Amikor arról beszél, hogy milyen régóta nincs senkije, kissé elszorul a torkom, de a pajzsom szerencsére szilárdan áll, ebből Benito nem érzékel semmit. Én ott lehettem volna, nekem kellett volna, de... Bahh. Na mindegy. Ennyi idősen már tényleg el kellene engedni a múltat, de most nagyon úgy tűnt, hogy akárhogy is szeretném lerázni magamról, kapaszkodik a r*banca, mintha megígértem volna neki, hogy elveszem. Marad. Most mit mondjak erre? Köszönjem meg? Na, nem azt azért nem teszem meg, az ilyet nem szokás megköszönni, és egyébként is úgy érezné, hogy rá vagyok szorulva. Majd ha jobban megismerem, ha közelebb kerülünk egymáshoz, akkor majd talán közlöm vele. ~Örülök, hogy így döntöttél.~ Nyugtázom ennyivel, némi felengedett kedvességgel a gondolati hangomban. Amikor az ízléseinket méri össze, megvonom a vállam kissé. Ez van. Ő járta a világot, én pedig üzletember lettem, és egy hatalmas kaszinó igazgatója voltam. Nem lehettem laza, vagy igénytelen, és ami azt illeti, nem is áll rosszul az öltöny, ráadásul szeretem is. ~Nekem muszáj elegáns ruhákat hordanom. Kaszinóm volt majd' száz évig, most meg egy hotel igazgatója vagyok a világ szemében.~ Magyarázom. Nem nagyképűen, egyszerűen csak közlöm a tényeket. De ahogy látom, inkább az alvós-teliholdas cuccaim körül nézelődik. Azt viheti nyugodtan, felőlem meg is tarthatja. Amikor végre felöltözik, végignézek rajta, és büszke vagyok. Nagyon jóvágású férfivá lett, és ennek örültem. De a kétségek, amiket belém ültetett, piszkálódtak, én pedig szerettem volna kiszakítani őket a mellkasomból. ~Ha azt hiszed, hogy megengedem, hogy egy centet is fizess bármiért, akkor nagy tévedésben vagy.~ - fenyegetem tettetett szigorral - ~Egyelőre megkapod a 102-es szobát, de szeretném, ha a jövőben majd felköltöznél. Biztonsági okokból. Nem azért, mert te okoznál bajt, hanem a biztonsági rendszerünk miatt. Jobb, ha egy rakáson vagyunk, de akár el is költözhetsz egy saját házba.~ Sőt, talán jobb is, ha külön háza lesz, ha még mindig ragaszkodik a medvecsapdákhoz. Tényleg, Tara házát is ki kell pucoltatni. Nem baj, egy darabig még úgysem engedem oda haza. Ha menni akar, akkor hagyom, hogy menjen. Felkelek az ágyról, és megállok vele szemben. Nézem egy darabig, fürkésző tekintettel, a fejemben rengeteg kérdés visít, de a szívem megfacsarodik. Végül nagyot sóhajtok, közel lépek hozzá, és a tarkója felé nyúlok, hogy magamhoz húzzam, és összeérjen a homlokunk. Lehunyom a szemem pár pillanatra, és érzem őt, a bőre melegét, és a pislákoló energiáit. Érzem a vérének a szagát, ami egy tőről fakad az enyémmel. De vajon mennyire számít ez még? A farkas vírus vajon kiölte-e azt a maréknyi emberi gént, ami által elmondhatjuk, hogy testvérek vagyunk? Nagyon-nagyon remélem, hogy nem. ~Benvenuto, Benito.~ Köszöntöttem, majd eleresztettem, hogy mehessen az útjára. Zokogni tudtam volna egy falat reményért, de egyelőre csak a tehetetlen kétségek vergődtek ezüstláncokon a szívemben.
Nem, szó se essék arról, hogy az Orfeum után egyenesen visszajöttem volna a hotelbe. Kizárt. Ennek több oka is volt. A már sokat szajkózott kétségek, amiket még nem tisztáztam magammal szemben. Duncan kérdése ott zengett a fülemben. "Ha hatalmadban állni bármit megtenni ezzel az egésszel, mit csinálnál?" Hatalmam van, de nem tudom, hogy ezt a hatalmat a magánéletemre is kiterjesszem-e... Megtehetném. Én vagyok az Alfa, azt csinálok, amit akarok. Tudom, nem rólam mintázták a Dávid szobrot, ennek ellenére úgy éreztem, hogy ezt azért mégsem kellene megtennem. Vagy mégis? Miért ne lennék mocskos szemét? Abban legalább van gyakorlatom... A másik ok, amiért nem jöttem egyenesen haza, az a whisky volt. Eleve kiélezett idegállapotban tengődtem, így a pia miatt könnyedén elveszthettem volna a kontrollt a nyelvem és a kezem felett. A harmadik ok pedig, hogy semmi kedvem nem volt szembesülni ezzel az egésszel. Megígértem Tarának, hogy ma meglátogatom, de előtte muszáj volt visszajönnöm, hogy legalább megmutassam a képemet a többieknek. Így hát, jobb dolgom nem lévén autóztam. Lementem a kikötőhöz, lemásztam a partra a kövekhez, és valóban megmostam a képemet a fagyos vízben. Mindent összevetve este 8 felé értem haza. Pajzs áthatolhatatlanul és acélosan felvon az utolsó kiálló hajszálamig, aztán bementem a szobámba. Tus! Siettem, mert legalább addig is valami hétköznapit csinálok. Hamar végeztem, aztán csak egy fekete alsót vettem magamra, és leültem a TV elé.
Napközben párszor kerestem Castort, de elkerültük egymást, így aztán a szokottnál is jobban próbáltam elfoglalni magam. Mikor végre megéreztem, hogy hazajött, két roppant fáradt, idegroncs titkársági alkalmazottat hagytam magam mögött az irodában, de legalább sokat haladtunk is. A lakosztályhoz közeledve egy olyan pajzsfalba ütköztem, ami már erődítménynek is beillett volna. Kicsit lassítottam, próbáltam valamit kikövetkeztetni, egyéb jeleket kerestem, de nem jutottam előbbre. Így aztán beléptem az ajtón, és itt folytattam a "felderítést". - Szép jó estét, kedves! - a hangomban most is ott volt a szeretet, de egy jó adagszomorúság is. Nekem is fenn volt a pajzsom, mivel a többieknek semmi köze nincs hozzá egyenlőre, hogy mi jár a fejemben. Szomorú voltam, és kissé megtört, de alapvetően úgy véltem, hogy megtaláltam a megoldást a problémára, szóval bizakodó is. Beljebb léptem, éreztem a tusfürdő illatát, talán egy kis alkoholszagot is, de hát Castor soha nem vetette meg az alkoholt. Odaballagtam hozzá, és egy puszit nyomtam a feje búbjára. - Ha nem köt le nagyon a TV, akkor szeretnék veled beszélni.
Annyira belefeledkezek a Vámpírnaplókba (nem tudom, miért nem kapcsoltam el), hogy az ajtóm felé közeledő lépteket nagyjából két másodperccel a kilincs kattanása előtt fogtam fel. Hát jó. Faarc, fáradtság, idétlen sorozatok bambulása. Mint egy megfáradt jó munkásember, már valóban csak a rekesz sör és a büdös zokni hiányzott. Egyelőre még nem állt olyan vészesen a helyzet, hogy a felgyorsuló szívdobbanásaimat ne tudjam elrejteni. Ugyan úgy, mint a viadalok előtt. Rajtad kívül senki nem érezheti, hogy félsz, különben meghalsz. A puszira egy halvány mosollyal reagáltam, de továbbra is a TV-re szegeztem a tekintetem. - Szia. Köszöntem vissza lagymatagon, ami tényleg betudható lett volna a fáradtságnak. - Hát, ez biztosan nem köt le... - böktem egyet a TV felé, kezemben az irányítóval - Baj van? Fordítottam felé a tekintetemet, és a szemébe néztem. Meglepően jól bírtam, tényleg. Hideg fej pipa, pajzs a helyén. Még.
Kissé fásultnak érzem. Arról nem is beszélve, hogy mit is néz. Biztos nem látja, különben már átkapcsolt volna. Szóval csak néz ki a fejéből. Én már megnyugodtam, nem zaklat fel az, ami az elmúlt napokban történt. Csak valami tompa, de mélyen ülő fáradtságot érzek miatta. - Nem nevezném konkrétan bajnak, bár kétségtelenül nem jó. A napokban ketten is a szemebe mondták, hogy nem hajlandók nekem engedelmeskedni, hiába vagyok béta. Alapban megbüntetném őket a viselkedésükért, de jelenleg ez nem megoldás a problémára. Az egyik az öcséd volt tegnap holdtöltekor. Őt értelemszerűen nem tudom elverni. De ő legalább egészen nyílt volt, őszinte, és udvarias. Közölte, hogy csak miattad van itt, és inkább tekintsem vendégnek, mint falkatagnak. A másik viszont Tara volt, és az ő viselkedése .... - sóhajtok egyet - ... nem csak az volt botrányos amit mondott, hanem az is, ahogyan, és amit hozzáfűzött. Ha bárki más lett volna, nem a te ivadékod, megpróbáltam volna megölni. Nem, nincs bennem indulat, semmi harag, Tarának legszívesebben a létezését is elfelejteném. - Nem tudom, a többiek mit gondolnak, de ez nem is lényeges. Van egy pozícióm, amit nem tudok megvédeni, és csupán névleges a jelentősége ettől kezdve, szóval szeretnék lemondani róla. Ettől még ugyanúgy elvégzem a feladatokat, amit eddig is, ha erre szükség van, de nem szeretném nevetségessé tenni magam azzal, hogy egy üres szóhoz ragaszkodom.
A pajzsom miatt nem érzem, de ettől függetlenül látom, hogy valami az ő lelkét is nyomja. Akkor ez egy ilyen adok-kapok lesz. Bár, maradnék inkább a kapok résznél, adni nem szeretnék... Aztán mesélni kezd. A második mondatnál máris bevillan, ahogy Duncan leüvölti a fejemet gondolatban, mert szerinte... Nem volt jó okom arra, hogy Patrishát Bétává tegyem. Először az öcsém, azt még megértem én is. De vele úgy vagyok, hogy ez csak átmeneti állapot, több időt kell vele kettesben töltenem, és a véleményén is lesz lehetőségem formálni. Aztán, amikor Tara szóba kerül, még mindig ugyan olyan kifejezéstelen arccal hallgatom. Talán túlságosan is kifejezéstelenül. Azért egy mély sóhajt megengedek magamnak. Miért nem lepődök meg ezen? Végül kimondja, hogy lemondd a tisztségről... Egy halovány rés nyílik a mentális blokkon, mert úgy érzem, hogy EZT már tényleg nem bírom. Nekem nem is kell szennyest borogatnom, és ide jutottunk? Ennyire gyenge, és ennyire... Áhh! Hozzá se szólok, csak felkelek a kanapéról, és egy szomszédos fotelen heverő fekete köntösért nyúlok, és belebújok. Jó erősen kötöm meg... Csak kár, hogy a derekamnál, és nem a nyakam körül. - Miért, Bordeaux-ban talán Philippe harcolta ki helyetted? Fordulok felé némi önváddal és fojtott felháborodással. Ég a katlan, már bedobták a gyújtóst, és azt hiszem, hamarosan krematóriumot nyitok a szívem helyén. - Ha valóban... - "ennyire gyenge vagy..." - ...ezt akarod, akkor ezen én úgysem tudok változtatni! Igen, most jön az a rész, amikor a saját, egyelőre jól leplezett bűneim helyett a másikat állítom a reflektorfénybe, hogy ő érezze szarul magát. Pompás. Csalódott vagyok. Azért vagyok az, mert az elmúlt lassan egy napban azon rágtam magam, hogy ez a Nő itt mennyire felelősségteljes, mennyire megfontolt, mennyire előkelő, erős és tiszteletre méltó... Erre önként és dalolva mondd le egy posztról, ami nem csak a köztünk lévő kapocs pecsétje (volt), hanem egy hatalmi helyzet. Gondolom, meg se próbálta kivívni a tiszteletet. Én, ha úgy vívtam volna ki mindenkiét, már nem lenne falkám... - Mondhatnánk, hogy az öledbe pattant valami, mert bíztam benned, téged akartalak a partneremnek, erre ezzel a lépéssel világossá teszed mindeni számára, hogy tényleg csak azért lettél Béta, mert lefeküdtem veled. Mit számít az a kettő? Röhögjön inkább a maradék tizenvalahány is, akik feltétel nélkül bíznak az ítélőképességemben... Na meg benned. Rágyújtok. A szőnyegen felejtett szennyes nadrág zsebéből kikotrom a cigit, és valóban: rágyújtok. De most nincs benne semmi magasztos, vagy költői, mint órákkal ezelőtt.
Sóhajtok egyet, amikor meghallom a reakcióját a dologra. De azt is érzem, hogy igazából nem az a valódi baja, amit én itt elmondtam. Majd kinyögi, ha éppen elhatározta rá magát. Már ismerem annyira, hogy amikor ilyen, akkor saját magával van baja igazából, csak másra vetíti ki. - Elég sok egyéb lehetőség is van, de én ezt találtam a legjobb megoldásnak. De akkor nézzük végig, hátha te tudsz ennél jobbat is! Én nem veszekedni akarok, hanem megoldani egy problémát. - Az egyik lehetőség, hogy nem foglalkozunk ezzel. Akkor lőttek a tekintélyemnek mindenképpen. Háborúra készülünk, bármikor elfordulhat egy olyan helyzet, amikor őket kéne utasítanom. A legidősebb faraksink közül valók, nekik lenne a legtöbb hasznuk a falkában,a legtöbbet vállalniuk. Az öcséd persze még új, de Tara azóta kivonja magát a falkaéletből, hogy megérkezett. Míg a kicsik megfeszülnek a melótól, ő egy szalmaszálat sem tesz keresztbe a falka érdekében. Tehát az első variációt, hogy hagyjuk rájuk, nem javaslom. - A második lehetőség, hogy akkor kiállok magamért fizikai szinten, megkeresem Tarát, idehozom, és a többiek előtt verem el, de úgy istenesen. Ez egy megoldás, ha neked megfelel, ez nekem is jobban tetszene, csak rád való tekintettel nem tettem meg eddig. Ja, mellesleg nem, nem Phipille harcolt helyettem. Ez azért akkor és ott rosszul esett, de én most tényleg nem veszekedni akarok. - Más variációt nem tudok a helyzetre mást, csak a harmadikat, hogy lemondok, és ha majd már nem lesznek a falkában kétségek a személyem felé, akkor visszaadhatod a címet. Nem, nem gondoltam véglegesen lemondani róla, nem azt gondolom, hogy soha többet nem akarnék béta lenni. Egyszerűen csak a jelenlegi helyzetben nem akarnék belviszályt szítani. - De te vagy az alfa, ha te valamelyik másik megoldást jobbnak találod, akkor mondd!
Csak hallgatom, és hallgatom, és az a bizonyos krematórium nagyon érik odabent. Még azt sem veszem észre, hogy a földre szórom azt az istenverte hamut... Már nem tudom, de talán... igazság szerint nem is akarom visszafogni magam, mert a szívem úgy ver, hogyha halandó lennék, már rég elájultam volna. Ahogy Tara újra szóba kerül érzem, hogy rándul egyet az arcizmom, és nem azért, mert "lebuktam", hanem azért, mert senkitől nem tűrtem el, hogy így beszéljen róla. Mint ahogy azt sem tűrtem el, hogy Patrishát bárki úgy érintse meg, vagy szóljon hozzá, ahogy én azt nem találom megfelelőnek. - Tudod mi a ti bajotok, Trish? Én! - mondtam egyre emeltebb hangon - És még tudod mit? Elegem van! K*rvára elegem van abból, hogy én vagyok az, akin mindkettőtök ostora csattan! Két veszett szuka... hát mi a francért nem harcoltátok le már a megérkezéskor, hogy ki a nagyobb nő? Védjelek meg téged, mert te vagy a párom és a Bétám, de közben védjem meg őt,mert ő a... ő a... vérem, b@sszameg! Éreztem a véremet zúgni, lüktetni a fülemben. Mindentől függetlenül: tök mindegy, hogy én mit csinálok, mert mindkettő azt hiszi, hogy neki van igaza, és én vagyok a szemét, ha nem állok ki sziklaszilárdan egyikőjük mellett sem. A történtek után pedig már még annyira sincs fogalmam arról, hogy kivel, hányadán... - Visszaadni? - képedtem el, és a saját öklömbe szorítva nyomtam el a csikket - Nem Trish, ez nem így működik. Kétszer egymás után nem vagyok nagylelkű. Ha kell, vedd el és birtokold! Az utolsó mondatot mintha egy bennem, valahol nagyon mélyen szunnyadó kisfiú mondta volna, aki igazából arra célzott, hogyha kellek neki, akkor vegyen el. De akarom én ezt? Mit akarok? Legszívesebben most odamennék,megragadnám a karjait és... és... nem, egyelőre megvárom, hogy mivel tudom még jobban felhergelni.
Érzem az egyre növekvő feszültséget benne, és ezért nem lep meg, hogy kitör végül. Amit mond, az valahol ésszerű. Igen, biztos van Tara ellenállásában valami abból, hogy féltékeny. Ezzel még egyet is értenék. De a többi ... Sóhajtok egyet, teszek pár lépést az ajtó felé, és aztán visszafordulok. De nekem most kell a távolság. - Először is számomra a béta poszt nem egyenlő a főnök szertőjével. Ha ezért tettél bétává, és nem azért, amit a falkáért nap, mint nap megteszek, akkor minden vád, ami minket ért ebben a tekintetben, az jogos. Ha pedig valóban valóban úgy véled, hogy ez csupán egy nagylelkű gesztus volt a részedről, amire amúgy érdemtelen vagyok, akkor még annyira sem kell a poszt. Nem tudom, mi bajod van, de én most erről nem szeretnék tovább vitatkozni, éppen eleget hallottam. Mostantól nem vagyok béta. Hogy betöltöd-e a posztot valakivel, vagy sem, az nem érdekel. Sarkon fordulok, és elindulok az ajtó felé, és hacsak meg nem állít, én biza ki is lépek rajta. Most nekem is pia kell. Sok.
Már a feltételezése is roppantul sért, de igen, lehet, hogy hülye voltam, hogy megtettem. Lehet, hogy nem kellett volna Bétának megtenni. A jelenem most hullik darabokra, annyira apróra, hogy szinte érzem, ahogy kifolyik a kezemből.Minden Trisha iránt érzett szeretetem egy gombócnyi gyűlöletté zsugorodik néhány másodpercre, hogy aztán egy robbanással eluralkodjon rajtam a mardosó bűntudat, és megint érezni kezdem azt a belső békét, ami úgy hív hozzá, mintha az ölebe lennék. Mert ahogy látom kimenni az ajtómon, tudom, hogyha csak nem teszek valamit, akkor ennyi, kisétál - nem csak a falka éléről, meg a szobámból, hanem az életemből is. Olyan, mintha rólam is lemondana, holott én árultam el. Hogy lehet az ember egyszerre ennyire önző és ennyire f@sz? Mondhatnám azt is, hogy engem nem lehet csak így itt hagyni... Vagy így hátat fordítani nekem. Értem küzdeni kell! De miért is? Mert én vagyok Castor? Ja, ennél konkrétabb, büszkébb és egoistább gondolatom már nem is lehetne. - Jó, tessék, menj el! Ugyan úgy viselkedsz, mint az, akit annyira gyűlölsz! Legyél te is olyan gyenge és alacsony terhelhetőségű, mint akit annak tartasz, mert most semmivel sem vagy különb! Remélem, ezzel tisztában vagy... Menjen is, megyek én is, csak előbb még fel kellene öltöznöm... Ha csak nincs annyira észnél, hogy vegye a lapot, miszerint találkoztam Tarával. És ha nem a szerelmi vallomással foglalkoztam volna éjjel, akkor talán ott helyben eljut az agyamig, hogy ők ketten találkoztak...
Ó, most jön az a pillanat, amikor én is roppantul utálom Castort egy időre. Visszafordulok feléje, az ajtó mellett támasztom a falat. - Először is nem gyűlölöm Tarát. Vagyis nem gyűlöltem jó sokáig. Én kétszer tettem lépéseket feléje. Egyszer az után, amikor itt összevesztetek. Elmentem hozzá, és megkértem, hogy ne menjen el. Másodszor pár napja, amikor minden távolságtartása ellenére megpróbáltam bevonnia falka életébe, és munkát ajánlottam a neki a kaszinóban. Na, amit akkor kaptam tőle, az után az érzelmeim valóban elég közel állnak a gyűlölethez. Hogy különb vagyok-e nála? Nos, én felajánlottam, hogy továbbra is végzem a munkámat. Nem különülök el, nem hisztizek, nem zsarollak érzelmileg azzal, hogy elmegyek innen. De ennél többre én sem vagyok képes. Ha ez nem elég, akkor nem elég. Olyan szárazon, és érzelemmentesen tudom ezt most mondani. De igazából az egész szituáció irreális. - Castor, te nem emiatt vagy most összeomolva. Nem tudom, mi a gond, de nem az én lemondásom az ok, abban biztos vagyok. És ez a másik, amit viszont nem szeretnék többet átélni, hogy amint valamit elszúrsz, és emészt az önvád, akkor megpróbálod rám kenni a dolgot, hogy jobban érezhesd magad. Sok mindenben partner vagyok, de ebben nem. Én még mindig szeretem őt, de ha ezzel még egyszer próbálkozik, akkor garantáltan elveszít. Mert ez egy olyan tulajdonság, amit ki nem állhatok.
Jó, most már bátran és teljes határozottsággal kijelenthetjük, hogy annyira össze vagyok zavarodva, hogy képtelen vagyok kontrollálni magamat. Gyűlöletet érzek, de azt meg tudom fogni annyira, hogy tudjam: igazából saját magamat utálom. Csinálhatnánk úgy, mintha egy pszichológussal beszélgetnék, aki sietne megnyugtatni, hogy azért nem tudom kezelni ezt a helyzetet, mert 350 és fél évig nem volt komoly kapcsolatom. Aztán hirtelen lett egy, amivel eleve nem bírtam el, és most beszorultam két szék közé - és számomra már teljességgel egyértelmű, hogy be fogok esni közéjük. Mit esni... Zuhanni. - Ó, hidd el kedvesem, jobban hasonlítotok, mint azt valaha gondoltad volna! Remélem, neked nem kell bemutatnom azt a fajta "varázst", ami ott motoszkál a Gyermek vérében, amikor a Teremtőjére tekint! Te ezzel pontosan és maradéktalanul tisztában vagy, nem? Neked, a hercegnőnek biztosan elég lett volna valami adminisztrációs munka, amíg Philippe az egyik udvarhölgyedet kényezteti... Hát nem! Itt dögöljek meg, ha túlélted volna. A szemeim már megint vörösen izzottak fel, pedig a Bestia megmondta, hogy kiszáll a buliból. De megint előjött a vér, és a tegnapi pezsgés emléke... Így közelítettem Trisha felé, nem érdekelt túlzottan, hogy neki most hány méter távolságra van szüksége. Ahogy lépkedtem, kioldottam a köntös övét, és lerángattam magamról. - Csak hagytad volna békén! Nem lett volna szabad a hátam mögött intézkedned, vele nem... És a szemek hiába voltak állatiasak, mégis elfutotta őket a könny, a tehetetlenségtől és a vágyakozástól az ezüstgolyó iránt. Pajzs nuku, a zavarom és az épp megint széthasadó szívem recsegése gyanítom, hogy az egész emeletet felperzselte, miközben már-már filmbe illően "büszkélkedtem" egy már alig látható, de ott lévő fogtérképpel a vállamon. - Látod ezt?! Tudod, mi ez? Tudod mi ez, Patrisha? Elkeseredettség, düh, menekülési vágy, ragaszkodás és egy rakás elcs*szett illúzió! A végére már üvöltöttem, egyenesen bele a képébe, és lecsorgó könnyekkel csaptam rá az ajtófélfára. Rettenetesen ki voltam borulva, mert én nem ezt akartam, nem így akartam, de ha csak visszagondolok Tarára, és a tegnap estére, arra vágyom, a Bestia arra vágyik, hogy megint érezhesse, közben pedig az emberi szívem és lelkem térden csúszna Patrisha előtt... - Békén kellett volna hagynod... Ezt már csak tagoltam suttogva tudtam kimondani, mert elszorult a torkom, elszorult mindenem...
Ah, vagy úgy! ... Hirtelen valóban úgy látom Castort, ahogy van. Lehullt a lepel. És én elsőre nem érzek mást csak az elégtételt, hogy nekem volt igazam már akkor is, amikor először úgy rám támadt ez ügyben, és vérig sértett. Ezt a Castort aki most előttem áll nem bírom szeretni. Túl teátrális, túl önmarcangoló, túl gyenge. Pedig erős lehetne, ha az erősségei nem csupán elfojtásból és tagadásból állnának. De ezekre építkezik állandóan. Nem tudom, kitől tanulta ezt, de az illető roppant rossz mintát mutatott. - Hát nem hagytam. Hiba volt. Ennyit mondok csak, és annyira meg vagyok fagyva érzelmileg, hogy ez a tornádó sem tud megingatni. Ha most hagynám, hogy az érzelmeim domináljanak, akkor öt perc múlva már farkasalakban szedném szét a vendégeket a hotelben, és aztán meg sem állnék, míg legalább 1000 mérföldre nem lennék ettől a helytől. Ellenben azt is tudom, józanul, hogy ha tudok váni pár napot, akkor talán már nem akarok majd elmenni. Akkor is szarul érzem majd magam, de lenne kiért itt maradnom, még ha valószínűleg nem is Castor lenne az. Az a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Castor ebben az állapotban nem maradhat, mert ha az őslakosok ebből csak egy hajszálnyit is megneszelnek, akkor nekünk végünk. Mindenkinek, aki el nem menekül. Egy pillanatig nézem, aztán egyszerűen pofon vágom. - Ezt most nem az alfa kapta, hanem az a hisztis gyenge alak, aki beköltözött a bőrébe. Nyugodtan megverhetsz érte, de én addig semmit nem vagyok hajlandó veled tárgyalni,v agy segíteni, amíg össze nem szeded magad! Meg akarsz ölni mindegyikünket? Nem omolhatsz össze! - sziszegem a végén már tényleg indulatosan.
A pofontól nem esek el, de az arcom követi a mozdulatot, így a saját vállamat bámulhatom. Nem, nem ütöm meg, nem ütök vissza, képtelen lennék bántani őt... De ennek ellenére a gyomrom tájékáról felfutó halk hörgésbe még a gerincem is beleremeg. - Nem vagyok gyenge, Patrisha. Erősebb vagyok, mint azt bárki el tudná képzelni. De aztán jöttél te, megszelídítettél, és olyan dolgokra neveltél rá, amik sebezhetővé tettek... Sziszegem a fogam között, de azt kívánom, bár Dun tépte volna ki az én nyelvemet... - Lefeküdtem Tarával. Kétszer. Egyszer éjjel, egyszer úgy 180 éve, de annyira be voltam rúgva, hogy nem emlékeztem rá. Amikor idejött, rám akartad tukmálni, hogy tök normális dolog az, ha apja-lánya egymásba habarodik. És nekem tegnap kellett rádöbbennem arra, hogy több, mint 200 évig egy álomvilágban éltem. De nem omlok össze... Ez ad nekem erőt ahhoz, hogy megvédjem a falkát. Nekem soha nem lett volna szabad szeretnem, érted?! Ez itt nem a francia palota, hanem a gyilkos valóság. Ahova gyilkosok kellenek, és könyörtelenség... Fel sem tudtam fogni azt, hogy kitálalok neki, és úgy áll ott, mintha semmi sem történt volna. De ha még egyszer kezet emel rám ilyen hülye okból, akkor én fogom kirakni innen. Akkor már adja azért, amiért jár... - Nem kérem, hogy megbocsáss. Nem kérem, hogy maradj. Az a Castor, akit te ismertél csak egy álomkép volt, amit én is elhittem... majdnem elhittem. De vége van. Meghalt. És még sokan meg fognak halni, mindenféle diplomáciai szarság nélkül. Tartottam egy kis szünetet. - Legalább mondj valamit, az istenért! Hát ennyire nem érdekel? Vágom hozzá, ha még mindig érzelemmentes kőtömbként áll előttem.
Tényleg kezdek egyre dühösebb lenni, mert csak úgy ömlik a blődség a szájából. Meg van riadva attól, ami történt, és pánikol. Na, és természetesen megint rám hárít. - Na, ide figyelj! A hiba nem itt van a mában. A hiba 200 évvel ez előtt esett meg. De nem akkor, amikor beleszerettél Tarába, hanem akkor, amikor letagadtad magad előtt is, és 200 évig egy hazugságban éltél. Most tényleg az szerinted a legnagyobb baj, hogy erre rájöttél? Megfogom a fejét, a két tenyerem közé fogom az arcát, de most gyengéd vagyok, nem akarom bántani, csak valahogy megtartani az értelem ösvényén, mert kezd letántorogni róla. - Mintha már beszéltünk volna róla, hogy nem vagyok egy féltékeny típus. Határozottan úgy emlékszem, hogy ezt mondtam már. Én nem fogok senkire rátelepedni, aki engem nem akar. Főleg nem egy olyan ügy miatt, ami még akkor kezdődött, amikor nem is ismertük egymást. Két dolog viszont sért. Az egyik, hogy erre egyáltalán nem emlékszel, szóval nem tudom, mennyire is figyeltél rám az elmúlt hónapokban. A másik az, hogy most ki akarod belőlem provokálni a haragot, és a kétségbeesést, mintha jobban esne neked, hogyha nekem ez fáj. Hogyan értessem meg vele, mi a helyzet? Egy ellenséges városban vagyunk, éppen hogy csak kezdjük megvetni a lábunkat, a fél falka lébecol és lázadozik, éppen visszaadtam neki a béta címet, ami közben vérig sértett, és ezek után azt várja, hogy egy szerelmi kaland miatt boruljak ki? Amikor az előbbi összes terhet cipelem már? És még én vagyok gyenge ... Nem mintha örülnék ennek a fejleménynek ... - Nem mintha nem fájna, de egyszerűen annyi veszély van már köröttünk, hogy nem engedem meg magamnak, hogy ez befolyásoljon. Amúgy is nevetséges lenne. Ha most én kivágom a hisztit itt neked, akkor kiszeretsz Tarából? Azt szeretnéd, ha megpróbálnálak behálózni, magamhoz láncolni? Zsaroljalak meg valamivel? Vagyis mégis, mikor lenne neked megfelelően drámai a szituáció? Vagy az lenne jó, ha összetörve zokognék, és megint a fejemhez vághatnád, hogy gyenge vagyok? Persze most meg majd azt kaphatom meg, hogy érzéketlen, igaz?
Hogy ez e a legnagyobb baj? Öööö, igen! És hogy miért? Mert ettől vesztem el a fejemet, és emiatt nem vagyok képes olyan dolgokra koncentrálni, mint az, hogy egy falkaháború lóg a fejünk felett. Ami egyébként mostanában baromira nem érdekel, mert Vincent leváltásával totálisan nyeregben érzem magam. De az, hogy kis híján megöltem a saját öcsémet, aki Tara életére tört, aztán az enyémre is megpróbálkozott, aztán lefeküdtem vele (kétszer), Patrisha lemond a tisztségéről, és még csak ki sincs borulva, amikor megtudja az igazat... Komolyan mondom, annyira jó volt, amikor még csak Victoriát és a hófehér pajtásait kellett szidalmaznom a bőrfotelemből. Visszasírom, tényleg. - De mondtál valami olyasmit is, hogy foglalkoznom kellene magammal, nem? - vetem a szemére - Tessék, hát most éppen azt csinálom! Most meg már inkább ne tegyem, hanem legyintsek egyet, és szövögessek ördögi terveket a hegyiek ellen? Jól van... Jól van... Elfordulok tőle, és kirántom az arcom a kezei közül. Utálom ezt a négy falat, utálom ezt a bezártságot, úgyhogy az eldobált ruháimat kezdem magamra kapkodni. - Tudod mit? Akkor megyek is, és foglalkozok kicsit a hegyiekkel. Sajnálom, hogy eddig nem voltam olyan menő és bevállalós, hogy nem mentem tovább annál, hogy elgyepáljak egy kis tacskót, aki belerondított a vacsorámba! De akkor keresek valaki olyat, aki potenciális ellenfél, majd rajta kiélem magam, aztán remélhetőleg annyira bepöccennek, hogy ha akarnék, se tudnék mással foglalkozni, csak a kib*szott viaskodással! Mártír üzemmód bekapcsolva, és közben már a nadrágot rángatom magamra, és meglátok a földön egy kék pólót. Elindulok felé. - És köszönöm szépen, már így is eléggé drámai. És nem, igazából fogalmam sincs, hogy mit vártam tőled ezek után, amikor majdnem itt hagytál csak azért, mert későn szóltam arról, hogy Tara a városba jött. Ezek után végül is, semmiség, hogy hirtelen két nőt szeretek, akiből az egyik ő. Semmi, tényleg elenyésző jelentősége van ahhoz képest, hogy nem akartalak megbántani, és a megfelelő alkalomra vártam, hogy közöljem veled, hogy itt van. Póló fel, már csak a bőrdzsekim hiányzik. Hol az istenben van a bőrdzsekim?! - De igen, biztosan kényelmesebb más ügyekkel foglalkozni, mert akkor ugyebár még nem voltunk egy ellenséges falka területén, és amikor voltam olyan paraszt, hogy a szemedbe mondtam, hogy szerintem semmi kifogásod nem lenne az ellen, ha Tara halott lenne! Nem volt igazam? De mindegy. Ja és nem, nem vagy érzéketlen, csak k*rva jól megy a leplezés.Ha én vagyok összeomolva, akkor ráfogom másra, de amikor te, akkor egyszerűen... Magadra húzol valami olyat, ami elég nyomós érv ahhoz, hogy abba tudj kapaszkodni, hogy megtartsd a realitásérzékedet! Á, hogy ott van a fogason? Persze, miért ott keresném először. Már veszem is fel, már csak a cipőm kell. - De én... Én legalább nem félek őszinte lenni, nem félek kiborulni és kimutatni a fogam fehérjét! Az egész... vérvonalam ilyen, ha már ennyire nyomjuk a szakzsargont! Jeremy is ilyen volt, Tara is ilyen lett, és már Liuban is ébredezik, érzem. És baromira nem érdekelnek a következmények, amikor a véleményünkről van szó! Inkább meghalunk, szenvedünk, eltűrjük a "büntetésünket", de akkor se bújunk el! Ez van, Patrisha. És ez nem fog változni. Cipő fent, és ha csak nem állít meg, akkor elsuhanok mellette, és keresek valamit, amivel elüthetem az időt. Szó szerint.
Hallgatom, amit mondd, nézem, ahogy öltözik, és már tényleg nem érzek semmit. Pontosabban azt nem értem, hogy voltam képes belé szeretni. Igazából, azt hiszem az anyai ösztön munkált bennem, ami fura, hiszen majd 100 évvel idősebb nálam. Na, jó, csak hetven. De én nem szeretem az érzelmileg gyenge, hisztis férfiakat. Ott Chicago-ban úgy tűnt, hogy rengeteg gondja van, amit férfiasan tűr, de most már másképpen látom. Én elhiszem, hogy gondterhelt, de a legtöbb gubancot ő csinálja saját magának, aztán keres egy bűnbakot, akire kivetítheti. Ebből én nem kérek, én ezt nem akarom. Nem kell elhaladnia mellettem a távozáshoz, mert én már előbb kifordulok az ajtón. Nem akarok erre már sem szót, sem mást vesztegetni.
A Liuval folytatott beszélgetésem után úgy döntöttem, hogy nem fekszek vissza, hiszen ideje lenne a Nagyfőnökkel is tárgyalnom egy sort. Mert ő azért mégiscsak több információval tud szolgálni nekem, mint egy kölyök. Tekintve a késői órára, nagy eséllyel találom meg őt hamarabb a szobájában, mint az irodában, így hát egyenesen oda mentem... miután kaptam egy kis útbaigazítást. Meg kell még szoknom ezt a helyet, azt hiszem. Az ajtóba megálltam, és kicsit hangosabban kopogtam be, mint illene, hiszen ha alszik, akkor a normálisat úgyse hallja meg. De lehet, hogy hülyeség magamból kiindulni. Egy nagy ásítás után megtámaszkodtam a falon fél kézzel, így egy filmekbe illő pózt felvéve. Mint amikor a nagy macsók beállnak a csajok ajtajába. Egy bazsalygós mosolyt is magamra öltöttem pluszba, és kíváncsian vártam, a nagy eséllyel alsónacis Cassy bácsi fejét.
Mondhatjuk, hogy mostanában sok az álmatlan éjszakám? Mondatjuk. Részben jó okok táplálják, részben olyanok, amikkel nem akarok szembe nézni. Ott van Tara, aki újabban már gondolatban sem hagy egy perc nyugtot se számomra: ott van mindenben. A szívdobbanásomban, a lélegzetvételemben, az egész lényemben. Az egyik felem rohanna, és csak vele lenne, hátrahagyva minden kötelességet. De ott a másik, az, ami elengedte Patrishát minden magyarázat nélkül. Ez az oldalam kísért, marcangol és nem hagy nyugodni. Úgyhogy a kopogó hang sem zavart fel semmiből, de egyébként fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő. Kitártam a pajzsomat, és amit éreztem, hirtelen nem akartam elhinni... Máris? Kitártam az ajtót és ott állt teljes életnagyságban Aaron, én pedig a köpni-nyelni nem tudásomon kívül csak szélesen elvigyorodtam. - Teeee csavargó! Hát eljöttél... Gyere be, te szarházi! Röhögtem fel, tártam ki az ajtót és lapogattam meg Aaron lapockáját. - Mondd, mit kérsz és előkerítem! Tettem meg a felajánlást, közben pedig beinvitáltam a lakosztályomba a rég látott Testőrömet.
A nagy Alfa óvatos még ilyen késői órán is, hamarabb megérzem az energiáit, mint meghallom a közeledését. Most jut eszembe, hogy én le sem védtem magam, ami a nagy izgalom miatt lehet, hiszen egy ismeretlen városban mindig elővigyázatos vagyok. Még akkor is, ha tudom, hogy olyan helyen vagyok, ahol nem lenne rá nagy szükség. Tényleg sikerült ez a második család dolog, amit el se hiszek néha. A legjobb már csak akkor lenne, ha elcipelném az egész bandát egyszer egy világkörútra.. Bár a társaság harmada a korláton lógna zöld fejjel. De nembaj, megérné. Végül megjelent Cas jelenleg normális színezetű feje, bár picit nyúzottabbnak tűnt, mint általában. A vigyorom tovább szélesedett, és én is jól hátba veregettem őt, ahogy beljebb léptünk. - Még jó, hogy, Öregem, még a végén szétrúgnák a segged itt, nélkülem... - csóváltam meg a fejem, aztán szemügyre vételeztem a szobát. - Ja, mondjuk idehozhatnád Benjamint végre, mert az az ótvaros szemétláda már megint bújócskát játszott velem.... - morgok egy sort, miután tudattam, hogy ez az akcióm is kudarcba fulladt. Majd kb 10 év múlva megpróbálom ismét, hátha. - De mellé még passzolhatsz egy doboz sört, az most jól esne. - nyújtóztam egy nagyot, és megtámaszkodtam egy fotel támláján. - Közbe regéld már el nekem, Nagyfőnök, hogy mi a fenéért kell ebbe a hidegbe dekkolnunk nekünk ezentúl? Mert összefutottam egy kölyköddel már, pontosabban Liuval, aki rám sózott egy csipogót is. Tényleg ilyen szar, hogy ilyen izék kellenek már, nem elég a szokásos éberség?
- Ha mákod van, akkor Benjamin fog megtalálni téged... Mostanság minden kalandvágyó farkas idejön, mert remélik, hogy nagy buli lesz... Magyarázom hanyagon, és igyekszem nem Raymondra és Joséra gondolni. Inkább megindulok a hűtő felé, kiveszek két sört, az egyiket odadobom a Testőrnek. Ha jók még a reflexei, remélhetőleg elkapja... Nem kínálom hellyel. Először én dőlök bele a bőrkanapé puha ölelésébe. Innentől akár ő is leülhet, ha akar. Kibontottam a sört, és egész felszaladt a szemöldököm. Csipogót? - Milyen csipogót? - le vagyok maradva, de jó nekem - Én nem tudok semmilyen csipogóról, de ha azt mondta, akkor azt mondta. Nem értek én ezekhez. Sóhajtottam fel. És mivel nem vagyok a technika ördöge, ezért ha a fiatalabbak találnak valamit, ami szerintük hasznos, felőlem... Megvétózni úgyse tudom. De most kezdhetem el az egész sztorit. Igazából, ha nem Aaronról lenne szó, akkor szerintem csak kizavarnám az érdeklődőt... - Chicagóban gebasz volt. Ránk szálltak a szellemek, meg ilyesmi. Szóval, amikor majdnem megőrültem a sok... Álomtól, és nyomástól, azt éreztem, hogy el kellene hagyni a várost. Pár nap múlva telefonáltak az Őrzők, hogy lenne helyünk ebben a városban, közben pedig bulizhatunk is. Van itt egy másik falka, akik nem bírtak magukkal, és azt akarják, hogy velünk foglalkozzanak, ne az emberekkel. Aztán előadom neki a történetet onnantól, hogy megérkeztünk. Beszélek Vincentről, és mindenkiről, akit ismerek, vagy hallottam róla. Elmondom az alkut, és azt, hogy egy nő vezeti már a másik falkát, így az alku nem érvényes. Hozzáteszem azt is, hogy az Őrzők normálisak, csak civileket nem kellene gyilkolásszunk... - Röviden ennyi. Szeretném, ha egy darabig itt lennél a hotelben, mielőtt esetleg külön költöznél. De neked ez úgyis kényelmes, mert itt se főznöd, se takarítanod nem kell... Nevetek fel. Aztán meghúzom a sörömet.
- Nekem mákom? Már legalább 40 éve kergetem azt a marhát, nekem mindenem van, csak mákom nincs... - nyúltam ki a sörért közben, ami egyenesen a kezembe landolt. - Háh! - azzal ki is bontottam és nagyokat kortyoltam belőle. Elmondhatatlanul jól esett végre egy kis folyékony kenyér. - Ezt az izét - kaptam elő a zsebemből és felé nyújtottam. - Lehet, hogy csak szívatott a kölyök, és az én nyakamba sózott egyedül ilyet? - mordultam fel, aztán leültem a fotel karfájára, és megtámaszkodtam egyik kezemmel a lábamon majd a sört a másik lábam térdén pihentettem, és úgy hallgattam végig a monológot arról, hogy mégis mi a retket keresünk itt fenn. - Szóval azért hívtak ide, hogy balhézzunk egy sort? Nekem ez irtóra nem tűnik logikusnak, de az Őrzőket sosem értettem... - A tengeren biztonságban voltunk tőlük. Üldöztek, mert nem tetszett nekik, hogy ha úgy alakul egész hajónyi embereket gyilkolunk le, de Drake-nek hála mindig megúsztuk a dolgot. Nála jobb hajós biztos nincs kerek-e világon. Már ha még él... - És akad valami létfontosságú, amit tudnom kell ahhoz, hogy boldoguljak? Például, hogy mennyire feltuningoltak a bennszülöttek, vagy van-e köztük spéci bombaszakértő meg ilyen apróságok... - néztem Cas arcát, aztán nagy kortyokban öntöttem le a sört a torkomon. - Akkor még jó, hogy itt maradok! Ha csak nem lakik a szomszéd szobámban ács vagy egy komplett fúvószenekar, akkor nem nagyon lenne akadálya annak, hogy itt verjek tanyát, míg szükség van rám. Na meg máshogy nem is igen működik a testőrös dolog, Aranyom. - vigyorogtam egyet - A mentorkodásra is igényt tartasz még mindig? Vagy már találtál másik őrültet, aki bevállalja az enyhén hiperaktív kicsiket?
Imádom ezt a fazont. Mindig is szerettem az olyan hímeket, akikről süt, hogy az élet egy rohadt nagy játszótér, és nem bújnak mindenféle elvek meg magatartásformák mögé. Kimondja, amit gondol, ennek ellenére száz százalékosan töretlen a felém tanúsított kitartása és hűsége. Ez engem is jobb kedvre derít. Arról nem is beszélve, hogy újabb Testőrrel számolhatok. - Hidd el nekem, esélyes, hogy fel fog bukkanni. Olyan alakok járnak erre... Még Oroszországból is beköszönnek... Legyintek egyet és belekortyolok a sörömbe. De bízom abban, hogy amíg nem kapja el a fazont, addig nem fog állandóan ezen kattogni. Lesznek itt még ennél sokkal égetőbb problémák is. Közben átveszem tőle azt a csipogónak nevezett valamit, és megforgatom az ujjaim között. Tényleg nem értem. - Háttöö...Nézd, lehet, hogy bejössz neki. Mit tudom én... De persze az is lehet, hogy már megint úgy szervezkednek, hogy fogalmam sincs róla. De ez nem baj. Megmondtam, hogy az ilyen technikai dolgokban szabad kezet kapnak, mert ehhez én túl régi darab vagyok. És már vissza is adom neki a ketyerét, mielőtt még elrontom, vagy megnyomok rajta valamit, vagy esetleg túl erősen szorítom össze. Nem, nem félek én ezektől csak... Idegennek érzem. Újabb korty sör, éljen! - Eddig még nem akartak kirobbantani minket, szóval... Nem tudom. Én nem sokukkal találkoztam még. Annyit tudok, hogy volt egy vezetőjük, aki elég tökösnek tűnt, de lemondott, és most egy sudár nőszemély áll a falka élén. - sajnálom, nem bírom ki, fel kell röhögnöm - Vannak merészebb tagok, de egyelőre semmi végzeteset nem tudtak produkálni. Egyébként nem a béke a lényeg, hanem az, hogy a civilek ne hulljanak tovább, hanem helyettük velünk szórakozzanak. De asszem' jelenleg a vérig sértődés fázisánál tartanak, hogy betörtünk a területükre. Ó jaj. Csóválom meg a fejem unott mosollyal, mert ennél többre nem telik. De most tényleg. Semmi nyílt hadüzenet, sőt, még egyezkedéssel is megpróbálkoztak. Hogy ezek után félek-e tőlük? Én ugyan nem. - Nézd, ez az emelet csak a miénk. Ha valaki zavar, nyakon vágod, és mész vissza húzni a lóbőrt. - nem, azt hiszem, hogyha "randizni" akarok Tarával, akkor egyelőre házon kívül csináljuk... - Egyébként ha kedved lesz, foglalkozhatsz bárkivel. Most nem állunk olyan jól, hogy minden kölyök külön Mentort kapjon. Liunak én megígértem, hogy foglalkozom vele, de nem tudom, hogyan lesz időm. Nem akarok csalódást okozni neki, szóval igyekezni fogok, ennek ellenére néha őt is megfuttathatod, csak hogy jobban aludjatok. De alapvetően mindenki ott segít, ahol tud. Egy kicsit elhallgatok, mert megint felsejlik Patrisha és a "kicsik halálra dolgozzák magukat" kezdetű monológ. Elhúzom a számat, kissé megcsóválom a fejem, és inkább a sörbe temetkezek. Egyébként, olyan szívesen megpaskolnám Aaron fejét,amiért Aranyomnak szólított, de inkább örülök annak, hogy itt van. Ennyi hülyeség nekem sem fog megártani. De azért visszavágok. - Jól van, Tündérkém, akkor pihend ki magad, ismerkedj a hellyel és pacsizz le mindenkivel, akit nem ismersz. Hivatalosan jövő héttől kezdjük a tutit, ami a Testőrséget illeti, de persze ha addig történne valami, értékelném, ha bundára váltanád a pongyoládat. Nevetem el magam megint, és most tényleg megpaskolom, de nem a fejét, hanem a vállát.
Kezdőlap
