- Nem is ismerem nagyon, nem volt időm meg kedvem körülnézni, de majd valamikor bepótolom. - Ideje lenne már felfedezni a város más részeit is, akár egyedül, akár valakivel. Daisynek biztos tetszene az ötlet, csak ugye vele nem mehetek be mindenhova. Talán meg kéne kérdeznem Vau-t, de még hezitálok, mert végülis ő nem egy idegenvezető. Majd még eldöntöm. A kézcsóknak köszönhetően sikerült elpirulnom, amit azzal próbáltam leplezni, hogy kicsit elfordítottam a fejem. Nem értem saját magamat. Ő csak egy régi barát, aki a végén már nem annyira barát volt, de akkor is..hülyeség pirulgatni. - Oké, de legközelebb én hívlak majd meg valamire. - Az étlapot nézegettem, és közben imádkoztam azért, hogy az arcom visszatérjen a normális színébe. Ez olyan fura, mert Craigtől maximum kék meg zöld lesz arcom, Vau meg tíz perc után ezt meg tudja csinálni. - Tiramisu tökéletes lesz. - Ez az egyik kedvenc sütim, de ha desszertről van szó akkor a legjobban a gesztenyepürét imádom. De ha már süti, akkor legyen tiramisu. - Elég hamar levontad ezt a következtetést, de mi van, hogyha a férjem dolgozik? Nem lóghatunk egymáson egész nap. - A kérdésre végül nem válaszoltam, de nem is éreztem szükségét. Nem akarok vele bunkó lenni, és szerintem most nem is voltam az, de nem akarom, hogy erről beszéljünk. Elég volt nekem a simogatásból, de nem azért, mert nem élveztem, hanem mert mégis csak férjem van, és ha csak a boldogságomról tud beszélni akkor simogassa saját magát. - Mesélj te valamit. Vannak már gyerekeid? - Én vele ellentétben nem akarok belemerülni a házasságá kivesézésébe, de jobbnak látom, hogyha ő beszél magáról, mintsem hogy hülyeségeket találjon ki. Ami amúgy nem is hülyeség, mert tényleg nem vagyok boldog, de ez most teljesen lényegtelen.
Nem, tényleg nem vagyok idegenvezető. Bár az ő kedvéért bármi lennék. Körbe vezetném szívesen a városban, megmutogatva minden olyan helyet amit érdemes és muszáj látnia. Például a házam, na az lenne a legelső megálló, mert fontos. És természetesen elengedhetetlenül fontos. Ismernie kell, nehogy összetévesszen valami holdkóros vénemberrel akit zaklatna néha napján, jó értelemben. Kissé talán rossz fiús mosoly bujkál szám szegletében, mert élvezem az arcszínét. Nagyjából tíz perc alatt ezt produkáltam, vajon mi lenne ha mondjuk egy órára lennék összezárva? Végig tudnám rajta játszani a széles színskálát? Másrészről amolyan férfias büszkeséggel tölt el, hogy ennyi idő után is képes vagyok erre nála. Na persze, a kíváncsiság hajt, hogy próbáljak ki még többet, ám elengedem a kezét, az elfordított fejét szemlélve. A selymes szőke haja, mindig megfogott. - Meghívhatsz egy kávéra a lakásodon. - A hogy hívassuk meg magunkat pofátlanul akció első része elkezdődött miközben az étlapot nézi. Másodpercek múlva írja fel a kis füzetébe a pincérlány, hogy két adag tiramisu lesz. Semmit se változott, még mindig pontosan ugyan annyira megőrül a tiramisuért, mint régen. Rávigyorgok ahogy a lány távozik, elméletileg nem az északi sarkköre ment a süteményeinkért. - Azt gondolom, hogy a férjed az építészmérnök aki az iskola átalakításán dolgozik. Beszélgettem vele, amennyire kivettem a szavaiból egy hónapja körül érkezett. Ő az? Elnézést az előbbiért, nem szándékoztalak megbántani. - Simítok végig a kezén bocsánatkérés gyanánt majd be is fejezem, mert megérkezik a két süteményünk, a lány elénk rakja le. Szalvéta, kis tányér, kanál meg minden. Majd távozik, újra magunkra hagyva. Én pedig egy kicsit megbánom, hogy ennyire kendőzetlenül kérdeztem rá a magánéletére. Semmi közünk nincs már egymáshoz, így teljesen felesleges volt a kérdésem. Örülök is, hogy nem válaszolt, mert én elvarrtam minden hozzá menő szálat, mert az úgy sokkal jobb volt mindenki számára. Főleg nekem, hisz milyen dolog már ha a vőlegény az első adandó alkalommal megcsalja a menyasszonyát, a jövendőbeli feleségét? - Persze, jelenleg 25 darab rosszcsont apja vagyok. És neked? Nincs egy szőke hercegnőd kék szemekkel? - Vigyorodom el a szavaim végén, hisz remélem gondolja, hogy osztályfőnök vagyok és nem focicsapat gyártásába fogtam. Amennyiben jövedelmező iparág lenni, már rég beindítottam volna. De nem tűnt annak, így csak simán kaptam egy osztály fél évvel ezelőtt. Ott meg akad pár diák akiknek tényleg valamiféle apa vagyok, a magam különleges módján, mert nem adatott meg saját gyerek. Erre meg nem kéne konkrétan rákérdeznie, de ha mégis ráfog, én egyenesen válaszolok. Tartozom neki ennyivel az előbbi pofátlan kérdésemért.
Kávézni..nálam? Nos, ez egy elég merész ötlet, de megoldható. Persze csak akkor, hogyha Craig nem lesz otthon, ami elég sűrűn van mostanában, mivel sokat dolgozik. Nekem mondjuk egy kávézó jutott eszembe helyszínként, nem a házam, de nincs mit rejtegetnem Vau elől, szóval nyugodtan jöhet. Daisy örülni fog neki, hogy agyon nyalogathat egy idegent, és ebben nem fogom megállítani. Biztos vicces lesz. - Oké, majd leírom a címem. Mikor szeretnél jönni? - Régen hívtam meg már barátot vagy ismerőst magamhoz, de talán jobb is, hogy hozzánk megyünk, mert ott nincs akkor hangzavar. Vau szavai hallatán szépen fokozatosan kiült az arcomra a döbbenet, amit nem tudtam és nem is akartam leplezni. Nem hiszem, hogy Craig bármi olyat mondott volna neki, mert gondolom nem büszke rá, de akkor is..úgy lett volna a legjobb, hogyha sose találkoznak. De mostmár mindegy. Mondhatnám, hogy nem, nem ő vele beszélt, de nem akarok hazudni, és az igazság úgy is kiderülni, ha esetleg szóba kerülnék náluk. - Igen, ő az. Miről tudtál beszélgetni vele? Csak azért, mert eléggé különbözőek vagytok, nehéz lehetett közös témát találni. Nem bántottál meg, ahhoz egy kicsit több kell. - Idő közben megérkeztek a sütik, és el is kezdtem enni a sajátomat. Még meg kell emésztenem, hogy Craig és Ő beszélgettek. A férjem biztosan nem tudja, hogy Vau-t ismerem, azt meg pláne nem, hogy mi volt köztünk, de addig jó. Egy balhé nem jönne jól. Ő a kombinálás mestere. Talán tényleg őrült. - Gratulálok, nem lehet könnyű velük. - Tudom, hogy nem ennyi gyereke van, csak hülyéskedik, ami jól is jött az előbbi boldog vagyok-e a házasságomban téma után. - Nem, még nincs, de már szeretnék egyet. Vagy kettőt. - Sajna még a leendő apát nem találtam meg, de nem is gondolkodok ennyire előre, hiszen előbb valahogy el kellene válnom Craigtől, ami most még elég lehetetlennek tűnik. - Az osztályodon kívűl hogyhogy nincs gyereked? Persze ha titok akkro hagyjuk, csak kíváncsi vagyok. - Elmosolyodtam, miután lenyeltem egy tiramisu falatot. Szerintem mostmár azt a részt megbeszéltük, hogy ki miért mikor jött ide, de ha nekem túl személyes volt az előbbi kérdése, akkor lehet, hogy most az enyém lesz az neki.
Mikor szeretnék menni? Hát most azonnal, vajon lehet? Na jó, annyira mégsem lehetek vele pofátlan. Ki tudja lehet éppen bezavarok valami családi programba. Közös családi vacsora vagy teadélután, vagy mi tudom én. Bár garantáltan végig szenvedi a kedves férje ezeket úgy ahogy én szoktam a feleségem családjánál lévő látogatásokat. Amúgy semmi bajom nincs velük, csak egyszerűen minél távolabb vannak tőlem, annál jobb. Ez gondolom érthető részemről, teljesen. Akinek meg nem, hát az jöjjön és meginvitálom egy ilyen szeretett teljes légkörbe, az általam elszenvedett családi vacsorákra. - Mikor van szabad időd? - Udvariasan kérdezek rá, nehogy sértödés legyen belőle. Na nem mintha úgy ismertem volna meg aki bármilyen kis apróságon felkapja a vizet és orbitális hisztit csap le. Azt nem bírom, el se tudom viselni senkitől se, még a saját feleségemtől se. Pedig tőle kaptam már egy két dolgot életem során. Az arcára kiült döbbenetet pedig egy mosollyal palástolom, mégsem mondhatom, hogy áh, már, tegezem is a férjét. Már mikor nincsen körülötte egy nagy adag kis tanonc akik lesik minden egyes lépését, pillantását és gondolatát. Na akkor valahogy mindig sürgős dolgom akad, egy adag javítandó dolgozat, a kávém elfogyasztása vagy szimplán be kell mennem a könyvtárba. Szoktam oda járni többször is, mert megtalálom a kötelező olvasmányokat. És persze a tartalmukat is, amik rejtélyes módon elszoktak tűnni éppen dolgozat írás előtt. - Az iskola felújításáról beszélgettünk. - Zárom rövidre az egész beszélgetés témát, már ami a férjét illeti. Tényleg nem tudom, hogy egyáltalán van-e valami közös bennünk, de most valahogy nem érdekel. Annál jobban érdekel a drága kis felesége aki az elmúlt évek alatt csak szebb lett. Eddig se volt átlagos, most meg egészen megszabja a kávém amit rá öntöttem. Bár ő garantáltan nem így gondolja. Ő talán most melegebb éghajlatokra kíván engem emiatt, de nem gond, megemésztem azt is. A süteményem úgy örülök, mint egy kisgyerek, azonnal bele is kezdek. Igaz a tiramisu nem éppen a kedvencem, de most mindegy, mert valahogy a délelőtti szendvicsem kimaradt. Talán a drága kis feleségem miatt, ki tudja. - Könnyű? Néha kikészítenek és még élvezik is. - Azok a kis lurkók már sportot űznek belőlem vagy legalábbis az idegeimből. Persze sosem veszem ezt jó néven, mindig kapnak érte valami kisebb büntetést. Például nem mehetnek ki az udvarra az aktuális szünetben, vagy több házifeladatot kapnak. És valahogy megérint az, hogy nincs még gyereke. Ő sem lesz már fiatalabb, nagyon jól tudhatná mennyi időbe kerül egy gyerek. Itt éppen a 9 hónapra gondolok és az utána következő évekre. Mikor örülsz annak, hogy megtanult a gyereked beszélni és mikor azért rimánkodsz, hogy felejtené el. Ilyenek is vannak a gyereknevelésben. De leginkább a saját kiujúló hibáink ellen küzdünk. Ez egyáltalán nem tapasztalat részemről, mert még sose volt olyan gyerekem aki úgy viselkedett volna, mint én valamikor a gyerekkorom gondtalan éveiben. - Ha szeretnél, mikor lesz? - Jó jó, tudom, befejezhetném már ezt a témát. De egyszerűen ezt még meg kell tudnom, utána hajlandó leszek leszakadni róla. Én is szeretnék, próbálkozunk jó ideje, mégis lassan kezdem feladni a reményt. A reményt ami tartja bennem a lelket. Mostanában pedig ügyesen, észrevehetetlenül szivárog el. Ami nem a feleségem hibája, sokkal inkább az enyém, mert már nem látom benne azt aki évekkel ezelőtt oltár elé vezettem. Tehetek arról, hogy hűséget fogadtam és nem vakságot? - Nincs, viszont akarok egy párat. Mondjuk egy focicsapatra valót, hogy tudjam megnyerni velük a bajnokságot. - Személyes kérdés nekem? Áh, dehogy. Elmondok én bármit percek alatt. Most éppen azt osztottam meg, hogy be tervezem vetni magam a foci világába és megnyerni ezt azt. Rápillantok, mosolygok majd vissza a tiramisumra, szépen lassan elfogy a fele. Lehet kell még nekem belőle, mert éhes vagyok. A menza egyáltalán nem nekem való, zavar az ott uralkodó zaj. Uralkodhatna ott más is, de miért pont én legyek az akinek nagyon szúrja a szemét? Friss tanár vagyok, elég lesz ha később utál meg a diákok egy népes csoportja. Egyáltalán nem vágyom erre a fajta elismerésre, mégis meg fog érkezni az életembe, hamarosan.
Erre a kérdésre nem is tudom, hogy mit feleljek. Mostanában több szabadidőm van, nincs is ezzel gond, és szeretnék Vauval találkozni, de ha Craig meg tudja..az elég durva lesz. Ha meg mindig kitalálok valamit, hogy miért nem érek rá találkozni Vauval, akkor a végén azt fogja hinni, hogy direkt csinálom. - Holnap délután fele, de jövőhéten nemtudom, hogy mikor. - Kedvesen mosolyogtam, és végülis örültem, hogy ezt megkérdezte. Ha hat évente összefutunk az nem túl jó, és majd kitalálok valamit, ha Craig faggatni kezd. Persze nem szabad ennyire előreszaladni, mert az se biztos, hogy ugyanakkor érünk rá. Meg talán a holnapot nem kellett volna mondanom, mert kissé korai. De mostmár mindegy. - Akkor jó. - Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Ez nem is olyan meglepő, hogy erről beszélgettek, mert gondolom azzal nem szokott senki se dicsekedni, hogy bánt valakit. Bár..Craigből ezt is kinézem. Jobb lett volna, ha ők ketten sose találkoznak. Amíg nem haverkodnak össze, amit kétlek, hogy valaha is meg fog történni, addig nem lehet nagy baj. Egyre jobban az jár a fejemben, hogy mi lenne ha elmondanék mindent Vau-nak, de utána mindig eszembe jut, hogy lehet, hogy nem is érdekelné, és csak még nagyobb bajba sodornám magam. - Ez rosszul hangzik, de te választottad a tanárosdit. - Szerintem olyan aranyos az, hogyha valaki tanár. Mármint ha egy férfi az. De mivel Vauról van szó, így még aranyosabb. - Nemtudom. - Megvontam a vállamat. Már régóta akarok, talán Craig is, sőt biztosan, de ez bonyolult, amit Vaunak nem magyarázhatok el, de így meleg lehetséges, hogy hülyének fog tartani. - Majd ha lesz akkor szólok, de inkább beszéljünk másról. - Remélem, hogy nem voltam bunkó. Nem baj az, hogy kérdez, csak ez pont egy olyan téma amiről nem akarok se vele, se mással sem beszélni. De ezért nem hibáztathatom, mert mi másról kérdezhetne? A házam színéről? - Ha akarsz akkor miért nincs még? - Ehm..kezdek túl kíváncsi lenni, így jobban belegondolva ez a kérdés elég nyers lett, és nem is biztos, hogy fog rá válaszolni Vau, de nem baj. Nem akarok egy témán csüngni, mert lehet, hogy ő sem akar ilyesmiről beszélni. Inkább a sütimmel foglaltam el magam, és a tányért néztem most, Vau helyett. Nézném én még a helyes kis pofiját, de az utóbbi kérdésemet baromi durvának tartom, és inkább a tányért nézegetem, miközben várom a válaszát.
- Délután megfelelő, úgy is hamar érnek véget az óráim. - Bólintok rá az első adandó alkalomra, nem kell nekem a jövőhét. Közben előhalászom a zsebemből a kis telefonom, ami történetesen egy iphone. Gyorsan előszedek Karyn-nak egy jegyzetet, ami üres és oda nyugodtan bepötyögheti a címét. Esélyes, hogy ha papírra írja elhagyom, meglátja a kis feleségem vagy bármi más. Na nem mintha magyarázattal tartoznék neki minden egyes levegővételemért. Amint megkapom Karyn címét már csúsztatom is vissza a zsebembe a készüléket, azon gondolkodva, hogy melyik osztálynak szerezzek jó napot holnap. Azt hiszem a legutolsó órámról elengedem őket, hogy még időben érjek oda ahova kell. Élvezem ahogy megkönnyebbül, mert ahogy veszem észre sokkal többet képzelt bele abba az eszmecserébe. Pedig tényleg nem volt semmi különös, egyszerűen beszélgettünk különböző termekről. És kész, vége. Ennél többre nem futotta, na nem mintha annyira akartam volna. Valamiért úgy éreztem abban a percben, hogy a minimális kapcsolaton túl nem nagyon akarok tudni arról az emberről. Talán egyszer megtudom miért volt annyira negatív érzésem vele szemben. - Szeretem ezt a tanárosdit, a rossz oldalával együtt. - Villantok egy mosolyt, hátha meg tudom tényleg győzni erről. Mert ez tényleg így van, szeretem a rossz oldalával együtt. Bár minek nincs rossz, negatív oldala? Mindennek van, csak éppen valakinek meg kell találnia és világgá kürtölnie. Garantáltan van annak is, hogy az ember lánya pincérnő, csak nem köti az orromra a kis Karyn. Na de nem baj, beszélünk mi még erről. A gyerek témát hagyom úgy van, legalábbis ami őt illeti. Valamiért úgy érzem, hogy nem kedves neki a dolog. De mégis mintha egy kissé viszás lenne az egész számomra, de mégis hallgatok. Ne beszéljünk róla, megértettem én, tiszteletben tartom a kérését. Sokkal inkább kezdek foglalkozni a tányéromon lévő sütivel. Lassan már csak a morzsái maradnak meg, ám mégis megemberelem magam kissé és lenyugszom. Nem nézne jól ki ha bámulnám az üres tányért míg Karynnal szemben egy nagyjából félig lévő van. - Mert a feleségem több, mint valószínű meddő. - Na tessék, kimondtam én mindenféle szégyen érzet nélkül. És eltüntettem a süteményem minden maradékát. Miközben próbáltam felvenni a szemkontaktust, mert valahogy olyasmit mondtam amit nem lehet egy perc alatt megemészteni. Nekem is eléggé nehezen ment, ám mostanra elfogadtam. Nincs amit tegyek ellene, ha hirtelen feleségül nem veszek valamit mást. Mondjuk Karynt, áh mégse, férjnél van. Akkor kit vegyek? A pincérnőt? Ő talán szül nekem gyereket mindenféle felesleges kötözködés nélkül. - Tartozom neked egy felsővel, mert ezt tönkre tettem. És akkor is megveszem, ha te nem akarod. - Jelentem be neki egy apró mosollyal, ami körülbelül felhívás keringőre. Eljöhet velem akár vásárolni is, mert szívesen cipelek utána mindenféle szatyrot megrakva ruhákkal, cipőkkel. Akár ebben a szent percben is, mert egyáltalán semmi dolgom az elkövetkezendő órákban. Hazamenni valahogy nincs kedvem, a légkör ami uralkodik az valahol egyenlő az éppen kitörni készülő harmadik világháborúval. Én pedig hiába képviselem a jó oldalt, át vagyok pakolva a rosszra. Jelene esetben a kanapéra, ami kényelmes, nem az a baj. De utálom végig nézni ahogy trécsel valakivel telefonon a drága nejem. Olyankor egész napra meg van lőve hangulatom. Ezt pedig ma el akarom kerülni, Karyn tökéletes lehetőség rá, amint vevő az ötletre.
- Szuper. - Reméltem, hogy jó lesz neki a holnap, de most majd gyorsan ki kell találnom valamit, mert ugye ott van Craig is. Ha azt mondom neki, hogy egy régi ismerősömmel találkozok biztosan el kezd gyanakodni. Pár pillanatig éretlenül néztem Vau-ra, amikor a kezembe nyomta az iphone-ját, de hamar leesett, hogy mit is akar. Ömm nem arra gondoltam, hogy házhoz jöjjön, mert az szinte lehetetlen, a férjem miatt. Egy étterem, vagy egy kávézó sokkal jobb lenne, de ha ő hozzám akar jönni, akkor jöjjön. Craiget meg majd..megoldom. Leírtam a címemet, a készüléket pedig visszaadtam Vaunak. Most kicsit úgy érzem magamat, mintha ez lenne életem első randija, pedig ez nem randi, és Vaut is ezer éve ismerem. Legalább a kezem simogatását abbahagyta, így nem ugrik ki a szívem a helyéről és nem placcsan egyet a földön. Craigre visszatérve, lehet, hogy nem is lesz olyan nehéz elintézni, mert elég keveset van otthon. Vau gondolom nem este akar jönni, mert ha igen úgy már kicsit nehezebb a dolog. - Hát igen..az jó, ha valaki szereti a munkáját. - Elhúztam a számat, de aztán átváltottam egy halvány mosolyra. Pincérnőnek lenni sem olyan hűű de nagyon rossz, de azért nem is egy álom munka. Mondjuk tanárnak sosem mennék el, hiába szeretem a gyerekeket. Látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Nem erre a válaszra számítottam. A villa is megállt a kezemmel együtt a levegőben, de egy kis idő múlva óvatosan visszatettem a tányérra. - Sajnálom.. - Nem is tudom, hogy erre mit lehet mondani. Elég durva lehet neki, nekik. Tudtam én, hogy nem kellett volna megkérdezni, és az csak hab a tortán, hogy ezek szerint ő őszínte velem, én meg titkolózok. Vagyis nem hinném, hogy egy ilyennel viccelne. De ezek ellenére én nem fogok neki kitálalni. Jobb is, hogyha ezt a gyerek témát nem feszegetjük tovább. - Nem tudod, hogy mi a méretem. - Vagy tudja? Lehet. - Vegyél, nem tartalak vissza, de a közeledben nem veszek fel pulóvert, mert topa vagy és leöntenéd megint. - Az lenne a jó, ha olyat venne ami nekem nem tetszene, vagy nagy lenne rám. Szerintem ebben a megszólalásásban volt egy kis hátsószándék. - Szeretnéd, hogy együtt vegyük meg? - Újból elmélyültem a barna szemeiben, és közben mosolyogtam. Sok férfi nem szeret vásárolni, halálra unják magukat rajta, amit meg lehet érteni, de eléggé látványosan tudnak szenvedni. Megböktem a lábammal az övét, hogy azért lehessen érezni, hogy nem gondoltam teljesen komolyan a kérdést. Mehetünk együtt, engem aztán nem zavarna, sőt. Olyan pulóvert kapnék ami tetszene, aztán az árát visszacsúsztatnám Vau zsebébe, titokban.
Azt nem mondanám úgy konkrétan, hogy rutin szerint élem a napjaimat, de egyfajta szabályosság mégiscsak megfigyelhető szerintem mindenki életében. Nálam ez azt jelentette, hogy szokásom volt reggelente kávézni, és mindezt lehetőleg olyan helyen tettem, ahol voltak körülöttem mások is. Akármennyire jól megvoltam egyedül és jelenleg nem voltam egyetlen falkának sem a tagja, ami ugyancsak ezt támasztotta alá, még mindig társas lénynek vallottam magamat. Ha másképp nem, hát így szerettem, ha vannak körülöttem mások. Beszélgetni se volt muszáj senkivel, jól volt ez így nekem, ahogy az elmúlt két évben már sikerült hozzászoknom. Anchorageban rendszerint a lakásom és a szalonom közötti Starbucksot szoktam útba ejteni, és ott veszem magamhoz a szükséges koffeinmennyiséget, ám itt pont nem esett útba. Arra sajnos nem volt időm, hogy még kerüljek is pluszba, így aztán jobb híján az O’Connorst választottam arra, hogy elfogyasszam a szokásos reggeli feketémet. Ideális helynek tűnt, és még emlékeztem rá, hogy milyen volt régen. Azóta valamelyest változott, fel is lett újítva, és ahogy elnéztem, még mindig várhatóak voltak változások. Így már nem is keltette egyből kocsma látszatát, noha még mindig volt inkább az, mint elegáns kávézó. Legalább itt erős kávét fogok kapni, vagy legalábbis én ebben reménykedtem, máskülönben elég lett volna annál a bódénál is, ahová olyan sokan jártak. Biztosan ott is remekül tudták elkészíteni, de semmi kedvem nem volt beállni a kocsisorba, mert, ahogy láttam, reggelente eléggé fel szokott ott gyűlni a nép. Biztosan a munkások… Miután betértem a pubba, a pult mögött ismerős arc fogadott, mire egyből küldtem is felé egy mosolyt. Pár szót váltottam még Grace-szel, aki a valamikori falkám tagja volt valószínűleg még mindig, aztán mondtam neki, hogy mit szeretnék. Mivel azt válaszolta, hogy majd ő kihozza nekem szívesen, én üljek csak le nyugodtan, hát így tettem. Az egyik ablak melletti helyet választottam, és kényelmesen elhelyezkedtem. Szerettem az ilyen helyeket, mert ha egyedül voltam, akkor sem éreztem úgy. Főleg, hogy az utcán elhaladó járókelőket is figyelemmel kísérhettem, ráadásul némileg világosabb is volt, nem csupán a lámpa fénye adta a fényforrást. Míg türelmesen vártam, hogy kiszolgáljanak, levettem a kabátomat, a táskát pedig a mellettem lévő helyre tettem. Hosszú lábaimat kereszteztem, és mire éppen kezdhettem volna türelmetlenné válni a közelgő nyitásra való tekintettel, már landolt is előttem a gőzölgő csésze. Újra váltottam pár szót a másik nősténnyel, megkérdeztem, hogy mi a helyzet vele, meg úgy az egész falkával, aztán ment is a dolgára, én pedig ismét egyedül maradtam. A cukrot ízlésem szerint raktam bele, és kevertem el a még mindig forró italban, hozzá pedig adtam egy kis tejet is. Nem szerettem, ha leégeti a nyelvem, vagy ha túl keserű, így a tej bizonyult a legjobb megoldásnak. Kicsit hígította is, valamint enyhítette is a hőfokot.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Ritkán jövök ki cél nélkül a bázisról. Most sem tettem, dolgom van, mint olyan nem is kevés. Mint FRG vezetőnek, nekem jut általában a nemes feladat, hogy esküvőket szervezzek, keresztelőket, s egyebeket asszisztáljak végig a szervezési folyamatban. Általában kötelességből teszem, de most még kedvem is van hozzá. Valahol a felszínen biztosan. Nyakamba kaptam a feladatot, hogy keressek menyasszonyi ruhát az egyik ezredes menyasszonyának. Nem, mintha ez az első menyasszonya lenne, de kedvelem a férfit, nem szívesen mondtam volna neki nemet. Elkértem hát a nő pontos méreteit, pár rövid kérdés alapján felmértem, hogy mit akarna, s nyakamba vettem a várost, hogy kerítsek a kedvére valót. Nem tudom ugyan, hogy miért nekem kellett ezt csinálni, nem is volt a barátnőm, vagy ilyesmi, de hát ugye nem mondhatok ellent akkor, amikor már elvállaltam. Az én hibám, hogy megbántam, mint a kutya, aki kilencet kölykezett. Kivételesen nem jöttem egészen a belvárosig autóval, sokkal inkább parkoltam le egy külsőbb területen, s mivel rengeteg időm volt, sétálva tettem meg az utat tervezett célomig. Vagyis majdnem addig, ugyanis megakasztott utamban az, hogy hirtelen égető vágyat kezdtem érezni egy kávé iránt. Nálam a kávézás egyfajta rituálé volt, mindig magam főztem a napi koffein adagomat, de meg tudtam válni ettől a szokástól az olyan alkalmakkor, mint például a mai. Fogtam hát magam, s betértem az o’Connorsba. Talán kapok egy jó kávét errefelé. Nem ismerem túlzottan a helyet, így az újdonság varázsával hat számomra, körül is nézek tehát, jó alaposan megszemlélve mindazt, mit elém tár a helyiség. Végül eljutok odáig, hogy helyet válasszak magamnak – közvetlenül az ablak mellett ülő nő asztalához legközelebbit.. nem tudnám megmondani, hogy miért, de az tűnik szimpatikusnak számomra – s miközben odafelé tartok, levetem magamról a kabátot is. Alkaromra terítem, hogy aztán végül a szék támláján kössön ki, precízen kiterítve, eligazítva, hogy ne legyenek rajta ráncok. Egyszerű, piros szövetkabát, nem valami különleges, de igyekszem minden holmimra vigyázni. Rendelek egy kávét, s míg várok, tovább folytatom a hely tekintettel való feltérképezését, s igyekszem elnyomni magamban a rosszmájúságot, mely abból gyökerezik, hogy mit is gondolok az ominózus menyasszonyról.
Míg a kávémat iszogattam nagy nyugalmamban, addig a határidőnaplómat lapozgattam át, hogy tisztában lehessek azzal, mi vár rám egészen pontosan. Nem minden napom volt egyforma, távolról sem. Külső szemlélők számára talán úgy tűnhetett volna, ám ezzel ellentétben voltak problémásak, és játszi könnyedségű feladataim is, amikor valamelyik ügyfelem ügyeit kellett intézni. Sajnos sokféle menyasszonnyal akadtam már össze azóta, hogy belekezdtem ebbe az egész vállalkozásba. Jól kezeltem őket, szó se róla, de ahogy elnéztem, ma is várt rám egy olyan, aki nem volt a legkönnyebb eset, az anyjáról már nem is beszélve. Olyan hisztis, sokat akaró nőszeméllyel még nem sűrűn volt szerencsém, illetve balszerencsém találkozni. Miközben az időpontot és a mellé írt néhány szavas jegyzetemet olvastam, önkéntelenül elhúztam a számat, méghozzá látványosan. Ez kicsit rideggé tette ugyan a vonásaimat, de hamar igyekeztem orvosolni, ráadásul a fél arcomat a bögre mögé rejtettem, mivel a számhoz emeltem, hogy igyak néhány kortyot. Még mindig túl forrónak ítéltem meg, de annyi baj legyen, igaz? Csak nem fogom leégetni a nyelvemet, de ha mégis, akkor elég hamar regenerálódhat is szerintem. Volt már rá példa sajnos, ez az átka a sokszor rohanó életmódnak. Csoda, hogy most egyáltalán akadt néhány percem, amit csak és kizárólag saját magamnak szentelhettem. Fejemet, és ezzel együtt tekintetemet is csak akkor emeltem fel újra, amikor megéreztem egy közeledő farkast. Mármint olyat, akit nem ismertem még, és ez ezen a helyen azért elég hamar szemet szúrt. Nem is kellett sokáig keresgélnem, elég hamar kiszúrtam az éppen felém közeledő nőt. Néhány pillanatig elidőzött rajta a pillantásom, természetesen a pajzsomat majdnem teljesen felhúztam már a felismerés pillanatában. Miután helyet foglalt, már nem is kötötte le túlzottan a figyelmemet, úgyhogy visszafordultam a könyvecském irányába, és természetesen a kávémhoz is, ami az éber állapotom megőrzését hívatott biztosítani. Ahogy lapozgattam, a szemem sarkából láttam, hogy kiszolgálták az új jövevényt, de a fejemet immár nem emeltem fel. Helyette előkerestem egy tollat a táskámból, és egy korábbi kis vázlatot kezdtem újra átrajzolni. Elég ritka alkalom volt, hogy én magamnak tervezzek ruhát, de hamarosan hivatalos voltam Anchorageban egy kisebb összejövetelre, és mi lehetne jobb reklám, mint a saját kreációmban megjelenni rajta? Úgyhogy valami egészen egyedit akartam alkotni, de eddig csupán firkálgattam és gondolkoztam, hogy mi lenne a jó. Most is, szinte látatlanul vezettem a vonalakat, rajzoltam be fodrokat, majd húztam le az egészet, és kezdtem inkább a vállnál kidolgozni az aprólékos, csipkés mintákat. Nagyon jól értettem ehhez, ráadásul annyira ki tudott kapcsolni, hogy kis híján megszűnt körülöttem a világ. Azt hiszem, hogy ez az igazi elhivatottság, hogy úgy mondjam.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Ha sikeres voltam, akkor még azelőtt megéreztem, hogy egy farkas az, akinek az asztala felé közelítek, hogy felrántotta volna a pajzsát. Akárhogy is, mindenképpen vonzott a hely, ami felé tartottam, ha tehát Holly gyorsabb volt, mint én, akkor az áldott tudatlanságban vonzódtam mellé, ha pedig nem, akkor az a halvány, pár szívdobbanásnyi ideig tartó sejtelem is hozzájárult a közeledésemhez, hogy egy farkas bújik meg a nő emberi felszíne alatt. Elvégre mire ő észrevett engem, nekem már volt időm kiszúrni őt, s abban a minutában megérezhettem minden gond nélkül, hogy egy számomra teljesen ismeretlen farkassal van dolgom. Ez legalábbis az elmélet, a gyakorlat persze már más kérdés. //Odabízom, hogy engeded-e, hogy észleljem farkasságod, vagy sem. Azért ilyen kusza a felvezetés. Bocsi. // Míg a kávémra várok, cseppet talán illetlen módon ugyan, de mégis érdeklődéssel fordulok a nő tevékenysége felé. Onnan, ahol ülök, nem láthatom pontosan, hogy mit alkot, de mindig szerettem nézni a művészeket az alkotási folyamat közben, s van számomra abban valami művészi, ahogyan az ismeretlen a papír fölé hajol, s vonalakat ró szép sorjában reá. Ismerősnek is tűnt számomra az arca, mintha már láttam volna valami divatlapban, mint tervezőt, de annyira nem foglalkoztattak mostanában a lapok, hogy nem mertem volna letenni rá a nagyesküt. Könnyen össze is keverhettem valakivel. Elvégre mennyi az esélye annak, hogy Holly Fields’ Bridal Shopjába tartva éppen Holly Fields mellé üljek le kávézni? Eszembe sem jutott úgy igazán. A kávémat megkapva egy mosollyal jutalmazom a felszolgálót, majd egy kis időre a fekete ízesítése köt le. Pajzsom fent van, bár egy rést azért hagytam rajta, elvégre ha teljesen elzárom magam, akkor nem fogom ugyanolyan hatásfokkal érzékelni a külvilágot sem. S ez a nő nagyon is felkeltette mellettem az érdeklődésemet. A kávéba egy kis tejszínt, s egy kanál cukrot pottyantok, majd hangtalanul - nem csörögve a kanállal a csésze szélén, mert nem illendő - felkeverem az összetevőket. Végül ajkaimhoz emelem a csészémet, s megkóstolom a koffeintartalmú italt, hogy vajon sikerült-e számomra kívánatosra édesítenem, s hígítanom. Elégedetten nyugtázom, hogy még mindig tisztában vagyok a saját ízlésvilágommal, s szerencsére megint nem sikerült elcukrozzam az italt. Visszahelyezem hát a csészét a kistányérra, s beletúrva a táskámba előveszem belőle a dossziét, amibe az általam képviselt arának tetsző menyasszonyi ruhák képeit gyűjtöttem össze. Könnyedén igyekszem kinyitni, de a dolog nem úgy sül el, ahogyan azt terveztem. A képek egy óvatlan mozdulattól tovaszóródva hullnak a földre, szétszóródva még a rajzolgató nő széke és asztala alatt is. Kiszaladna a számon egy káromkodás, hogyha ugyan szoktam volna olyat tenni. Ám így nem teszek mást, csak felkelek ültemből, majd leguggolva nekilátok összeszedegetni a képeket. - Elnézést kérek! - jegyzem meg a nő felé, mielőtt a széke és asztala alá nyúlkálnék. Nem ildomos ugyanis ilyesmit tenni az én olvasatomban anélkül, hogy ki ne fejeznénk valamiképp szóban, hogy nem tolakodni akarunk.
Attól még, hogy látszólag nagyon belemerültem a rajzolásba, és ilyenkor általában teljesen kikapcsolok, most egy idő után mégiscsak éreztem a rám tapadó tekintetet. Különösebben nem zavart, bizonyára csak azért érdeklődött irántam, mert nem ismert és nem pedig azért, mert olyan értelemben keltettem fel az érdeklődését. Erre valahogy még csak gondolni sem szerettem volna, mert akkora ostobaság volt. Soha nem volt még dolgom nővel és nem is terveztem, ez a nő meg pont nem olyannak tűnt, amikor a közeledésekor végigmértem magamnak. Bár tény, hogy az ilyesmit nem lehet csak így ránézésre megmondani, ezt nem szabad elfelejteni. A továbbiakban nem szenteltem sok figyelmet a majdnem asztaltársammá vált nősténynek. Nem láttam, hogy hogyan ízesítette a kávéját, és azt sem, hogy elővett egy mappát. Ugyan valahogy a tudatalattim érzékelte a mozdulatait, mégis a leendő ruhám tervezésére koncentráltam. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy a szoknyája milyen vonalú legyen. Pedig ez számomra elég fontos volt, hiszen én fogom viselni és az ízlésem kényes. Pont emiatt szerettek hozzám járni annyira sokan, mert minden darab, amit kiadtam a kezeim közül, a végletekig egyedinek számított. Ennek ismeretében, akkor pont a sajátommal bánnék el felületesebben? Nem, ez nem lenne rám jellemző. Ilyen téren nagyon is precíz és maximalista vagyok. A koncentrálásomból végül csak az zökkentett ki, mikor érzékeltem a sok kép szétszóródását. Mivel felém is jött belőle pár, így végül megszakítottam a rajzolást és kíváncsian néztem fel, hogy mi történik körülöttem. Először csak homlokráncolva bámultam a szedegető nőt, végül erőt vett rajtam az udvariasság és az alapvetően elvárható emberi viselkedési forma, így hátrébb húzódtam a székemmel, hogy segíteni tudjak. Azt azért mégsem akartam, hogy a székem alatt nyúlkáljon csak úgy bárki. Főleg nem olyan, aki hozzám hasonló és kitudja, hogy milyen szándékai vannak. Még egyelőre nem voltam rá annyira kíváncsi, hogy a korával foglalkozzak, így azzal sem voltam természetesen tisztában, hogy nem sok esélye lenne ellenem amúgy sem. - Semmi gond, előfordul! – mosolyogtam rá udvariasan, de kissé mégiscsak távolságtartóan. Én nem az a típus voltam, aki ostobán vigyorog a vakvilágba, úgyhogy a reakcióm valószínűleg az engem ismerők számára nem lett volna túlzottan meglepő. Közben azért segítettem az alattam és az asztal alatt összegyűlt képeket felszedegetni. Egészen addig nem is nagyon néztem meg, hogy mit ábrázolnak, amíg az asztal alá hajoló helyzetemből, újra nem egyenesedtem fel rendes ülő pozícióba. Mivel több is a kezembe keveredett, így összerázogattam őket szépen sorba, és ekkor tűnt fel a ruha. - Ó, most lesz az esküvője? – érdeklődtem kíváncsian, közben illetlen vagy sem, megnéztem több soron következő képet is. Mármint azok közül, amik az én kezembe vándoroltak. Az ilyen téma mindig érdekelt engem, kifejezetten szakmai ártalomnak lehetett beállítani, de ez van, ha az ember szereti a munkáját.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nem, nem szerettem a nőket, legalábbis nem vonzódtam hozzájuk. Semmi ilyen jelet nem lövellek tehát a szőke nő felé, nem kell hát aggódnia, s félteni az erkölcseit. Már, ha félti egyáltalán. Nem tudhatom, nem látok a fejébe, s a pajzsa mögé sem. Csak azt éreztem, hogy farkas, s talán a falkaszag hiányát is megérezhettem a tudatom mélyén, ám egyelőre nem manifesztálódik mindez tényként előttem. Jobban leköt az, hogy mennyire ügyetlen voltam, s a tény, hogy valamiért ismerős nekem ez a nő. A mosolya nem az a mosoly, amit én szoktam viselni, de nem is hibáztathatom ezért. Ha jobban belegondolok, irigylem a távolságtartása miatt, mely még ebben a mosolyban is olyan nőiesen finoman van benne, amilyen módon csak lennie kell. Elvégre nem kell minden idegennel rögvest közvetlennek lenni, nem zavar ennek hiánya. Az udvariasságot mindenek felett értékelni tudom, s az, hogy nem tett úgy, mintha nem is léteznék, számomra egyet jelent az udvariasságával. Válaszmosolyt ültetek hát ajkaimra, s már mondanék is valamit, de a kérdése a torkomra forrasztja a szót. Szinte el is felejtettem, hogy milyen képeket szórtam szét. Annyira valószerűtlen volt a lényem ezekkel, hogy nem is vettem egészen eddig magamra. Csak papírok voltak, a kutatott holmi is csak egy ruha, s nem kapcsolódtak bennem igazi érzelmekkel. Igyekeztem hidegen és kívülállóként gondolkodni erről az esküvőről, de a kérdése úgy ér, mint egy szorító kar, mely rákulcsolódik elmémre, s visszaránt a saját múltamba. Tekintetem a jegygyűrűre fut, melyet viselek. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megszabaduljak az aranykarikától, mely a világot jelentette nekem azóta, hogy a pap előtt kimondtam a mindent elsöprő igent. Ajkaimon a mosoly páncélként ottmarad, de mégis van abban valami csendes szomorúság, ahogyan megrázom a fejem. - Nem, nem! - hárítok mosolyogva. - Azon már régen túl vagyok. Most egy barátnak segítek ruhát találni a menyasszonya számára. - magyarázom, mert könnyebb így, mint megengedni magamnak azt, hogy a férjem halála miatt keseregjek. Lassan az összes papír visszakerül az asztalra a kávéscsészém mellé, s én is felegyenesedem. - Holly Fields boltjába tartottam épp, ilyesmi darabokat szeretne a hölgy, akinek az esküvője lesz. Gondoltam megnézem, hogy van-e a kedvére való. Nem mondok többet, egyszerűen csak egy fejbiccentéssel megköszönöm, hogy segített összeszedni a képeket. Tekintetem közben az asztalára siklik, s hogyha megpillanthatom a rajzot, amin éppen dolgozott, akkor ámulattal tekintek a képre. Szeretem a szép, egyedi darabokat, s mindig elismeréssel adózom azok előtt, akik ilyen csodákat képesek tervezni, pláne megvalósítani. Nem tolakodó az érdeklődésem még mindig, de azért jócskán észrevehető.
Szerencsére nem igényelt tőlem nagyobb erőfeszítést az, hogy udvarias legyek másokkal, mivel ezt én inkább tartottam afféle semleges viselkedésnek. Ezzel voltam távolságtartó, de mégis egészen jó modorú, úgyhogy belém kötni senki nem tudott volna emiatt még akkor sem, ha akarna. A munkám miatt amúgy is szükséges volt, hogy visszafogjam magam a legtöbb esetben, és ezt átültettem azokra az esetekre is, amikor valamilyen nyilvános helyen vagyok. Például az O’Connorsban iszok meg egy kávét és egy nő alám szórja az összes képét. Nos, ez pontosan egy olyan helyzet volt, ami megkívánta a normális viselkedést. Amúgy sem voltam éppen feszült semmi miatt, ugyanis még túl korai volt az időpont hozzá. Valószínűleg nem is sejtette, hogy micsoda veszélyes, két lábon járó tornádóvá tudok válni egyetlen pillanat alatt, ha valaki kihoz a sodromból. Mivel beszéltem ugyan, de én is elmerültem egy kicsit a gondolataimban, így csak akkor kapcsoltam, amikor felelt nekem. Igazából nem is nagyon akartam beszédbe elegyedni az idegennel, mivel feleslegesnek tartottam a jó pofizást, de ha már így hozta a sors, hát néhány szót mégiscsak válthattam vele, nem? Belehalni úgysem fogok, annyi bizonyos. - Értem – feleltem röviden és lényegre törően, bár a szűkszavúságom oka leginkább az volt, hogy elkezdtem a többi képet is megnézni a kezemben tartottak között. – És miért nem az ara választja ki a ruháját? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mert az ilyesmit nekem mindig nehéz volt megérteni. Ha már egyszer valaki elhatározta, hogy férjhez megy, miért nem választja ki, hogy miben? Ez nem egy utolsó szempont, ráadásul a legtöbb nő elég szentimentális ahhoz, hogy az esküvőjét tekintse élete nagy napjának, amikor semmiképpen sem lehet mindegy, hogy miben vonul az oltár elé az illető. Komolyan, nem fért ez a fejembe! Közben persze visszaadtam a képeket, és úgy dőltem hátra a széken, elmerengve ezen a felháborító tényen, hogy a menyasszony még arra is lusta, hogy maga járjon a ruhája után. Csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet hallottam az ismeretlen szájából. Kis híján mosolyra is rándultak az ajkaim, de végül visszafogtam az ingert és helyette csupán meglepettséget mímeltem. - Sosem értettem az ilyet. Én egészen biztos, hogy nem bíznám másra a választást, ha én készülnék férjhez menni. Vagy talán maga lesz az is, aki felpróbálja a ruhát, meg akire ráigazítják? – azért némi felháborodást hallhatott a hangomból kicsengeni, de nem tehetek róla. Nem akartam megjátszani magam, és igazából az sem bűvölt el különösebben, hogy ő ilyen segítőkész volt. Az ilyen egyszerűen nálam nem működött. Valószínűleg, ha a boltomban futottunk volna össze, akkor egészen addig szívesen segítettem volna, amíg meg nem tudom, hogy nem is saját részre kell. Első reakcióm akkor is az lett volna, hogy akkor küldje be az arát, mert így nem vagyok hajlandó segíteni, ha a menyasszony sem képes eljönni. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy észrevette az előttem lévő rajzot. Mivel úgy tűnt, hogy különösebben nem váltott ki belőle elborzadást, így felemeltem felé a határidőnaplót, aminek az egyik oldalára firkáltam, és úgy fordítottam felé, hogy jobban is lássa, ha már kíváncsiskodott. - Mit gondol róla? – kérdeztem őszintén. Még elég képlékeny volt, nem volt teljesen előttem, hogy mi lesz a végkifejlet, ezért is kértem ki véleményt. Az lehet, hogy megváltoztatja majd a terveimet a ruhával kapcsolatban.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nem kellene, hogy meglepjen ez a kérdés, hiszen bennem is felmerült ugyanez, amikor felkértek rá, hogy jöjjek el ruhanézőbe. Márpedig egyedül. De azért mégis, valahogy nem esik jól, hogy ellenségeskedést érzek a nő felől ez ügyben. Sosem voltam az, aki egy ilyenre paprikásan reagál, de azért magamban megállapítom, hogy kissé udvariatlanságnak tartom az ismeretlen viselkedését, s én nem vetemednék ilyesmire. - Az életben nem minden fekete és fehér. Sokszor bonyolultabban egy látszólag értelmetlen dolog okai annál, mint amit első felháborodásunkban észreveszünk. – kezdtem némi bölcselkedéssel, nem is annyira a nő megnyugtatására, semmint inkább a magaméra. - Az ara Afganisztánban van éppen, ott szolgál. – zárom rövidre a kérdést. Részemről ez egyfajta sértődöttség, de mivel a másik fél nem ismer, ezért nem tudhat semmit minderről. Mi katonák vagyunk – vagy éppen katonafeleségek, vagy mindkettő – s a mi életünket nehéz megérteni. Éppen emiatt magyarázkodni szoktam, bővebb lére eresztve a mondanivalómat, de most nem kívánom megtenni az adjonisten miatt. Mondhatnám, persze, hogy az ara a ma hajnali géppel indult, s csak egy hónapra megy, amíg helyettesítenie kell egy lábadozó felettesét. Mondhatnám, de nem teszem. Maradjunk csak annyiban, hogy elmondtam hol van a menyasszony, s a nő pedig moderálja ezek után magát. A minimum lenne tőle. Nem vagyok haragtartó, s bár a nő nem érzékelhette felmérgesedésemet – lévén nem volt oly erős – én azért tudom magamról, hogy nem reagáltam elég higgadtan. Letekerem hát magamban a méregfűtést, s mosolyogva tekintek a szőke ismeretlenre. - Első ránézésre nagyon impozáns! - kezdem véleményemet a megmutatott rajzról. A hangsúlyomból érezheti, hogy itt még nem ért véget a mondanivalóm, ám mielőtt tovább magyarázhatnék, van valami fontos, amire mindenképpen rá kell kérdezzek. - Milyen alkalomra lesz a ruha? Míg válaszára várok, kávém kevergetésébe merülök. Nem zavar, hogy a fekete lassan teljesen elhűl, szeretem én úgy is. S mivel addig úgysem tudok semmit mondani, amíg Holly meg nem válaszolja a kérdésemet, a kevergetés után a kávé kortyolgatásába merülök.
Eszembe sem jutott igazából, hogy a véleményemmel bármilyen rosszallást is kiválthatok belőle, bár azt hiszem, hogy akkor sem érdekelt volna különösebben, ha tisztában vagyok vele. Általában én nem fogtam vissza magam, ha arról volt szó, hogy véleményt nyilvánítsak. Ha már itt tartunk, akkor ezen a téren finomkodni sem volt szokásom, általában azt mondtam, amit tényleg gondoltam, még akkor is, ha nem kérdezték. Azt hiszem, hogy akkor is pontosan így tettem volna, ha nem tudom, hogy esélye sincs ellenem, mert még egyszer annyi idős vagyok, mint ő. Nincsenek nekem öngyilkos hajlamaim, hogy beszólogassak egy tőlem sokkal idősebbnek, aki ellen meg nekem nem lenne sok reményem győzni, de ugyanígy hidegen hagyna a nemtetszése. - Aha… - mondtam végül, miután a bölcs megjegyzése hallatán csak felvontam a szemöldökömet és néhány percig úgy néztem rá, mintha azt akarnám mondani, hogy „Ez most komoly?”. Valószínűleg nagyon is komolyan gondolta, de kivételesen uralkodtam magamon és nem nevettem fel, valamint olyan sekélyesnek sem láttattam magam, amilyennek az első eszembe jutó reakció után elkönyvelt volna. Pedig én tényleg sokkal jobban kedveltem az egyszerű és logikus dolgokat, a bonyodalmak sosem szültek még semmi jót számomra. - Értem. És? – kérdeztem vissza még mindig értetlenül, mert ez a magyarázat nekem semmit nem jelentett, az meg főleg nem, hogy ott szolgál. – Most ettől hogyan is kéne éreznem? – kérdeztem vissza. Egy rövid időre abba is hagytam a rajzolást, és fél testemmel felé fordultam, rákönyökölve jobb kezemmel az asztalra. – Lenyűgözve, amiért kockáztatja az életét? Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de hidegen hagynak a katonák, akik maguk választják a harcot. Bőven elég volt egy háború ahhoz, hogy elmenjen a kedvem tőle, úgyhogy aki önként megy oda az őrült és nem tiszteletreméltó hős– fejeztem ki a véleményemet. Máris sejtettem, hogy különösebben nem lesz lenyűgözve tőle. A hozzá hasonló elvakultak általában nem szokták kedvelni, ha valaki más véleményen van, vagy más értékrendet tart szem előtt, mint ők. - Amúgy sem értem, hogy miért nem intézi akkor a ruhát, amikor már ő maga is itt van… - tettem még hozzá, végül megvontam a vállaimat és meghúztam még néhány vonalat a vázlatomon. Csak utána mutattam fel, azt meg tökéletesen sikerült érzékelnem a hangsúlyból, hogy nem fejezte be a mondandóját. Csak azt nem tudtam, hogy mi köze van hozzá, hogy milyen alkalomra lesz. Nem is az volt a kérdésem, hanem az, hogy milyen a rajz. Ettől függetlenül arra a döntésre jutottam, hogy az előbb eleget kapott a kissé talán undok oldalamból, úgyhogy végül válaszoltam. Amúgy sem volt semmi nagy titok ezzel kapcsolatban. - Egy egyszerű estélyre, semmi nagy dolog – rántottam meg ismét a vállaimat, aztán magam felé fordítva én is megszemléltem egy kicsit távolabbról. Hm, nem is rossz! – Miért, az mit befolyásol? – kérdeztem rá végül, mert érdekelt, hogy ő miért szerette volna tudni. – Egyesek túlöltöznek, mások meg képesek még az ilyeneket is félvállról venni és edzőcipőben megjelenni – a hang, amit hallattam, elég árulkodó lehetett azzal kapcsolatban, hogy mennyire lenéztem az ilyeneket. Tényleg találkoztam már efféle idiótákkal, szinte kedvem lett volna kidobni őket saját kezűleg, ha én lettem volna a házigazda.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Még szerencse, hogy engem úgy neveltek az évek, hogy tartsam meg magamnak, amit egyesekről és egyes dolgokról gondolok. Lenne mit mondjak a nőnek viselt dolgairól, de ajkaimról nem tűnik el a mosoly. Megszoktam már ezt a hangnemet, a tudatlanok sajátja. - Miért kéne megmondjam, hogy hogyan érezze magát? – teszem fel a kérdést értetlenül. Mindenkinek szíve joga, hogy azt érezzen és azt gondoljon egyes dolgokról, amit akar, nem tisztem meghatározni előre mindezeket. Ettől még mondjuk nem értem, hogy miért kell ilyen bugrisként megnyilvánulni – mert igen, az én véleményem az, hogy nem csak káromkodva lehet valaki tuskó – erről a témáról. Nehezemre esik fenntartani a könnyedség álcáját, ha nem gyakoroltam volna ennyi évig ezelőtt, talán nem is menne. - Melyik háborúra gondol, kedves? – kérdezek vissza inkább kedélyesen, megpróbálva olyan vizekre evezni, melyektől nem áll fel a szőr a hátamon, s a farkasom hátán sem. Senki nem mondhatta rám soha, hogy rossz katona lettem volna, olyas valaki, aki nem bírja türtőztetni magát akkor, ha valaki a hadsereget szidalmazza. Méltóságteljes voltam mindig s toleráns, de most a farkas lázad bennem. Ha nem nyílt színen és fényes nappal lennénk, lehet, hogy a másiknak ugrana. Függetlenül attól, hogy tudja: belehalna valószínűleg, elvégre annyira nem ősöreg, s erős. - Nem kell mindent értenünk. Ez az ön véleménye, az enyém pedig más. Háborúk átélése ide vagy oda. Ezen nem fogunk összeveszni. – vonom meg a vállamat kedélyesen. - Hogy szólíthatom? Én Harrietta vagyok. – kérdezek, s mutatkozom is be ezzel együtt. Lássa a másik, hogy nem vagyok haragtartó, s a sodromból sem könnyű kihozni, legalábbis nem nagyon mutatom. A pajzsom ugyan az egekben, de ez természetes. A visszakérdezésemmel sem érek el többet, mint a magyarázkodásommal. Halk sóhaj szakad fel tüdőmből, lemondó-fajta. Ennek a nőnek úgy látszik, hogy minden reggeli tápláléka egy marék sósav, amit csak úgy köpköd szerte a világban. Eléggé sajnálom emiatt, így még kevésbé tudom komolyan felidegesíteni magam rajta. Biztos nem lehet boldog az élete. - Semmit, csak érdekelt. Szeretek kérdezni, elnézését kérem, hogyha ez zavarja önt. – mentegetőzöm őszintén. Feladtam már régen, hogy direkt felhúzzak másokat, tudom, hogy vannak helyzetek, amikor jobb visszavonulni a harctérről. Na ezt ilyennek ítélem. - Egyébként a ruha mennyei, nagyon ízléses, de szerintem egy egyszerűbb estélyen túl soknak hatna. Mindamellett nyilván ön tudja, hogy milyen alkalomra lesz, s azt is, hogy mennyire akar kitűnni a tömegből. - hagyom ennyiben, könnyedén megspékelne egy elnéző mosollyal. - Edzőcipőben estélyre menni pedig valóban otrombaság. – jegyzem meg, mert végre egyetértünk valamiben. Nagy csoda.
Mivel elég provokatív személyiség vagyok, így sejtettem, hogy ez a nő itt mellettem határozottan visszafogta magát. Én nem voltam híve az ilyesminek, általában kimondtam azt, amit gondoltam. Ha nem így tennék, az megjátszásnak minősülne a szememben. Nem mondom, hogy nem volt még rá példa, de olyankor megvolt rá az okom, és nem csupán annyi, hogy így neveltek, vagy én ilyen vagyok. Most is egyedül az volt a szerencséje a nőnek, hogy nem voltam képes gondolatolvasásra. Egészen biztos, hogy akkor nem ücsörögtem volna itt ilyen nyugodtan. Ő meg… már egyáltalán nem lett volna képes ülni. - Költői kérdés volt… - kacsintottam az értetlenkedő nőre, ajkaimon pedig megjelent egy rideg mosoly halovány árnyéka. Nem akartam én összebalhézni senkivel, ez a nap úgyis egészen jól indult eddig. Kár lett volna elrontani, és igazán talán még ideges sem voltam az ismeretlen miatt, egyszerűen csak ennyire hangulatember vagyok. Egyetlen pillanat alatt a plafonon tudok lenni, és ugyanilyen hamar ismét a földön, vagy még annál is lentebb. Nem mindig jó, hogy az érzelmeim ilyen szinten maximumon vannak, de én már csak ilyen vagyok. Erre az emberek elég hamar rá szoktak ám jönni, miután megismerkedtek velem. Kivéve az ügyfeleimet, mert olyankor tényleg nagyon igyekszem visszafogni magam. - A második világháborúról – válaszoltam meg a következő kérdését, miközben újra a rajzomra összpontosítottam inkább. Ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy lehiggadjak, és ne provokáljam tovább. Persze, ha olyat fog mondani, akkor nyilván ismét teljesen bepöccenek, de talán újra visszamenekülhetek majd a biztosabb kedélyállapotomba. – Ott voltam a kellős közepén, úgyhogy ne higgye, hogy én csak a levegőbe beszélek, de azt sem tudom, hogy pontosan mit ítélek el annyira – immár nyugodtabb volt a hangom, ami jó hír volt talán mind a kettőnk számára. Én sem akartam inkább olyan témákat erőltetni, amiknek a végén egymás torkának ugorhatnánk. Máris láttam, hogy mi az, ami neki fájó pont, és mi az, amit én gondolok másképp. Csupán a vállaimat vontam meg, de végül nem reagáltam azzal kapcsolatban, hogy más a véleményünk. Szerintem ez elkerülhetetlen volt, ha az emberek megismerték egymást, hiszen nem vagyunk egyformák. Jobb is, hogy így van, mert elég sivár világban élnénk, ha mindenki mindent ugyanúgy gondolta. Valahol mélyen amúgy is szerettem vitázni, hajtani az igazam addig, amíg a másikat meg nem győzöm, vagy ki nem zökkentem egy kicsit a teljes meggyőződéséből. - Holly – árultam el a nevem. Az, hogy összerakja-e, hogy hozzám indult ma, vagy sem, már nem is nagyon érdekelt. Sőt, igazából le sem esett hirtelen a dolog, amikor bemutatkoztam. Ezek után azonban már nem volt szükség arra sem, hogy a teljes nevemet mondjam, ráadásul ő sem úgy mutatkozott be. Lehetett akár véletlen egybeesés is, hiszen sok nő van még, aki ugyanezt a nevet viseli. Talán nem is olyan nagy baj, amikor kiemelkedhetek a többségből, és már nem vagyok éppen olyan, mint a többi átlagos ember, akit szintén így szólítanak. Az ő nevét azért megjegyeztem, még az elkalandozó gondolataim ellenére is. - Csupán kíváncsiságból kérdeztem, nem kötekedésből – néztem fel rá felvont szemöldökkel, mivel nem igazán értettem, hogy miért kért elnézést. – Mint ahogy maga, úgy én is kérdezek… - fűztem hozzá nemes egyszerűséggel, aztán hátradőltem a széken és az ajkamhoz emeltem a csészémet, aminek már csak az alján volt néhány kortynyi kávé. – Általában szeretek kitűnni, úgyhogy ezek szerint akkor elértem, amit akartam – állapítottam meg elégedetten, még egy halvány mosolyt is villantottam. – Igaz? Nem is értem, hogyan engedhették be… - ráztam meg a fejemet kissé felháborodva talán, de mélyen elítéltem azokat, akik nem voltak képesek alkalomhoz illően felöltözni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Nem ítélkezem anélkül, hogy ne kérdeznék rá dolgokra, úgyhogy nem hiszem, hogy a levegőbe beszélne. Ha azt mondja, hogy ott volt, hát bizonyosan meg is történt. – hagyom rá. Nem akarom feszegetni ezt a témát, egyrészt, mert engem is idegesít, másrészt pedig mert nem az a célom, hogy a nőt felbosszantsam. Ha valaki, hát én nem vagyok olyan, aki ilyesmiben kedvét leli. Talán túlzottan is megfontolt vagyok, túl konfliktuskerülő és igen, lehet ezt megjátszósságnak tekinteni. Nem sértene vele. Én nem így gondolkodom a magam viselkedéséről, nekem sokat adott a fejlődésben az, hogy nem lobbanok azonnal, hanem képes vagyok elgondolkodni dolgokon és mérlegelni azokat. - Fields? – kérdezek rá arra, ami talán egyértelmű, de nekem mégis rá kell kérdeznem. Még meg is mosolyogtat annak az esélye, hogy valaki olyan előtt ejtettem el a ruhák képeit, akihez éppen készülök. Sőt, így sok reakciója egyértelműbbé, világosabbá válna számomra. Mint például az, hogy miért szívta így fel magát az esküvői ruhát illető dolgokon. Mondjuk az meg meglepne, hogy Holly fileds vérfarkas, de meg kéne már tanulnom, hogy ebben a városban, sőt ebben a világban csak ne lepődjek meg ilyesmiken. - Örvendek a szerencsének, Holly! – jegyzem meg mindenképpen, ha sikerült jól összerakjam a vezetéknév-kirakóst, ha nem. Megmosolyogtat, hogy azt mondja, szeret kitűnni. Igen, pont ezt tudom elképzelni róla. S bár nem ismerem őt, mégis vannak dolgok, amikben igen jól szoktam tudni levonni a következtetéseket, s ez egy olyan dolognak tűnik számomra. Az ember viselkedése sokszor fémjelzi azt, hogy milyen ruhákban szeret megjelenni, hogy mit kedvel, mennyire figyeljenek fel rá. Én a magam részéről sosem voltam magamutogató, ha Derek külön kérte, csak akkor vettem fel olyan ruhákat egy-egy katonai bálra, amilyenekben más férfiak is megfordultak utánam. Ő valamiért szerette mutogatni, hogy „milyen jó nő a felesége”, ahogyan ő mondta. Ahogy így rá gondolok, elönt a keserűség. Második világháború ide vagy oda, én is elvesztettem a harcokban a férjemet, mégsem a sereget hülyézem le miatta. Na mindegy, igyekszem megnyugtatni magam, elvégre már könnyed vizekre eveztünk, felesleges lenne tovább paszíroznunk a megtiport múltunkat. Lépjünk túl rajta, egyszerűen. - Egyes emberek nem tudják, hogy hol a határ a lazaság és a tiszteletlenség között.. – húztam el a számat én is. Nem szoktam ilyesmit tenni, de az emlegetett emberekről tényleg megvan a véleményem, s ez a vélemény olyan, amit nem is szégyellek kimondani.
- Igen – bólintottam egyet kurtán, aztán egy halovány mosoly is megjelent a szám szegletében. Most mondhatnám, hogy nem esett jól, vagy nem tett elégedetté, hogy ismerik a nevemet, de akkor hazudnék. Én is az a típus voltam, akinek imponált, ha valami miatt megmaradt az emberekben. Ez a nő hiába nem ismert engem látásból, vagy személyesen, a nevemmel azért még tisztában volt, ami azt bizonyította, hogy nem feleslegesen dolgoztam ennyit. Ugyan eljátszottam egyébként azzal a gondolattal is, hogy letagadom és egy óra múlva találkozunk az üzletben, de a ruhát ábrázoló rajz megmutatása után talán felesleges lett volna köntörfalazni, és amúgy sem volt a szokásom. - Fields – mondtam ki a jelenleg aktuális vezetéknevemet, utána ismételve. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen gondolatok játszódtak le benne, de egészen biztos, hogy az is megmosolyogtatott volna, hogy nem gyanította a farkasságom tényét. Honnan is tudhatta volna, ha még nem találkoztunk? Az újságokba azért ezek az aprócska információk nem kerültek bele, hála a jó égnek! - Azt hiszem, hogy én is! – jelentettem ki. – Az meg majd elválik, hogy mennyire leszünk tényleg szerencsések – tettem hozzá nemes egyszerűséggel. Én arra gondoltam, hogy én csinálok-e egy újabb üzletet, és hogy ő megtalálja-e azt a ruhát, amit elképzelt a menyasszony számára. Bár még mindig nem rajongtam a gondolatért, hogy úgy adjak el egy ruhát, hogy az arát még csak nem is láttam. Így egyszerűen képtelenség bármit is elképzelni rajta, vagy esetleg javaslatot tenni egy másik, hozzá sokkal inkább illő ruhára. Nekem ez volt a munkám, úgyhogy szerettem kihozni magamból a maximumot ezen a téren. Az már csak hab volt a tortán, hogy a hírnevemet igyekeztem megőrzini. Mintha valahogy haloványan érzékeltem volna a keserűséget, vagy legalábbis a belőle áradó feszültséget, de nem kérdeztem rá, hogy mi az oka. Egyrészt nem volt hozzá túl sok közöm, másrészt meg nem voltam benne teljesen biztos, hiszen mind a kettőnk pajzsa azért fel volt húzva annyira, hogy túl sok betekintést ne engedjen. Jobb is így talán, az ügyfeleimről így is mindig többet tudtam meg egy-egy ruhapróba alkalmával, mint amennyit szerettem volna. - Egyetértek… - bólogattam a reakciója hallatán, majd félreraktam a ceruzát, és félig kifordulva a székemen, egyenesen ránéztem. – Szóval most, hogy megspóroltunk magának egy utat, elmondhatná, hogy a menyasszony mikor lesz itt, hogy ruhát próbáljon. Mikor lesz maga az esküvő? – érdeklődtem tovább, mert nem ártott tudnom, hogy mikorra kell készen lenni. – Tényleg nem fogok csak úgy kiadni egy ruhát a kezemből úgy, hogy nem láttam rajta azon a személyen, aki viselni fogja – fűztem még hozzá határozottan. Nem ismert, így nem tudhatta, hogy mennyire komolyan tudom venni a munkámat.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nyilván mindenkinek imponál az ismertség. Nem elítélendő emberi tulajdonság, semmi baj nincs vele. Kicsiben ugyanezt érzem azokon az alkalmakon, amikor egy-egy katonai rendezvényen bemutatnak más táborok vezető pozícióban levő embereinek, s ők tudják hová tenni magukban a Mrs. Saint-Claire nevet. - Úgy legyen, Miss Fileds! Majd elválik. – a megszólításhoz tartozó miss környékén azért tekintetem a nő kezére siklik, látok-e rajta jegygyűrűt vagy sem. Végül aztán egy elképzelt vállvonással hagyom, hogy a dolog kicsusszanjon érdeklődésem holdudvarából, elvégre azon csak nem sértődhet meg senki, hogyha nem nézik férjezettnek. Majd kikéri magának, ha akarja. Nem félek attól, hogy nem teszi. Egyszerűen nem olyan nőnek tűnik, aki bármit szó nélkül hagyna. - Ezt nem is várta el öntől senki. – kezdek bele udvariasan, felülemelkedve minden előzőleg kialakult ellenérzésemen. - Őszinte leszek önnel! Koránt sem biztos, hogy éppen az ön szalonjából fog az ara választani. Engem azért küldött, hogy tekintsem meg a ruhákat, s mondjam majd el neki, hogy van-e az elképzeléseihez hasonló, vagy nincs. Nyilván az lenne a legegyszerűbb, hogyha helyben maradna a dologgal és öntől szerezné be a hófehér csodáját, de az esküvők, mint tudjuk, nem az egyszerűségükről híresek és egy menyasszony lelke bonyolultabb bárminél. – mosolyodom el. Nem, nekem sem tetszik ez a helyzet, s bármennyire is próbálok udvariasan beszélni a küldetésemről, azért nem süt belőlem az átélés. Nyilván én sem küldtem volna el magam helyett soha, senkit, pedig én is voltam katona. Ám nem vagyunk egyformák, az emberiség színpalettája elég szerteágazó, szóval nekem azt kell elfogadnom, ami van, s úgy kell viselkednem a külvilág felé, mintha minden stimmelne, ami ezzel kapcsolatos. Ám ettől még nem akarok hazugnak tűnni, s őszinteségemet egy röpke, pillangószárny-rebbenés finomságú mondatba öntöm. - A helyzet számomra is meglehetősen idegen, remélem megérti, hogy miért nem mozgok benne otthonosan. Valóban nem ismertem és valóban nem tudtam, hogy miről mit gondol. De meg akartam ismerni, legalábbis alap információk tekintetében, elvégre én mindig kíváncsi nő voltam. Könnyed mosollyal fordultam még mindig Holly felé, mit sem izgatva magam a ruha-helyzet meglehetős groteszkségével. - Az esküvő az ősszel esedékes, de pontos időpontot nem tudok mondani, arról még engem sem tájékoztattak a felek. – válaszolom meg a kérdése ezen felét is, majd ha már itt járunk, én is kérdezek: - Van rá esély, hogy a minap megtekinthessem a ruhákat, vagy egyeztessünk egy másik időpontot? – nem tudhatom, hogy vannak-e bejelentkezett vendégei, őszintén szólva én is csak a személyes bejelentkezés kedvéért kerestem volna fel. Tudom én hogy megy ez a szolgáltatóiparban, eszemben sincs tehát olyannak tűnni, mint aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Válaszának fényében majd eldől, hogy hogyan alakul a további napom.
//Bocsánat, hogy csak most, kicsit kiestem a karakterből az utóbbi időben //
Egy halovány kis mosolyt kapott tőlem válaszként arra, hogy majd elválik, hogy mennyire leszünk szerencsések a találkozásunk miatt. Nagyon reméltem, hogy végül jól dönt majd és tőlem választ ruhát az arának, jobban mondva az ara választ majd közvetve, de sohasem lehetett tudni. Általában ilyenkor indult be nálam a versenyszellem, mert veszíteni valahogy sohasem szerettem. Sőt, ha már itt tartottunk, ki az a bolond, aki szeret? Borzasztó érzés, és én a saját területemen nem is nagyon tapasztaltam még meg, mióta ebben a szakmában dolgozom. Ez bizonyára nem véletlen! - Remek! – jelentettem ki, bár az elégedettség hiányzott a hangomból. Már csak azért is, mert eddig pontosan úgy tűnt, hogy azt várták el, hogy úgy adjam oda a ruhát, hogy nem is láttam a menyasszonyon, aki majd viselni fogja az esküvőjén. Pedig ez azért fontos volt, félmunkát sohasem szokásom végezni. Ennek ellenére ráhagytam a nőre, és én is felé fordultam valamelyest, hogy jobban lássam őt. - Nem kell bemutatnia a menyasszonyok roppant bonyolult lelkét, már jó egy évtizede pátyolgatom a kis lelküket… - legyintettem egyet, bár a szemöldököm azért megugrott, amikor belekezdett a mondandójába. Édes, hogy azt hiszi, amit nálam nem talál meg, azt majd máshol megleli. Főleg a környéken. Ha meg Anchorageba menne, ott is csak az én üzletemet találná meg, ahol a legnagyobb a választék. – Egyébként ne aggódjon, nálam mindenki megtalálja azt a ruhát, ami az elképzeléseinek megfelelő. Sőt, sokszor teljesen más mellett döntenek végül, pontosan ezért kell, hogy maga az ara válogasson – fűztem még hozzá. Jó, ez már nyilván nem neki szólt és nem leszidni akartam, inkább csak mellékes információként közöltem. - Igen, ezt megértem – bólintottam. Azért valamelyest szimpatikusabb lett, amikor kiderült, hogy ő sem érzi magát elég otthonosan ebben a helyzetben. Én meg igen, csak éppen nem volt ínyemre a hasonló szituáció. Máskor is akarták már ezt eljátszani velem, maradjunk annyiban, hogy nem sokra mentek vele, ennél én makacsabb és büszkébb vagyok. – Én azonban – magával ellentétben – otthonosan mozgok ezen a területen. Az a munkám, hogy ruhákat válasszak ki azok alapján, amiket a vevőim elmondanak nekem. Talán menni fog most is – szusszantam végül, de ettől függetlenül még mindig nem tetszett jobban a szituáció. Egyszerűen csak nyitott voltam valamiféle megoldásra, ha a végén majd láthatom a menyasszonyon is a ruháját. - Rendben, akkor még van idő arra is, hogy újat tervezzek és varrjak neki. Higgye el, nálam jobbat nem fog találni! – mindenféle nagyképűség nélkül mondtam, egyszerű tényközlésként. Jó, persze volt egy egészséges önbizalmam is, de ez elkerülhetetlen szerintem a szakmámban. Ha valaki hagyja, hogy elnyomják, azt bizony el is fogják nyomni. Ugyanez vonatkozik a kishitűekre, akik nincsenek meggyőződve arról, hogy ők végzik a legjobb munkát. Persze ott van a másik véglet is, akik meg túl sokat hisznek magukról, pedig nincs rá okuk. - Igazából pont a szalonba tartok – vallottam be őszintén. Erre talán rá is jött volna, hiszen a korai időpont is a reggeli kávénak felelt meg, amit az ember a munka előtt fogyaszt el. – Ha gondolja, bejöhet velem. A délelőtt folyamán csak később jönnek hozzám, ha jól emlékszem! – persze gondolkoznom kellett egy kicsit, mert nem tudtam fejből a beosztást, de ha rosszul mondtam, hát majd vagy vár egy kicsit, vagy visszajön később. Egy hasonszőrűre azért mindig volt időm. Főleg, ha üzletelni akart velem.
Az úgy volt, hogy otthon indítottam. Mondhatnánk, hogy alapoztam, de egymagában nem-bulira senki sem alapoz - legalábbis olyan ziher, hogy nem, aki normális. Na jó, akkor talán mégis alapoztam... Egyébként tök büszke voltam magamra, nem törtem össze semmit, nem döntöttem romba a fél lakásom, nem csináltam ki egy komplett szarvascsaládot puszta felindultságból és ágytorna-maratont se tartottam! Határozottan fejlődőképes vagyok, úgy is mondhatnám, hogy méltósággal viseltem a helyzetet, mert piához is csak az elválást követő huszonnégy órán túl nyúltam. Addig egyszerűen csak gubbasztottam az erdőben. Most pedig ökröt játszottam: magamban ittam. Konszolidáltan kortyolgattam a Jack Danielst a nappalimban ülve, és már nem tudom, milyen indíttatásból, de mindeközben a Reality szólt Richard Sandersontól. Ne, tényleg ne kérdezze senki, dunsztom nincs, hogyan lyukadtam ki ennél a dalnál, főleg úgy, hogy All Time Low-val nyitottam, azt hiszem.
A lakást akkor hagytam el, amikor már szinte kedvet éreztem a Reality énekléséhez. A mozgáskoordinációmmal egyelőre nem akadt különösebb problémám, kint pedig a hideg levegő az eddig elfogyasztott alkoholt is kifújta a fejemből. A farkasom tüntetőleg kussolt, ha úgy tetszik, elbújt valahova jó mélyre. Seggfej. Bár megértem, én is elzárkóznék magamtól egy kis időre, ha megtehetném, de ez képtelenség, szóval így jártam. Eszem, amit főztem, csücsülök a nyakamba borított bilitöltelékben, mindezt pedig ijesztő nihillel forgatom magamban. Talán nem fogtam még fel teljesen a történteket, simán előfordulhat. Mégis, ha eszembe jut, ha belegondolok, ha elkezdek rajta agyalni, érzem, hogy szét akar feszíteni belülről,marcangol és apránként felemészt. Hello, szerelmi bánat, olyan régen találkoztunk, hogy enné az ótvar a rusnya pofád... ejj, na menjünk inni. Az O'Connorst vettem célba, mi mást, idült, mégis üres vigyor ült ki a képemre, amint beléptem. Kértem egy korsó sört meg egy üveg Jacket, aztán bevettem magam egy hejre kis boxba. Egy órán keresztül azt se tudom kikkel és mi a fenéről dumáltam. Jöttek-mentek, ittak a whiskymből, hívtak, hogy menjek erre vagy arra, de én nagyon éreztem magam abba a boxban egyelőre, szóval hárítottam minden ilyet. Az ellenkező nem tagjait pedig olyan atyai-bölcs tekintettel méregettem, hogy éppcsak nem ragasztódott a homlokomra: koravén impotens. Hát, bocsi, az Austin Powerses monyóm még nem jött vissza a jelek szerint a szabadságról, és aligha a következő egy-két héten fog ez változni. Egyetlen dologért rimánkodtam magamban amúgy is jelenleg: érdekes társaságért. Lehetőleg olyanért, aki semmit se tud, sejt a magánéletemről, vagyis családtag még véletlenül se találjon meg, mert elsírom magam. Jó, kicsit túlzok. De tényleg nem semmi kedvem nem volt a lelki szarságaimról eszmecserét folytatni, másoké jöhet, az legalább eltereli a figyelmem.
Kezdőlap
//
//
