Nem számítottam hirtelen erre a felkérésre. Én most inkább kettőnkről beszéltem. Egy pár pillanatig csak pislogok. Hiába tudom már egy ideje, hogy a falkában jelenleg nincs erre a posztra nálam alkalmasabb, és hiába dolgoztam úgy a Vincent-es akcióban már, mint egy béta, azért ez mégis egy nagy lépés. Persze mondhatnék most sok mindent, fogadkozhatnék, lehetnék szellemes, de ehhez semmi affinitásom most. - Igen, szeretnék. Ennyi. Bár ez így olyan önző kissé, mintha ez valami ajándék lenne. Persze az is, de én szeretném inkább kötelességnek és szolgálatnak tekinteni. Most azért én jövök zavarba egy kicsit megint. Megszoktam, hogy nyomulnom kell, és határozottnak lenni, és amikor hirtelen elérek valamit, és nincs újabb cél előttem, akkor furcsának találom a dolgokat, és kissé talajt vesztek. Az én teám is kihűlt annyira, hogy belekortyoljak, és mire lerakom a csészét, talán egy kissé meg is nyugszom. - Ez igazán megtisztelő. - pillantok újra Castorra. És ez most nem egy kötelező udvariassági kör volt.
Meglepődött, csodálkozó arccal néztem a nőre. Ennyi? Valóban ennyi volna? Jó, én sem vittem túlzásba, de ennél azért kicsit többre számítottam... Felnevettem egy kissé, majd megszólaltam. - Nos, akkor ezt megbeszéltük! Bár egy kissé hiányérzetem van. Nem szoktál ilyen szűkszavú lenni... Mondtam mosolyogva. Persze nem azt vártam, hogy a nyakamba ugorjon, vagy boruljon térdre... Nem tudom, én nem is tudom, hogy mire számítottam. De legalább örült, és nem volt szükség arra, hogy győzködjem. Nem kérette magát, talán ez volt ami férfiúi lelkemet egy kissé megtiporta. De erőt vettem magamon, és egy könnyed sóhajjal átléptem a dolog felett. Már csak a bejelentést kell megszervezni, és akkor már hivatalos is lesz. Bár nem tartottam jó ötletnek csinnadrattát kelteni a dologból, ki tudja, hány szem és fül lehet a közelben... Iszogattam a teát, és csendben néztem a másikra. Na, erről beszéltem. Tovább léptünk, megállapodtunk valamiben, és beállt a csend. Mit lehet ilyenkor mondani? - Bár ez az egész lényegében nem változtat a hierarchián...- kezdtem bele mégis - Eddig is te voltál itt a legerősebb nőstény, ezután is te leszel. Azt hiszem, ez inkább... Nekem fontos. Nekünk... Vontam le a fene nagy következtetéseket. Tényleg nem tudtam, hogy mit mondjak. Szerintem ezzel mindketten tisztában voltunk, szóval felesleges körnek tűnt. De ha neki an jobb ötlete, akkor kíváncsian fogom hallgatni. Persze csak addig, amíg el nem fogy az az egy tea...
Megint kortyolok a teámból, és aztán sikeresen félrenyelem Castor megjegyzését hallva. Kis köhécselés után, amit fülig érő vigyor kísér, végre tudok válaszolni is. - De te nem szereted, ha sokat beszélek! Én meg igyekszem szűkszavú lenni, éppen ezért, csak néha még megfeledkezem magamról. Még egy kicsit mosolyogva megcsóválom a fejem, aztán a következő pár mondat megint visszaránt a komolyabb gondolatok felé. - Nekem ez nagyon fontos. Ebből tudom, hogy valóban bírom a bizalmadat, és elégedett vagy a munkámmal. Ami meg a többieket illeti ... sokkal kellemesebb, ha van egy olyan információjuk nekik is, hogy a bizalmasod vagyok, és ha kérek tőlük valamit, vagy parancsolok, az feltételezhetően egybecseng a te akaratoddal is. Így könnyebb mindenkinek. A másik falkában egy jó ideig nem én voltam a legerősebb nőstény, mégis béta voltam. S nem csak, mint az alfa "babája". Megvolt a pozíció betöltéséhez szükséges eszem, műveltségem és tartásom. Ez szerintem fontos. A tea fogy, de csak lassan. Háttérbe szorul az ital élvezete a beszélgetés a gondolatok mögött.
- Hogyne szeretném már! Azt nem szeretem, amikor túl okos vagy. De az nem a te hibád,hanem az enyém. Tiltakoztam hevesen a vád ellen, ami gyarló módon ért engem. Még hogy nem szeretem... Bár az is lehet, hogy mazochista vagyok, és pont azért akarom évtizedekre magamhoz kötni, hogy soha ne lehessen nyugtom. Vagy szadista, de ebben az esetben nincs más megoldás, mint őt hallgatási fogadalomra kötelezni. Vagy legfeljebb három tagú mondatos fogadalomra. Bolond nőszemély! Gondoltam mindezt persze iróniával, az arcomon pedig mindvégig ott maradt a mosoly. - Máris hajszolnád az élvezeteket, mi? - szemtelenkedtem egy kicsit a hatalommal való visszaélést pedzegetve - Itt az ideje, hogy végre egy anyjuk is legyen. Azt hiszem, hogy komoly komplexusaik vannak, tekintve, hogy sokáig hatásos ellenpólus hiányában szenvedtem. Dirr, dirr, dirr! Apuci csak osztotta a pofonokat, de nem volt szoknya, ami mögé elbújhattak volna... Na most gesztikuláltam. Apró pofonokat adtam a magam elé képzelt kis... valaminek. És akármennyire is humoros volt, amit mondtam, sajnos igaz volt. A legutolsó bétám nem volt túl gyakorlatias, az elődje pedig túlságosan el volt foglalva a munkával. Ahogy rá gondolok egy pillanatra, elmerengek és egyszer csak elengedem őt. Elengedem azt, ami halála előtt alakult, és hagyom, hogy valahol messze rohanjon vadászni egy másik világ erdejében. Közben Trishára nézek, és a képek a fejemben is kicserélődnek. Stabil és erős falként láttam magunkat, és hihetetlenül elégedett voltam. Átnyúltam hozzá, és megfogtam a nő kezét. Magamhoz húztam, két tenyerem közé zártam az ujjait, majd erre az együttesre ráhajtottam homlokomat. Felsóhajtottam. Aztán a számhoz emeltem az ujjait, néhány csókolt leheltem rá, majd ott tartottam magam előtt. - Köszönöm... - mondtam őszintén és boldogan - Mindent. Hogy engem választottál, hogy segítesz nekem...jobbá válni. Olyan dolgokat is, amiket talán soha nem fogok elmondani neked. De emiatt ne haragudj rám.
Hogy én túl okos? Jah, vagy úgy. Majd megpróbálok kevesebbet magyarázni. De hiába, no egy tanárnő is elveszett bennem, és néha terek követelve magának előtör. Meg egy filozófus, és talán egy pszichiáter ... Jókat derülök azon, amit Castor előad a közelmúlt eseményeiről. Komplexusos farkasok? Élükön az alfával. Szerintem ő volt legjobban elanyátlanodva az egész falkában. NA, sebaj, majd gyakrabban engedek teret a pszichiáternek. A kézcsókba belepirulok, szó szerint elvörösödöm, mint a rák, de közben ragyog a szemem, és nem sütöm le a pilláimat. - Először is roppant ritkán hordok szoknyát, általában inkább ünnepi alkalmakra, vagy ha dögösen vadító akarok lenni. Másodszor, pofonokat tőlem is kaphatnak, ha marhaságot csinálnak. Harmadszor pedig ne köszönd, mert még mindig én jártam jobban. Nem hinném, hogy akadna még egy falka, ahol ennyire jó érezhetném magam. A fene ezt az asztalt, hogy ilyenkor nem tud szublimálni, és eltűnni a semmiben! Itt rostokol közöttünk. De persze ugyan hol tartanánk a teát, ha nem lenne ... a tea is kihűl mindjárt, s alig fogyott belőle. Vajon mikor fogunk majd egyszer tényleg teázni? Majd két-háromszáz év múlva, amikor más már nem telik tőlünk ...
- Szerintem neked ahhoz nem kell szoknya... Mondtam elismerően, majd olyan pillantást kapott, amit nem lehet se kierőszakolni, se megjátszani. Nem volt szexuálisan kiéhezett, azonban pontosan leírta, hogy véleményem szerint még csukott szemmel is égig tudnék borzongani a puszta jelenlététől. Bár nyilván ez azért volt ennyire erős, mert farkasként méterekről éreztem, ahogy csiklandozza a bőrömet az energiája, és az orromat megtöltötte az illata, amitől mindig az a bizonyos béke szigete érzésem támadt. - Örülök, hogy elégedett vagy a körülményekkel. És mondd csak, mit tehetne egy kereskedő elsőszülöttje a hatalmasságos hercegnőért? Kérdeztem játékosan, majd felkeltem és megálltam mellette. Az igazi az lett volna, ha féltérdre ereszkedek, de az... Azt nem. Arról csak rossz emlékeim voltak. Így hát, mivel a kezét továbbra sem engedtem el, felhúztam magam mellé, és a forró mellkasomra tettem a kezét. Érezhette, ahogy szívem szabályosan és erőteljesen lüktet odabent. Elnevettem magam, aztán tettem egy félig-meddig önsarazó megjegyzést. - Azt ugye tudod, hogy jó ideig nem szabadulsz ettől a gyilkostól? Reméltem, hogy tudta és nincs ellenére. Persze, most minden szép és jó volt. Nem akartam a falra festeni az ördögöt, de jöhetnek még olyan idők, amikor elvi kérdésekben ugrunk egymás torkának. Tudtam, hogy lesz ilyen, és cseppet sem vártam. Bár cserébe, hogy én megpróbálok nem idegbeteg lenni, ő azért majd szemet hunyhatna egy-két tettem felett.
- Jó, hát szoknya nélkül is megy. - ismertem el, kicsit játszva a szégyenlőst közben. Azért azt megnézném, mi lenne a véleménye akkor, ha felvenném valamelyik vadítóbb szerelésemet. Vannak fokozatok. Egyébként én is éreztem az erejét, és az illatát, és nagyon is tudatában voltam ennek, hiszen folyamatosan hatással volt rám. A következő mondat annyira már nem tetszett. - A hercegnőséget jó régen magam mögött hagytam. Sokat köszönhetek az udvari neveltetésnek, de jobb szeretem azokat az eredményeimet, amiket saját erőből értem el. Jó helyre születni pusztán szerencse. Kicselezte az asztalt, és már ott is állt előttem. A mellkasán pihentetve a kezem, éreztem a szívdobbanásait. Úgy éreztem rögvest elolvadok. A homlokom a vállára támasztottam, mert így könnyebb volt ott állni. - De nem is akarok szabadulni! A mondat dacos volt, de csak suttogtam ennek ellenére. - Sehol máshol nem lehetnék most jobb helyen. Mért hozza fel most a gyilkolást? Mintha én nem öltem volna már ... vagy adtam volna rá parancsot. Az utóbbi gyakrabban előfordult. Ezen a szinten, ahová mi jutottunk, mindenki öl, vagy ölt azért, hogy ide jusson. Ez az élet rendje.
Csak álltunk és elmerültünk egymás közelségében. Halkan nevettem egy kicsit a hanghordozásán. Ilyennek sem láttam még. Most valahogy maga mögött hagyta a tartását és teljesen ellágyult. Bár ami azt illeti, én is. Jó volt, hogy valaki elfogadja azt, ami vagyok és ami eddig voltam. Nem kellett megjátszanom magam, sőt. Minden új irány, vagy személyiségfejlődés neki volt köszönhető. Furcsa nekem ez a helyzet, de jó. Talán csak most öregedtem bele igazán egy kapcsolatba, megértem arra, hogy önként és dalolva hagyjam azt valakinek, hogy egy kissé irányítgasson, terelgessen kissé a mindennapjaimban. - Ez már bőven túlszárnyalja a teázás határait... Piszkáltam meg egy kicsit, és reméltem, hogy rám fog nézni. Ha nem tette, hát magam kellett, hogy cselekedjek. Finoman az álla alá nyúltam és az arcom felé fordítottam a fejét. Néztem még egy kicsit, hagytam, hogy érlelődjön a pillanat... Aztán minden kérdés, vagy figyelmeztetés nélkül puha, de kifejező csókot adtam az ajkaira. Nem volt semmi tolakodás, egyszerű volt. Könnyed volt, de rendkívül gazdag, ami az érzelmeket illeti. Felcsapott körülöttünk a levegő, szinte éreztem, hogy ha nem lenne telihold, akkor a környező szobákban levő kölykök majd kiugrottak volna emberi bőrükből. - Ez már érett egy ideje. Mondtam, miután épp annyira távolodtam el tőle, hogy ajkai közé suttoghassam a szavakat. Reméltem, hogy nem lesz ellenére a dolog, és hogy nem fog belőle semmilyen rossz emléket előhozni, vagy nem fogja úgy érezni, hogy épp most piszkított rá Philippe sírjára...
Ó, sok minden érik köröttünk, van, ami éretlenül lepotyog, van, ami a száron rohad vagy fonnyad el, és van, aminek a gyümölcseit élvezhetjük, mert éppen idejében lépünk. Egy holdtölte vadászattal, s utána egy közös teázás, ez éppen egy megfelelő pillant egy csókra. Ennek megfelelően élvezni is lehet, és kell. Valami értékeset kaptam, érzem, nem a csók tekintetében, hanem azzal, hogy Castor ennyire közel került hozzám. Nem gondoltam volna, amikor először beléptem a szobájába, hogy ennyi minden van benne. Kevesebbnek tűnt, felszínesebbnek. Aztán mg meg is ijesztett később a labilisságával. De most! Most minden rendben van vele, úgy vélem. A csók előtt mélyen a szemében nézek, s aztán élvezem a csókot, lehunyt szemmel, belefeledkezve. Érzem az izzást, én magam is úgy érzem mindjárt lángra lobbanok, elönt a forróság. - Kettőnk határai sokkal messzebb is vannak, mint külön-külön. - felelem. Nem kötnek minket szabályok és konvenciók. Senki nem fogja számon kérni rajtunk, hogy elfogyott-e a tea, s még mi más történt idebenn.
Messzebb... Igen. De hol? Nagyon el fogom bízni magam, hogyha így haladunk tovább. Minden esetre úgy érzem, hogy az elkövetkezendő 24 órában nem akarok semmilyen fontos döntést meghozni, mert nem biztos, hogy megfelelően képes lennék mérlegelni. Addig nem, amíg az egész testemen érzem Trisha illatát, amíg ez jár a fejemben, és ez az egész este. A vadászat, na és persze a tea. A tea és az extrák. Nem eresztem el, egyelőre nem is felelek semmit sem. Csak kilélegzek. Valami talán távozott belőlem újra. Hátra hajtottam a fejemet, és éreztem, ahogy a nyakamnál és a lapockáim között megropog a gerincem. Isteni. Visszahajoltam hozzá, lehunyt szemekkel, de most nem az ajkát céloztam meg. Végigszagoltam a nyakánál a puha bőrét. Hozzá dörzsöltem az orromat, az ajkamat is, ha épp úgy adta magát a helyzet. Elidőztem válla ívénél, és feléledt bennem a bestia szunnyadó fele. Pontosabban... Az enyém is és az övé is. Olyan rég tettünk már ilyesmit. Uralkodtunk, azt nem vitathatja senki sem. De nem volt olyan nőstény, akit többre tartottunk volna némi szükségcsillapításnál. Az viszont mindeddig mély titok volt, hogy a valódi szükségletünket nem oltotta ki egyetlen test sem. Mert a valódi szükséglet az itt állt, őt húztuk magunkhoz percek óta. Nem akartam kárt tenni sem magunkban, sem pedig a berendezésben. Kételyek törtek rám, de csak egy kissé. Férfiúi becsvágyam már szinte toporzékolt, de már a csóknál is felkészültem, hogy nagy árat kell fizetnem a tettemért, hát még most...? - Gondolod... hogy érdemes lenne ezeket a határokat... már most... feszegetni egy kicsit? Kérdeztem halkan, apró csókokkal tagolva, melyekkel a nyakát és a vállát ajándékoztam meg lassan, sehová sem sietve.
Én szándékosan nem azt mondtam, hogy nincsenek határok kettőnknek. Nagyon is vannak. Jelenleg roppant szűk az az ösvény, ami a kitűzött célok felé visz. De minél erősebb a szövetség a falkán belül akár összességében, akár a tagok között kettesével, annál könnyebb lesz elérnünk, amit akarunk. De most ezt az egészet csak valahol halványan érzem, sejtem, mintegy női intuícióval átélem, mert a gondolataim máshol járnak, illetve inkább kavalkáddá olvadnak, és már csak érzések vannak jelen, ahogy Castor ajkának útját követem a bőrömön. Én kész vagyok. Érzem a benne tomboló energiákat, és teljesen lehengerel. - Nem tudom, kell-e még bármit ... feszegetni ... - már ezt is nehezen tudom elsuttogni. S a lényeg a feszegetésen van, mert feszegetni már semmit nem kell, én jelen helyzetet illetően nem igazán érzek határokat, ha ő érez, lelke rajta. Azok az ő határai. Szeretek játszani másokkal, flörtölni, izgatni, és lelombozni, de az mind csak játék. Ez itt most véresen komoly, mert túl sok forog kockán. Nem akarom, hogy bármelyikünknek is rosszul essen most valami, mert a sok viszontagság után igazán megérdemlünk valamit, ami a velejéig jó, és szép, és ... talán egy kicsit buja és mocskos is, hogy a farkas is jól érezze magát. Hátravetett fejjel, Castorba kapaszkodva állok ott, és muszáj kapaszkodnom, mert már forog velem a világ.
Azt hiszem, hogy elég sokat mondó volt már Trisha testtartása is. De még így is nagyon jól viselkedtem, hiszen úriember módjára nagyjából vázoltam az elképzeléseimet. Vagy inkább... az akaratomat? Lényegtelen, ilyenkor nem számít. Elnehezült, nekem pedig tartanom kellett. De semmi kifogásom nem volt ellene, erősnek és ahogy ő mondta, hatalmasnak éreztem magam, ahogy elernyedt az ölelésemben. Aztán szinte parancsként kapcsolt be nálam a mozgás. Az ölelésem szorosabbá vált a dereka körül. Fél kézzel emeltem fel a padlóról, pusztán néhány centire. Tudtam, melyik ajtó rejti a fürdőszobát, így nem maradt sok választásom. A másik ajtó mögött nyilán a háló pihen, egyelőre békésen. Arra vettem az irányt, szabad kezemmel lenyomtam a kilincset, és egyenesen az ágyhoz vittem Trishát. Ahogy lefektettem, négykézláb fölé magasodtam, és néhány pillanatig csak néztem a szemeit, ha nyitva voltak, ha nem. Már nem vártam semmilyen jelre, vagy megerősítésre. Ez csak a saját élvezetemet szolgálta... Megcsókoltam megint, kissé nagyobb lendülettel, mint odakint. Adja az ég,hogy Liu nem érzi meg és nem fog beleszőrösödni az energiákba... Reméltem, hogy elég volt neki a vadászat öröme... Mivel nekem/nekünk nem. De többet nem akartam tekintettel lenni senkire és semmire, csak kettőnkre, kilépve az Alfa szerepkörből, pusztán férfiként akartam érvényesülni. A csókot megszakítottam, újra célba vettem Trisha nyakát, de már javában lefelé haladtam. Végigcirógattam a mellkasát és a hasát egyaránt, de nem voltam tolakodó. Még így is roppant türelmes voltam és gyöngéd, ahhoz képest, hogy ha nem Trisháról lenne szó, minden bizonnyal már rég túl lennénk az egészen. De nem éreztem nagy próbatételnek az önmegtartóztatást, mert nem akartam semmit sem elsietni. Újra visszatértem az ajkaihoz, megpihentem kissé, játékosan teret engedve a nőnek, hogy egy kicsit önállósodjon. Persze, csak ha akar. Én nem akartam egyből mindent ráerőszakolni, hagytam, hogy tegye, amit jónak lát. Ha kifejezi, hogy én irányítsak, úgy lesz.
Furcsa volt érzékelni, hogy Castorban mekkora energiák tombolnak, és hogy ebből mennyire keveset enged (még) szabadon. Ha eddig nem is vettem volna észre, mennyire figyelmes, kedves, és kíméletes velem, most már kibökné a szemem a tény. De eddig is voltak már jelek. Bocsánatot kért már, megkérdezte a véleményemet, előzékeny volt, és szerintem volt már olyan alkalom is, amikor bárki másnak már lekevert volna egyet. Vagy csak nagyon elbízom magam, és ő visszafogott egyébként is, és velem volt eleinte labilis? Nem, sem az eddigi szóbeszédek, sem amit a múltkor Chicago-ban láttam nem azt mutatja, hogy túlontúl visszafogná magát. Amúgy is a mostani helyzet félreérthetetlen. Én meg kissé úgy viselkedem, mint egy csitri, aki elolvad, ha szenvedélyesen ránéznek, és egyetlen csókkal is illetik. Viszonoztam a pillantását, és azért most már jobban magamra találtam, a tekintetem nem volt fátyolos, inkább sugározta a bennem is szétáradó, és tettekre készülő energiákat, és a bizalmat, amit Castor iránt érzek. Ha még lenen rajta valami felső, most biztos megszabadítanám tőle, de attól már a fürdőben megszabadult. A karjaim átölelték, és a hátát cirógattam meg, amíg engem csókolt, a körmeimmel húztam vékony csíkokat, a cirógatásnál kicsit erősebben, de a karmolást el nem érve, csak játékosan jelezve.
Lassan éreztem, ahogy az agyamat elönti a teljes tudatlanság. Minden mozdulatom ösztönössé vált, nem volt helye semmilyen emberi,tudatos befolyásnak. Ahogy a körmei finoman felszántották a hátamat, felszisszentem, de nem a fájdalomtól. Mintha kicsit szédelegtem volna... Teljesen máshol jártam már most, pedig még bele sem kezdtünk. Ahogy lehetett, megszabadítottam a ruhái nagy részétől, és magamat sem hagytam ki a jóból.
Amikor először belépett az ajtómon,nagy pénzekben mertem volna fogadni, hogy rövid úton ki fogjuk idegelni egymást. Ez félig meddig így is történt, de a folyamatból valamilyen sokkal jobb és sokkal nagyobb dolog kezdett kibontakozni. Nem voltam többé egyedül, úgy tűnt, hogy nem csak papírforma-szerűen osztozom valakivel a falka vezetésén. Eljött a pillanat, megközelítőleg 350 és fél év után, hogy hagytam valakinek, hogy lehengereljen és mellettem álljon. Elfogadtam a segítséget, és megnyíltam valaki előtt. Fogalmam sem volt, hogy a jövőre nézve ennek milyen hatásai lesznek. De az éjszaka hátralevő részében ez nem érdekelt túlzottan. Csak ő volt és én. Ráadásul az az érzés, ami már az erdőben felütötte a fejét. Nagy dolgok vannak készülőben, és már nem csak én irányítok. De ez ellen semmi kifogásom nem volt. Ahogy véget értek az események és ránk virradt a hajnal, még soká nem aludtam el. Csak néztem Patrishát és élveztem a békét, amit sugárzott, még álmában is. Az elmúlt órákban sziklaszilárdan Bétává lett. Megint. Csak most az én oldalamon. És hogy ne érje szó a ház elejét, ezt minden formában hivatalossá is tettük.
Amikor reggel 9 körül elindultam a könyvtárba, hogy beszéljek Mortimerrel nem gondoltam volna, hogy éjjel három körül fogok hazaérni. De legalább eredményt értem el. Elégedett vagyok ezzel, de örülni azért annyira nem tudok neki. Mortimer segítőkész volt, de roppant galád. Láttam rajta, hogy kifejezetten jól szórakozott az eredményen, bár az arca viszonylag komoly maradt, de a szeme, az nevetett. De most végre hazaértem, és az utasításoknak megfelelően megkeresem Castort. Mostanában nem annyira meglepő módon a szobája környékén nem érzem a jelenlétét, de már megyek is tovább Patrisha szobája felé. Közben óvatosan tapogatózom, hogy vajon ébren vannak-e, és nem jövök esetleg túl rosszkor, de a lényük kisugárzása nem túl intenzív. Így aztán előbb óvatosan mentálisan "bekopogok" Castornál. ~ Castor, híreim vannak. Érdekel, vagy jöjjek vissza reggel? Én nem bánnám, ha reggelig ráérne, elvégre az előző éjjel nagy részét olvasással töltöttem, aludtam vagy három órát, és azóta talpon vagyok. De ő így kérte, akkor így lesz. Csak akkor kopogok az ajtón, ha a mentális ébresztés nem lenne eredményes.
Álmaim tömény, fekete sötétségét egy ismerős hang szakította félbe. Visszhangos volt, távoli, de mégis elért, és kipattant tőle a szemem. Morogva megdörzsöltem a szemem, és éreztem, hogy Gabriel tényleg itt van, az ajtó előtt. Az ébresztő órára néztem, és suttogva káromkodtam egyet. De biztos fontos hírei vannak, én kértem, hogy azonnal riasszon. Illetve... Ajánlom, hogy fontos hírei legyenek. Olyan halkan, ahogy csak tudtam, kikeltem az ágyból, és magamra vettem a nadrágomat. Betakartam a bétát, és mint az árnyék, olyan halkan slisszoltam ki a szobából. - Egy kávét? Kérdeztem, miután kinyitottam az ajtót, és megláttam a mosott sz*r Gabrielt. Beeresztettem, és bármit felelt, én azért nekiálltam a kávéfőzésnek, mert nekem szükségem volt egy jó erős feketére. - Jó, vagy rossz hírek? Morogtam még kómásan, miközben minél halkabban próbáltam csörömpölni a csészékkel, meg a vízcsappal. Egy kicsit morcos voltam, de nem Gabe irányába, egyszerűen csak nem ment ki az álom a szememből, de valamiért azt éreztem, hogy hamarosan már nyoma se lesz.
Érzékelem, hogy Castor mocorog, így csendben megvárom, míg ajtót nyit, és belépek, majd az asztalnak támaszkodva megpihenek. - Nem kérek. Remélem, hogy miután beszámoltam, mehetek aludni, és ebben az esetben öngyilkosság lenne most kávézni. - Jó. - igyekszem gyorsan előrevetíteni, mert ez a lényeg. - Nincs már rajtad az átok. - ez a következő. Mert ez is jó. A részletek sem annyira rosszak ... - Szóval kiderült, hogy elég egyszerű az átok eltávolítása, ilyen esetekben, mert aki mondta, az visszaveheti. Ez így tényleg nagyon jól hangzik, és csak egy szót hagytam ki belőle, ami igazából Castor szánára nem is lényeges. - Elhúzódott kissé, mert Mortimernek dolga volt, aztán előbb mindenféle megtisztító meditációk kellettek, és végül a szertartás. De kész. Most érdemes lenne büszkén kihúznom magam, hogy megoldottam, de túl fáradt vagyok hozzá. Majd holnap ha kialudtam magam, akkor lelkesedek, de akkor is csak mértékkel.
Még le sem főtt a kávé, de Gabriel közölte, hogy nincs rajtam átok. Mi van?! - Mi van?! Ráztam meg a fejem, és elfordultam a kávéfőzőtől egyenesen Gabriel felé. Ennyire egyszerű lenne? Na nem, ezt nem nagyon szeretném elhinni. agy mégis? Miért ne fogadhatnám el, hogy egyszerűen csak ennyi? Visszavonta, és hupsz, már el is tűnt. Értetlenül és bambán bámultam rá, egész addig, amíg a kávé fröcsögve le nem főtt, és a kiköpődött cseppek meg nem égették a derekamat. Káromkodva szisszentem fel, majd gyorsan kitöltöttem a kávét, és leültem az étkezőasztalnál. - Nézd, lehet, hogy baromi szkeptikus és pesszimista vagyok, de ez nekem valahogy nem áll össze... Tök jó,meg minden, csak... Mondhatni, kicsit csalódott vagyok, hogy ennyire egyszerű volt az egész. Jó, hülyén hangozhatott, de akkor is valami csalódás-szerűséget éreztem. Talán azért, mert azt reméltem, hogy sokkal többet megtudhatok majd erről az egész varázslósdiról, de most ennyivel el lett intézve. Nélkülem. - Ennyi? Akár vissza is mehetnék a Temetőbe, és nem lenne semmi bajom? Kérdeztem, majd belefeledkeztem a kávé illatába, és beleszörcsögtem.
Látom, sokkolja a hír. Ez azért tényleg elégedettséggel tölt el, hogy olyasmit oldottam meg, gyorsan, flottul, amit ő nehéz feladatnak tartott. Nehéznek nem volt nehéz, legalábbis eddig nem. De azt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy beszámoljak-e neki a továbbiakról, vagy megpróbáljam kvázi magánügyként kezelni. Elvileg nem kizárt, hogy képes lennék rá ... Szkeptikus? Pedig ő még nem is olvasta a könyveket. Semmi nincs ingyen, soha, semmikor. - Nagyjából déltől mostanáig ezzel foglalkoztam - majdnem azt mondtam, hogy szenvedtem, de nem, ez nem volt szenvedés (még) - nem volt azért annyira egyszerű. És Castor még mindig a temetőnél tart. - Nos, eredetileg sem a temetővel lett volna gond, mint most kiderült. Az átok nem abban állt, hogy oda nem mehetsz vissza. Az csak egy plusz fenyegetés volt. Az átkot azzal vetted magadra, hogy kezet emeltél akkor Elishára. És akkor lépett működésbe, amikor újfent kezet emelsz másra ... illetve akkor sem feltétlen, csak ha jogtalanul teszed. Úgy tűnik az, hogy közben engem és Vincentet elpáholtad, nem számított annak. De ha tényleg működésbe lépett volna, akkor minden jogtalan erőszakos cselekedeted visszahatott volna rád. Magyarán nagyjából annyi fájdalmat éltél volna át, mint amennyit okozol. Ha most utólagosan agyoncsap, az lesz roppant kellemetlen. Duplán. De majd meglátjuk, lehet, hogy örülni fog. - De most már lényegtelen. Nem érint téged.
Értékeltem, hogy Gabriel non-stop ezzel az üggyel foglalkozott. A további feladatai során majd kiderül, hogy tényleg ennyire megbízható és felelősségteljes, vagy csak most lapátol a beilleszkedés miatt. Én arra tippelnék, hogy tényleg ilyen, de a babérkoszorú egyelőre felejtős. Aztán jött a magyarázat, hogy voltaképpen mi is volt ez az egész. Minél többet beszélt, bennem annál jobban ment fel a pumpa, és már a kávé illata sem volt képes édes nyugalomba ringatni. - Ez roppant nagy f*szság! Cöhh... Majd pont valami ősi szellem fogja eldönteni, hogy mikor ütök jogosan és mikor nem... Elisha is jogos olt, a prédám és közém állt. Ezek nem lehetnek ősi farkasok szellemei, ha a működési elvekkel sincsenek tisztában... Na állj. Mi a tökömért mérgelődök ezen? Már vége, nem? Akkor meg azt csapok agyon, akit akarok... Minden esetre erősen szorítani kezdem a csészét, de leálltam, mielőtt a porcelán megadhatta volna magát a dühömnek, és inkább nagyot kortyoltam a fekete levesbe. - Akkor ennyi? Rendben is vagyunk és egyetlen hulla sem kíván beleszólni abba, hogy mit csinálok és hogyan. Köszönöm Gabriel. Mondtam még mindig dühös daccal, de a köszönet őszinte volt. - Van még valami, amiről tudnom kell? Kérdeztem, de olyan szúrós tekintettel, hogy a legtöbb farkast arra sarkallta volna, hogy nekiálljon a családfájába is beavatni. Még mindig túl egyszerűnek tűnt, és valamiért nem akartam elhinni, hogy több, mint 12 órát töltöttek azzal, hogy ezt a marha egyszerű elméletet felállítsák.
Nem próbálom neki elmagyarázni, hogy mért volt felesleges ott a vérontás. Akkor már tudta, hogy én hajlandó vagyok vele menni. Lehet követni az ősi ösztönöket, de nem kötelező. És nem azért támadt rá Elire, mert elkerülhetetlen volt, hanem mert nekem akart vele fájdalmat okozni. Ennek semmi köze az állati ösztönökhöz, az állatok nem ilyenek. Ha még mindig ilyen lenne, talán most a fejéhez vágnám. Ha még mindig teljesen ilyen lenne, akkor lehet, nem is lennék a falkájában, vagy nem lennék életben. Szóval hallgatok. Az utolsó mondattal kicsit elszóltam magam, de jól számítottam, hogy nem az lesz a lényeg a mondandóban, a többi elviszi a figyelmet. - Nem, nincs. Tényleg nem kell róla tudnia. Lehet, nem is zavarná különösebben. Nem, az a feltétlen odaadás, amit az első időben éreztem az már nincs meg, de még mindig töretlen a hűségem feléje, és ez elég. - Én mennék akkor, lepihenek.
"Nem, nincs". Fáradt vagyok. Gabriel is az. De mindettől eltekintve gyanús volt, mert ő ennél sokkal szókimondóbb, és roppantul szeret belemenni a részletekbe, néha már annyira, hogy kissé untat. - Jól van. Mondom lassan, és ugyanilyen tempóban leteszem a kávéscsészét az asztalra, majd felkelek a székről. Művészi pontossággal tolom be magam után, mintha el sem mozdítottam volna. És így lépkedtem oda hozzá, egészen közel, már-már zavaróan tolakodtam be az intim szférájába. Ha ellép, akkor táncolunk, mert nem eresztem. Egy ideig csak nézem, megpróbálok teljességgel ráhangolódni. Érzem, hogy fáradt, efelől semmi kétségem nem volt. De még mindig körüllengte az előző mondata rövidsége, és valami, amit nem tudnék megfogalmazni, de nagyon nem volt rendjén a jelenléte. Aprócska zavar, egy felszínen levő gondolat, de nem hazudott. Lehunytam a szemeimet, hogy azért mégis beazonosítsam a forrást, de véleményem szerint Gabe túlságosan is agyafúrt volt ahhoz, hogy belebukjon egy szócsatába. Nem, nem hazudott. De képes volt úgy igazat mondani, hogy ugyan minden információ valós volt, kiszűrte belőle azt, amit esetleg titokban akar tartani. Ha az én farkasom lenne, az én vérem, sokkal könnyebb dolgom lehetne, még úgy is, hogy most keltett ki az ágyból. De így csak a megérzéseimre támaszkodhattam. - Van valami, amit nem mondasz el? Kérdeztem halkan, s közben kinyitottam a szemeimet is. A kérdés egyszerű. Ha hazudik, azt megérzem, mert az utóbbi percekben úgy ráálltam, mint vadászkutya a fácánra. Persze innen már egyenes út vezetett volna ahhoz, hogy ha és amennyiben visszatartott valamit, akkor kikényszerítsem belőle. Nem fogom. De megjegyzem.
És amikor már azt hinném, hogy ennyi, mehetek, és a továbbiakat sűrű homály fedi majd, akkor üt be a krach. Amikor elém áll, már tudom, hogy gyanút fogott. Ő sem ma kezdte az ipart, tud úgy kérdezni, hogy kibukjon a simli. Csak pár pillanatig vagyok bosszús, de aztán ez hamar elmúlik. Mért ne mondhatnám el neki? - Van. - halál nyugodtan nézek a szemébe. - Aki átkoz, az valóban visszaveheti, de csak magára. Most én vagyok elátkozva. Hát igen, ez ilyen roppant egyszerű. Átkozódni nem lehet csak úgy vaktában, ezzel nem lehet dobálózni ész és felelősség nélkül. - Persze nem teljesen ugyanazzal. Az nem lenne túl nagy átok rám nézve, hogy nem emelhetek kezet másra. - teszem hozzá egy fanyar mosollyal. - Én akkor fogok szenvedni ha valaki más követ el erőszakot a ... falkából. Igen, ez nekem is egy kicsit erősnek tűnt, jobban megbirkóztam volna vele, ha csak Castor tettei hatnak vissza rám. Duncan és Patrisha még pluszban azt hiszem elég megterhelő lesz. És állítólag van még egy új bérgyilkosunk is. Szép az élet! - Castor, nem szeretném, ha a többiek tudnának róla ... Már csak az kéne, hogy emiatt hátrányt szenvedjünk! Akkor inkább elbujdosom.
Már megint jól tévedtem. Volt még meglepetés a tarsolyában, de nem is akármilyen... Nem léptem távolabb, már csak akkor, amikor megkért, hogy maradjon kettőnk között a dolog. Valami végigfutott a gerincem mentén, amit hol hidegnek, hol melegnek éreztem. Mintha végigfutott volna rajta az információ, majd kiült az arcomra is a tudat, hogy ettől a sz*rtól soha nem fogunk megszabadulni. Ez már felettem áll... És ezt rohadtul fájt beismerni. - Igazán kellemes lett volna, ha erről nem tudok. Dorgáltam meg kissé, de hangom inkább elgondolkodó volt, mint támadó. Annyi kérdésem lett volna, hogy azt se tudtam, hogy hol kezdjem. Elhátráltam az egyik fotelhez, és lerogytam rá. Hagyhatnám, hogy Gabrielen csattanjon mindenki hülyesége. Gondolhattam volna arra, hogy legalább rólam lekerült, és innentől kezdve nekem nincs dolgom az átokkal, köszönöm szépen. De ez túlságosan is chicagói lett volna, amikor nem számítanak az ilyenek, és örülhettünk, ha van öt perc nyugtunk. Ez most Fairbanks volt, és itt más szabályok voltak érvényben. - Ez így nem jó. Arról volt szó, hogy megszabadulunk tőle nem? Nem arról, hogy oda-vissza dobáljuk, mint egy kib*szott ping-pong labdát! Ez elég indulatosra sikerült, és hangosra ahhoz, hogy esetleg felébressze a bent alvó nőstényt. Most nem akartam, hogy felkeljen, és kijöjjön. Egy kicsit nekem is kellett az, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy egyedül is meg tudok oldani dolgokat. Férfiegó. Bár minden bizonnyal el fogom neki sírni, de egyelőre még csak Gabe és én voltunk, és azt akartam, hogy legalább reggelig csak mi ketten tudjunk a dologról. - Ha most azt mondod, hogy nem lehet semmissé tenni, akkor magam megyek el Mortimerhez, és alku ide, vagy oda, de kiverem belőle a megoldást. Jó, ez nyilván nem pontosan így lenne, de ettől függetlenül baromira pipa leszek, ha csak félinformációkkal látja el Gabrielt egy ilyen fontos ügyben, amiben nyilván - sajnos - rá vagyunk utalva.
Kezdőlap
