Kissé elhúzom a számat a szinte semmi reakcióra. Minek is beszélek? Kissé elkeserítő, hogy a ritka,de szerintem annál tartalmasabb monológokra nem kapok semmi reakciót. Ez van, nem erőltetem, csak akkor nem értem, hogy miért kérdez, vagy miért magyaráz. Lehet, hogy legközelebb inkább csak bólogatnom kellene. Bezzeg egyetlen mondatot ki tud ragadni, és tud rajta lovagolni, meg fájdalmat tud okozni neki... Na mindegy. Felsóhajtok, és eltolom magamtól, hogy fel tudjak kelni a végszóra. - Rendben van. Pihenj csak le, én egyáltalán nem érzem magam álmosnak. Felelem, majd odamegyek az ablakhoz és becsukom. Már egészen áthűlt a szoba, és már egyébként sincs szükségem arra, hogy a hideg levegő bármiből is kirángasson. Azt hiszem, hogy ma külön fogunk aludni. Úgyhogy én már meg sem próbálok puhatolózni, semmi egyéb. Amikor becsuktam az ablakot, visszasétálok a nőstényhez, és egy apró csókot adok a homlokára.
Nem csak a nyúlbolyhosítás a komoly és nehéz tudomány, de a "castorsimítgatás" is. Még mindig eléggé gyűröttnek néz ki a lelke a drágámnak. Azt, hogy becsukja az ablakot csak díjazni tudom, már kezdett egészen téli idő lenni idebenn. Lassan deresedhetne a szemöldökünk. - Na, és most akkor velem vagy elégedetlen, vagy a világgal? Mert per pillanat ezt nem tudom eldönteni. - nézek fel rá a puszi után. Én már nem haragszom, a legnagyobb aggodalmam, hogy ki akar söpörni az életéből elmúlt. A többit már biztos átvészeljük valahogy. Próbálok úgy viszonyulni hozzá, hogy megtalálhassunk valami mindkettőnknek nagyjából megfelelő közös utat.
- Nem vagyok elégedetlen. Mondtam, és ez igaz is volt. Nem elégedetlenséget éreztem, pusztán azt, hogy Patrisha nem érzi úgy, hogy az ilyen pillanataim igenis ritkák és értékesek. Amikor így megnyílok, és jönnek a szavak, az érzések. - Csak arra gondoltam, hogy ha már végre nyíltan és őszintén beszélek a gondolataimról, akkor nem küldesz el aludni, amikor nem is vagyok álmos. Csak a fejem fáj, de attól még nem hiszem, hogy el tudnék aludni. Megsimítom a nyakát, hogy még véletlenül se érezze, hogy szemrehányást teszek. Mert nem tettem, csak őszintén (ahogy kérte) elmondtam, hogy mit érzek és mit gondolok. Én végighallgatom mindig, a Lius előadását is meghallgattam, a falka összetartásának fontosságát is meghallgattam, pedig Tara mellett jelen állapotomban ezek érdekeltek a legkevésbé. - De ha máskor szeretnél beszélni, megértem. Neked is nehéz és hosszú napod volt.
Jaj, hát ez a baj? Aludni küldtem, és még nem álmos. Kuncogva bújok hozzá, és átölelem, aztán a változatosság kedvéért az orrára nyomok egy puszit. - A kedvesed vagyok nem az anyád. Ha ágyba küldelek nem muszáj menned. Csak ha szeretnél ... - a pillantásom egészen más értelmes ad az ágyba bújásnak. - És nem arról van szó, hogy nem akarlak meghallgatni, csak úgy véltem, hogy most rossz kedved van, és ilyenkor mindenkinek sötétebbek a gondolatai, pesszimistábban látja a jövőt, és nem akartam, hogy ebbe belelovald magad. De ha jól esik beszélni róla, akkor csak ki vele! Isten ments, hogy belé fojtsam a szót. Már csak az kéne. - De akkor kérdezek is. Tegyük fel, hogy hirtelen a markodban lenne az őslakos falka. Azt tehetnél velük, amit csak akarsz. Mit tennél? Kellenek célok. Határozott, körvonalazódott, jól megfogalmazott célok. Onnan indulhat ki minden.
- Az kéne még, hogy az anyám legyél! Akkor nem csinálhatnék veled, amit akarok... Terelem a móka felé az irányt, és sejtelmesen mosolygok. Aztán, valahonnan a messzi távolból elér egy pillanatra a lagúna vizének édes illata, amelyet percről percre megfertőz a halászok által begyűjtött friss hal bűze. És anyám, ahogy éppen ebédnek valót vásárol... Gyorsan megrázom a fejem, és visszatérek a jelenbe. Elég lényegre törő kérdést kaptam, és ettől sötét vigyorra húzódik a szám. - Természetesen aki nem lenne hajlandó az új Alfát szolgálni, az meghalna. Már miért is maradna életben? - Kiaknázhatnánk az aranybányát, modernizálhatnánk a síparadicsomot, és ha mindez kevésnek bizonyul, rá kell tennünk a mancsunkat a környező városokra. Igazából... Nekem nagyon tetszene ha egész Alaszkát egyesíthetném, és akkor élhetnénk nagyobb, modernebb városban, mégis a miénk maradna mindez... Tárom szét a kezemet, mintha a szoba lenne maga az örökkévalóság. - Miért, szerinted mit kellene tennünk? Fordítom meg a kérdést, és megfogom a kedvesem kezeit. Egész felélénkített ez a rövid kis fantáziálgatás. Hiába, a hatalom és a befolyás úgy kell, mint egy falat kenyér...
Látom rajta, ahogy ez a kérdés egészen lendületbe hozza. Eddig ez sem volt teljesen világos a számomra, hogy valóban fel akarja számolni a másik falkát, vagy sem. De ezek igen nagyra törő tervek. - Ez jól hangzik. - állapítom meg elsőre. - Ami a terjeszkedést illeti, én csak annyit akarok magunknak, amivel még kényelmesen elbírunk, mert minek a vagyon, ha sok gond jár vele? - fűzöm hozzá a saját gondolataimat. - Csak azért, hogy legyen, és közben többet gürizel vele, mint a legutolsó szolga, akkor nem kell. Mindig megvan az a határ, ami még kontrollálható, és ami már nem. Ebben teljesen biztos vagyok. Azok az uralkodók tudtak a múltban is tartós birodalmat összehozni, akik tudták meddig nyújtózkodhatnak. Nagy Sándor, Napóleon, és Hitler is abba bukott bele, hogy nem bírt leállni. - Kétségtelenül mindenki jobban járna, ha csak egy falka lenne a környéken, és az fölözné le az összes üzleti érdekeltséget. Nem is tudom, az őslakosok hogy szúrhatták el ennyire, hogy megkaptak minket ajándékként. - kuncogok egy jót, elképzelve, hányszor átkozták már el magukat azért, amiért túl messzire mentek.
Tényleg úgy érzem magam, mint egy élénk fantáziával megáldott kölyök. A szemeim csillognak, a pupilláim kitágulnak, és most percekig nem érdekel, hogy mi zajlott le ebben a szobában nem is olyan rég. Álmok, vágyak, lehetőségek.. És mindez az én kezem alatt, az én nevemet belevésve a történelembe, mellettem pedig A Nő, aki kiérdemelte azt, hogy egy ilyen farkas párja legyen. Mintha elszállnék kicsit... Sokszor többre tartom Patrishát magamnál, de ezzel nem fogok büszkélkedni. Mégis együtt valósíthatnánk meg mindazt, amit az előbb felvázoltam. Megragadom a tarkóját, határozottan, pezsegve, magamhoz húzom, és megcsókolom. Úgy, mintha a kis közjáték meg sem történt volna. Tenyerembe fogom az arcát, és szinte láncreakció módjára ébred fel bennem a férfi a hatalomvágy után a szeretett nő hatására is. - Imádlak, tudod? Nagyon... Tovább csókolom, ha nem tol el magától, de most már a derekát is megcélzom. Most nem a nyugalmat és a békét sugározza, most az elhivatottságot. Tudom, hogy szeretné, hogy minden rendben legyen és működjön. Így,amikor megint hagyok egy lélegzetvételnyi csókszünetet, fontosnak tartom elmondani a véleményemet. - Mi ketten meg tudjuk csinálni! Tudom, tudom, egy barom voltam, és még leszek is. De bízok benned, és a képességeidben. Ha valamit szerinted rosszul csinálok, csak mondd meg, és hallgatni fogok rád, ígérem! Hát persze. Hiszen minden sikeres férfi mögött áll egy nő, nemde? Ezt nem én találtam ki, de csak mostanában tapasztalom, hogy ez mennyire igaz... Eleresztem, kissé távolabb megyek, hogy kilássak az ablakon. Megcsodálom a messzi hegyeket, ami hamarosan a miénk lesz. És elmerengek a hegyen túli lehetőségek édes csábításában. - Forradalmasíthatnánk az egész eddigi rendszert! Ha meglenne Alaszka, a legjobb, leglojálisabb farkasok lehetnének a törvény szava a távollétemben! Így minden területnek lehetne saját irányítója, akik nekem tartoznak hűséggel... Jó, persze, ebben benne van, hogy összefognak, fellázadnak, de ha a központ elég erős, márpedig annak kell majd lennie, akkor halál vár mindazokra, akik ilyesmiket forgatnak a fejükben! Meg hát persze pénz beszél... Hirtelen megjön a kedvem egy kis mozgáshoz. Úgy zsizsegek, mint a forrásban lévő víz...
Jól esik az ölelés és a csók, mert most igen pozitív, és energiát adó töltése van. Erre már nemek is szükségem volt, hogy az együttlét ne csak az erotikáról szóljon, hanem a társról, és a kettőnk közötti szövetségről. Jaj, ez a lelkesedés már szinte túl sok. Castor elszállt. Ezek már világuralmi tervek. Mivel a megvalósítás túl mesze van, s szerintem nem is lehetséges, így nem kapcsolódom be túl intenzíven a lelkesedésbe, de nem is akarom letörni. A kezdeti lépések amúgy is ugyanazok, mint amik az életben maradáshoz kellenek. De mégis más életben maradásért dolgozni, vagy birodalmat építeni. Remélem, a lelkesedés megmarad majd. - Nem voltál barom, csak segítség híján, magányosan belemerevedtél egy olyan rendszerbe, ami ugyan működött, de nem volt ideális. - árnyalom kissé a képet. - De most majdnem tiszta lappal kezdhetsz, egy kicsi, de igen hűséges csapattal. Látom rajta, hogy alig bír magával. Ez jó. Túlléptünk az önmarcangoláson, a mások megtiprásán. Éljen! Az energiái most már remélhetőleg az építés irányába hatnak majd.
- És veled... Teszem hozzá, kiemelve őt a hűséges kis csapatból. Ez az egész este lefárasztott, és ez a hirtelen jött kis izgalom is rátett még egy lapáttal. Az alkohol galád módon sújt le rám, mintha csak arra a pillanatra várt volna, hogy valóban szárnyaljak is egy kicsit mielőtt mélyrepülésbe kezdene a szervezetem. - Köszönöm, Trish. Csak ennyit mondok. Hogy pontosan mit is köszönök, azt túl hosszú és jelen állapotomban fáradtságos lenne összeollózni. Visszasietek hozzá, odabújok, mint egy nagy háziállat, aztán rám tör a gondolat, hogy a vállán is képes lennék elaludni. Felmorranok, mint aki már úton is van az édes álmok felé. Eleresztem, és letelepszem a kanapéra. Ahogy lehet, összekuporodok, és jól esik a sötétség, amit lehunyt szemhéjaim biztosítanak. Nem is tudom, hogy miként, de elaludtam. Azt sem vettem észre, hogy Patrisha kiment. De arra még emlékszem, hogy minél előbb újra látni akartam, csak előbb... Ki kellene józanodni és lezuhanyozni.
Fogalmam sincs, hogy végül is milyen úton-módon kerültem fel a szobámba. Lehet, hogy hoztak (az a kevésbé jó verzió), de az is lehet, hogy besokalltam a betegszobától, és én másztam fel ide, nem emlékszem rá. Talán dél körül lehet, ha az időérzékem nem csal. Az ágyamon fekszem, hason, és nem elég, hogy mindenem fáj, még el is gémberedtek a tagjaim. Órák óta így feküdtem, nem csoda hát, hogy kell vagy tíz perc, mire fel tudok kelni. A járás egész jól megy, csak a hátamon húzódnak a sebek. A fürdőbe mentem, és megszemléltem a képemet. Szerelmes nem lettem magamba, de azért óvatosan megmostam az arcom, aztán elindultam a konyhába, és feltettem főni egy adag kávét. Ha jól emlékszem, akkor megbeszéltük Gabriellel, hogyha túl leszünk az éjszakán, akkor beszélünk, és felkeres. Remélem, hogy jól van, és képes arra, hogy járjon. Legalább... A kávé lefőtt, én pedig az étkezőasztalhoz ültem. A széket támlájával az asztal felé fordítottam, hogy rá tudjak támaszkodni, és a hátamat se bántsa. Bambultam, és próbáltam rendszerezni a gondolataimat, feldolgozni a sokkot, ami egy este alatt ért. Csendben, némán kortyolgattam a kávét, és nagyon bíztam benne, hogy nem fogom viszont látni.
Amit éjszaka fájdalomban el kellett szenvednem, az közel egálban volt azzal, amikor Castor és Dun elvert. Nem tudnék rangsorolni, mert így, hogy fizikai sérülések nem értek, ez egy élhetőbb helyzet volt. Viszont több seb fájdalmát kellett átélnem. És ez már a második éjszaka volt, amit ezzel töltöttem. Úgy érzem magam, mint a három napos saláta, és nagyjából úgy is nézek ki: zölden és fonnyadtam. Még jó, hogy nem ettem vacsorát, mert biztos kihánytam volna. Inni viszont ittam, és ennek eredményeképpen most még másnapos is vagyok. De az élet nem áll meg, vár két beszélgetés. Az egyik Castorral, a másik a fiammal. Egyik sem egy súlytalan csevej lesz. Az étteremben kértem némi könnyű reggelit, pirítóst, lekvárt, teát két személyre, és felballagtam vele Castorhoz, amikor érzékeltem, hogy ébredezik. Ő sem nézett ki jobban, a sérüléseitől eltekintve sem. Letettem a tálcát az asztalra, és leültem vele szemben. - Érdekes módját választottátok a család egyesítésnek. Ezt nem tudtam lenyelni, ennyi megjegyzést muszáj volt fűznöm az elmúlt napokhoz.
Mintha Gabe csak arra várt volna, hogy magamhoz térjek, mert szinte azonnal a szobámban volt, ahogy leültem az étkezőasztalhoz. Az energiái úgy fonnyadoztak körülötte, mintha kávézaccot lötyköltek volna egy csészében. Én sem lehettem jobb bőrben, de az én csészémben a zaccon kívül talán még úszott egy ujjnyi kávé is. A megjegyzésére elhúznám a szám, de baromira fáj, szóval inkább csak felmordulok. ~Neked is jó reggelt. Néma gyereknek anyja se szól. Mégis honnan kellett volna tudnom? Hívjam meg vacsorázni azt, aki félholtra veri a gyermekemet?~ Nem voltam se szigorú se dühös. Igyekeztem tárgyilagos maradni. Nézegettem a tálcát amit hozott, de nem tudtam eldönteni, hogy van-e gusztusom most reggelizni. Még töprengek rajta egy kicsit, maradok a kávénál. ~Én egész egyszerűen csak szerettem volna megköszönni neked, amit tegnap tettél. Nem lett volna feladatod, tudod jól.~ Egyelőre nem akartam belemenni a részletekbe, inkább felőle érdeklődtem. ~Hogy viselted az éjszakát? Most is fáj...?~
- Leittam magam, hogy tompítsam a fájdalmakat, most viszont majd szétesik a fejem. De a többi az már csak sajog és időnként nyilallik. Rájövök, hogy engem is zavar a saját hangom, így inkább én is telepatkusan folytatom a társalgást, úgy nagyobb a csend. Mikor Castor arról beszél, hogy nem tudhatta, ki is az az idegen, akkor megvonom a vállam. ~ Erre csak apám szavait tudom idézni: Nem minden csacsi csöcse csecse, csak a csecse csöcsű csacsi csöcse csecse, mert ha minden csacsi csecse csöcsű volna, akkor minden csacsi csecse csöcsű csacsi volna.Ezt szokta nekem akkor mondani, ha utólag jöttem rá, mi lett volna esetleg a helyes lépés, vagy ha arra jöttem rá, hogy amit műveltem, annál biztos lett volna jobb megoldás is. Castor hálálkodni kezd. Ennek nem érzem szükségét, és ha csak ezért akart velem beszélni, akkor igazán várhatott volna. ~ Ezzel most végleg tovaoszlattad érzékeny lelkem, piciny világának, harmonikus kerékvágásából kirángatott, nyugtalanító szelek viharában kovácsolódott, stresszfelhők sokat nem ígérő, szövevényén átgyűrűző, súlyos, mentális sebeket ejtő, lélekspirál ködfellegét! Egész éjjel azon morfondíroztam, hogy vajon hálás leszel-e. Mert ugye ez volt a lényeg ... Érezheti, hogy éppen az ellenkezőjét gondolom. ~ Tudod, számomra ez a falka lényege. Ha tudok segíteni valakinek a falkából, amikor bajban van, akkor megteszem, és cserébe várhatom ugyanezt, ha én kerülnék bajba. Ezért érdesem falkában élni, és alkalmazkodni a többiekhez. ÉN biza éhes vagyok, szóval ezek után nekilátok a reggelinek. Pirítóst vajazok, és lekvárt is kenek rá. ~ Míg mi kinn voltunk a terepen, történt más is. És Isten megteremté a férfit... aztán támad egy jobb ötlete.Van a falkába, akit nem lehet megkerülni. Szóval Patrisha meglátott a parkban Max-el, és aztán behívatta a fiút, és addig szorongatta, míg a srác mindent kitálalt neki. A szorongatást szó szerint is lehet érteni, és éjjel ez volt az egyik nagy kérdés számomra, hogy mért fáj nekem még OTT is, amikor oda tudtommal senki nem támadt senkinek. De reggel ím megoldódott a rejtély, amikor összefutottunk a folyosón.
Egyre kevésbé tetszett nekem ez az egész helyzet. Összehord minden hülyeséget, ráadásul még kimondottan támadó is velem szemben. Elkerekedett fél szemmel hallgatom a hülyeségeit. Nem, ez nem Gabriel. Meg vagyok győződve róla, hogy Benito agybaja ragadt rá. Igen, csak ez lehet a magyarázat. ~Most gúnyolódni fogsz, vagy esetleg megengeded, hogy folytassam? Ilyet... az embert már azért is cs*tetik, ha valamit megköszön...~ Nos, annyira azért még nem szoktam meg, hogy gondolatban beszélek, hogy az utolsó mondatot nem tartottam meg magamnak, átment Gabrielhez. De végül is mindegy is, legalább tudja, hogy bazira nem értékelem a stílusát. ~Bár mindenkinek ilyen egyértelmű lenne Gabe! Nem tudom, hogy feltűnt-e, de például a vezető testőröm, akinek helyetted kellett volna velem lennie, búcsúcsók nélkül szívódott fel. És nálam nem úgy mennek a dolgok, hogy meglapogatom az emberek hátát. Aki vétkez, azt megbüntetem, de aki jól végzi a dolgát, azt megjutalmazom. De ezt tudhatnád, mert nem először érdemelted ki. A kérdés már csak az, hogyha ennyire természetesnek veszed ezt az egészet, akkor elfogadod-e a köszönetemet, vagy hagyjuk a fenébe.~ Nem hiszem el, én nem akartam veszekedni vele. Roppant hálás vagyok neki, még akkor is, ha ez őt baromira nem érdekli. Van elég bajom, amit most egy csapásra meg kellene oldanom, nem akartam, hogy még vele is küzdenem kelljen. Tudom, hogy a fájdalmain nem tudok enyhíteni, de ha levehetném róla azt a rohadt átkot, esküszöm megtenném, de ő maga mondta, hogy ez nem áll módomban. ~És? Ez akkora baj? Talán nem akartad...? Gondolom, magyarázatot akart mindenre, mondjuk arra, hogy az apja miért néz ki úgy, mintha a bátyja lenne. De nyilván, ha nem akarod, még mindig ott van Mortimer és a Szellemirtók. Patrishra meg ne haragudj, a módszerei sajátosak, de kiváltképp hatásosak.~
~ Mindketten nyűgösek vagyunk. Elnézést! Két napja nem alszom rendesen. Remélem, ma már senki nem fog verekedni, mert ha a fájdalmakba nem is lehet belehalni, az alvásmegvonásban igen. A köszönet természetesen jól esik. Azt hiszem a második felén akartam ki. Nem vagyok testőr, nem is akarok az lenni. De itt nem is erről volt szó. Most mondjam azt, hogy kellett oda valaki, aki lehetőleg végig észnél van? Megint csak összevesznénk ezen is. ~ Igen, nem lett komolyabb baj, békében váltak el egymástól. De némileg aggaszt, hogy mi lesz ebből. Ha egyvalaki ilyen könnyen megtudja, akkor megtudja más is. És ő teljesen védtelen. Az első napok roppant rizikósak lesznek, amíg az érzelmei hullámzanak, és messziről lerí róla, hogy valami van vele. Most, hogy az egyéb ügyek megoldódtak vagy nyugvópontra jutottak, Max problémája az elsődleges számomra. DE egyenlőre tanácstalan vagyok. Igaz, amúgy sem léphetnék semmit, amíg nem ismerem az ő álláspontját az egészről. Az meg ... nos, az még nem alakult ki, majd csak pár nap múlva leghamarabb.
~Mondtam én, hogy testőr leszel? Meg sem fordult a fejemben, és ahhoz előbb harcolni is meg kellene tanulnod, nem csak gondolkodni.~ Piszkálódom, és mosolyogni próbálok, de nehéz. Inkább iszogatom a kávémat. ~Neked egyébként is a szellemi ügyek felé kellene elmenned a későbbiekben. De jó is, hogy eszembe juttattad. Mortimer azt mondta, hogy támogat bennünket abban, hogy védőszellemet kapjunk, és hajlandó lenne segítséget adni hozzá. Egyébként, a jutalom első része az, hogy kibuliztam, hogy az Őrzők segítségével az egyetemi laborok egy részében folytathasd a kutatásaidat. A másik jó hírem, hogy kapsz tőlem egy kocsit.~ - hagytam egy kis szünetet - ~Persze, csak ha van rá igényed. De ha nincs, válassz egy autót, és megkapod az árát készpénzben. A kávénak annyi. Felkelek, és elkészítek még egy csészével. Úgy tűnik, hogy bírja a gyomrom, szóval egyelőre nem aggódok. ~Nézd Gabriel... Eddig, ha gondunk volt egy emberrel, azt eltakarítottuk. Nem tudom, mit mondjak. Talán felvethetnéd neki, hogy menjen el az Őrzőkhöz. Akkor farkas sem lesz, és talán lesz mód arra, hogy ők kezeljék a dolog elfogadását. Ez a dolguk, nem? Csak értenek hozzá... Ez volt azt hiszem a legértelmesebb dolog, amivel hozz tudtam járulni a gyerek témához. Egyébként minden tiszteletem Gabrielé, hogy ilyen nyomással a hátán végigbulizta a tegnap estét. Le a kalappal.
Mortimerrel én is beszéltem már erről a szellemes dologról, még korábban, hogy van ilyen, és ez nem csak legenda, hanem tényleg manapság is működő "intézmény". De csupán általános információkról volt szó, arról nem, hogy ez hogyan érintene minket. S pláne nem gondoltam volna, hogy Castor lesz az, aki ebben az ügyben először lépni fog. De amikor arról beszél, hogy laborozhatok, az ezt az egész szellemesdit egy pillanat alatt elsöpri. Az autó, az valóban nagyon kéne. Azt is terveztem, hogy a korábbi pénzjutalomból arra költök, csak még meg akartam várni, hogy legyen egy pár havi fix fizetés a hátam mögött. S ha Castor arra számít, hogy majd most szabadkozom, akkor nem fogom tenni. Mert erről szól a falka. A laborkísérletek amúgy sem egy hobby. Az autó pedig azt jelenti, hogy hatékonyabb és mozgékonyabb leszek. Nem kell állandóan mástól kölcsönkérnem a kocsit, ha valami olyan elintéznivalóm van, ami gyalog nem megy. Aztán a következő megjegyzése lefagyaszt mindent. Értem én, hogy nem akarja ezt a mostani esetre is alkalmazni, de már az említésétől is kiráz a hideg, hogy Maxnek baja essen. ~ Castor, most találtad meg az öcsédet. Csak gondolj bele, mit akarnál tenni, ha valaki az életére törne ... Tudom, ő farkas. De ugye nem ezért ápoljuk most itt a hotelben ... attól már rég halott lenne. Próbálok megnyugodni, mert hát tényleg nem fenyegetés volt, csak egy megjegyzés. Veszek egy mély levegőt, és iszom pár korty teát. ~ Nemsokára találkozom vele, és megbeszéljük a helyzetet. Tegnap alig egy pár szóra futotta, hiszen indultunk. Nem leszek a hotelben, kinn találkozunk, de ha valami gond van, mobilon elértek.
Éreztem Gabrielen, hogy nagyon örül az ajánlataimnak, de egyelőre nem fejezte ki szavakkal. Hát persze, a fia most sokkal jobban érdekelte. Erőt vettem magamon, és már csak a tegnapért cserébe sem szakítottam félbe, és hajlandó voltam megjegyzés nélkül csak a fiával foglalkozni. Azért az egy kicsit döbbenetes, hogy így összeérnek a szálak. Nem? Neki lett egy fia valahonnan a semmiből, nekem pedig egy öcsém, aki feltámadt a hamvaiból, és ahhoz képest elég jól néz ki. Ezen egy kicsit elkalandoztam, de közben figyeltem rá. ~Nem tudom, Gabe. Biztos, hogy feltámadna bennem a védelmi ösztön, már csak azért is, mert én vagyok az idősebb, pedig tudom, hogy minden bizonnyal meg tudná védeni magát...~ - na ja, erről azt hiszem tudnék nyilatkozni - ~De ez most csak a srácon múlik. Ha van olyan higgadt és megfontolt, mint te, akkor nem lesz semmi baj vele. Szerintem. Bár gyanítom, hogy Gabe még nem tud nyilatkozni arról, hogy mit sikerült átörökítenie a gyerekbe, de ez előbb-utóbb kiderül. A srác már túl van az első álmatlan éjszakáján, az is lehet, hogy sikerült megemésztenie a dolgokat. Szerintem Patrisha is békés volt vele, természetesen csak azok után, hogy kielégítő válaszokat kapott. Szóval, intézik ezt ők szépen, csak azért ütöm bele az orrom, mert Gabe stresszel rajta, és ha már itt van, akkor igazán megpróbálhatom megnyugtatni őt. ~Nyugi, akkora gond biztos nem lesz, hogy elrángassunk a fiadtól. Hazai pályán egyszerűbb az élet. Egyébként... Van már ötleted, hogy mit fogsz neki mondani? Vagy inkább csak ismerkedtek?~ Érdeklődtem, majd átnyúltam az asztal felett, és lenyúltam egy kenyeret a tálcáról.
Jó, hát igen. Egy cipőben járunk. Lassan kezdek megnyugodni. ~ Azt mondta sok kérdése lesz. Elsősorban valószínűleg szorosan rólam. Esetleg az anyjáról ... nemrég meghalt, mondtam már? Szóval az egész úgy kezdődött, hogy az anyja meghalt, és amikor rendezte a holmijait, talált egy fényképet, amin az apja van, akit eddig soha nem látott. És meglepődve fedezte fel, hogy az a fickó az egyik tanára az egyetemről, szóval ő is biológus, tanítottam. Nem esett messze az alma a fájától. Nem kevés büszkeség van bennem emiatt, meg egyáltalán. Egy férfinak mindig dagad a melle, ha az utódairól van szó, főleg, ha éppen a nemzőképességével vannak gondok, és mégis összejön. ~ De ti is egy jó eresztés lehettetek, ha ketten is megéltétek ezt a magas kort. Az öcséd életrevaló volt kicsinek?
Ketten is kiválasztásra kerültek, és életben is maradtak. Ez szintén figyelemre méltó. Gondolom nem tolakodás ezt megkérdezni, hiszen ha ennyire szereti az öccsét, akkor biztos kellemes emlékei vannak róla.
Hát, ha csak nem lett időközben farkassá a kedves asszony, akkor gyanítható volt, hogy egyszer be fog következni ez a nap is. Bár, ha abból indulok ki, nem lehetett olyan régen ez az affér, talán még javában élnie kellene... ~Nem, nem mondtad. Nem tudom, mennyire érint meg, de azért részvétem. Nagy nehezen, miután megkentem lekvárral a kenyeret, lecsíptem egy falatot, és nekiálltam enni. Húha, szerinte vagy fél óra lesz, mire le tudok gyűrni egyetlen szelet kenyeret, ami valljuk be, alsó hangon sem kielégítő mennyiség. Egyébként is, hús kéne. Hús. ~Mennyivel nagyobb mákod volt, mint nekem! Ha a neved lett volna gyanús... Tényleg, Simmons? Vagy mi a neve? Azon meg nem csodálkozom, hogy sok kérdése van, és még jól is jár, mert nem csapja le érte senki...~ Rágódtam egy kicsit a saját kölyökkoromon. Ó, én is kérdeztem volna, ha hagyják. Egyedül Jeremy volt az, aki foglalkozott ezekkel a dolgaimmal, de ő sem a végletekig. Nekem meg kellett tapasztalnom a dolgokat, aztán abból elég egyértelmű válaszokat szűrhettem le. ~Hát de Lucák vagyunk, vagy mi a szösz... Egyébként kicsinek iszonyatosan aktív volt- Tíz-tizenegy éves lehetett talán, amikor utoljára láttam. Mivel ő volt az egyetlen fiútestvérem, sokat voltunk együtt. A húgaim inkább csak etették meg gondozták. De mi lovagolni jártunk, ugráltunk a lagúnába, és mindig ott volt, amikor a nagybátyánk kardforgatásra tanított. Hogy aztán mi lett vele, arról fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy velem együtt akart katona lenni mindig is, és akkoriban nem volt nehéz egy ilyen álmot valóra váltani. Nem hát, hiszen a törökök jöttek, mintha valamit ingyen osztogattak volna. Én is szerettem volna harcolni, de én a városi testőrségben, nem a harcmezőn. ~Akkor mi kell, pénz, vagy kocsi?~ Kanyarodtam vissza azért az elejére.
Mennyire érint meg? Ez egy jó kérdés. ~ Köszönöm. Annak idején én ugye eleve nem akartam belemászni abba a kapcsolatba, így távol tartottam magam a dologtól érzelmileg. De hát nem kezdek vele, ha nem lett volna szimpatikus. De engem egyetemistaként ismert, és a diploma után leléptem, másik személyiséget vettem fel. Így aztán nem is tudtam, hogy teherbe esett. Nincs nagyon értelme ezen rágódni, már változtatni nem lehet. Sokkal inkább sajnálom azt, hogy van egy fiam, és nem láttam felnőni, nem lovagolt a nyakamban, nem én tanítottam meg biciklizni ... ~ A pénzt kérem, mert jelen helyzetben én gyorsabban elintézem a vételt, mint te. És köszönöm. Ami meg a labort illeti, máris lenne három, sőt négy érdekes kutatási téma. Az egyik, az én meg a fiam. Jó lenne tudni, mit örökölt, és hogyan. A másik az Liu. Van tőle pár mintám az elöttről, hogy átharaptad. A harmadik, az te meg Liu és Tara. Mi a közös bennetek. És a negyedik, az te meg az öcséd. Ha ezt a négyet így összekombináljuk, rengeteg dolgot megtudhatunk a vírus működéséről, és arról, hogy pontosan hol is avatkozik be. Nem akarom Castor ezzel untatni, de kb. ez az a része az ügynek, ami még könnyen érhető, a kiindulópont, a motiváció. Ez a helyzet most olyan, mintha egy roppant bonyolult kirakósnak egyszerre igen sok darabja került volna a kezünkbe.
Mennyire érdekes, hogy biztosan vannak a világon olyan farkasok, akik gyereket akarnak. Tudatosan. Na, azoknak soha nem jön össze, vagy a nő öregszik ki abból a korból, hogy megfoganjon. De aki nem tervez, és a suli mellett tart egy barátnőt, ott a tudta nélkül megtörténik. Az életnek még mindig jó a humora. ~Tudom, hogy nem tudtad. Akkor szinte biztos vagyok benne, hogy nem jössz velünk, mert a közelében akarnál maradni. Majd azért mesélj, mire jutottatok. De az Őrzőket én talonba tenném a helyedben. Ha még esetleg könyörögne is, hogy farkas lehessen, akkor is többet idegeskednél az épsége miatt, mintha az Őrzők világosítják fel.~ Nem, még mindig nem jó így ez a kenyérevés, úgyhogy a félig elfogyasztott lekváros csodát visszadobtam sértődötten és duzzogva dobtam vissza a tálcára. ~Rendben. Akkor pénz.~ - inkább nagy nehezen felkeltem, minthogy egyek. Legalább valami hasznosat is csinálok. Néhány percre eltűntem a hálószobában, majd egy csekkel tértem vissza. ~Tessék. De nehogy aztán nekem valami romhalmazt vegyél! Adj magadra...~ Letettem elé a csekket, 10.000$-ról. Végül is, csak az életemet mentette meg, nem? De azt hiszem, egy időre elég volt az adakozásból. ~Mit gondolnál arról, ha Ash esetleg Gyógyító lenne?~ Teszem fel a kérdést hirtelen.
~ Nos, ha farkas akarna lenni, akkor sem lennék hajlandó ez ügyben most tenni semmit. Legfeljebb pár év múlva, ha már tudjuk, hogyan alakul a jövőnk. Addig meg hátha talál magának egy nőt, és akkor még unokáim is lehetnek. Micsoda ábrándok! Igen, ez azonnal megfogalmazódott bennem, hogy ha a fiamat nem is láttam felnőni, még láthatom az unokákat. Átveszem a csekket, és az összeg meglepően nagynak tűnik, de hát ha nem költöm el az összeset, akkor majd valami más hasznosra fordítom. ~ Ash? Először meglep a kérdés, de aztán belegondolok. ~ Úgy láttam, képezte magát ezen a téren, a gyakorlati teendők terén előrébb jár, mint én. Én még soha nem varrtam össze senkit. Eret is most "hegesztettem" először. Eddig csak olvastam róla. Lenézek a két ujjamra, ami megégett. tényleg, mégiscsak van fizikai sérülésem nekem is. El is feledkeztem róla. Mondjuk, nem ez fájt a legjobban éjjel sem ...
Unokák? Atya ég. Azt hiszem, egy kicsit elszállt vele a ló a nagy boldogságban. Bár, nem megvalósítható, és az lesz a jó benne, hogy egy idő után megismerheti már az utódait, persze csak egy kis időre. Azt se fogják tudni, hogy kicsoda. De miért lenne jó egy csapat vadidegen? Nem értem. De ha neki most ez a répája, akkor hagyom, hogy rágcsálja, amíg jól esik. ~Azért egy kicsit megkönnyebbültem, már a kocsiban is, amikor ezt mondtad. Nem tudom, hogy mit csinálnék, ha most épp le kéne beszéljelek a dologról. Vélhetőleg nem tudnám jobb belátásra bírni. Ha meg megölöm a kölyköt, akkor Gabriel itt hagy, az meg nagyon nem hiányzik. Tényleg! Lassan ideje lenne írnom Victoriának egy képeslapot, meg egy családi fotót hozzá: Pat, Tara, Benito és Gabriel, ahogy ölelkezve vigyorgunk a kamerába, mögöttünk pedig a lassan lángoló hegyek. Sose gondoltam volna, hogy valaha csak egy szikrányi tette is lesz, ami miatt örülhetek jelentéktelen létezésének. ~Én is épp erre gondoltam. Meg akkor persze képződhetne tovább is. Erre is fel kell készülnünk. Te mégis jobban látod a dolgot, ezért adok a véleményedre.~ Bólintottam lassan. Na, akkor Ash Gyógyító lesz. De az előtt még tengernyi dolgom van, szóval nem rohanok hozzá most azonnal.
Kezdőlap
