Míg a kávémat iszogattam nagy nyugalmamban, addig a határidőnaplómat lapozgattam át, hogy tisztában lehessek azzal, mi vár rám egészen pontosan. Nem minden napom volt egyforma, távolról sem. Külső szemlélők számára talán úgy tűnhetett volna, ám ezzel ellentétben voltak problémásak, és játszi könnyedségű feladataim is, amikor valamelyik ügyfelem ügyeit kellett intézni. Sajnos sokféle menyasszonnyal akadtam már össze azóta, hogy belekezdtem ebbe az egész vállalkozásba. Jól kezeltem őket, szó se róla, de ahogy elnéztem, ma is várt rám egy olyan, aki nem volt a legkönnyebb eset, az anyjáról már nem is beszélve. Olyan hisztis, sokat akaró nőszeméllyel még nem sűrűn volt szerencsém, illetve balszerencsém találkozni. Miközben az időpontot és a mellé írt néhány szavas jegyzetemet olvastam, önkéntelenül elhúztam a számat, méghozzá látványosan. Ez kicsit rideggé tette ugyan a vonásaimat, de hamar igyekeztem orvosolni, ráadásul a fél arcomat a bögre mögé rejtettem, mivel a számhoz emeltem, hogy igyak néhány kortyot. Még mindig túl forrónak ítéltem meg, de annyi baj legyen, igaz? Csak nem fogom leégetni a nyelvemet, de ha mégis, akkor elég hamar regenerálódhat is szerintem. Volt már rá példa sajnos, ez az átka a sokszor rohanó életmódnak. Csoda, hogy most egyáltalán akadt néhány percem, amit csak és kizárólag saját magamnak szentelhettem. Fejemet, és ezzel együtt tekintetemet is csak akkor emeltem fel újra, amikor megéreztem egy közeledő farkast. Mármint olyat, akit nem ismertem még, és ez ezen a helyen azért elég hamar szemet szúrt. Nem is kellett sokáig keresgélnem, elég hamar kiszúrtam az éppen felém közeledő nőt. Néhány pillanatig elidőzött rajta a pillantásom, természetesen a pajzsomat majdnem teljesen felhúztam már a felismerés pillanatában. Miután helyet foglalt, már nem is kötötte le túlzottan a figyelmemet, úgyhogy visszafordultam a könyvecském irányába, és természetesen a kávémhoz is, ami az éber állapotom megőrzését hívatott biztosítani. Ahogy lapozgattam, a szemem sarkából láttam, hogy kiszolgálták az új jövevényt, de a fejemet immár nem emeltem fel. Helyette előkerestem egy tollat a táskámból, és egy korábbi kis vázlatot kezdtem újra átrajzolni. Elég ritka alkalom volt, hogy én magamnak tervezzek ruhát, de hamarosan hivatalos voltam Anchorageban egy kisebb összejövetelre, és mi lehetne jobb reklám, mint a saját kreációmban megjelenni rajta? Úgyhogy valami egészen egyedit akartam alkotni, de eddig csupán firkálgattam és gondolkoztam, hogy mi lenne a jó. Most is, szinte látatlanul vezettem a vonalakat, rajzoltam be fodrokat, majd húztam le az egészet, és kezdtem inkább a vállnál kidolgozni az aprólékos, csipkés mintákat. Nagyon jól értettem ehhez, ráadásul annyira ki tudott kapcsolni, hogy kis híján megszűnt körülöttem a világ. Azt hiszem, hogy ez az igazi elhivatottság, hogy úgy mondjam.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Ha sikeres voltam, akkor még azelőtt megéreztem, hogy egy farkas az, akinek az asztala felé közelítek, hogy felrántotta volna a pajzsát. Akárhogy is, mindenképpen vonzott a hely, ami felé tartottam, ha tehát Holly gyorsabb volt, mint én, akkor az áldott tudatlanságban vonzódtam mellé, ha pedig nem, akkor az a halvány, pár szívdobbanásnyi ideig tartó sejtelem is hozzájárult a közeledésemhez, hogy egy farkas bújik meg a nő emberi felszíne alatt. Elvégre mire ő észrevett engem, nekem már volt időm kiszúrni őt, s abban a minutában megérezhettem minden gond nélkül, hogy egy számomra teljesen ismeretlen farkassal van dolgom. Ez legalábbis az elmélet, a gyakorlat persze már más kérdés. //Odabízom, hogy engeded-e, hogy észleljem farkasságod, vagy sem. Azért ilyen kusza a felvezetés. Bocsi. // Míg a kávémra várok, cseppet talán illetlen módon ugyan, de mégis érdeklődéssel fordulok a nő tevékenysége felé. Onnan, ahol ülök, nem láthatom pontosan, hogy mit alkot, de mindig szerettem nézni a művészeket az alkotási folyamat közben, s van számomra abban valami művészi, ahogyan az ismeretlen a papír fölé hajol, s vonalakat ró szép sorjában reá. Ismerősnek is tűnt számomra az arca, mintha már láttam volna valami divatlapban, mint tervezőt, de annyira nem foglalkoztattak mostanában a lapok, hogy nem mertem volna letenni rá a nagyesküt. Könnyen össze is keverhettem valakivel. Elvégre mennyi az esélye annak, hogy Holly Fields’ Bridal Shopjába tartva éppen Holly Fields mellé üljek le kávézni? Eszembe sem jutott úgy igazán. A kávémat megkapva egy mosollyal jutalmazom a felszolgálót, majd egy kis időre a fekete ízesítése köt le. Pajzsom fent van, bár egy rést azért hagytam rajta, elvégre ha teljesen elzárom magam, akkor nem fogom ugyanolyan hatásfokkal érzékelni a külvilágot sem. S ez a nő nagyon is felkeltette mellettem az érdeklődésemet. A kávéba egy kis tejszínt, s egy kanál cukrot pottyantok, majd hangtalanul - nem csörögve a kanállal a csésze szélén, mert nem illendő - felkeverem az összetevőket. Végül ajkaimhoz emelem a csészémet, s megkóstolom a koffeintartalmú italt, hogy vajon sikerült-e számomra kívánatosra édesítenem, s hígítanom. Elégedetten nyugtázom, hogy még mindig tisztában vagyok a saját ízlésvilágommal, s szerencsére megint nem sikerült elcukrozzam az italt. Visszahelyezem hát a csészét a kistányérra, s beletúrva a táskámba előveszem belőle a dossziét, amibe az általam képviselt arának tetsző menyasszonyi ruhák képeit gyűjtöttem össze. Könnyedén igyekszem kinyitni, de a dolog nem úgy sül el, ahogyan azt terveztem. A képek egy óvatlan mozdulattól tovaszóródva hullnak a földre, szétszóródva még a rajzolgató nő széke és asztala alatt is. Kiszaladna a számon egy káromkodás, hogyha ugyan szoktam volna olyat tenni. Ám így nem teszek mást, csak felkelek ültemből, majd leguggolva nekilátok összeszedegetni a képeket. - Elnézést kérek! - jegyzem meg a nő felé, mielőtt a széke és asztala alá nyúlkálnék. Nem ildomos ugyanis ilyesmit tenni az én olvasatomban anélkül, hogy ki ne fejeznénk valamiképp szóban, hogy nem tolakodni akarunk.
Attól még, hogy látszólag nagyon belemerültem a rajzolásba, és ilyenkor általában teljesen kikapcsolok, most egy idő után mégiscsak éreztem a rám tapadó tekintetet. Különösebben nem zavart, bizonyára csak azért érdeklődött irántam, mert nem ismert és nem pedig azért, mert olyan értelemben keltettem fel az érdeklődését. Erre valahogy még csak gondolni sem szerettem volna, mert akkora ostobaság volt. Soha nem volt még dolgom nővel és nem is terveztem, ez a nő meg pont nem olyannak tűnt, amikor a közeledésekor végigmértem magamnak. Bár tény, hogy az ilyesmit nem lehet csak így ránézésre megmondani, ezt nem szabad elfelejteni. A továbbiakban nem szenteltem sok figyelmet a majdnem asztaltársammá vált nősténynek. Nem láttam, hogy hogyan ízesítette a kávéját, és azt sem, hogy elővett egy mappát. Ugyan valahogy a tudatalattim érzékelte a mozdulatait, mégis a leendő ruhám tervezésére koncentráltam. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy a szoknyája milyen vonalú legyen. Pedig ez számomra elég fontos volt, hiszen én fogom viselni és az ízlésem kényes. Pont emiatt szerettek hozzám járni annyira sokan, mert minden darab, amit kiadtam a kezeim közül, a végletekig egyedinek számított. Ennek ismeretében, akkor pont a sajátommal bánnék el felületesebben? Nem, ez nem lenne rám jellemző. Ilyen téren nagyon is precíz és maximalista vagyok. A koncentrálásomból végül csak az zökkentett ki, mikor érzékeltem a sok kép szétszóródását. Mivel felém is jött belőle pár, így végül megszakítottam a rajzolást és kíváncsian néztem fel, hogy mi történik körülöttem. Először csak homlokráncolva bámultam a szedegető nőt, végül erőt vett rajtam az udvariasság és az alapvetően elvárható emberi viselkedési forma, így hátrébb húzódtam a székemmel, hogy segíteni tudjak. Azt azért mégsem akartam, hogy a székem alatt nyúlkáljon csak úgy bárki. Főleg nem olyan, aki hozzám hasonló és kitudja, hogy milyen szándékai vannak. Még egyelőre nem voltam rá annyira kíváncsi, hogy a korával foglalkozzak, így azzal sem voltam természetesen tisztában, hogy nem sok esélye lenne ellenem amúgy sem. - Semmi gond, előfordul! – mosolyogtam rá udvariasan, de kissé mégiscsak távolságtartóan. Én nem az a típus voltam, aki ostobán vigyorog a vakvilágba, úgyhogy a reakcióm valószínűleg az engem ismerők számára nem lett volna túlzottan meglepő. Közben azért segítettem az alattam és az asztal alatt összegyűlt képeket felszedegetni. Egészen addig nem is nagyon néztem meg, hogy mit ábrázolnak, amíg az asztal alá hajoló helyzetemből, újra nem egyenesedtem fel rendes ülő pozícióba. Mivel több is a kezembe keveredett, így összerázogattam őket szépen sorba, és ekkor tűnt fel a ruha. - Ó, most lesz az esküvője? – érdeklődtem kíváncsian, közben illetlen vagy sem, megnéztem több soron következő képet is. Mármint azok közül, amik az én kezembe vándoroltak. Az ilyen téma mindig érdekelt engem, kifejezetten szakmai ártalomnak lehetett beállítani, de ez van, ha az ember szereti a munkáját.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nem, nem szerettem a nőket, legalábbis nem vonzódtam hozzájuk. Semmi ilyen jelet nem lövellek tehát a szőke nő felé, nem kell hát aggódnia, s félteni az erkölcseit. Már, ha félti egyáltalán. Nem tudhatom, nem látok a fejébe, s a pajzsa mögé sem. Csak azt éreztem, hogy farkas, s talán a falkaszag hiányát is megérezhettem a tudatom mélyén, ám egyelőre nem manifesztálódik mindez tényként előttem. Jobban leköt az, hogy mennyire ügyetlen voltam, s a tény, hogy valamiért ismerős nekem ez a nő. A mosolya nem az a mosoly, amit én szoktam viselni, de nem is hibáztathatom ezért. Ha jobban belegondolok, irigylem a távolságtartása miatt, mely még ebben a mosolyban is olyan nőiesen finoman van benne, amilyen módon csak lennie kell. Elvégre nem kell minden idegennel rögvest közvetlennek lenni, nem zavar ennek hiánya. Az udvariasságot mindenek felett értékelni tudom, s az, hogy nem tett úgy, mintha nem is léteznék, számomra egyet jelent az udvariasságával. Válaszmosolyt ültetek hát ajkaimra, s már mondanék is valamit, de a kérdése a torkomra forrasztja a szót. Szinte el is felejtettem, hogy milyen képeket szórtam szét. Annyira valószerűtlen volt a lényem ezekkel, hogy nem is vettem egészen eddig magamra. Csak papírok voltak, a kutatott holmi is csak egy ruha, s nem kapcsolódtak bennem igazi érzelmekkel. Igyekeztem hidegen és kívülállóként gondolkodni erről az esküvőről, de a kérdése úgy ér, mint egy szorító kar, mely rákulcsolódik elmémre, s visszaránt a saját múltamba. Tekintetem a jegygyűrűre fut, melyet viselek. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy megszabaduljak az aranykarikától, mely a világot jelentette nekem azóta, hogy a pap előtt kimondtam a mindent elsöprő igent. Ajkaimon a mosoly páncélként ottmarad, de mégis van abban valami csendes szomorúság, ahogyan megrázom a fejem. - Nem, nem! - hárítok mosolyogva. - Azon már régen túl vagyok. Most egy barátnak segítek ruhát találni a menyasszonya számára. - magyarázom, mert könnyebb így, mint megengedni magamnak azt, hogy a férjem halála miatt keseregjek. Lassan az összes papír visszakerül az asztalra a kávéscsészém mellé, s én is felegyenesedem. - Holly Fields boltjába tartottam épp, ilyesmi darabokat szeretne a hölgy, akinek az esküvője lesz. Gondoltam megnézem, hogy van-e a kedvére való. Nem mondok többet, egyszerűen csak egy fejbiccentéssel megköszönöm, hogy segített összeszedni a képeket. Tekintetem közben az asztalára siklik, s hogyha megpillanthatom a rajzot, amin éppen dolgozott, akkor ámulattal tekintek a képre. Szeretem a szép, egyedi darabokat, s mindig elismeréssel adózom azok előtt, akik ilyen csodákat képesek tervezni, pláne megvalósítani. Nem tolakodó az érdeklődésem még mindig, de azért jócskán észrevehető.
Szerencsére nem igényelt tőlem nagyobb erőfeszítést az, hogy udvarias legyek másokkal, mivel ezt én inkább tartottam afféle semleges viselkedésnek. Ezzel voltam távolságtartó, de mégis egészen jó modorú, úgyhogy belém kötni senki nem tudott volna emiatt még akkor sem, ha akarna. A munkám miatt amúgy is szükséges volt, hogy visszafogjam magam a legtöbb esetben, és ezt átültettem azokra az esetekre is, amikor valamilyen nyilvános helyen vagyok. Például az O’Connorsban iszok meg egy kávét és egy nő alám szórja az összes képét. Nos, ez pontosan egy olyan helyzet volt, ami megkívánta a normális viselkedést. Amúgy sem voltam éppen feszült semmi miatt, ugyanis még túl korai volt az időpont hozzá. Valószínűleg nem is sejtette, hogy micsoda veszélyes, két lábon járó tornádóvá tudok válni egyetlen pillanat alatt, ha valaki kihoz a sodromból. Mivel beszéltem ugyan, de én is elmerültem egy kicsit a gondolataimban, így csak akkor kapcsoltam, amikor felelt nekem. Igazából nem is nagyon akartam beszédbe elegyedni az idegennel, mivel feleslegesnek tartottam a jó pofizást, de ha már így hozta a sors, hát néhány szót mégiscsak válthattam vele, nem? Belehalni úgysem fogok, annyi bizonyos. - Értem – feleltem röviden és lényegre törően, bár a szűkszavúságom oka leginkább az volt, hogy elkezdtem a többi képet is megnézni a kezemben tartottak között. – És miért nem az ara választja ki a ruháját? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mert az ilyesmit nekem mindig nehéz volt megérteni. Ha már egyszer valaki elhatározta, hogy férjhez megy, miért nem választja ki, hogy miben? Ez nem egy utolsó szempont, ráadásul a legtöbb nő elég szentimentális ahhoz, hogy az esküvőjét tekintse élete nagy napjának, amikor semmiképpen sem lehet mindegy, hogy miben vonul az oltár elé az illető. Komolyan, nem fért ez a fejembe! Közben persze visszaadtam a képeket, és úgy dőltem hátra a széken, elmerengve ezen a felháborító tényen, hogy a menyasszony még arra is lusta, hogy maga járjon a ruhája után. Csak arra eszméltem fel, hogy a nevemet hallottam az ismeretlen szájából. Kis híján mosolyra is rándultak az ajkaim, de végül visszafogtam az ingert és helyette csupán meglepettséget mímeltem. - Sosem értettem az ilyet. Én egészen biztos, hogy nem bíznám másra a választást, ha én készülnék férjhez menni. Vagy talán maga lesz az is, aki felpróbálja a ruhát, meg akire ráigazítják? – azért némi felháborodást hallhatott a hangomból kicsengeni, de nem tehetek róla. Nem akartam megjátszani magam, és igazából az sem bűvölt el különösebben, hogy ő ilyen segítőkész volt. Az ilyen egyszerűen nálam nem működött. Valószínűleg, ha a boltomban futottunk volna össze, akkor egészen addig szívesen segítettem volna, amíg meg nem tudom, hogy nem is saját részre kell. Első reakcióm akkor is az lett volna, hogy akkor küldje be az arát, mert így nem vagyok hajlandó segíteni, ha a menyasszony sem képes eljönni. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy észrevette az előttem lévő rajzot. Mivel úgy tűnt, hogy különösebben nem váltott ki belőle elborzadást, így felemeltem felé a határidőnaplót, aminek az egyik oldalára firkáltam, és úgy fordítottam felé, hogy jobban is lássa, ha már kíváncsiskodott. - Mit gondol róla? – kérdeztem őszintén. Még elég képlékeny volt, nem volt teljesen előttem, hogy mi lesz a végkifejlet, ezért is kértem ki véleményt. Az lehet, hogy megváltoztatja majd a terveimet a ruhával kapcsolatban.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nem kellene, hogy meglepjen ez a kérdés, hiszen bennem is felmerült ugyanez, amikor felkértek rá, hogy jöjjek el ruhanézőbe. Márpedig egyedül. De azért mégis, valahogy nem esik jól, hogy ellenségeskedést érzek a nő felől ez ügyben. Sosem voltam az, aki egy ilyenre paprikásan reagál, de azért magamban megállapítom, hogy kissé udvariatlanságnak tartom az ismeretlen viselkedését, s én nem vetemednék ilyesmire. - Az életben nem minden fekete és fehér. Sokszor bonyolultabban egy látszólag értelmetlen dolog okai annál, mint amit első felháborodásunkban észreveszünk. – kezdtem némi bölcselkedéssel, nem is annyira a nő megnyugtatására, semmint inkább a magaméra. - Az ara Afganisztánban van éppen, ott szolgál. – zárom rövidre a kérdést. Részemről ez egyfajta sértődöttség, de mivel a másik fél nem ismer, ezért nem tudhat semmit minderről. Mi katonák vagyunk – vagy éppen katonafeleségek, vagy mindkettő – s a mi életünket nehéz megérteni. Éppen emiatt magyarázkodni szoktam, bővebb lére eresztve a mondanivalómat, de most nem kívánom megtenni az adjonisten miatt. Mondhatnám, persze, hogy az ara a ma hajnali géppel indult, s csak egy hónapra megy, amíg helyettesítenie kell egy lábadozó felettesét. Mondhatnám, de nem teszem. Maradjunk csak annyiban, hogy elmondtam hol van a menyasszony, s a nő pedig moderálja ezek után magát. A minimum lenne tőle. Nem vagyok haragtartó, s bár a nő nem érzékelhette felmérgesedésemet – lévén nem volt oly erős – én azért tudom magamról, hogy nem reagáltam elég higgadtan. Letekerem hát magamban a méregfűtést, s mosolyogva tekintek a szőke ismeretlenre. - Első ránézésre nagyon impozáns! - kezdem véleményemet a megmutatott rajzról. A hangsúlyomból érezheti, hogy itt még nem ért véget a mondanivalóm, ám mielőtt tovább magyarázhatnék, van valami fontos, amire mindenképpen rá kell kérdezzek. - Milyen alkalomra lesz a ruha? Míg válaszára várok, kávém kevergetésébe merülök. Nem zavar, hogy a fekete lassan teljesen elhűl, szeretem én úgy is. S mivel addig úgysem tudok semmit mondani, amíg Holly meg nem válaszolja a kérdésemet, a kevergetés után a kávé kortyolgatásába merülök.
Eszembe sem jutott igazából, hogy a véleményemmel bármilyen rosszallást is kiválthatok belőle, bár azt hiszem, hogy akkor sem érdekelt volna különösebben, ha tisztában vagyok vele. Általában én nem fogtam vissza magam, ha arról volt szó, hogy véleményt nyilvánítsak. Ha már itt tartunk, akkor ezen a téren finomkodni sem volt szokásom, általában azt mondtam, amit tényleg gondoltam, még akkor is, ha nem kérdezték. Azt hiszem, hogy akkor is pontosan így tettem volna, ha nem tudom, hogy esélye sincs ellenem, mert még egyszer annyi idős vagyok, mint ő. Nincsenek nekem öngyilkos hajlamaim, hogy beszólogassak egy tőlem sokkal idősebbnek, aki ellen meg nekem nem lenne sok reményem győzni, de ugyanígy hidegen hagyna a nemtetszése. - Aha… - mondtam végül, miután a bölcs megjegyzése hallatán csak felvontam a szemöldökömet és néhány percig úgy néztem rá, mintha azt akarnám mondani, hogy „Ez most komoly?”. Valószínűleg nagyon is komolyan gondolta, de kivételesen uralkodtam magamon és nem nevettem fel, valamint olyan sekélyesnek sem láttattam magam, amilyennek az első eszembe jutó reakció után elkönyvelt volna. Pedig én tényleg sokkal jobban kedveltem az egyszerű és logikus dolgokat, a bonyodalmak sosem szültek még semmi jót számomra. - Értem. És? – kérdeztem vissza még mindig értetlenül, mert ez a magyarázat nekem semmit nem jelentett, az meg főleg nem, hogy ott szolgál. – Most ettől hogyan is kéne éreznem? – kérdeztem vissza. Egy rövid időre abba is hagytam a rajzolást, és fél testemmel felé fordultam, rákönyökölve jobb kezemmel az asztalra. – Lenyűgözve, amiért kockáztatja az életét? Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom, de hidegen hagynak a katonák, akik maguk választják a harcot. Bőven elég volt egy háború ahhoz, hogy elmenjen a kedvem tőle, úgyhogy aki önként megy oda az őrült és nem tiszteletreméltó hős– fejeztem ki a véleményemet. Máris sejtettem, hogy különösebben nem lesz lenyűgözve tőle. A hozzá hasonló elvakultak általában nem szokták kedvelni, ha valaki más véleményen van, vagy más értékrendet tart szem előtt, mint ők. - Amúgy sem értem, hogy miért nem intézi akkor a ruhát, amikor már ő maga is itt van… - tettem még hozzá, végül megvontam a vállaimat és meghúztam még néhány vonalat a vázlatomon. Csak utána mutattam fel, azt meg tökéletesen sikerült érzékelnem a hangsúlyból, hogy nem fejezte be a mondandóját. Csak azt nem tudtam, hogy mi köze van hozzá, hogy milyen alkalomra lesz. Nem is az volt a kérdésem, hanem az, hogy milyen a rajz. Ettől függetlenül arra a döntésre jutottam, hogy az előbb eleget kapott a kissé talán undok oldalamból, úgyhogy végül válaszoltam. Amúgy sem volt semmi nagy titok ezzel kapcsolatban. - Egy egyszerű estélyre, semmi nagy dolog – rántottam meg ismét a vállaimat, aztán magam felé fordítva én is megszemléltem egy kicsit távolabbról. Hm, nem is rossz! – Miért, az mit befolyásol? – kérdeztem rá végül, mert érdekelt, hogy ő miért szerette volna tudni. – Egyesek túlöltöznek, mások meg képesek még az ilyeneket is félvállról venni és edzőcipőben megjelenni – a hang, amit hallattam, elég árulkodó lehetett azzal kapcsolatban, hogy mennyire lenéztem az ilyeneket. Tényleg találkoztam már efféle idiótákkal, szinte kedvem lett volna kidobni őket saját kezűleg, ha én lettem volna a házigazda.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Még szerencse, hogy engem úgy neveltek az évek, hogy tartsam meg magamnak, amit egyesekről és egyes dolgokról gondolok. Lenne mit mondjak a nőnek viselt dolgairól, de ajkaimról nem tűnik el a mosoly. Megszoktam már ezt a hangnemet, a tudatlanok sajátja. - Miért kéne megmondjam, hogy hogyan érezze magát? – teszem fel a kérdést értetlenül. Mindenkinek szíve joga, hogy azt érezzen és azt gondoljon egyes dolgokról, amit akar, nem tisztem meghatározni előre mindezeket. Ettől még mondjuk nem értem, hogy miért kell ilyen bugrisként megnyilvánulni – mert igen, az én véleményem az, hogy nem csak káromkodva lehet valaki tuskó – erről a témáról. Nehezemre esik fenntartani a könnyedség álcáját, ha nem gyakoroltam volna ennyi évig ezelőtt, talán nem is menne. - Melyik háborúra gondol, kedves? – kérdezek vissza inkább kedélyesen, megpróbálva olyan vizekre evezni, melyektől nem áll fel a szőr a hátamon, s a farkasom hátán sem. Senki nem mondhatta rám soha, hogy rossz katona lettem volna, olyas valaki, aki nem bírja türtőztetni magát akkor, ha valaki a hadsereget szidalmazza. Méltóságteljes voltam mindig s toleráns, de most a farkas lázad bennem. Ha nem nyílt színen és fényes nappal lennénk, lehet, hogy a másiknak ugrana. Függetlenül attól, hogy tudja: belehalna valószínűleg, elvégre annyira nem ősöreg, s erős. - Nem kell mindent értenünk. Ez az ön véleménye, az enyém pedig más. Háborúk átélése ide vagy oda. Ezen nem fogunk összeveszni. – vonom meg a vállamat kedélyesen. - Hogy szólíthatom? Én Harrietta vagyok. – kérdezek, s mutatkozom is be ezzel együtt. Lássa a másik, hogy nem vagyok haragtartó, s a sodromból sem könnyű kihozni, legalábbis nem nagyon mutatom. A pajzsom ugyan az egekben, de ez természetes. A visszakérdezésemmel sem érek el többet, mint a magyarázkodásommal. Halk sóhaj szakad fel tüdőmből, lemondó-fajta. Ennek a nőnek úgy látszik, hogy minden reggeli tápláléka egy marék sósav, amit csak úgy köpköd szerte a világban. Eléggé sajnálom emiatt, így még kevésbé tudom komolyan felidegesíteni magam rajta. Biztos nem lehet boldog az élete. - Semmit, csak érdekelt. Szeretek kérdezni, elnézését kérem, hogyha ez zavarja önt. – mentegetőzöm őszintén. Feladtam már régen, hogy direkt felhúzzak másokat, tudom, hogy vannak helyzetek, amikor jobb visszavonulni a harctérről. Na ezt ilyennek ítélem. - Egyébként a ruha mennyei, nagyon ízléses, de szerintem egy egyszerűbb estélyen túl soknak hatna. Mindamellett nyilván ön tudja, hogy milyen alkalomra lesz, s azt is, hogy mennyire akar kitűnni a tömegből. - hagyom ennyiben, könnyedén megspékelne egy elnéző mosollyal. - Edzőcipőben estélyre menni pedig valóban otrombaság. – jegyzem meg, mert végre egyetértünk valamiben. Nagy csoda.
Mivel elég provokatív személyiség vagyok, így sejtettem, hogy ez a nő itt mellettem határozottan visszafogta magát. Én nem voltam híve az ilyesminek, általában kimondtam azt, amit gondoltam. Ha nem így tennék, az megjátszásnak minősülne a szememben. Nem mondom, hogy nem volt még rá példa, de olyankor megvolt rá az okom, és nem csupán annyi, hogy így neveltek, vagy én ilyen vagyok. Most is egyedül az volt a szerencséje a nőnek, hogy nem voltam képes gondolatolvasásra. Egészen biztos, hogy akkor nem ücsörögtem volna itt ilyen nyugodtan. Ő meg… már egyáltalán nem lett volna képes ülni. - Költői kérdés volt… - kacsintottam az értetlenkedő nőre, ajkaimon pedig megjelent egy rideg mosoly halovány árnyéka. Nem akartam én összebalhézni senkivel, ez a nap úgyis egészen jól indult eddig. Kár lett volna elrontani, és igazán talán még ideges sem voltam az ismeretlen miatt, egyszerűen csak ennyire hangulatember vagyok. Egyetlen pillanat alatt a plafonon tudok lenni, és ugyanilyen hamar ismét a földön, vagy még annál is lentebb. Nem mindig jó, hogy az érzelmeim ilyen szinten maximumon vannak, de én már csak ilyen vagyok. Erre az emberek elég hamar rá szoktak ám jönni, miután megismerkedtek velem. Kivéve az ügyfeleimet, mert olyankor tényleg nagyon igyekszem visszafogni magam. - A második világháborúról – válaszoltam meg a következő kérdését, miközben újra a rajzomra összpontosítottam inkább. Ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy lehiggadjak, és ne provokáljam tovább. Persze, ha olyat fog mondani, akkor nyilván ismét teljesen bepöccenek, de talán újra visszamenekülhetek majd a biztosabb kedélyállapotomba. – Ott voltam a kellős közepén, úgyhogy ne higgye, hogy én csak a levegőbe beszélek, de azt sem tudom, hogy pontosan mit ítélek el annyira – immár nyugodtabb volt a hangom, ami jó hír volt talán mind a kettőnk számára. Én sem akartam inkább olyan témákat erőltetni, amiknek a végén egymás torkának ugorhatnánk. Máris láttam, hogy mi az, ami neki fájó pont, és mi az, amit én gondolok másképp. Csupán a vállaimat vontam meg, de végül nem reagáltam azzal kapcsolatban, hogy más a véleményünk. Szerintem ez elkerülhetetlen volt, ha az emberek megismerték egymást, hiszen nem vagyunk egyformák. Jobb is, hogy így van, mert elég sivár világban élnénk, ha mindenki mindent ugyanúgy gondolta. Valahol mélyen amúgy is szerettem vitázni, hajtani az igazam addig, amíg a másikat meg nem győzöm, vagy ki nem zökkentem egy kicsit a teljes meggyőződéséből. - Holly – árultam el a nevem. Az, hogy összerakja-e, hogy hozzám indult ma, vagy sem, már nem is nagyon érdekelt. Sőt, igazából le sem esett hirtelen a dolog, amikor bemutatkoztam. Ezek után azonban már nem volt szükség arra sem, hogy a teljes nevemet mondjam, ráadásul ő sem úgy mutatkozott be. Lehetett akár véletlen egybeesés is, hiszen sok nő van még, aki ugyanezt a nevet viseli. Talán nem is olyan nagy baj, amikor kiemelkedhetek a többségből, és már nem vagyok éppen olyan, mint a többi átlagos ember, akit szintén így szólítanak. Az ő nevét azért megjegyeztem, még az elkalandozó gondolataim ellenére is. - Csupán kíváncsiságból kérdeztem, nem kötekedésből – néztem fel rá felvont szemöldökkel, mivel nem igazán értettem, hogy miért kért elnézést. – Mint ahogy maga, úgy én is kérdezek… - fűztem hozzá nemes egyszerűséggel, aztán hátradőltem a széken és az ajkamhoz emeltem a csészémet, aminek már csak az alján volt néhány kortynyi kávé. – Általában szeretek kitűnni, úgyhogy ezek szerint akkor elértem, amit akartam – állapítottam meg elégedetten, még egy halvány mosolyt is villantottam. – Igaz? Nem is értem, hogyan engedhették be… - ráztam meg a fejemet kissé felháborodva talán, de mélyen elítéltem azokat, akik nem voltak képesek alkalomhoz illően felöltözni.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
- Nem ítélkezem anélkül, hogy ne kérdeznék rá dolgokra, úgyhogy nem hiszem, hogy a levegőbe beszélne. Ha azt mondja, hogy ott volt, hát bizonyosan meg is történt. – hagyom rá. Nem akarom feszegetni ezt a témát, egyrészt, mert engem is idegesít, másrészt pedig mert nem az a célom, hogy a nőt felbosszantsam. Ha valaki, hát én nem vagyok olyan, aki ilyesmiben kedvét leli. Talán túlzottan is megfontolt vagyok, túl konfliktuskerülő és igen, lehet ezt megjátszósságnak tekinteni. Nem sértene vele. Én nem így gondolkodom a magam viselkedéséről, nekem sokat adott a fejlődésben az, hogy nem lobbanok azonnal, hanem képes vagyok elgondolkodni dolgokon és mérlegelni azokat. - Fields? – kérdezek rá arra, ami talán egyértelmű, de nekem mégis rá kell kérdeznem. Még meg is mosolyogtat annak az esélye, hogy valaki olyan előtt ejtettem el a ruhák képeit, akihez éppen készülök. Sőt, így sok reakciója egyértelműbbé, világosabbá válna számomra. Mint például az, hogy miért szívta így fel magát az esküvői ruhát illető dolgokon. Mondjuk az meg meglepne, hogy Holly fileds vérfarkas, de meg kéne már tanulnom, hogy ebben a városban, sőt ebben a világban csak ne lepődjek meg ilyesmiken. - Örvendek a szerencsének, Holly! – jegyzem meg mindenképpen, ha sikerült jól összerakjam a vezetéknév-kirakóst, ha nem. Megmosolyogtat, hogy azt mondja, szeret kitűnni. Igen, pont ezt tudom elképzelni róla. S bár nem ismerem őt, mégis vannak dolgok, amikben igen jól szoktam tudni levonni a következtetéseket, s ez egy olyan dolognak tűnik számomra. Az ember viselkedése sokszor fémjelzi azt, hogy milyen ruhákban szeret megjelenni, hogy mit kedvel, mennyire figyeljenek fel rá. Én a magam részéről sosem voltam magamutogató, ha Derek külön kérte, csak akkor vettem fel olyan ruhákat egy-egy katonai bálra, amilyenekben más férfiak is megfordultak utánam. Ő valamiért szerette mutogatni, hogy „milyen jó nő a felesége”, ahogyan ő mondta. Ahogy így rá gondolok, elönt a keserűség. Második világháború ide vagy oda, én is elvesztettem a harcokban a férjemet, mégsem a sereget hülyézem le miatta. Na mindegy, igyekszem megnyugtatni magam, elvégre már könnyed vizekre eveztünk, felesleges lenne tovább paszíroznunk a megtiport múltunkat. Lépjünk túl rajta, egyszerűen. - Egyes emberek nem tudják, hogy hol a határ a lazaság és a tiszteletlenség között.. – húztam el a számat én is. Nem szoktam ilyesmit tenni, de az emlegetett emberekről tényleg megvan a véleményem, s ez a vélemény olyan, amit nem is szégyellek kimondani.
- Igen – bólintottam egyet kurtán, aztán egy halovány mosoly is megjelent a szám szegletében. Most mondhatnám, hogy nem esett jól, vagy nem tett elégedetté, hogy ismerik a nevemet, de akkor hazudnék. Én is az a típus voltam, akinek imponált, ha valami miatt megmaradt az emberekben. Ez a nő hiába nem ismert engem látásból, vagy személyesen, a nevemmel azért még tisztában volt, ami azt bizonyította, hogy nem feleslegesen dolgoztam ennyit. Ugyan eljátszottam egyébként azzal a gondolattal is, hogy letagadom és egy óra múlva találkozunk az üzletben, de a ruhát ábrázoló rajz megmutatása után talán felesleges lett volna köntörfalazni, és amúgy sem volt a szokásom. - Fields – mondtam ki a jelenleg aktuális vezetéknevemet, utána ismételve. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen gondolatok játszódtak le benne, de egészen biztos, hogy az is megmosolyogtatott volna, hogy nem gyanította a farkasságom tényét. Honnan is tudhatta volna, ha még nem találkoztunk? Az újságokba azért ezek az aprócska információk nem kerültek bele, hála a jó égnek! - Azt hiszem, hogy én is! – jelentettem ki. – Az meg majd elválik, hogy mennyire leszünk tényleg szerencsések – tettem hozzá nemes egyszerűséggel. Én arra gondoltam, hogy én csinálok-e egy újabb üzletet, és hogy ő megtalálja-e azt a ruhát, amit elképzelt a menyasszony számára. Bár még mindig nem rajongtam a gondolatért, hogy úgy adjak el egy ruhát, hogy az arát még csak nem is láttam. Így egyszerűen képtelenség bármit is elképzelni rajta, vagy esetleg javaslatot tenni egy másik, hozzá sokkal inkább illő ruhára. Nekem ez volt a munkám, úgyhogy szerettem kihozni magamból a maximumot ezen a téren. Az már csak hab volt a tortán, hogy a hírnevemet igyekeztem megőrzini. Mintha valahogy haloványan érzékeltem volna a keserűséget, vagy legalábbis a belőle áradó feszültséget, de nem kérdeztem rá, hogy mi az oka. Egyrészt nem volt hozzá túl sok közöm, másrészt meg nem voltam benne teljesen biztos, hiszen mind a kettőnk pajzsa azért fel volt húzva annyira, hogy túl sok betekintést ne engedjen. Jobb is így talán, az ügyfeleimről így is mindig többet tudtam meg egy-egy ruhapróba alkalmával, mint amennyit szerettem volna. - Egyetértek… - bólogattam a reakciója hallatán, majd félreraktam a ceruzát, és félig kifordulva a székemen, egyenesen ránéztem. – Szóval most, hogy megspóroltunk magának egy utat, elmondhatná, hogy a menyasszony mikor lesz itt, hogy ruhát próbáljon. Mikor lesz maga az esküvő? – érdeklődtem tovább, mert nem ártott tudnom, hogy mikorra kell készen lenni. – Tényleg nem fogok csak úgy kiadni egy ruhát a kezemből úgy, hogy nem láttam rajta azon a személyen, aki viselni fogja – fűztem még hozzá határozottan. Nem ismert, így nem tudhatta, hogy mennyire komolyan tudom venni a munkámat.
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Nyilván mindenkinek imponál az ismertség. Nem elítélendő emberi tulajdonság, semmi baj nincs vele. Kicsiben ugyanezt érzem azokon az alkalmakon, amikor egy-egy katonai rendezvényen bemutatnak más táborok vezető pozícióban levő embereinek, s ők tudják hová tenni magukban a Mrs. Saint-Claire nevet. - Úgy legyen, Miss Fileds! Majd elválik. – a megszólításhoz tartozó miss környékén azért tekintetem a nő kezére siklik, látok-e rajta jegygyűrűt vagy sem. Végül aztán egy elképzelt vállvonással hagyom, hogy a dolog kicsusszanjon érdeklődésem holdudvarából, elvégre azon csak nem sértődhet meg senki, hogyha nem nézik férjezettnek. Majd kikéri magának, ha akarja. Nem félek attól, hogy nem teszi. Egyszerűen nem olyan nőnek tűnik, aki bármit szó nélkül hagyna. - Ezt nem is várta el öntől senki. – kezdek bele udvariasan, felülemelkedve minden előzőleg kialakult ellenérzésemen. - Őszinte leszek önnel! Koránt sem biztos, hogy éppen az ön szalonjából fog az ara választani. Engem azért küldött, hogy tekintsem meg a ruhákat, s mondjam majd el neki, hogy van-e az elképzeléseihez hasonló, vagy nincs. Nyilván az lenne a legegyszerűbb, hogyha helyben maradna a dologgal és öntől szerezné be a hófehér csodáját, de az esküvők, mint tudjuk, nem az egyszerűségükről híresek és egy menyasszony lelke bonyolultabb bárminél. – mosolyodom el. Nem, nekem sem tetszik ez a helyzet, s bármennyire is próbálok udvariasan beszélni a küldetésemről, azért nem süt belőlem az átélés. Nyilván én sem küldtem volna el magam helyett soha, senkit, pedig én is voltam katona. Ám nem vagyunk egyformák, az emberiség színpalettája elég szerteágazó, szóval nekem azt kell elfogadnom, ami van, s úgy kell viselkednem a külvilág felé, mintha minden stimmelne, ami ezzel kapcsolatos. Ám ettől még nem akarok hazugnak tűnni, s őszinteségemet egy röpke, pillangószárny-rebbenés finomságú mondatba öntöm. - A helyzet számomra is meglehetősen idegen, remélem megérti, hogy miért nem mozgok benne otthonosan. Valóban nem ismertem és valóban nem tudtam, hogy miről mit gondol. De meg akartam ismerni, legalábbis alap információk tekintetében, elvégre én mindig kíváncsi nő voltam. Könnyed mosollyal fordultam még mindig Holly felé, mit sem izgatva magam a ruha-helyzet meglehetős groteszkségével. - Az esküvő az ősszel esedékes, de pontos időpontot nem tudok mondani, arról még engem sem tájékoztattak a felek. – válaszolom meg a kérdése ezen felét is, majd ha már itt járunk, én is kérdezek: - Van rá esély, hogy a minap megtekinthessem a ruhákat, vagy egyeztessünk egy másik időpontot? – nem tudhatom, hogy vannak-e bejelentkezett vendégei, őszintén szólva én is csak a személyes bejelentkezés kedvéért kerestem volna fel. Tudom én hogy megy ez a szolgáltatóiparban, eszemben sincs tehát olyannak tűnni, mint aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Válaszának fényében majd eldől, hogy hogyan alakul a további napom.
//Bocsánat, hogy csak most, kicsit kiestem a karakterből az utóbbi időben //
Egy halovány kis mosolyt kapott tőlem válaszként arra, hogy majd elválik, hogy mennyire leszünk szerencsések a találkozásunk miatt. Nagyon reméltem, hogy végül jól dönt majd és tőlem választ ruhát az arának, jobban mondva az ara választ majd közvetve, de sohasem lehetett tudni. Általában ilyenkor indult be nálam a versenyszellem, mert veszíteni valahogy sohasem szerettem. Sőt, ha már itt tartottunk, ki az a bolond, aki szeret? Borzasztó érzés, és én a saját területemen nem is nagyon tapasztaltam még meg, mióta ebben a szakmában dolgozom. Ez bizonyára nem véletlen! - Remek! – jelentettem ki, bár az elégedettség hiányzott a hangomból. Már csak azért is, mert eddig pontosan úgy tűnt, hogy azt várták el, hogy úgy adjam oda a ruhát, hogy nem is láttam a menyasszonyon, aki majd viselni fogja az esküvőjén. Pedig ez azért fontos volt, félmunkát sohasem szokásom végezni. Ennek ellenére ráhagytam a nőre, és én is felé fordultam valamelyest, hogy jobban lássam őt. - Nem kell bemutatnia a menyasszonyok roppant bonyolult lelkét, már jó egy évtizede pátyolgatom a kis lelküket… - legyintettem egyet, bár a szemöldököm azért megugrott, amikor belekezdett a mondandójába. Édes, hogy azt hiszi, amit nálam nem talál meg, azt majd máshol megleli. Főleg a környéken. Ha meg Anchorageba menne, ott is csak az én üzletemet találná meg, ahol a legnagyobb a választék. – Egyébként ne aggódjon, nálam mindenki megtalálja azt a ruhát, ami az elképzeléseinek megfelelő. Sőt, sokszor teljesen más mellett döntenek végül, pontosan ezért kell, hogy maga az ara válogasson – fűztem még hozzá. Jó, ez már nyilván nem neki szólt és nem leszidni akartam, inkább csak mellékes információként közöltem. - Igen, ezt megértem – bólintottam. Azért valamelyest szimpatikusabb lett, amikor kiderült, hogy ő sem érzi magát elég otthonosan ebben a helyzetben. Én meg igen, csak éppen nem volt ínyemre a hasonló szituáció. Máskor is akarták már ezt eljátszani velem, maradjunk annyiban, hogy nem sokra mentek vele, ennél én makacsabb és büszkébb vagyok. – Én azonban – magával ellentétben – otthonosan mozgok ezen a területen. Az a munkám, hogy ruhákat válasszak ki azok alapján, amiket a vevőim elmondanak nekem. Talán menni fog most is – szusszantam végül, de ettől függetlenül még mindig nem tetszett jobban a szituáció. Egyszerűen csak nyitott voltam valamiféle megoldásra, ha a végén majd láthatom a menyasszonyon is a ruháját. - Rendben, akkor még van idő arra is, hogy újat tervezzek és varrjak neki. Higgye el, nálam jobbat nem fog találni! – mindenféle nagyképűség nélkül mondtam, egyszerű tényközlésként. Jó, persze volt egy egészséges önbizalmam is, de ez elkerülhetetlen szerintem a szakmámban. Ha valaki hagyja, hogy elnyomják, azt bizony el is fogják nyomni. Ugyanez vonatkozik a kishitűekre, akik nincsenek meggyőződve arról, hogy ők végzik a legjobb munkát. Persze ott van a másik véglet is, akik meg túl sokat hisznek magukról, pedig nincs rá okuk. - Igazából pont a szalonba tartok – vallottam be őszintén. Erre talán rá is jött volna, hiszen a korai időpont is a reggeli kávénak felelt meg, amit az ember a munka előtt fogyaszt el. – Ha gondolja, bejöhet velem. A délelőtt folyamán csak később jönnek hozzám, ha jól emlékszem! – persze gondolkoznom kellett egy kicsit, mert nem tudtam fejből a beosztást, de ha rosszul mondtam, hát majd vagy vár egy kicsit, vagy visszajön később. Egy hasonszőrűre azért mindig volt időm. Főleg, ha üzletelni akart velem.
Az úgy volt, hogy otthon indítottam. Mondhatnánk, hogy alapoztam, de egymagában nem-bulira senki sem alapoz - legalábbis olyan ziher, hogy nem, aki normális. Na jó, akkor talán mégis alapoztam... Egyébként tök büszke voltam magamra, nem törtem össze semmit, nem döntöttem romba a fél lakásom, nem csináltam ki egy komplett szarvascsaládot puszta felindultságból és ágytorna-maratont se tartottam! Határozottan fejlődőképes vagyok, úgy is mondhatnám, hogy méltósággal viseltem a helyzetet, mert piához is csak az elválást követő huszonnégy órán túl nyúltam. Addig egyszerűen csak gubbasztottam az erdőben. Most pedig ökröt játszottam: magamban ittam. Konszolidáltan kortyolgattam a Jack Danielst a nappalimban ülve, és már nem tudom, milyen indíttatásból, de mindeközben a Reality szólt Richard Sandersontól. Ne, tényleg ne kérdezze senki, dunsztom nincs, hogyan lyukadtam ki ennél a dalnál, főleg úgy, hogy All Time Low-val nyitottam, azt hiszem.
A lakást akkor hagytam el, amikor már szinte kedvet éreztem a Reality énekléséhez. A mozgáskoordinációmmal egyelőre nem akadt különösebb problémám, kint pedig a hideg levegő az eddig elfogyasztott alkoholt is kifújta a fejemből. A farkasom tüntetőleg kussolt, ha úgy tetszik, elbújt valahova jó mélyre. Seggfej. Bár megértem, én is elzárkóznék magamtól egy kis időre, ha megtehetném, de ez képtelenség, szóval így jártam. Eszem, amit főztem, csücsülök a nyakamba borított bilitöltelékben, mindezt pedig ijesztő nihillel forgatom magamban. Talán nem fogtam még fel teljesen a történteket, simán előfordulhat. Mégis, ha eszembe jut, ha belegondolok, ha elkezdek rajta agyalni, érzem, hogy szét akar feszíteni belülről,marcangol és apránként felemészt. Hello, szerelmi bánat, olyan régen találkoztunk, hogy enné az ótvar a rusnya pofád... ejj, na menjünk inni. Az O'Connorst vettem célba, mi mást, idült, mégis üres vigyor ült ki a képemre, amint beléptem. Kértem egy korsó sört meg egy üveg Jacket, aztán bevettem magam egy hejre kis boxba. Egy órán keresztül azt se tudom kikkel és mi a fenéről dumáltam. Jöttek-mentek, ittak a whiskymből, hívtak, hogy menjek erre vagy arra, de én nagyon éreztem magam abba a boxban egyelőre, szóval hárítottam minden ilyet. Az ellenkező nem tagjait pedig olyan atyai-bölcs tekintettel méregettem, hogy éppcsak nem ragasztódott a homlokomra: koravén impotens. Hát, bocsi, az Austin Powerses monyóm még nem jött vissza a jelek szerint a szabadságról, és aligha a következő egy-két héten fog ez változni. Egyetlen dologért rimánkodtam magamban amúgy is jelenleg: érdekes társaságért. Lehetőleg olyanért, aki semmit se tud, sejt a magánéletemről, vagyis családtag még véletlenül se találjon meg, mert elsírom magam. Jó, kicsit túlzok. De tényleg nem semmi kedvem nem volt a lelki szarságaimról eszmecserét folytatni, másoké jöhet, az legalább eltereli a figyelmem.
Saraht ma benn ette a fene a discoban, és mivel tegnap én húztam végig az éjszakát, és a nappal nagy részében húztam a lóbőrt, most pörögtem, mint a búgócsiga. Nem bírtam otthon megülni a hátsómon, úgyhogy hagytam egy üzit neki a hűtőn, hogy „Elhúztam felszedni valami majmot! XoXo”. Az anchoragei eset után valahogy nem bírtam leállni, annyira hiányzott már, hogy átszakadt valami gát, és kellettek az újabb és újabb hódítások, szóval hacsak tehettem, elmentem bulizni, vagy csak iszogatni, amolyan hátha alapon. Most is így indult a dolog, szóval kicsíptem magam. Ha úgy alakulna, valami puccosabb helyre is elehet a fene, és én ilyen göncben amúgy is bármikor átmulatom az éjszakát. Nem mondom, hogy teszem azt egy jó kis billiárdpartira alkalmas, de ennek is megvan a maga előnye olyan helyzetben is. Iskolapéldája annak, hogy nagy tétnél miként vonjuk el az ellenfél figyelmét. Istenem, néha olyan könnyű a férfiakkal, már ha emberek, a hímek kicsit bonyolultabbak, de az itteniek le se szarják a fejem, szóval immár kis tétekben játszom, lényegtelen kalandok emberekkel, amik maximum fél percig elégítenek ki, de annyira legalább jók. Még ez is több mint a semmi. - Upsz… hát már megint nyertem. Bocsi fiúk, de a csúcson kell abbahagyni. Kacsintottam pofátlanul, majd felmarkoltam az ötszáz dolcsit, anyuci büszke lesz rám, tudom én, micsoda öröm az ingyen jött pénz. Tudom, szégyelljem magam, amiért kihasználom a vérvonalam nyújtotta előnyöket, de hol érdekel ez engem? Még bőven abban a stádiumban vagyok, amikor élvezem, hogy az agresszív, kéjenc kis szuka bennem nem képes minden egyes másodpercben uralkodni rajtam. Bírtam én, szó se róla, csak megszoktam, hogy én irányítok, aztán jó sokáig nem így volt, az előző farkasomat el tudtam nyomni, őt nem érdekelte, hogy átvegye a gyeplőt, de Sarah kölyke nagyon is más volt. - Egy üveg Jack Daniels-t, köszi, puszi! Cukira ittam magam asszem, de egye fene, lehetek ilyen is, csak ne találkozzak senkivel, aki ismer. Ez nagyjából addig sikerül is, amíg megfordulva ki nem szúrom Darrent. Nem is tudom mit csodálkozom a falka területén. Nekem mondjuk több se kell, már siklok is oda, formás popsimat feltéve az asztalra, és megszabadítva fogságából a whiskyt, már öntöttem is neki az épp kiürülő poharába. - Nem mondták még neked, hogy egy ilyen helyen szokás jól érezni magad? Kacsintottam szemtelenül, pia nélkül is kimondtam, amit gondolok, és nem érdekelt, hogy ki ver laposra miatta, bár eddig még megúsztam…
Yvonne-t később éreztem meg, mint ahogy a tekintetem ráakadt, azt hiszem, ez elárulja, mennyire voltam a topon jelenleg, már ami az érzékelést, környezetfelfogást jelentette. Fú, de jó, hogy nem egy sorozatgyilkos jött! Belépőjére az asztalra könyököltem államat tenyeremmel alátámasztottam és bazsalyogva néztem fel rá. Még elevenen élt bennem az első találkozásunk emléke, amikor is az ő közreműködésének hála lett vörös a bundám, valamint kerültek rajzszögek a mancsaimba. Cserébe - bár én előtte alkottam - behódoltattam az anyukáját és így jött szépen ő is a falkába. Széle vigyor terpeszkedett szét a képemen az emlékre: hej de más volt akkor még a világ! - Tök jól érzem magam, hippi... - ami hoppá akart lenni, mert beszéd közben legyintettem egyet és ezzel a mozdulattal fel is döntöttem a saját Jack Danielsemet. Valamennyi az üveg tartalmából végigfolyt az asztalon, de visszaállítottam. - Úúú, gyűjtsünk még! - kiáltottam fel nagy lelkesen, amikor megpillantottam a zöldhasúakat a markában, vagy csak kiszagoltam, nem tudom... asszem ő játszott az előbb ott a biliárdasztalnál. - Úgyis rég borítottam ki Dee-t - tettem hozzá, mintegy mellesleg és magamban. Felpattantam, aztán felhajtottam az újabb adag piát, amit volt olyan kedves és kitöltött nekem. Már majdnem nyúltam a legközelebbi fószer baseball-sapkája után, amikor leesett, hogy ha belőle/vele akarok bizniszt csinálni ezen az estén, akkor nem ártana megkérdezni, hogy mégis miben és mennyire van benne. Még nem ittam annyit, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjam mások esetleges szemérmét. Nekem már nincs, és ettől a gondolattól kuncoghatnékom támadt. - Mennyire vagy szégyellős és/vagy vevő egy kis közönségizgatásra, közönséges polgárpukkasztása meg ilyen finomságokra? - támaszkodtam az asztalra álló helyemben, mert még nem durván, de már mocorgott az a fránya padló. Amíg a beszédközpontom nem száll el, addig minden fasza. Elég közel voltam így ahhoz, hogy az asztalon ücsörgő (ha még ott ült és nem folyt rá a Jackem kilöttyent része) nőstény leheletéből minden gond nélkül kiérezzem farkas nélkül is az alkoholt, ez pedig fordítva is igaz volt. Ittasan csillogott a szemem, a számat vigyorra húzta sok pimasz, illetlen és publikum forraló gondolat, mialatt kezem megtalálta az üveg nyakát. Nem, nem mertem vaktában önteni, úgyis fogunk még whiskyt locsolni az este folyamán, ha benne van. Szórakozni, felejteni akartam, valamint felpiszkálni legalább egy kicsit a farkasomat, mert ez már nem egészséges, hogy lassan negyvennyolc órája totál kussban van, nem reagál semmire, amolyan tetszhalott állapotban leledzik. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, azt mondanám: elhagyott.
- Dee melyik is? Valamelyik nagyon öreg szőke, ugye? Pislogok rá ártatlanul, hát tök tuti, hogy csórikám már úgy el van ázva, mint a franc, őt már itatni nem kell, bár ami azt illeti, engem se nagyon. Van még hová aljasodni, de a szép kis alap megvan. Azt tudtam, hogy valamelyik húdekeménytökösluvnya miss amarok vezeti a helyet, de egyiket sem ismertem, nem is akartam, túl vének voltak az én ifjonti lelkemnek. - Gyűjtsünk, nekem aztán mindegy… Fogalmam sincs, mire gondolt, de majdcsak megtudom. A felpattanására lecsúsztam az asztalról, meg hát azért is, mert túlságosan nedvessé vált a piától, és nem akartam, hogy a ruhám lássa kárát a dolognak. Én még azért sajnáltam a szívemnek kedvesebb darabokat olykor. Azért, kellőképpen felpirickálta a fantáziámat ez a frissen támadt lelkesedése, és szerettem volna ezt a pillanatot úgymond meglovagolni, mert milyen már azt nézni, hogy úgy bámulja a nőket, mint valami fogatlan tata a sült galambot, hátha beleszáll a szájába, és összerágcsálja magát neki, vagy valami hasonló. Nőügy volt, ez kétségtelen, de én ebbe nem fogom beleártani magam, attól még szórakozni lehet. - Teljes mértékben, csak Sarah ne nagyon tudja meg. Mondjuk, lehet még büszke is lenne rám, de erre nem vennék mérget, tutira képes lennék olyasmit csinálni, amitől falnak megy, márpedig a jelenlegi ideálisnak nevezhető kapcsolatunkba nagy kár lenne páros lábbal belerongyolni valami hirtelen támadt agymenés miatt. Most persze ez annyira még nem érdekel, kellőképp jól vagyok már ahhoz, hogy ne nagyon aggodalmaskodjak emiatt. Ráadásként nem vagyok én semmi rossznak a megjavítója, részemről köszi, de elmúltak azok az idők, amikor tetszett a jó kislány szerep. Sarah óta ez már nagyon múltidő. Csak a csípőmet döntöttem lazán az asztalnak, de a célt elérte, mindenképp könnyedén kiszagolta a szeszt a leheletemből, bár eme tényhez szerintem abszolút nem kellett szaglászni, de lelke rajta. - Na mesélj, mi jár abban a pimasz kis fejedben? Kérdezek rá, csöppet sem viselkedem úgy, mintha valami magas rangú falkataggal csacsognék, egy kocsmában hagy ne már, esetleg ha megunja majd, hogy nagy a pofám, tesz ellene, de az sem fog különösképpen zavarni, legalább nem unatkozom.
Arcrepesztő vigyor terült szét a képemen, majd két ujjamat a számba vettem és nagyot füttyentettem, hogy aztán beszéd közben lekapjam a hozzám legközelebb állónak a tökfödőjét. - Na ki akar szexi nőt látni, asztalon térdelve, whiskyt nyalva? Minél több zseton, annál pikánsabb póz, lehet jönni, uraim! És már nyújtottam is körbe a sapkát, hogy szórják csak a pénzüket, az átható alkoholszagból ítélve a vendégek zöme már ivott, a többsége hímnemű volt, és már magamból is kiindulva, egy ilyet aligha hagynak ki. Hihetetlen, hogy részegen is rááll ilyesmire az agyam. - Hajrá, kislány! - kacsintottam Yvonne-ra, s ha ment vissza az asztalra, még locsoltam némi piát, nehogy nekem szomjas maradjon. - Riszáld a popód - tettem még hozzá, miközben - nahát, ki hitte volna, már jöttek is az aprók... meg pár zöldhasú. Később csak jobb lesz. Abszolút nem féltettem, ha valaki taperolni akarta volna, az hamar le lett állítva, ez kedélycsigázás, nem kurválkodás, na, bár ha Yvonne kedvet érzett cicózni egyikkel-másikkal, akkor nem akadályoztam meg.
Nagyjából negyed óráig hagytam menni így a műsort, közben magamnak is folyamatosan után töltöttem, nem akartam kiszáradni. Amikor meguntam, hogy csak pénzbehajtó vagyok, letettem az asztal szélére a baseball sapkát - merjenek hozzányúlni! -, és felpattantam Yvonne mellé. - Fokozzuk? - vigyorogtam rá és ha belement, egyik kezemmel átkaroltam a derekát, másikkal az üveget fogtam, a száját félig eltakartam hüvelykujjammal és lassan csurgatni kezdtem a Jack Danielst. A dekoltázsára/ba. Hogy ívbe hajlítva a testét onnan nyalhassam az italt szinte cseppenként, élveteg lassúsággal. Deréktől lefelé összesimultunk, amire rájátszottam azzal, hogy látványosan nekidörgölőztem csípőmmel. Élvezzétek a műsort, gyerekek! Élvezték, mind a kurjantásokból, mind az előkerülő zölhasúakból ítélve. ~ Tetszik? ~ kérdeztem az egész helyzetre értve. Arra, hogy kocsányon lógó szemmel bámulnak, de csak nézhetnek, hogy vágyakoznak, de nem kaphatnak semmit és úgy játszhat velük, a felajzottságukkal, ahogy nem szégyelli. Hogy a puszta gesztusaival, kisugárzásával az alkoholmámor közreműködésével még inkább megrészegíti a "közönséget". Hogy nézik, miközben a dekoltázsát nyalják, s hogy még jobban is nézhetnek másabb pózokat, még többet, de a végig el nem menve, ha tovább költekeznek felelőtlenül. Állatok vagyunk, akik azt tehetnek, amit akarnak, akik úgy szórakozhatnak, ahogy épp jól esik nekik, akik kiélhetik magukat, megmutathatják rejtve csábítóan veszélyes ragadozó mivoltukat. Egy villanásnyi vad pillantás. Egy nem teljesen emberi, mégis izgató gesztus a félhomályos, fülledt levegőjű kocsmában... Érzed Yvonne, ahogy mindez bemászik a bőröd alá, és karmolósan cirógat?
Hát jó, merészségért nem kell a szomszédba mennem, a blézerem az egyik széken landolt, és ama példányra fel is léptem rögvest, szándékosan elnyújtva a mozdulatot, némileg kitolva a popómat, némi közönségcsalogató nem ártott, Darren drága füttyszava maximum füleket sérthetett. A következő lépéssel pedig már az asztalon is termettem, hetykén, arcomon buja mosollyal csípőre téve az egyik kacsóm, ki is tolva kissé oldalra, hogy kihangsúlyozzam kellemes formáimat. Abból a szempontból részemről elég necces volt a szitu, hogyha én itt begerjesztem a jónépet, akkor valószínűleg én is be fogok indulni, márpedig az nem volna túl nyerő jelen helyzetben. Ám ezzel majd akkor foglalkozom, ha valóban probléma lesz, egyelőre a zene ütemére riszálok, semmi vadulás, szépen lassan kell felépíteni a műsort, néha itt-ott egy kis szoknyalibbenés, semmi extra, majd ha jön a zseton… Semmi sincs ingyen. Ahogy telnek a percek, és gyűlik a pénz, egyre inkább belelendülök én is, hamar az asztalon térdelős pozitúra lesz a nyerő, én meg egyre inkább lealjasodom, de nem érdekel. Ha valaki közelebb akarna jönni, a magas sarkaimmal a mellkasán lesz arrébb taszítva, nincs tapi, a nő választ, és nekem egyikőjük sem való a kedvemre egyelőre. Hergelni őket azonban annál inkább, játszom az érzékeikkel, túllépem a határt, tudom, de bántani egyik sem tudna, nem azért, mert itt van mellettem egy sokkal idősebb hím, hanem mert én is képes vagyok megvédeni magam. A közönség nagy pechjére a ruhám darabjaitól nem voltam képes megválni, ám a harisnyát legörgettem magamról, gusztustalanul undok módon a hátsóm meresztve a publikum felé, miközben lehajoltam egészen az asztalig, és igen, volt pofám még így is felnyalni egy adagot a szeszből. Aki közelebb állt, az vélhetőleg kiszúrta a fehér neműmet, de mit bántam én. Mostanra már semmit, egyszerűen csak forrt a vérem, a különböző mértékű vágyakozás egy óriási masszává olvadt össze, és tapadt meg a torkomban. - Ez milyen kérdés? Naná! Tutira nem kéne, de egye fene, egyszer élünk, bár akkor jó sokáig. Rávigyorogtam, amikor felpattant mellém, és már akkor tudtam, hogy ez nem a nap legjobb ötlete, amikor elkezdte a számra csurgatni a piát. Nem elég nekem, hogy lenyalja rólam a szeszt, de még dörgölődzik is, ó anyám. Hát én le fogom kaparni a falat. Arról nem volt ám szó, hogy Yvonnet is jól begerjesztjük. Ilyenkor kicsit bánom, hogy annyira szeretem a szexet, és hogy mostanában rohadtul rápörögtem a témára. Mindegy, maximum hagyom, hogy valaki hazarángasson, vagy a kocsijába, vagy tudom is én. Csak ne süljön el túl gyorsan, ilyen téren önző vagyok, legyen már jó nekem is. ~Talán túlságosan is.~ Jegyzem meg rögtön, nem szoktam köntörfalazni, azt meg döntse el, mire is értem konkrétan, és bár én játszom a közönséggel, de a nagy egésznek időközben én is a részese lettem, az pedig már korántsem tetszik annyira, egyszerűbb lenne vágymentesen népet hergelni, nem vagyok híve a komplikációknak. Ettől még én is adom a lovat a helyzet alá, a csípőm mozog, még tapizni is van pofám, ha már ő nyalogat, nekem ennyi jusson. Sőt, jobb combom, ami a nép felé van, felcsapom az oldalára, s a közönség örömére elkezdem felfelé simítani rajta a ruhám szoknyarészét. Kicsit bánom, hogy nem öltöztem rétegesebben, de már édes mindegy. Érzem, hogyne érezném, libabőrt csal tagjaimra, mintha csak kirázna a hideg a gyakran nyíló kocsmaajtó résén bekúszó éjszaka érintésére, ám valójában lángol a bőröm, minden porcikám, mintha felrobbanni készülnék. Farkasom élvetegen feszül újra meg újra húsbörtönének, bírja a játékot, de nem is csodálom, kettőnk közül ő a vadabbik, ami az eddigi műsorom fényében talán meglepő lehet, ám attól még így van.
Tetszik neki. Nem csak a bámuló tekintetek, nem csak a népszédítés, nem csak a vágykeltés, mert főleg ezutóbbi mocsok egy kétélű fegyver. Érzem az alkohol ködén át is az illatában beállt változást. Tudom ennek a veszélyeit, mind rá, mind magamra nézve, s ahogy ő fokról fokra beindult, én mintha ezzel párhuzamosan józanodnék, ez viszont egyáltalán nem jelentette, hogy leállok. Ó, dehogy! Csak az egészet behálózta némi tudatosság, számítás, kiszámítottság és következetesség. meg tisztesség, azt hiszem, bár ez nézőpont kérdése. Kuncogtam gondolatbeli válaszán, majd elégedetten mordultam dörgölőzésén. Végignyaltam a dekoltázsát, cserébe kezével elkezdett bebarangolni, mire bal melle felső ívét erősen megszívtam, arcomat félig a ruhája alá fúrva. Tekintetem szemére kaptam, amikor felhúzta a lábát. Máskor azt mondanám, hogy a tűzzel játszik, most csak némi több napos parázzsal, ami csak számomra biztosítás, számára pimasz, féloldalas mosolyom jelezte, hogy kedvemre való a merészsége, a felszabadultsága, az érzékisége. Piát szorongató kezemmel karoltam át a derekát, szabad balommal pedig végigsimítottam a combján, szemérmetlenül gyűrve fel a szoknyát addig, hogy éppcsak ne villanjon ki a bugyija - bár aki közvetlenül az asztalnál állt, az... szórhatta a pénzt. A szoknya alatt a fenekébe markoltam. - Szomjas vagy? - duruzsoltam, miután el tudtam szakadni a dekoltázsától, és ha igent intett vagy mondott, akkor nagyot húztam a whiskyből és egy szájból-szájba ajándékkal leptem meg. A fiatalokat táplálni kell, nemde? Ha nem kért belőle így, akkor adtam üvegből. ~ Meddig akarsz elmenni? ~ Kíváncsi voltam, hogy ne lettem volna? Mennyit akar, mennyire mohó, mennyi gátlása lehet, s ha akarja, ki meri-e mondani, el meri-e venni nyilvánosan, amit felkínálhatnak neki? És nem utolsó sorban... az is érdekelt, hogy adott esetben én mennyit vagyok még képes adni.
Olykor nagyon tudom gyűlölni, hogy farkasok közt minden apró változás érződik, túl jó orrunk van, de nem érdekel. És akkor mi van? Régen, még emberként, szent voltam, csodás kis feleség, aki másra sem vágyott, minthogy a férjének elégedettséggel szolgáljon, hogy gyermeket szüljön neki, szerelmes rajongása ködében veszett el, s mit kapott? Egy bolhás ebet. Ohh, a mostani már nem az, ez már csodálatos, fenséges, őrült szuka, Sarah kölyke, s végül ő volt az, aki felélesztette bennem a mindig elnyomott vadságot, mondván, épp eleget voltam jó kislány. Érzem, alig, de érzékelem azt a halovány józanodást, ami most nekem nem biztos, hogy jól jön. Nem akarom, hogy gondolkodjon, hisz én sem akarok. Felejteni jó, ugye? Akár a tökéletest, akár egy átszeretkezett éjszakát, amire emlékezni minek, csak fájdalmat hozna. Nem véletlenül megyek el újabban mindig más férfival, jobb így. - Naná… szomjazom… Búgom negédesen, mint valami alattomos méreg, ami a bőr alá kúszik, elvéve azt, amire vágyik, hogy az élet az, vagy csupán a józan ész, teljesen lényegtelen. Csak a pillanat számít, az érintések, a bőr a bőrön, a szesz ajkak fogságából más ajkakba. Édesen csorog le, galádul égetve közben a torkom, nem vagyok rest viszonozni a gesztust, ne csak én igyak már, abban nincs semmi poén, én egyébként is könnyen hajlok meg a nagy alkoholistenség előtt korom okán, de szerintem kettőnk közül neki van inkább szüksége rá. ~Amíg hajlandó vagy vezetni…~ Duruzsolásom egyértelműsíti, hogy itt és most semmi sem rajtam múlik, egyúttal azt is, hogy gyakorlatilag bármeddig. Dobjam le a ruháim? Megteszem… Botránkoztassak meg mindenkit? Egy kis segítséggel, naná. Sarah úgyis olyan boldog lenne, ha reggel ki kellene vinnie a sittről némi óvadék ellenében közszemérem sértésért. Ez még úgysem volt a palettán. FBI-tól a rácsok mögé, szép karrier volna. Hogy tudtam-e, hogy a szíve másé? Talán hallottam róla valakit, de engem a szíve nem érdekelt, mint ahogy a sajátomat is hét lakat alatt őriztem, nekem csak a test számított, egy olyan, aki elűzhet egy emléket, hisz teljességgel fölösleges arra várni, hogy egy dögös anchorage-i erre járjon, nemde? Kezeim meglelik pólójának alját, és egy könnyed rántással szakítom végig az anyagot, legalább én is legeltethessem valamin a szemem, ha már az én bugyimat láthatják páran. Baszki, hogy az isten haragjába néznek ezek mind így ki? És egy nőstény őrizze meg a józan eszét… köszönöm, én inkább eldobnám. Ujjaim alulról felfelé végigzongoráznak izmos hasfalán, majd mellkasának ívén, ajkaimon buján fut végig a nyelvem, igen, szívesebben csinálnám azzal, de jelen bedöntött pozíciómban nem tudom megtenni, meg aztán, jó helyen van a fenekemen a keze…
Mindketten ribancok vagyunk és egyikünket sem zavarja, a közönségünket meg pláne nem. Jeck Danielsszel teli szám az övére talál, majd viszont, itatjuk egymást, miközben csók és korty után egyformán kapunk, mintha nem lenne más választásunk. Ami csepp lefolyik az állán, annak a nyomát lassan végignyalom, mialatt egyre jobban egymásra fonódunk, egymáshoz tapadunk. Minden válasza kezes, készséges, beleegyező, de nincsenek illúzióim, nem - csak - azért teszi, mert behódol az idősebbnek, erősebbnek, hanem mert akarja. ~ Ez tetszik... ~ mondtam, aztán felnevettem, amikor puszta kézzel felhasította a pólóm. Úgyis kezdett melegem lenni. Izmaim meg-megremegtek, ahogy ujjai végigsiklottak rajtuk, torkomból halk, már-már dorombolásnak tetsző morgás szakadt fel.Azt hiszem, volt olyan önmegállapodásom, hogy száz év alattiakkal nem kezdek ki, mert mégiscsak legyen némi tartás az ember cédájában. Hát, erről nagyjából ennyit. Mellkasom kissé szaporábban emelkedett-süllyedt, ezt simán kitapinthatta, s mielőtt végig gondolhattam volna, már követeltem is. - Karmolj... adj bele némi farkast is - mondtam elfúló hangon a fülébe, s mialatt megnyaltam a nyakát, ösztönzésképp két ujjam pimasz módon a bugyija alá siklott. Szemem sarkából megmámorosodottunk közönségünkre pillantottam. Zavart, hogy ennyit láthatnak, nem jó, a kevesebb jobban tud tüzelni. - Gyere, váltsunk pózt - suttogtam kéjesen, s ha engedte, hát vezettem. Mögé kerültem, letérdeltettem, de én is mentem vele. Fejemben már a következő testhelyzet jelent meg, de a mostanit is ki akartam élvezni. Megfeledkeztem a szépen gyűlő pénzről, a környezetről, hogy mennyire szégyentelen, amit művelünk. Előre nyúltam és a mellébe markoltam, az üveget letettem magam mögé, már nem kellett, most csak hús kellett, meleg, élettől duzzadó, vágytól felforrósodott. Ez volt az esti prédám, ezt akartam, ezt űztem-hajszoltam, méghozzá úgy, mintha ezen múlna minden. Jól akartam lakni. - Kielégítselek? - Hülye kérdés, de pont ez a szép benne, eközben pedig úgy mozgattam a csípőm, lassú, ráérős ütemben, mintha benne lennék és úgy lejtenénk bűnös táncunkat az asztalon. Csupán annyira húzódtam el, hogy megtépázott pólómat leszaggassam magamról és a jelenlévők közé dobjam.
Valóban akarom, ha nem akarnám, akkor elvehetné, de nem nyugodnék bele egy pillanatig sem, és fiatal korom dacára nem lenne velem könnyű dolga. Nekem jó ideje megvan az az előnyöm, hogy remekül ismerem a különböző önvédelmi technikákat, és tudom azt is, hova kell ütnöm, hogy rohadtul fájjon, még ha erősebb nem is vagyok senkinél, attól még bosszúságot tudnék okozni. Ám mivel jelenleg nincs ellenemre semmi, sőt, így gond nélkül bevállalok mindent, nincs mit vesztenem. Erkölcs? Ugyan már, túlértékelt borzalom a mi világunkban, nem kell a képmutatás, a farkasok mind ösztönlények, nem is értem azokat, akik olyan szinten megtagadják maguktól a másik felüket, hogy az ember korlátai érvényesülnek. ~Ez volna a cél…~ Elvégre, ne csak én érezzem már jól magam, vagy épp vágytól terhes kínban, nem járja, nem szeretem az egyoldalú dolgokat. Ez ilyen, én meg pont az idősebb hímekre bukom, valahogy van valami bőrt perzselő abban, ahogy érzem az energiájukat körülöttem cikázni. Nem árt persze, ha nem egy Victor kaliberű karót nyelt illető az ember, de az holt biztos, hogy Darrenben ilyen téren nem volt hiba. Vajon van olyan nő, aki nem menne el vele, ha akarná? Őszintén kétlem… Nem kell kétszer kérnie, de még így is figyelek arra, hogy ne váljon árulómmá semmi, céda az vagyok, ostoba nem. Hátul siklik jobb kezem a pólója alá, farkasom ujjaim hegyén kéredzkedik a felszínre, s nyomán már finoman hasad a bőr is, öt vörös csík lángol fel, nem tudtam, hogy az ilyesmi bejön neki, bár tulajdonképpen semmit sem tudok róla. Azon kívül, hogy egy ízben meghúzta a Teremtőmet a lépcsőnk aljában… Nos, ez igazából épp elég volt ahhoz, hogy úgy sejtsem, nem lesz ebben az egészben túl sok hiba. Épp, mikor már kezdtem azt hinni, hogy órákat kell ahhoz utaznom, hogy összeakadjak egy olyan hímmel, aki némi hajlandóságot mutat a bujálkodásra. Közben ujjainak hála némileg megfeszültem, ó anyám, lehet, hogy kissé felelőtlen kijelentést tettem… de őszintén, szerintem eljöhet az a pont, amikor már nem fog érdekelni, hogy ki és mit lát. Nem szóltam semmit, csak bólintottam, letérdelve törleszkedve mellkasának a hátammal, fejem hátrahajtva a vállaira, s igen, még arra is képes voltam, hogy hozzá hasonlóan úgy mozogjak, mintha lenne valami egyéb is ott hátul, valami, amitől elmegy az ember esze, ami az én világomat példának okáért mindig elég alaposan megmozgatja. Egyik kezemmel hátranyúlok a tarkója felé, bele-belemarva az ott feszülő érzékeny bőrbe, de most csupán emberi körmeimmel, másként túlságosan feltűnő lenne. Így az én testem is bujábban feszül meg, és mégiscsak hozzáértek valamicskét. - Nem szeretem a kérdéseket, időt hagynak a gondolkodásra… Csak csináld. Feleltem vágytól reszelős hangon, bele sem gondolva, hogyha megteszi, mekkora publikum előtt fogok elélvezni, ám abszolút hidegen hagyott eme tény, mindenféle lehetséges következményekkel egyetemben, az alkohol, és a bőrömön cikázó vágytenger, miben épp úgy benne volt a sajátom, mint mindenki másé, elmostak mindenféle kontrollálni vágyást a helyzet felett. Akartam, és gyűlöltem volna, ha most valaki képes leállítani. Szabad kezemet szemérmesen lábaim találkozási pontjára helyeztem, noha nem látszott ebben a testhelyzetben az ég világon semmi, de azt akartam, hogy tudják, lenne mit rejtegetnem, tökéletesen megfontolt mozdulat volt, jelenleg talán az egyetlen…
Őszintén örültem, hogy nem láttam a fejébe, mert a "van olyan nő, aki nem menne el vele" kérdéskörnél egészen biztosan zavarba jöttem volna. Nem nagyon, de eléggé ahhoz, hogy az elfogyasztott ital mennyisége mellett szabadkozni kezdjek, az pedig most minden lett volna, csak nem előremutató. Hátam kéjesen ívbe feszült, ahogy pólóm alá nyúlva karmaival felszántotta a hátam. Elégedetten nyögtem fel, amit az emberek aligha hallhattak, ő viszont annál inkább. Tetszett, ó, de mennyire, és ez eszembe juttatta, milyen régen volt már kicsit extrémebb ágytornám - egy időben nagy szerelmese voltam, aztán elvesztette némileg a varázsát, most azt hiszem, némileg rákívántam. Nem voltam rest viszonozni az előbbi kis szívességét, ujjaim utat találtak a bugyijához, az alá, s nem kellett sok hozzá, hogy meglássam az ebben, valamint Yvonne gátlástalanságában rejlő lehetőségeket. Mozdult, mozgott, csípője érzékien hullámzott egy ritmusra az enyémmel, keze a tarkómra siklott, mire oldalról a nyakába fúrtam az arcom. Szerettem érezni, hogy körmök vájnak a tarkómba, "jutalmul" mellébe markoltam a ruháján keresztül, és mordulva vettem tudomásul, hogy szabad kezével lába közé nyúlt. Érezni akartam, ahogy a kielégülés hulláma végigsöpör rajta, ahogy energiái szemérmetlenül tükrözik mindezt. Vékony rétegben verejték ült ki a mellkasomra, futott végig pár csepp a halántékomon, mialatt mindkét kezemmel erélyesen végigsimítottam derekán, majd combja belső oldalán, hogy aztán szinte a tövénél húsára fogjak. Ha most valaki megpróbált volna leállítani, függetlenül attól, hogy ember, őrző vagy vérfarkas, bosszús morgás és elégedetlen, okkersárga szempár lett volna a jussa. Előre hajoltam, az asztal lapja felé kényszerítve őt, négykézlábra, s ha megtette, úgy egyik kezemmel én is támaszkodtam, mellkasommal szorosan a hátához simultam, ahogy ölemmel fenekéhez, másik kezem pedig utat talált a ruha és a fehérnemű alá. A fülcimpája alatti érzékeny területbe csókoltam, légzésem ziháló lett, ahogy két ujjamat belé vezettem, hüvelykujjammal még tovább izgattam és kíméletlenül a csúcs felé kezdtem terelni. Ott. Mindenki előtt. Csípőmmel továbbra is őrjítő mozgásra ösztökélve az övét. Éreztem a jelenlévők felől áradó buja szagot, a hozzánk legközelebb álló férfiak farka félreérthetetlen dudort alakított ki a nadrágjuk elején, a nők éhes tekintettel bámultak, alig bírva magukkal. Mindenki szereti a jó pornót, amelyik nem a képébe tolakodik, hanem mutat is meg nem is - az sokkal izgatóbb, ingerlőbb, s lám: valóban így van. Én se maradtam érzéketlen, ennyi hatás mellett nem lehetett, totál impotensnek kellett volna lennem hozzá. Egy feltüzelt nőstény vonaglott alattam, szorosan ki-be járó ujjaim körül, annál nagyobb élvhajhász voltam, semmint hogy efölött hideg fejjel el tudjak menni. Pontosan ezért dörgölőztem hozzá erősebben.
Kezdőlap
//
//
