A viadal óta kerültem a kifejezett falkaterületet: a hegyet, a hotelt... a várost nehéz lett volna, de cserébe azért, hogy a műhelyemet se látogattam, ennyi járt. Legalábbis szerintem. Egyébként se nagyon dugtam ki az orrom a házból, inkább belekényelmesedtem Tria társaságába, ami zömmel abból állt, hogy kussban tettem-vettem, ha olyanom akadt, vagy a verandán spangliztam, mint valami rozzant trotli. A temetés volt az egyetlen, ahol megjelentem közöttük, és Payne-en kívül ott se beszélgettem mással. Nessával volt csak egy jelentőségteljes pillantás, ebből pedig tudtam, hogy tartogat még nekem is valamit. Alig vártam! Mondanám, hogy én is tartogattam neki valamit, de apuci eléggé tisztába tette, mi jár annak, aki fecseg róla. Nos, köszi, kihagynám. Így is épp elég volt, amikor azt tisztázta, mire gondolt a viadal éjjelén segítség alatt. Életemben annyiszor nem ismételgettem a "nem"-et, mint akkor, hangsúlyom pedig elárulta, hogy full abszurd a feltételezés is. Egy mezei árulásnál - amit ráadásul én követek el, nem ellenem történik - azért több kell, hogy önként és dalolva vonuljak a halálba. Hát nem ettem meszet, basszameg! Mióta becuccoltam hozzá... vagy inkább magamhoz... ritka volt ekkora elevenség részemről, ott viszont kézzel-lábbal tiltakoztam. Kell az életem, kell a farkasom. Ennél a kettőnél már csak egy valakiéhez ragaszkodok jobban, amit szerintem ő is tudott, vagy legalább sejtett. De legalább a feszültség egy része feloldódott bennem. Aztán újra támadt, amikor Payne felhívott és közölte, hogy ágyő a rangomnak. Röhej, mert józanul belegondolva semmi alapom pampogni miatta, ugyanakkor a farkasomig sértett, hogy visszafokozott mezei Mentornak. Engem! Még olyat is elejtettem indulatos nagymonológom közepette, amit a nappaliban prezentáltam a Dédi előtt, hogy nyugodtan ölje meg, csinálja ki, hogy fájjon. Túlságosan is tetszett neki, szóval visszaszívtam az egészet. Mindez arra sarkallt, hogy nagy dirrel-durral bevonuljak a hajdani őslakos falka "szentélyébe", a no1. törzshelyre: az O'Connor'sba. Idézet következik: mert én megtehetem! Mintha mi sem történt volna, ültem le egy általam sokat koptatott boxba az ablak mellé, egy üveg whisky társaságában. Nem terveztem masszív ivászatot, annyival ideig akartam csak maradni, amíg a közelemben lévők már képtelen elviselni fagyos energiáim szúrósságát.
Érdekelt a köz véleménye. Megvoltak a magam miértjei, de magamhoz képest igyekeztem nyitni a többség látásmódjára is - különösen igaz volt ez az egykori hegyi falka tagjaira. Igazán nem tehetek róla, minden szentnek (lol) maga felé hajlik kissé a keze... Szóval éppen ezért az O'Connorsban evett a fene, a pultnál csevegtem Dee-vel és a másik épp beosztásban levő pultossal, mikor belibbent mindenki Northlake-je. Üdvrivalgásra nem számítottam ugyan részéről, de az energiáinak fagyossága bőven alulmúlta minden várakozásomat. Kérdő pillantások jártak közötte és köztem. Mindenki arra várt, melyikőnk lép, lévén rég nem láttuk errefelé a hímet. Meg úgy a farkaslak felé sem egy ideje, ami azt illeti. Volt valami megadó és mégis magabiztosságával fennkölt a mozdulatban, amivel a poharamat - kivételesen sör - elemeltem az asztaltól és azzal együtt tettem át székhelyemet a túlsó szélen levő boxba, szemközt Darrennel. - Téged is látni errefelé, Northlake? - firtatom, a játékos él ellenére is finom számonkéréssel. Mégis hol ette a fene, amikor a falka, akinek nevében fejet hajtott, egyik tagja azt mondta, bekaphatja a jelenlegi rendszer?
Az ablakon való kifelé bámulást egyből felfüggesztettem, ahogy megmoccant és felém indult. Tekintetemet rá kaptam, minden mozdulatát lestem. Se aggály, se feszültség, se paranoia nem lakott bennem, csak éber voltam a spangli bőrömbe ivódott kellemetlen szagán át is. - Talán hiányoztam? - dobtam felé könnyedén a kérdést, egy féloldalas mosollyal megtoldva. Pimaszságért sose kellett a szomszédba kéretőznöm, ez alakalommal viszont az igazi, ízes felszabadultság elmaradt. - Pedig miután félig lapátra tettél, nem is számítottam rá, hogy idejössz hozzám - folytattam ugyanolyan hangsúllyal, itt viszont már feljebb nyomakodott farkasom. Egy másodpercig meredten tekintettem rá, mintha azt latolgatnám, vajon hogyan lenne érdemes ugranom. Annyira nem is lepleztem mindezt - a farkasom rühellte a helyzetet, túl magasan is volt már ahhoz, hogy most megfeleljen neki a ranglétra ezen foka. Mondjuk... igazából itt már egyik se kellett volna neki, amire meg fájna a foga, azt biztosan nem adnám.
- Csak az asszonynak el ne mondd! - Szélesedett az én mosolyom is, holott igazán megérdemelte volna, hogy a képébe toljam a nyilvánvaló okát itt létemnek, a kérdést, hogy mégis hol a rákban volt eddig és erről miért felejtett el szólni. Nem nekem, beértem volna bármely rangosabb falkataggal én, komolyan! Szusszanva igazítottam a sörös poháron, ahogy hátammal a box támlájának dőltem, onnét figyelve a hímet, annak enyéimhez hasonlatos, mégis más ízeket magában hordozó energiáit. - Nem jöttél el a randira, hogy személyesen közölhessem a miérteket, úgyhogy én a helyedben nem lennék meglepve. Merre jártál, Northlake? - firtatom könnyeden csevegő tónusban, minekután a hangomban épp csak megbújó, finoman lecsesző élt sikerül elnyelnem. Bennem az éltes bundás jóval nyugodtabb volt ezúttal, mint én, ő ismerte a hímet, annak minden - na jó, legtöbb - foltjával és pozitívumával együtt. Nem tartottunk tőle, hogy komolyabb meglepetést okozhatna. Nehéz úgy, ha az ember sokféle eshetőséggel számol magában, miközben fülét/energiáit hegyezve figyel a másik rezdüléseire.
Somolyogtam egy sort az orrom alatt. Felszíni kis csipkelődős jókedv, amikor mindketten tudjuk, hogy ez nem erről (fog) szól(ni). - És most a miértek jönnek? - billentettem oldalra a fejem, fél szemöldököm felvontam, maga voltam a megtestesült érdeklődés, miközben a leheletfinom lecseszést fel se veszem. - Már nem érdekel, nem kell tudnom - mondtam, akár közölni akarta az indokait, akár nem, s tőrös izgágaság ide vagy oda, most valami félelmetes céltudatossággal. - Kurva pipa voltam miatta, de belegondolva, segítettél. Amúgy a környéken voltam, csak a kifejezett falkaterületeket kerülgettem. Megittam a Jack Danielst és szemrebbenés nélkül álltam Nessa pillantását. - Kilépek. Ebben nem lapult sértettség, keserű íz vagy bűnbánat, de volt valami felszabadító abban, hogy kimondtam. Bő ötven év után... Azt hiszem, halványan elmosolyodtam. A fájdalom, amit azon az estén éreztem, a bánat, amit az szült, hogy elhagyom őket, el kell hagynom őket, most nem tekeredett fojtogatón a torkom köré. Van egy árulás a rovásomon, de nem engedem, hogy megmérgezzen, vagy bármit, amit hátrahagyok.
- Majd ha rászolgáltál, jöhetnek azok is. - Ütöm vissza képzeletbeli teniszmeccsünk labdáját felé könnyeden felé, s a sörömbe kortyolok. Nem ő diktál jelen helyzetében és ezt nem vagyok rest finoman a felszínen tartani, orra alá dörgölni, mert volt ez már kérem fordítva is anno. Ennyi elégtétel igazán jár, falatnyi szórakozás. - Nem? Ez új. - Kaccanok, egyúttal kissé eltolom a megüresedett poharat magamtól. Alig lötyög valami az alján már, nem is esik jól. Valami nem kerek, zsigereimben érzem. Ó, ha tudnám, ha csak sejteném...! Arcom pillanatnyi márvány, talán az örökkévalóság is csókot dob egy kósza momentumban rá, ahogy elhangzik az az egy szó Darren részéről. Apró sóhaj hagyja el ajkaimat, előzetes ítéleteimet engedem el vele, minden keserűséggel és haraggal együtt, amiért kevés lenne, ha egészen egyszerűen betörném a képét, közölve vele, ugyan az a gyökér szélhámos, aki mindig is volt, csak épp másképp csomagolja magát. Aranyló papírba tekerhetjük a cefrének se jó gyümölcsöt, de attól az még ugyan úgy rohadni fog. Csalódtam. Azt hiszem. Pedig nemrég bizonygattam valakinek - talán Sheilának - hogy több van benne. Én sem vagyok tévedhetetlen. Ezért sem hangoztattam neki soha, hogy tartom valamire valójában. Ha az nem árulta el neki titkon, hogy ismeri születéskori nevemet is, akkor semmi. - Hogy mondtad, kedves Darren? Nem igazán hallottam tisztán... Megtennéd hogy felállsz szépen - paskolom meg az asztal lapját - és elismétled, hogy mindenki hallja? - Nem kérem szavaim ellenére. Utasítom, s mondandóm végére hangom megemelkedik, hogy a legutolsó falat támasztó iszákos bundás is riadtan felkapja fejét, mégis mi a csuda folyik körötte. - Hajrá! Mind tudjuk itt, hogy mennyire nem vagy szégyenlős.
Ha csak tudná, ha csak sejtené... Fogja. Amennyire lehet, amennyire tehetem, így, hogy még mindig nem én diktálhatom a magam életében teljes mértékben a szabályokat. Rothadt gyümölcs vagyok, de a cefrém ütős. Árnyalatnyit húzom össze szemem szavaira, íriszem barnája fakult pár árnyalatot, energiáim hűvösen marták a levegőt. Egyelőre meg se moccantam, arcomról viszont eltűnt a korábbi finom mosoly. Merőn néztem rá, lázasan pörgetve magamban legalább háromféle választ és az ezekből eredhető kimeneteleket. - Legyen - sóhajtottam és félretettem a poharakat az útból -, ahogy kívánod, kedves Nessa - hangom erőteljesebb, hangosabb lett a végére. Megvolt az okom, hogy belemenjek ebbe, bármennyire húzta a száját a fenevad. Esélyesen ő mást akar ezzel, mint amiért én megteszem, ám ez jelenleg nem érdekel. Két ajándékot is adok, a lelkiismeretem pedig befoghatja. Felálltam az asztalra, körbenéztem a jelenlévőkön. - Én, Darren Rhys Northlake - széttártam karjaimat - elhagyom ezt a falkát, kilépek a kötelékéből. Becsvágyból. Kalandvágyból. Hogy a magam ura lehessek. - Lepillantottam a nőstényre. - Mikorra hagyjam el a várost? - Ismerem a dörgést, nem várok jótékonykodást. Így megfelel? Ennyi elég, Nessa?
Van valami árnyalatnyi elégedettség tekintetemben, ahogy mozdul. Nagyon helyesen teszi, ekképp talán megkíméli magát a nyilvános megaláztatástól. Ráadásul sokan tőle magától tudhatják meg az "örömhírt", hát nem nagyszerű?! - A mi igaz... falkahű egyesítőnk, srácok! Nézzétek meg jól, mert többet nem jön erre.- Tártam szét karjaimat a másik szavaira a többség felé fordulva, hogy aztán intsek neki hanyag módon, leszállhat. - Megmondom, mi lesz, Northlake. - Egyenesedtem fel ültemből és egyúttal hangom fojtott csendességgel csorgott felé. Ez már nem tartozott másra. - Kimegyünk. Elszívunk egy cigit. Te eldalolod szépen a miértek további részét is, mert mindketten tudjuk, hogy a kibaszott kalandvágyad önmagában nem húzna el innét, aztán annak függvényében csökken vagy nő a távozásra fennmaradó időd. - Már nem a kalandvágya függvényében, értelem szerűen. Hangomban nem volt fenyegető él, valóban nem kívántam vakon dönteni, együttműködő magatartása kedvemre volt és... szerintem ezt ő rohadt jól tudja is. Odakint valóban zsebembe nyúltam, a dobozból véve ki egy szál cigi mellé a gyújtót is. Épp csak várakozóan pillantottam felé.
Ha tudnád, mennyire... Árulással védtem, ami igazából, jobban belegondolva tipikus és rám vall. De ezt sem pedzegetem, volt, van és lesz is még, amit megtartok magamnak, nem önzésből vagy meg nem érettségből, hanem mert így akarom. - Azért ne essünk túlzásokba - ingattam a fejem, finoman téve hozzá ezt az apró megjegyzést. Igaz, ami igaz, nem a közeljövőben tervezek ismét erre vetődni. Könnyedén léptem le az asztalról. Jó fiú vagyok - átkozottul és megátalkodottan. Érdeklődve fordultam felé, hogy mik a következő tervei, az enyéimen aligha módosít lényegit, így erre a néhány órára, amíg még feltételezhetően itt lehetek, miért ne tegyek meg ennyi szívességet? Neki, magamnak, a falkának. Nem fogok élből beletrappolni a jelenleg esélyesen ingatag lábakon álló megbecsültségébe és tiszteletébe. Semmi értelme sem lenne, a posztja nem kell, az utánam szálló bajos hírekre szintúgy nem tartok igényt... akkor meg minek adjak a szarnak pofont? Kimentem vele, annak ellenére, hogy ez a további dalolás szintén nem volt kedvemre. Hozzá hasonlóan gyújtottam rá, csak én mezei cigi helyett maradtam a spanglinál. Reméltem amúgy, hogy lassan elmúlik ez az egész, mert már rühelltem ezt a szart. - Ez nem egyik napról a másikra jött, Nessa - mondtam és tudta, tudnia kellett, hogy igaz. - Tavaly ilyentájt pattantam meg, előtte is volt lelépésem... És azért mert az utóbbi időben elültem a seggemen, még nem jelent azt, hogy a mehetnékem elmúlt. - A gomolygó füstről rá pillantottam. - Jó pontokat gyűjtöttem, hogy ha eljön az idő, jobb pozícióból alkudozhassak - eresztettem meg egy kurta, pofátlan vigyort. Mit szépítsem? Nem hülye. Emellett bosszantó módon tudott átlátni a kisebb(-nagyobb?) sunyiságaimon. - Itt már nincs szükség rám. Nekem se az ittre. Akkor meg minek erőltessük? - kérdeztem egyszerűen, mert ez volt az egésznek a veleje. Tria csak egy lökést adott, nagyot, kíméletlent, de tőle másra nem is számíthattam volna.
Apró kaccanással fújtam ki a füstöt szavai hallatán. - Na nem mondod, nagyokos…! – Lehet, hogy voltak hirtelen, hülye húzásai a hímnek, de alapvetően nem volt egy következetlen dög. Éppen ezért se állt össze a kép, mindössze további szavai gyújtottak bennem pilácsot a dolog kapcsán. Felhorkantam rosszallóan. - Ez hülyeség és te is tudod. Olyan farkas vagy, aki bármelyik falkának a hasznára válna, és nem hiszem el, hogy ezt mondom, de nem destruktív módon, ahogy azt én tettem eddig… minden előző bandánál, ahol időztem. – Évtizedek lenéző viselkedése, kétkedő tekintete és lehordó pillantása ellenére hűvös nyugodtsággal, tényszerűen közölve peregnek le ajkaimról a szavak. Csak így egyszerűen. Úgyis lelép, akkor meg nem mindegy? - Igaz, egyik falka sem panaszkodhatott erejére, szilárdságára… de káoszból teremtettem őket. Vérrel és erőszakkal formáltam azzá, amik voltak. Ezért is mentem bele Castorral a tanács felállításába. Szükség van rájuk is, hogy az egyesülés után felhígult falka végre tényleg eggyé kovácsolódjon. – Szívtam nagyot az ujjaim között időző cigarettaszálból, s fújtam ki a füstöt, miközben a kocsmából kiszűrődő meleg fények és zsibongás közepette tekintetem a város esti fényeit pásztázta. - Nem foglak marasztalni Darren… - Ide jöhetne egy de, ám a vallomásadag már elfogyott mára irányába. Szükségem lenne rá. Ő döntött, ezzel pedig elárult. Engem egyedül és nem a falkát, hisz minden titok tudója csupán a raktárak magánya. Én együtt tudok élni ezzel, de sajnos a felejtést nem ígérhetem meg. Ő pedig… nos, aki szélhámos, úgy fest, az is marad. Gondolom nem ez okozza a legnagyobb lelkifurdalást számára, amiért lelép. - Payne-t is viszed? – Firtattam csendesen.
Szavaira meglepetten pislogtam és olyan váratlanul értek az elismerő, sőt, dicsérő szavak tőle, hogy tulajdonképpen zavarba jöttem. Meg egyébként is, sose tudtam az ilyesmit normális fogadni, vagy elütöttem valami béna poénkodással, vagy elszerencsétlenkedtem. Az önzésem, a büszkeségem és az egoizmusom nem terjedt ki ilyesmikre. - Ha ez számít, én se hiszem el, hogy ezt Te mondod – néztem rá, tökéletesen megfeledkezve a cigimről, aminek hála egy kis adag hamu a bakancsomon kötött ki. – Több mint ötven éve élek itt és tényleg úgy érzem, hogy amit lehetett, megtettem. Plusz… ha úgy adódna, ezúttal saját magamért kipróbálnám az Atanerk posztot. Most tényleg érzem magamban, nem úgy, mint amikor kihívtam Milagrost. Ilyen elképzelés megvalósításához pedig pláne nem megfelelő az itt, mert akkor minden jó szándékom ellenére is destruktívan hatnék előbb-utóbb. Talán így is fogok, ha idővel hívok párakat magam mellé, de őszintén: aki inkább engem követ, mint Castort vagy a vezetőséget, az jobb is, ha nem itt van egy idő után. Úgyhogy még ebből is lehet hasznod. Hallgattam a maga módszereit, metódusait, hogy miképp vált eddig falkák hasznára. Hasonlítottunk a rossz oldalainkban, ez tagadhatatlan, ugyanakkor az alapvető módszereink ennél jobban nem is különbözhettek volna. - Amíg tisztában vagy azzal, hogy miképp kerüld el a saját romboló hatásaidat, amik árthatnak a falkának, én nem aggódok. Kovácsoljátok eggyé mindezt, Nessa. Megérdemlik, akik benne élnek, hogy főleg ezekben a bizonytalan időkben legyen egy igazi közösség, ami menedékül szolgál és stabil. – Ezt pedig csak közös erőfeszítések árán lehet megtenni. Engedni kell mindenkinek, igyekezni mindenkinek. Halványan elmosolyodtam arra, hogy nem fog marasztalni, s kiéreztem, mi kívánkozna még ki belőle. - Elmegyek, nem pedig megszűnök létezni – mondtam csendesen. Sovány dolog, tudom, főleg úgy, hogy kóbor leszek, egy azok közül, akikkel egyenesen közölte, hogy vagy csatlakoznak, vagy ne is álmodjanak a városban élésről. Mégsem leszek ugyanolyan, mint ők, mert mindegyiküknél többet tettem értük – ezt pedig nagyzolás nélkül mondhatom. - Nem. Neki most arra van a legnagyobb szüksége, hogy a farkasa falkában szocializálódjon. Tanuljon, lásson, fejlődjön. Talán felelőtlennek tartasz, de nem félek itt hagyni őt – tekintettem rá komolyan. – Mindezt pedig neki is megmondtam. Vannak zsákbamacskáim, mint mindenkinek, de ez nem azok közé tartozott. Ahogy más egyéb sem. Akadt még, amit le akartam tisztázni, a következő slukk után, mert újra felfedeztem a cigimet. - Tudod, ha már az előbb olyan szépeket mondtál rólam és ennyire hasznosnak tartasz, nyilván nem fogod bánni, ha olykor tiszteletemet teszem. A régi szép idők emlékére, mint a falka barátja és kedves vendége – mosolyogtam egyszerre pimaszul és diplomatikus-semmitmondón. Sose kellett pofátlanságért vagy vastag bőrért a szomszédba osonnom. Tisztában voltam szemtelenségemmel, ezt nem titkoltam előle sem, ahogy azzal is, hogy eszemben sincs teljesen és mindenben közösködnöm a többi kóborral. Na, ez már egó volt, büszkeség és önzés.
Felkaccantam hitetlenkedésére, s fejemet ingatva inkább szó nélkül hagytam ezt. Cigarettámba szívva, füstöt eregetve hallgattam, hol elmerengőn, hümmentve, hol pedig aprót bólintva. Egészen pontosan ott, hogy aki inkább őt követi, jobb, ha nincs itt. - Ha ez megnyugtat, én már tuti nem megyek innét senki után. - Jegyeztem meg élcelődve kicsit, hogy legalább az én társaságomtól biztosan megszabadult... egy életre. Hahh! Azt se tudja, mi az, hiába a kora. Még nem látott eleget, nem tapasztalt meg mindent, mi vonzza. Nem ért "haza", a helyre, ahonnét se jobbra, se balra. Nem lelte meg azt az állapotot, mit számomra e város mélyen bennem eltemetve jelentett. Ajkaim összepréselődtek a továbbiakra, s vállat vontam annak hallatán, hogy elmegy, de nem hal meg. A végeredmény tervezés szempontjából, a falka szempontjából ugyan az: nem lesz itt. De nem vádolom érte, nem vágom a fejéhez, hogy Sheila nem fogadta el a lehetőséget és Ő lehetett volna az, aki helyét betölti a tanácsban. Döntött. Mindezek pedig csak tervek voltak - senki nem mondhatja, hogy ne lehetne őket áthúzni és újakat kreálni helyettük. - Nem tartalak felelőtlennek Darren. Ő sem gyerek már, ideje, hogy kicsit valóban a saját útját járja. Beszélni a modern világnak hála akár napi szinten tudtok így is... - Nyomtam el a cigicsikket az ablak fém párkányán. - Vigyázni fogunk rá, erre szavamat adom. - Pöcköltem a kukába a csikket, épp csak oda sandítva, pár másodpercig nem tekintve a hímre, míg bemértem a röptávot. Ennyi felvágósság belefér, nem? Elhúztam elégedett, megbékélő mosolyra ajkaimat, mikor felvezette, mit is szeretne még így búcsúzóul. - Azért ne essünk túlzásokba... - Idéztem egy roppant bölcs (sem) illetőt szavaimmal. - Előbb még el kell újságolnod a Lakban is a nagy hírt. Meg a Hotelben. Csak olyan ügyesen, mint az előbb odabent! Gyerünk! - Hessegettem el, majd még utána kiáltottam, hogy éjfélig van ideje távozni. Az még két óra hossza. Bőven elég a búcsúzáshoz.
// Elég nekem, ha belsőbe írsz a dolog teljesítése kapcsán a távozásodról, illetve linkeled innét a "bejelentős" reagot. Köszöntem! <3//
Hogy megnyugtat-e? Határozottan. Ha bele nem pusztul ebbe az egészbe, legalább tudom, kit lehet majd biztosan zargatni. Sejtem, hogy végeztem itt végérvényesen - amíg ez a falka létezik valószínűleg így lesz -, ugyanakkor képtelen voltam magamat normálisan idekötni továbbra is. Mennem kellett, s azok után, hogy annyi külső ingernek, nyomásnak, kényszernek, muszájnak engedtem, most a belső ösztönt akartam kielégíteni. Most... én vagyok az első. - Köszönöm - hajtott fejet felé enyhén, mikor ígéretet tett Payne megóvására. Az se volt utolsó, hogy hasonlóképp látta a helyzetét, mint én, ez nekem tényleg elég volt, hogy nyugodt szívvel hátrahagyjam egy időre. Ki tudja, mennyire. A nagy hálálkodás után viszont előálltam nagyívű igényeimmel, s az első mondattal, amivel reagált, elérte, hogy bő egy hónap után szívből, jóízűen nevessek. - Touché! - vigyorogtam továbbra is. Nem aggódtam, nem féltem, így, hogy túlestem az első körön, könnyebbnek éreztem magam. - Meglesz - biccentettem, mert igazából én is így terveztem. Nem menekülök, nem kidobnak, legjobb tudomásom szerint az elmúlt évek alatt én vagyok az első, aki kvázi normálisan hagyja el a falkát, ennél fogva nem éreztem, hogy fülem-farkam behúzva kéne tovasompolyognom. Egyedül azon akadok még fenn, amit távozás közben utánam dob. - MENNYI? KÉT ÓRA?! Baszki, ez mi már? - kérdeztem teljesen átszellemült felháborodással. - Pf, szép, mondhatom... - Vártam még egy keveset, aztán mintegy mellékesen felé lendítettem búcsúgondolatomat: ~ Amúgy, tudod, hogy Lucas hányadik fokos volt? Részemről költői a dolog, én pontosan tudom. Le kellett tennem a hűségvoksomat, s azt nem is szegtem meg. Egy morzsa volt ez csupán, az együtt leélt évek és a talán kölcsönös tisztelet jeleképp.
//Én is köszönöm! Ö_Ö Imádtam! Búcsúlitániáim lesznek, úgyhogy ez nem megúszható dolog, de linkelni fogok mindent mindenhova. :3 //
Kezdőlap
Búcsúlitániáim lesznek, úgyhogy ez nem megúszható dolog, de linkelni fogok mindent mindenhova. :3 //
