A következő mondata viszont lesokkolt. Hátrafordultam, és lassan, nagyon lassan Tara felé kezdtem lépkedni. - Nincs fogalmam? Hogy nekem nincs fogalmam? Azt hiszem ezt már a továbbiakban nem ússzuk meg személyeskedés nélkül. De ez most baromira kiverte nálam a biztosítékot. Atya ég, mit nem adnék most azért, ha megölelhetném Patrishát, és átjárna az a szokásos béke és nyugalom! - Én választottalak. Én mentettem meg az életed, és adtam hozzá a legtöbbet, hogy neked semmi gondod ne legyen. Ennek ellenére hagytam, hogy évekre eltűnj az életemből, és az egyetlen érintkezésünk a banki átutalás olt, amivel finanszíroztam az életedet. Nem bíztál bennem, nem hitted el, hogy meg tudlak védeni Todd-tól. Pedig megtettem. Megöltem, és még ezek után se jöttél vissza hozzám... - rövid szünet - Hát nem hiányoztam? Akkor már nem voltam érdekes? Hmmm? De én sosem adtam fel, mindig vártalak, és csak az számított, hogy boldog legyél... És most, itt vagy. Elb@sztam, mert pont a kötődés miatti érzelmeim miatt féltem attól, hogy Patrisha valamit félreért. És még így is itt akarlak tartani a közelemben, és nem érdekel, hogy ki mit gondol majd a falkában. Látod Tara, ezt jelenti az, hogy a vérem vagy, és ez a kötődés, amiről azt merted feltételezni, hogy fogalmam sincs róla. Tényleg kitisztult a fejem, hogy ennyi mindent el tudtam mondani szépen, és összefüggően. Nem volt agresszió a hangomban, inkább csalódottság. Hiába volt több, mint kétszáz éves, most azt éreztem, mintha 1-2 éves kölyökként kellene neki fejmosást tartanom. A kabátjához megy, én pedig felhorkanok. - Látod, pont erről beszéltem. Akkor jó, ha minden rózsaszín, ha megérintheted az arcomat, vagy ha rád teszem a jelemet. Addig van kötődés. De ahogy szóváltás van, inkább elmész. Szép. Gratuláltam neki ironikusan, de a búcsúzást nem pont így képzeltem el. "Cseszd meg Castor"... Megint azt éreztem, mint amit Chicagóban. Fájt és bántott, és megérdemelt volna egy atyai pofont, de rettegtem, hogy utána valóban nem látom soha többet. Így hát, az ideg, amit belém vágott, nem egy pofonban teljesedett ki. Az eredmény nem volt sokkal jobb. Felé nyúltam, majd elkaptam a blúzt, ami rajta volt, hátrarántottam, egyenesen a szoba belseje felé. Valószínűleg lehetett annyi erő a rántásomban, hogy megtántorodjon, vagy akár el is essen. - Valóban? Ez a véleményed? Hogy csesszem meg? Kérdeztem halk morgással, és felé közelítettem. Az agyamat átvette a vörös köd, úgy éreztem, hogy lassan teljesen elborul az agyam. ~Nem akarom bántani...~ Küldtem egy s.o.s. gondolatot Patrisha felé. Szükségem volt rá. A fejemben olyan gondolatok cikáztak, amiktől legszívesebben férfiasan elbőgtem volna magam... - Ha tényleg ennyi a véleményed... - kezdtem morogva, ám bekúszott némi instabilitás a hangomba - ... akkor most tényleg menj el, de akkor soha többet nem akarlak látni. Nem akarom, hogy az alkohol miatt menjen tönkre, ami el sem kezdődött... A karom megfeszült. Menekülni akartam volna, ki a szobából. De nem lehetett, ezt a beszélgetést én akartam, elég ciki lenne, ha megfutamodnék. Én. Castor. Felüvöltöttem, a kezem meglendült, és közelebbről megismerkedett a falammal. Újfent. Oda is veszek egy képet b@sszameg... A gipszkarton tört, szakadt, de legalább jobb volt. Ott hagytam Tarát, ahogy éppen volt, és a Patrisha melletti fotelbe vetődtem, arcomat pedig a kezeimbe temettem. ~Ez most nem történik meg, ez most nem történik meg...~ Mantráztam csak úgy magamban, és egyszerűen csak fel akartam ébredni ebből a rémálomból.
- Nem arról beszélek, hogy milyen felelősséget vállalni valakiért, Castor. Még mindig tartom amit az irodádban mondtam az emberkölkökről meg az apjukról.- próbálom helyesbíteni azt a félreértést, de nem úgy látszik, hogy hallja is amit mondok. Igazából én arról beszéltem hogy ő nem tudja milyen megfelelni valakinek. Az ő nemzője lepasszolta Todd falkájában, aztán továbbállt. Nekem ott volt Ő, szeretett és igen, óvott még a széltől is... már amikor észrevette ha fúj. Miatta álltam ki mindent amíg bírtam. És amikor igazán, de valóban szüksége volt rám, azonnal összecsomagoltam és rohantam Chicagoba dacára mindannak amit az a város jelentett nekem... Az én időmben még nem léteztek olyan kifejezések, mint a nemi erőszak, vagy egyéb természetű bántalmazások, szóval amikor azt mondom, hogy Todd gyűlölt, akkor valójában ezekről beszélek. Castor attól nem védett meg. Nem is tudott volna. Tisztázni akartam vele ezt is, mert olybá tűnik, hogy még mindig nem érti: nem tőle léptem le, hanem Chicagóból menekültem el... csakhogy Castor folytatta, én meg inkább megtartottam magamnak a dolgot. Ha eddig kussoltam, hát ez után is fogok. Nem mentem az irhám egy vitából. Ilyen áron biztos nem. Hamar rájövök, hogy milyen bölcs döntés volt ez... Castortól ugyanis érkezik a következő atyai pofon, mire nekem még a lélegzetem is eláll. - Ne merészeld úgy beállítani, mintha te nem akartad volna hogy hozzád érjek! - Hitetlenkedve nézek az alfára. Nem akarom elhinni, hogy képes volt pont ezt a fejemhez vágni. Ő is mocskosul jól tudja, hogyha nem osztja a lapot, akkor nekem sosem lett volna merszem hozzá. Ezt nem érdemeltem meg. Tehetetlen düh söpört végig rajtam, a kezeim ökölbe szorultak. Ha valaki más állna itt előttem, már feltéptem volna a torkát. Vagy csak kísérletet tettem volna rá. A késztetést csak fokozza a momentum amikor ő megrángat, én meg a lendülettől elterülök a földön. Szemeim sötéten villannak, a karmaim, agyaraim hosszúra nyúlnak, és máris készen állnék nekimenni a saját nemzőmnek. Megint. Míg feltápászkodok, görcsösen ragaszkodok emberibb oldalam utolsó pislákoló lángjaihoz is, amik még emlékeztetnek arra, hogy kivel állok szemben. A testemet belülről feszíti, marja a harag, szembe könnyek szöknek a tehetetlen dühtől, és amikor megszólalok, a hangom már sokkal inkább a farkasomé mint az enyém. - Soha többé nem kereslek. - a gipszkarton reccsenése és a korábbi kiabálások után már szinte csak suttogok. Míg kifelé megyek a lakosztályból, át a folyosón a lifthez, végül ki az épületből, emlékképeket küldök felé. Ha fogadja a jeleket, akkor láthatta az én kameraállásomból a napot amikor először ébredtem vérfarkasként. Az első arc amit láttam, az övé volt. Megmutattam neki hogyan láttam őt az étteremben, mikor felröhögött, majd azt ahogy lehunyt szemmel beledönti arcát a tenyerembe. Az utolsó képek már közel sem ilyen vidámak... Felzokogok az emlék láttán, de ha még fogadja a "bejövő hívást", félreteszem a gátlásaimat hogy megmutassam neki azt is, ahogy kétszáz évvel ezelőtt Todd részegen betámolyog a szobámba, a következő képen inge félig már kigombolva, aztán ugrás arra arra a részre amikor megráncigál, és ellök a földön ugyanúgy ahogy Castor is az előbb, amit szintén megmutattam neki csak úgy összehasonlítás gyanánt. Majd még pár képet saját magáról ahogy tombol Chicagoban, és ugyanezt Toddról is... Castor bizony azzá vált, (vagy csak nagyon közel jár ahhoz hogy az legyen) akit egykor mindketten megvetettünk. És ezzel elérkeztem a lényeghez. Nem. Nem keresem őt többé...
//Részemről ez így ennyi. Köszönöm a játékot nektek ^^ Egy élmény volt //
Nem tudom, mennyire akartam én jelen lenni a családi szennyes szétteregetésénél. Vagyis, tudom: semennyire. De mostanra már sikerült megértenem, hogy Castor zűrös viselkedésének az ügy kapcsán nem én vagyok az oka és forrása, hanem a gyermek. Nem tudnám angyali teremtménynek titulálni, az kétségtelen. Szépen, és kölcsönösen megmondják a magukét egymásnak. Csak abból tudom, hogy még észlelik a jelenlétemet, hogy Castor rám pillant, Tara meg még véletlenül sem néz erre. Amikor a lány elkezd átváltozni, némileg feszültebb leszek, ugrásra kész, bár nem tudom, mit is tehetnék, ha egymásnak rontanak. De nem ez történik, az egyikük elhagyja a süllyedő hajót. Még mindig nem mozdulok meg, mert csak így tudok valóban higgadt és türelmes maradni, ha egyszerűen ellenállok minden változásnak. Még kell egy kis idő, hogy a feszültség fojtogató aurája csillapodjon, és hagyjon levegőhöz jutni. S közben még valami történik, érzem a rezgését a levegőben, és azt, ahogy hullámokat ver Castoron. A kérdés, hogy lesz belőle cunami, vagy sem.
Hogy ezen most miért is nem lepődök meg? Nem is tudom, talán azért, mert az én vérem? Igen, határozottan ezért. Hagyom, hogy kimenjen, mert valahol már számítottam rá. Hogy mit vág még a fejemhez? Nem érdekel. Még mindig ott ülök, teljesen mozdulatlanul, hallom, ahogy az ajtó csapódik, és megint ráült a szobára a kínos (nagyon kínos) csend. Csak lélegzek ki és be, a szívem pumpál, és nagyjából ennyi is az összes életfunkcióm. A fejem kissé fáj, érzem, hogyan ág vissza az alkohol. Már nem édesget, már nem nyújt békés menedéket, egyszerűen csak megbosszulja azt, hogy galád módon elfogyasztottam, kihasználtam, aztán olyan hirtelen elfeledkeztem róla. Képek jelennek meg a fejemben. Olyan képek, amik akár az enyémek is lehetnének, de a pozíció más. Tara bombázott, eleinte szép és kedves emlékekkel, de aztán jött a borzalom. Todd kúszott be a fejembe, és az, hogy mit tett Tarával. Ahogy az az állat tombolt, tört, zúzott válogatás nélkül, utána pedig már magamat láthattam ugyan ebben a szerepkörben. Remélem, az öreg harcos most büszke rám... Mert akkor legalább egyvalaki értékelné az életemet, amit jelenleg én magam teljesen feleslegesnek gondolok. Tara egyre távolabb kerül, és fogalmam sincs mennyi idő telt el, de végül teljesen eltűnt. Felemeltem a fejem a kezeim biztonságából, és a fény kifejezetten bántotta a szememet. Szó nélkül álltam fel, bár a fejfájás eléggé megnehezítette a mozdulataimat. Elsétáltam az ajtóig, hogy egy egyszerű mozdulattal lekapcsoljam a villanyt. Már csak a parkoló lámpáinak fénye szűrődött be sárgásan. Semmi több. - Nem kell maradnod, pihenj le nyugodtan. Szóltam halkan Patrishának. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az egész nem vitt minket előrébb, sőt, igazából csak még jobban hátráltatott a dolog. Még mindig nem értettem, hogy miért és hogyan jutottunk el idáig, de az tény, hogy én nem emiatt hívtam be a szobámba. De mégis honnan tudhattam volna, hogy Tara borítja ki a bilit, még durvábban, ahogy azt Patrisha tette délután. Azt azért nem mondtam ki, hogy sajnálom, hogy így alakult, és nem akartam ebbe a helyzetbe hozni. Úgy is tudja... Ha nem tudja, akkor meg olyan mindegy már nekem. De azért gondolhatná... - Mennyi időre van szükséged? - kérdeztem, anélkül, hogy ránéztem volna, mert nem akartam szembesülni a megrovó esetleg csalódott arckifejezésével - Várj, máshogy kérdezem. Kell még egyáltalán idő? És nem, ezzel nem arra utaltam, hogy már most eldöntötte, hogy a nyakamba ugrik, és minden újra rózsaszín lesz. Mert minden bizonnyal, ha én ültem volna végig ezt a néhány percet, akkor egyáltalán nem lenne szükségem egy percre se ahhoz, hogy egy farkaséletre magasról tegyek saját magamra.
Valami tombolásra számítottam, de nem következett be. Ez azt jelenti, hogy Castor rendesen a földre került. Ezeket a pofonokat már nem lehet eltörölni, megkapta, megkaptuk, elcsattantak. Most az egyetlen jó dolog, ami előre visz az, ha levonjuk a tanulságot és továbblépünk. De előbb tudni kéne, hogy hová. Nem kell, hogy maradjak? És egyedül merjem hagyni? Persze, ugyan mit tehetne? Ki csak nem nyírja magát ... Hogy mennyi időre van szükségem? Sóhajtok egy nagyot, felkelek és odalépek Castorhoz. - Nem kell már idő. - apró csókot nyomok a homlokára. - Ha nekem ilyen lányom lenne, lehet, időnként én is megpróbálnám letagadni. Na, tessék, ennyi a rövid összegzésem az előbbi nagyjelenetről. Vagyis nem, ez még nem az összes. - De veled se könnyű ... de nem ám ... - csóválom meg a fejem szemrehányóan.
Amikor kimondta, hogy nem kell már idő, éreztem, hogy erősebbet dobban a szívem, és lélekben már felkészültem, hogy akkor most megyek és kipakolom az összes felsőt a lakosztályából, és néhány alsót, zoknit, meg törülközőt. De aztán gyorsan folytatta a dolgot, és... Nem tudom. Ott állt mellettem, és gyengéden homlokon csókolt. Mintha azon a helyen, ahol megérintettek az ajkai, egy pillanatra megszűnt volna a fejfájás. De nem tudtam reagálni rá semmit, még a kezét se fogtam meg. Nem miatt, hanem magam miatt, és azért, mert jelenleg testileg és lelkileg eléggé le voltam zsibbadva. A szemrehányására se reagálok túlságosan intenzíven. - Tudom, benne van az apró betűs részben... Mert hát ezzel nem mondott újdonságot. Azért voltam sz@rul, mert már akkor, amikor nem mondtam el Patrishának, hogy Tara itt van, már akkor tudtam, hogy nem fog menni egyszerre mindkettőjük igényeinek a kielégítése. Ha most Tara nem megy el, akkor Patrisha tette volna meg. - Nem vagyok jó apa. Nem vagyok jó társ, és már abban is kételkedem, hogy a vezetésre alkalmas vagyok. Nem akarlak ennek kitenni, de ellentmondani sem akarok magamnak. Kikészülnék, ha kiraknád a szűrömet, de egyúttal meg is érteném. Most először néztem fel rá, és tényleg nem akartam tönkretenni sehogy se, pedig sikerül napról napra mindig sikerül beújítanom valamit. Felsóhajtok. - Csak azért vágtam a fejedhez Philippe-t, mert tudom, hogy nem ehhez vagy szokva, hanem az összetartáshoz, a harmóniához... És azért ez nekem se a legkönnyebb így.
Castornak lelkizős hangulata van! Ilyen hosszan nem is tudom, hogy hallottam-e már érzelmekről és lelki dolgokról beszélni. Kicsit megcirógatom, meglapogatom a vállát, óvatosan jelezem, hogy nem húzódnék el a testi kontaktustól, de nem tudom, hogy ő most kívánja-e. - Oh, azért az sem a nyugalom és harmónia szigete volt. De sokkal ... hogy is mondjam ... sokkal pontosabban meg voltak szabva a keretek, és mindenki tudta, hol a hely, és melyik cselekedete az, ami már feszegetésnek számít. Szóval csak szándékosan lehetett bajba kerülni. Ezt erre a falkára nem igazán tudom elmondani. Nem vagyok benne biztos, hogy Ash, Amber, Liu tisztában van vele, mikor mivel kerülnek bajba, és főleg, hogy mi az, amivel kimászhatnak, ha már benne ülnek nyakig. És én sem tudok nekik tanácsot adni, mert őszintén szólva én sem tudom. És ez például engem kellemetlenül érint, ha bétaként gondolok magamra. - De azért egy pár évtizedet lehúztál alfaként, szóval nem lehetsz teljesen reménytelen. - teszem hozzá egy facsali vigyorral. A másik két minőségéről még nem alkotnék véleményt. Az egyikben nincsen információm elég, a másik meg ... hát az még alakul.
Jó, amit mondd, abban van valami. De az Újvilág annak idején nem rendelkezett olyan megalapozott társadalmi normákkal, mint Európa. Könyörgöm, amikor én kölyök voltam, még Chicago sem létezett! Öregebb vagyok, mint egy nagyváros. Hehh. A régi motorosoknak, mint amilyen Duncan, vagy Tara, nem volt gond ez a sötét, erőszakos életvitel. De sok a kölyök, sok a fiatal, és ők ezt már rohadtul nem tudják megérteni. Nem eshetek abba a hibába, mint Todd... Ő is megrekedt egy szinten, nem tudott haladni a korral. Nekem haladnom kell, vagy jobb, ha már most kihív valaki. - És akkor most mit kellene tennem? Hirdessem ki, hogy mostantól elfogadom, ha valakinek tisztességes állása van, és az sem zavar, ha valaki nem akar harcolni, mert mindenkinek a saját döntése, és egyébként liberális lettem? Kérdezem tanácstalanul. Mivel megérintett, így én is jobban merek kezdeményezni. Egyszerűen csak megfogom a kezét. Szívem szerint beleültetném az ölembe, de nem akarok olyat tenni, ami esetleg már túl sok lenne a számára így hirtelen. A következő megjegyzésére kissé felnevetek, de nem a jó kedvem miatt. - Ja, persze. Tök jó vagyok, ha valakit fenyíteni kell, vagy lerántani az alvilági körökbe. Mi egy... Famiglia voltunk, ha úgy tetszik, én voltam a Capo Crimine. Senkinek nem volt kérdés, hogy mit teszünk, miért és hogyan élünk. De már alig maradtunk, az újaknak meg nem tetszik, hogy a régi mentalitás még mindig jelen van. Nem akarnak a család része lenni, de régen minden olyan flottul ment. Ezt nehéz nekem megváltoztatni. Mi dispiace... Attól függetlenül, hogy itt sajnálkozom, attól még talán valóban ez volt a probléma fő forrása. A vérfrissítés. Ezért nem bírom a kölyköket. Mindegy egyes új kölyök közelebb taszít a szakadékhoz, hogy adjam fel a régi elveket. - De én most rólad akarok beszélni. Vagy rólunk. Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a társalgás középpontja, ráadásul számomra mindez másodlagos. Ha úgy kelek fel holnap reggel, hogy nincsenek kettőnkről konkrétumok, akkor a feladataimat sem tudom megcsinálni, vagy átgondolni. Nem zsarollak, ha olyat mondasz ami nem tetszik, az se "baj", csak ne legyünk olyan bizonytalanságban, mint eddig...
Azon, hogy Casotr liberális lesz jót kuncogok. Nem, nem hinném, hogy ez bekövetkezik. A baj nem is itt van. Nincsenek különösebben a szabadságukban korlátozva a falkatagok. Inkább a káosszal van a gond. - Nos, ami kettőnket illeti ... ez azért összefügg azzal, amiről beszéltem. Tudod ... még mindig én vagyok a bétád. És ha valaki nem igazodik ki a rendszeren, annak esetleg megfordulhat olyasmi a fejében, hogy nekem tesz fel kérdéseket. És eléggé kínos vállat vonogatni ilyenkor, drágám. Nem, még nem fordult elő ilyesmi, nem kérdezett tőlem senki ehhez hasonlót. De még előfordulhat. - Arra nem gondoltál, hogy a helyzet nem reménytelen, csak nehéz? Ha te is látod, hogy a mostani élet sokkal másabb, mint ami a falkában van, akkor azt is sejtened kéne, hogy átállni rá sem könnyű, és több időt vesz igénybe. Ha te nehezen haladsz a a korral, akkor sejtheted, hogy ők is nehezen haladnak ... visszafelé ... Ezt a visszafelé-t óvatosan ejtettem ki. Nem degradálásnak szántam, csak az ellentétes irányokat akartam érzékeltetni. Közelebb húzódtam hozzá, és átöleltem ellensúlyozásképpen, s a fejemet a vállára támasztottam. - Ami kettőnket illeti tehát ... - térek vissza a kérdésre -, mint egy párt ... nekem is nagyjából az fáj, ami Tarának. Amikor valamiről úgy véled, hogy nem fog sikerülni, akkor megpróbálod úgy intézni, hogy a másik adja fel, vagy rontsa el, hogy neki legyen bűntudata. De sem én, sem Tara nem olyan kicsi már, hogy ez bejöjjön. Attól tartok, a többieknél még működhet itt-ott ... - Manipulálsz. Egészen jól megy, de hasznosabb lenne falkán kívül alkalmazni.
Jó, oké, igaza van. De nem tudom, hogy milyen jellegű kérdésekre gondol. Mármint... Nekem sem lehet mindenre előre megtervezett válaszom, vagy reakcióm. Lehet, hogy Liura is ezért haragszom. Mert meg akar győzni arról, hogy az élet egyébként akkor is lehet jó, meg szép, ha nem ölünk embereket, és a tisztes utat járjuk. Hogy őszinte legyek, ilyen szempontból makulátlan farkassal még nem találkoztam, mindenkinek meg voltak a maga stiklijei. Amik nekem legtöbbször kapóra is jöttek... - Akkor ki kellene dolgozni egy szabályrendszert? Amit aztán mindenki megkap, és ahhoz tud igazodni? Jó, a személyiség fejlődésbe nem fogok beleugatni, és akkor Liu is boldog lesz... Sóhajtok fel, és lehet, hogy egyébként ez a szabályosdi gyerekes hülyeség, de nem ironikusan mondtam, hanem mint egy alternatívát. De lehet, hogy hülyeség, nem tudom... Sose lehet tudni, hogy kivel mi fog történni, vagy mibe keveredik bele, és előre nem tudok ezzel kapcsolatban megígérni semmit. - De, tudom, vagyis gondolom, hogy nehéz. Pont ezért nem ujjongok, amikor új kölyköt kapunk, mert nem tudok és nem is akarok velük mit kezdeni. Régen mindig erősnek, szívósnak és rámenősnek neveltünk mindenkit, hogy ne legyenek finnyásak. Ha ölni kellett, akkor öltek. Ha hazudni, manipulálni vagy csalni kellett, hát megtették. Most meg mi van? Hozd szarba az alfádat, ha felrúgja a keresztény elveket. De mi nem vagyunk emberek. Nem, és nem is kell az emberek szabályai szerint játszanunk magunk között, és erről senki nem fog tudni lebeszélni. Jelentem ki határozottan, némi indulattal. Nem, nem Patrisha felé irányult, csak egyszerűen úgy éreztem, hogy a saját lényegemet adnám fel, ha egy rakás tacskó igényeihez kellene alkalmazkodnom. Átölelt, a fejét a vállamra hajtotta. Miután befejezte a beszédet, bátorkodtam arra ösztönözni, hogy üljön az ölembe. Ha nem akarta, akkor nem erőltettem, mert nem éreztem jogosnak. De ha mégis beadta a derekát, átfogtam a csípőjét és a mellkasához fúrtam a fejem. Azért jó volt, hogy most nem olyan, mint a múltkor. Hogy nem repkednek az egymást felőrlő érzelmek, nem vagyunk hevesek. Csendben, szavak nélkül éreztem közel magamhoz, és ez roppant jól esett. - Arra azért nem számítottam, hogy egyből barátnők lesztek. Nem tudok egyszerre kettőtöknek megfelelni. - kissé megvontam a vállamat - Alfa vagyok. Persze, hogy nem akarom elismerni, hogy hibáztam. Persze, akkor lehetnék nagyvonalú, meg fel lehetne rám nézni... De én nem akartam rád hárítani a felelősséget. El is mondtam a helyzetet, őszintén, csak aztán kölcsönösen megharagudtunk a másikra. Még bocsánatot is kértem! Mondtam úgy, mint aki egy ilyen természetes gesztusért egyből béke Nobelt követel.
Na és ha lesz egy ilyen szabályrendszer, az mennyiben akadályozza meg, hogy ha Castor drágám felpörgeti magát, akkor ne kössön bele valakibe csak úgy, és üldözze bele valami súlyos tiszteletlenségbe? Beleülök az ölébe, persze, mért ne ülnék? - Most is szívósak lesznek, és erősek, e felől ne legyen kétséged! Még Ashnak is kötelezővé tettem a napi testedzést. Ami a gyilkolást illeti ... hát ugye civileket most nem lehet, kölyköket a másik falkából szintén nem tanácsos, akkor meg kit gyilkoljanak? A nagyoknak nem tudnak nekimenni! Azt meg nem hinném, hogy Liu keresztény lenne ... Nos, igen, ez eléggé nonszensz. Arrafelé taoisták meg buddhisták élnek. Vagyis régen azok éltek, de a kommunizmus óta a jó ég tudja, hogy mi van. És az, hogy Liut mi mozgatja? A Tarás témát mindenesetre sokkal kevésbé akarnám most bolygatni. Majd talán kicsit később. Azt meg, hogy bocsánatot kért ... nem, nem kap érte plecsnit, csak egy puszit a feje búbjára. Ennyivel elégedjen meg! - Elmondod nekem, hogy mi is történt ott kinn valójában? Vagyis inkább hogyan jutottatok oda ki ... Nem tudom, jó időpont-e ez arra, hogy feltegyem neki ezt a kérdést. Hogy ott mi történt, arról mindenesetre több infóm van, mint az odavezető útról.
Most, hogy már itt van az ölemben, sokkal jobb. Erősen, és stabilan tartom, de nem azért, mert félek, hogy egyszer csak kipattan, hanem azért, mert szinte kapaszkodom belé. Fogalmam sincs, hogy jelen lelkiállapotomban milyen változást tudnék egyáltalán eszközölni, és most, Tara meg a Lius ügy után ő az egyetlen hús-vér kapaszkodóm. Azt hiszem. - Jó, most talán senki se ölhetnének meg, de ez nem lesz mindig így. Ha én egyszer meghalok, nem akarok egy rakás pipogya szerencsétlent itt hagyni. Féltem a nevem és az örökségem. Tehát én nem csak a mára és a holnapra gondoltam. Lehet, hogy még száz évig leszek itt, vagy talán tovább, de az sem kizárt, hogy egy rosszul elsütött fegyver már holnap ezüstöt fúr a szívembe. Felsóhajtok, amikor Liuról faggat. De oké, legyen. Ha neki ettől jobb lesz, és eredményként tartja számon, hogy beszélek neki a dologról, akkor beszélni fogok. De az ölelésemből még mindig nem engedem ki. - Épp az ezüst-kellékeimet tisztogattam a tornateremben, amikor bejött jelenteni, mert más nem volt itt. Tudod, mondtam, hogy akkor majd enyhítek a büntetésén. Ezzel például azt akartam elérni, hogy a büntetése ne törje össze, hanem legyen kemény. Oké. Nem jött be. Aztán segített nekem tisztítani, én beszéltem hozzá, ő hallgatott. Próbáltam ellátni pár tanáccsal. Aztán képzeld el, hogy megmutattam neki, hogy tud pajzsot vonni maga köré. És ügyes volt, meg is dicsértem. Gondolom, még erre se számítottál... Nézek fel rá, hogy lássam, hogy megleptem-e. Igen, akkor aznap én tényleg adtam valami olyat Liunak, amit ha azóta nem húzott le a klotyón, akkor hasznos lesz számára. - Aztán elkezdett a nyakörvre panaszkodni. Én pedig mondtam neki, hogy ha bármiféle átváltozás közben szakad le róla, akkor talán még jót is röhögök azon, hogy milyen leleményes. Tudod... Az aljas, sunyi és manipuláló én... A manipulálót egészen kihangsúlyoztam, de csak amolyan poén szinten. - Kiakadt, hogy én ezt hogy képzelem, nem tudja, hogy mit várok el tőle, és hogy ő különben sem tökös. Meg hogy ő mennyit melózik - hála nekem, bár ezt nem mondta -, többet keres nekünk, mint bárki más. Felkaptam a vizet, elkezdtem lökdösni, mire megint leugatta a fejemet, hogy mit lökdösöm, amikor egy csapással megölhetném. Baromi szemtelennek találtam, és gondoltam, elviszem ki a városból... De persze megsajnálta az ifjú hölgyet, szétb@szta a kocsimat, amíg összeszedtem az embernőstényt, utána amíg nem figyeltem oda, rám hívta az Őrzőket. Ennyi. Miért van az az érzésem, hogy ebből megint én jövök ki sz@rul? Nem baj. Még egy sóhaj, jobban elbújok Patrisha mellkasánál, és várom a hercegnő ítéletét.
Ebből a beszámolóból csak annyit tudok meg, hogy nagyjából úgy zajlott le minden, ahogy most, Tarával. - Na, látod, ha speciel Liu megkérdezte volna tőlem, hogy mire számíthat, ha alakváltás közben szakad el a nyakörve még holdtölte előtt, akkor biztos nem azt mondtam volna neki, hogy "egy jót röhögünk rajta". Ez a rész biza engem igazol. A srác tudom, attól rettegett, hogy ha elmulaszt egy jelentkezést, akkor még egy hónapig viselnie kell, és ha akkor is elmulasztja, akkor megint, és így soha nem lesz vége. És az alakváltásért ugyanúgy járhatott volna kapásból még három hónap. De hagyjuk Liut, szegény ha maghalt volna, már forogna a sírjában. - Ami a ma délutáni beszélgetésünket illeti ... Anyám! Tényleg csak pár órája volt? - ... azt mondtad, hogy nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Nos, nekem az az utolsó mondat egészen úgy tűnt, mintha szándékos lett volna. És igen is fájt. Szeretlek, és én sem akarok neked fájdalmat okozni. Akkor hogyan lenne nekem az jó, ha te elveszítesz valamit, akit szeretsz? Megsimogatom a fej.t, vagyis inkább beleborzolok a hajába. Olyan mafla tud lenni! Annyira ... férfi ... - Nekem eszembe sem jutott volna aggódni kettőnkért, vagy a pozíciómért, ha nem sugallod azt a magatartásoddal, hogy okom van az aggodalomra. Mondjuk, az előbbi jelenet azt mutatja, hogy a megérzésed jó volt. Tara valóban nehézséget jelent. Castor, nem tűnt még fel neked, hogy a jelenlétedben mindenki bepánikol és elveszti a fejét? Olyanokat vágnak a fejedhez, amit soha az életben nem mondanának amúgy ...
Hát most már tényleg nem tudom, mit mondjak erre az egész Lius esetre... - A nyúlbolyhosítás komoly tudományág ám, mert nem mindegy milyen fésűvel milyen szögben dolgozol! Ha rossz a szög, vagy a fésű, akkor a nyúl elmenekül. Én pedig még nem tudom, hogy ehhez a Liu-nyúlhoz milyen eszközök kellenek... Ennyi. Fogalmam sincs arról, hogy mit kezdjek Liuval, hogy tényleg jó legyen neki. Mert úgy tűnt, hogy semmi nem jó. Amikor nem volt gáz, akkor az volt a baja, hogy jaj, mi mennyivel erősebbek vagyunk, és hogy mennyi sok év lesz, míg ő maga egy másik farkassal fel tudja venni a versenyt. Amikor meg felpörgetjük az eseményeket, és valóban farkasként kellene cselekednie, akkor átalakul nyúllá, és elfut. Hát én nem fogok utána rohangálni. De a szó hamar kettőnkre terelődik amit nem bánok, mert végül is ugyebár ez lett volna az egész beszélgetés célja. De mintha ezt már mondta volna. Adok egy puszit a karjára, mielőtt válaszolok. - Ami közted és a postás között történt, nekem ahhoz semmi közöm.Sajnálom, hogy ezt mondom, de az a valaki akkor nem én voltam, hanem valami.. Postás, aki nem a legmegfelelőbb módon adja át az üzenetet. Az igazi én, legalább is, azt hiszem, hogy itt van most. Akkor vagyok önmagam, ha béke van, és tudom, hogy az enyém vagy. Tara megingatott ebben a hitben, hisz nézd meg, hogy felháborodott. Nem szokta meg, hogy a szeretetem és a figyelmem megoszlik. Jó, ez sem ment fel az alól, hogy csúnya dolgot mondtam, de ahelyett, hogy nyíltan felvállalnám, rákenem egy "postásra", aki akkor dolgozik, amikor az igazi Castor nem bír felülkerekedni a haragján. Amit mondd hogy mindenki kiakad a jelenlétemben, kissé felbőszít. De miért? És ez egyébként sem igaz. Mert ha igaz lenne, akkor nem lennék Alfa. Ez egy ilyen időszak. Liu ostoba és hiperérzékeny, Tara maga a lángoló düh, Patrisha pedig büszke. Most akkor én ne legyek meggondolatlan? Azokkal a tulajdonságokkal nem tudom felvenni a versenyt, amik valahol bennem is erősen jelen annak, és egy konfliktus alkalmával csak gerjesztik egymást. - Akkor nem kell velem lenni...? Pár perce úgyis megkaptam, hogy egy szadista p*cs vagyok, de ezt nem láthattad... Én próbálok megjavulni, de értsd meg, hogy egyrészt a kölykökhöz semmi türelmem nincs, kettő: még ezt az egyetlen nőt sem tudom maradéktalanul boldoggá tenni, kettővel meg aztán égképp nem bírok. Még. Most, hogy eszembe jutottak megint a Tara által közvetített emlékképek, legszívesebben kitöröltem volna őket a fejemből. Nem tudom, hogyan... Jó lenne találni valamit, menni valahol a világon, megállni, és megkérdezni: "Az a sárga gomb mire való?", aztán megnyomni, mint egy hülyegyerek, és elfelejteni minden vonatkozó részletet. Igen, az most baromi jól jönne...
Kezdőlap
//
//
